31. fejezet
Újra Potteréknél
Dahlia nem bírt magával. Mint valami
megszállott, fel-alá mászkált a szobájában. Várta, hogy Veda
visszatérjen a válasszal, de ő csak nem akart megjönni. Dahlia
nagyon remélte, hogy nem azért, mert valami baja esett. Veda mindig
erős és talpraesett bagolynak tűnt, és számára is már olyan
természetessé vált a varázslóposta, hogy fel sem merült már
benne, hogy házi kedvencének bármi baja eshet. De akkor és ott,
egyedül volt és Veda nem tért vissza időben.
Ezerféle ötlet is eszébe jutott,
hogy mi baja eshetett. Nekirepült egy repülőnek, eltalálta egy
kósza átok, megtámadta egy másik ragadozó madár, elütötte egy
kamion...
Félpercenként az ablakhoz rohant,
hátha megpillantja, de persze ő maga is pontosan tudta, hogy ha
Veda ott is lenne valahol a levegőben, akkor sem látná meg ebben a
sötétben. Neki nem volt olyan fejlett látása, mint a baglyoknak.
Aztán amikor körülbelül
negyvenedszerre rohant az ablakhoz, valamit észrevett az égen.
Először csak egy fényes pont volt, akár csillag is lehetett
volna, de mozgott. Dahlia először arra gondolt, hogy helikopter, de
a Privet Drive környékén nem látott még soha egyet sem. Aztán
ahogy közeledett, a fényes pontból hirtelen kettő lett, és az
éjszaka csöndjét motorzúgás törte meg.
– James – kiáltott fel Dahlia, de
rögtön a szájára is szorította a kezét. Igaz, hogy megint
szökni készült, nem kívánt engedélyt kérni a szüleitől. Így
nem igazán azzal volt a baj, hogy nem engedik el. Mert tudta, hogy
akár beleegyeznek, akár nem, ő menni fog.
Valahogy mégis egyszerűbbnek tűnt
veszekedés nélkül elhagyni a házat. Egy hang azt harsogta a
fülébe, hogy gyáva, de hát végül is nem a Griffendélbe került,
nem igaz? Ezt senki nem vetheti a szemébe. Jobbnak látta, ha
feltűnés nélkül eltűnik, mint akkor, amikor Loo szöktette meg.
Nem várt bámészkodva az ablakban,
gyorsan összepakolt még egy-két holmit az új, kerekes bőröndjébe,
és közben az járt a fejében, hogy mennyire más most ez a szökés,
mint az. Akkor nem tudta, mi vár rá. Félve pillantott körbe a
szobájában, mert azt hitte, hiányozni fog neki. Most azonban alig
várta, hogy elmehessen.
James hirtelen lefékezett az ablaka
előtt. Dahlia odahúzta a bőröndjét, és már adta volna ki, hogy
minél hamarabb eltűnhessenek.
– Csak nem gondolod, hogy kihagyom a
lehetőséget, hogy megnézzem magamnak ezt a házat meg szobád? –
szólt mesterséges felháborodással James. – Nyisd ki nekem az
ajtót!
– Az ajtót? – kérdezte Dahlia
meghökkenve.
– Be tudnék innen is mászni, de nem
hiszem, hogy jó ötlet lenne ha itt hagynám motort magában
lebegni.
– De maradj csendben! Nem akarom,
hogy felébredjenek – intett Dahlia a szülei szobája felé, bár
pontosan tisztában volt vele, hogy James nem tudhatja az merre van.
– Pedig csaphatnánk egy bulit
négyesben!
– James!
– Jól van, csendben leszek. Csak
engedj be!
Dahlia halkan, vigyázva, hogy a lehető
legkisebb zajt csapja, rögtön elindult lefelé a bejárati ajtóhoz.
Mire leért, James már ott várta.
A lány legnagyobb örömére James
tartotta a szavát, és nem csapott felesleges zajt. De amikor a
lépcsőhöz értek, megtorpant. Dahlia először nem értette, hogy
miért. De amikor a fiú elindult a gardrób irányába, hirtelen
minden világossá vált.
– Igen, ez az – suttogta, aztán
benyúlt az apró helyiségbe, hogy felkapcsolja a villanyt. Tudta,
hogy nem ad annyi fényt, amennyire a szülei felfigyelnének,
úgyhogy meg merte kockáztatni.
James nem szólt semmit, csak bedugta a
fejét és jól megnézett mindent. Aztán lekapcsolta a villanyt, és
Dahliához fordult.
– Vezessen a szobájába, hölgyem –
suttogta.
