Boldog születésnapot!  

Posted by Deszy in

Boldog születésnapot!



Harry még mindig alig fogta fel, hogy anélkül ünnepelhette a születésnapját, hogy aggódnia kellene. Persze, mindig akadt egy-egy gonosz varázsló, akivel aurorként szembe kellett néznie, de Voldemort már nem volt az életében.

Nehéz volt bárkinek is beszélnie róla, talán egyedül Ginny értette meg, mire is gondolt az első években, amikor kicsit úgy érezte, elveszítette egy darabkáját. Voldemort az élete része volt minden értelemben. Amellett hogy kísértette minden nap, jelen volt az elméjében, és magában hordozta egy részét is. Amikor eltűnt, minden furcsának tűnt.

Nem lehetett volna boldogabb, amiért végre legyőzték, és nem kellett többet féltenie a szeretteit, de a békesség, amit annyira várt, nem érkezett el olyan gyorsan, mint arra számított. A legtöbben könnyen visszaszoktak a régi életükbe, így volt ezzel még Ron és Hermione is, de neki ez több időbe telt.

De mindennek már sok-sok éve, és most már tényleg nyugodt lehetett.

– Boldog szülinapot, Apa! – szaladt oda hozzá apró lábain Lily, közben pedig már az ég felé nyújtogatta két kis karját. Harry nem okozott neki csalódást, amint odaért, felkapta a lányát, és a bal kezére ültette.

Lilyt egyáltalán nem zavarta a hirtelen magasság, gondolkozás nélkül hajolt az arcához, hogy cuppanós puszival ajándékozza meg. Egyszer jó kviddicsjátékos lesz belőle, gondolta Harry magában. Bár ezen nem is kellett volna meglepődnie, az édesanyja hivatásos.

– Kapok ajándékot? – kérdezte csillogó szemekkel, és reményteljesen nézett rá. Harry most már nem tudta visszafojtani a kacagását.

– Nekem van szülinapom. Nem nekem kellene ajándékot kapnom?

Lily hirtelen ráncolni kezdte a homlokát, mint aki mélyen elgondolkozott.

– Igazad van, Apa. – Azzal félelem nélkül ugrott le apja karjáról. Túlságosan vakmerő, ebből még baj lesz, állapította meg Harry.

Közben Ginny is megjelent, és nevetve figyelte, ahogy Lily a szobájába szaladt.

– Hova siet ennyire?

– Valószínűleg az ajándékomért. – Harry még mindig elgondolkozva bámult legkisebb gyermeke után. – Előre félek, mit fog csinálni pár év múlva. Ugyanolyan makacs és határozott, amilyen az anyja.

Ginny játékosan meglegyintette a vállát.

– Nem is tudom, kire ütött a másik két gyerek. Néztél te már a fiaidra?

Harry gondterheltem sóhajtott fel. Albusszal talán nem lesznek olyan nagy gondok, de Jamesen már most látszott, hogy bajkeverésre született. De soha nem tudta igazán megfegyelmezni, ez a feladat mindig Ginnyre várt. Albus külsőre juttatta eszébe mindig az édesapját, James azonban a természeténél fogva túlságosan is Siriusra emlékeztette. És ki tudna megzabolázni egy igazi Tekergőt?

Ginny közelebb hajolt, ezzel visszarángatva Harryt a földre.

– Boldog szülinapot! – csókolta meg, de épp amikor már kezdtek volna belemerülni a dologba, James és Albus félbeszakították őket.

– Fúj! – nyögött fel James, és közben még undorodó arcot is vágott.

– Mit csináltatok már megint? – feddte meg őket Ginny, hiszen a két fiú talpig sárosan érkezett vissza a kertből. Harry elképzelni sem tudta, hogy csinálták, de még a hajukból is megszáradt sárdarabok potyogtak. – Azonnal fürödjetek meg, mielőtt a nagyi ideér!

Albus el is indult, James azonban csak nevetett, és szándékosan félrerántotta Sirius édesanyjának portréja elől a függönyt, a nő pedig rögtön rákezdett a sárvérűekről írott beszédének.

James kuncogott, és még visszaszólt a lépcsőtől.

– Tévedni tetszik! Ez nem sárvér, ez csak sár.

Harry a fejét csóválta. Határozottan sok gondjuk lesz még Jamesszel.

– Apa, Apa! – kiabálta Lily, és kezében egy papírral rohant le a lépcsőn. – Itt az ajándékod! James segített megcsinálni!

A kislány izgatottan nyújtotta át neki a papírt, aminek a sarkára még egy piros masnit is ragasztott.

Harry ekkor kezdett csak igazán, szívből nevetni. Egy montázs volt az aznapi róla írott cikkekből. Lily még bizonyára nem tudta elolvasni őket. A kis túlélő újabb szülinapot élt meg, Isten éltesse Harry Pottert, a megmentőt!, A kiválasztott élete címszavakban

Ilyen és hasonló címeket olvashatott, aztán megtalálta a legjobbat, és szinte meg sem kellett néznie, hogy tudja, ki a szerzője. Harry Potter és a nagy átverés – Nem is július 31-én született?

Lily felhúzta az orrát, és kérdőn nézett rá.

– Nem tetszik? – kérdezte elkámpicsorodott hangon.

Harry lehajolt, hogy megint felkapja a lányt, és egy puszit nyomott az orrára.

– Hát persze, hogy tetszik. Gyönyörű!

És Harry életében először tényleg szívesen látta a cikkeket, amiket róla írtak. Na nem a rengeteg sületlenség miatt. Hanem mert tudta, hogy a lányának egy cseppet sem számít, hogy az édesapja híres, ahogyan neki sem számított. Csak az volt a fontos, hogy végre nyugodtan ünnepelhet a családjával.

Meglepi - Oliver szemszög!  

Posted by Deszy in

Madam Malkinnál
(Oliver szemszög)


Oliver rögtön észrevette a szőke hajat, amint a lány kilépett a Kviddics a javából üzletből. Elképzelése sem volt, vajon mit keresett ott, amikor pontosan tudta, hogy Dahlia mindennél jobban utál repülni. Nem mintha nem szívesen képzelte volna el a lányt egy seprűnyélen, amint a kviddicspályán rója a köröket, nagyon is el tudta képzelni, amilyen harcias volt. Imádna ellene játszani egy Mardekár-Hollóhát találkozón.

Aztán meglátta, hogy nincs egyedül, és minden világossá vált. Weasley. Olyan volt, mint egy árnyék, mindig követte Dahliát, és saját becenévvel illette. Akárhányszor meghallotta, ahogy Hugo Liának szólítja, legszívesebben megmondta volna neki, hogy van rendes neve is, szólítsa úgy. Dahlia.

Mindig is utálta a beceneveket. Az Oliver elég hosszú név ahhoz, hogy becézzék, de senkinek sem hagyta, hogy Oli vagy más hasonló, idióta néven emlegesse, és nem értette Dahlia miért nem teszi ugyanezt.

Persze nyilvánvaló volt, hogy a legkisebb Weasley fülig szerelmes a lányba. Állandóan elpirult mellette, és csak úgy csüggött minden szaván. Idegesítően nyilvánvaló volt, mire vágyik. Márpedig pontosan arra vágyott, amit Oliver is akart, de tudta, hogy nem lehet olyan elszánt, hogy megszerezze, mint amilyen ő.

Követte őket, és nem is kellett sokat várnia, hogy Dahlia kilépjen a fagylaltszalonból. Nem volt egyedül, de akárki is volt vele, legalább nem Hugo akaszkodott rá megint.

Egy nő állt mellette, Oliver nem látta túl jól, mert nem akart túl közel menni, nehogy észrevegyék. Amint azonban beléptek Madam Malkinhoz, várt még egy percet, és beosont az üzletbe. Régóta járt már oda, pontosan tudta, mivel tudja lekenyerezni az eladókat, hogy békén hagyják néhány percre. Elég volt egy-egy jól irányzott bók, és a tenyeréből ettek.

Madam Malkin is, bár ő azért nehezebb dió lett volna. Túlságosan harsány kacagással fogadta a bókokat, és felhívta volna a figyelmet rá. De szerencsére ő most épp Dahliával volt elfoglalva, így Oliver elrejtőzhetett egy bábu mögé, és onnan hallgathatta, miről beszélnek.

Dahlia először megrendelte a szokásos, unalmas talárokat, amiket úgy utált. Oliver tudta, hogy minden évben újat vesz belőlük, és odafigyel, hogy tökéletesen álljanak rajta, de amint lehetett, rögtön megszabadult tőlük. Aztán megrendelte a ballagási talárt, ami a Hollóhát kék-bronz színeiből készül majd, ellentétben az ő zöld talárjával.

Ez nem volt túlságosan érdekes téma, ezért Olivernek lehetősége nyílt, hogy jobban megfigyelje a Dahliával érkezett nőt is. Csontos volt és magas, a kelleténél hosszabb nyakkal. Az arca már ráncos, a haja őszes. Egy cseppet sem hasonlított Dahliára, mégis a pillantásból, ahogy a lányt méregette, biztos volt benne, hogy csak az édesanyja lehet. Nem sokat olvasott Harry Potter életéről, de azt még is ő is tudta, hogyan néztek ki Dursleyék, és ez itt kétségtelenül Petunia Dursley volt.

