14. fejezet

Kifestő

Amikor az első hét igazán elkezdődött, a nosztalgia érzése pillanatok alatt elpárolgott a diákokból. A végzős év minden addiginál nagyobb figyelmet követelt, és bár csak az általuk választott tantárgyakat tanulták, a tanárok gondoskodtak róla, hogy így is tízszer annyi tanulnivalójuk és házi feladatuk legyen, mint eddig bármikor.

Dahlia most kezdte csak igazán bánni, hogy hallgatott Narára, és négy tárgyat is RAVASZ szinten tanul. Még Hugónak is sokkal könnyebb volt a maga három tantárgyával, főleg hogy Mugliismeretből még ő is sokat tudott neki segíteni. Nem mintha Hugo kihasználta volna, de azért sokszor előfordult, hogy kérdezgetett dolgokat. Arra meg már nem is akart gondolni, hogy Olivernek csak két ilyen tárgyból kell készülnie, a szabadidejét meg persze arra áldozta, hogy őt gyötörje. Úgy tűnt, neki ez a hobbija.

Liának ezért a legtöbb gondja a sötét varázslatok kivédése órán volt. Egyrészt mert ez volt az egyik legnehezebb tárgy, ő pedig jól meg akarta tanulni, mert az átok és Andresila miatt úgy érezte, szüksége lesz még rá. Másrészt ez volt az a tantárgy, amit kénytelen volt Oliverrel egy helyiségben végigcsinálni. Egyetlen vigasza az volt, hogy a barátai közül is felvette mindenki.

Amikor eljött a péntek, a Roxfort diákjai egy emberként lélegeztek fel. Még jó idő volt, úgyhogy nagyon sokan úgy döntöttek, az udvaron töltik első valóban szabad délutánjukat.

Hugót egy erős dermesztőbűbájjal sem lehetett volna visszatartani, nyakába kapta fényképezőgépét és már indult is kifelé. Amíg Hugo lekattintott minden egyes virágszálat, faágat és bogarat, ami valamiért felkeltette az érdeklődését, Nara és Dahlia sétálgattak egy kicsit.

Nara egy idő után újra meg újra ugyanarra nézett, de próbált úgy tenni, mintha nem így lenne. Dahlia a fejét csóválta és elmosolyodott.

– Menj nyugodtan – mondta.

– De én nem...

– Nara, rád van írva, hogy alig várod, hogy megnézd, írt-e Albus. Menj csak. Elleszek egyedül. Egyébként is, Hugo előbb-utóbb úgyis embereket akar fényképezni megint.

Így aztán Dahlia egyedül maradt a gondolataival megint, de úgy döntött, Hugónak igaza van. Nem zuhanhat teljesen magába, ki kell élveznie minden percet, amit még az iskolában tölthet. Már az elhatározástól jobban érezte magát, és mintha mázsás súly került volna le a válláról. Miért ne szórakozhatna egy kicsit?

Kinyújtotta a kezét az előtte heverő zöld levelek felé, és hagyta, hogy az ujjaiban érezze őket. Aztán megemelte kicsit egymás után a mutató, a középső és a gyűrűujját, és a levelek emelkedni kezdtek. Ezzel együtt Dahlia mosolya is egyre szélesebb lett. A levelek végül már szemmagasságban lebegtek, a boszorkány pedig úgy döntött, kicsit érdekesebbé teszi a dolgokat. Pörgetni kezdte őket, mintha csak hurrikán ragadta volna őket magukkal. De ez nem tűnt baljósnak, a falevelek vidáman cikáztak az általa gerjesztett örvényben.

– Azta, ez gyönyörű! – szólalt meg mögötte váratlanul egy izgatott hang.

Dahlia most már kacagott, és amikor a leveleket Emma felé irányította, a kislányból is kitört a nevetés. Ők maguk is táncolni kezdtek a levelek körül, Dahlia pedig egyre több és több levelet hívott magukhoz. Tényleg varázslatos volt. Aztán gondolt egyet, és intésére a levelek szavakká álltak össze: Emma.

– Megtanítasz? – kérte a kislány.

– Nem hiszem, hogy meg tudlak, én csak...

Ekkor döbbent rá, hogy valójában nem is a boszorkányképességeit használta. A pálcáját sem vette elő és egy pillanatig sem járt a fejében a lebegtetőbűbáj. Egyszerűen csak a véla erejét vette igénybe.

Szerencsére Hugo megmentette.

– Ez csodálatos volt. Megörökítettem az egészet.

Közben azonban Dahlia azt is észrevette, hogy nem csak Emmáéknak tűnt fel a mutatványa, sokan bámulták az udvaron lévők közül. De ebben a percben ez sem érdekelte különösebben. Kacér pillantást küldött a bámészkodók irányába és még integetett is nekik.

Hugo furcsán méregette.

– Mi az? Most már az is gond, hogy vidám vagyok?

Nara közben vissza is tért, és rögtön két levél is volt a kezében.

– Na, írt a cukifiú?

Nara elpirult. – Ne nevezd így!

– Csak szórakozik, nem látod? Végre jó a kedve – felelte Hugo.

– Egyébként igen, írt. De ha már a cukifiúknál tartunk, nagyon úgy látom, egyes számú rajongódtól leveled érkezett. Veda addig nem engedett el, amíg nem hoztam el azt is. Még meg is csípett.

– Egyes számú rajongó? – csodálkozott Hugo.

Lia a levél felé nyúlt, és a kézírásból rögtön felismerte, kitől érkezett.

– Ó, ezek a Potter fiúk úgy látom, szeretnek levelezni.

Narának most tűnt fel, hogy többen még mindig őket méregetik. – Hát itt meg mi történt?

– Lia kicsit beindult.

Nara aggódón összevonta a szemöldökét. – Ugye nem csináltál semmi őrültséget? Még el se kezdődött a tanév, és ha már most pontokat veszítünk...

– Állj már le. Ha úgy jobban tetszik, fogd fel úgy, hogy gyakoroltam egy kicsit Bűbájtanra.

Ez még mindig nem nyugtatta meg Narát, nem ok nélkül. Bűbájtanon dögivel tanultak olyan varázslatokat, amelyeket fel lehetett használni valami csínyre. De Dahlia úgy döntött, megnyugtatja, és ezúttal nem a faleveleket, hanem a Jamestől kapott borítékot kezdte el lebegtetni.

Egészen addig nem is volt semmi gond, amíg valaki át nem nyúlt Lia feje fölött és el nem csente a levelet.

Meg sem kellett fordulnia, Dahlia rögtön tudta, hogy Oliver az. Érezte a menta illatát a levegőben, és Hugo arcára volt írva, hogy kéretlen látogató érkezett.

– Tudod, nem biztonságos a szerelmes leveleket ennyire reklámozni. Még a végén... rossz kezekbe kerül.

– Mint ahogy a példa is mutatja – nyújtotta Dahlia a kezét a levélért. Oliver azonban a háta mögé rejtette.

– Ó, szóval akkor tényleg szerelmes levél? Nem mintha meglepne, hogy a kisfiúk reménytelenül rajonganak érted, de nem gondoltam, hogy össze is merik gyűjteni a bátorságukat, hogy elviseljenek egy fájdalmas visszautasítást. Csak nem egy griffendéles?

Oliver a háta mögé sandított, hogy megnézze, kitől érkezett a levél, aztán füttyentett.

– Tényleg egy griffendéles. Bár őszintén meglep. Nem fut utána elég üresfejű kviddicsrajongó? És most hogy belegondolok, nem vagytok ti rokonok?

Nara lépett közbe először, ami mindenkit meglepett.

– Aranyvérű vagy, azt hittem, nálatok az az alapelv, hogy minden egykorú rokont összeboronálnak. Tudod, csak a tiszta vér érdekében.

– Nem mindenkinek vannak ilyen maradi nézetei. Én például – kacsintott Dahliára – kinéztem magamnak egy csinos kis mugliivadékot.

A boszorkány nem válaszolt a sértésre, egyszerűen csak megint kinyújtotta a kezét.

– Türelmes kedvemben vagyok, és nem szeretnék semmi keményet mondani Emma előtt. De ha nem adod vissza a levelet, elveszem, és annak nem fogsz örülni.

– Ó, egy kis testi kontaktusnak csak örülhetek. Máshogy pedig nem tudod elvenni a leveledet, csak a testemen keresztül. Vagy kössünk megállapodást! Megkapod a szerelmes firkálmányt, cserébe pedig csak egy csókot kérek.

– Tudtam, hogy a Mardekárba nem az észlények kerülnek, de ilyen nehéz felfogásod még neked se lehet – toppantott Dahlia. – Most pedig háromig számolok és vagy ideadod a levelemet, vagy megbánod.

Nara Dahlia füléhez hajolt.

– Tudod, hogy nem rajongok Oliverért, de ha büntetőmunkára küldenek és pontot veszít a Hollóhát... Idén meg kell nyernünk a házkupát.

