2. fejezet - Ragadós varázslat

Életemben a legközelebb az édességek készítésével kerültem a varázslathoz. 

A mindennapjaimat jelentette, hogy láttam, ahogy varázslók és boszorkányok jönnek-mennek: maguk mellett lebegtették táskáikat,  egyetlen suhintással megszárították esőtől nedves talárjaikat vagy éppen eltűntek egy szempillantás alatt. Sarah sem volt más, legalább milliószor varázsolt már előttem. Tudta, hogy fáj, hogy nem tehetem én is, de nem szándékosan teszi, soha senkit nem ismertem, aki jobban óvott volna minden fájdalomtól. Nem tehetett róla.

Aki varázslattal születik, annak az kering a vérében, minden sejtjében, minden porcikájában. Fel sem pillant, és már óhatatlanul is mágiához folyamodott. Sarah sem szokta mindig észrevenni, egyszerűen csak sétál és meglátja, hogy poros az egyik polc, a következő pillanatban pedig már elő is repül a raktárból a portörlő és dolgozni kezd. Olyan ez számára, mint a lélegzés. 

És én is úgy szeretnék lélegezni! Akár csak egyszer is, beszívni az üdítő oxigént, a tavasz friss illatát ahelyett a száraz, fojtogató dohos helyett, ami nekem jutott.

Amikor sütök, egy pillanatra ott a varázslat az ujjaim között, egy pillanatra érzem, ahogy a levegő elárasztja a tüdőmet. Édeskés és simogató. A sütés varázslat. Nem azért, amit a mugli receptkönyvek szoktak írni, nem átvitt értelemben, hanem szó szerint. A varázslók édességei nem maguktól válnak különlegessé - nem maguktól pukkadnak, durrannak, szisszennek és bizseregnek. Minden a mágikus összetevőkön múlik és a hozzáértő kezek munkáján. 

Sarah régen nem mert mindent rám bízni a konyhában, ám azóta megtanultam az összes fogást, amit csak lehetett. Lehet, hogy nem tudtam varázsolni, de jobban értettem a varázslók ínycsiklandozásához, mint bármelyik boszorkány.

A kezeim között született a mágia maga, néhány pillanatra a tenyeremben tarthattam, formázhattam, tökéletesíthettem, hogy aztán elveszítsem újra.

Nekem ez jutott: pár pillanat bizsergés, a varázslat kellemes, apró szúrásai tésztától és cukortól ragadós ujjaimon.

Mivel úgy alakult, hogy a novemberem zsúfoltabb, mint ebben az évben bármelyik hónapom, és a munka, a suli, a beadandók és egyéb kötelezettségeim és programjaim miatt nem volt és még valószínűleg egy ideig nem is lesz időm befejezni a következő fejezetet, úgy döntöttem, az elejét megosztom külön.

A 17. fejezetet alapvetően két részre lehet osztani. Ez a fejezet teljes első része. 

Amint befejeztem a második részt is, egyben fog felkerülni, mint ahogyan az eddigi fejezetek is.

17. fejezet

A szív titkai

– Szerintetek miért nem tudtunk erről? – kérdezte Lia, amikor már visszafelé tartottak a Hollóhát klubhelyiségébe.

Hugo néhány hosszú másodpercen keresztül feltűnően csendben maradt.

– Te tudtad, igaz? – jött rá végül a lány, mire csak egy bólintást kapott válaszul.

– Nem értem, miért lepett ez meg annyira. A legtöbben sejtették, hogy animágus lehet. Végtére is nagyon fiatalon lett tanár, valami okának kellett lennie. – Nara a szokásos racionális érvelésével valamiért feldühítette Dahliát.

– De hát nekünk elmondhatta volna! Mit ártott volna vele?

Dahlia maga is tudta, hogy hülyén viselkedik, és fogalma sem volt, hogy miért lett hirtelen ilyen dühös, de nem tudott rajta segíteni. Minél többet gondolkozott Loo titkán és a saját furcsa reakcióján, annál inkább belelovalta magát, annál dühösebb és dühösebb lett. A Roxfort egy elhagyatott folyosóján voltak éppen, az volt az egyetlen vigasza, hogy legalább mások nem látják a hirtelen kitörését, csak a barátai.

Hirtelen csupa olyan dolog jutott eszébe, ami csak fokozta a lelkében dúló vihart. Ő elmondta a legnagyobb titkát a fiúnak, megosztotta vele a szenvedését, már akkor is, amikor először találkoztak, és azóta mindig. Azt hitte, bízhat benne. Azt hitte, Loo is bízik őbenne. Aztán eszébe jutottak a lányok, akik Loo után koslattak, meg az, ahogyan nézték a fiút. Folyékony harag lángolt fel benne, és minél jobban igyekezett lenyugodni, csak annál rosszabb lett.

– Dahlia – szólt megnyugtatónak szánt hangon Hugo, mire a lány dühösen felé fordult. Az, hogy a fiú nem Liának szólította, csak még tovább növelte a haragját. Mindenki elárulja? Épp most? A düh mintha csak kitörni készült volna belőle, mint valami vulkán, nem tudta uralni.

– Mi van? – förmedt rá Hugóra.

– Talán meg kellene nyugodnod – kapcsolódott be Nara is, és Lia legnagyobb megdöbbenésére félelmet vett észre barátnője arcán.

Végül Hugo közelebb lépett, úgy közelített Dahlia felé, mintha valami vadállat lenne, amit nem akar elriasztani. Apró lépésekkel, kinyújtott kézzel, feltűnően megnyugtatónak szánt arckifejezéssel.

– Mi a fene bajotok van?

– Lia – váltott vissza a becenevére a fiú, és ez kicsit máris megnyugtatta a boszorkányt, nem nagyon, de egy egész kicsit –, nem akarom, hogy megijedj. És ha lehet, ne tégy semmilyen hirtelen mozdulatot. – Hugo fújt egyet, majd kinyögte: – Nézz le a kezedre, Lia!

A boszorkány követte az utasítást, és még a fiú figyelmeztetése ellenére is majdnem elrántotta a jobb kezét, amelyben hatalmas tűzlabda forgott körbe-körbe, mint ami bármelyik pillanatban kitörni kész. Lia kezét csápokként simogatták a lángok, amelyeknek melegét érezte ugyan, mégsem égették meg.

Lia megbűvölten bámulta a labdát.

– Ez meg hogy lehet? – kérdezte most már lényegesen nyugodtabban, mert a tűzgolyó elterelte a figyelmét a haragjáról. Ahogyan azonban érezte, hogy a dühe elpárolog, úgy kezdett el zsugorodni a labda is, még végül semmivé lett.

Két barátja egy emberként sóhajtott fel, a veszély elmúlt.

– Szerintem te is tudod – felelte Nara remegő hangon.

És valóban, Lia a szíve mélyén pontosan tudta, miről van szó, de még bólintani se volt ereje.

– De én nem tudtam, hogy...

– Azt észrevettük. Úgy rohantál azzal az izével a tenyeredben, mintha senkit és semmit nem látnál magad körül.

– De hogy lehet – rogyott le Dahlia a folyosó közepén a hideg kőre –, hogy nem tudtam, hogy varázsolok?

