Egy Dursley Roxfortban - 10. fejezet  

Posted by Deszy in


10. fejezet
Levelek


Dahlia úgy tett, ahogyan azt Harry kérte. Bár félt kiengedni Vedát valamilyen határozott céllal. Nem volt benne biztos, hogy Veda megtalálja, hová kell mennie, attól pedig még jobban félt, hogy nem talál vissza. De mindenképpen ki kellett engednie vadászni is, szóval félve, de útjára bocsátotta baglyát.

- Menj el Harryhez. Azt mondta, megüzeni, hogy megyünk a Roxfortba. Nagyon vigyázz magadra! - Azzal kinyitotta a kalitka ajtaját, Veda pedig kiszökkent a sötét éjszakába.

Dahliának ez az éjszakája sem telt sokkal jobban, mint az előző. Csak most nem egerekről meg koszos sikátorokról, hanem a sötétben ólálkodó vadászokról álmodott, akiknek a gyűjteményéből már csak egy bagoly hiányzik.

Reggel azonban legnagyobb örömére ott találta baglyát az ablakpárkányon, a napfényben sütkérezve. Mellette egy boríték hevert.

Dahlia rögtön kipattant az ágyból, és rávetette magát a levélre. Már nagyon kíváncsi volt, de azért annyira nem, hogy elmulassza megköszönni madarának a postás szerepét. Tündöklő mosollyal, szép lassan felé nyújtotta a kezét, mert elérkezettnek látta az időt az első igazi simogatásra. Veda először hátrébb húzódott, de végül, ha félve is, hagyta, hogy Dahlia keze végigsimítson selymes tollain. Néhány pillanatig a lányra meredt sárga szemeivel, majd beszökkent a kalitkába, és elaludt.

Dahlia abban a pillanatban az ágyra vetette magát, és feltépte a borítékot.


Kedves Dahlia!

A Roxfort Expressz, mint ahogy azt a leveledben is olvashattad, szeptember 1-jén tizenegy órakor indul a King's Crossról, a 9 és ¾. vágányról. Mi tíz órakor indulunk a gyerekekkel, ha gondolod, csatlakozhatsz hozzánk. Küldj baglyot, és ott leszünk érted! Ha pedig Petúnia néni és Vernon bácsi hoznak ki, akkor várunk a kilences és a tízes vágány között fél tizenegykor!

Üdv:
Harry

U.i: James a lelkemre kötötte, hogy adjam át üdvözletét!


Amint elolvasta a levelet, hirtelen izgatott lett. A nagy nap már nagyon közel volt, ő pedig elképesztően kíváncsi. És bár szívesen ment volna Harryékkel, gyanította, hogy szülei ennek nem igazán örülnének. Így hát úgy döntött, rögtön meg is beszéli velük, mikor indulnak majd.

- Most kaptam ezt a levelet Harrytől. Azt írja, hogy velük is mehetek a King's Crossra, de gondoltam, inkább elkísérnétek – dobta be hát a témát reggelinél Dahlia.

De úgy tűnt, mégsem ez volt a megfelelő pillanat. Vernon torkán akadt a reggeli tojás és bacon, Petúnia keze pedig megállt a kavargatás közben.

- Szóval még mindig nem tettél le róla, mi? - kérdezte a férfi, amikor pár perces köhögés-krákogás után végre megint levegőhöz jutott.

- Nem – felelte dacosan Dahlia. - Természetesen nem tettem le róla.

- Pedig azt hittük, az után a pokoli vacsora után, már amennyire azt vacsorának lehet nevezni, végre kinyílik a szemed.

- Ezt meg hogy érted?

- Te a mi lányunk vagy – szólt közbe Petúnia, miközben megtörölte kezét a kötényében. - Nem egy afféle.

- Afféle? - kérdezte Dahlia, de persze tudta, mire gondolnak. - Én nem változtam. Az vagyok, aminek születtem. Ezen nem változtathatok.

- Á, szóval már az agyad is kimosták! - kiáltotta Vernon. - De ne aggódj, kincsem, majd mi segítünk ezen is!

Azzal Vernon felpattant, és hóna alá kapta gyanútlan lányát. Dahlia hiába rúgkapált, kiabált, ordítozott, csapkodott, semmi sem használt. Édesapja a saját szobáját használta fel ellene. Bezárták. Fogoly lett.

Ablakára rácsot szereltek, bár fogalma sem volt, honnan volt a rács, és mikor szerelték fel. Vedát nyitott kalitkával kitették a ház elé. Az Abszol úton beszerzett holmijait pedig – a pálcáját is beleértve -, elvették tőle, és bezárták a lépcső alatti gardróbba.

Dahliának fogalma sem volt, mit tehetne. Megpróbálhatott volna varázsolni, de nem még nem tudott. Megpróbálta elreszelni az ablakára felszerelt rácsot egy körömreszelővel, ahogy a filmekben látta, de rá kellett jönnie, hogy a tévében ez is sokkal egyszerűbb. Hetekig reszelgethette volna, talán még egy rácsot sem sikerült volna eltüntetnie, nemhogy annyit, hogy ki tudjon mászni.

Ezért jobb híján kiabált, üvöltött, minden fellelhető törékeny tárgyat az ajtónak vágott, de most először szülei nem reagáltak a hisztijére. Végül már a hangja is elment, és kiabálni sem tudott. Ezért csak sírt, és elmerült az önsajnálatban.

Aztán egyszer csak kaparászó hangot hallott az ablak felől. Amikor odament, hogy megnézze, mi vagy ki az, Vedát látta. Gyorsan kitárta az ablakot, de a rácsok még mindig ott voltak. Azért kinyúlt, hogy megsimogassa Vedát, aki még így is visszatért hozzá.

Aztán mentő ötlete támadt.

- Maradj itt! Van egy üzenetem, amit el kellene vinned.

Gyorsan papírt és tollat vett elő, és írni kezdett.

Kedves Harry!

Kezdte, de aztán letette a tollat. Nem, Harrynek nem írhat. Bár eddig mindig segített neki, ő is csak egy felnőtt, sőt szülő. Lehet, hogy még a végén a szülei pártját fogná!

- De akkor kinek írhatnék? - gondolkozott Dahlia, és közben golyóstolla végét rágcsálta.

Aztán néhány perc múlva újra írni kezdett.

Kedves Lily!

Nem tudom, ki másnak írhatnék. A szüleim nem akarnak elengedni Roxfortba, gyakorlatilag foglyul ejtettek a saját szobámban. Rácsok, és minden, amit el tudsz képzelni. De nekem el KELL mennem, érzem.
Csak benned bízhatok. Ki kell szabadítanod valahogy. Harrynek ne szólj!

SEGÍTS!

Dahlia


Gyorsan újra átfutotta, amit írt. Úgy döntött megfelelő. Nem túl hosszú, de érthető. Lily tudni fogja, mit kell tennie. Legalábbis Dahlia ebben reménykedett.

Összehajtotta a levelet, beletette egy borítékba, és a biztonság kedvéért azért a borítékra is ráírta a címzett nevét: Lily Potter. Aztán odament Vedához.

- Veda, vidd el ezt Lilynek! - magyarázta, minden egyes szót külön kihangsúlyozva. - Csak Lilynek add oda, senki másnak. Főleg ne Harrynek! Érted? Ez nagyon fontos.

Veda egy ideig kíváncsian nézett, majd mintha aprót bólintott volna. Dahlia erre kinyújtotta a borítékot két rács között Vedának, és nézte, ahogyan a madár lassan eltűnik a távolban.

Órákig járkált fel-alá a szobában a válaszra várva. Elhatározta, hogy nem adja fel. Valahogyan ki fog jutni. Azt még nem tudja, hogyan, de kijut, és akkor szüksége lesz a holmijára. A varázsvilághoz kötődő dolgait ugyan elvették, de a többit nem. Összepakolja hát, amit a mugli világból visz majd magával: ruhákat, papírt, tollat, mindent, amire szüksége lehet...

De épp amikor elhatározta magát, kopogást hallott az ablakból.

- Veda! - suttogta Dahlia, majd rögtön kinyúlt a rácsok között. Elvette a levelet. - Köszönöm!


Kedves Dahlia!

Remélem, nem gond, ha Lily helyett én válaszolok. Ott voltam, amikor megkapta a levelet, és hát... Mondjuk úgy, hogy megszereztem.
Ne aggódj! Kiszabadítunk. Készülj fel! Augusztus utolsó napján, éjfélkor legyél menetkész!

James

U.i.: Ne feledd, pontban éjfélkor!


A borítékban Dahlia egy másik levelet is talált.


Dahlia!

Az őrült bátyám elszabadult, bocsi. De tuti, hogy ő majd segít valahogy. Ha James egyszer valamit a fejébe vesz, az úgy is lesz. Ebben nagyon jó. (Ne mondd el neki, hogy ezt írtam!)

Apunak nem mondtunk semmit, és továbbra is titokban tartjuk.

