15. fejezet
Kopogtató a kék mennyországba
Ha nem félt volna, hogy elkapják, Dahlia futva indul a Hollóhát toronyba. Merthogy közben James megmutatta neki a térképen, hol is találja a szobáját. Így azonban, rettegve, hogy rájuk talál egy tanár vagy prefektus, csak a sötétben ólálkodva, a Tekergők térképét lesve haladtak előre.
James ment elöl, kezében a térképpel, aztán a lány, és végül a sort Fred zárta. A Dahlia gyomrában található hatalmas csomó egyre nagyobbra nőtt az idegességtől, hogy mi lesz vele éjszaka.
Aztán James egyszer csak, egyik pillanatról a másikra váratlanul megtorpant, Dahlia pedig belerohant hátulról, és majdnem fellökte. A lány már épp készült ráförmedni, hogy miért állt meg ilyen hirtelen, figyelmeztetés nélkül, amikor is James a kezét a szájára szorítva jelezte, hogy maradjon csöndben. Ekkor már Dahlia is hallotta a közelben koppanó lépteket.
James pálcáját a térképre emelte, hogy annak fényében lássa, ki is lehet az. Dahlia lábujjhegyre állt, és próbált átlesni James válla fölött, de a dolog reménytelen volt. James toronyként magasodott előtte. Aztán hirtelen az egész légkör megváltozott, és James kilépett a sarok mögül.
– Szép jó estét! Sikerült már fognod valakit? – kérdezte kedélyesen az idegentől. Dahliának fogalma sem volt, ki lehetett. Kétféle lehetőséget tudott elképzelni: vagy egy ismerős volt, ezért mert ilyen közvetlenül szólni hozzá James, vagy akárki is, azért kötekedett vele, hogy megmentse őt és Fredet a büntetéstől. Nagyon remélte, hogy az első lehetőség az igaz, és James nem a mártírt játssza.
– Hát te mit keresel itt? – kérdezte egy Dahlia számára kellemesen ismerős hang. Szinte érezte, ahogy a mázsás súly leesik a mellkasáról. Nem bírta volna ki, hogy James magára vállalja helyettük a büntetést, bármi legyen is az. – Bárki jöhetett volna erre. Mi lett volna, ha egy tanár vesz észre?
– Jaj, Loo, pajtás! Saját beépített radarom van. – Itt, ha Dahlia jól hallotta, James megrázta a térképet.
– Nem egy bajból kihúztalak már, de vannak határok – felelte.
Dahlia nem akarta a sarok mögött végighallgatni őket. Egyrészt úgy érezte, mintha hallgatózna, ami persze őrültség volt, hiszen James jól tudta, hogy ők ketten minden szavukat hallják. Másrészt Louis jelenléte megnyugtatta, és remélte, ő végre elkíséri a tornyába. Így hát döntött, és előlépett a sötétből.
– Szia, Loo!
A megszólított mérges pillantást lövellt James felé.
– És még őt is belerángatod? Ez az első napja, és máris bajba kevered? – kérdezte számon kérőn.
– Hagyd, csak jót akart – kelt a védelmére Dahlia.
– A pokolba vezető út jóakarattal van kikövezve – felelte Loo még mindig Jamest méregetve.
– Szólott a bölcs... Jaj, csak nem mérges a prefektus úr? – kérdezte James gúnyosan, és megpöckölte Louis fényesen csillogó iskolaelső jelvényét.
Erre már Fred is előlépett, hogy legalább egy kicsit elterelje Loo figyelmét. Nem járt túl sok sikerrel.
– De, ha tudni akarod, mérges vagyok. Miért életcélod, hogy kirúgasd magad? Ráadásul már másokat is magaddal rántasz.
– Loo, hagyd! Ismered milyen! – lépett közbe Fred, mielőtt James valami keményet válaszolhatott volna.
– És persze te mindenben követed, nem igaz? – sóhajtott Louis, aztán felém fordult. – Dahlia! Máskor nehogy elindulj ezzel a két bajkeverővel, mert te húzod a rövidebbet.
– De eddig nagyon jól éreztem magam. Megmutatták nekem a Roxfortot – próbálta megvédeni barátait. Mellesleg nem is tett semmi eget rengető dolgot, nem igaz? Nem robbantottak fel semmit, és nem festettek graffitit a falakra.
