33. fejezet
Vissza a Roxfortba
Dahlia a téli szünetből hátralévő
időt Harryéknél töltötte. Olyan volt, mintha valami alternatív
univerzumba csöppent volna, ahol az unalom szó nem létezik. Szinte
egy percet sem volt egyedül, mindig ott volt mellette valamelyik
Potter vagy Weasley gyerek, vagy akár mindkettő.
Épp mire már kezdte azt hinni, hogy
kezdi megismerni a varázslóvilágot, rá kellett jönnie, hogy még
csak egy igen kis részletét látta csak. Egészen más volt egy
varázslócsaládnál lakni, mint a Roxfortban. Az egy iskola volt,
ahol boszorkányokat és varázslókat neveltek. Természetes volt,
hogy varázsolnak. Egészen más volt azonban tudni, hogy a felnőtt
varázslük használják is ezt a tudást. Sokszor.
Potteréknél ki-be közlekedtek a
családtagok a kandallón, szinte már fel sem tűnt senkinek a
dolog. Sipor a nap minden órájában felbukkant legalább egyszer,
hogy megkérdezze, nem kérnek-e valamit a gazdái és barátai, ha
pedig igen volt a válasz, akkor pillanatokon belül már vissza is
tért a kért rágcsálnivalóval.
Emellett ott volt még Ginny és Harry,
akik szintén nem álltak le egy pillanatra sem. Egyikük számára
sem létezett a szabadság. A Reggeli Prófétának a téli szünetben
is meg kellett jelennie, és bár kint fagy volt, a kviddicsszezonnak
soha nem volt vége. Így Ginnynek tudósítania kellett most is az
aktuális eseményeket. És ahogy Harry egyik reggel rávilágított,
a sötét varázslókat sem érdeklik olyan apróságok, mint a
karácsony. Ennek ellenére persze mindig szakítottak időt a
gyerekeikre, esténként pedig nem is volt kérdés, hogy közösen
vacsoráznak.
Minden olyan egyszerű volt, mintha
csak ebbe született volna. De aztán ez is véget ért, hamarabb is,
mint szerették volna. Bár az is igaz, hogy ez nem mindenkire volt
érvényes. James már alig várta, hogy visszatérjenek a Roxfortba.
– Ne mondd nekem, hogy te nem akarsz
már megint a dohos folyosókon sétálni!
– Dohos folyosók? Csábítóan
hangzik – felelte Dahlia kétkedve. Bár vágyott a Roxfortba, de ő
talán nem ezt emelte volna ki.
– Beválthatod az ajándékod –
folytatta James, mintha ennél nem is lehetne nagyobb vágya. És nem
járt messze az igazságtól, Dahlia már nagyon kíváncsi volt.
– Ezzel kapcsolatban még vannak
kételyeim – felelte Dahlia megjátszott kétséggel a hangjában.
James mesterkélten a szívéhez
kapott.
– Egy világot törtél össze
bennem.
Dahlia ezekre a percekre tényleg
minden gondját elfelejtette. Nem törődött a mugli szüleivel,
akik úgy bántak vele, mint valami idegennel, tökéletesen
elfeledkezett a furcsa álmairól, a tananyagról, a következő
cikkéről – mindenről. Egy dolog maradt csak számára: a
gondtalan hétköznapok a barátaival.
Amikor azonban eljött mindennek a
vége, igazán szomorú egyikük sem volt – talán csak Ginny és
Harry. De nem volt idejük ezzel foglalkozni, megint el kellett
érniük a Roxfort Expresszt. Kicsit olyan volt, mintha a karácsony
délelőtt ismétlődött volna meg. Csak ezúttal nem ajándékokat
keresgéltek a lakók, hanem csomagoltak. Dahlia magában jót derült
rajtuk. Mivel az ő holmija már összepakolva hevert a kofferjában,
csak nézte a többieket. A Potter gyerekek ruhái a legváratlanabb
helyekről kerültek elő – James zoknija az egyik virágcserépből,
Lily egyik pólója pedig valamilyen meglepő okból a
konyhaszekrényből került elő.