Remélem, azért nem éheztetnek, de ha mégis, küldd el megint a baglyod (egyébként nagyon visszahúzódó, nem akart elfogadni semmit, még a bagolycsemegét sem!), és küldök valamit!

Puszillak:
Lily


Dahlia mindkét levélnek nagyon örült, és csöppet sem bánta, hogy James is elolvasta, amit írt. Sőt, lehet, jobb is így, ha lehet hinni Lilynek.


Augusztus harmincegyedik napja még messze volt, és bár Dahliát nem éheztették, társasága nem volt. Csak Vedával beszélgethetett, aki egész végig az ablakpárkányon gubbasztott, és őrizte gazdáját. Dahlia ezért még több levelet írt. Először egyet Harrynek, hogy biztosítsa róla, ott lesz a pályaudvaron.


Kedves Harry!

Anya és Apa ragaszkodnak hozzá, hogy ők vigyenek ki. Akkor fél tizenegykor a kilences és tízes vágány között.

Dahlia


Aztán Lilynek is írt egy újabb levelet.


Kedves Lily!

Éhezni nem éhezek, de nagyon unatkozom. Írj nekem valami izgalmasat!

És kérlek, próbáld meg még egyszer megetetni Vedát (így hívják a baglyom)! Elég félős szegény, és most még vadászni sem hajlandó. Beszéltem vele, talán most már elfogad valami élelmet.

Várom a felmentősereget!

Dahlia


Mindkét levelet odaadta Vedának, és útjára bocsátotta.

Úgy tűnik, Lily komolyan vette, amit írt, mert ezután minden nap kapott levelet valakitől. Kapott egyet Lilytől (e mellé járt egy kis csomag bagolycsemege is, mivel Veda még mindig nem fogadta el Lilytől), egyet Jamestől és egyet Albustól.

Sőt, még Hugo is írt neki.

Kedves Dahlia!

Lilytől hallottam, hogy mi történt. Remélem, nem olyan szörnyű, mint amilyennek képzelem. Beszéltem Jamesszel, a terve jónak tűnik, de ha mégsem sikerül, mind elmegyünk, hogy kiszabadítsunk.

Gondoltam, küldök neked egy képet a Roxfortról, hátha abból merítesz egy kis erőt. Sajnos nem olyan jó minőségű, de azért... Majd ha ott leszünk, készítek egy igazán szép fotót.

Szeretettel:
Hugo

U.i.: Ha még csomagolsz, nem tennél be egy mugli fotót is a pakkodba? Tényleg nagyon megnéznék egy olyan képet, ami nem mozog. Elképzelni sem tudom, milyen lehet.

Dahlia ennek a levélnek is nagyon örült, főleg mivel nem számított rá. A borítékba nyúlt, és tényleg ott volt benne egy kép. Percekig bámulta, de nem akarta elhinni, amit lát. A kép mozgott. Olyasmi volt, mint egy film, csak sokkal szebb annál. A fotó egy hatalmas középkori kastélyt ábrázolt, apró ablakokkal, rengeteg toronnyal. Valóban varázslatos volt. Ahogyan nézte, csak még jobban elvágyódott egyre kisebbnek tűnő zárkájából.

Valahogy meg akarta köszönni a fotót Hugónak, mert tényleg erőt adott neki. Elkezdett valami épkézláb kép után kutatni a szobájában, de csak olyanokat talált, amelyek őt ábrázolták. De mindenképp teljesíteni szerette volna Hugo kérését, így kiválasztotta a képet, amin a legjobban nézett ki. Papírt és tollat ragadott, és rögtön megírta a választ.


Kedves Hugo!

Minek addig várni? Küldöm a képet, sajnálom, hogy nem találtam érdekesebbet, de most elég korlátozottak a lehetőségeim.

Dahlia


A levelet a képpel együtt a borítékba tette, és megint Vedához indult.

- Sajnálom, hogy így megdolgoztatlak!


Végül elérkezett a harmincegyedike. A Dursley szülők egyre elégedettebbek voltak magukkal, mivel lányuk nem tudott tenni ellenük semmit. Legalábbis ezt hitték. Elmerültek abban a megnyugtató tudatban, hogy sikerült megakadályozniuk, hogy Dahlia a bolondok közé kerüljön, és ez meglehetős elégedettséggel töltötte el őket.

Dahlia eközben nagy munkában volt. Minden holmiját, amit a szobájából magával akart vinni, összepakolta. Ruhákat hajtogatott, füzeteket, tollakat és könyveket szortírozott. Olyan érzése volt, mintha nyaralni készülne. Ám ezúttal egyedül.

Ráadásul arra is figyelnie kellett, hogy szüleinek ne tűnjön fel, hogy csomagol. Halkan húzkodott, hajtogatott, dobált, és közben igyekezett fenntartani a rendetlenséget, mert abban kevésbé látszott, hogy fogynak a dolgai.

Este tízkor, lefekvés előtt Vernon és Petúnia még benéztek lányukhoz. Leültek mellé az ágyra, Petúnia még a fejét is megsimogatta. Dahlia megint óvodásnak érezte magát, azt pedig utálta. Le akarta rázni az érintést, és kiküldeni őket, de nem akarta felhergelni őket éppen most. Így csak tűrt.

- Örülünk, kincsem, hogy végre rájöttél, hogy csak a legjobbat akarjuk neked – kezdte Petúnia, Dahlia pedig csak bólogatott.

- Neked köztünk van a helyed. Meglásd, tetszeni fog az Abbey Mount. - Dahlia folytatta a bólogatást, mint valami gép.

A hegyi beszéd azonban a nagy egyetértés mellett sem akart abbamaradni. A Dursley szülők csak mondták és mondták, egyszerre akarták rázúdítani az egészet Dahliára. Szeme sarkából az óra irányába sandított, és látta, hogy már elmúlt tizenegy. Cselekednie kellett.

- Álmos vagyok. Aludnom kellene – ásított, majd apjához fordult. - Szép akarok lenni holnap, amikor a többi lánnyal találkozom. Az első benyomás mindig fontos – toldotta meg.

- Ez az én lányom! - kiáltotta Vernon, és megölelte. - Menjünk, Petúnia. Igaza van.

Dahlia még hallotta, ahogyan kifele menet apja még motyog valamit a fúrókról, meg arról, hogy mindkét gyereke örökölte a tehetségét az üzlethez.

De ez őt már cseppet sem érdekelte. Lekapta a látszat kedvéért felvett pizsamáját, és felvette az előre kikészített farmerjét és pulcsiját, majd leült az ágyra, és várt. Fogalma sem volt, hogy mire, csak várt.

Valószínűleg elbóbiskolhatott, mert egy halk pukkanásra riadt fel. Felült, és ekkor a szoba közepén egy férfit látott. Először azt hitte, James az, felállt, és közelebb sétált, de aztán már jobban látott. Az alak vékonyabb volt, mint James, a haja valamivel hosszabb, és ha a holdfényben jól látta, szőke volt.

Épp sikítani készült, amikor egy kéz szorult a szájára.

- Hallgass!


...o.O...

Előzetes: Kiderül, ki az idegen, és hogy Dahlia vajon eljut-e végre Roxfortba...

Sziasztok!

Nos, először is, bocsánat az újabb egynapos késésért, és a rövidke fejezetért.

A játék győztese már megvan, Griffendél Godric kitalálta a megfejtést. Neki ezúton is gratulálok!

Sokan azonban még szeretnék folytatni a játékot, és mivel nem vagyok semmi jónak elrontója, egy ideig még adok nyomokat, mielőtt elárulom a megfejtést, hogy akinek még kedve van játszani, találgathasson. ;) Természetesen tét nélkül, hiszen a nyertesünk már megvan. Kommentben jelezzétek, ha már elegetek van, és mondjam a megfejtést! :)
Az e heti nyom:

A hármas és az ötös egymás mellett mindig jó!


A két fejezet között pedig töltsétek ki az időt!

Csatlakozhattok a Facebook oldalamhoz http://www.facebook.com/pages/Deszy-%C3%ADr%C3%A1sai/219307144782464?ref=hnav, és ellátogathattok a blogomra. Ezeken találhattok érdekességeket, szavazásokat, képeket, és naprakészek lehettek a frissekkel kapcsolatban is. Mindkettőn nagyon örülök nektek! :)

Írtam ezenkívül egy kis szösszt Pitonnal és Dursleyékkel a főszerepben, Piton és a kerító akció címmel. Egy mesém is van, terveim szerint sok közül az első, a címe: Bogar Bárd elveszett meséi – A kapzsi királykisasszony. Ha esetleg még nem olvastátok őket, akkor hajrá! És a kritikáknak véleményeknek azoknál is ugyanúgy örülök! ;)

Bogar Bárd elveszett meséi - A kapzsi királykisasszony  

Posted by Deszy in

Megérkezett hát a beígért az 5000. látogatásra beígért meglepetés, bocsánat a késésért. Remélem, tetszeni fog, és ne lepődjetek meg, ha sok 5-öst találtok benne, nem véletlen. :) Gondoltam, ha már 5000. látogatás... :) És mivel megvan már az 50. követő a Facebook csoportban, még egy ok a sok 5-ösre. :)


Bogar Bárd elveszett meséi
A kapzsi királykisasszony


Volt egyszer egy fiatal varázsló, akinek bár vagyona nem volt, tehetsége annál inkább. Bájital készítési tudományának hamar híre ment, és messze földről érkeztek hozzá a betegek, hogy ő keverjen nekik gyógyszert a bajaikra. Az ifjonc pedig mindenkinek önzetlenül segített, mert tudta, hogy ezért kapta tehetségét.

