Boldog gyereknapot mindenkinek!
Nyomok
Izmaiban félelmetes erő rejlett, és
most ennek az utolsó cseppjét is bevetette. Pata csapódott pata
után, fűcsomók szálltak vágtája nyomán. Semmi sem érdekelte,
csak a szél, ami a sörényébe kapott, és ami végigsimított
hosszú, izmos testén, és hűvös burokba vonta, miközben
átszaladt a bőrén megjelenő apró izzadságcseppeken.
Maga volt az energia, úgy érezte,
szétrobban, ha nem kapcsol még gyorsabb sebességre. Kellett ez az
érzés, kellett a szabadság, a hatalom, valami, amit képes uralni.
Hirtelen mozgást vett észre a bal
oldalán, és akarata ellenére rögtön megtorpant. Vadlóként
ágaskodott a két hátsó lábára, és mélyen, a torkából
előtört a reflexszerű nyihogás.
De ő még most is James volt, nem
igaz? Nem állíthatják meg állati ösztönei, nem futhat el, nem
menekülhet, bármit is látott.
Amikor odafordult, kiderült, hogy ok
nélkül aggódott. Három alak körvonalai rajzolódtak ki előtte.
Másnak egyszerű állatok lettek volna, de számára sokkal többet
jelentett. Újabb nyihogó hang tört elő belőle, mert szerette
volna nevén nevezni őket: Ágas, Tapmancs és Holdsáp álltak
előtte.
A szarvas üdvözlésképpen bólintott
egyet, agancsa szinte a földet érte, amikor lehajtotta a fejét
előtte. A farkas nem közelített, csak kimutatta a fogait: nem
vicsorgott, inkább olyan volt, mintha mosolyogna. Aztán a fekete
kutya két társára nézett, és könnyedén elindult az ő
irányába, a lába alól nézett fel rá, aztán egyik mancsát
felemelte, és végighúzta a lábán, ami mellett megállt.
James megrántotta a fejét, jelezve,
hogy ő készen áll.
A következő percben már újra
vágtázott a Roxfort udvarán, de már nem volt egyedül, vele
voltak a Tekergők is.
Nem tudta, mennyi ideje futottak, de
végül elérték a roxforti tavat. James lassan a tóhoz poroszkált,
és látta a tükörképét: sötétbarna szemét, éjfekete szőrét
és sörényét. Aztán a tó vize megrebbent, a tükörképe
fodrozódni kezdett.
Egy fehér hattyú volt, tollai csak
úgy ragyogtak a holdfényben. Szélesre tárta szárnyait, miközben
leereszkedett a tóra, és úgy bámult Jamesre, mintha ismerné. És
ő is úgy érezte, ismeri.
– James! James! Ébresztő! – Egy
hirtelen rántást érzett, félúton álom és ébrenlét között
olyan volt, mintha a két teste között lebegne. Már nem volt ló,
de még nem volt teljesen önmaga.
Ahogy lassan kinyitotta a szemét,
homályosan még látta maga előtt a fehér hattyút, de ahogy
megtalálta a fókuszt, rájött, hogy Dahlia fölé hajol, miközben
próbálja magához téríteni. A bőre hófehér volt, a haja pedig
ragyogott. Ő volt a hattyú.
– Kelj már fel! Várnak a Tekergők!
– türelmetlenkedett a lány, és közben folyamatosan a vállát
rázogatta.
– Tessék? – A Tekergők? Hát
tényleg itt vannak?
Dahlia oldalra döntötte a fejét, és
furcsán méregette.
– A Térkép. A Szellemszállás.
Tudod, ma este – magyarázta Jamesnek, mintha csak gyengeelméjű
lenne.
– Igen. A túra.
– Na végre! – mosolyodott el
Dahlia. – Mindig ilyen lassú vagy ébredés után?
James most már tényleg kezdett
magához térni. Felült, és próbálta kidörzsölni az álmot a
szeméből.
– Eddig még senki nem panaszkodott –
vigyorgott.
– Azt hiszem, ezt inkább nem akarom
hallani. Van öt perced, hogy felöltözz.
Miközben öltözött, több kérdés
is felmerült benne. Hogy került Dahlia a szobájába ilyen
hirtelen? És hogy nem ébredtek fel a szobatársai? A lány nem volt
túl finom, amikor megpróbálta felébreszteni.
Amikor rákérdezett, Dahlia csak
elmosolyodott.
– Varázslat.
Ahogy teltek a percek, az álom egyre
halványult, de James mégsem tudott elszakadni a gondolattól, hogy
mennyire valóságosnak tűnt minden.
– Hattyú – szólalt meg hirtelen,
miközben már az udvaron futottak.
– Tessék?
– Egy fehér hattyút láttam
álmomban.
– Értenem kellene, hogy ez miért
fontos? – kérdezte Dahlia.
– Én... Te voltál.
– Tessék?
– Te voltál a hattyú.
A boszorkány hirtelen megtorpant.
– Tudom, hogy hülyeségnek hangzik,
és nem tudom megmondani, hogy miért, de te voltál.
James nem értette a lány hirtelen
hangulatváltozását. Az egész teste megfeszült, és a szeméből
eltűnt az addigi vidámság.
– Inkább menjünk! – utasította
Dahlia, már nem olyan lelkesen, mint előtte.
– Elmondod, hogy mi a baj? –
kérdezte James, amikor már az alagútban másztak a Szellemszállás
felé.
A lány még néhány pillanatig
hallgatott, aztán amikor a fiú már azt hitte, soha nem fogja
megtudni, mire gondol Dahlia, megszólalt.
– A vélák egyes legendák szerint
képesek voltak felvenni bizonyos állatok formáját.
– Például... hattyúkét?
Bár James nem láthatta a sötétben,
de biztos volt benne, hogy a lány bólintott.
– Például hattyúkét.
– De te nem, igaz?
Dahlia keserűen felnevetett.
– Mindketten tudjuk, hogy én még
egy másik alakot veszek fel, és a hattyú ahhoz képest áldás
lenne, csak...
A boszorkány nem folytatta, csak
mászott tovább, James pedig nem tudta, megkérdezze-e, mivel akarta
befejezni mondatot a lány. Andresila varázslata miatt az emlékei
arról az éjszakáról nem voltak olyan tiszták, de tudta, miről
beszél Dahlia.
Aztán már meg is érkeztek a
Szellemszállásra, és nagyon úgy tűnt, hogy Dahlia ejtette a
témát, ő pedig nem akarta erőltetni. A lány már nem bosszús
volt, tiszta meglepetés tükröződött az arcán. Kapva az
alkalmon, hogy tényleg elterelje a boszorkány figyelmét, rögtön
megkérdezte, mi történt.
Dahlia a padlóra mutogatott. James
először nem értette, mit kellene néznie, ezért több fényt
varázsolt a pálcája végére.
A Szellemszállás deszkáinak porában
lábnyomokat láttak. Nem emberieket, hanem négy állatét: egy
szarvasét, két nagyon hasonló nyomot, amelyekről rögtön tudta,
hogy egy farkashoz és egy kutyához tartoztak, és közvetlenül
mellettük... egy ló patájának körvonalait.
This entry was posted
on 2013. május 26., vasárnap
at vasárnap, május 26, 2013
and is filed under
Egypercesek/Novellák
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