– Valójában nem először történik – emlékeztette Nara. – Nem emlékszel az álmaidra, amikor a hajad spontán világítani kezdett? Vagy arra, amikor Andresilával harcoltál?

Dahlia felszisszent, amikor meghallotta a túlságosan is ismerős nevet. Habár rengeteget kutattak a vélák átka után, azt, ami első roxforti évük végén a Tiltott rengetegben történt, ritkán emlegették. Túlságosan fájdalmas és félelmetes lett volna.

– Szerintem a düh volt az oka. Úgy tűnik, a véla képességeid olyankor törnek elő, ha dühös vagy.

Hugo leült Lia mellé a földre, és hagyta, hogy a lány a vállára hajtsa a fejét.

– Most már minden rendben – simogatta a haját.

– Rendben? – kérdezte Lia. – Egy óvatlan pillanatban pirítóst csinálhatok belőletek.

– Belőlem biztosan nem, rám nem tudsz haragudni. – Dahlia nem látta, csak érezte és tudta, hogy Hugo mosolyog. Kicsit meglökte a fiút, hogy helyre tegye, de persze mindketten tudták, hogy Hugónak igaza van.

– Akarsz róla beszélni, hogy miért húztad fel magad ennyire Loo átváltozásán?

– Én... én nem is tudom.

De persze tudta. Mindig is úgy érezte, Loot és őt valami furcsa kötelék tartja össze. Persze, voltak fiú barátai, nem is egy. Ott volt James, akivel bármilyen bolondságba képesek voltak belerángatni egymást. Aztán Hugo, a nyugalom szigete az életében, az örök napfény. És persze Albus és Teddy és Scorpius, a lökött Fred és Lorcan meg Lysander, mindegyikükkel jóban volt, más-más mértékben persze, de szerette őket.

Looval azonban valahogy minden más volt. Úgy érezte, megértik egymást. Talán azért, mert részben Loo is véla volt. Vagy azért, mert annyit segített neki idegenként is, amikor Dahlia Roxfortba indult.

És az, hogy most látta átváltozni, mindent megváltoztatott. Mintha valahogy azt bizonyította volna, hogy Loo mégis más, mégsem olyan, mint ő. Mintha az a delfin hirtelen járatot fúrt volna közéjuk a palackos orrával. Az Átváltoztatástan tanárának volt egy olyan oldala, amihez ő már sosem férhet hozzá.

Loot az állati alakjában látni sokkoló volt. De Lia végig érezte, hogy az ő. Eszébe jutott a Kagylólak, és a fiú terme itt, a Roxfortban, a tengerillat, ami még ott is kísérte. A tengerkék szeme, amiben olyan volt elmerülni, mintha csak a friss vízbe csobbant volna, aztán a hosszú séták, amiket ketten az óceánparton tettek, az a jó néhány alkalom, amikor úszni indultak, és Loo úgy lubickolt, mintha csak oda született volna.

Persze, hogy Loo volt az a vízben. Egyáltalán nem kellett volna meglepnie Dahliát, amit látott. Mégis váratlanul érte. Hirtelen elhagyatottság vett erőt rajta, mintha Loo ezzel őt árulta volna el és a kapcsolatukat. És mindennek a tetejében az érzés, hogy nem árulta el neki!

De még csak nem is ez volt, ami ennyire feldühítette. Hanem az, amire rájött a sokk következményeként. Szerette a fiút.

A felismerés nem volt nehéz, sőt... Mintha egész végig tudta volna, hogy Loo igazából tetszik neki. Még apró jelei is voltak. Hiszen zavarták a lányok, akik Looról áradoztak! Rettentően rosszul esett neki minden alkalom, amikor nem Dahliának szólította, hanem úgy, mintha csak egy lenne a diákjai közül, mégis alig várta az Átváltoztatástan órákat.

– Menjünk, mielőtt takarodó van – pattant fel, és próbált természetesen viselkedni a barátai előtt, mintha nem épp most jött volna rá valami fájdalmasra. Loo a tanára volt, ráadásul sokkal idősebb, mint ő. Nem lehet közöttük semmi.

– Most komolyan azt hallottam a szádból, hogy takarodó? – kérdezte nevetve Nara, aki láthatóan örült, hogy vége a drámának.

– Ó, nagyon is tudatában vagyok, mikorra kellene a klubhelyiségünkbe visszaérni, elhiheted.

Nara horkantott.

– Persze, mert így tudod, mikortól kell odafigyelned a járőröző prefektusokra és tanárokra.

– Ez a tudás nagyon is sok pontot mentett meg a Hollóhátnak, úgyhogy te csak ne panaszkodj.

– És mennyivel több pontot mentett volna meg, ha egyáltalán nem is kell aggódni miattuk – morogta Nara csak épp annyira halkan, hogy még érezhető legyen, az volt a célja, hogy Dahlia is hallja.

1. fejezet – Meleg fények

Megint szeptember 1-je van. Utálom ezt a napot, de nem azért, amiért a legtöbben. Nem azzal van gondom, hogy iskolába kell mennem, hanem azzal, hogy nem mehetek.

Öt éve nézem most már remény nélkül, ahogyan nevető diákok indulnak el új vagy régi-új otthonuk felé. Csak ülök az ablakban, elmerülök az elém táruló gyönyörű látványban. A Roxfort tornyai a hold halvány fényében a magasba törnek, hegyesek, mégis hívogatóak. Talán a meleg, piros fények miatt van, amit az elsősök csónakjainak fénye vet a falakra.

Ezen a napon újra meg újra kedvem támad felpattanni, és mindent magam mögött hagyva, nem törődve a következményekkel bevetni magam a Tiltott rengetegbe. Nem érdekelnének a veszélyek, mert varázserő ide vagy oda, a szívem mélyén úgy érzem, ott lenne a helyem közöttük. Legyőznék bármilyen veszélyt, mert a célom hajtana előre.

Többet tudok bármelyiküknél a Roxfortról, pedig még soha nem jártam benne. Tudom például, hogy hol találom az eltűnő lépcsőfokokat. Vagy hogy hol kell keresnem a Szükség szobáját és hol jutott le Harry Potter a Titkok kamrájába. Tudom, hogy hívják az iskola kísérteteit, és azt is, hogy ha Sir Cadogan portréjához érnék, fel kellene készülnöm rá, hogy nem szabadulhatok a meséitől.

A Roxfort az otthonom, pedig még az udvarára sem tehettem a lábam soha.

Csak itt ülök Sarah ablakában, bámulom a csodát és vágyakozom. Mintha csak megidéztem volna – ami tudom, persze, lehetetlen –, Sarah belép a szobámba, és látom a szemében, hogy sajnál.

– Nem jössz vacsorázni? – kérdezi, és amikor látja, hogy a fejemet rázom, egy sóhaj kíséretében ott hagy.

Ismer már annyira, hogy tudja, nem tud semmivel jobb kedvre deríteni. Azóta ez megy, amióta nem kaptam meg a levelem. Az utolsó pillanatig vártam, hiszen nem tudtam, mikor van pontosan a szülinapom. Minden egyes nap azzal a reménnyel keltem fel, hogy aznap már megérkezik. De nem jött. Aztán a tavasz nyárba fordult, a nyár őszbe, én pedig itt maradtam Roxmortsban.