Történt egyszer, hogy egy gyönyörű nemes hölgy, egy távoli kis sziget királyának leánya érkezett a faluba, mert édesanyját szörnyű migrén kínozta. A fiú természetesen segített az asszonyon, és közben szerelembe esett a királylánnyal. Olyan mély szerelembe, amilyet még soha nem tapasztalt. Érzelmeit rögtön meg is vallotta a leánynak, de az elutasította:

- Hogyan is mehetnék hozzá valakihez, aki egy ilyen kunyhóban él? - felelte a varázsló házassági ajánlatára.

Ő erre még ékesebb szavakkal biztosította róla, hogy mindent megadna neki, amire vágyik, annyira szereti, de a lány csak nevetett rajta.

- Én ruhákra vágyom, ékszerekre és bálokra.

- Ezeket is megkaphatod. Bármit, amit csak kívánsz. Megszerzem.

A királykisasszony csak kacagott, majd végül úgy döntött, olyan feltételeket állít az ifjú elé, amiket úgysem tud teljesíteni.

- Ha szerzel ötezer csiszolt gyémántot, ötezer igazgyöngyöt és ötezer zsák aranyat, hozzád megyek.

Azzal a leány eltűnt, és a fiú nem tudta, látja-e még. De elhatározta, hogy mindent megtesz érte, hogy teljesítse a királykisasszony kívánságait.

Munkát vállalt hát, hogy pénzt keressen. Elszegődött a falu kovácsához segédnek. Egész álló nap tüzet szított, cipekedett, verte a vasat, így a nap végére alig maradt ereje. De azért még nem adta fel tehetségét sem, késő este, munka után a betegeknek kotyvasztott gyógyírt.

Öt teljes hétig élt így, de rá kellett jönnie, hogy ezzel a módszerrel halála napjáig sem tudná megkeresni a pénzt a tizenötezer zsák kincsre, még ha ötezer évig élne és egy nap ötven óra lenne, akkor sem.

Törte hát a fejét, mit tudna pénzzé tenni. Végül öt nap gondolkozás után nehéz döntésre szánta el magát: legnagyobb kincsét, a tehetségét bocsátotta áruba. Attól a pillanattól kezdve már csak pénzért volt hajlandó segíteni a rászorulóknak. Eleinte szíve nehezen viselte a kínt, melyet az okozott, hogy önzővé vált. De ilyenkor mindig maga elé képzelte a királylány csodálatos kék szemét, ami olyan volt, mint a tenger, aminek a túlsó partjáról érkezett. Hosszú, fekete hajzuhatagát, mely szebb volt, mint az éj sötétje, és több titkot is rejtett annál. És ha már végképp erőt vett rajta a csüggedés, elképzelte, ahogyan végigsimít alabástrom bőrén, és megízleli édes, mézízű csókját.

A fiatal bájitalmester szíve pedig egyre keményebbé vált, míg végül már ezekre a képekre sem volt szüksége hozzá, hogy egyre nagyobb árat kérjen a gyógyszereiért. A segélykérők pedig egyre kevesebben érkeztek, mert nem tudták megfizetni az ifjú tudományát, és felismerték a varázslóban bujkáló gonoszt.

Így végül ez a pénzforrás is elapadt, pedig az áhított cél még nagyon messze volt. Újabb öt nap és öt éjjel következett, amíg az ifjú ébren hánykolódott az ágyában. Már nem nyújtott vigaszt számára a királylány szépsége, már nem emlékezett rá, mit is érzett pontosan, amikor meglátta. Csak azt tudta, hogy bármi áron meg kell szereznie. Mindennél jobban akarta a királylányt, már-már rögeszméjévé vált.

Az ötödik nap éjjelén azonban, ahogyan a fényes hold egyik sugara beszivárgott az ablakon, az ifjúnak új ötlete támadt. Felkelt hát ágyából, és bezárkózott laborjába, és új célt tűzött ki maga elé: ha a pénzt nem tudja előteremteni az aranyra, gyöngyre és drágakőre, akkor ő maga fogja őket előállítani.

Öt évig ki sem mozdult pincéjéből, csak akkor, amikor új alapanyagra volt szüksége. A faluban pletykák kaptak szárnyra arról, mit is kotyvaszt vajon, és őrültségének híre a világ minden sarkába eljutott.

De az ifjút semmi sem érdekelte. Nem aludt, nem evett, nem ivott, épp csak annyit, amennyire ahhoz volt szüksége, hogy túlélje a napokat. Naphosszat az alapanyagokat aprította, törte, zúzta, nyomkodta, az üstöket kavargatta és a könyvek fölött görnyedt. Szíve egyre sötétebbé és keményebbé vált, elméje egyre jobban elborult, az őrület egyre több jelét mutatta.

Ám öt hosszú év után elérte, amit senki előtte: varázslattal igazi kincseket teremtett. Szép gúnyát öltött hát, szebbet, mint amilyet addig bárki elképzelni tudott. Anyagát színarany szálakból szőtték, igazgyöngyökkel és a legszebb drágakövekkel díszítették. Vett magának egy hatalmas kastélyt is, és rengeteg hintót. Ezeket telepakoltatta zsákokkal. Tizenötezer zsákkal, amikről senki sem sejthette, mit rejtenek. Ezután elindult a királykisasszony szigetére, hogy a kezét kérje, amire immáron jogosan formált igényt.

A királylány pedig igent mondott, mert nem látta azt, amit mindenki más, akik régen elfordultak tőle. Elvakította a sok kincs látványa, a gyémántok, a gyöngyök és az arany tündöklő fényessége.

Öt hosszú évig éltek a boldogság látszatában. A királylány minden kincset megkapott, amire vágyott, és az ifjú, aki immáron már férfi volt, minden kívánságát teljesítette is. De minél tovább volt együtt feleségével, egyre kevésbé értette, miért vágyott rá annyira. Mélyen belül hiányzott neki a régi élete, a gondtalan kavargatás és az öröm, amit másoknak okozott. Egyetlen apró része, amit a gonoszság még nem ért el, megszólalt benne. Azonban erőszakkal elhallgattatta, és szíve utolsó négyzetcentimétere is ébenfekete lett. Újabb dicsőségre, és még nagyobb hatalomra áhítozott, ezért elvonult a kastély pincéjébe, hogy olyan bájitalt készítsen, ami mindenkinél nagyobb hatalmat ad neki.

Sötétté vált lelkével és elborult elméjével azonban már mit sem ért a tehetsége. Egyre sötétebb mágiához fordult, a varázslat olyan bugyraiban merült el, amilyenekben senkinek sem lett volna szabad. Kísérleteivel végül saját vesztét okozta: egy félresikerült számítás miatt egész kastélyát felrobbantotta, királykisasszonyostul és kincsestől, így önnön kezével, és immáron elveszett tehetségével vetett véget hatalmának és gazdagságának.

5000!!!!  

Posted by Deszy

Sziasztok!!!

Éééééééés, megvan az 5000. látogatás! :) Mindenkinek nagyon szépen köszönöm, aki legalább egyszer ellátogatott az oldalra, ezzel hozzájárulva, hogy kb. egy hónap alatt összejöjjön az 5000 látogatás!!! :D

A jutalommeglepetés ma, vagy holnap érkezik! Megérdemlitek, és remélem tetszeni fog! :)

Pussz:
Deszy

Egy Dursley Roxfortban - 9. fejezet  

Posted by Deszy in

9. fejezet
Az első vacsora


Az Abszol utas kirándulás után Dahlia remélte, a szülei felfogják, hogy ő mit akar. De Vernon és Petúnia pont azt remélték, hogy lányuk fogja fel, az a hely csak őrültek gyülekezete. Azt hitték, ha ezt majd saját szemével is látja, megérti, hogy nem mehet oda, hogy nem tartozhat közéjük. De mint általában, most sem az történt, amit akartak.