Amikor végül az utolsó ruhadarab is
megkerült, és a hangzavar is alábbhagyott, mind beszálltak egy
kocsiba, amit Harry intézett a minisztériumnál. És csodával
határos módon mind be is fértek – újabb tértágító bűbáj.
Minél többször látta, annál biztosabb volt benne, hogy majd
egyszer – persze még nem most – ő is meg akarja tanulni.
Az egész indulás Dahlia nem nagy
meglepetésére teljesen más volt, mint az előző alkalom. Nem
kellett titkolóznia, nem úgy csempészte ki Loo, mintha valami
bűnöző lenne, és ezúttal már azt is pontosan tudta, merre
keresse majd a kilenc és háromnegyedik vágányt. A vonatúton már
egyáltalán nem izgult semmi miatt. Tudta, hogy ha megérkeznek, a
Roxfort ugyanolyan lesz, és ugyanúgy vele lesznek a barátai. Ami
azt illeti, életében először nem sajnálta, hogy véget ért a
téli szünet.
Még Harryék sem fognak neki sokáig
hiányozni, ahogy arra Ron rávilágított, mielőtt elbúcsúztak a
peronon.
– Remélem, mind feliratkoztatok a
Párbaj Szakkörre – mérte végig őket.
A csoportban mindenki bólintott, még
Loo is.
– Tudod, hogy egy alkalmat sem
hagynánk ki, hogy megnézzük, ahogy Apa lefegyverez – szekálta
keresztapját James.
Lily sem volt rest.
– Hát igen, mind tudjuk, hogy Apu
lefegyverző bűbája gyilkos.
Lily ezt olyan hangosan mondta, hogy a
peronon többen felkapták a fejüket, és ha még nem bámulták
volna elegen Harryt, akkor ez abban a pillanatban megváltozott.
Harry Potter neve összefonódott a lefegyverző bűbájjal.
– Idén valami újjal készülünk,
igaz? – bökte oldalba a könyökével Ron Harryt.
– Ugye nem? Ó, mi lesz velünk, ha
nem gyakorolhatjuk a Capitulatusunkat? – szorította James a kezét
színpadiasan a mellkasára.
– James Sirius Potter! Sokunk életét
mentette meg az a varázslat, úgyhogy elvárom, hogy ne gúnyolódj.
Dahlia már látta egyszer azt a
bizonyos lefegyverző bűbájt, még ha akkor nem is volt tudatában.
– Hát, én meg akarom tanulni –
mosolygott Harryre. – Ha már ez volt az első varázslat, amit
valaha láttam.
Amikor beléptek a Roxfortba,
bebizonyosodott, hogy Dahliának igaza van. Semmi sem változott. Az
egész szívét átjárta az elégedettség, ahogyan belépett a
Hollóhát toronyba. Minden ugyanúgy volt, ahogyan ott hagyta. Aztán
amint kipakolt, már indultak is a Nagyterembe, ahol várta őket a
vacsora. Pont, mint legelőször.
– Már csak a beosztás hiányzik –
jegyezte meg Dahlia két falat között.
– Hát, én nem szeretnék még egyet
– felelte Hugo.
Dahlia és Nara egyetértően
bólogattak.
– Én majdnem szívrohamot kaptam –
mondta Nara.
– És téged még nem is szekált
azzal a családod, hogy nem a Griffendélbe kerültél.
Dahlia pontosat tudta, hogy kiről
beszél Hugo. A Griffendél ház asztalánál azonban nem látta,
akit keresett. Ott volt Loo, Jason, Lily és Tiff, még Fred is, meg
a többi Potter és Weasley. Szép kis csoportot alkottak az
asztalnál – mint a ház királyai és királynői. Dahlia ezen
elmosolyodott, mert még ha nem is ismerték volna el, őket tényleg
mindenki ismerte.