Dahlia gonosz mosolyra húzta a száját.

– Egy... – számolt.

Oliver öntelten mosolygott.

– Kettő...

– Nem tudom, mire készülsz, de szerintem a csókkal mindketten jobban járnánk. Tudom, hogy akarod. Nem szégyen, ha beismered.

– Három... – fejezte be Dahlia a számolást, és Oliver abban a pillanatban elemelkedett a talajtól. Becsületére legyen mondva, nem kezdett kapálózni vagy sikítozni, irritálóan nyugodt maradt. Lia úgy fordította a levegőben, hogy még véletlenül se érje el a pálcáját.

– Ettől még nálam van a leveled – nevetett a fiú.

– Hidd el, tudom én is. De előbb a bosszú, aztán a szórakozás. Bár belegondolva, ezt a kettőt össze is köthetjük, nem igaz?

A boszorkány elgondolkozott, mi lenne elég hatásos büntetés. Valami olyan kellett, amiért nem büntethetik meg nagyon, mégis elég kemény, mert Olivernek már igazán kijárt, hogy valaki helyretegye.

Végül egy hatásos kis átszínezés mellett döntött.

– Tudod, milyenek a mugli kifestők? – Hugo szeme kitágult, amikor ezt meghallotta, aztán nevetve csóválni kezdte a fejét. Ekkorra már egész kis tömeg gyűlt köréjük. – Nem? Akkor hadd magyarázzam el. Vannak a fekete vonalak, aztán a mugli gyerekek szépen kiszínezik a fehér részeket. Már nagyon rég volt a kezembe kifestő, pedig jó mulatság. Igaz, Emma?

Emma bólogatott.

– Melyik filccel szerettél a legjobban színezni? – kérdezte a kislánytól Lia, közben egy pillanatra sem engedve lejjebb Olivert.

Emma kicsit megszeppent a helyzettől, de a boszorkány megnyugtatta, hogy Olivernek nem esik bántódása.

– A lila.

– Mit szólsz, Oli? – kérdezte gúnyosan Dahlia. – Egy kis lila mindenkinek jól jön, nem igaz? Akkor elmondom, most mit fogok csinálni. Kiszínezem a sápadt részeket.

Dahlia intésére Oliver szőke haja lilában pompázott. Aztán oldalra hajtotta a fejét. – Én még látok egy kis fehéret. – Oliver inge babarózsaszín színt kapott. Méregette még egy kicsit, mintha csak egy remekművön dolgozna. – Jaj, de buta vagyok, kihagytam a szemöldököd. – A fiú szemöldökére végül egy sötétebb lila árnyalatot választott. Ne mondja neki senki, hogy nem következetes.

Dahlia méricskélte még néhány pillanatig, majd megszólalt. – Így már tökéletes.

Hugóhoz sétált, és mielőtt a fiú magához térhetett volna, Lia a gépéért nyúlt. Anélkül, hogy leakasztotta volna a nyakából, kattintott vele párat. – Bár abban biztos vagyok, hogy ezt a képet soha senki nem felejti el, kell néhány fotó a suliújságba is az utókornak.

Amikor elkészült a fotósorozat is, Dahlia újabb intésére a levél kirepült a fiú a kezéből.

– Hát nem sokkal jobb, mint egy egyszerű csók?

Mindenki a hasát fogta a nevetéstől, bár azért egy-két hang a tömegből bekiabált, hogy ő inkább a csókot kérné, ha lehet. Dahlia nem foglalkozott velük.

– Ezt megírom Jamesnek is a válaszlevélben. Szerintem ő is jól szórakozik majd.

Dahlia elindult a már törzshelyükké vált fa felé, mert nem volt hajlandó emiatt a kis incidens miatt lemondani a kinti napsütésről. Amikor odaért, levetette magát a fűre. A tömeg még mindig nem akar eltűnni, és meglepődve jött rá, hogy azért, mert Oliver még mindig lebegett. Nem gondolta, hogy ilyen távolságból is működik a bűbája, főleg hogy már sokkal inkább James levelén járt az esze. Mindenesetre megszüntette, mire a fiú a földre huppant. Az sem lehetett kellemes érzés.

Aztán kinyitotta a borítékot és végre olvasni kezdte James szavait. Természetesen nem szerelmes levél volt.

Dala!

Könyörgöm, írj nekem valami szaftos pletykát a Roxfortból, mert itt meg lehet őrülni. Az edzések rém unalmasak, a rajongólányok nagy részét pedig elnyelték az iskola kőfalai. Semmi szórakozásom, se egy Mardekáros kiránduló csapat, se egy titkos alagút. Jobb híján trágyagránátokat rejtettem el néhány csapattársam szekrényébe, de én is érzem, hogy ez nem méltó hozzám.

Tulajdonképpen arra gondoltam, elugrom látogatóba. Remélem, Nara nincs ott, hogy beleolvasson a levelembe, még végig kéne hallgatnod egy szentbeszédet az éjszakai kóborlásainkról. Bár ha mégis ott van, akkor csak mondd meg neki, tudom, hol szokott beosonni Al.

Szombaton éjfélkor várlak a Szükség szobájában, akkor mindent elmesélhetsz.

James

Ez egy kis meglepetés a Végzősökhöz, Emma beosztása a kislány szemszögéből. Egyrészt mert szeretnélek titeket valahogyan kárpótolni a hosszú szünetért, másrészt mert nagyon boldog vagyok az egyik vizsgám miatt. Fogadjátok szeretettel!

Hol a helyem?

Emma körül mindenki sugdolózott, és ez nem igazán nyugtatta meg. Jobb híján a talárját gyűrögette, de azért igyekezett úgy csinálni, hogy a többiek ne vegyék észre. Persze senkit sem érdekelt különösebben, mindenki magával volt elfoglalva. Peter mellette úgy remegett, mint a nyárfalevél, ez határozottan nem nyugtatta meg. Vele szemben viszont Rufus olyan magabiztosan állt ott, hogy az ő esetében pedig ettől lett csak még idegesebb.

Lopva kereste a teremben Dahlia arcát, ez tűnt a legjobbnak. Eszébe jutott, amikor odajött hozzá az állomáson, és neki akkor tényleg sikerült feldobnia.

Kicsit keresgélnie kellett, mire megtalálta a sok arc között, de a szőke haja még így is kiemelte a tömegből. Hugóval és Narával beszélgetett, együtt nevettek. Talán neki is ilyen lesz majd, ha már eltöltött egy kis időt a Roxfortban. Ő is talál majd ilyen barátokat, és akkor minden jobb lesz.

Visszafordult az igazgató felé, és végighallgatta a beszédet, de ha őszinte akart lenni magához, csak minden második mondatot értett meg, annyira nem tudott odafigyelni a görcstől, ami a gyomrába fészkelte magát.

Amikor azonban a kalap előkerült, végre fellélegezett kicsit. Persze kicsit rémisztő volt, a maga gyűrött-koszos valójában, de azért a dörgő hangja mégis barátságos volt. Legalábbis félelemre nem adott okot, és ez már nagy eredmény. Az éneke pedig annyira vidám volt, hogy egy pillanatra még arról is megfeledkezett, hogy hol van, és csak hallgatta a dalt.

Kopottas és kissé használt,

tán te is ilyennek találsz.

De nem csak a külső számít,

hisz az csak ámít.

Kalpag vagyok, de több annál,

jobban ismerlek magadnál.

Kapj fel hát és jöjj rá,

melyik ház a neked való!

Gyere csak nyugodtan,

hidd el, nem vagyok csaló!

Ha bátor vagy és merész,

a helyed a Griffendél,

oda kerülsz, ha nem félsz,

és igazi hősként élsz.

Ha mások eszén könnyen túljársz,

a Mardekár a te házad.

Ott leszel majd te is edzett,

mint többi ravasz társad.

A Hollóhátban zsenik tanyáznak,

igazi lángelmék várnak!

Ha a könyvek neked is barátaid,

növeld te is e ház sorait!

Utóvégre a Hugrabug marad,

igazi szelíd népek otthona!

Ha békés vagy s igazságos,

szíved biztos oda vágyott.

Valamelyik téged keres,

de útközben el ne feledd!

Minden erény egyformán jó,

egyik sem kevesebb!

Most már tényleg lépj közelebb,

kapj a fejedre hát!

S nem lesz többé rejtély, mi eddig

titok volt talán!

Aztán amikor látta, hogy a diákok sorban a süveghez járulnak, és egyikükkel sem történik semmi különös, egyre kevésbé félt. Persze még mindig izgult, sok minden múlik rajta, hogy hová kerül, de eddig mindenkit beosztottak valahová gond nélkül, biztosan vele sem lesz baj. Petert végül a Hugrabugba osztották, Rufust pedig a Griffendél ház fogadta ujjongva. Volt még a Hollóhát, ide jártak Dahliáék, és végül a Mardekár. Lopva a zöld-ezüst színekben pompázó asztal felé pillantott, és legnagyobb meglepetésére rögtön kiszúrt ott is egy ismerős arcot. Oliver rákacsintott, és Emma érezte, hogy fülig pirul.