Dahlia csak egyre lelkesebb lett. Próbálta felidézni az Abszol út minden zugát, minden illatát. Naponta többször elővette Ollivandernél szerzett pálcáját, hogy kifényesítse vagy csak végigsimítsa, amit az mindig rózsaszín felhőcskével hálált meg. Már az sem igazán zavarta, hogy a pálca egy ember, vagyis véla haját rejti. Amikor pedig éppen nem a pálcájában gyönyörködött, akkor a tankönyveit lapozgatta. Annyi érdekes dolgot talált bennük, hogy alig tudott betelni velük. Alig várta, hogy tudjon tárgyakat lebegtetni, átalakítani dolgokat valami mássá, vagy el tudjon készíteni egy főzetet, amivel felveheti egy másik ember külsejét. A roxforti egyenruhával is kezdett megbékélni, főleg mert Harry szerint a szünetekben hordhatja a saját holmijait is. El is készítette a részletes tervet, hogy mely darabokat fogja magával vinni.

Veda eközben végig nyugodtan ücsörgött kalitkájában, szinte meg sem mozdult. Bár Vernon és Petúnia nem akart beengedni a házukba egy ilyen „koszos madarat, ami ki tudja, milyen betegségeket terjeszt”, egy Dahlia által bemutatott kiadós hiszti végül meggyőzte őket. De még így is ragaszkodtak hozzá, hogy előtte elvigyék egy állatorvoshoz, hogy megnézzék nem veszett-e.

Ez eléggé megviselhette a madár lelkét, merthogy azóta olyan volt, mint akit szoborrá dermesztettek. Dahlia próbált hatni rá, történeteket mesélt neki, felolvasott a tankönyveiből és beszélt hozzá, de ezek sem segítettek sokat.

Este, ahogyan azt Harry és az eladónő is lelkére kötötték, ki akarta engedni, hogy vadászhasson. Dahlia kicsit félt is, hogy ha kinyitja a zárat, madara nem tér vissza. De amikor végül megtette, Veda egyszerűen nem akart kirepülni. A füle botját sem mozdította. Dahlia percekig noszogatta, de semmi sem segített.

A lány ekkor már kezdett kicsit begurulni. Nem volt hozzászokva, hogy még ő könyörögjön valakinek, főleg akkor nem, ha az illető egy bagoly. Otthagyta Vedát, úgy ahogy volt, nyitott kalitkával, és sértődötten lefeküdt aludni.

Álmában is háziállata kísértette. Igazi rémálom volt, egy lidércnyomás. Veda továbbra sem akart enni, ezért Dahliának nehéz döntést kellett hoznia: ő indult éjszakai portyára, hogy megszerezze baglyának a betevő falatot. Dohos sikátorokon haladt át, csodálatos hajába gigantikus pókhálók ragadtak, érezte kezén az egyre vastagabb koszréteget, de csak haladt előre, mert még nem találta meg, amit keresett. Aztán a dohba hirtelen rothadás szaga keveredett, savanyú és keserű egyszerre, miközben Dahlia szemétkupacok mellett haladt el. Az egyik kupac mélyén hirtelen mocorogni kezdett valami, és egy egér futott ki alóla.

Dahlia álmában és az életben is sikított, saját hangjára riadt fel. Kiverte a veríték, rózsaszín hálóinge nedves volt, és jó néhány másodperc kellett, mire kicsit megnyugodott, és az agya és szíve is felfogta, hogy nincs veszély, csak az ágyában fekszik, és mindez csak egy rossz álom volt.

Valaki hirtelen feltépte az ajtót. Mint kiderült, Vernon bácsi volt az, puskával felszerelkezve.

– Hol vannak a bitangok? Most megfizetnek!

Meglehetősen vicces benyomást keltett a kék hálóruhás, hálósipkás Vernon, ahogyan félig még alva a fegyverrel hadonászott.

– Kik hol vannak? – kérdezte egyetlen lánya.

– Hát azok a semmirekellő bolondok! Ők törtek rád, nem igaz? Az a népség. Tudtam én, hogy nem lesz jó vége, ha elengedünk közéjük.

Dahlia már értette, mire gondolt édesapja. Nem tudta, hogy nevessen-e, vagy mérges legyen, amiért így beszél a varázslókról. Végül a sértődöttség mellett döntött.

- Nincs itt senki az ég világon! – Vernon nem hitt neki, körbejárta a szobát, és a puska csövével minden kis zugot megvizsgált. Belesett az ágy alá, a ruhakupacok mélyére is, hátha ott bujkálnak. Benézett a szekrénybe is, de nem talált sehol senkit. – Most már elégedett vagy? – kérdezte felháborodottan Dahlia. – Nincs mumus az ágyam alatt. Egyébként is, három éves korom óta nem hiszek bennük.

Vernon csak hebegett- habogott.

– Azért szólj, ha mégis zaklatnak! Itt vagyok a szomszédban, magamnál tartom a puskámat.

Azzal szép lassan, csipás szemével mindent még egyszer végigpásztázva, kihátrált a szobából. Dahlia csak bámult utána, majd lemondóan suttogta: – Már én is ahhoz a népséghez tartozom….

Fogalma sem volt, ezek után hogy fog elaludni, de aztán hirtelen a kalitkára tévedt a tekintete. Azaz az üres kalitkára. Merthogy Veda eltűnt, nyoma sem volt. Szóval mégiscsak elment vadászni – motyogta a lány a sötétbe, és azzal a nyugodt tudattal merült újra álomba, hogy mégsem kell egerekre vadásznia.



Pénteken csodálatos, napos reggelre ébredtek. Dahlia boldog volt, és izgatott. Alig várta a vacsorát Harryvel és a gyerekeivel. Néhány percig csukott szemmel lustálkodott az ágyában, élvezte, ahogy a napfény az arcát simogatja, és ahogy a nyitott ablakon beáramlik a reggeli friss levegő. Szinte már azt is hallotta, hogy madarak csicseregnek az ablaka alatt.

Várjunk csak! Ablak és madarak? Hol van Veda? – pattant ki hirtelen az ágyból, és a kalitkához ugrott.

De amilyen gyorsan ideges lett, olyan gyorsan el is múlt. Veda megint ott gubbasztott a kalitkában, ugyanúgy, ahogyan tegnap este. Dahlia közelebb lépett a kalitkához, lejjebb engedte a fejét, hogy szeme egy vonalba kerüljön baglyáéval. Belenézett azokba a csodálatosan, és rémisztően sárga szemekbe, amikben most is szomorúság csillogott, és így szólt:

– Köszönöm, hogy visszajöttél! Ez nagyon sokat jelent nekem. Okos bagoly vagy. – Itt elgondolkozott rajta, hogy megpróbálja megsimogatni a madár selymes tollát, de aztán úgy döntött, még túl korai. Visszacsukta hát a kalitka ajtaját, majd vidáman ugrándozva és dalolászva elindult felöltözni.



Néhány órával később már nem volt ekkora az öröm. Dahlia óriási szekrényének nyitott ajtaja előtt állt, és bámulta a felakasztott ruhákat. Fogalma sem volt, mit kéne felvennie. Már vagy százszor végiglapozta teljes ruhatárát, de egyiket sem találta megfelelőnek. Csinos akart lenni, hiszen ma több jövendőbeli osztálytársával találkozni fog, és néhány felsőévessel is. Tudta, milyen fontos az első benyomás. De egyik kigondolt öltözék sem felelt meg: a farmer túl laza a vacsorához, a fekete szoknya-blúz párosítás viszont már túl ünnepélyes. Vagy legyen mégis a farmer egy szebb felsővel?
Egyszerűen nem tudott dönteni, ezért újra végigvette a ruhákat.

Amikor ahhoz a fehér nyári ruhához ért, amit apró, zöld és piros virágok díszítettek, Veda hirtelen huhogni kezdett. Dahlia megfordult, és döbbenten nézett baglyára. Aztán maga elé kapta a ruhát, hogy szemléltesse, körülbelül hogyan is néz ki benne.

– Azt mondod, ő legyen? – kérdezte.

– Hú – érkezett a válasz.

Dahlia mosolygott. Egyrészt örült, hogy madara végre adott egy kis életjelet, másrészt valóban jó választásnak tűnt a ruha. De azért kérette még magát egy kicsit.

– Biztos?

– Hú.

– Akkor legyen ez! – nevetett fel Dahlia, és rögtön be is szaladt a fürdőszobába, hogy felvegye. Vidáman jött ki, hogy megmutassa Vedának, de a bagoly addigra újra magányba süppedt, meredten bámult ki az ablakon a messzeségbe.



Pontban este hatkor csengettek. Addigra Dahlia teljesen kész volt, pedig általában késni szokott, pont azért, mert a haját igazgatja. Ám ezúttal tudta, hogy nem hagyhatja, hogy szülei nyissanak ajtót. Így haját lógva hagyta, csak megmosta, megfésülte és fújt rá egy kis fényt is. Csillogó arany zuhatagként omlott le a hátán.

A lépcsőn futott, így éppen hogy sikerült megelőznie Vernont, aki már döngő léptekkel közelített az ajtóhoz. Dahliának épp csak annyi ideje volt, hogy észrevegye, Vernon öltönyt vett, de mielőtt felfogta volna, ez mit is jelent, ki kellett nyitnia az ajtót.

– Szia! – köszönt Harry. – Igazán csinos vagy, bár attól félek, a hajad kicsit össze fog kócolódni.