– Ha meg akarod nézni a Roxfortot, csak szólj, és én megmutatok mindent. – Loo hozzá sokkal lágyabban beszélt.
– Te nem hívtál!
– Mielőtt kibontakozna egy teljes féltékenységi jelenet arról, hogy ki hová vigye Dahliát, közölném, hogy Corner professzor közeleg – mutatott a térképre Fred.
– Igazad van. Gyere, Dahlia, felkísérlek a szobádba – karolt bele Loo.
– Akarod mondani, felkísérjük – lépett elő James. – Mi kalauzoltuk körbe, csak természetes, hogy mi is visszük haza.
– Semmi szükség rátok! Ti tilosban jártok, nem kell, hogy ti is lebukjatok.
– Elfelejtesz egy fontos részletet, Loo. – James meglebegtette a térképet. – Mi vagyunk a biztosíték, hogy Dahlia épségben és titokban feljut a toronyba.
Louis hatalmasat sóhajtott, majd egy aprót bólintott.
– Akkor induljunk gyorsan!
Dahlia úgy érezte magát, mint akit testőrök vesznek körbe. Minden oldalán állt valaki, aki féltőn óvta. És bár ez jól esett neki, bántotta is, hogy úgy bánnak vele, mint valami nebáncsvirággal.
– És legalább tetszett az iskola? – suttogta Dahlia fülébe a kérdést Loo, miközben felfelé rángatták az egyik rejtett lépcsőn.
– Minden csodálatos! Fel sem tudom sorolni, mennyi minden van, ami tetszik. Csak egy dolog zavar még mindig.
Loo kérdőn pillantott Dahliára.
– Mi?
– Ez az átkozott zsák – kezdte el magán rángatni a talárját. – Ez szörnyű. Hol fázom, hol majd megsülök benne. És nézd csak meg! Borzalmasan áll!
– Hát, sajnálom, ha így érzel. De abban nem értek egyet, hogy borzalmasan áll, szerintem csinos vagy. – Itt tartott egy kis szünetet. – És ha vigasztal, nem kell mindig hordanod.
A torony elég magasan volt, ezért Dahlia áldotta magát és a kondiját. Így is lihegett kissé, mire megmászták az összes lépcsőt, el sem tudta képzelni, mi lett volna, ha nem táncol rendszeresen. Az fitten tartotta. Valószínűleg a három fiúnak úgy kellett volna feltolni őt az emeletre. Ráadásul kétszer még meg is kellett állniuk, hogy néhány céltalanul lebegő kísértetet elengedjenek.
A csigalépcső volt az utolsó döfés. Nem volt elég, hogy még van mit megmászniuk, Dahlia a csigalépcsőket különösen utálta. A lépcsőfokok vékonyabbak és csúszósabbak voltak, a folytonos kerengéstől pedig mindig elszédült. Bele sem mert gondolni, hogy ezt az utat minden nap meg kell majd tennie, ráadásul többször!
Amikor végre felértek a lépcső tetejére, egy hatalmas faajtó várta őket, hatalmas bronzkopogtatóval, aminek sas alakja volt. Dahlia ezen már nem is csodálkozott, úgy tűnt, itt a Roxfortban mindennek több funkciója van.
– És most? – kérdezte a fiúk felé fordulva.
– Ne nézz rám! Még sosem voltam hollóhátas! – emelte fel James mindkét kezét védekezőn. – Szerintem én még az előző életeimben is hős griffendéles lehettem.
Loo horkantott a hős szó hallatán, és még Fred is nevetni kezdett, közben pedig megütögette barátja vállát.
– Szerintem kopogtatnod kellene – javasolta végül Loo.
– Nekem? – kérdezte Dahlia félve, mert most már tényleg kezdett aggódni, mi fog történni.
– Nem tudok róla, hogy lenne bármilyen védőbűbáj az ajtón a többi ház kizárására, de ez mégiscsak a Hollóhát. Tudod, a zsenik járnak ide, így nem kizárt, hogy kint akarják tartani a „hős” – itt Jamesre nézett – griffendéleseket.