Fekete ruhát viselt, és ez megerősítette a hírt, amiről Oliver már hallott.

A nő váratlanul beszélni kezdett, pedig egész addig csöndben nézte a folyamatot.

– Sárga. Mindig is jól álltak neki a sárga ruhák. Már kislányként is olyan bájos volt bennük.

Oliver összeráncolta a homlokát a javaslatra, és elég nagy volt a csábítás, hogy előlépjen a baba mögül, és megmondja, a sárga egyáltalán nem jó választás Dahlia számára.

A sárga nem emeli ki a hamvas bőrét, csak sápasztja. És kizárt dolog, hogy képesek legyenek olyan árnyalatú anyagot találni, ami a lány aranyszínű haja mellett nem tűnne szegényesnek. Nem, a sárga egyáltalán nem jó.

Madam Malkin határozott hangja szerencsére megmentette a helyzetet.

– Zöld.

Oliver akaratlanul is elmosolyodott, és megjegyezte magának, hogy amikor következő alkalommal Madam Malkinnál jár, feltétlenül hagyjon magas borravalót.

Elképzelte, ahogyan Dahlia zöld ruhában áll mellette, fülében a fülbevalóval, és mindenki irigyen nézi őket, de senki más nem érhet hozzá, csak ő.

– A zöld is mindig jól állt. Emlékszel, amikor békát játszottál az iskolai darabban...

Oliver alig tudta visszafojtani a nevetést, de egy halk morgásszerű hang még így is elhagyta az ajkát, ahogy próbálta visszanyelni a kitörő hangot.

Dahliát békának öltöztették? Pont békának? Eszébe jutott Edgar, a varangya, és próbálta elképzelni, ahogy a kis Dahliát egy undorító békajelmezbe bújtatják. Feltétlenül meg kell majd kérdeznie, van-e fotó. Még ha csak mugli is, az is több, mint a semmi.

Dahlia tiltakozni kezdett a zöld szín ellen, és ezen Oliver meg sem lepődött. Elképzelte James arcát, mit szólna, ha meglátná a lányt a Mardekár színében. Külön elégtételt jelentene.

– Pedig ki kell emelni a gyönyörű szemét, és ehhez csak a zöld jöhet szóba.

Ez volt Oliver végszava, úgy döntött, felfedi magát. Miközben előlépett, és kifejezte egyetértését – mind a ruha színét, mind Dahlia gyönyörű szemét illetően –, végig a lány arcát nézte. Tudta, hogy legszívesebben megátkozná, az arcára volt írva.

Imádta, amikor így viselkedett. Már csak másodpercek kérdése volt, hogy megjelenjenek az arcán a pír első hullámai, és ha jól csinálja, akkor a végén szinte felrobban majd a dühtől. Olyankor imádta a legjobban. Sokan meg tudták nevettetni, de úgy feldühíteni, mint ő, senki nem volt képes. És ez megdöbbentő elégedettséggel töltötte el.

– Más szín szóba sem jöhet. Megint csak bebizonyosodott Madam Malkin egyedülálló hozzáértése. – Ha Oliver még egy kicsit feszíteni szerette volna a húrt, akkor még kezet is csókol a nőnek, de ettől most inkább eltekintett.

– Te meg hogy kerülsz ide? – Dahlia hangja dühös volt, de még nem forrt eléggé a vére.

– Hát illik így üdvözölni, amikor már ilyen régóta nem találkoztunk? – Oliver megcsóválta a fejét, hogy nyomatékot adjon szavainak, és még ciccegett is egy kicsit. – Az én dísztalárom is zöld lesz, úgyhogy tökéletesen passzolnánk.

Igazából rengeteg dísztalára volt, jóval azelőtt is, hogy megkapta volna a roxforti levelét. Fekete, szürke, még egy lila is akadt, amit az édesanyja csináltatott, mert azt akarta, hogy az egész család összeillő színekben parádézzon az egyik divatbemutatón, amin részt vettek. De nem hazudott, tényleg volt zöld is, és azt tervezte felvenni a bálra.

Dahlia kérdését, miszerint minek akarna az övéhez illő talárt, Oliver figyelmen kívül hagyta, egyrészt mert a válasz túl egyértelmű lett volna, másrészt mert tudta, hogy semmivel sem idegesíti fel jobban a lányt, mintha úgy tesz, mint aki meg se hallja.

Helyette Dahlia anyjára irányította a figyelmét. Nyilvánvalóan fogalma sem volt, ki lehet ő, és mivel mugli volt, ez nem is olyan meglepő. Ráadásul amennyire tudja, még Dahlia barátait se nagyon ismerte, nem hitte, hogy a lány róla mesélt volna neki.

De sebaj! Majd ő változtat ezen. Minél nagyobb a kihívás, annál jobb. Lehetséges, hogy Petunia Dursley mugli, és megveti a varázslók világát, de végső soron ő is csak nő.

– Mrs. Dursley, ha nem tévedek. Oliver Prince vagyok. Már tudom, honnan örökölte a lánya a szépségét – vetette be legelbűvölőbb hangját, aztán meghajolt felé.

A nő megdöbbent, és Oliver most először fedezte fel a hasonlóságot közte és a lánya között. Nem a külsejükben, sokkal inkább ebben az arckifejezésben látszódott a kapcsolat. Ugyanúgy ráncolta a homlokát, mint ahogyan Dahlia szokta, és a szája ugyanolyan o-t formált.

– Hadd fejezzem ki őszinte részvétem a veszteségéért.

Oliver lopva oldalra pillantott, mert legszívesebben a lánynak mondta volna ugyanezeket a szavakat, de érezte, hogy nem venné jó néven.

És egyébként is, dühösnek akarta látni és nem szomorúnak. Néhány pillanatig még gondolkozott, mivel dühíthetné fel még jobban, ezzel is elterelve a figyelmét a gyászról, és akkor hirtelen eszébe jutott a tökéletes megjegyzés.

– De olyan szép napunk van, és a jövőbe kell tekintenünk, ahogy édesanyám mondja mindig. És visszatérve a ruhádra. Feltétlenül a zöldet válaszd. Illik hozzá a fülbevaló, amit küldtem.

A fülbevaló említése megtette a hatását, Dahlia szeme szinte szikrákat hányt, és annyira vörös lett, hogy Oliver végre elégedetten kihúzhatta magát, az eredményben gyönyörködve.

– Legyen zöld – szólalt meg a lány váratlanul. Oliver először meglepődött, hogy beadta a derekát, de aztán rájött, hogy valami olyannal vág vissza, amire nem számított. – Van egy tökéletes nyakláncom, amit majd felvehetek hozzá. A legszebb ajándék, amit valaha kaptam.

Az utolsó szavakat nyilvánvalóan neki címezte, mélyen a szemébe nézett, és előhúzta a ruhája alól a nyakláncot, ami egészen addig nem is látszódott. Egy egyszerű virág lógott rajta, de a színe pontosan olyan volt, mint Dahlia szeme. Ahogy közelebb lépett, már azt is látta, hogy nem véletlenül mintázott virágalakot a medál: egy dália.

Oliver a legszívesebben megkérdezte volna, hogy kitől kapta. Hugótól? Esetleg Jamestől? Bármelyiket el tudta képzelni, és egyik variációnak sem örült. A medál persze a nyomába sem ért annak az ékszernek, amit tőle kapott, és tudta, hogy Dahlia csak idegesíteni akarta azzal a megjegyzéssel, hogy ez a legszebb ajándék, amit valaha kapott, mégis... Mégis látta a lány szemében, hogy sokat jelent neki, és ezt mi sem bizonyította jobban, hogy a nyakában lógott, a fekete ruha alatt is viselte.

– Én még mindig azt gondolom, hogy az én ajándékom jobban illik hozzád – igyekezett leplezni csalódott dühét Oliver. Dahlia visszaütött, a saját fegyverével, ahogy mindig. Lehet, hogy ő akarta feldühíteni a lányt, de most ő maga is olyan haragot érzett, hogy alig tudta szavakba önteni. De Dahliával mindig ilyen volt, pont ezt szerette benne: hogy nem félt tőle, hogy vissza mert vágni. Oliver Prince-t azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy hagyja magát. Ha harc, hát legyen harc. – De persze az a fülbevaló nem igényel ennyi réteget. Igazad van, jobb lesz majd ruha nélkül.

A győztes gólt bedobta, ezt pontosan tudta. Kárörvendő vigyorát igyekezett udvarias mosolynak álcázni, miközben elbúcsúzott.

Aztán amikor meghallotta, hogy a lány azt mondja, ne vegyen mérget rá, hogy találkozni fognak a pályaudvaron, nem bírta ki még egy utolsó megjegyzés nélkül.