– Összekócolódni? Miért?

– Igazából motorral jöttem. Gondoltam, szívesen kipróbálnád a repülést.

– Aaa…. A repülést? – nyelt egyet Dahlia, és rögtön hatalmas csomót érzett a gyomrában.

– A Roxfortban úgysem kerülheted el – kacsintott. – És első alkalommal még mindig inkább egy repülő motor, mint egy seprű, nem igaz?

– Repülő motor?

– Igen, igen. De ha mégis inkább a seprűt….

– Nem – nyelt egyet Dahlia, és erőt vett magán. – A motor jó lesz.

– Helyes! Akkor tiéd az oldalkocsi, és…. – Harry nem fejezte be, amit elkezdett, mert közben pillantása Dahlia háta mögé tévedt, és ő is észrevette, hogy Vernon – és már Petúnia is – ott állnak teljes harci díszben az előszobában.

– Ez csak nem azt jelenti, hogy ti is jöttök, Vernon bácsi?

– Még szép, hogy megyünk. Még a végén megmérgezitek a mi kincsünket – morogta Vernon.

Harry az állát dörzsölgette, mert erre nem volt felkészülve.

– A motorba csak ketten férünk, de jöhettek utánunk kocsival – felelte végül, és próbálta visszafojtani a nevetését, ahogyan elképzelte Vernont és Petúniát a vacsorán.

– Dahlia nem repül semmilyen…. semmivel! – kiáltotta előbbi.

– Ebben nem te döntesz, hanem ő. És ő repülni akar, nem igaz?

Dahlia határozottan bólintott. Habár tartott kicsit – nagyon – a magasságtól, és félt, de amikor meghallotta, hogy édesapja nem akarja megengedni neki, akkor már biztos volt benne, hogy akarja. Bármi áron.

– Mi láthatatlanok leszünk, hogy a muglik ne láthassanak meg. De adok térképet – Harry intett suhintott egyet a pálcájával, amit addig Dahlia észre sem vett, mire a semmiből egy térkép jelent meg a bal kezében.

– A cím Grimmauld tér 12. Bejelöltem.

Majd a választ meg sem várva intett Dahliának, hogy kövesse, és már kint is volt az udvaron. A lány követte, és rögtön meg is látta az oldalkocsis motort. Nem tűnt új darabnak, sőt kifejezetten veterán példány benyomását keltette. Harry láthatta az arcán, hogy mit gondol, mert megszólalt.

– Ennek a motornak több derék ember is az életét köszönheti.

Dahlia erre lassú, még mindig bizalmatlan léptekkel elindult az oldalkocsihoz, és beszállt.

– Elfelejtettem mondani, hogy hozz valami kardigánt. Fönt elég hideg van – mondta Harry. Megint intett a pálcájával, és néhány pillanattal később egy fehér darab kilebegett a bejárati ajtón. Dahlia még ilyen távolságból is hallotta Petúnia apró sikkantását, és Vernon dörmögését a szomszédokról.

– Megy is a ruhádhoz. Tökéletes, indulhatunk – tette hozzá, amikor Dahlia végül belebújt a kardigánba.

Beindította a motort, és félelmetes kattogás, búgás közepette elindultak. Pár métert a földön tettek meg, aztán miután Harry benyomott egy gombot, ami fölött a Láthatatlanító felirat volt olvasható, lassan emelkedni kezdtek.

Dahlia még soha életében nem érezte magát ennyire rosszul. Habár el kellett ismernie, hogy az alkonyodó város fentről csodálatos látványt nyújtott a sok sárgán világító lámpával, nem tudott felhőtlenül elmerülni benne. Minden porcikája remegett, hányingere volt, és hiába volt rajta a kardigán, még így is majd megfagyott.

Végül ki tudja mennyi idő alatt megérkeztek, mert a motor süllyedni kezdett a levegőben, majd nem teljesen zökkenőmentesen földet ért.

– Na, hogy tetszett? – érdeklődött Harry.

– Óű – nyögött Dahlia, majd mikor a szilárd talajon végül kicsit megnyugodott, sikerült kinyögnie, amit akart. – Nem szeretek repülni.

– Tényleg elég zöld vagy – mondta Harry. – Akkor, ennyit a kviddicsről!

Harry elindult az egyik ház bejárata felé, Dahlia pedig követte, miközben elhűlten bámulta az épületet. A világos vajszínű homlokzatú ház sok ablakával egyszerre tűnt újnak, és egy régi nemesi család által hátrahagyott ódon rezidenciának.

– Te itt laksz? – kérdezte Harrytől, bár maga is tudta, hogy felesleges. A fehér ajtón barátságos betűk hirdették: Grimmauld tér 12. Pontosan ezt a címet adta meg Harry szüleinek is.

– Igen. A keresztapámtól örököltem. Bár akkor még nem teljesen így nézett ki – mesélte, miközben beléptek a házba, és végigvezette Dahliát egy keskeny folyosón. Az egész ház olyan gyönyörű volt, mint amilyennek a kívül látottak alapján azt elképzelte. Minden csillogott villogott, meleg színek és fények töltötték be a helyiségeket, az egyikben még egy kandallót is talált.

A lépcső melletti nagy falon egy óriási függöny lógott, Dahlia elképzelni sem tudta, mi lehet a funkciója, mindenesetre gyönyörű volt. Harry látta, merre tévedt a lány pillantása, és halkan felnevetett.

- Nyomatékosan meg kell kérjelek, hogy ne húzd el azt a függönyt, ha jót akarsz. - Dahlia már épp kérdezni akarta, miért, ám a férfi megelőzte. - Az egy portré a keresztapám édesanyjáról. Képtelenek voltunk levarázsolni onnan. Már azon is gondolkoztunk, hogy kibontjuk a falat, és inkább újat építünk. De aztán belegondoltam, hogy ez mégiscsak Sirius édesanyja. És Sipor sem lett volna túl boldog a tudattól, hogy eltüntetjük. Mellesleg James szereti, hogy ott van. Mindig újabb dolgokat találnak ki Freddel, amivel felidegesíthetik.

– A képet? – kérdezte Dahlia elhűlten. Kicsit sok információ volt ez neki egyszerre, de azért mindent bevetett, hogy tudja követni.

- Nálunk egy festmény nem csupán festmény. Mozognak, és bizonyos szempontból még gondolkoznak is. És mondjuk úgy, hogy Mrs. Black nem a legbarátságosabb lény a világon.

Harry tovább haladt előre, Dahlia pedig elhűlve követte. Még mindig próbált magába szívni minden információt, de kezdte úgy érezni, ennél többet már nem képes az agya befogadni. Az imént egy motorbiciklivel repült, most pedig közölték vele, hogy a festmények mozognak és gondolkoznak. Mi jöhet még?

A konyhából hirtelen egy vörös hajú nő robbant ki, és amikor meglátta őket, mosolyogni kezdett. A bemutatásból kiderült, hogy ő Harry felesége. Fiatalosnak és vidámnak látszott, kifejezetten szimpatikus volt. Bevezették Dahliát az étkezőbe, ami közös volt a konyhával. Egy óriási, terített asztal várt rájuk.

– Megyek, szólok a gyerekeknek – mondta Ginny, és már el is tűnt.

Dahlia lerogyott az egyik székbe, hogy kicsit megpróbálja lenyugtatni magát, de nem járt sok sikerrel. Amint a pulzusa kezdett visszaállni a normális értékre, egy apró, idegen lény lépett be egy mellékajtón. Még furcsább volt, mint a koboldok a Gringottsban.

– Ő egy házimanó – suttogta Harry, majd felállt.

– Sipor, szeretném bemutatni az unokatestvérem, Dahliát.

Sipor meghajolt, majd érdes, rekedtes hangon megszólalt. – Sipor mindig boldog, ha megismerheti gazdája rokonait. – Ezzel újra meghajolt, és elindult a konyhapult felé főzni.

Mielőtt Dahlia megkérdezhette volna, miért Sipor főz, három alak tűnt fel az ajtóban.

– Ők a gyerekeink – mutatott feléjük Harry. Erre már Dahlia is felállt.

– Ő James – mutatott a magas, barna hajú felé. – Ő pedig Albus. – Albusnak fekete, zilált haja, és ugyanolyan zöld szeme volt, mint Harrynek és neki. Az apja kiköpött mása volt,

– Én pedig Lily vagyok – szólt közbe Lily, mielőtt apja folytathatta volna. A cinkos pillantásból, amivel Dahliára nézett, mintha azt mondta volna: – Meg akartam előzni, hogy babucimnak vagy ifjú hölgynek hívjon.

– Dahlia Dursley – felelte határozottan.

Ezzel túl is voltak a bemutatkozáson, és mindenki indulhatott a maga dolgára. James a gőzölgő edények felé indult, és belekóstolt az egyik fogásba. Amikor belépő édesanyja észrevette, rögtön ellépett a fazekaktól, és sokkal érdekesebb elfoglaltságot talált: a haját igazgatta.