De addigra már szólította is a süveg.

Szépen lassan a székhez sétált, aztán megvárta, míg a fejére teszik a fejfedőt.

Egy hang rögtön megszólalt a fejében, és elemezni kezdte. A Griffendélt rögtön kizárta, nem tartotta elég merésznek hozzájuk. Ahogyan Emma az említett asztal felé fordult, és megnézte magának Rufust, ezt nem is bánta annyira. Aztán végül az is biztossá vált, hogy a Mardekár sem neki való, ez sem lepte meg különösképpen, pontosan tisztában volt vele, hogy ravasznak senki sem tartaná.

Végül a süveg még hümmögött-hammogott magában egy kicsit, aztán teljes hangerővel elordította magát:

– Hollóhát!

Legnagyobb örömére Dahlia, Hugo és Nara vidáman pattantak fel, és megtapsolták. Szinte úszott a boldogságban, úgy lebegett oda új családjához, és anélkül, hogy végiggondolta volna, a három ismerőshöz sétált. Csak néhány másodperc késéssel jött rá, hogy előtte minden elsős az asztal szélére, egymás mellé ült, de semmiképpen sem a végzősökhöz.

Mire azonban elbizonytalanodhatott volna, Dahlia arrébb csúszott, hogy helyet szorítson neki maga mellett.

Igen, végül is tényleg minden jó lesz itt a Roxfortban.

13. fejezet

Újra otthon

Dahlia alig hitte el, mennyire megszokta a Roxfort kastélyának látványát. Még mindig tudta, hogy milyen gyönyörűek a csúcsok, hogy milyen rejtélyességet kölcsönöz a folyosóknak az a sok fáklya, de ez már mind ismerős volt. Olyan megszokottá vált neki a látvány, hogy ugyanúgy nem csodálkozott rá egyetlen részletre sem, mint ahogy a lábujját sem állt neki csodálni. A Roxfort a legutolsó tégláig a részévé vált, úgy ismerte, mint a tenyerét.

Amikor beléptek a nagyterembe, régi ismerősökként üdvözölte a lebegő gyertyákat, és leült a Hollóhát asztalánál jól megszokott helyéhez. Mindennek megvolt a maga rendje, a Roxfort volt az állandó pont az életében. Minden évben visszatért ide, és biztos lehetett benne, hogy semmi sem változott. Kellemetlen volt arra gondolni, hogy jövő szeptemberben már nem így lesz, ha csak erre gondolt, fájdalmas lyukat érzett a szívén.

– Valami baj van? – hajolt oda hozzá Hugo, mint mindig, most is megérezte a hangulatváltozását.

– Semmi, semmi.

Hugo felhúzta a szemöldökét, nyilvánvalóvá téve, hogy pontosan tudja, nem mond igazat. Dahlia sóhajtott, majd végül megszólalt.

– Hiányozni fog ez az egész – intett körbe a teremben.

– Nekem is – bólogatott szomorúan Hugo, aztán egy széles mosollyal folytatta. – De visszajöhetünk majd. Nálad jobban senki sem tudja, hogyan lehet visszaosonni.

– Tudom, de az...

– Az nem lesz ugyanolyan – fejezte be Hugo. – De lehet, hogy valami sokkal jobb lesz helyette.

– Lehet – felelte félszívvel Dahlia, ő maga sem igazán hitt abban, amit mondott.

Hugo átkarolta, majd pici szünet után Narát is az ölelésbe vonta, aki addig az egyik hollóhátos prefektussal beszélgetett valamiről.

– Egyébként is, még itt van ez az év, élvezzük ki!

Végszóra az újabb elsősök is megérkeztek, és amikor Dahlia kissé felemelkedett, hogy jobban lásson, Emmát is észrevette közöttük. Integetett a kislánynak, aki bátortalanul visszaintett.

A Teszlek Süveg pedig már el is kezdte azévi dalát.

Kopottas és kissé használt,

tán te is ilyennek találsz.

De nem csak a külső számít,

hisz az csak ámít.

Kalpag vagyok, de több annál,

jobban ismerlek magadnál.

Kapj fel hát és jöjj rá,

melyik ház a neked való!

Gyere csak nyugodtan,

hidd el, nem vagyok csaló!

Ha bátor vagy és merész,

a helyed a Griffendél,

oda kerülsz, ha nem félsz,

és igazi hősként élsz.

Ha mások eszén könnyen túljársz,

a Mardekár a te házad.

Ott leszel majd te is edzett,

mint többi ravasz társad.

A Hollóhátban zsenik tanyáznak,

igazi lángelmék várnak!

Ha a könyvek neked is barátaid,

növeld te is e ház sorait!

Utóvégre a Hugrabug marad,

igazi szelíd népek otthona!

Ha békés vagy s igazságos,

szíved biztos oda vágyott.

Valamelyik téged keres,

de útközben el ne feledd!

Minden erény egyformán jó,

egyik sem kevesebb!

Most már tényleg lépj közelebb,

kapj a fejedre hát!

S nem lesz többé rejtély, mi eddig

titok volt talán!

Innentől kezdve a beosztás ugyanúgy zajlott, mint minden évben. A többnyire megszeppent elsősök egyesével a Süveghez járultak, az pedig megmondta, melyik házba kerültek.

– Elárulod valaha, hogy miért lettél hollóhátos? – kérdezte a ceremónia közepén Dahlia a mellette ülő fiútól.

Hugo megvonta a vállát.

– Nem olyan nagy dolog.

Nara a fiú arcát méregette, aztán a fejét csóválta, de nem szólt semmit.

– Egyszer még úgyis megtudom!

Mintha Hugo még valami olyasmit motyogott volna, hogy nagyon reméli, de Lia addigra már a Süvegre figyelt, ami most éppen Emma fején volt. Abban szinte biztos volt, hogy a lány nem a Griffendélbe kerül, nem tűnt amolyan oroszlánlelkűnek. És csak remélni merte, hogy nem a Mardekárba osztják, mert amellett, hogy sajnálta volna, biztos volt benne, hogy Oliver kihasználná a helyzetet. Na nem a dolog perverz értelmében, viszont mivel tudta, hogy ő megkedvelte a kislányt, érzelmi zsarolásra tökéletesen használhatná. Olivertől még ez is kitelt.

De amikor a Süveg rövid gondolkozás után végre kimondta a bűvös szót, Dahlia megnyugodhatott.

– Hollóhát!

Emma szélesen vigyorogva vonult a Hollóhát asztalához, és rögtön Dahliáékhoz ült.

– Úgy látom, van egy mentoráltad – nevetett Hugo, aztán kattintott néhány képet a boldog kislányról.

Emma pedig töretlenül faggatta őket arról, hogy hol fog aludni, milyen a klubhelyiség, egyáltalán mit jelent a Hollóhátba tartozni, érdekelte, hogy most akkor kéket kell-e hordania minden nap, egyszóval folyamatosan csak ömlött belőle a szó. Meglepő volt, hiszen amikor a peronon voltak, alig mert megszólalni. De most végre feloldódott, nyilván ebben annak is szerepe volt, hogy túlesett a beosztáson. Ráadásul Lia látta azt is, hogy a többi elsős ámuldozva nézi Emmát, amiért a „nagyok” között vannak barátai. Biztosan nem vált a népszerűsége hátrányára, hogy ismeri őket.

Nara a vacsora végén, mielőtt még iskolaelsőként el kellett mennie, Dahliához fordult.

– Ígérd meg, hogy nem viszed el Emmát sehova! Nincs szüksége James-féle beavatási szertartásra.

– Egyet kell értenem Narával, Lia.

– Mit gondoltok, én nem tudom? A tekergés nem való mindenkinek, ezzel még James is egyetértene. Különben is, Nara, nem nektek kell felkísérni az elsősöket? Emma végig veled lesz.

Nara összehúzott szemmel nézte, majd amikor megbizonyosodott róla, hogy Lia komolyan is gondolja, amit mondott, otthagyta őket, hogy tényleg az elsősökkel foglalkozzon.

– Miért érzem úgy, hogy van valami terved és nem megyünk egyből a Hollóhát toronyba? – kérdezte Hugo.

– Azért, mert ismersz – mosolygott Dahlia, majd Hugóba karolt és húzni kezdte magával.

– Akkor most nem Emmát rabolod el, hanem engem?

– Miért, baj?

Hugo nevetve megrázta a fejét.

– És megtudhatom azt is, hová viszel?

A fiú egyáltalán nem tiltakozott, bár láthatóan kíváncsi volt. Hagyta, hogy Dahlia fél kézzel belekaroljon, a másik kezével pedig közben is fényképezett.

