Ja, és boldog 210. Facebook oldal tagot mindenkinek! *újabb vigyor, gonosz és elégedett*
Aki még nem tette meg, szabad csatlakozni az oldalhoz! ;) http://www.facebook.com/deszyirasai
Álomfény
Illatok. Fények. Álom.
Tudtam, hogy álmodom. A valóságban is gyönyörű volt, de ha ezt a sugárzó szépséget nem álmomban látom, már megvakultam volna.
Nem a szokásos hollóhátas talárt viselte. Még csak nem is a többi ruháját, amiket akkor vett fel, amikor nem volt tanítás. Testhez simuló halványkék, szinte már fehér selyemruhát viselt. A földig ért, és a kis uszály minden egyes lépéssel aprót rándult, ahogy végigsiklott a kövön. De még ez sem volt igaz. Nem csupán lépett, inkább úszott a levegőben, olyan kecses volt.
Hosszú, szőke haja lágy hullámokban omlott alá, egészen a derekáig ért. Minden porcikáját ismertem, és tudtam, hogy az életben nem ilyen hosszú a haja. Álombéli tündér, kísért és gyötör. A kezem már szinte fájt, annyira meg akartam érinteni. Bele akartam mártani a kezem a selymes tincsek közé, meg akartam szagolni, hogy az illata mindenem betöltse.
Csak amikor kinyújtottam a kezem, jöttem rá, hogy a fény belőle árad. A haja világított a legerősebben, de porcelánfehér bőréből is áradtak az ezüst sugarak.
Ajkai rózsaszínek és teltek voltak, mintha csak arra várnának, hogy valaki megcsókolja őket. Én.
Ártatlanul, mégis kacéran nézett rám, és bár a szája nem mosolygott, a szeme igen. Az a smaragdzöld szempár, amely kifürkészte a legrejtettebb titkaim.
Nem bírtam tovább, szólnom kellett, figyelmeztetnem, hívnom, kérnem, könyörögnöm, fohászkodnom...
– Dahlia – suttogtam. Közben pedig arra gondoltam, hogy a Delila talán találóbb lenne.
De ez nem volt elég. Ezen a néven ismerte mindenki. Nekem az kellett, hogy csak az enyém legyen. Ki akartam mondani a nevet, amely mindig a fejemben járt, ahogy mindig szólítani akartam, kedveskedve, szeretve, ölelve őt. De sosem mertem.
Ez viszont egy álom, nem igaz? Itt mindent szabad.
Felálltam, és helyette tettem meg a két lépést, ami még elválasztott tőle.
Meg kellett érintetem, de nem voltam mohó. Lassan, félve, hogy ha hozzáérek eltűnik, felé nyújtottam a kezem. Puhán végigsimítottam az arcán, amelyen halvány pír jelent meg. Nem tűnt el.
Aztán közelebb hajoltam, és az ajkaimmal finoman súroltam a fülét, ahogy rekedtes hangon kiejtettem a nevet, amely csak az enyém volt számára.
– Dala...