– Megnéztelek volna abban a békajelmezben. Talán csak egy csók kellett volna, hogy gyönyörű hercegnővé változz. Na mindegy, talán majd legközelebb.

Egy végzős Dursley Roxfortban - 10. fejezet  

Posted by Deszy in

10. fejezet
Abszol út


Dahlia bagolyhuhogásra ébredt, és rögtön tudta, hogy nem Veda az. Az ő hangját már ezer közül is megismerte, bár nem tudta volna megmondani, hogyan.

Még ki sem nyitotta a szemét, de már tudta, hogy mit jelent az idegen bagoly hangja, és ettől rögtön ideges lett. De erőt vett magán, mert át kellett vennie a levelet. Ahogy sejtette, a roxforti levele volt az, a szokásos listával, hogy mit kell beszereznie arra a tanévre. A lista alján még volt néhány megjegyzés arról, hogy végzősként milyen egyéb dolgokat kell megvennie a tankönyveken kívül, de Dahliának nem volt ereje végigolvasni.

Régebben a nyarak fénypontjának érezte, amikor megkapta a levelet, mert azt jelentette, hogy hamarosan mehet vissza a Roxfortba. Most azonban csak arra tudott gondolni, hogy mit fog csinálni, amikor kiderül, hogy nem képes varázsolni. Vajon nevetnek majd rajta? Kigúnyolják? Vagy szánakozni fognak? Nem tudta, melyik lenne rosszabb.

Ledobta hát a levelet a pálcája mellé, és igyekezett nem tudomást venni a dologról. Nem az a fajta volt, aki szőnyeg alá söpri a dolgokat, szeretett inkább szembemenni velük, de most szüksége volt egy kis időre, hogy eldöntse, mit csináljon.

Bement a gardróbba, és egymás után vette le a ruhákat a vállfákról. Nem volt ebben semmi varázslat, nem lebegtek, nem változtatták meg a színűket, minden olyan volt néhány pillanatra, mint régen. Talán hozzá kell szoknia ehhez, nem igaz?

Amikor azonban jó két óra múlva kilépett az apró helyiségből, legnagyobb döbbenetére Petuniával találta szembe magát. Édesanyja kezében ott volt a roxforti levél.

– Mikor érkezett? – kérdezte.

– Ma reggel.

A beszélgetéseik ilyenek voltak mostanában. Tömörek és világosak, mindenféle körítés nélkül.

– Mikor megyünk?

Dahlia erre már felkapta a fejét. Komolyan azt mondta az édesanyja, amit hallani vélt?

– Megyünk? – kérdezte, kihangsúlyozva a többes szám első személyt jelző ragot.

– Természetesen elkísérlek.

– De...

– Nincs semmilyen de. Veled megyek.

Dahlia elképzelni sem tudta, honnan jött ez a hirtelen lelkesedés édesanyja részéről az Abszol út iránt. A legutóbbi alkalommal, amikor el akarta kísérni, egész végig ájultan hevert a Foltozott üstben. Vagy az lehetett az oka, hogy nem akart egyedül maradni... vagy félt, hogy Dahliát is elveszíti.

A lány néhány pillanatra el is felejtette, hogy pár perccel korábban még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán elmenjen-e beszerezni a dolgait.

– Nem... jöhetsz velem.

– Már hogyne mehetnék! Nehogy azt gondold, hogy nem tudom, a szülők elmehetnek arra a helyre a gyerekeikkel. – Édesanyja hangja ellenkezést nem tűrő volt, és Dahlia most először látta benne viszont a régi Petuniát. És nem is csak a Vernon halála előttit, hanem azt, aki gondtalanul élt teljesen átlagos lányával a Privet Drive-on, távol a varázsvilágtól, és aki úgy gondolta, kezében tartja az élete irányítását.

Dahlia szíve összefacsarodott a látványra, és anélkül, hogy átgondolta volna a dolgot, bólintott.


Hugo ismét magára vállalta a sofőr szerepét, ezúttal azonban Harry is vele tartott. Négyesben indultak az Abszol útra. Harry úgy viselkedett, mintha teljesen természetes lenne, hogy Petunia a varázslóvilág központja felé tart, Hugo pedig izgatott volt, és Dahlia meg tudta mondani egyetlen pillantásából, hogy azt reméli, Petunia végre elfogadja, hogy a lánya boszorkány. Dahlia feszengett, és nem csak az édesanyja, hanem a varázslás – vagyis annak hiánya – miatt is. Hugo nem kérdezett semmit, amikor meglátta, hogy nincs a lánynál a pálcája, egyszerűen a szobájába ment, és lehozta ő maga. Még arra is képes volt, hogy egy biztató mosolyt küldjön felé.

– Hová akartok menni először? – kérdezte Harry vidáman, mintha semmi különöset nem kérdezett volna.

Dahlia csak tátogott, és próbált rájönni, hogy melyik üzletben van a legnagyobb esély arra, hogy képes anélkül bevásárolni, hogy rájönnének az ő kis problémájára.

Hugo azonban megelőzte.

– Szerintem döntsön Mrs. Dursley. Mégiscsak ő jár először az Abszol úton.

A boszorkány döbbenten kapta a fejét Hugo felé, és gyilkos pillantása kétséget sem hagyott afelől, hogy mit csinált volna abban a pillanatban legszívesebben vele.

Harry kuncogni kezdett, majd várakozóan nézett a nénikéjére.

– Nem hiszem, hogy Anya ismer...

Mielőtt azonban befejezhette volna a mondatot, Petunia félénken megszólalt.

– Ollivander.

– Bár tetszik az ötlet, már régen találkoztam az ifjú Olivanderrel, szeretnélek emlékeztetni, hogy azokat csak boszorkányok tudják használni – somolygott Harry.

– És ezzel minden bizonnyal Mrs. Dursley is tisztában van. Csak kíváncsi, és ez teljesen érthető. Ha mugli lennék, én is oda mennék először. – Hugo arcáról le se lehetett kaparni a vidámságot.

A nap határozottan nem úgy alakult, ahogyan Dahlia elképzelte. Még alig kezdődött el, de már kitért a normális vágányról, és az volt az érzése, hogy ez csak még rosszabb lesz.

Az első állomás azonban így sem a pálcaüzlet volt, előtte ugyanis még meg kellett állniuk a Foltozott üstben. Nem csak szokásos átkelő vendégek voltak, ez rögtön ki is derült, amikor beléptek, és Hannah szinte a nyakukba borult. Dahlia nem ismerte túl jól, leginkább csak a bevásárlásokkor találkozott vele, de mindig azt gondolta, hogy olyan gondoskodó, mint egy tyúkanyó. Ez a véleménye csak még inkább erősödött, amióta Hannah anya lett.

A kis Alice most itt totyogott a szoknyája mellett, és bizonyos időközönként félénken rámutatott valamire, és érthetetlen szavakat motyogott, amiket Hannah minden bizonnyal értett, mert mindig válaszolt rájuk.

Aztán Neville is előbukkant, és felkapta a kislányt, aki kacarászni kezdett, és a plafon felé nyújtogatta kis karját.

– Követelőző, de nem bírok neki ellenállni – nevetett a férfi is, majd lányát kérésének megfelelően a plafon felé lebegtette. Amikor elérte, mászni kezdett rajta fejjel lefelé, mintha csak oda lenne ragasztva.

– Szedd le onnan! – feddte Hannah a férjét. – Tudod, hogy nem szeretem, amikor ezt csináljátok. Bármikor leeshet.

– Te pedig tudod, hogy azt nem hagynám.

Ez volt Dahliáék végszava, inkább elindultak, nem akartak belefolyni a családi vitába. A boszorkány mindenesetre Alice pártján állt, biztosan jó móka lehetett a plafonon kúszni.

Ahogyan Petuniának megígérték, Ollivander üzletébe mentek először, bár egyikük sem akart venni semmit.

Amikor beléptek, az ifjabb Ollivander gyorsan elhadarta mindegyikük pálcafajtáját, és amikor Dahliához ért, elmosolyodott.

– A vélahajas pálca. Apám azóta sem bocsátotta meg. De azért remélem, jól működik.

Dahlia biccentett, inkább nem akart a pálcájáról beszélni.

Ollivander pillantása Petuniára siklott, és látszott szeme izgatott csillogásából, hogy azt hitte, egy újabb kuncsaft. Dahlia gyorsan megelőzte, mielőtt édesanyja elé lebegtetett volna mindenféle mérőszalagot.

– Az édesanyám – nyögte ki.

– Á, talán mágikus képességeket fedezett fel magában?

– Nem, nem – sietett leszögezni Dahlia. – Csak kíváncsi volt.

– Az Ollivander pálcák híre még a muglikhoz is eljutott. Nem vagyok meglepve, egyszer, amikor Indiában jártam...

– Lily mesélt róla – szólalt meg Petunia.

Dahlia és Harry egyszerre kapták felé döbbenten a fejüket. Egyikük sem hallotta túl gyakran a húgáról beszélni, szinte olyan volt, mintha nem is lettek volna testvérek.