– Sehova és mindenhova!

– Ez most úgy hangzott, mintha a kopogtató kérdezte volna. Mi az: egyszerre visz sehova és mindenhova. – Hugo összehúzott szemmel vizsgálgatta barátnőjét. – Kezdjek félni, hogy túl sok időt töltöttél Lunával?

– Nem tudom, hova megyünk, csak sétálni akarok egy kicsit a Roxfortban, amíg lehet.

És így is tettek. Néhányszor majdnem beleütköztek az elsősökbe meg a folyosókon járkáló tanárokba, de végül mindig sikeresen kikerülték őket. Dahlia nagy tapasztalatának köszönhetően senki sem vette észre őket. Egyszer még Loo-t is látták, de elég megrázónak találták tanárnak öltözve, így inkább nem mentek oda hozzá. Lia nem gondolta, hogy Loo megbüntetné őket, de akkor is jobbnak érezte, ha elkerülik. Ráadásul jól elvoltak ketten is.

Hugo folyamatosan kattintgatott, és közben magyarázta Liának, hogy miért készít egy-egy sarokról több képet is a fények miatt.

– Gondolkoztál már rajta, mi lesz, ha ennek vége? – kérdezte egyszer csak Dahlia.

A fiú megvonta a vállát.

– Talán fényképezni fogok, talán nem. Nem tudom. Sohasem érdekelt a sajtó, és nem is biztos, hogy sikerül, de...

– Már látom is magam előtt a képeidet a Reggeli Prófétában – mosolygott Lia. És tényleg látta is. Hugo fotói kétségtelenül címlapokra illettek már most is, Rose nem is tehetett volna jobbat, mint hogy belekényszeríti az öccsét a Roxforti Hírmondóba.

– Na és te?

A lány hallgatott, csak egy nagyot sóhajtott.

– Csak azt tudom, hogy ennek vége lesz. Amikor megkaptam a levelemet, választanom kellett, és én ezt a világot választottam. Boszorkány vagyok és véla. – A véla szót Lia csak halkabban tette hozzá. Egyrészt mert még mindig titok volt, másrészt mert ő maga sem tudta, mennyire érzi át igazán a vélaságát. – De közben mugli is, még ha nem is a szó szerinti értelemben. És el vagyok átkozva. Szerinted mégis mihez kezdhetnék?

Hugo letette a fényképezőgépet, azon az estén talán először.

– Akármihez. Még nem gondoltál rá, hogy pont a sokszínűséged miatt vagy különleges? Te vagy az egyik legjobb boszorkány, akit ismerek. Azt csinálsz majd, amit csak akarsz.

– Te is ott voltál, hallottad, mit mondott...

– Az átkok nem mindig úgy működnek, ahogy elsőre gondoljuk.

– Mondod ezt, hogy megvigasztalj. Elég sokat kutattunk együtt. Mondj legalább egy vélát, akinek boldog, tragédiáktól mentes élete volt! Csak egyet!

Hugo hallgatott, és ez mindennél többet mondott. Aztán mégis megszólalt.

– Mi van Harryvel? Megátkozták, rengeteg tragédia érte, mégis itt van és boldog.

– Harry mióta véla? Én eddig nem vettem észre – csóválta a fejét. – Egyébként pedig szerintem mindannyian tudjuk, hogy „A kiválasztott” más tészta. – A kiválasztottnál Dahlia idézőjeleket formált a levegőben a kezével.

– Nehogy azt hidd! Nagyon is hasonlítasz rá. Mindketten erősek vagytok és forrófejűek. Mindenki azt hiszi, hogy ez a Potter vérrel jár, de minél több időt töltök veled, annál biztosabb vagyok benne, hogy az Evanseket sem kell félteni.

– Jó lenne, ha igazad lenne.

– Az lesz – mosolygott Hugo. – És egyébként is, senki sem ismeri a jövőjét, lehet, hogy én például már holnap meghalok. Megtámad mondjuk egy elszabadult hippogriff, mert azt hiszi a vörös hajamra, hogy egy kóbor róka vagyok, és...

– Ne beszélj őrültségeket! – nevetett Lia.

– Akkor most már irány a Hollóhát torony?

– A legfontosabbat még kihagytuk – jelentette ki Dahlia.

– Nem megyek a Titkok kamrájába. – Hugo tiltakozása láttán a boszorkány megint nevetni kezdett.

– Talán nincs elég fény? – ugratta a fiút, és közben gyengéden megpöccintette a féltve őrzött fényképezőgépet. Aztán már ment is tovább, és Hugo szó nélkül követte.

A boszorkány végül a hetedik emeletre vezette, és a fiú rögtön tudta, miért.

– Máris? Nem korai még kissé elvágyódni innen?

Dahlia azonban már rótta is köröket a falszakasz előtt, amíg meg nem jelent a Szükség szobájának ajtaja. Amikor beléptek, Hugo ámulattal vegyes döbbenettel nézett körbe.

A falak halványkék színűek voltak, de ezt csak a nagyon ügyes megfigyelők vehették észre, mert csak alig maradt szabad felület, ami látszott volna. Amit nem a hatalmas szekrények és a könyvespolcok takartak el, azt falra ragasztott fényképek fedték. Volt belőlük mindenféle: fekete és fehér, emberekről, állatokról és épületekről. Az ágy fölött gyülekezett talán a legtöbb, és ezek témáját sokkal könnyebb volt megállapítani: a roxforti hétköznapokat ábrázolták. A nevető diákokat, és a legtöbbször ugyanazokat az ismerős arcokat. A magoló Narát, a kviddicsruhájában alakzatokat mutogató Lilyt, Lorcant és Lysandert, amint valami térképet böngésznek, a nevető Tiffanyt, a cikkje fölött tolla végét rágcsáló Liát. Aztán voltak szabadtéri képek Hagriddal, néhány a Mézesfalásból, amin mindenki cukorkákkal teli kézzel integetett, egyszóval minden, amire Dahlia abban a pillanatban vágyott.

– A szobám? – kérdezte Hugo.

– Meglepetés!

– De miért?

– Szeretem a szobád – jelentette ki Dahlia, és Hugo ágyára huppant. – Olyan megnyugtató.

A lány megfordult az ágyon, aztán lefeküdt úgy, hogy a keret fölötti képekre lásson. A feje alá rántotta Hugo egyik párnáját, és bámulta a fotókat.

– Azt kérdezted, szeretem-e, hogy fényképezel. Akárhányszor ezekre a képekre nézek, boldogabb leszek. Arra gondolok, hogy bármit is tartogat a jövő, ezek a pillanatok örökre megmaradnak. És itt lesznek a fotóid, hogy emlékeztessenek erre.

Hugo a lány mellé feküdt, így már ketten nézegették a képeket.

– Pontosan ezért szeretek fotózni. A lencsén keresztül minden egészen más persze, de az az igazi, amikor a kezemben tarthatom a kész képet, és aztán amikor előveszem, eszembe jut, mit éreztem akkor. Belegondolva elég önző dolog.

– Önző? – csodálkozott Dahlia.

– Mindenki azt hiszi, hogy én kimaradok valamiből, amiért nem vagyok rajta a képeken. Te is mindig nyúzol, hogy legyek rajtuk én is. Mindig szegény Lysandert szemeled ki, hogy fényképezzen, amíg odaállok.

– Még szép, különben akkor te lemaradnál!

– Pont ez az! Nem kell, hogy rajta legyek. Amikor lefényképezlek titeket, akkor nem titeket fényképezlek. Vagyis nyilván titeket fényképezlek, de... – Hugo sóhajtott, látszott, hogy próbálja minél jobban elmagyarázni, amit akar. Tőle szokatlanul még nagyon hevesen gesztikulált is, ami az ágyon fekve elég vicces volt. – Azt örökítem meg, amit akkor érzek. Az a sok fotó mind én vagyok. Nem rajtuk vagyok, hanem bennük. Ezért mondom, hogy meglehetősen önző dolog. És te még Olivert tartod egoistának – csóválta a fejét.

– Olivert ne is említsd egy lapon magaddal. – Dahlia elgondolkozott egy pillanatra. – Tudod, mit? Inkább ne is említsd, pont.

Hugo kuncogott, bár ahogy Lia most a fejük feletti egyik képet nézte, amin még elsősök voltak, rá kellett jönnie, hogy ez a kuncogás már nem is olyan volt, mint régen. Sokkal mélyebb és higgadtabb, még a legjobb pillanatokban is. A fiú éppúgy felnőtt, mint ő, és megváltozott. Már nem voltak gyerekek. Na persze még mindig Hugo volt, és mindig Hugo is marad.

– Szóval... Miért a Hollóhát?

– Soha nem adod fel, igaz?

– Hiszen ismersz – vonta meg a vállát Dahlia. – Ráadásul én is téged, és tudom, hogy ha eleget kérdezgetlek, előbb-utóbb úgyis kiszedem belőled.

