32. fejezet
Sok a jóból
Dahlia szó szerint karácsonyillatra
ébredt. Persze pontosan tudta, hogy a karácsonynak nincs illata, de
mégis van. Fahéj- és narancsillat keveredett a fenyőébe, és ez
ott terjengett a szobában. Dahlia még ki sem nyitotta a szemét, de
már mosolygott. Valahogy a régi karácsonyok jutottak eszébe,
amikor még az egész ünnep egy csoda volt: maga a varázslat.
És pontosan tudta, hogy Potteréknél
valószínűleg valóban varázslatos lesz a karácsony. Még ha most
már nem is várja a Télapót.
Aztán kinyitotta a szemét, és
döbbenten vette észre, hogy James már nincs ott. Az ágya üres
volt, nem látott semmi mást, csak az összetúrt ágyneműt.
De még ideje sem volt elgondolkozni
rajta, hogy most akkor mit csináljon, megvárja vagy menjen le,
amikor valaki hirtelen feltépte az ajtót.
– Láttam én, hogy James már megint
sumákol – sikítozta Lily, és Dahliára vetette magát. Az ágy
csak úgy remegett alattuk.
– Mikor jöttél? Miért nem szóltál?
– kérdezte és közben alig kapott levegőt.
– Éjjel, és nem akartunk
felkelteni.
– Mi az, hogy nem akartatok
felkelteni? Fel kellett volna keltened.
Lily próbált dorgáló lenni, de
közben azért mosolygott, és még egyszer megölelte Dahliát.
– Szóval? Milyen volt az út? És mi
történt a muglikkal?
Dahlia mindent töviről hegyire
elmesélt Lilynek, aki a fejét csóválta, és amikor az ajándékos
részhez ért, hangos kacagásban tört ki.
– Tényleg ezt mondtad nekik?
– Nagyon mérges voltam – felelte
Dahlia. Valamiért miközben Lilyt nézte, ahogy nevet, bűntudata
támadt.
Miközben beszélgettek, nem tudta nem
észrevenni, hogy a lány egy piros, kötött pulcsiban feszít, amin
egy zöld betű is volt, egy L.
– Ez a Potter-Weasley pulcsim –
magyarázta Lily. – Nagyi minden évben köt nekünk egyet.
Abban a pillanatban Albus lépett be a
szobába. Ő is hasonlót pulcsit viselt, az övé zöld alapon
fekete betűs volt.
– Csak nem pulcsit hallottam? –
kérdezte. – Anya mondta, hogy ezt hozzam fel neked – nyújtott
Dahlia felé egy csomagot, aztán el is ment.
– Ez meg hová siet? – kérdezte
Dahlia. Al soha nem volt túlságosan bőbeszédű, de ezzel még
magát is sikerült túlszárnyalni.
– Szerintem csak feltételezte, hogy
átöltözöl – nevetett Lily, és a csomagra bökött.
Dahlia feltépte a csomagolást, és
egy újabb pulcsit látott. Az ő saját pulcsija fehér fonálból
kötötték, a D betűje pedig kék színt kapott. Csak egy pulcsi
volt, mégis nagyon régen örült ennyire ajándéknak.
– Na, fel sem veszed? – kérdezte
Lily. – Ez egyenruha. Te sem menekülhetsz.
Dahlia bólintott, és egy egyszerű
farmer kíséretében felvette a pulcsit.
– Jól áll – nyugtázta Lily,
aztán rángatni kezdte Dahliát kifelé.
– James már biztosan körbevezetett
– mondta dühösen. – Ezért még számolok vele.
– Igazából csak a szobáját
láttam, meg azokat a helyiségeket, amiket útba kellett ejtenünk.
– Akkor lehet, hogy megbocsátok neki
– mosolygott Lily. – Bár még akkor is ott van az a bűne, hogy
nem mondta meg, hogy érted megy.
– Egyébként hol van?
– Szerintem Nagyiéknál. Mama
előszeretettel fogja be az unokáit, és tőlünk általában James
az áldozat – kuncogott. – Most pedig megmutatom a szobámat!
Lily szobája nem igazán hasonlított
Dahliáéra. Ami azt illeti, még James szobájára is jobban
hasonlított, mint az övére. Ugyanúgy tele volt
kviddicsplakátokkal, a különbség csak annyi volt, hogy ezeken
kizárólag női játékosok voltak.