Dahlia visszafojtotta a kuncogást, és
húzni kezdte Jamest maga után. Amikor beléptek a szobájába, és
végre becsukta maguk mögött az ajtót, nem bírt szabadulni a
képtől, hogy milyen arcot vágna az édesanyja, ha tudná, hogy már
két nála idősebb fiút is becsempészett ide.
– Elég... rózsaszín –
állapította meg James, de azért lehuppant Dahlia ágyára.
– Ha tetszik, a tiédet is
átfesthetjük. Kaphatnád ezt tőlem karácsonyra.
– Tegyünk úgy, mintha ezt most nem
hallottam volna. Anya már így is sokszor háborog a különcségeim
miatt, nem tudom, mit szólna, ha kiderülne még az is, hogy a másik
csapatban játszom.
– Kiderülne? – kérdezte Dahlia. –
Akkor így van? – kuncogta. – Na, nem mintha baj lenne.
James felvonta szemöldökét.
– Te most megkérdőjelezted a
férfiúi bájamat?
– Eszembe sem jutna ilyesmi.
James közben felállt, és elkezdte
körbejárni a helyiséget.
– Ez hova vezet? – kérdezte,
amikor Dahlia saját gardróbjának ajtajához ért. James még itt
is titkos járatokat keresett.
– Az csak a – kezdte a lány, de
már nem volt ideje befejezni, mert a fiú megelőzte. Szélesre
tárta a helyiség ajtaját.
– Szekrény? – kérdezte James.
– Tudod, Divat és smink –
emlékeztette Dahlia a fiút, hogy melyik rovathoz is tartozik a
Roxforti Hírmondóban.
James ahelyett, amit Dahlia várt –
hogy a fiú gyorsan becsukja az ajtót, nehogy véletlen elkapjon
valami kórságot az egyik rózsaszín ruhától –, belépett a
ruhák közé, és egyesével nézegetni kezdte őket.
Kiemelt egy különösen fodros
darabot, és kérdőn tartotta Dahlia felé.
– Ajándék – magyarázta, mielőtt
még azt hinné, hogy ezt a fodorcsodát ő választotta volna.
James visszaakasztotta, és tovább
vizsgálgatott egy másik darabot.
– Nem mehetnénk? – kérdezte
Dahlia, mert már tényleg nagyon türelmetlen volt. – Miért húzod
az időt?
– Tudod, a Mikulás épp most hozza a
karácsonyfánkat, és nem hagyhatom, hogy meglásd – felelte
James.
Dahlia mérgesen összefonta maga előtt
a kezét.
– Jól van, jól van, megyünk! –
mondta James. – Néhány biztonsági szabály a motoron...
Mielőtt azonban sorolni kezdhette
volna, a lány félbeszakította.
– Repültem már a motorral.
– Lehet, de akkor nem én voltam a
sofőr. Végre megkaptam, nem fogom engedni, hogy olyan apróságok
miatt, mint hogy kiugrasz az egyik kanyarban, ne kapjam meg többet.
– Á, szóval olyan apróságok? –
fonta össze Dahlia sértődötten a karját. – Na szépen vagyunk!
Egyébként is, hülyének nézel, hogy kiugrok? Örülök már annak
is, ha véletlenül nem halok szörnyet zuhanás közben. Eszemben
sincs szabadesést játszani.
– Hogyan is vonhatnám kétségbe egy
hollóhátos éles eszét? Ó, én balga.
Dahlia mérgesen beleboxolt James
karjába, de pontosan tudta, hogy ő is vele kuncog.
– Tényleg menjünk!
– Jó, de a biztonsági szabályokat
komolyan gondoltam – felelte határozottan James, és sorolni
kezdte, mire is figyeljen oda. Dahlia kelletlenül ugyan, de
igyekezett türelmesen hallgatni, ahogy James elmondja, hogy merre
dőljön, ha baj van, meg hogy mibe kapaszkodjon, és hogy hogyan fog
jelezni bizonyos dolgokat.
Amikor befejezte, James elégedetten
bólintott.
– Mehetünk.
Felkapta Dahlia csomagjait, és
elindult vissza arrafelé, amerről jöttek. Dahli addig gyorsan
visszaszaladt a levélért, amit a szüleinek és Dudleynak írt.
Eltervezte, hogy majd az ajtajuk elé leteszi, hogy biztosan
észrevegyék. Semmi különöset nem írt benne, csak annyit, hogy
elment karácsonyra a Potter családhoz, és hogy ne aggódjanak. Bár
nem feltételezte, hogy nagyon féltenék.