– Valószínűleg így lesz. De nem ma.

– A ma pont olyan alkalmas, mint a holnap. Vagy a holnapután.

– Az lehet, de a ma egy dologra még alkalmasabb – felelte komoly arccal a fiú, és Dahlia már kezdett aggódni.

– Mire?

– Alvásra! – Hugo az oldalára gördült, és magzati pózba gömbölyödött.

– Neeem! Nem fogunk itt aludni, ezt felejtsd el!

– Te rángattál ide! – emlékeztette a fiú.

– Igen, de nem aludni. Beszélgetni.

– Hát, pedig holnap reggel óráink vannak.

– Még korán van.

Hugo döbbenten nézett.

– Nem akarlak elkeseríteni, de épp most múlt éjfél. Nincs korán.

És persze Hugónak megint igaza volt. De Dahlia sem hagyta magát, végül felrángatta az álmos szemű fiút az ágyról, aki láthatóan nem örült a dolognak, és addig ügyeskedett, amíg kevesebb, mint fél óra alatt elértek a Hollóhát toronyba anélkül, hogy elkapták volna őket.

12. fejezet

Irány a Roxfort!

Dahlia nem volt olyan gyors, mint szerette volna. A csomagok már nem lassították őket, mivel amint átlépték a falat, lebegtetni kezdte őket, de ezzel csak azt érte el, hogy Emma megtorpant, és csodálattal bámulta a repkedő bőröndöket. Még a kezét is kinyújtotta, és végighúzta az egyik alatt, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak képzeli, hogy az orruk előtt lebeg.

Ezt Dahlia még aranyosnak is találta volna, ha nem lassítja őket vissza annyira, hogy Oliver még azelőtt odaérjen, hogy elérnék a biztonságot menedéket, amit jelenleg Hugo, Nara, Lily és a többiek jelentettek.

– Már vártalak. – Oliver széles vigyora semmit sem változott, mióta utoljára látta, de persze ez nem volt meglepő, tekintve, hogy ez sajnos nem volt túl régen.

Emma feljebb emelte a fejét, hogy lássa a fiút, aztán elpirult. Fantasztikus, gondolta Dahlia, de inkább nem tette szóvá a dolgot.

– Akkor maradj itt, és várj még egy kicsit, én meg megyek a dolgomra.

A fiút láthatóan cseppet sem bosszantotta a válasza, ami őt viszont nagyon is bosszantotta.

Hirtelen Emma vékony hangját hallotta meg.

– Ő a fiúd?

Oliver felkacagott.

– Máris szimpatikus. Jó szeme van.

Dahlia csak morgott, és tiltakozva megrázta a fejét. A fiú közben leguggolt, hogy körülbelül egy magasságba kerüljön a kislánnyal.

– Oliver vagyok, te pedig...

– Emma – felelte szégyenlősen.

– Emma, akkor most mondd meg! Hát nem illenénk tökéletesen össze?

A kislány hevesen bólogatott.

– Ugyanolyan szép a hajatok – mondta.

– Hát ez fantasztikus! Most már a gyerekeket is megrontod. – Dahlia Emmához fordult. – Ne hallgass rá, nem minden arany, ami fénylik.

– Szóval elismered, hogy jóképű vagyok?

Dahlia szó nélkül újra megragadta Emma kezét, aztán az előbbinél sokkal határozottabban kezdte húzni a barátaihoz. A világ minden galleonjáért sem akart hátranézni, de Oliver nevetését még így is hallotta.

– Jól indul az év? – kérdezte Lily, és a fejével a mardekáros felé intett.

– Képtelen leszállni rólam.

– Úgy látom, nincs egyedül – mosolygott Hugo, a Dahlia kezét szorongató lányra utalva.

Emma kérdőn felnézett.

– Ő a fiúd?

Hugo rekordsebességgel kapta fel a fejét a kérdésre, és a zavara tagadhatatlan volt. Hol Emmára, hol Liára nézett, az arca pedig olyan vérvörös színt öltött, amilyet csak nagyon ritkán.

– Nem, Emma. Ő a barátom.

Lia mindenkit sorban bemutatott, és rögtön el is felejtette Olivert, amint a barátait figyelte. Hugo kattintott néhány képet Emmáról, aki ennek először nem nagyon örült. Amikor azonban a fiú megígérte, hogy készít neki belőle egy albumot, amit majd évekkel később visszanézhet, végül még nevetett is, miközben Hugo fotózta. Lorcan és Lysander arról kezdtek neki magyarázni, hogy vigyázzon a füle mögé dugott virággal, mert az ilyenekben gyakran bújnak el a babintok, de mielőtt kifejthették volna, mik azok a babintok, Lily oldalba könyökölte Lorcant, mire az rögtön elhallgatott.

Nara Albusszal beszélgetett, talán már búcsúzkodtak, hiszen Al a Roxfortba már nem jöhetett velük, szóval most tudtak még lopni néhány együtt töltött percet. Lia inkább nem is zavarta őket. Helyette Tiffel beszélgetett, aki Párizsban nyaralt, és elragadtatottan mesélt arról, hogy mennyi mindent látott.

Dahlia közben nem bírta ki, körbenézett. Rengeteg ismerős arc volt a peronon, de Jamest sehol sem látta. Remélte, hogy kijön elköszönni tőlük, de biztosan megint lefoglalta az edzője. Tényleg olyan volt, mint egy hajcsár, Lia elképzelni sem tudta, hogy bírja a fiú. Nem éppen arról volt híres, hogy betartja a szigorú szabályokat.

Amíg ezen gondolkozott, Loo lépett oda hozzájuk.

– Jó napot, Weasley professzor – ugratta, de aztán hamar rájött, hogy alig néhány óra múlva tényleg így kell majd szólítania.

– Kérlek, legalább amíg fel nem szállunk a vonatra, szólíts Loo-nak. Kérlek!

– A tanár úrnak nem tetszik az új munkája?

– A munkával semmi bajom, de nem tudom, hogy fogom kibírni, hogy ne a neveteken szólítsalak titeket.

Erre a részére Lia eddig még nem is gondolt. Elég nehéz volt az, hogy neki Weasley professzoroznia kell, de azt csak most fogta fel, hogy ezentúl nem Dahlia lesz a fiú számára, hanem Ms Dursley, esetleg Dursley kisasszony. Csodálatos, mintha nem lenne elég baja!

– Biztosan nehéz lesz, de menni fog – kapcsolódott be a társalgásba Tiff. – És ennyi áldozatot megér, hogy végre rendes Átváltoztatástan tanárunk legyen.

Lia bólintott, aztán hallgatta még egy ideig, amint Tiff és Loo Jasonről beszélgetnek. Hirtelen felindulásból Emmához fordult.

– Emma, hadd mutassam be a legjobb tanárt, akitől idén tanulni fogsz.

Loo kedvesen üdvözölte, de ez nem is lepte meg Dahliát.

– Akkor ő a fiúd? – kérdezte, hol Loo-ra, hol Liára nézve.

A boszorkány kényszeredetten felnevetett.

– Nem, Emma, ő sem az.

Loo kíváncsian felvonta a szemöldökét.

– A fiúd?

Dahlia érezte, hogy most ő pirul el.

– Befelé jövet összefutottunk Oliverrel – válaszolta egyszerűen, mintha ezzel mindent elmondott volna.

– De ugye nem...?

– Persze, hogy nem! – csattant fel a lány. – Ennyire kétségbeesettnek tűnök?

Loo nevetett.

– Nem, annak nem.

A beszélgetést a Roxfort Expressz szakította a félbe, a jelzéssel, hogy a vonat hamarosan indul. Dahlia tudta, hogy Hugo már biztosan foglalt nekik kabint, ez minden évben így ment, de hirtelen eszébe jutott, hogy arra nem is gondolt, mi lesz Emmával. Persze, elfért volna velük, de talán jobban tette volna, ha összeismerkedik néhány elsőssel.

Tiff mintha ugyanerre gondolt volna.

– Van egy ismerősöm, aki szintén most kezd a Roxfortban. Bemutatlak neki, biztos, örülni fog.

Lia biztatóan Emmára mosolygott, aztán nézte, ahogy eltűnik a vonatban Tiffel. Szép lassan mindenki elkezdett felszállni, Loo-nak is mennie kellett.

Ő is épp indulni készült, amikor hirtelen valaki megérintette a vállát.

– Csak nem gondoltad, hogy búcsú nélkül hagylak?

Dahlia ezer közül is felismerte volna a hangot, úgyhogy amint megfordult, rögtön a fiú nyakába vetette magát.

– Azt hittem, már nem jössz.

– Nélkülem nincsen roxforti indulás, ezt már tudhatnád.