Egyetlen mugliként Nagy-Britannia utolsó varázslók lakta településén.

Sziasztok!

Ezúttal - tőlem szokatlan módon - egy fordítással érkeztem. Amikor megláttam ezt a félpercest Tumblr-en, rögtön beleszerettem. Szerintem Ti is imádni fogjátok!

A forrás: http://marauders4evr.tumblr.com/post/92477112537/hesitation-all-eyes-were-turned-to-the-squirming 

Eredeti cím: Hesitation

Minden szem a széken fészkelődő fiúra meredt. A kalap félig eltakarta az arcát, de látszott, ahogy a homlokát ráncolja az aggodalomtól. A másodpercek csak vánszorogtak. 

Sirius Blacket különösen érdekelte a diák. Alig látott át a fejek tengere fölött. Félig felemelkedett a székéből, csak hogy aztán egy kéz nyugtatólag visszahúzza a vállánál fogva. James együttérzőn nézett rá, és Sirius visszaereszkedett, ahogy rájött, hogy semmit nem tehet. 

Addigra már eltelt egy hosszú perc. Sirius egész arcát beragyogta egy mosoly, mintha már ki is hirdették volna a végeredményt. 

Végül a kalap életre kelt és egyetlen szót zengett a Nagyteremben:

– MARDEKÁR!

Sirius szomorúan bólintott, James megszorította a vállát. És mégis, a szomorúsága ellenére még mindig mosolygott, miközben Regulus levette a kalapot és a zöld-ezüst asztalhoz sietett. 

– Sajnálom, pajtás – morogta Remus. 

Sirius legyintett. – Ó, tudtam, hogy a Mardekárba kerül majd. 

A barátai meglepve meredtek rá, képtelenek voltak leplezni a zavarukat. 

– Akkor – kérdezte Peter suttogva – miért mosolyogsz? 

– Azért – jelentette be Sirius büszkén –, mert a Süveg hezitált.

Valaki a múltból

– James! – suttogta Dahlia a folyosón, ahogy közeledett a Griffendél klubhelyiségének bejáratához. Elvileg nem szabadott volna tudnia róla, de éppen úgy, mint ahogy a fiú, ő is már ezerszer járt barátja házában. Ráadásul a Tekergők térképe mellett értelmetlen is lett volna a titkolózás. – James, itt vagy?

James nem reagált, pedig Dahlia már vagy öt perce várt rá. Megbeszélték, hogy itt találkoznak, és ha éjszakai túrákról volt szó, a legidősebb Potter fiú általában pontos szokott lenni. De a boszorkány nem időzhetett túl sokáig a folyosón, több okból sem: egyrészt már nem is lehetne a folyosón, ha rátalálnak, a Hollóhát súlyos pontokat fog veszíteni. Másrészt nem kell mindenkinek tudnia, hogy ő tudja, hol van a Griffendél főhadiszállása.

Elindult hát a Szükség szobája felé, mondván James úgyis megtalálja majd ott is, ha akarja. De alig tett pár lépést a folyosón, furcsa érzése támadt. Mintha nem lenne egyedül, de amikor körbenézett, nem látott senkit a folyosón, és nem is hallott. Aztán pár lépést után érezte, hogy végigfut a hátán a hideg, és most már teljesen biztos volt benne, hogy nincs egyedül a sötét folyosón.

– James? James, te vagy az? – kérdezte ismét, de nem kapott választ.

Eddig nem vette elő a pálcáját, általában nem szokott megkockáztatni egy kis Lumost sem, amikor tilosban járt, inkább a fali fáklyák halvány fényére hagyatkozott. De most nem bírta ki, még az sem érdekelte, hány pontot veszíthet a Hollóhát miatta, ha esetleg rajtakapja egy tanár vagy egy prefektus.

– Van itt valaki? James, ha te vagy az, ne szórakozz, mert visszakapod. – Amikor nem jött válasz, folytatta. – És mérget vehetsz rá, hogy így lesz. Ez ígéret. De ha most előjössz és bevallod, hogy csak meg akarták ijeszteni, akkor megbocsátok.

A hideg érzés egy rosszabb lett, aztán a bal oldalon mozgást látott. Amikor odakapta a fejét, végre megértette, ki volt vele. Épp elég kísértetet látott az elmúlt négy évben, hogy megismerje őket. Bár az meglepte, hogy a Roxfortnak még mindig vannak titkai előtte, ugyanis ezt a lányt – mert hogy a szellem egy fiatal lány volt, alig idősebb, mint ő – még soha nem látta.

Hosszú, az övénél sötétebb szőke haja a vállára omlott, egy egyszerű hajpánt tartotta hátra. Barna szeme szomorúan ült kerek arcában, ahogyan a folyosót pásztázta, mintha még mindig keresne valamit. De a legjellegzetesebb mégis a bal orcáján végigfutó csúnya harapás volt, és Dahlia bármennyire szerette volna, nem tudta tőle elszakítani a pillantását.

– Te ki vagy? – kérdezte meg végül. – Még nem láttalak erre.

A lány egy pillanatra ránézett.

– Csinos vagy – állapította meg. – Valamikor én is az voltam.

Akárki volt is a szellem, igaza volt. Ha Dahlia eltekintett a sebről, a lány valóban csinos lehetett. Nem földöntúlian szép, hanem csak olyan átlagos, csinos lány módjára, de a boszorkány biztos volt benne, hogy ha a lány most élne, egy lenne a Roxforti Hírmondóbeli cikkeinek lelkes olvasói közül.

– Lia! – futott be végül Hugo, és egy pillanatra elterelte a figyelmét a lebegő alaktól.

– Te meg mit csinálsz itt? Ugye nincs semmi baj? – kérdezte Lia aggódva, amikor Hugo odaért hozzá.

– James az előbb üzent, hogy nem tud jönni, de addigra már messze jártál, úgyhogy utánad jöttem.

– Te... – szólalt meg a szellemlány, és amikor Dahlia megint rá figyelt, észrevette, hogy a lány szemében szomorúság helyett most érdeklődés csillog, ahogyan Hugót méregeti. – Hasonlítasz rá.

Hugo értetlenül nézett vissza rá.

– Ő ki?

– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Lia.

– Ugyanolyan a hajad – folytatta a névtelen kísértet. – És a szeplőid. Azokat rajta is mindig nagyon szerettem. De azért az anyádra is hasonlítasz – hajolt egészen közel a fiúhoz. – Gondolhattam volna, hogy végül egymás mellett kötnek ki.

– Te most... a szüleimről beszélsz? Ismered őket? – kérdezte Hugo döbbenten.

– Mondd meg Hermionénak, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy próbált megmenteni, mindannak ellenére, hogy... Won-Wonnak pedig azt üzenem, hogy már nem haragszom és örülök, hogy boldog.

Azzal a lány eltűnt, anélkül, hogy elárulta volna a nevét. Dahliáék néhány másodpercig még némán álldogáltak, az élmény hatása alatt.

A csendet végül a lány szakította meg.

– Ki a fene az a Won-Won?