Albus egy ideig állt, és tátott szájjal nézte Dahliát, majd amikor rájött, hogy túl feltűnően bámul, leült az asztalhoz.

Lily viszont teli fogsorral vigyorgott, Dahliához lépett, és belekarolt.

– Mellém ülj – kérte, azzal arrébb húzta, hogy megmutassa, melyik az ő helye. – Szóval, te tényleg muglik között nőttél fel?

– Igen – felelte Dahlia, és nem tudta, pontosan miért, de nagyon szimpatikusnak találta Lilyt. Vörös hajával, és mosolygó barna szemeivel csinos volt. Úgy tűnt, nem lehet letörölni arcáról a mosolyt, és ez megnyugtatta Dahliát.

– És? – kérdezte türelmetlenül Lily.

– Mit és?

– Tényleg hat lábujjuk van?

Dahlia nem bírta visszafojtani a nevetését, és mivel értelmes mondatot még percekig nem tudott kinyögni, csak a fejét rázta. Aztán amikor végre abbahagyta, feltehette a saját kérdését.

– Nálatok tényleg mozognak a képek?

Még egy ideig elbeszélgettek egymás világáról, és rá kellett jönniük, hogy ennél izgalmasabb témát nem is találhattak volna. A másik tudatlansága a saját világukkal kapcsolatban vicces volt, az ismeretlen pedig izgalmas.

Aztán egyszerre két pukkanás hallatszott, majd újabb két alak lépett be az ebédlőbe.

– Teddy! – kiáltott fel izgatottan James, és már Albus is vigyorgott. Mindketten odamentek, hogy üdvözöljék az újonnan érkezőket.

– Ugye nem gond, hogy Vic is velem jött? Dom és Louis már megint összekaptak valamin, és hihetetlen felfordulást csináltak.

A férfinak, Teddynek lila volt a haja, arca borostásnak tűnt. Meglehetősen furcsa ember benyomását keltette, de Dahlia már semmin sem tudott csodálkozni. Lehet, hogy a varázslóknál a lila haj a divat?

De a mellette álló fiatal nő egyszerűen gyönyörű volt. Hosszú, szőke haja volt, mint neki, de ha ez lehetséges, még az övénél is szebben ragyogott. Világoskék szeme magára vonzotta a tekintetet, mosolya pedig egész arcát csak még szebbé tette.

Kezüket összekulcsolva álltak, a nő pedig kicsit még hozzá is bújt a férfihoz. Kétségtelen volt, hogy szerelmesek. A férfi ekkor észrevette Dahliát, és közelebb lépett hozzá.

– Teddy vagyok, ő pedig a menyasszonyom, Victoire.

– Ő a keresztfiam – tette hozzá Harry. – Tudod, itt mindenki mindenkinek a rokona valamiképp. Előbb-utóbb megtanulod.

Az előbbinél is félelmetesebb hang törte meg a bemutatást. Olyan volt, mintha berobbant volna a kandalló. De ez láthatóan senkit sem zavart.

– Á, megjöttek Ronék – pattant fel Lily, és az érkezők elé futott, otthagyva Dahliát.

Újabb bemutatás következett. Ron és Hermione Harry barátai voltak, és ha Dahlia jól értette, a férfi, a Ron nevű Harry feleségének bátyja volt. És ha a sok magyarázat még nem kavarta volna össze teljesen, hirtelen az is kiderült, hogy Ron nemcsak nagybátyja, de keresztapja is Victoire-nak. Ennél a pontnál jutott Dahlia eszébe, hogy kér majd Harrytől egy családfát, hogy tudja követni, ki kinek a kije.

Nekik két gyerekük volt, az idősebbik egy Rose nevű lány, illetve egy Hugo nevű fiú, aki szintén most kezdi a Roxfortot. Mindkettőnek vörös haja, és kék szeme volt, csakúgy, mint az apjuknak, de Rose ezektől eltekintve az anyjára hasonlított jobban.

Hugo nagyon furcsa volt. Eleinte szégyenlősen lesütötte a szemét, fel sem nézett, amíg nem volt muszáj. De amikor végül mégis megtette, kitágult szemmel meredt rá, mint aki most lát először embert életében. Talán neki is a mugli származás keltette fel az érdeklődését?

Az este egészen addig a pillanatig viszonylag normálisan telt. Bár a sok idegen nevének, és főleg a családi kapcsolatoknak a megjegyzése elég nagy kihívás volt, mindenki kedvesen fogadta Dahliát. De aztán egyszer csak megszólalt a csengő.

Dahlia tudta, hogy ez mit jelent, és nem is kellett csalódnia.

Harry a bejárathoz sietett, és beengedte nagynénjét és nagybátyját. Amikor beléptek, a szobában néma csend lett, olyan, hogy még a légyzümmögést is hallhatták volna. Petúnia és Vernon borzalommal vegyes félelemmel bámulták az étkezőben összegyűlt rengeteg embert, ők pedig kíváncsian méregették a párt.

Az első hang, ami a csendet megtörte Sipor megjelenése volt, mert ezzel párhuzamosan a Petúnia torkából feltörő, nem is annyira apró sikkantás.

– Ő a házimanónk, Sipor.

Sipor kelletlenül feléjük is meghajolt, de mintha érezte volna, hogy valami nem stimmel velük, mert a többieket sokkal nyájasabban szokta üdvözölni.

Ezután még néhány perc telt az újabb bemutatásokkal, hiszen Dursleyék még soha nem találkoztak senkivel Harry családjából. És az arcukból ítélve boldogan éltek volna tovább e nélkül az élmény nélkül is. Harry és Ginny leültették őket is az asztalhoz, így immár minden vacsoravendég ott volt.

Harry körbenézett.

– Tizennégyen vagyunk. Legkedvesebb jóslástan tanárnőtök most azt mondaná, a sors akarata volt, hogy Victoire-t is magaddal hozd, Teddy. Hisz még a végén tizenhárman ültünk volna asztalhoz, és ez valakinek a halálát jelenthette volna.

Vernon erre a kijelentésre morgott egyet, Petúnia pedig nyüszítésszerű hangot adott. Úgy tűnt, Harry élvezi a helyzetet. Kicsit valóban mókás volt, ahogy ott feszengtek. Kihúzott háttal, szigorúan ültek, igyekeztek mindent úgy megérinteni, hogy a legkisebb felületen találkozzon a bőrükkel. Hátha fertőző... Dahlia még soha nem látta őket ilyennek társaságban.

– Igaz, hogy aput a lépcső alatti gardróbba zártátok tíz évre? – kérdezte Lily. Harry majdnem megfulladt a falattól, ami éppen a szájában volt, Ginny pedig mérges pillantást vetett a lányra. – Mi van, Vitrol könyvében olvastam – egészítette ki Lily.

Dursleyék úgy tettek, mintha nem is szóltak volna hozzájuk. Az asztal túloldaláról Hugo még mindig Dahliát bámulta, mintha nem tudna elszakadni a látványától, most azonban ő is megpróbálkozott egy kérdéssel.

– Nagypapitól azt hallottam, hogy a mugliknál nem mozognak a fényképek. Igaz ez?

Vernon próbálta figyelmen kívül hagyni a megjegyzést, de végül ekkora sületlenséget már nem bírt szó nélkül hagyni.

– Persze, hogy nem mozognak! – csattant fel. – Hogy is mozoghatna egy fénykép?

– Imád fényképezni – súgta Lily Dahlia fülébe.

Hugo ezt nem hallotta. Elhűlten bámulta néhány pillanatig Vernont, mintha nem tudná elhinni, amit hallott. Megerősítésért Harryhez fordult, aki aprót biccentett, jelezve, hogy ezúttal Vernonnak van igaza.

Dursleyék ezután már tényleg nem szólaltak meg, a többiek pedig beszélgetni kezdtek egymással, mintha a két mugli ott sem lenne. Egyszer-egyszer azért Vernon fel-felhorkant egy-egy megjegyzésen, és Petúnia is nyöszörgött még párszor, de részükről ennyi volt a legtöbb, amit tehettek.

Hugo pillantása vissza- visszatért hát Dahliához, miközben Albusszal beszélgetett. És meglepő módon ez egyre kevésbé zavarta. Még mindig furcsának találta a fiút, de ennél sokkal érdekesebb témák kötötték le.

Lilynek egész este be sem állt a szája. Egy csomó dologról mesélt, amikről Dahlia soha nem hallott. Még többet megtudott a roxforti házakról. Lily szerint csak egy célnak kell lebegnie a szeme előtt: hogy ne a Mardekárba kerüljön.

- Én a Griffendélbe szeretnék kerülni – sóhajtotta. - A két bátyám is odajár.

Dahlia csak bólogatott, mintha értené, hogy mi a baj a Mardekárral. Nemsokára úgyis megtudja. Aztán magáról a Roxfortról is mesélt valamennyit. Rose, aki Dahlia másik oldalán ült, néha belekotyogott, és kijavította Lily hibáit.