James meglehetősen nyúzottnak tűnt, a ruhája lógott rajta, és Dahlia azt is észrevette, hogy még sáros a füle mögött. Edzésről jött, és láthatóan nagyon kellett sietnie, hogy még tizenegy előtt ideérjen.

– Nem is lett volna ugyanolyan, az biztos. Már az éjszakai túrák sem ugyanolyanok nélküled.

James átvetette a karját Dahlia vállán, és magával húzta a vonat felé.

– Az is csoda, hogy eddig még nem buktál le nélkülem.

– Akarod mondani, a Tekergők nélkül.

– Most megsértettél. Hiszen tudhatnád, hogy a vérbeli Tekergő áll melletted.

– Hát persze! Szeretnéd ha új köszönést is bevezetnénk a tiszteletedre?

– Új köszönést? – ráncolta a szemöldökét James, mert nem értette, mire gondol a lány.

– Hát, valami olyasmire gondoltam, mint „Esküszöm, hogy rosszban sántikálsz”.

James nevetett, aztán hirtelen irányt változtatott.

– Hová megyünk? Hugóék ott vannak! – értetlenkedett Dahlia.

– Az lehet, de nincs kedvem azt nézni, ahogy az öcsém meg a barátnője szerelmes pillantásokat váltva könnyes búcsút vesznek egymástól.

– Szóval akkor nincs könnyes búcsú? Pedig én úgy reménykedtem! – ugratta a lány Jamest.

– Mellettem maximum a nevetéstől könnyezhetsz. Egyébként is, úgy csinálnak, mintha nem tudnák mindketten, hogy Al már a héten be fog szökni, hogy meglátogassa. Persze csak miután írt egy nyálas levelet arról, hogy mennyire hiányzik neki.

– Hú, de cinikus itt valaki!

– Cinikus? Túl sokat voltál Rose-zal.

– De most komolyan! – lökte oldalba Dahlia. – Aranyosak együtt.

– Van az a szintje az aranyosnak, amitől már rosszul van az ember.

– Csak féltékeny vagy, mert te még nem éreztél így – nevetett a boszorkány.

– Honnan tudod, hogy nem? – James nevetett, de amikor Dahlia a szemébe nézett, nem a szokásos vidámságot látta. – Egyébként pedig te beszélsz? Te sem voltál még szerelmes.

– Honnan tudod, hogy nem?

A Roxfort Expressz megint sípolt, ez volt az utolsó figyelmeztetés, hogy a diákok felszálljanak. James mégis úgy döntött, hogy odamennek a többiekhez, és gyorsan elbúcsúzott a húgától.

– Aztán semmi jót ne halljak! – kacsintott James, amikor Dahlia felszállt.

Dahlia Hugóval és Narával osztozott a fülkén, mint mindig. Lilyék a többi griffendélessel ültek, és ez senkinek sem okozott gondot. Persze Nara nem sokáig maradhatott, hiszen iskolaelsőként dolga volt a prefektusokkal, de azért még így is mindig velük töltött egy kis időt.

– Emma hová tűnt? – kérdezte Hugo, amikor végre minden holmijukat sikerült elrendezniük. Nara addigra már el is tűnt, és megígérte, hogy legkésőbb egy órán belül visszatér.

– Az elsősökkel.

Hugo bólintott, aztán megint felemelte a nyakában lógó fényképezőgépet, és kattintgatni kezdett.

– Nem csináltál még elég képet? – tréfálkozott Dahlia. Természetesen tisztában volt vele, hogy ha Hugóról volt szó, akkor nem létezett olyan, hogy elég kép. Ha tehette volna, akkor még álmában is kattintgat.

– Az iskolaújságnak kell – vonta meg a vállát Hugo.

– Ennyi képpel meg tudnánk tölteni az összes idei számot – folytatta Dahlia, de a fiút egyáltalán nem zavarta, mert ő is nevetett.

– Akkor nem zavart annyira, hogy sok képet készítettem, amikor bájitaltanon kellett fotóznom – vigyorgott a fiú.

– Ezt nem ér felemlegetni! Lila trutyi csöpögött a hajamból, még jó, hogy nem akartam, hogy az kerüljön a Roxforti Hírmondóba!

– Ismerd el, hogy ha nem fotózok folyamatosan, akkor nem lett volna egyik sem elég jó neked.

– Nem én vagyok a fotós! Neked se lett volna elég jó egy olyan kép, amin úszok abban a nyálkában.

– Tévedés. Én imádom rólad azt a nyálkás képet.

Dahlia kiöltötte rá a nyelvét, mire megint nevettek. Ritkán fordult elő, hogy előkerült Hugo vicces oldala, leginkább csak akkor, amikor ketten vagy hárman voltak. De olyankor kifejezetten szórakoztató volt. Nem olyan önimádó, mint James és nem olyan tenyérbemászó, mint amikor Oliver viccesnek gondolta magát.

– Ha bárkinek is meg mered mutatni! – fenyegette Dahlia Hugót, és közben még az ujját is megrázta, bár tudta, hogy ettől a fenyegetés csak komolytalanabbnak tűnik.

– Pedig kellene egy címlapfotó a nyitószámra, és arra gondoltam...

– Ne merészeld!

– Jól van, Lia, nyugi! De ismerd el, hogy szereted, hogy fotózok!

Dahlia ezen elgondolkozott. Tulajdonképpen soha nem töprengett azon, hogy szereti-e, amit a fiú csinált. Hugónak legalább annyira része volt a fényképezőgépe, mint ahogy Narának a könyvek vagy Jamesnek a Tekergők. El sem tudta volna képzelni a gépe nélkül, és szinte furcsa lett volna, ha nem hallja rendszeres időközönként a kattogó hangot. Ráadásul Hugo tényleg tehetséges volt, és nem csak azért gondolta így, mert a barátja. Ahogy teltek az évek, ez egyre nyilvánvalóbbá vált.

– Rendben van, elismerem. Szeretem, hogy fotózol, és furcsa lenne nélküle – tartotta fel a kezét megadóan. Hugo abban a pillanatban kattintotta el megint a gépet.

– Egyébként hoztam neked valamit, bár azt hiszem, már nincs rá szükséged.

Dahlia kérdőn felvonta a szemöldökét, és kíváncsian vette el a füzetet, amit Hugo felé nyújtott.

Egy kis tanácsadó prospektus volt boszorkányoknak és varázslóknak, elképzelni sem tudta, honnan szerezte a fiú.

Hogyan ragadjunk újra pálcát?

– Tanácsok a visszaálláshoz balul elsült átkok után

Hugo kényelmetlenül ficánkolt, miközben Dahlia gyorsan átfutotta, miről is van szó.

– Tudom, hogy te nem csináltál semmilyen félresikerült átkot. De gondoltam... Gondoltam, segít, hogy egy nagy trauma után hogy lehet újra varázsolni, és...

Dahlia felpattant, és megölelte a fiút.

– Köszönöm!

Igaza volt abban, hogy már nincs szüksége a prospektusra, de attól még nagyon jó érzés volt tudni, hogy ennyire aggódott érte.

– Én is hoztam ám valamit neked.

– Nekem? – kérdezte döbbenten Hugo.

Dahlia felkapta a kosarat, amibe Petuniával egy fél élelmiszerraktárat felhalmoztak, mélyen beletúrt. Szinte rögtön megtalálta az almás pitét, és a fiúnak nyújtotta.

– De nehogy azt hidd, hogy én sütöttem!

Hugo felnevetett, és vett belőle.

– Lia, tudom, hogy te nem tudsz sütni.

– Anya csinálta – vallotta be, aztán mindent kitálalt Hugónak.

Elmesélte, mi történt Madam Malkinnál, amikor elváltak tőlük az Abszol úton – amikor szóba került a nyaklánc, Hugo rögtön Dahlia nyakára kapta a pillantását, és amikor meglátta a dáliás medált, halványan elmosolyodott –, aztán mesélt Petunia különös nyugodtságáról, és végül beszámolt az aznap reggel történtekről is.

– Szerinted megőrült? – kérdezte, mert még mindig kicsit tartott ettől a lehetőségtől.

Hugo félretette a sütit, amit addig evett, aztán megfogta mind a két kezét.

– Nem őrült meg, csak szeret téged.

– De hát régen...

– Néha kell egy kis idő, amíg rájövünk, hogy mi a helyes. Ha olyan emberek között nősz fel, mint amilyen Harry is, akkor kicsit nehezebb ezt megérteni. Vannak, akiknek nem olyan nehéz szétválasztani a jót és a rosszat, ilyen Harry is. De vannak, akik félnek, és egyszerűen csak szükségük van egy kis időre, amíg összeszedik a bátorságukat és megtalálják a helyes utat.

Dahlia oldalra döntötte a fejét, és hirtelen meg is feledkezett Petuniáról.

– Mikor lettél te ilyen... bölcs?

Hugo felnevetett.

– Hát nem a Hollóhátba kerültem?