James meglehetősen hangos volt. De
Dahlia nem mert semmit mondani neki, mert pontosan tudta, hogy a fiú
egyelőre ugyanúgy nem varázsolhat, ahogy ő sem. Tehát most nem
tudta volna lelebegtetni a bőröndjét a lépcsőn, amit most még a
karácsonyi ajándékokkal is megpakolt.
Egyszer csak felgyulladt az egyik lámpa
Dahlia háta mögött. Néhány másodpercre még annyi ereje sem
volt, hogy megforduljon, csak állt dermedtem. Félve gondolt bele,
hogy mi lesz, ha esetleg az apja áll a háta mögött. James
fenyegetéséből kiindulva azt nem úsznák meg könnyen.
James rögtön fel is bukkant, ezúttal
a bőrönd nélkül.
– Baj van? – kérdezte, és Dahlia
háta mögé pillantott. – Jó estét!
Mielőtt még tudta volna, hogy ki áll
mögötte, megnyugtatta a fiút.
– Nem, semmi gond. Menj csak!
Mindjárt megyek én is.
James néhány pillanatig még merőn
nézte őt, aztán aprót bólintott, és megfordult. Dahlia még
hallotta, ahogy közben azt motyogja, hogy ha nincs kint öt percen
belül, bejön érte, és nem fogja érdekelni a törvény.
Mivel Vernon nem kezdett el magából
kikelve ordítani, Dahlia feltételezte, hogy az édesanyja áll
mögötte, és igaza is lett. Petunia ott állt egy szál hálóingben,
szőke haja, amelyben már ősz szálakat is észre lehetett venni
bőven, felcsavarva meredezett a fején, attól függően, hogy épp
hogy sikerült a csavarókat beletenni.
– Én – kezdte Dahlia – elmegyek.
Hugo, az egyik barátom. Ő Jamesék unokatestvére egyébként,
szóval ő és Harry is elhívtak karácsonyra. – Dahlia tudta,
hogy összevissza beszél, és Petunia döbbent arca sem sokat
segített, de már azt is haladásnak fogta fel, hogy édesanyja nem
kiáltott Vernonért és ne ájult el azon nyomban. – Úgy
döntöttem, elmegyek. Írtam nektek egy levelet.
Azzal Dahlia odanyújtotta a levelet az
édesanyjának, akinek a keze mintha önkéntelenül mozdult volna a
boríték irányába. Még odament, megölelte a mozdulatlan
Petuniát, aztán anélkül, hogy visszanézett volna, futott
Jameshez, aki már a motorban ülve várta őt.
Meglepettnek tűnt, hogy nem kellett
érte visszamennie.
– Meg tudom oldani a gondjaimat
egyedül is. Általában – mondta Dahlia, és ő is beszállt.
Az út most valahogy kevésbé tűnt
borzalmasnak. Kicsit fázott, hiába vett fel még egy pulcsit James
figyelmeztetésére, de a repülés már nem okozott neki akkora
meglepetést, mint amikor előzőleg tartott a Grimmauld térre.
Szeretni soha nem fogja, de legalább nem kellett azzal törődni,
hogy irányítsa a seprűjét. Így volt ideje arra is, hogy
megcsodálja a hóval borított tájat. Az éjszaka sötétje
ellenére pontosan látott mindent, mert a Hold fényében a hó
szinte világossá változtatta az alattuk nyúló dombokat.
Miközben repültek, még szállingózni
is elkezdett a hó, és ez csak még varázslatosabbá tette az
utazást. Dahlia szinte már meg is feledkezett a repülés okozta
émelygésről, miközben a hópelyheket nézegette.
Végül James ereszkedni kezdett, mire
Dahlia gyomra megint vetett egy bukfencet. De mielőtt még bármi
rosszabb történhetett volna – amibe inkább nem is akart
belegondolni –, már le is szálltak a Grimmauld téren.
Csak amikor beléptek a házba, akkor
vette észre, hogy a haja teljesen elázott. És ez valószínűleg
Jamesnek is feltűnt, mert mosolyogva borzolta össze a haját.
– Mindjárt kerítek neked egy
törölközőt.
A ház pontosan olyan volt, mint
amilyenre Dahlia emlékezett. Meleg volt és barátságos.
Aztán hirtelen észrevette a házimanót
is, aki feléjük közeledett a folyosón.
– Szia Sipor! – köszönt neki
Dahlia, amikor eszébe jutott a neve.
A manó meghajolt.
– Tehetünk valamit gazdám
rokonáért? – kérdezte, miután felegyenesedett.
– Egy törölköző kellene, Sip –
felelte James.
Mire beértek a nappaliba, Dahlia már
szárítgatta is a haját. De közben nem mulasztotta el megcsodálni
a karácsonyfát sem. A világ legszebb karácsonyfája volt.