16. fejezet

Meglepetés a köbön

Dahliának talán meg sem kellett volna lepődnie, milyen gyorsan terjedt el Rose és Scorpius esküvőjének híre a Roxfortban. Végtére is a varázslók iskolájában gyorsabban szálltak a pletykák, mint a legfürgébb Nimbus. Bár azért az határozottan váratlanul érte, hogy a hír a Roxforti Hírmondó címlapjára került. Persze, a Roxfort két korábbi iskolaelsőjének frigye nyilván senkit sem hagyott hidegen, főleg ha figyelembe vesszük, mennyi mindent elértek az iskolában belül és azóta kívül is. Scorpius híres bájitalmester, számtalan betegségre talált gyógyírt, Rose pedig szabadúszó újságíró, de amire ennél is büszkébb, hogy édesanyjához hasonlóan harcol a különböző varázslények jogaiért. Valójában lenyűgöző páros voltak, ha Dahlia igazán belegondolt, bár ez nem tűnt túl egyszerűnek, hiszen közeli barátoknak számítottak az életében. Ott volt elég sok veszekedésüknél, Rose néhány kifakadásánál, és látta azt is, milyen volt, amikor Rose egy balul elsült bájital miatt napokig zölden futkosott az Odúban. Szó szerint zölden.

De persze mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy hiába ez a sok érdem, közel sem lett volna a esküvő híre ekkora szenzáció, ha nem a „Nagy Trió első galambja repül ki a fészekből”. Ezt nem Dahlia találta ki, az egyik cikk címe pontosan így hangzott. Rose nem vetkőzhette le, hogy Hermione és Ron a szülei, a nagy Harry Potter pedig a keresztapja. Ráadásul a vőlegény sem akárki volt, hanem a nagy múltú Malfoy família örököse.

Az egyik cikk egészen odáig elment, hogy kész Rómeó és Júlia történetet kerekített kettejük kapcsolatából. (Bár amikor Dahlia ezt reggeli közben megjegyezte, csak furcsa pillantásokat kapott iskolatársaitól. Nyilvánvalóan senki nem ismerte a két hősszerelmes drámáját.) A Cupido nyila magazin ugyanis egészen a szülők múltjáig ásott vissza, és igazán drámai módon tálalta, hogy Hermione és Ron valamint Draco között nem volt éppen barátságos a viszony. A szerző még azt is tudni vélte, hogy Draco sárvérűnek titulálta a lányt, a helyzet pedig csak súlyosbodott, amikor a háború két ellenséges oldalán találták egymást. Egy névtelen tanú még arról is beszámolt, hogy látták Rose keresztapját, Harry Pottert és a vőlegény édesapját párbajozni.  Így Rose-nak és Scorpiusnak le kellett győznie a családjaikból hozott előítéleteket egymás iránt, de „a kettejük között feszülő vonzalmat képtelenek voltak figyelmen kívül hagyni”.

Természetesen Rita Vitrol cikke sem maradhatott el. Ő, mint mindig, egészen más oldalról közelítette meg a témát. Azon csámcsogott, hogy mit szólnak vajon a Malfoy család még élő, hagyományőrző tagjai, hogy beházasodik a famíliába egy mugli származású szülő lánya. Vajon mi volt képes rávenni egy Malfoyt, hogy ennyire rangon alul házasodjon? Választ Vitrol nem adott, de a cikk végén feltűnő módon azt próbálta kitalálni, vajon hogy fogja hívni két ilyen „különleges” nevű szülő a gyermekét. Persze Vitrol hívei a Roxfortban is rögtön suttogni kezdtek arról, hogy a hirtelen jött esküvő oka valójában a korán érkező örökös.

Dahlia maga is sok kérdést kapott az esküvőt illetően, de nem annyit, mint Hugo. A fiút lépten-nyomon megállították, hogy gratuláljanak neki, a bátrabbak pedig még azt is meg merték kérdezni, igaz-e, hogy érkezik az unokaöccse.

– Vagy unokahúga – tette hozzá ilyenkor mindig a boszorkány, mosolyt csalva Hugo arcára.

Bár meglepő módon a fiú nagyon jól viselte az egész felhajtást. Mindig csak nevetett a kérdéseken, amit Dahlia sokáig nem értett, de aztán az első pletykás nap estéjén nem bírta tovább, és rákérdezett.

– Csak elképzelem az egészet, tudod. Most komolyan! Gondolj bele, mi lesz, ha még egy síró kisbaba is ott lesz velük. Szét fogják szedni egymást.

Az elképzelésre Dahlia és Nara is nevetni kezdtek, aztán felváltva sorolták az ötletek, miket mondanak majd egymásnak Rose-ék.

– Nem vagyok a rabszolgád! – utánozta Dahlia a fiú nővérének hangját. – Te is felkelhetsz megetetni.

– Cseréld ki te a pelenkáját – csatlakozott Nara. – Rosszabb szagú bájitalokat kotyvasztasz, meg se fog kottyanni.

– A nagy Malfoy nem tud elaltatni egy kisbabát? – Kacagott Hugo is.

Ha Dahlia őszinte akart lenni, jól is jött ez a kis figyelemelterelés, a sok lecke mellett mindenképpen. Még Nara is kikapcsolt végre egy kicsit, és másról is tudott beszélni, mint a beadandókról és a rengeteg bűbájról, amit még gyakorolni akart. Valószínűleg a nyári szünetben túl sokat egyeztetett Hermionével a végzős évről, mert hasonló időbeosztása volt, mint amit Hugo édesanyjánál látott. Szinte percre pontosan beosztotta az idejét, és az alváson kívül jóformán csak egy-két órát hagyott szabadon. Hugo is elfoglalt volt a kviddicsedzésekkel, és bár Dahlia sem unatkozott, még neki jutott a legtöbb szabadidő. Amíg Nara valamilyen iskolaelsős feladattal volt elfoglalva, Hugo és Lily pedig az évad első kviddicsmeccsére készült, Dahlia csak üldögélt a klubhelyiségben. Még soha nem hiányzott neki James annyira, mint most, úgyhogy nem meglepő módon sorban írta a fiúnak a leveleket.

Így amikor kiderült, hogy jön az első RAVASZ szakkör alkalom, Dahlia szinte megkönnyebbült. A szakkör talán nem is a legjobb kifejezés volt az órákra. Nem kellett külön jelentkezni rájuk, és a részvétel nem volt kötelező. Havonta egy alkalommal egy-egy vendégelőadót hívtak a Roxfortba, általában egy korábbi diákot, aki valamilyen maghatározott témában tartott órát a végzősöknek, és csak nekik. A kiscsoportos foglalkozás segítette a fejlődést, és mivel minden RAVASZ tantárgyhoz igyekeztek előadót hívni, előbb-utóbb mindenki talált olyat, amit érdekli. Bár általában nem csak a szakirányos tárgyak előadásaira jártak el a diákok, főleg nem a hollóhátosok, mert az a hír járta, hogy mindig kifejezetten izgalmasak ezek az alkalmak.

Az első előadás az Átváltoztatástanhoz kapcsolódott, bár a konkrét tematikát nem kötötték a diákok orrára.

Dahlia az egyik szabad délutánján, amikor Nara és Hugo sem értek rá, összefutott Looval a folyosón. Még mindig furcsa volt, hogy nem beszélgethettek olyan közvetlenül mások előtt, mint korábban, és úgy tűnt, ez Loot is zavarja, mert végül azt javasolta, igyanak meg egy teát.