Dahlia inkább hallgatott, és nem mondta meg a fiúnak, hogy még mindig nem érti, hogyhogy nem a Griffendélbe osztotta a Teszlek Süveg.

Valaki hirtelen felrántotta a fülke ajtaját. Lorcan és Lysander álltak ott, mögöttük pedig már érkezett Lily és Tiff is.

Lorcan amint meglátta a pitét Hugo kezében, elkiáltotta magát.

– Süti!

A következő pillanatban már nyakig volt a kosárban. Lily nagyot sóhajtott, a szemét forgatta és Dahlia felé tátogta, hogy: Sajnálom.

Dahlia csak megvonta a vállát, aztán visszatátogta: Fiúk.

Hugo még próbálta menteni a menthetőt, és legalább a saját adagját eltávolítani az ikrek tűzvonalából. Dahlia rákacsintott, aztán anélkül hogy elővette volna a pálcáját, Hugo felé lebegtetett egy újabb szelet almás pitét.

– Anya neked sütötte, szóval megérdemled.

– Nekem? – kérdezte csodálkozva Hugo.

– Jó benyomást tehettél rá, ha varázsló létedre még a kedvenc sütidet is megjegyezte.

– De hát én nem csináltam semmit, csak...

– Csak magadat adtad. A cuki varázsló, akinek még a megátalkodott mugli anyám sem tud ellenállni.

Hugo elpirult, amitől valamiért még hangsúlyosabbak lettek a szeplők az arcán, és inkább tovább ette a sütijét. Dahlia lehuppant mellé, mert a többiek elfoglalták a helyét, aztán boldogan nézte, ahogy a barátai tömik magukba az otthonról hozott ételeket. Amikor a büfékocsi megérkezett, a boszorkány csak benézett, és a fejét csóválva haladt is tovább – itt már nem volt szükség rá.

11. fejezet

Valami új kezdete

Dahlia a talárszabászatban történt incidens után úgy rohant vissza Harryékhez, mintha legalábbis halálfalók üldöznék. Valójában azonban az Oliverrel való találkozás emlékétől és Petunia egyelőre még fel nem tett kérdéseitől akart szabadulni. Újra meg újra visszaidézte, mi is történt néhány perccel korábban, és nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy Oliver túlságosan is könnyen az ujja köré csavarta az édesanyját. Lehet, hogy varázsló volt és ráadásul még mardekáros is, de Dahlia úgy sejtette, Oliver könnyedén az összes orvoscsemete elé került az anyja listáján, már ami az ő kívánatos udvarlóit illeti. És ez nem tetszett neki, az pedig még kevésbé, ha arra gondolt, mit fog válaszolni Petunia kérdéseire. Csak remélni merte, hogy ha elérik a fiúkat, azok a kérdések ott is maradnak édesanyja fejében.

Ezért úgy loholt, hogy az Abszol úton több boszorkány is mérgesen nézett utána, egy kifejezetten ronda látvány nyújtó, foghíjas néni pedig még morgott is valamit a bajsza alatt. Idegesítő módon férfiakat egyáltalán nem zavarta a dolog, amint Liára pillantottak, a homlokukon megjelent dühös ráncok nyomban kisimultak, és idegesítő vigyor vette át a helyüket.

Végül rekordidő alatt érkeztek meg a fagyizóhoz, és mindketten lihegtek, mire a két varázsló meglátta őket.

– Hát veletek meg mi történt? – kérdezte Harry.

Hugo is érdeklődve méregette Dahliát, hátha megtalálja a magyarázatot. A lány csak megrázta a fejét, a barátja pedig annyiban hagyta a dolgot.

Nem is kérdezett, még akkor sem, amikor már rég otthon voltak, a Privet Drive-on. Dahlia tudta, hogy arra vár, magától elmondja neki, de egyelőre semmiképp sem volt kedve hozzá. Tudta, hogy Hugo megértené, az Oliver téma mégis olyasmi volt, amit igyekezett kerülni.

Petunia elől azonban nem menekülhetett, hiszen egy házba voltak összezárva. Dahlia úgy tett, mintha nem venné észre a lopott pillantásokat, és az alkalmakat, amikor édesanyja szóra nyitotta a száját. A faggatózásra sem reagált, aztán hogy mégis kinyögjön valami választ, gyorsan elhadart néhány dolgot, amit Oliverrel tudott. Csupa semleges információ, semmi lényeges. Olyasmiket hogy mik a közös óráik (sajnos kettő is volt), hogy mindketten írnak a Roxforti Hírmondóba.

Amikor már nem volt több kérdés, végre száműzhette a fiút a gondolataiból, és az új roxforti tanévre koncentrálhatott.

Életében először nem kellett rejtőzködnie, amikor összecsomagolt. Persze volt egy kis része – igazából nem is olyan kicsi –, amelyik nem akarta ezt, hiszen ez csak azért következhetett be, mert meghalt az édesapja. De így is felszabadító érzés volt, hogy szabadon rakosgatta egyik helyről a másikra a tankönyveit, amíg sikerült eldönteni, melyikre lesz szüksége és melyikre nem. Aztán következtek a ruhái és az egyéb varázseszközök, és végül minden egyéb, amire szüksége volt, például Veda bagolycsemegéje.

Azon, hogy minden eddiginél több holmit csomagolt el, meg sem lepődött. A végzős év minden szempontból hosszúnak ígérkezett. Bár talán darabszámra kevesebb tankönyvet kellett megvenniük, mint az addigi években, ám az a kevés, ami a listáján szerepelt, meglehetősen vaskos olvasmánynak bizonyult. Ahhoz, hogy a kiválasztott tárgyakban tényleg elmélyüljenek, a RAVASZ előtt elképesztő mennyiségű tananyagot kellett még megtanulniuk, és minden eddiginél nehezebb varázslatokat begyakorolniuk. A magasabb szintű varázslatok miatt el kellett csomagolnia a korábbi években beszerzett tankönyveit is, mert sohasem tudhatta, mikor lesz szüksége ismétlésre.

Az indulás előtti napon még megírta az utolsó leveleket a barátainak, és Veda lelkére kötötte, hogy feltétlenül érjen vissza még aznap, mert nem akart egy üres kalitkával rohangálni. Az igazság az, hogy azt akarta, Veda ott legyen vele a pályaudvaron, amikor utoljára indul a Roxfortba.

A bagoly nem is okozott csalódást, Dahlia másnap reggel a szobájában találta az alvó Vedát, aki valamikor az éjjel érkezett, és anélkül repült be a nyitott ablakon, hogy felébresztette volna őt.

Amikor a rengeteg holmijára nézett, bátorságot merített a tudatból, hogy már csak néhány óra választja el a barátaitól. Megmarkolta a pálcáját, és anélkül lebegtette le a csomagokat, hogy bármilyen varázsigét elsuttogott volna. Legalább gyakorolta a nonverbális varázslást.

Legnagyobb döbbenetére Petunia nem kapott szívrohamot, amikor megérkezett a csomagokkal az előszobába. Egy szót sem szólt akkor sem, amikor azok a magasból a földre pottyantak, majd anélkül, hogy Dahlia hozzájuk ért volna, takaros rendben egymás tetejére szökkentek.

A következő pillanatban arra lett figyelmes, hogy Petunia abbahagyta, amit eddig csinált, és a bőröndöket nézegeti.

– Lily is ugyanígy csinálta régen – jegyezte meg. – Persze neki nem volt ennyi csomagja.

Dahlia döbbenten nézett a konyhában újfent eltűnő édesanyja után, majd rögtön utána ment. Tisztázniuk kell végre az egész helyzetet. Nem gondolta, hogy a döbbenete tovább nőhet, pedig így lett. A konyhaasztalon ugyanis egy nagy halom becsomagolt étel pihent takaros kis csoportokban. Voltak szendvicsek, különböző saláták dobozokban, Dahlia még többféle süteményt is észrevett. Olyan volt, mintha parti készült volna.

– Ez mi? – kérdezte.

– Nektek készítettem az útra.

– Nekünk?

– Neked és a barátaidnak. Hugo mondta, hogy szereti az almát, úgyhogy sütöttem almás pitét is. Adhatnál belőle annak a másiknak is. Hogy is hívták?

– Almás... Hogy mi?

Petunia mindeközben tovább csomagolt, és valahonnan még egy piknikkosarat is előkerített. Összeráncolt homlokkal nézegette, majd megcsóválta a fejét.

– Nem fog beleférni.

– Anya! Megállnál egy pillanatra?

Az egy dolog, hogy az édesanyja jobban viselte a varázslást, mint eddig bármikor, de ez olyan volt, mintha valami párhuzamos univerzumba került volna. Kezdett komolyan aggódni Petuniáért. Lehet, hogy idegösszeomlása van?

A nő a kezét tördelte, és látszott, hogy nagyon ideges.