Mindenféle színű csillagok és gömbök lógtak róla, tökéletes
rendben elhelyezve, mintha valaki centiméterre pontosan kimérte
volna, melyik dísznek hová kell kerülnie.
James észrevette, hogy Dahlia a fát
bámulja.
– Majd meglátod! Ez még semmi. Anya
nem veszi olyan komolyan a fenyőfa feldíszítését, de
Mamáéknál...
Dahlia meg akarta kérdezni, hogy mégis
hogyan láthatná, de aztán James elterelte a gondolatait.
– Szerintem a többiek még alszanak.
Nem is csoda, hajnali kettő van. Tudod, nem szóltam róla nekik,
hogy ma hozlak el. Akkor Lily már itt ugrálna körülöttünk, és
nem hagyna nekünk nyugtot.
Dahlia elmosolyodott. Bár James úgy
beszélt a húgáról, mintha csak nyűg lenne, pontosan tudta, hogy
a fiú azért nem szólt nekik, mert meglepetést akart szerezni
nekik. Ez látszott a szeme csillogásából.
– Még nem tudod, milyen nálunk egy
karácsony, de hidd el, jobb ha alszunk egyet előtte! Gyere!
Elindultak fel a lépcsőn a szobák
felé. Úgy osontak, mint a Privet Drive-on is tették, de ezúttal
nem azért, mert rosszban sántikáltak, egyszerűen csak nem akarták
felébreszteni a többieket. Aztán James egyszer csak kitárt előtte
egy ajtót, és amikor a lány belépett, becsukta maguk mögött az
ajtót.
A szobának, ahová James bevezette,
narancssárga fala volt, és mindenhonnan kviddicsező varázslókat
és boszorkányokat ábrázoló poszterek lógtak. A sarokban, az
egyik ágy mellett Dahlia egy seprűt is észrevett, és sok poszter
között egy Weasley Varázsvicc Vállalat plakátot is
megpillantott, aminek a szövege változott. Először az állt
rajta: Nálunk mindenki őrült. Aztán a ő betű vesszői hirtelen
apró gombócokká váltak, a t betű pedig felkiáltójellé
alakult, így már azt lehetett olvasni: Nálunk mindenki örül!
– Ez az én szobám – mondta James
egyszerűen.
Dahlia erre már magától is rájött,
de valamit nem értett.
– És kié a másik ágy? –
kérdezte Dahlia.
– Amikor Teddy nálunk van, itt
szokott aludni – magyarázta. – De most a tiéd. Ne aggódj,
lecseréltem az ágyneműt!
Dahlia magában nagyot derült rajta,
hogy James mintha kínosan érezte volna magát. Ő azonban nem
zavartatta magát. Leült az egyik ágyra, és felhúzta a lábait.
– És, mi a program? – kérdezte.
Hiába volt álmos, elképzelni sem tudta, hogy aludjon.
– Ritkán mondok ilyet, de alszunk.
Dahlia csodálkozva nézett rá.
– Alszunk? Csak így?
– Csak így. Holnap kész káosz
lesz, és ha elalszol ebéd közben, a fejed pedig a levesbe borul,
lehet, hogy észre sem vesszük, akkora tömeg lesz. Nem venném a
lelkemre, hogy megfulladj nekem.
Ez már a régi James volt.
– Akkor alszunk.
– Kimegyek, hogy átöltözhess –
mondta James, és már el is tűnt.
Mire visszajött, Dahlia már az ágyban
feküdt. Már rajta is pizsama volt, egy szigorúan arany-vörös
csíkos.
– James – motyogta a lány, mielőtt
még elaludt volna. – Köszi, hogy eljöttél értem.
– Bármikor – mosolygott James.
Aztán Dahlia hirtelen felült az
ágyban, mint aki most jött rá, hogy valamit elfelejtett. És így
is volt.
– Veda! Hol van Veda? – kérdezte
kétségbeesetten. A nagy mentőakció miatt el is feledkezett róla.
– Ne aggódj, itt van nálunk. Semmi
baja. Sőt, Lily annyi bagolyeleséget adott neki, hogy egy hétig
nem fog enni.
Dahlia megnyugodva dőlt vissza az
ágyba.
– James? – kérdezte megint pár
perccel később, amikor a fiú már majdnem elaludt. Ezt az álmos
mormogásból lehetett tudni.
– Hm?
– Boldog karácsonyt!
– Boldog karácsonyt!
This entry was posted
on 2012. szeptember 14., péntek
at péntek, szeptember 14, 2012
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