De James, akit keresett nem volt sehol,
úgyhogy visszaterelte a gondolatait a beszélgetés felé.
– És bánod, hogy itt vagy velünk?
Hugo a kérdésre mintha kissé
elpirult volna, aztán egy gyors fejrázással válaszolt.
Már a desszertnél tartottak, amikor
két kar egyszer csak megragadta hátulról. Dahlia első tippje az
volt, hogy Oliver szórakozik vele, de látta, hogy szőke haja
kitűnik a mardekáros asztalnál. Innentől pedig már nem volt
nehéz a következtetés.
– James, engedj el!
– Gondoltam, beválthatnád az
ajándékod. Remélem, nálad van a belépőd?
Dahlia a fejét ingatta.
– Pedig tudtam, hogy tényleg
mindenhova magammal kellene hordanom. Már éppen terveztem, hogy a
homlokomra ragasszam.
Hugo és Nara kuncogni kezdtek, de
James figyelmen kívül hagyta a gúnyos megjegyzést.
– Nem gond, eltekintek tőle. Majd
utólag odaadod. Tapmancs, Ágas és Holdsáp urak szólítanak,
mennünk kell.
Dahlia végül úgy döntött, beadja a
derekát, hiszen nagyon is kíváncsi volt. Nara rosszallón nézett
rájuk.
– Nem lesz gond – biztosította
Dahlia, és el is indult James nyomába. – Most már elárulod,
hová megyünk?
– Nem adják azt ilyen könnyen.
Viszont ezúttal tiéd a megtiszteltetés – mondta James
átszellemült hangom. – Remélem, tisztában vagy vele, hogy ez
mekkora kiváltság.
Azzal behúzta Dahliát egy kihaltnak
látszó sarokba, és előhúzott egy darab pergament a talárja
alól. Óvatosan felé nyújtotta, aztán várakozón nézett.
– Te most...? – kérdezte Dahlia.
James bólintott.
Dahlia inkább nem kérdezte meg, hogy
mi van, ha nem sikerül neki. Egyszerűen előhúzta a pálcáját,
vett egy nagy lélegzetet, és minden erejével arra koncentrált,
hogy tökéletes pontossággal ejtse a szavakat.
– Ünnepélyesen esküszöm, hogy
rosszban sántikálok.
És Dahlia legnagyobb meglepetésére
működött. Büszkén húzta ki magát, ahogy megjelentek a Roxfort
folyosói a papíron. A papír fölé hajolt, és böngészni
kezdett, hogy vajon hová mennek.
James mintha kitalálta volna a
gondolatait. – Úgysem jössz rá, ne is próbálkozz! – Aztán
ügyet sem vetve rám, folytatta. – Akkor indulhatunk is. – James
elégedettnek tűnt, mintha csak most hagyományozott volna át
valamilyen felbecsülhetetlen tudást.
Mire felmásztak a hetedik emeletre,
Dahlia már igencsak lihegett. Úgy tűnt, Jamesnek meg sem kottyan
az a sok lépcső. Meredten nézte maga előtt a térképet.
– Még lehetünk a folyosókon, miért
nézed annyira a térképet?
– Most még sokkal fontosabb. Nem
csak a tanárokat kell kicseleznünk, hanem mindenki mást is.
Dahlia nem értette a dolgot, de
ráhagyta. Aztán James az egyik üres fal előtt hirtelen
megtorpant, és mindentudó mosollyal nézett hátra Dahliára.
– Kicsit húzódj hátrébb.
Bár Dahlia gyanította, hogy James
megőrült, hallgatott rá. Aztán értetlenül nézte, hogy James
fel-alá járkál a folyosón. Már épp meg akarta kérdezni, hogy
ezt mégis miért csinálja, amikor hirtelen, a semmiből megjelent
egy ajtó az előbb még üres falon.
Dahlia nem hitt a szemének.
– De ez...
James megfogta a kezét, a másikkal
kitárta az ajtót, majd maga után húzta Dahliát is.