Loo irodája pont olyan volt, amilyennek Lia elképzelte. Kék falak, amelyekre hullámokat festettek, Dahlia arra tippelt volna, hogy Loo maga. A hatalmas ablak előtt, ahol rengeteg fény áramlott az irodába, igazán világossá varázsolva azt, kagylókból fűzött szélcsengő lógott. A fiú igazi tengerparti hangulatot teremtett az ódon kastélyban, ami már önmagában is hatalmas teljesítmény volt. Dahlia pont úgy érezte magát, mint amikor először járt a Kagylólakban, pont azelőtt, hogy a Roxfortba indult volna. Még az illat is olyannak érződött, bár a lánynak elképzelése volt, hogyan varázsolt tengerillatot az irodájába az átváltoztatástan-tanár.

– Elárulod, ki lesz az előadó? – faggatta Dahlia a fiút.

Loo csak a fejét rázta, és úgy mosolygott, mintha kifejezetten élvezné, hogy titkolózhat a lány előtt.

– Hallottam már róla? Ismerem? Érdekelni fog az előadás? Veszélyes lesz?

Louis egyik kérdésre sem válaszolt, bármilyen hosszan próbálkozott is.

– De legalább annyit elárulsz, hogy élvezni fogom-e?

– Igen – vágta rá, aznap délután először válaszolva egy kérdésre.

Aztán egy ideig arról beszélgettek, hogy érzi magát Loo ebben a másik szerepben a Roxfortban, és Dahlia legnagyobb megelégedésére elismerte, hogy néha kifejezetten kényelmetlennek érzi, hogy Miss Dursley-nek szólítsa.

– A tanítást nagyon élvezem, meg hogy azzal foglalkozhatok, amit szeretek, de ezt soha nem fogom megszokni. Ráadásul...

Loo elpirult és nem fejezte be a mondatot.

– Ráadásul? – puhatolózott Dahlia. – Hogy akartad befejezni a mondatot?

Amikor nem válaszolt, a lány bökdösni kezdte az oldalát a mutatóujjával, ahogyan Hugóval szokta, míg végül megadta magát.

– A lányok... – Loo megint nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség.

– Á, már értem, nem is kell folytatnod! – kuncogott Dahlia. – Buknak rád, igaz? Elárasztanak szerelmes levelekkel meg apró ajándékokkal, és kéjesen bámulnak az órákon.

– Ezt azért nem mondanám, de...

– Jaj, ugyan már, mintha ez annyira rossz lenne. Csupa csinos lány, mind utánad csorgatja a nyálát – lökte oldalba Dahlia, bár el kellett ismernie, hogy nem volt túl kellemes azokra a lányokra gondolnia. Kíváncsi lett volna, konkrétan kikre gondolt a fiú.

Loo furcsán méregette néhány másodpercig, aztán felvonta a szemöldökét.

– Mi az? – kérdezte Lia.

– Vágyakozó pillantások, nyálukat csorgató rajongók. Mintha ez valaki másra is igaz lenne.

– Nem tudom, miről beszélsz – fészkelődött Dahlia, és már el is felejtette a furcsa érzést Loo rajongói klubjával kapcsolatban. Helyette azok a fiúk jutottak eszébe, akik állandóan bámulták a folyosókon meg az órákon. A bátrabbakra, akik kétértelmű megjegyzésekkel bombázták. Azokra, akik inkább elkapták róla a pillantásukat, ha meglátták, mert tudták, hogy rögtön elpirulnak.

Loo megint felvonta a szemöldökét, kétséget sem hagyva afelől, hogy pontosan tudja, a lány hazudik.

– Tudod, ezt soha senki nem érti meg, csak az olyanok, mint mi. A többiektől csak olyan kérdéseket fogunk kapni, mint amilyet te is feltettél nekem az előbb. Mi lehet olyan rossz ebben? De tudod, sokak szerint ez a vélák átka.

Dahlia erre felkapta a fejét, és megszólalni is képtelen volt. Mielőtt azonban bármi mást kérdezhetett volna, valaki kopogott az ajtón, neki pedig az oldalsó ajtón kellett kisurrannia, nehogy félreértsék a helyzetet. Egy tanár meg egy diáklány egyedül a professzor irodájában.

Nem tudta eldönteni, hogy csak véletlen elszólás volt-e Loo részéről, vagy ennek az átoknak tényleg köze van ahhoz, amelyről Andresila beszélt. Napokig rágta magát rajta, de valamiért képtelen volt elmondani Loonak és Narának. Annyira régóta kutatta az átkot, hogy nem akarta elhinni, hogy a megoldás ennyire egyszerű lehet. És abban sem volt biztos, hogy akarja-e tudni, pontosan miről is van szó. Csak arra tudott gondolni, hogy azt sem akarná tudni, ha másnap elütné egy busz, mennyivel lenne jobb, ha tudná, pontosan mi teszi majd pokollá az életét. A másik, hollóhátos fele viszont kíváncsi volt a titokra, tudásra szomjazott, és titkon abban reménykedett, hogy megoldást találhat.

Szerencsére eljött a RAVASZ szakkör ideje, és némi kimenőt kapott a gondolatai útvesztőjéből.

A végzősök nagy meglepetésére a diákokat nem a Nagyterembe hívták össze, hanem a tó mellett várták őket. Dahlia már távolról megismerte a vendégelőadót, és rögtön szélesebb lett a vigyora. A fiú kék haja csak úgy sütött a távolból, és láthatóan nagyon elmerültek a beszélgetésben Looval.

Amikor úgy tűnt, már minden diák megérkezett, Loo elkezdte az órát.

– Biztosan sokan hallottatok már Ted Lupin, aurorról. Az óra végén mindenki kérdezhet tőle az aurorképzésről is, de most egészen más okból hívtam meg közénk. A témánk az átváltoztatás, és bár pontosan tudom, hogy már tanultatok a metamorfmágiáról, nem hiszem, hogy a gyakorlatban sokan tanúi lettetek volna. – Loo féloldalas mosollyal Dahliáék kis csoportja felé fordult, akik nyilvánvalóan többször látták a metamorfmágia trükkjeit a családi vacsoráknál, mint azt Mrs Weasley szerette volna. – Teddy – ahogyan arra már a kék hajából is rájöhettetek – metamorf, és erről fog mesélni nekünk egy kicsit.

Teddy ezzel előrébb is lépett néhányat, minden egyes lépésével megváltoztatva haja színét. Dahlia rengetegszer látott már tőle hasonló trükköt, és nyilvánvalóan hatásvadász mutatvány volt, mégsem bírta ki nevetés nélkül. Ugyanis ha ez nem lett volna elég, minden egyes hajszínváltoztatást valamilyen grimasszal is kísért, mintha a folyamat csiklandozná (amikor kékről rózsaszínre váltott), fájna (amikor az üstöke hirtelen fekete lett), vagy tüsszentésre ingerelné (ezt a hatást a vörös hajszín váltotta ki, és egy kacsintással is kísérte Hugo irányába). Ez persze nem volt túl profi viselkedés, de ez senkit sem zavart különösebben. Sőt, azt mindenképpen a javára lehetett írni, hogy a közönség figyelmét egy pillanat alatt a magáénak tudhatta.