- Nem jól tudod, Lily. A Roxfortban nem lehet hoppanálni – szólt közbe egyszer, bár Dahliának fogalma sem volt, mi az a hoppanálás.

Ezután, nem meglepő módon Lily megsértődött, és tüntetőleg elhallgatott.

Dahlia tovább figyelte, mi történik az asztalnál. Már egy sima vacsora is megdöbbentő volt. Tányérok repkedtek ide-oda, Sipor pedig fel-alá lebegtette a különböző fogásokat.

A legmegdöbbentőbb látvány azonban még hátravolt.

- Teddy, tudod, hogy mennyire utálom ezt a hajszínt – bújt hozzá Victoire vőlegényéhez. - Azt mondtad, csak egy-két nap. De már egy hete ilyen.

- Már úgyis váltani akartam – kacsintott rá Teddy, és ezzel a mozdulattal együtt a hajszíne is megváltozott. Liláról zöldre. - Na, ez hogy tetszik?

Vic fintorra húzta a száját. - Legyen inkább kék! Az mindig jól állt!

- Kívánságod számomra parancs – nevetett Teddy, fejet hajtott, és mire újra felemelte, a haja már királykék színben pompázott.

- Na, így már tetszem? – kérdezte.

- Jaj, tudod, hogy én mindenhogy imádlak – adott neki egy gyors csókot a lány.

Teddy észrevette, hogy Dahlia őket figyeli. Mosolyra húzta a száját, és megint kacsintott. Annak a szemének a színe, amivel kacsintott, kékről vérvörösre váltott, majd rózsaszínre, feketére, sárgára, végül pedig sárga-vörös csíkos lett. A másik szeme, a jobb, közben végig őrizte eredeti színét. Aztán újra kacsintott, és bal szeme újra kék színű lett. Albus apró tapssal jutalmazta a mutatványt, és Hugo is nevetni kezdett.

- Hú, ezt én is meg tudom tanulni? - kérdezte Dahlia Lilytől, mert nagyon tetszett neki a mutatvány. Mielőtt azonban Lily válaszolhatott volna, Rose már el is kezdte:

- Teddy metamorf. A metamorfmágus olyan varázsló, akiben megvan az a veleszületett képesség, hogy teljesen átváltoztassa kinézetét. Tehát tanulni lehetetlen.

Dahliának egyre kevésbé volt szimpatikus a lány. Nagyon tudálékos volt.

Közben Sipor belebegtette a desszertet, amit James pillanatok alatt be is lapátolt, majd felállt.

- Hová, hová? - kérdezte Ginny.

- Freddel kell beszélnem. Fontos. - Azzal mielőtt Ginny bármit szólhatott volna, elindult kifelé. Mielőtt azonban kilépett volna az ajtón, még visszafordult.

Sármosnak szánt mosolyt küldött Dahlia felé. - Örültem a találkozásnak. - Majd ugyanilyen mosollyal a Dursley szülők felé fordult. - És annak is, hogy végre megismerhetem azokat, akik pokollá tették apám gyerekkorát. - Ezzel biccentett, és eltűnt. Ron közben hangos kacagásba kezdett, Hermionénak csak jó kétpercnyi oldalba löködés árán sikerült belé fojtani.

A Dursley szülők nem tudták, min sértődjenek meg jobban: a hangnemen, azon, amit mondott, vagy azon, hogy mindezt egy „magukfajta” mondta.

Vernon végül mérgesen felpattant.

- Elmegyünk. Egy percig sem maradunk tovább ebben a... ebben a házban – köpte. Petúnia is fölkászálódott.

- Én még maradok – jelentette be Dahlia.

- NEM! INDULUNK. MOST! - dörögte édesapja.

- Nem megyek sehova! - toppantott egyet a lábával, ahogyan szokta. Ron lenyűgözve nézett rá, és az összes gyerek is az asztalnál. Harry csak mosolygott, Hermione és Ginny viszont aggodalmas pillantásokat váltottak.

- Szerintem jobb lesz, ha most mégis a szüleidre hallgatsz – kezdte csendesen Hermione.

- Majd következőleg bepótoljuk – egészítette ki Ginny, és egy biztató mosolyt is küldött felé. Lily is ránézett, tekintete annyit mondott: - Szörnyű lehet ilyen szülőkkel.

Dahlia végül megadta magát, és belegyezett, hogy hazatér. A búcsúzkodás alatt mindenki megölelte, amitől olyan érzése volt, hogy befogadták a családba. Már mindenkitől elbúcsúzott, és épp indult volna a kijárathoz, amikor egy hang megállította.

- Szia! - motyogta bátortalanul Hugo. Ez volt az első szó, amit Dahlia tőle hallott. Fogalma sem volt, mi baja lehet, de ezt a gesztust viszonozni akarta, és küldött felé egy mosolyt.

Harry az ajtónál még megállította, hogy a fülébe súgjon valamit.

- Küldd el Vedát, hogy megüzenjem, hogy megyünk a King's Crossra. Ha esetleg nem jön, akkor majd én küldök baglyot!

Ezzel véget is ért Dahlia második kalandja a varázslóvilágban. És bár még szívesen maradt volna, el kellett ismernie, hogy rengeteg elraktározni való információt gyűjtött ma össze, és valószínűleg egy új barátnőre is szert tett Lily személyében. A többi pedig majd eldől...


...o.O...

Előzetes: Dahlia utolsó napjait tölti a Privet Drive-on, míg végül elérkezik a nap, amikor átlépi a King Cross mágikus falát, hogy elinduljon élete legnagyobb kalandja felé.

Sziasztok!

Bocsi, hogy megint késtem. Higgyétek el, tényleg volt rá okom. És ezúttal nem (csak) magánéleti, hanem a fickel kapcsolatos is. Ez egy nagyon nehéz fejezet volt, mert nagyon sok dolgot ki kellett hozzá véglegesen találnom, szóval elég sok előkészületet igényelt.

Családfákat rajzoltam, és minden egyes Weasley, Potter, Salmander és Malfoy gyerekről ki kellett találnom, hogy pontosan mikor született (és hogy mi a horoszkópja, mert bizony még erre is figyeltem), melyik házba járt/jár, milyen színű a szeme/haja/bőre, milyen a pálcája stb. Még képeket is kerestem hozzájuk. :) Szóval tényleg nem unatkoztam.

Ezenkívül létrehoztam egy Facebook csoportot is.

Csatlakozzatok, hogy mindig naprakészek lehessetek a frissítésekkel kapcsolatban, hogy épp hogy állok egy fejezettel, itt is fogok megosztani képeket, videókat, érdekességeket stb. (És ha esetleg még eddig nem tettétek, akkor más írásaimba is belekukkanthattok. :D)

Ezeken kívül pedig ez a legegyszerűbb módja annak, hogy kérdezzetek. :)

A neve: Deszy írásai
Itt csatlakozhattok. :) Mindenkit szeretettel várok! :)

És akkor következzen a következő nyom a játékhoz:
A Főnix kísérjen utatokon! ;)

És felmerült a kérdés, hogy mi annak a nyereménye, aki megfejti. Eredetileg csak a játék örömére, és a rejtély megfejtésére gondoltam, de nem vagyok semmi jónak elrontója. :P

Aki megfejti, hogy kire vagy inkább mire (a kettő együtt jár) gondoltam, annak a jutalma egy novella tőlem, illetve egy kép.
A novella az a bizonyos Veda előéletéről szóló, amiről már beszéltem. Ezt egyelőre még nem írtam meg, de! Publikálni a blogomon és Merengőn mindenképpen csak iskolaidőben fogom, azaz szeptember végén vagy októberben. Viszont aki megfejti a feladványt, annak elküldöm, amint készen van. (Ez valószínűleg még a suli kezdete előtt lesz, azaz legkésőbb szeptember közepén.)
A képen pedig Dahlia lesz, egészen pontosan a végzős Dahlia. :P
Illetve még ott van természetesen az a nyeremény is, hogy kiderül végre, mi a fenére gondoltam. :P

Viszont természetesen cserébe elvárom a nyertestől, hogy se a képet, se a novellát ne adja tovább senkinek. Mindkettőt meg fogom mutatni mindenkinek, a megfelelő időben. :P

Nos, remélem, tetszik a nyeremény, és megéri érte törni a fejeteket! :) Ne feledjétek, a megfejtéshez nincs szükség másra, mint az eredeti HP könyvekre, a nyomokra és az eszetekre! ;) A megfejtés pedig kapcsolódik valamilyen módon Dahlia történetéhez. :)

Sok szerencsét, és várlak vissza titeket a folytatásra!

Facebook csoport  

Posted by Deszy

Sziasztok!