– Mi ez az egész? – fakadt ki Dahlia, és közben leült, mert nem bírta tovább. – Eljössz az Abszol útra, és hihetetlenül jól kezeled. Nem zavarnak a repkedő bőröndök sem. De most még sütsz is, hogy legyen mit ennünk a varázsló barátaimmal? – A varázsló szót direkt kihangsúlyozta.

Petunia hosszúnak tűnő ideig nem válaszolt. Fel-alá járkált a konyhában, aztán végül megállt és kihúzta magát. Olyan határozottnak látszott, mint amilyennek Dahlia még sosem látta.

– Nem fogok még egy embert elveszíteni, akit szeretek. Ha ehhez el kell fogadnom, hogy tárgyak repkednek a házamban, és hupilila csillagok hullanak a plafonról, akkor ezt fogom tenni.

Dahlia leesett állal nézte. Úgy tűnt, az édesanyja nem akar több szót fecsérelni a témára, mert mintha mi sem történt volna, folytatta a csomagolást. Megpróbálta az összes ételt bepréselni a kosárba, de nem sikerült.

– Most is tizenegykor indul a vonat? Mert akkor még elmehetnénk gyorsan a nagyobb kosárért. Vagy Dudlus elhozhatná, amikor érted jön, fel is hívom Violát.

– Anya! Nem lesz rá szükség.

Még csak egyszer csinált ilyet, de most úgy érezte, muszáj sikerülnie. Nem igazán értette, miért érzi akkora szükségét, hogy ő oldja meg a gondot, méghozzá varázslattal, de ez volt a helyzet. Talán azt akarta bizonyítani Petuniának, hogy a varázslat jó dolog, vagy egyszerűen csak ellenőrizni, hogy tényleg komolyan gondolta-e, amit mondott. Vagy esetleg megköszönni, hogy végre elfogadja?

Fogalma sem volt, de a pálcáját a doboz felé tartotta, és úgy koncentrált, mint talán még soha azelőtt. Egyszerre vetette be mindkét Dahliát. A boszorkány a varázsigét mormolta magában, minden egyes szótagot tökéletesen hangsúlyozva, a pálcáját milliméterre pontosan úgy mozgatva, ahogyan azt tanulta. De valahol mélyen a véla énje is mocorgott a nagy koncentrációtól. Ez a fele a varázslatnak egy sokkal ősibb, elemibb fajtáját vetette be. Mindezt azért, hogy néhány pillanattal később a kosár elnyelve az összes belepakolt ételt.

Petunia tátott szájjal nézte. Amikor Dahliára emelte a tekintetét, a lány még látta a régi félelmet és tartózkodást a szemében, de aztán hirtelen lerázta magáról.

– Akkor azt hiszem, vághatok még néhány szeletet mindenből.

Mire Dudley megérkezett Liáért, már a fél Roxfortnak elég étel volt a piknikkosárban. Még jó, hogy a súlya nem volt olyan nehéz, mint kellett volna lennie, mert elég nehéz volt a bőröndöket is kicipelni a kocsiig, majd beemelni a csomagtartóba varázslás nélkül.

– Nehogy elfelejts írni, amíg ott vagy. Elvárom, hogy legalább hetente egyszer írj – kötötte Petunia a lánya lelkére a kocsiban. Dahlia látta, hogy Dudley lopva a visszapillantó tükörbe néz, hogy biztosan az édesanyja mondta-e azt, amit hallott. Ő maga is nehezen akarta elhinni a hirtelen jött pálfordulást.

– Nálunk nincs posta.

Petunia legyintett.

– Hát persze, hogy nincs. De nem ezért viszed Vedát?

Lia kényszeredetten bólintott. Valóban tud levelet küldeni Vedával, de az egész még mindig nagyon furcsa volt. Szinte képtelen volt maga elé képzelni a jelenetet, amint Petunia készségesen beengedi a baglyot az ablakon, hogy aztán leoldozza az üzenetet a lábáról.

– Írok majd – ígérte meg végül mégis. Ez a nap már úgysem lehet furcsább.

Legszívesebben rögtön rohant volna, hogy mindent elmondjon Hugónak, és megkérdezze, hogy nem lehet-e, hogy kimosta az agyát, amíg nem figyelt az Abszol úton. Almás pite?

Így amikor végül megérkeztek a King's Crossra, Dahlia már tépte is fel a kocsi ajtaját, mert olyan gyorsan a kilenc és háromnegyedik vágányon akarta találni magát, amilyen gyorsan csak lehetséges. Nagyon gyorsan meg is érkeztek a kilences és a tízes vágányhoz, és Dahlia megfordult, hogy elbúcsúzzon. Az újonnan jött lelkesedés talán még arra is rávitte volna Petuniát, hogy át akarjon menni a fal túloldalára, de ezt meg akarta akadályozni.

– Írok – ismételte, amit már a kocsiban is mondott. – És nektek is – fordult a testvéréhez.

Petunia bólintott, és megölelte, és Lia legnagyobb örömére nem kérdezte meg, hogy vele mehet-e a vonathoz. Amikor elindultak, Dahlia még nézte őket egy ideig, ahogy távolodtak. Ennyire furcsa még soha nem volt az útja a Roxfortba, pedig valójában még el sem indult.

Aztán hirtelen észrevett egy szőke kislányt, aki a kilences és a tízes vágány között álldogált, és tanácstalannak látszott. Kétségtelenül Roxfortba igyekezett, ezt Dahlia ennyi év után már egy pillanat alatt képes volt megállapítani, még az elsősökről is. Hatalmas koffer volt nála, bár állatnak nyomát sem látta a lánynál. A kezében viszont a roxforti borítékot szorongatta, és a két vágány közötti falat nézte.

Lia még emlékezett, milyen volt először. Persze Loo ott volt vele, aztán Harryék is, de mégis idegen volt neki a világ, ahogyan úgy tűnik, a lánynak is.

– Szia – szólította meg. – Roxfortba mész? – kérdezte egyszerűen.

A kislány barna szeme kitágult, amikor meghallotta, mit kérdezett, és ijedten bólintott. Dahlia próbált biztatóan mosolyogni.

– Tudod, mit kell tenned?

A lány végre megszólalt. A hangja még vékonyabb volt, mint amilyennek várta, és kicsit remegett.

– A falon át. Elmagyarázták. De nem merek...

– Nem mersz átmenni. Ez érthető. Én is féltem, amikor először jöttem, de hidd el, hogy nem lesz semmi baj. – Hogy kicsit megnyugtassa a kislányt, bemutatkozott. – Dahlia vagyok. És te?

– Emma.

– Hát akkor, Emma, elmondom, mit fogunk csinálni, jó? – Megvárta, amíg Emma bólintott. – Megfogjuk egymás kezét, aztán lehunyjuk a szemünket, és rohanunk.

– De... Biztos, hogy el fog tűnni a fal?

Dahlia körbenézett, hogy megbizonyosodjon, nem figyeli őket senki. Szerencsére mindenki rohant, mint ahogy általában a vasútállomásokon. Úgyhogy előrenyújtotta a kezét, és miközben eltűrte Emma haját, egy kis virágot varázsolt a füle mögé. Emma rögtön odakapott, és amikor megérintette a szirmokat, megjelent az első mosoly az arcán. Még apró gödröcskéi is voltak a szája két oldalán.

– Bízz bennem! – kérte a boszorkány, a kislány pedig bólintott, és rögtön megfogta a kezét.

Dahlia még egyszer Emmára nézett, és kicsit irigyelte. Irigyelte, amiért még hét hosszú éve van a Roxfortban. De ahogy a fal felé közelített, kezében Emmáéval, elhatározta, hogy nem gondol erre. Még neki is van egy teljes éve, és senkinek és semminek nem hagyja, hogy tönkretegye az utolsó hónapokat, amiket a Roxfortban tölthet. Az utolsó évet, amikor a barátaival lakhat és a Hollóhát színeiben drukkolhat értük a kviddicspályán. Pontosan tudta, mi vár a végzősökre, és az biztos, hogy ő idén semmiből sem fog kimaradni.

Csak néhány századmásodperc volt, amíg átértek a falon, de ez is elégnek bizonyult, hogy szinte ünnepélyes esküt tegyen. Amikor pedig előbukkantak a túloldalon, kicsit minden a helyére került. Mert a Roxfort Expressz mellett, a gőzfelhők között rögtön észrevette a barátait, akik neki integettek. Látta Loo-t is, aki már nem griffendéles talárban volt, és Lia kényelmetlenül érezte magát, ha arra gondolt, a tanára lesz, ő pedig csak egy a diákjai közül. De még ez sem ronthatta el a kedvét. Ahogyan Oliver sem, aki hirtelen szintén megjelent, és felé közeledett.

Dahlia gyorsan cselekedett, és magával húzta a kislányt, aki még mindig a kezét szorongatta.

– Gyere, Emma! Bemutatlak a barátaimnak.