– A látszat ellenére a metamorfmágia egyáltalán nem fájdalmas – magyarázta. Hangjának komolysága szemben állt most éppen zöld hajszínével.

Ezután magyarázni kezdett arról, hogy hogyan tudja változtatni a külsejét, hogy pontosan hogyan használja a képességét, és válaszolt néhány kérdésre. De folyamatosan hangsúlyozta azt is, hogy metamorfnak születni kell, így bármennyire tetszik is nekik, amit megmutat, ebben a formában nem tanulható.

– Hiába, nem mindenki lehet olyan menő, mint én – jegyezte meg Teddy. – És egyébként is igen hasznos képesség, amikor az aurorként szerzett sebhelyeimet akarom elrejteni a gyönyörű feleségem elől.

Teddy egyáltalán nem vette komolyan a tanár és diákjai közötti alá-fölérendeltségi viszonyt, ugyanolyan laza volt velük, mintha csak a szomszéd srácokkal beszélgetett volna. Bár Dahlia el sem tudta volna képzelni máshogyan.

Ezután mesélt arról, hogy az élet bizonyos helyzeteiben nagyon is fontos lehet az álcázás, ez viszont tanulható. Mindenféle trükköt és praktikát mutatott meg nekik, amelyeknek hasznát vehetik. A legtöbb aranyvérűt meglepte például azzal, hogy nem egy mugli eszközt is bevetett, és sok álcázásnál egyáltalán nem használt varázslatot. Azt sem győzte hangsúlyozni, hogy egy veszélyes szituációban, amikor a rejtőzködés a megoldás, sokkal fontosabb a kreativitás, mint a varázserő mértéke.

A leghátborzongatóbb az volt, amikor egy olyan helyzetbe kellett képzelniük magukat, amelyben vérfarkasok elől kellett elbújniuk. Ismerve Teddy múltját, aki maga is szembenézett a vérfarkasokkal és a vérfarkas-kór néhány hatásával, Dahlia egészen másképp állt a feladathoz, és látta, hogy ennél a szituációnál Hugo, Lily és Nara sem mosolyogtak úgy, mint előtte. Teddy is komolyabbnak tűnt, és nem csak azért, mert saját magát állította a vérfarkas szerepébe, és ennek megfelelően változtatta meg a külsejét is.

A várfarkasos feladat után Teddy vendégelőadása véget ért, a fiú néhány percig csak csendben álldogált Loo mellett, haja barna volt és kócos, Dahlia pedig döbbenten állapította meg, mennyire hasonlít így Remusra, az édesapjára, akit James Tekergős fényképein számtalanszor látott már. Loo eközben néhány mondatban összefoglalta a látottakat és hallottakat a diákoknak.

Azt azonban még mindig nem értették, hogy mit kerestek a tó partján. Néhány pillanat múlva megkapták a magyarázatot. Dahlia még mindig Teddyt méregette, akinek közben ismét kék volt a haja, amikor meghallotta az egyik mardekáros lány hangját.

– Ez megőrült!

És valóban, Dahlia álla is leesett, amikor meglátta a vetkőző Loot. Nem minden nap fordult elő, hogy egy professzor spontán sztriptízbe kezdett a diákjai előtt, bár a legtöbb tanárt nem is szívesen látták volna ilyen helyzetben. Looval persze más volt a helyzet, a legtöbb lány elpirult, a magabiztosabbak még egy-egy álmodó sóhajt is megengedtek maguknak, és Dahlia sem tagadhatta, hogy értékelte a látványt.

Persze Loo nem vetkőzött le teljesen, épp csak a felsőteste volt meztelen, de ez is elég volt a legtöbb lánynak. Aztán a fiú mindenféle magyarázat nélkül a tóba vetette magát és eltűnt.

Mindenki közelebb araszolt a tóhoz, néhány lány aggodalmasan méregette a sima víztükröt. Nem kellett sokat várniuk, míg kiderült, mi volt a fürdés oka, és az is nyilvánvaló vált, hogy újdonsült átváltoztatástan tanáruk nem fulladt meg.

– Ez... – kérdezte döbbenten Nara.

Dahlia csak bólintott, ahogy a tóból elugró delfin újra elmerült a habok között.

3. fejezet

Közös munka

– Ketten? – kérdezte Rose tátott szájjal. Erre tényleg nem számított.

– Talán gondot jelent? – McGalagony professzor kimért hangjában nem volt semmi él, mégis lehetett belőle érezni, hogy nem tűr ellentmondást. De életében először Rose azért megpróbálkozott.

– Nem vagyok benne biztos, hogy...

– Nem probléma – vágott közbe Scorpius, aztán felvont szemöldökével Rose-ra sandított és visszaindult a Mardekár asztalához.

Rose tele volt feszültséggel, és így anélkül, hogy végiggondolta volna, mit csinál, a fiú után ment.

– Normális vagy? – fogta meg a mardekáros vállát, hogy maga felé fordítsa.

– Nem tudom, mennyire mérvadó a kérdés a te szádból.

– Most arra célzol, hogy én nem vagyok az?

– Nem célozgatok semmire, de nem én vagyok, aki jelenetet rendez a fél iskola előtt – bökött a fejével Scorpius a nagyterem asztalai felé, és Rose csak most vette észre, hogy valóban mindenki őket bámulja. Előbb a cikk, aztán az igazgatónő magukhoz hívatta őket, most meg még jelenetet is rendez. Ez már biztosan mindenki érdeklődését felkeltette.

Gyorsan vett egy mély lélegzetet, és próbálta magát nyugalomra kényszeríteni.

– Szerinted mégis hogy fogunk közösen cikket írni, amikor még a főbb jelöltekben sem értünk egyet?

– Te vagy a Roxforti Hírmondó főszerkesztője, még ha nem is a legjobb – vonta meg a vállát Scorpius hanyagon. – Biztosan kitalálsz majd valamit, ha meg nem, akkor legalább itt a felmentősereg.

– Felmentősereg alatt magadat érted?

– Nyilván. De ha most megbocsátasz, nincs időm ilyesmire, vár a reggelim.

– De...

Rose-nak már a nyelve hegyén volt a kérdés a másik dologgal kapcsolatosan, nevezeten, hogy Scorpius miért nem vonja felelősségre a cikk miatt. Annyira nyugodtnak látszott, hogy az már kifejezetten irritáló volt.

Végül mégis erőt vett magán, mert tudta, hogy semmire sem megy vele, ha most rákérdez, amilyen ideges volt, csak rosszul jönne ki a dologból. Így hátat fordított, és kivonult a nagyteremből. Már a reggelije sem érdekelte, egyszerűen csak minél messzebb akart lenni a szőke mardekárostól és a figyelő tekintetektől.