Harry erre a végszóra rögtön úgy döntött, hogy az egész társaságot meghívja fagyizni, majd közölte, hogy majd ő szóval tartja a nagynénjét, Dahlia és Hugo intézzék el a bevásárlást.

Az első útjuk a Czikornyai és Patzába vezetett, aztán vettek némi bagolyeleséget az Uklopszban, beugrottak köszönni a Weasley Varázsvicc Vállalatba is, és bementek a Kviddics a javából-ba is, hogy jót szórakozzanak a James arcával díszített bögréken, nyakláncokon és egyéb kiegészítőkön.

Végül már csak egy üzletet nem pipáltak ki a képzeletbeli tennivalók listáján, Madam Malkin talárszabászatát, ezért előbb visszamentek Harryékhez. Hallgatólagos megegyezés volt, hogy oda a lányok egyedül járnak.

Dahlia fel is készült rá, hogy így is lesz, mivel nem volt velük se Nara, se Lily, de amikor Petunia meghallotta, hová megy, jönni akart. Ezen a napon már semmi sem lephette meg, úgyhogy megvonta a vállát, és hagyta, hogy az édesanyja kövesse.

A boszorkánynak elképzelése sem volt, mennyi idős lehet Madam Malkin, de abban biztos volt, hogy már jó sokat látott. Ősz haját szoros kontyba tekerte, és az arca is meglehetősen ráncos volt már, de még mindig úgy szökdécselt a kuncsaftok között, mintha csak a húszas éveiben járt volna. Repkedtek a mérőcentik meg az anyagdarabok, itt-ott csipke lebegett a levegőben, amiket a vevőknek úgy kellett elhessegetni, hogy lássanak is valamit.

Amikor a nő észrevette Dahliát, szó nélkül egy kis emelvényre állította, és amíg a mérőszalagok a dolgukat végezték, tudakolni kezdte, mire van szüksége a lánynak. A szokásos roxforti egyenruhán kívül be kellett szereznie a ballagók különleges roxforti talárját, mire Madam Malkin rögtön duruzsolni kezdett a régi szép időkről, meg a saját ballagásáról.

Ám igazán lelkes csak akkor lett, amikor kiderült, hogy Dahliának szüksége lesz egy báli ruhára is. Na, ekkor repkedtek csak igazán a csipkék, hiába magyarázta a lány, hogy valami egyszerűt és letisztultat szeretni. Amikor a Madam meghallotta az letisztult szót, csillogó szemmel állapította meg, hogy egy igazi ínyenccel van dolga a divat területén.

A következő vitát a ruha színe indította, ugyanis Dahlia hiába ragaszkodott volna a háza kék színéhez, Madam Malkin hallani sem akart a dologról.

– A ballagási talár viselje a háza színét. A báli ruhának azonban a személyes karakteréhez kell illeszkednie.

Ekkor végre Petunia is meg mert szólalni.

– Sárga. Mindig is jól álltak neki a sárga ruhák. Már kislányként is olyan bájos volt bennük.

Dahlia ezerszeresen is hálát adott, hogy egy ismerős sem volt a környéken, mert nem volt rá szüksége, hogy ezt bárki hallja. Emlékezett a fodros szörnyűségekre, amikbe az anyja bújtatta. Olyan volt bennük, mint egy játékbaba.

Madam Malkin hümmögött, és még kétszer körbejárta, majd megfogta és felemelte az állát, hosszasan méregetve az arcát.

– Zöld – jelentette ki olyan határozottan, hogy egy Dahliánál nyámnyilább lány biztos rögtön bólintott volna.

– Nem.

– A zöld is mindig jól állt. Emlékszel, amikor békát játszottál az iskolai darabban, és...

– Zöldet semmiképp.

– Pedig ki kell emelni a gyönyörű szemét, és ehhez csak a zöld jöhet szóba.

– Egyetértek – szólalt meg egy túlságosan is ismerős hang Dahlia háta mögött, és abban a pillanatban már biztos volt benne, hogy el fog süllyedni. Vajon az egész beszélgetést hallotta?

Meg sem kellett fordulnia, Oliver peckesen az emelvény elé lépkedett, és szakértő szemekkel végigmérte, amivel csak annyit sikerült elérnie, hogy a lányban rögtön forrni kezdett a düh.

– Más szín szóba sem jöhet. Megint csak bebizonyosodott Madam Malkin egyedülálló hozzáértése – hízelgett a fiú a varrónőnek, aki rögtön elpirult, és úgy rebegtette a szempilláit, mintha fiatal bakfis lenne, és épp meghódítani készülne Olivert.

– Te meg hogy kerülsz ide?

– Hát illik így üdvözölni, amikor már ilyen régóta nem találkoztunk?

Mielőtt Dahlia elmondhatta volna, hogy ez az idő nem lehetett elég hosszú, Oliver megint megszólalt.

– Az én dísztalárom is zöld lesz, úgyhogy tökéletes passzolnánk.

– Minek akarnék passzolni hozzád?

Oliver csak mosolygott, aztán Dahlia anyja felé fordult.

– Mrs. Dursley, ha nem tévedek. Oliver Prince vagyok. Már tudom, honnan örökölte a lánya a szépségét.

A boszorkány döbbenten meredt a fiúra, és még sikerült fokoznia a meglepetést, amikor meg is hajolt Petunia előtt.

Az édesanyja nem jutott szóhoz, és Dahlia nem tudta eldönteni, hogy azért, mert ilyen közvetlen stílusban szólt hozzá egy varázsló, vagy azért, amit mondott és tett.

– Hadd fejezzem ki őszinte részvétem a veszteségéért.

Dahlia álla már nem is eshetett volna ennél lejjebb. Egyáltalán honnan tud Oliver az édesapja haláláról?

Pár másodperces hatásszünet után ismét a lány felé fordult.

– De olyan szép napunk van, és a jövőbe kell tekintenünk, ahogy édesanyám mondja mindig. És visszatérve a ruhádra. Feltétlenül a zöldet válaszd. Illik hozzá a fülbevaló, amit küldtem.

Petunia újfent döbbenten tátogott, Dahlia pedig már biztosan paprikavörös volt.

Madam Malkinhoz fordult.

– Legyen zöld. Van egy tökéletes nyakláncom, amit majd felvehetek hozzá. – Madam Malkin tapsikolni kezdett, de Dahlia nem törődött vele. Csak az érdekelte, hogy előhúzza a Hugótól kapott medált a ruhája alól, és kárörvendően meglebegtesse Oliver felé. – A legszebb ajándék, amit valaha kaptam – tette még hozzá, hogy fokozza a hatást.

Dahlia azt várta, hogy Oliver majd megsértődik, de nem ez történt. Csak féloldalasan elmosolyodott, és közelebb lépett hozzá, mintha csak azért tette volna, hogy jobban megvizsgálja a medált.

A kezébe vette, és így alig néhány centi választotta el Dahliától.

– Én még mindig azt gondolom, hogy az én ajándékom jobban illik hozzád. – Oliver egészen közel hajolt, hogy a fülébe suttogjon. Minden egyes szava csiklandozta a lány fülcimpáját, és legszívesebben hátrébb húzódott volna, de akkor leesett volna a dobogóról, és nem akarta megadni azt az elégtételt Olivernek, hogy ennek a tanúja legyen. – De persze az a fülbevaló nem igényel ennyi réteget. Igazad van, jobb lesz majd ruha nélkül.

Dahlia keze lendült, de Oliver gyorsabb volt, és elhúzódott annyira, hogy a lány ne érje el.

– Nagyon örültem a találkozásnak – fordult a fiú Petuniához, aztán Dahliára kacsintott. – Látlak a King's Crosson.

– Ne vegyél rá mérget – motyogta a lány válaszul, mire Oliver kacagva elindult kifelé az üzletből. Már kinyitotta az ajtót, de még előtte visszafordult.

– Megnéztelek volna abban a békajelmezben. Talán csak egy csók kellett volna, hogy gyönyörű hercegnővé változz. Na mindegy, talán majd legközelebb.

Dahlia annyira dühös volt, szinte forrt a vére. És abban a pillanatban zöld anyagok kezdtek repkedni mindenfelé az üzletben, összefüggéstelenül és gyorsan, Madam Malkin pedig magas hangon sikítozni kezdett.

A boszorkány dühe rögtön elszállt, és kacagva lebegtette tovább az anyagdarabokat a levegőben. Újra varázsolt, ráadásul pálca nélkül! Megállította őket, és kiemelt a sok közül egy kis darabot.

– Ebből szeretném – nyújtotta a varrónő felé a smaragdzöld selymet, aminek pontosan olyan színe volt, mint a szemének és mint a nyakláncnak, ami a nyakában lógott. És mint a fülbevalóknak, de Dahlia erre most inkább nem akart gondolni.