Dahlia aprót bólintott, mert Loo-nak tökéletesen igaza volt. Mélyen beszívta a levegőt, majd az egészet kifújta, hátha attól megnyugszik. Nem így lett, de azért erőt vett magán, és elindult a kopogtató felé. Három griffendéles szempár méregette, bátornak kellett lennie! Ráadásul ma már megcsiklandozott egy nem létező, festett körtét! Ez sem jelenthet problémát.
Koppintott egyet, aztán várt. Nem is kellett sokáig tétlenül álldogálnia, mert a sas csőre hirtelen kitárult, és beszélni kezdett hozzájuk.
– Mi az, aminek csak egy hangja van, mégis reggel négy, délben két, este három lábon jár? – kérdezte a sas, aztán ahogy befejezte, elhallgatott.
Dahlia kérdőn nézett körbe.
– Erre tudnom kellene a választ?
– Valószínűleg – felelte gondolkodva Loo.
– Te vagy a hollóhátas! Csak te tudhatod a megoldást.
Dahlia kényelmetlenül fészkelődött. Próbálta megerőltetni az agyát, néhány pillanat alatt rögtön meg is fájdult a feje, annyira erőltette.
– De nem tudom! – felelte elkeseredetten.
– A Teszlek Süveg szerint okos vagy – mondta Fred.
Dahlia nem tudta eldönteni, hogy ezt most sértésnek vagy biztatásnak szánta.
– Ne aggódj, még mindig ott a B terv. Bármikor befogadlak, csak egy szavadba kerül – mosolygott féloldalasan James.
Loo közben járkálni kezdett, fel-le, és magában motyorászott.
– Reggel négy, aztán kettő...
Végül diadalittasan megszólalt.
– Azt hiszem, tudom a megoldást – kiáltott fel elégedetten.
– Igen?
– Tudod a választ? Hát az meg hogy lehet? – kérdezte James. – Te griffendéles vagy!
– Ez még nem jelenti azt, hogy hülye lennék. Van, akiben a bátorság mellett a józan ész is elfér.
– De mégis! Úgy tudom, még egy griffendélesnek sem sikerült ide betörnie. Persze Apa kivételével, de hát az ő esete elég különleges...
– Jaj, James, ha ennyire tudni akarod, a Süveg majdnem a Hollóhátba osztott. Most elégedett vagy? – aztán Dahliához fordult. – A megoldás az ember. Reggel négy lábon jár... Az a csecsemő, aki még csak kúszik. Délben két lábon jár. Talán ez nem szorul magyarázatra – pillantott James felé. – És este három lábon, bottal...
– Bi... Biztos vagy benne? – kérdezte Dahlia, bár elég logikusnak érezte a magyarázatot.
Loo megvonta a vállát.
– Tudsz jobbat?
Nem tudott. Dahlia így a sas felé fordult, és fennhangon megszólalt.
– Az ember a megoldás.
– Így van, az ember – felelte a sas, majd az ajtó hirtelen kitárult.
– Akkor ennyit az együtt alvásról! – bosszankodott nevetve James, de Loo kérdő pillantására azonnal abba is hagyta.
– Hát akkor, jó éjszakát! – James közelebb hajolt, és megpuszilta a lányt. Dahlia rögtön elpirult, de nem értette miért. Már kismillió ember puszilta meg az arcán, még Marge néninek is hagyta. Ezenkívül pedig James is a rokona. – Ha újabb kalandra vágynál, tudod hol találsz.
Fred és Loo is elköszöntek, Dahlia pedig belépett a Hollóhát klubhelyiségébe... És elmerült a kék mennyországban.
A helyiségben minden a kék különböző árnyalataiban pompázott. Volt ott babakék, királykék, azúrkék, kobaltkék, középkék és ultramarin. A meglepő mégis az volt, hogy a köztudottan hideg kék szín ellenére maga a szoba egyáltalán nem volt rideg, sőt... A klubhelyiség kör alakú volt, és ahogy Dahlia körbefordult, szinte elszédült a szellős szobától. A csúcsíves ablakokról kék és bronz selyemfüggönyök lógtak, de az egyik ablakon keresztül Dahlia még így is megpillanthatta a csodálatos kilátást. Elmondták neki az asztalnál, hogy innen nyílik a legszebb kilátás, hogy látni lehet a Tiltott Rengeteget és a kviddicspályát is, de erre nem számított. De bármilyen gyönyörű volt is az éjszaka az ablakból, Dahlia nem sokáig nézte, hiszen annyi más felfedezni való dolgot talált. A klubhelyiség tele volt könyvektől roskadozó polcokkal, kényelmesnek látszó fotelekkel és kanapékkal, a bejárati ajtóval szemben pedig Dahlia egy szobrot is észrevett. A felirat szerint maga Hollóháti Hedvig, a névadó magasodott előtte.