Már Facebook csoportom is van! ;)

Csatlakozzatok, hogy mindig naprakészek lehessetek a frissítésekkel kapcsolatban, hogy épp hogy állok egy fejezettel, itt is fogok megosztani képeket, videókat, érdekességeket stb. (És ha esetleg még eddig nem tettétek, akkor más írásaimba is belekukkanthattok. :D)

Ezeken kívül pedig ez a legegyszerűbb módja annak, hogy kérdezzetek. :) 

Kérdéseket is fogok feltenni nektek mindenfélével kapcsolatban, itt is lesznek szavazások is. :)

A csoport létrejöttének fő oka, hogy egy helyen tudjátok nyomon követni az összes írásom. Illetve mivel nemsokára kezdődik az egyetem, és én idén ráadásul két szakot is fogok végezni párhuzamosan (a Corvinuson és az ELTE-n), a tanév közben valószínűleg itt könnyebben el fogtok érni. :)

Csatlakozzatok minél többen! :D

És akkor a lényeg, a link:


Illetve, ha minden igaz, oldalt is tudjátok lájkolni! :D

Várlak titeket ott is, remélem sokan leszünk! ;)

Pussz:
Deszy

Egy Dursley Roxfortban - 8. fejezet - Érdekesség  

Posted by Deszy in

Sziasztok!

Újabb érdekességekkel készültem a nyolcadik fejezettel kapcsolatban. :) Remélem, tetszeni fognak! :D

Először is, a Dahlia pálcájának végéből szivárgó rózsaszín füstfelhő... Először is, hadd mondjam el, hogy ez a füstfelhő még vissza fog térni, és abban a 3 sorban egy kis utalást is elrejtettem arra, hogy ki lesz Dahlia párja a jövőben, amit egyelőre csak én érthetek. De ahogy halad előre a történet, ti is rájöhettek, szóval érdemes megjegyezni. :P 

Hogy miért pont rózsaszín? Nos, ez egyrészt Dahlia egyik jellemvonására utal, miszerint egy kis díva a lelkem, az a shoppingolós divatszakértő fajta. Másrészt azért is rózsaszín, mert mondtam, hogy van benne egy kis utalás arra nézve, ki lesz Dahlia párja, és a szín a szerelemre is utal.
Milyen illatokat érez Dahlia. Először is a kesernyést, amiről egyelőre nem tudja, mi az... Az első virágillat, amit beazonosít, a liliom. Ez a két liliomra utal, Harry édesanyjára és a lányára. A másik két virágot az illatuk miatt választottam... Mert én imádom őket. :P

Illetve a füstfelhő szó az, amiről még írnék. Nem tudom, mennyire emlékeztek Harry legelső bájitaltan órájára, de bennem elég mély nyomot hagyott. Mert Tóth Tamás Boldizsár valami elképesztő alliterációt alkotott. Ha nem emlékeztek, leírom: "finoman fortyogó főzet fölött fodrozódó füstfelhő". Nos, emiatt választottam pont a füstfelhő szót. :)

A Vernon által emlegetett Abbey Mount, ahol szerinte Dahlia mindent megtanulhat, amire szüksége van, az az iskola, ahol Marge néni is tanult. Nos, a nevet loptam. Méghozzá a Vadócka című filmből, amiben az Abbey Mount egy leánynevelő iskola. :)

A könyvek a Czikornyai és Patzában. Gondolom, ez sokatoknak feltűnt, de akkor most nézzük a fontosabbakat. Az első cím, amit Dahlia elolvas: A morzsás szarvú szapirtyók és a narglik megtalálása. Ezt a könyvet Luna Lovegood írta, bár ekkor a neve már valószínűleg Luna Salamander. (Hajlok rá, hogy írói nevének a lánykori nevét használja... :D) Lunából elismert természettudós lett Rowling nyilatkozatai szerint (gondolom, érdeklődésében osztozik férje is, aki Goethe Salamander unokája), ezért úgy gondoltam, biztosan írt a kalandjairól könyveket. És mint olyan, miért ne lehetne, hogy pont azt sikerült bebizonyítania, hogy ez a két faj valóban létezik? :) 

A következő cím: Viszonyom a Vasorrúval. Ezt a címet ismerjük már, mint a rossz pénzt, hiszen kedvenc (xD) SVK tanárunk, Lockhart tollából származik. Muszáj volt beleírnom, mert bevallom, mint karaktert, imádom. Nagyon sokat nevettem rajta, és amikor a Főnix rendjében újra szerepelt... Legyen elég annyi, hogy nagyon örültem neki. És ezért bele akartam csempészni valamilyen formában a saját történetembe is, még ha csak ilyen kis szerepben is. És meg akartam mutatni, hogy ha maga Lockhart nem is, de a hírneve azért a régi.

Hírnév és hazugságok – Albus Dumbledore élete Ezt a címet is jól ismerjük, hiszen a hetedik részben még részleteket is olvashattunk belőle. Hiába Harry minden törekvése, a Dumbledore életéről szóló bulvárkönyv ennyi év után még mindig jól fogy... Pont amikor ezt írtam, nem sokkal voltam túl a nyolcadik film nézésén. És nagyon sajnáltam, hogy a Dumbledore életéről szóló szálat nagyrészt kihagyták. Én nem akartam. 

És akkor ha már Rita Vitrol, következzen az utolsó lényeges könyv a polcokról: Harry Potter – Megmentő vagy csaló? Igen, ez a könyv is kedvenc poloskává alakuló Rita Vitrolunk tollából származik... A nagy csatának alig volt vége, még egy hónap sem telt el, de már meg is jelent az új bestseller. És valóban bestseller volt, hónapokig vezette a könyveladási listákat. Pletykák szerint néhány példány még a muglikhoz is eljutott. A könyv még a Dumbledore életét feldolgozó kötetnél is hosszabb lett, és Rita Vitrol állítása szerint, már jóval Voldemort legyőzése előtt állt neki. Többek között olyan kényes témákról esik benne szó, mint Harry mágikus képességei, párszaszájúsága, romantikus kapcsolatai, viszonya Dumbledore-ral, és különleges kapcsolata Voldemorttal. Vitrol a legújabb hírek szerint a folytatás megírására készül, amiben lerántja a leplet "a kívülről harmonikusnak látszó, ám belülről mélyen gyökerező problémákkal küszködő Potter család életéről."

Veda, a bagoly  

Posted by Deszy in

Sziasztok!

Ezúttal is készültem érdekességgel, a nyolcadik fejezettel kapcsolatosan. (Ha még esetleg nem olvastad a tegnap felkerült friss, 8. fejezetet, akkor olvasd el, mielőtt elolvasod ezt, mert SPOILER! Közvetlenül az ez alatti bejegyzésben találod. :D)

Szóval, a mostani téma Veda, a bagoly. 

Honnan ered Veda neve? Nos, a Védák (angolul Vedas, azaz egyes számban Veda) India legrégibb irodalmi emlékei. Sok hindu úgy hiszi, hogy a Védák öröktől fogva léteztek. A véda szó tudást vagy szent ismeretet jelent.  

A keresztény hitvilágban a baglyot és a bagolyhuhogást a rosszal kötötték össze, a boszorkányok madarának tartották. Nyugat-Afrikában a bagoly például a boszorkányok és a varázslók hírvivője. 

A görög Athéné (római megfelelője Minerva, akiről McGalagony a nevét kapta) baglya a tudás és bölcsesség szimbóluma volt (Ezekből az okokból kifolyólag választotta szerintem a baglyot Rowling a levélszállító madárnak).

Ez a mai napig él az emberek emlékezetében, hiszen a baglyokat a tudással párosítjuk. (Pl. bölcs bagoly, okoskodó bagoly a Micimackóban stb.)

Ezek miatt úgy gondoltam, olyan nevet választok Dahlia baglyának, ami utal erre a tudásra. Így lett Veda, ami ugye tudást és szent ismeretet jelent. (Ráadásul rímel arra a szóra, hogy véla, ami pedig Dahlia pálcájára utal.)

Milyen fajta bagoly Veda? Azt tudjuk, hogy Hedvig hóbagoly volt, amit a legszebb bagolyfajtának tartanak hófehér színe miatt. (Egyébként csak a hímek hófehérek, a tojók nem teljesen azok.) Ezzel egészen addig egyet is értettem, amíg nem másztam bele a bagolyfajtákba, hogy megleljem, milyen madara is legyen Dahliának. Nem akartam hóbaglyot, mert Hedvig is az volt, de szép, kecses baglyot kerestem, amibe Dahlia első pillantásra beleszerethet.

És akkor dobpergést kérek! xD ... Veda karvalybagoly.

Bevallom, előtte nem ismertem ezt a fajtát, pedig mint kiderült, és bár kis hazánkban nem élnek, néha azért is megjelennek ilyen fajtájú baglyok is (JAVÍTOTT). Szerintem elképesztően gyönyörűek!

Nos, egyelőre ennyit Vedáról elméletben, már csak a képek vannak hátra. (Nem kizárt, hogy megírom Veda előtörténetét egy egyperces szösszben vagy egy novellában, szóval többet nem árulhatok el... :D) Katt a képekre a nagyobb méretért!









Kommentek :)