A beosztás - Hugo szemszög  

Posted by Deszy in

Sziasztok! A Facebook oldal elérte az 500. lájkolót, és remélem, ez már meg is marad. :D Ennek örömére készültem egy kis meglepetéssel. :)


A beosztás - Hugo szemszög





Hugo már azóta várta ezt a napot, hogy ki tudta mondani: Roxfort. Most azonban, ahogy ott állt a Roxfort nagytermében, minden annyira másnak tűnt, mint ahogyan elképzelte. Az ég élethűbb volt a plafonon, az asztalok hosszabbak, a tömeg nagyobb, az illatok, a fények, az érzések... Legszívesebben fürdőzött volna az egészben, és hosszú órákig nem is mozdult volna, amíg minden egyes négyzetcentimétert meg nem örökít. Kattintott is néhányat a gépével, de nem volt ideje elmerülni a fotózásban, és döbbenten kellett rájönnie, hogy izgul. Nem túlságosan, de azért mégis.

Rengeteg ismerős arcot látott, nem csak a diákok, de a tanárok között is. A sorokat Potterek és Weasleyk töltötték fel, és a felnőttek közül sokan olyanok voltak számára, mintha csak a nénikéi és bácsikái lettek volna. Akik pedig nem, azokat vagy a szüleitől vagy a már Roxfortba járó rokonaitól hallott történetekből ismerte nagyon jól.

Semmi sem lephette meg, mégis az egész annyira más volt és új, magával ragadó. Aztán meglátta a Teszlek Süveget is, amiről már szintén rengeteget hallott. Alig várta, hogy meghallgassa az énekét, és a várakozás nem is tartott sokáig, mert a kalap rázendített:


Gondolom, már kíváncsi vagy,
ki lehetek én,
de megtudhatod, ha idefigyelsz,
roppant könnyedén.
Kalap vagyok, nem kétséges,
még ha kicsit kopott is,
de túléltem már egyet s mást:
tüzet, vizet, gonoszt is.
Több háború hőse volt már
karimám alatt,
s én voltam, ki mindig tudta,
mit rejt az az agy.
Teszlek Süveg, ez a nevem,
nem titok többé.
Jól vigyázz, mert próbám előtt
nem válhatsz köddé!
Vegyél fel, és engedd meg,
hogy beléd pillantsak,
s rögtön tudni fogod,
hová való vagy!

Ha bátor vagy, és hősies,
Godric vezet majd,
Griffendél a te házad,
szíved oda hajt.
Ha ravasz vagy és agyafúrt,
a Mardekárban a helyed,
Malazár, a kígyónyelvű
tanait ott megleled.
Bölcsesség és tudásvágy
építik a világot,
Hedvig a te vezetőd,
Hollóhát a te álmod.
Szorgalom és szeretet,
békesség és igazság,
Hugrabugos társaid,
Helgával már várnak rád.

Bárhová is osztalak,
nem kell megijedj.
A négy ház nem ellenség,
a Roxfort a tied.


Mindent tudott már a roxforti házakról, és az utolsó sorok mosolygásra késztették. Bár az ellenség talán erős szó, de ahogyan James a Mardekárt emlegette, Hugo biztos volt benne, hogy nem akkora a béke a házak között, mint azt a dal sugallja. De nem igazán érdekelte ez sem. Ő pontosan tudta, hogy melyik házba fog kerülni, születése óta nem is volt kérdés. Elég volt a tükörbe néznie, a vörös hajára meg a túl gyakran piruló arcára, még a saját teste is a Griffendél színeit viselte. Családi örökség, még Rose is oda került, pedig nála várták leginkább, hogy nem a családi házban, hanem a Hollóhátban kössön ki.

A Griffendél asztala felé pillantva látta is, hogy Rose biztatóan mosolyog, James pedig a hüvelykujjait feltartva csápol.

Neville közben már szólította is az első diákot, Hugo pedig viszonylag nyugodtan várta, hogy a többieket beosszák. Tudta, hogy ő az utolsók között lesz, akik valamelyik házba kerülnek, a W mindig a névsor végén volt.

Hugo oldalra sandított és észrevette, hogy Dahlia, aki mellette állt, szinte remegett az idegességtől. Furcsa volt ilyennek látni. Nem régóta ismerte a lányt, de magabiztosnak tűnt, amikor találkoztak, és aki vissza mert vágni Jamesnek, annak biztosan volt vér a pucájában. Most azonban bizonytalan volt, és Hugo tökéletesen átérezte a helyzetét. Még ő is izgult egy kicsikét, el sem tudta képzelni, milyen lehet Liának, akinek minden új. Legszívesebben odanyúlt volna, hogy megfogja a kezét és megpróbálja megnyugtatni, de épp mire meg merte volna tenni, meghallotta a lány nevét.

– Dursley, Dahlia

Lia – mikor jutott eszébe ez a becenév? – a szék felé lépkedett, aztán Neville a fejére tette a süveget. Nem volt sokáig rajta, mégis minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt, amíg meg nem hallották a kiáltást:

– HOLLÓHÁT!

Hugo hirtelen pánikot érzett, amikor meghallotta a süveg döntését. A szíve hevesebben kezdett dobogni, szinte a torkában érezte, és először volt rosszul a beosztási ceremónián, miközben a többiek már percek óta szorongtak körülötte. Csak ekkor jött rá, hogy valamiért biztosra vette, hogy Dahlia a Griffendélbe kerül. Vele együtt. Bátorság csillogott a szemében, már akkor látta ezt, amikor először találkoztak. Hogy lehet, hogy nem a Griffendélbe került?

Lia félve nézett felé, a szemében sajnálatot, bizonytalanságot és pánikot látott. Hugo emlékezett, hogy Lily folyamatosan a Griffendéllel tömte a lány a fejét, és azt is elmesélték neki, hogy szinte mindenki oroszlán volt a családból. Nyilván ő is azt hitte, hogy egy házba kerülnek, és nem lesz egyedül.

Gyorsan küldött felé egy megnyugtató mosolyt, mert nem tetszett neki, hogy ennyire elkeseredettnek tűnik. A beosztáskor boldognak kellene lennie, nem igaz? A házad a második családod!

Teljesen megfeledkezett a névsorról, és helyette Liát nézte, ahogyan a Hollóhát asztalához sétált. Tapsoltak neki, aztán többen üdvözölték és kezet nyújtottak neki, de a mosolya nem tűnt valódinak. Egyedül volt a tömegben. Hugo felemelte a fényképezőgépet, mert nem bírta megállni, hogy ne készítsen róla egy képet, még akkor is, ha szomorú volt. És így legalább kordában tudta tartani a késztetést is, hogy odamenjen meg megvigasztalja.

Csak nézte Liát, és kattogott az agya. Eszébe jutottak a képek, amiket a Roxfort Expresszen látott maga előtt. Hogy együtt élnek át minden kalandot, együtt görnyednek majd a házi feladatok és hosszú pergamennyi beadandók fölött. Hirtelen mindez elhalványult, mert rossz házba osztották.

Szinte észre sem vette, hogy Lilyt szólították, de mivel Lia testtartása megváltozott, és remény csillant a szemében, még időben nézte meg, kit oszt be éppen a süveg. Lélek nélkül kattintott néhány képet unokatestvére beosztásáról is. Tudta, hogy az ő beosztása gyors lesz. És valóban, Lilyt pillanatok a Griffendélbe tette a süveg, ahogy arra mindenki számított.

Dahlia szemében megint elhalványult a remény, és bár talán észre sem vette, de az egész testtartása megváltozott. Összehúzta magát, és a háta kissé meggörnyedt, ahogy próbált beolvadni a többi Hollóhátos közé, és úgy tenni, mintha nem érezné magát magányosnak az asztalnál.

– Weasley, Hugo – hallotta meg a saját nevét a fiú, és gondolkozás nélkül, szinte tudattalanul sétált oda a süveghez.

Halk sutyorgás kezdődött, amire fel volt készülve. Tudta, hogy a szülei miatt erre számítania kell, de még soha nem hagyta ennyire hidegen, mint most. Neville a fejére tette a süveget, és azon nyomban meghallotta valahol az elméjében a hangot.

– Á, egy újabb Weasley! Ez nem lesz nehéz döntés.

Hugo fejében újra megjelentek a képek a meg nem élt kalandokról: Liával sétál a parkban, kölcsönadja neki a pennáját mágiatörténeten, amin szinte már mindketten elaludtak unalmukban, együtt szurkolnak a kviddicsmeccsen... De legnagyobb döbbenetére valami megváltozott. Már nem a Griffendél színeiben voltak és nem az oroszlános címer díszítette a talárjaikat. Hirtelen minden kék és bronz lett, és egy sas repült át a tiszta, szikrázó égen.

Meglepő békesség öntötte el, és ez az érzés mosolyt csalt az ajkára. Lia felé fordult, aki érdeklődőn, és mintha kissé mérgesen nézte volna.

– Hm... Mégiscsak érhetnek meglepetések – szólalt meg újra a Süveg, aztán további megjegyzés nélkül felkiáltott. – HOLLÓHÁT!

Bloglovin  

Posted by Deszy


Sziasztok!