A plafon, bár nem volt annyira szép, mint a nagyteremben, mégis magával ragadta a képzeletét. Fejét hátra döntve nézte a csillagokat, és az sem zavarta, hogy elszédül. Dahlia nem tudott betelni a sárga csodák látványával, és végül forogni kezdett. Kislányként gyakran játszotta, hogy addig pörgött-forgott körbe a saját tengelye körül, amíg már annyira elszédült, hogy azt hitte, elesik. Néha elő is fordult. Most mindennél jobban vágyott erre.
És a szédülés hamar meg is érkezett, de nem érdekelte. Szédülni akart, mert a szédülés segített neki feldolgozni a sok csodát, amit aznap megismert. De aztán már túlságosan szédült, és nem tudott leállni. Érezte, hogy kezd kicsúszni a talaj a lába alól, és már csak pár másodperce van a becsapódásig. Csak az a tudat nyugtatta meg valamelyest, hogy a világoskék szőnyeg majd tompítja az esést.
De épp amikor zuhanni kezdett, valaki elkapta. Két bátortalan kar ragadta meg hátulról, és nem engedte, hogy a földre zuhanjon.
– Mégis mit csinálsz? – kérdezte zihálva Hugo. – Jól vagy?
– Köszönöm – lihegte Dahlia a forgástól még mindig hevesen verdeső szívvel. – Semmi bajom, csak szórakoztam egy kicsit.
– Hol voltál? – kérdezte a fiú aggódó hangon.
– James és Fred körbevezettek.
– Áh, szóval James... – suttogta.
– Igen, nagyon izgalmas volt. De te hogyhogy nem alszol még?
– Téged vártalak – hajtotta le a fejét.
– Hát, egész őszintén, örülök, hogy megvártál, mert fogalmam sincs, hol a szobám.
– Felkísérlek, de az ágyadat nem mutathatom meg, azt neked kell megkeresned – pirult el. Majdnem olyan vörös lett, mint amilyen a haja.
– Jaj, ne aggódj! Nem féltem a jó hírem. A többiek majd biztos alszanak, senki nem venné észre.
– Nem csak erről van szó. Úgy tűnik, a házalapítók egy hatásos kis bűbájjal gondoskodtak róla, nehogy a fiúk elcsábíthassák az ártatlan lányokat.
– És a lányok bemehetnek a fiúkéba?
Hugo bólintott.
– Úgy tűnik az alapítók sem gondoltak mindenre – kuncogott Dahlia.
Hugo hirtelen előkapta valahonnan a fényképezőgépét, és mohón megszólalt.
– Szabad? – kérdezte halkan.
– Le akarsz fényképezni?
A bólintásra Dahlia mosolyogni kezdett, és pózba vágta magát.
– Így jó? – kérdezte.
– Tökéletes – mondta Hugo, de aztán el is merült a munkában.
– Cserébe kérhetek én is valamit?
– Akármit!
– Mutasd meg a szobám, mert menten összeesek a fáradtságtól.
Nem volt nehéz megtalálni a szobában az egyetlen üres ágyat, annak ellenére sem, hogy a baldachinos ágyakon mindenki elhúzta a függönyt. Dahliának már csak arra volt energiája, hogy ellenőrizze, megvan-e a holmija, aztán úgy ahogy volt, talárostul belezuhant az ágyba.
Az utolsó dolog, amire emlékezett az égszínkék selyem pehelypaplan volt. Ringatón ölelte körbe a testét, hogy elindítsa az álmok birodalmába.
This entry was posted
on 2011. november 1., kedd
at kedd, november 01, 2011
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