Rose aznap minden szünetet a pincében töltött, hogy a cikken dolgozzon. Vagyis valójában nem magán a cikken, hanem azon, hogy milyen módszerrel tudnának együtt dolgozni. A világon mindenféle lehetőséget végiggondolt. Feloszthatnák egymás között, ez tűnne a legkézenfekvőbb megoldásnak. Mondjuk házak szerint is feloszthatnák, mindenkinek jutna kettő-kettő. De ez már csak azért sem lenne jó megoldás, mert nem minden házban voltak egyforma erősségű prefektusok, és az is valószínűnek tűnt, hogy ha Scorpiusnak kell írnia például a Hugrabug jelöltjeiről, annak nem lesz jó vége. Aztán elég logikus megoldás lenne, hogy Rose írjon a fiúkról, Scorpius pedig a lányokról. Így nem lenne belőle probléma, hogy magukról kell objektívan írniuk. Viszont ebben az esetben nem kizárt, hogy Scorpius arra vetemedne, hogy nem említi meg a lányok között jelöltként, annak pedig tényleg háború lenne a vége.

Rose abban is biztos volt, hogy McGalagony nem felosztásra gondolt. Mert akárhogyan osztják is szét egymás között a cikket, azon biztosan látszódni fog a kettejük stílusa közötti különbség. Persze Rose a főszerkesztő, az ő feladata lenne, hogy összefésülje a két cikket és egységessé tegye őket, de az biztos, hogy Scorpius a nyakában lihegne, hogy hogy merészel ennyire belenyúlni a cikkébe.

Ha nem kettőjükről lenne szó, hanem bárki másról, akkor Rose azt javasolná, hogy dolgozzanak együtt. Nem csak a cikk magán a megírásán, hanem a háttérkutatáson is, hiszen nyilvánvaló, hogy több szem többet lát alapon más értékeket és hiányosságokat vesznek észre egy-egy jelölt esetében. Minél átfogóbb lesz a cikk, annál jobb.

De nem igazán hitte, hogy ez működni fog. Ha ugyanis ők ketten együtt indulnak el beszélgetni a jelöltekkel, annak csak vita és veszekedés lesz a vége, és valószínűleg a jelöltekről az ég világon semmit sem derítenek ki.

Akkor is egy halom papír hevert előtte, amikor Hugo belépett.

– Te meg mi a fenét csinálsz? – kérdezte a fiú, és felhúzott szemöldökkel meredt a káoszra, ami Rose-t körülvette.

– Írnunk kell egy cikket az iskolaelsőkről. Vagyis a jelöltekről.

– Ezt tudom, McGalagony professzor beszélt velem a fotók ügyében.

– Igen? – kérdezte meglepetten Rose, mert ez általában az ő dolga volt.

– Igen, de még mindig nem értem, hogy ez miért jár ezzel – mutatott a papírhalomra Hugo. – Én ugyan nem vagyok végzős, de még én is meg tudom mondani, hogy kik az esélyesek.

– Nem is a jelöltekkel van a gond, csak... – A boszorkány nagyot sóhajtott, aztán lemondóan hátradőlt. – Scorpiusszal kell megírnunk.

Hugo pár pillanatig szótlanul nézte őt, nyilván kellett neki egy kis idő, amíg feldolgozta a hírt, aztán elmosolyodott.

– Együtt kéne dolgoznotok? Neked és Scorpiusnak? – Most már szabályosan kacagott, aztán a fejét csóválta. – Akkor már mindent értek. Sok szerencsét. És remélem, nem gond, ha én a fotózást inkább külön intézem. Nem szeretnék a tűzvonalba kerülni.

– De most mit csináljak?

Rose ritkán érezte magát tanácstalannak, és még kevesebbszer fordult elő, hogy az öccsétől kérjen tanácsot. Egyrészt mert az a típus volt, aki megtalálja a megoldást a maga gondjaira, másrészt mert az öccse pedig az a fajta volt, aki kérés nélkül is észreveszi, ha valakinek gondja van, és rögtön segít neki.

Most azonban már úgy érezte, hogy minden józan esze elszállt, és nem maradt helyette semmi, csak egy nagy idegcsomó, amit valaki fél percenként jól megcsavarintott, hogy fájjon.

– Írjátok meg a cikket! – felelte Hugo, mintha az ilyen egyszerű lenne. – Rose, te vagy a főszerkesztő. Gyakorlatilag folyamatosan együtt dolgozol vele most már évek óta. A szerkesztőségen kívül pedig még közös óráitok is vannak, és prefektusokként is együtt kell működnötök egész évben. Lehet, hogy észre sem veszed, de így van. Ez is menni fog.

A boszorkány elgondolkozott, és döbbenten jött rá, hogy az öccsének igaza van. Észre sem vette, de annyi időt töltött Scorpiusszal az utóbbi években, amennyit csak kevesekkel. Persze nem önszántából, de attól még így állt a helyzet. És lehet, hogy folyamatosan vitatkoztak, és amint a fiú a közelébe került, a feszültség rögtön feljebb kúszott benne, de mégis mindig sikerült együtt dolgozniuk.

És ha ez ennyi ideig működött, akkor az a néhány óra sem jelenthet gondot, amennyi időbe a cikk megírása telik majd.

Rose vett egy mély levegőt, és bár még nem könnyebbült meg teljesen, a vállát nyomó terheket határozottan könnyebbnek érezte.

– Állófotókat szeretnék, minden jelöltről – szólt most már hivatalosabb hangon Hugóhoz, hiszen hiába az öccse, és hiába minden jó tanács, most akkor is a főszerkesztője. Mire öt perc alatt pontosan elmondta a fiúnak az elképzeléseit arról, milyen képeket is képzelt a cikk mellé, szinte a réginek érezte magát. Szinte.

Amikor Ben Cooterman megjelent a szerkesztőségben, hogy leadja a cikkét, valószínűleg nem számított a plusz feladatra, de ha a főszerkesztője megkérte valamire, akkor nem sok választása maradt. Úgyhogy Rose a kezébe nyomott egy üzenetet és a lelkére kötötte, hogy amilyen gyorsan csak tudja, adja át a fiúnak. Csak annyit kért tőle, hogy írja össze, szerinte kik a legesélyesebbek az iskolaelsőségre, és ugyanezt ő maga is megtette. Alig fél órán belül Ben már vissza is tért a válasszal. Scorpius ugyanolyan módszerrel rangsorolta a jelölteket, ahogy ő tette. Két oszlopba rendezte őket nemek szerint, és százalékos értékeket rendelt melléjük.

Rose legnagyobb meglepetésére a lányok listájának élén a saját nevét vette észre. Na nem az okozott meglepetést, hogy ő volt ott, mert kimondva-kimondatlanul mindenki tisztában volt vele, hogy neki van a legnagyobb esélye. De hogy ezt Scorpius is elismerte, az már egészen szokatlan volt. Rose érezte, hogy elégedetten elmosolyosodik. Persze nem azért, mert hízelgett neki a dolog, hanem mert ez azt jelentette, hogy a mardekáros legalább komolyan vette a feladatát.

A két listára nézve támadt egy ötlete, bár egyszerre érezte tökéletesnek és pocséknak. Valahogy mégis zsigerből úgy érezte, főszerkesztőként ezt meg kell lépnie. De ehhez nem volt elég kettejük véleménye.