Ahogy már bizonyára sokan hallottátok, megszűnik a Google funkciója, amivel eddig követni tudtátok az egyes blogokat. Már szép számmal összejöttetek a blogon rendszeres olvasók, de nincs mit tenni...

Viszont ez a blog is, mint sok másik, csatlakozik a Bloglovin nevű oldalhoz, azaz ezentúl a Bloglovin szolgáltatásával tudjátok majd követni az oldalt, és az eddigi követéseiteket is importálhatjátok majd.

Ez körülbelül azt jelenti, hogy amikor felléptek az oldalra, a főoldalon látni fogjátok azoknak a blogoknak a posztjait, amelyeket követtek.

Az oldal használata nem tűnik bonyolultnak, bár még én is csak tanulgatom, és regisztrálni gyakorlatilag kb. egy percet vesz igénybe, és még ennyit, amíg a jelenlegi követett blogjaidat importálja a rendszer. (Már ha van ilyen persze. :D)





Follow my blog with Bloglovin

Egy végzős Dursley Roxfortban - Tiszta lap  

Posted by Deszy in

9. fejezet
Tiszta lap


– Segítened kell! – ismételte meg Dahlia a kérését Hugónak, amint a fiú megjelent a szobájában.

– Segítek – felelte a fiú, és hogy megpróbálja kicsit megnyugtatni barátnőjét, könnyedén a vállára tette a kezét. – De először mondd el, hogy miben és hogyan segítsek! Nem hiszem, hogy megakadályozhatom, hogy az édesanyád Harryéknél vacsorázzon, és amúgy szerintem ez egy jó ötlet.

Dahlia szeme a döbbenettel hatalmasra tágult. Hugo komolyan azt hiszi, hogy jó ötlet, ha Petunia Dursley a Potter házban vacsorázik?

– Gyászol, ahogyan te is. Szerintem jót tesz majd neki, ha kimozdul kicsit a házból, és neked is.

– Rossz ötlet – szögezte le a lány. – De nem ebben kell segítened.

– Nem? – Hugo meglepetése sütött az arcáról. Ha más helyzetben lettek volna, Dahlia még nevetett is volna az arckifejezésén, de most nem volt hozzá ereje.

– Nem. – Dahlia az ágyára huppant, és úgy érezte, a világ minden terhe az ő vállát nyomja: az apja halála, a vacsora és...

– Mi a baj, Lia? – térdelt le elé a fiú, és a meglepetése már nem volt sehol. A homlokán a ráncok összeszaladtak, ahogyan aggodalmasan méregette őt, és próbált rájönni, mi lehet a probléma. Furcsa volt ilyennek látni, mert az ismerősei közül Hugo volt az, aki a legvészesebb helyzetben is képes volt megőrizni az optimizmusát. Őt nem lehetett kihozni a sodrából és nem lehetett csak úgy elszomorítani, mert mindig mindenben észrevett valami jót. Vagy ha nem, akkor megvonta a vállát, és annyit mondott, hogy így kellett lennie.

Dahlia sokszor irigyelte tőle ezt a tulajdonságát. Ő hirtelen természet volt, nem gondolkozott, hanem cselekedett, és ez nem csak a döntéseiben mutatkozott meg, hanem az érzelmeiben is. Könnyen fel tudták dühíteni és egyik percről a másikra képes volt széles érzelmi skálát végigélni, a dühöstől a vidámig.

Az vigasztalta, hogy a legtöbb ismerőse ilyen. James az egyik percben nevetett, a következőben pedig hihetetlen fájdalom jelent meg a szemében – ezt persze nem mindenki vette észre, de ő már elég jól ismerte, hogy észrevegye a különbséget. Lilynél lobbanékonyabb emberrel még nem találkozott, Albuson még mindig képtelen volt kiigazodni, Rose pedig a legkisebb megjegyzésre is képes volt leharapni az ember fejét. Lorcan és Lysander olyan álomszerű ködben éltek, hogy náluk sose lehetett tudni, milyen a hangulatuk, leginkább olyanok voltak, mintha egy más világban lennének. Talán még Nara volt az, aki a legnyugodtabb az ismerősei közül, de belőle is hiányzott az a fajta életöröm, ami Hugóban megvolt.

Most azonban nem ezt látta a szemében, csak a tiszta aggodalmat.

– Lia! – szólongatta, és megfogta a kezét. – Mondd el!

Mély lélegzetet vett, és a fésülködő asztala felé sandított. Hugo is rögtön odafordult, és nem kellett sok idő, hogy rájöjjön, mit néz Dahlia.

Felállt, de csak azért, hogy leüljön a lány mellé, és maga felé fordítsa.

– Nem csinálhatod ezt, ugye tudod? Nem a te hibád volt, és senkinek sem segítesz azzal, ha nem varázsolsz.

– Tudom – bólintott Dahlia. És az eszével tudta is, de ettől még képtelen volt felemelni a varázspálcáját. Évekig várta, hogy otthon varázsolhasson, most pedig, hogy végre lehetősége lett volna rá, nem tudta megtenni.

– Tudom, hogy tudod. – Hugo apró mosolyra húzta a száját. – Te mindig mindent tudsz. Racionálisabb vagy, mint egy tűpárna.

– Tűpárna? – Dahlia nem bírta visszafojtani, hogy felkuncogjon.

– Megmondom, mi lesz. Nem használod a pálcád, nem kényszerítelek rá. – A lány ezt persze nem is feltételezte volna. – De tudom, mi kell neked. Maradj itt, nehogy megmozdulj!

– Hová mehetnék? – tárta szét a karját a boszorkány, de Hugo mintha meg se hallotta volna. A fiú még egyszer megszorította a kezét, és dehoppanált.

Dahlia már percek óta ücsörgött ott, ahol Hugo hagyta, de a fiú csak nem tért vissza. Aztán hirtelen pukkanásokat hallott, és már épp kérdezte volna, hogy hol volt ennyi ideig, de nem ő tért vissza.

– Ti meg mit csináltok itt? – kérdezte értetlenül.

– Hugo azt mondta, kellünk, hogy kicsit felrázzunk. Mi meg jöttünk – magyarázta Nara.

– Csajbuli! – vékonyította el mesterkélten a hangját Lily, azokat a lányokat utánozva, akik a bátyjait szokták üldözni, még amikor a Roxfortba jártak.

– Ez Hugo nagy megoldása? – Dahlia nevetett, és hitetlenül csóválta a fejét.

– Használ, nem? – mutogatott Lily a lány vigyorára.

– És elmondod, mit fogunk csinálni?

– Amit csak akarunk. Amit csak akarsz – ült le Nara Dahlia mellé az ágyra.

Dahlia nem tudta, mit akar. Körbenézett a szobájában, valamilyen ihletre várva, és közben igyekezett elkerülni, hogy a pálcájára essen a tekintete, akár egy másodpercre is.

Változás. Változást akart.

– Rendezzük át a szobám! – jött a hirtelen ötlet.

Lily és Nara egy pillanatra sem tűntek meglepettnek, és nem kérdeztek semmit. A szoba radikális változáson ment keresztül. A legfiatalabb Potter első körben a fal színét változtatta meg, ki nem állhatta, hogy barátnője szobája rózsaszín. Először vörös-aranyra színezte, aztán Nara kékre, és bár utóbbi passzolt volna a házához, túl hidegnek tűnt. Végül egy halványzöld mellett döntöttek, mivel egyetértettek, hogy ennek az árnyalatnak semmi köze a Mardekár-ház rusnya mohazöldjéhez. Nara még azt is megjegyezte, hogy a zöld állítólag megnyugtatja az idegeket, mire Lily haragosan nézett rá, és közölte, hogy itt és most mindenki jól érzi magát, és senkinek sincs szüksége arra, hogy megnyugtassák.

A fallal együtt minden más színe is megváltozott. A csipkés függönyöket és a rózsaszín sötétítőt teljesen száműzték, és kerestek helyettük egyszerűbbeket, ezek halványsárga színt kaptak. A táskákat egymás után reptette le a falról Lily, és mivel nem tudta eldönteni, hová kellene tennie őket, inkább hagyta, hogy a levegőben lebegjenek tovább.

Aztán ahogy bemelegedtek, következtek a nagyobb dolgok. Máshová került az ágya, a fiókos szekrénye, a fésülködő asztala, minden, ami mozdítható volt. Nem tologattak, Nara és Lily mindent varázslattal oldottak meg, és egyetlen egyszer sem kérdezték meg, hogy Dahlia miért nem csatlakozik.

Az átalakítás nem is sikerülhetett volna jobban, a boszorkány szinte rá sem ismert a szobájára, amikor néhány órával később végeztek. Először kicsit furcsa volt, mintha valamit elveszített volna, de minél tovább nézte a végeredményt, annál elégedettebb lett, hogy meg merte tenni. Már nem az a kislány volt, aki annak idején gondosan megtervezte a szobáját, hogy tökéletes legyen. Hosszú évek teltek el azóta, és az élete, a gondolkodásmódja, a jövője nem is lehetett volna különbözőbb a tíz éves Dahliáétól.