Aki egyszerűen nem akart hinni a
szemének. A szobájában voltak. Ott volt a rózsaszín fal, az
ágya, a gardrób, a táskák... Minden. Szájtátva nézett körbe,
minden egyes négyzetcentimétert végigmért, de nem talált
egyetlen hibát sem. Minden pontosan olyan volt, mint a szobája.
– Ez... Ez egy portál? – kérdezte.
Fogalma sem volt, hogy tényleg létezik-e ilyesmi, de ha abból
indult ki, amit már eddig látott, nem tartotta kizártnak, hogy a
régi sci-fiknek is lehet alapjuk.
– Portál?
James értetlen arcából nyilván nem
az volt.
– Hogy hoztál a szobámba? Újabb
módszer az utazásra? Mert ha igen, akkor sokkal jobb, mint a
hoppanálás. Nincs is hányingerem.
James a fejét rázta.
– Még mindig a Roxfortban vagyunk.
Dahlia most csak még kevésbé értette
a dolgot. Ez itt kétségtelenül az ő szobája, hogy lehetnének
még mindig a Roxfortban.
– Bemutatom a Szükség Szobáját.
Amikor nálatok jártam, úgy tűnt, hiányzik a szobád. Hát, ide
bármikor eljöhetsz, és ha úgy akarod, a szobád is itt lesz.
– Hogy mi? – kérdezte Dahlia, és
miközben James mindent elmagyarázott arról, hogy ez a szoba a
kívánságokat teljesíti, lehuppant az ágyára. Vagyis az ágyra,
mert már tudta, hogy csak úgy néz ki, mint a sajátja. De még az
érzés is ugyanolyan volt, mint otthon.
– Na, mit szólsz? – kérdezte
végül pajkosan csillogó szemmel James. – Hát nem ez a legjobb
ajándékod?
Dahlia legszívesebben hozzávágta
volna az egyik párnát ezért az egoista kérdésért, de el kellett
ismernie, hogy igaza volt, így végül ettől eltekintett.
– Varázslatos! – Felpattant,
odaszökdécselt Jameshez, és egy puszit nyomott az arcára. –
Köszönöm.
James elmesélte, milyen elképesztő
történeteket hallott már a Szükség Szobájáról, ami még azt
is túlélte, hogy a Nagy Csatában gyakorlatilag leégett. Azt is
elmondta, hogy akkoriban sokan bujkáltak itt, ezért sokan ismerték
a helyet. De a legtöbben azt hiszik, hogy már nem működik.
Észre sem vették, hogy elrohant az
idő, csak Dahlia ásítása ébresztette rá őket, hogy már órák
óta ott vonnak. James elővette a térképet, és kivárták, amíg
a környékről mindenki eltűnt. Akkor aztán kiléptek a folyosóra,
és mire Dahlia visszafordult, már nem is látta az ajtót sehol.
James a pálcája fényénél nézte a
térképet, aztán egyszer csak felsóhajtott.
– Úgy tűnik, társaságunk akad.
Megint.
Dahlia már ép kérdezte volna, hogy
miért nem bújnak el legalább, de aztán meghallotta az ismerős
hangot.
– Már megint bajba kevered?
– Bajba, én? Az ártatlan a középső
nevem – felelte James Loo-nak.
– Remélem, tudod – fordult most
Dahliához –, hogy ha elkapnak, pontokat vonnak le tőletek. Én
nem fogok, de nem hiszem, hogy mindenki ilyen elnéző lesz.
Dahlia bólintott, de nem bírta, hogy
ne mondja ki.
– Megérte volna azt is.
James elégedetten vigyorgott, Loo
pedig a fejét csóválta.
– Te tudod. De mégis hova vitt, hogy
így élvezted?
– Vannak dolgok, amik nem
prefektusok, és főleg nem egy iskolaelső fülébe valók –
felelt gyorsan James, mielőtt Dahlia elárulhatta volna, hol jártak.
This entry was posted
on 2012. október 28., vasárnap
at vasárnap, október 28, 2012
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