Rose a következő két órát szavazócédulák gyártásával töltötte. Illetve a szavazócédula nem is volt jó kifejezés, hiszen az iskolaelsőkről nem a diákok döntöttek. Egyszerűen csak egy felmérést készítenek a diákok körében, hogy ők kit tartanak a legesélyesebbnek. Mindenki kap egy cédulát, amelyen megtalálja az egyes jelöltek nevét, nemek szerint két oszlopban. Semmi más dolga nincs a diákoknak, mint számozással rangsorolni őket.

Persze a rendszer ennyire nem volt egyszerű, legalább Rose számára még volt vele munka. Ugyanis nyilvánvalóan többet ér a hatodikosok szava, mint az elsősöké, akik nem ismerik annyira az esélyeket. Persze névtelen volt a felmérés, de mindenkinek rá kell írnia a cetlire az évfolyamát is, hogy ez kiderüljön. Minél régebb óta jár valaki a Roxfortba, arányaiban annál több pontot ért a szavazata.

Amint a papírok elkészültek, Rose nem pocsékolta az időt. Elment mind a négy házvezető tanárhoz, és megkérte őket, hogy töltessék ki a diákokkal.

Két nappal később meg is születtek az eredmények. Semmi meglepetés, pontosan azt gondolták a diákok is, amit Scorpius és ő is. Több mint kilencven százalék rangsorolta Scorpiust és Rose-t a két lista élére. De így legalább a felmérés is olyasmi volt, amiről írhattak, és jogosan hivatkozhat rá, ha majd megkérdezik a két kiemelt bekezdésről.

Rose már látta is a szeme a fő cikket, aminek két oldalt szánt a Roxforti Hírmondóban. Középen összefoglalják majd az általános tudnivalókat arról, hogyan is zajlik a döntés, esetleg még néhány tanárt is megkérdeznek róla. Ez alá következik a felmérés eredménye valamilyen látványos diagrammal, és egy közös fotóval, amin az összes prefektus látható lesz. Az interjúkat külön lehozzák majd a fő cikk után sorban, minden oldalon az adott ház jelöltjeivel készült interjúkkal.

A dupla oldal két szélén viszont valami olyasmit olvashatnak majd, amit soha azelőtt. Rose gyomrába visszatért az az idegcsomó, ami délelőtt Scorpius miatt már előbújt, de ezúttal sokkal könnyebb volt vele megbirkózni. Most ugyanis ő maga vállalta a kockázatot. És amikor féloldalas pillantást vetett Scorpius listájára, már majdnem biztos lett a dolgában. Lehet, hogy nem bírnak sokáig egy légtérben tartózkodni, de mindketten profik. Nem lesz gond.

Már épp azon gondolkozott, hogy kit kellene Scorpiusért küldenie, amikor a fiú belépett a szerkesztőségbe. Nem az egyenruhája volt rajta, nem is a kviddicsmeze, és Rose valamiért megdöbbenve jött rá, hogy a fiút alig látta uniformis nélkül. Most mindenesetre a fekete nadrághoz világoskék pólót viselt, ami kiemelte szürke szemét.

– Megkaptad a listát, igaz? – kérdezte Scorpius, aztán odahúzott egy széket Rose íróasztalához. Nem pont vele szembe, hanem az íróasztal rövidebbik oldalához, mintha ezzel is azt akarná sugallni, hogy ő nem tartozik a lány többi alárendeltje közé.

– Igen, megkaptam.

– És? Egyetértesz?

Rose bólintott. – És mindenki más is.

Scorpius önelégülten vigyorgott, és mielőtt megszólalhatott volna, a lány közbevágott. – Ki ne mondd!

A mardekáros felvonta a szemöldökét, és kérdőn nézett rá. – Mit gondolsz, mit akartam mondani?

– Valami olyasmit, hogy mindenki imád vagy hogy mindenki tudja, hogy te vagy a legjobb. De erre nincs időnk, arról nem is beszélve, hogy a gyomromnak sem tenne jót.

– Ha szépen megkérsz, az érzékeny gyomrodra tudok készíteni neked valamilyen jó kis bájitalt. Tudom, hogy neked kicsit tovább tartana, mint nekem, de nem akarom, hogy a rosszullét lassítson a cikk megírásában.

Rose vett egy nagyon mély lélegzetet, és magában elkezdte a mantrát, amit már rengetegszer alkalmazott Scorpius ellen. Nagyképű. Egoista. Nem tudta, miért, de ennek a két szónak párszori elismétlése számtalanszor megmentette már attól, hogy valami kemény átkot bocsásson a fiúra.

Hivatalos hangon folytatta, szeretett volna minél hamarabb túl lenni a beszélgetésen, mert tudta, hogy az elkövetkező egy-két hétben több időt is töltenek majd együtt, mint remélné.

– Az interjúkat együtt készítjük, minden jelöltet külön keresünk meg, egyesével beszélgetünk velük. Így nem áll fenn annak kockázata, hogy nem mernek a versenytársak előtt nyíltan beszélni. Persze ebbe mi is beletartozunk, de ezzel kénytelenek lesznek valahogy megküzdeni. A beosztást majd még megbeszéljük, de talán a hétvégék lennének a legalkalmasabbak, így nem zavarunk meg senkit a tanulásban. – Rose figyelmen kívül hagyta Scorpius gúnyos arckifejezését, amit az utolsó szavaknál vágott. – Viszont beleviszünk egy kis csavart a dologba, és elvárom, hogy komolyan vedd a feladatot. Ha nem tudod megtenni, inkább most szólj.

– És mi lenne a csavar? – kérdezte a mardekáros kíváncsian.

– A diákok szerint mi ketten vagyunk a legesélyesebbek a címre. Magunkról nyilván nem írhatunk, ez egyértelmű. De a két legesélyesebb jelöltet ki fogjuk emelni a cikkben. – Rose mutogatni kezdte egy üres papíron az elképzelését Scorpiusnak, aki erre közelebb húzta a székét és a papír fölé hajolt. A boszorkány persze csak elnagyolt téglalapokat rajzolt, hogy nagyjából látszódjon a felépítés, de így is lelkesen magyarázott. – Két oldalt lennének a kiemelt írások a két legesélyesebb jelöltről. A legtöbb esetben ez valami unalmas összefoglaló szokott lenni az érdemeikről, de idén itt jön a csavar. – Rose nagyot nyelt, mert tudta, hogy ez az utolsó alkalom, hogy meggondolja magát. Ha most kimondja, nincs visszaút. – Idén a két legesélyesebb jelölt ír egymásról.

Scorpius döbbentebb nem is lehetett volna. Rose elmosolyodott, mert már ezért az arckifejezésért megérte az egész, akármi lesz is a vége. A fiú higgadtan fogadta a cikket, amit róla írt, a közös feladat sem rázta meg nagyon, de most végre nem csak gúnyt látott sápadt arcán.

– Azt akarod, hogy én írjak rólad?

Rose bólintott. – De ne felejtsd el, hogy én pedig rólad írok.

Azzal lezártnak tekintette a beszélgetést. Scorpius kezébe lökte a vázlatot, amit a cikkről készített, mert ebbe írta bele azokat a fontos információkat, amelyeket a fiúnak tudnia kellett a cikk megírásához – például a karakterszámot. Aztán visszafordult a Ben által leadott pocsék cikkhez, amin épp dolgozott, és amivel még rengeteg dolga volt, ha valami lehozhatót akart kihozni belőle.