A Roxfortból hazatérve mindig ez volt az egyetlen vigasza, a kuckó, ami mindig ismerős volt, ami csak az övé volt. Nem, nem is az övé volt, ő maga volt. De most rájött, hogy csak a régi Dahlia köszönt vissza a falakból, a színekből, és nem is annyira vigaszt, mint inkább kapaszkodót jelentett a szoba, valamit, ami a régi életéhez kötötte. Ezért járt annyit a Szükség szobájában azt kívánva, hogy a szobájává alakuljon.

De most minden megváltozott. Ez a Dahlia más ember volt.

– És most? – kérdezte Nara, miután valószínűleg percekig méregette a gondolataiban elmerülő boszorkányt.

Dahlia nem válaszolt, egyszerűen az ágyába ugrott, a hátára fordult és a plafont bámulta. Pár pillanattal később Lily a bal oldalán landolt, aztán másik barátnője is az ágyra mászott, és együtt bámultak felfelé.

Percekig feküdtek így csöndben, aztán Nara kinyújtotta a pálcás kezét, és valamit mormolt, amit Dahlia nem értett. A következő pillanatban azonban megjelent fölöttük a csillagos ég. Nem tűnt olyan élethűnek, mint a Roxfortban, de még így is gyönyörű volt.

– Luna újabb fajt talált – szólalt meg úgy tíz perc nézelődés után Lily. – A nevére már nem emlékszem, de Lorcan nagyon izgatott, és állandóan erről beszél. El akar menni utána Afrikába, hogy a saját szemével lássa. Azt szeretné, hogy én is menjek.

– És, menni akarsz?

A kérdés persze felesleges volt, nyilvánvaló volt Lily hangjából, hogy ha tehetné, már most indulna. Nem az új fajok kutatása vonzotta, sokkal inkább az ismeretlen és a kalandok, amiket átélhetnének.

– Egyelőre felesleges a kérdés. Apáék nem engednek, azt mondják, előbb be kell fejeznem a Roxfortot – vonta meg a vállát. – Apa néha komolyan úgy csinál, mintha nem emlékezne rá, mennyi kalandban vett részt, amikor ennyi idős volt.

– Szerintem elég biztosan kijelenthetjük, hogy Harry bármit megtenne, hogy ne élj át hasonló dolgokat, mint ő akkor – mutatott rá Dahlia a nyilvánvalóra.

Lily felnyögött.

– Tudod, hogy értem.

Persze, hogy tudta. De nem bírta elhessegetni a gondolatot a fejéből, hogy ő mennyire örülne, ha az apja így vigyázna rá. Ami már soha nem fog megtörténni. Persze ha őszinte akart lenni magához, ez nem volt új keletű érzés, már régebben is irigyelte a Potter gyerekek kapcsolatát a szüleikkel. De mindig reménykedett, hogy előbb-utóbb Vernon Dursley is jobb belátásra tér majd.

– Apa még mindig nem teljesen érti, mit tanulunk a Roxfortban és mit nem. Tegnap azt akarta, hogy javítsam meg a mikrót – nevetett Nara.

– A mit? – kérdezte rögtön Lily, akinek még mindig nagyon kevés fogalma volt arról, hogyan élnek a muglik, még így is, hogy ennyi időt töltött Nara és Dahlia, illetve a Mugliismeret iránt lelkesen érdeklődő Hugo mellett.

Nara magyarázni kezdte a mikrohullámú sütő működését Lilynek, de amikor a lány minden második szónál megkérdezte, hogy az mi, végül feladta.

Olyan könnyű volt csak feküdni itt, két oldalán a barátnőivel, és mindenféléről csacsogni. Ki hitte volna, hogy tényleg pontosan erre volt most szüksége?

– Nem tudok varázsolni – szakadt ki egyszer csak Dahliából anélkül, hogy gondolkozott volna. Mindent megoszthatott Narával és Lilyvel, ők is mindent elmondhattak neki, miért nem árulhatta volna el ezt is?

A két említett döbbenten fordult felé, Lily még fel is támaszkodott a könyökére, úgy méregette.

– Ezt meg hogy érted? Elment az erőd? – Látszott a félelemmel vegyes értetlenség a lány arcán. Nem voltak válaszai arra, hogy lehetséges-e, hogy valaki egyik napról a másikra elveszítse a varázserejét. De tovább magyarázott, próbálta megnyugtatni őt. – Nem kell aggódnod, ha így van. Mármint... Emlékszel amikor Teddy egyszer beállított barna hajjal? Barnával! Azt mondta, nem képes megváltoztatni, aztán csak kiderült, hogy amiatt volt az egész, hogy maga alatt volt egy kicsit. Biztos ez is ilyesmi, és ha...

Dahlia megrázta a fejét, és gyorsan félbeszakította Lilyt, mert tudta, hogy még hosszú percekig képes lenne mondani.

– Nem bírok még csak ránézni sem a pálcámra.

A beálló csendben a gondolatai újra száguldozni kezdtek, és rájött, hogy ha ennyire meglepte Lilyt és Narát azzal, amit most elárult nekik, akkor Hugo nem mondta el, hogy miben kérte a segítségét. Bár ezen nem kellett volna meglepődnie, a fiú nem árulta volna el senkinek a titkait. Még akkor sem, ha ez nem igazán volt titok, és előbb-utóbb úgyis mindenki rájött volna.

– Gyászolsz. És úgy tűnik, hogy nem csak az édesapádat. De nem kell feladnod a másik életed, csak mert nem tetszett neki. Nem változtathatsz rajta, mi vagy, akkor sem, ha bűntudatod van, amiért ezt választottad, amikor ő nem akarta.

– Mióta vagy pszichológus? – kérdezte Dahlia, hogy ne kelljen erre reagálnia.

– Gondolkozz el azon, amit mondtam. És aludjunk végre, mert megígértem Albusnak, hogy elmegyek vele repülni reggel – borzongott meg Nara. Mindannyian tudták, hogy neki ez nem lesz olyan szórakoztató.


Van, amikor az ember úgy érzi, hogy valami, amit átél, már megtörtént vele egyszer. Dahlia most így érezte magát, csak számára az események még ráadásul kaptak valamiféle fájdalmas csavart, és ettől az egész csak még rosszabb lett.

Lily és Nara korán elmentek, egyedül hagyták Dahliát ebben a furcsa párhuzamos világban. Belegondolva nagyon sok dolog másként volt, mint amikor először vacsorázni mentek Potterékhez. Már mindenkit ismert, ezerszer járt a Grimmauld téren, nem érhette semmi meglepetésként. És a legnagyobb változás az volt, hogy Vernon most nem mehetett velük.

De valamiért mégis egész délelőtt az az első vacsora járt a fejében. Azt érezte, hogy harcba vonul Petuniával az oldalán, és nem tudja, melyik oldalon is kellene állnia. Akkor még nem tudott varázsolni, most pedig tudna, de mégsem tud. Ugyanolyan sebezhető lesz, mint az első alkalommal.

Egész nap a vacsora miatt aggódott, amikor pedig nem, akkor a fésülködőasztalán heverő pálcáját szuggerálta, és próbálta magát rávenni, hogy legalább felemelje, még ha nem is varázsol. Nem sikerült. Végül csengettek, Dahlia pedig rohant, hogy ajtót nyisson. A pálcáját ott hagyta a szobájában, és tudta, hogy ezúttal is varázslat nélkül kell túlélnie a Dursley-Potter vacsorát.

Legnagyobb meglepetésére Hugo állt az ajtóban. Farmert és egyszerű, fehér pólót viselt. Nem keltett feltűnést a Privet Drive-on, és látszott, hogy nagyon élvezi a dolgot.

– Én jöttem értetek.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne hoppanálni – rázta a fejét a lány, és sápadt édesanyjára gondolt. Nem, határozottan nincs szüksége rá, hogy ilyesminek tegyék ki. Azt hitte, Harry küld majd értük kocsit, vagy ő maga jön el.

– Nem is fogunk hoppanálni. – Hugo belépett az ajtón, és körbenézett, nyilván Petuniát kereste. – Én vezetek.

– Vezetsz? Mármint... autót?

A fiú bólintott.

– Mióta tudsz te vezetni? Mugliismereten biztos nem tanítják.

– Apa tanította, papírom is van róla – vigyorgott Hugo.

Végszóra Petunia is megjelent, ugyanúgy feketében, mint Dahlia, de látszott rajta, hogy igyekezett összeszedni magát. Potterék kedvéért? A világ határozottan kibillent a tengelyéből, legalábbis a boszorkány így érezte, és nem tudta, hogy visszatér-e valaha a régi medrébe.

A ház előtt egy fehér autó parkolt, Dahlia nem tudta volna megmondani, milyen típus pontosan, de ez érdekelte a legkevésbé.

– Ez... a tiéd? – kérdezte döbbenten a barátját.

– Csak kölcsön.

– De biztos, hogy elboldogulsz vele?

