Ezt a részletet Vikinek írtam, neki köszönjétek! ;)
Végzősök részlet 4.
"Dahlia csak állt, és fogalma sem
volt, merre tovább. Mit kéne tennie? Az élete haladt a maga útján,
de a vége sötétnek tetszett és magányosnak.
Úgy érezte, minden, amihez hozzáér,
porrá lesz a kezei között. Neki nem jár ki a szerelem, neki csak
a rajongás marad. Mindenkit megkaphat, és közben senkit. Okosnak
kéne lennie, de nem érzi magát annak. Boszorkánynak kellene
lennie, de valahol mélyen még mindig benne van a Dursley vér.
Mindennek csak a szürke másolatát, a
fájdalmas lenyomatát kapja. Épp csak annyit, hogy tudja, milyen jó
lehet a színes világ, ahol minden tapintható, minden illatos és
minden finom. És ettől csak még pocsékabbul érzi magát ott,
ahol lennie kell.
– Mi a baj? – szólalt meg mögötte
egy hang. Váratlanul érte, de közben számított is rá.
A Hold fényesen sütött le rájuk.
Most még a máskor barátságos ezüstös fény is hidegnek tűnt.
– Egyedül akartam lenni – felelte
Dahlia lemondóan anélkül, hogy megfordult volna. Pontosan tudta,
hogy a kék szemekben megértést látott volna. Ha akarta, ha nem,
mindig tudta, mi jár épp a fejében.
Aztán egyszer csak megérezte, hogy
hozzáér a vállához, egy talárt terít rá, és gyengéden
átöleli a vállát. Ebben az érintésben mindig gyengédséget
érzett, sosem volt olyan tolakodó, mint a többi.
– Vannak, akik szeretnek, ugye tudod?
Mindig lesznek.
Barátokra gondol. Rokonokra. Nem
szerelemre. Mégis tőle simogatóak voltak ezek a szavak, és a
szürke mellett hirtelen megjelent egy kis kék és egy kis halvány
vörös. A kép még mindig sápatag volt, de már nem szürke.
Talán még volt remény."
This entry was posted
on 2012. július 14., szombat
at szombat, július 14, 2012
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban (extrák)
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