– Ha nem így lenne, nem jöttem volna. – Hugo előhúzta zsebéből a jogosítványt, ami Dahlia legnagyobb megdöbbenésére teljesen hétköznapi volt, és igazinak tűnt. – Igazi – mondta a fiú, mintha csak a gondolataiban olvasott volna.

Beszálltak a kocsiba, Dahlia ült az anyósülésre, Petunia pedig egyedül hátra. Amióta Hugo megérkezett, egy szót sem szólt, de mivel nem tudta, hogyan is vonhatná be a beszélgetésbe az anyját, Dahlia inkább nem is próbálkozott.

Hugo kihúzta magát az ülésben, aztán a zsebéből elővarázsolta – nem szó szerinti értelemben – a kulcsot, és beillesztette a helyére. Gyújtást adott, aztán a sebességváltóhoz nyúlt. Hosszú ujjai ugyanolyan szakértelemmel dolgoztak, mint amikor a fényképezőgépét kattintgatta, és úgy tűnt, pontosan tudja, mit miért csinál.

Dahlia nem mondhatta el ezt magáról, fogalma sem volt, hogyan kell vezetni. Számtalanszor látta már, hogyan csinálta az apja és Dudley, de egyszer sem jutott eszébe jobban megnézni. Tudta, hogy kormányozni meg indexelni kell, és időnként sebességet váltani, illetve azzal is tisztában volt, hogy három pedált kell a vezetőnek nyomnia, de a tudása ebben nagyjából ki is merült. Amióta boszorkány volt, soha nem gondolt arra, hogy jogosítványt szerezzen, mert tudta, hogy pár éven belül nem lesz rá szüksége. Tud majd hoppanálni, használhat zsupszkulcsot vagy a Hop-Hálózatot, végső esetben pedig még mindig ott volt neki a seprű.

Furcsa volt nézni, hogy Hugo, aki számára a mugli világ mindig idegenebb volt, mint Dahliának, aki ebben nőtt fel, valamit jobban tud nála. Persze a fiút nagyon érdekelte a mugli világ, de mindig kívülállónak tűnt benne. Most azonban akármelyik mugli is lehetett volna, aki friss jogosítvánnyal furikázik.

Egy piros lámpánál megálltak, aztán mielőtt Dahlia észrevette volna, az autó már el is indult, a fiú pedig körültekintően belenézett minden tükörbe, és szépen, fokozatosan gyorsított fel. Ahogy mentek a Grimmauld tér felé, minden teljesen hétköznapi volt. Nem repkedtek varázslatok, nem lengetett senki pálcát, még csak szóba se került a varázslat. Dahlia egy ideig csöndben nézte, ahogy Hugo karja határozottan tologatja a váltót előre, aztán vissza hátra, majd megint előre.

– Miért nem mondtad, hogy vezetni tanulsz? – kérdezte kíváncsian Dahlia.

– Fontosabb gondjaid voltak az utóbbi időben annál, mint hogy vezethetek-e vagy nem.

Végül megérkeztek a Grimmauld térre, és a boszorkány gyomra újfent görcsbe rándult. Ahogy beléptek a házba, már minden ismerős volt. Tudta, milyen színűek a falak, merre kell mennie az ebédlőbe és merre a szobákhoz, és tisztában volt vele, hogy ha jót akar magának, akkor Sirius anyjának falát messzire elkerüli.

Lily szaladt le a lépcsőn.

– Hallottam, hogy megjöttetek! – ugrándozott oda mellé, és köszönt Petuniának. – Anya reggel óta meg se áll. Még a szobánkat is ki kellett takarítanunk, mintha nem lennél vele pontosan tisztában, hogy hogy fest általában.

Az ebédlőbe belépve a gyomorgörcs hirtelen elszállt, ahogy az ismerős arcok feléjük fordultak. Nem nagycsaládi vacsorát rendeztek, és ennek Dahlia most nagyon örült. Nem mintha nem szerette volna látni Ront vagy Hermionét, de valahogy most jobban esett neki, hogy csak a Potter család ül csak asztalhoz. Egy kakukktojás volt csak, Hugo, de senki nem lepődött meg, hogy ő is ott van, és Dahlia az ő jelenlétének is örült.

James és Albus beszélgettek, Ginny épp a konyhából jött egy tállal a kezében, Harry pedig felállt, hogy üdvözölje őket. Néhány perc múlva már mind az asztalnál ültek, és várták, hogy Sipor behozza az ételeket. Dahlia Petunia és Hugo között ült, vele szemben a három Potter gyerek, Harry pedig az asztalfőn ült.

– Mégis ideértetek egyben – állapította meg James.

– Miért ne értünk volna ide?

– Ne is figyelj rá, Lia! James legújabb hobbija az, hogy a vezetési képességeimmel ugrat.

– Valóban? – mosolyodott el a lány. – Hát, James, azt hiszem, új szórakozás után nézhetsz. Hugo nagyon jól vezet.

A legidősebb Potter fiú horkantott, hogy kifejezze kételyeit.

– Nagyon... körültekintő volt, minden szabályt betartott – szólalt meg egyszer csak Petunia, közben pedig még bólintott is egyet, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Mindenki döbbenten kapta felé a pillantását. A nő egész eddig teljes csöndben volt, és még ha megszólalt sem várták tőle, hogy ilyen hosszan beszél, ráadásul sértések nélkül.

Dahlia igyekezett újabb témát előkaparni, hogy megtörje az újra beálló kínos hallgatást.

– Milyen volt a repülés? – kérdezte Albus felé fordulva.

– Még mindig nem értem, hogy valaki, aki ilyen okos, hogy nem érti, mi a jó a repülésben.

Harry kuncogni kezdett, és megvonta a vállát.

– Kérdezd csak Hermionét! Rá is tökéletesen illik ez a leírás. Biztos, szívesen válaszol a kérdésedre.

Dahlia inkább nem tett róla említést, hogy Nara tisztában van vele, miért szeret Al annyira repülni, de pontosan ismeri a veszélyeit is, ráadásul egyet kellett értenie a barátnőjével abban is, hogy a repülés egyáltalán nem kényelmes. Ha választhatott, ő is inkább elviselte a kis hányingert, amivel a hoppanálás járt. Az pedig, hogy hobbiból pattanjon seprűre, teljességgel kizárt volt. Néha megtette James és Hugo kedvéért, hogy meglegyen a kviddicscsapat létszáma a családi meccseken, de nem volt valami nagy játékos, úgyhogy legtöbbször terelő pozícióban végezte, és távolról nézte, ahogy a többiek hajtanak.

Petunia az egész vacsora alatt meglepően nyugodt volt. Nem sikkantott fel, amikor Sipor sorban belebegtette a fogásokat, nem tett sértő megjegyzéseket a varázslással kapcsolatos témáknál, és néha még hozzá is szólt a beszélgetésekhez. Csak tőmondatokkal, és ritkán, de már ez is elég volt, hogy Dahliát teljesen megdöbbentse.

És aztán eljött egy pillanat, amikor rájött, hogy napok vagy talán hetek óta először érzi igazán jól magát. Még az sem zavarta, hogy a pálcája nincs nála, mert képtelen volt megérinteni is. A gyász megmaradt, de mégis mintha szakadozni kezdett volna a súly a válláról. Semmi mást nem kellett csinálnia, csak élvezni a barátai társaságát.

Ahogy végignézett az asztalon, eszébe jutott, mi lett volna, ha annak idején mégsem kapja meg a levelet. Vagy ha enged a szülei nyomásának, és nem megy el a Roxfortba. Az utóbbi napokban sokszor gondolt erre, és mindig ugyanazok a képek peregtek le előtte: az Abbey Mount egyenruhája, Marge néni történetei az iskoláról, amelyekben ezúttal ő volt a főszereplő. De most, ahogy látta Jameset és Hugót civakodni, Albust és Lilyt nevetni, és maga elé képzelte Nara, Loo, Rose, Tiff és a többiek arcát, nem tudott elképzelni egy olyan életet, ahol nem ismeri őket. A lelke egy darabja hiányzott volna.

Nem csak arról volt szó, hogy nem tanult volna meg varázsolni, hanem arról, hogy ő maga is egészen más ember lenne, talán önző és követelőző. Nem lenne mögötte a sok kaland, amit Jamesszel átélt a sötét folyosókon, nem lettek volna a meghitt beszélgetések Hugóval és Narával, nem látta volna Loo mosolyát vagy Rose és Scorpius veszekedéseit. Még az unokatestvérét sem ismerné.

– Mi az? – kérdezte váratlanul Hugo. – Nagyon elgondolkodtál.

Megint ott volt a szemében az aggodalom, és Dahlia anélkül, hogy gondolkozott volna, hirtelen megölelte a fiút.

– Hiányoznál! – motyogta.

Hugo megdöbbent, a lány érezte, ahogy megmerevedett, amikor átölelte és magához rántotta, de ő csak nevetett rajta.

– Ez most valami ölelkezős parti? – kérdezte az asztal túloldaláról James. – Mert én nem ölelem meg Siport, az tuti.

Kommentek :)