– A Holyheadi Hárpiák. Anya is itt
játszott, és én is nagyon szeretnék.
A fal alapszíne piros volt, és a
plafonról mindenféle aranyszínű csengő és csillag lógott.
– Látom, biztosra mentél a
Griffendéllel – állapította meg Dahlia.
– Vakmerő és hősi lelkű –
skandálta Lily. – Amúgy a lógókat Luna nénitől kaptam. Ez is
amolyan bolondos dolog. Szerinte megvéd majd a bujkóktól.
– Bujkók?
– Újabb faj, ami után Luna néni
kutat. A bujkók nem ártalmas lények, csak szeretnek elbújni a
hálószobákban, aztán éjszaka előjönnek, és befekszenek az
ágyadba.
Dahliát kirázta a hideg.
– Nekem ez elég rosszul hangzik.
Lily legyintett.
– Luna néni biztosan neked is ad
csillagokat, ha szeretnél.
Dahlia bólintott, bár nem igazán
vágyott plafonról lógó csillagokra. Szerette a szobáját úgy,
ahogy volt.
– Amúgy pedig nem is biztos, hogy
léteznek. Luna néni esetében soha nem lehet biztosan tudni.
– Hát itt vagytok? – kérdezte
Albus, amikor belépett a szobába. – Már öt perce titeket
kereslek!
– Mert olyan nehéz volt kitalálni,
hogy ide hozom, igaz? – cukkolta Lily. – Miért kerestél?
– Ne aggódj, nem Anya miatt –
felelte. – Most éppen nyugodt. Egyelőre minden ajándék megvan,
és egyelőre Nagyi sem zaklatja, szóval még nyugodt.
– Hangsúly a mégen.
Abban a pillanatban már csendült is
Ginny hangja.
– Ott vagytok fent?
Lily és Al csüggedten válaszoltak,
és bocsánatkérő pillantást vetettek Dahliára, mielőtt
elindultak a földszintre. Bár őt nem hívták, Dahlia is úgy
döntött, követi őket.
Aztán Lily és Albus két perc múlva
már el is tűntek, mert feladatot kaptak.
– Még nincs becsomagolva minden
ajándék. Becsomagolnátok legalább azokat, amiket ti adtok? –
kérdezte Ginny. – Dahlia, James mondta, hogy megjöttél. Ülj
csak le, Sipor mindjárt hoz neked egy kis teát.
Dahlia bólintott, és úgy tett, ahogy
Ginny mondta. Amikor idejött karácsonyozni nem pontosan arra
számított, hogy egyedül fog ücsörögni a nappaliban. De a
hangulat még így sokkal jobb volt, mint otthon. A karácsonyillat
még erősebb volt, és miután megkapta a teáját Siportól, rá
kellett jönnie, hogy a teának is karácsonyíze van.
– Láttam, hogy a motor épségben
megkerült, örülök, hogy a jelek szerint te is – lépett be
Harry. – Mivel a többieket lefoglalják a teendők, én leszek a
társaságod. De ha gondolod, visszahívom Siport.
Dahlia kuncogott.
– A mentőakcióból gondolom, hogy
nem úgy alakultak a dolgok, ahogy eltervezted.
– Hát, nem – sóhajtotta Dahlia.
– Most éppen mit csinált Vernon
bácsi és Petunia néni? Várj, hadd találgassak! – Harry itt
tartott egy kis hatásszünetet, és úgy tett, mintha nagyon
gondolkozna. – Elvittek pszichológushoz. Várj, ez nem jó! Még a
végén a szomszédok fülébe jut, hogy a lányuk megőrült.
Dahlia nevetett, és a fejét rázta.
Aztán elmesélte Harrynek is, mit kapott idén karácsonyra.
– Megnyugtatlak, összebeszéltünk.
Tőlünk fokhagymát kapsz – felelte Harry.
Dahlia halványan elmosolyodott, de már
nem nevetett.
– Ne haragudj rájuk. Hidd el, furcsa
nekem ezt mondani, de nem akarnak rosszat neked. Én púp voltam a
hátukon, de te a lányuk vagy. Szeretnek. Csak kell nekik egy kis
idő, amíg feldolgozzák.
Mivel unokatestvére nem felelt, Harry
folytatta.
– Itt van például James.
Akármekkora marhaságot csinálhat, mi attól még szeretjük.
Emlékszem, egyszer hallott róla, mit ígért Fred és George, erre
elküldte Lilynek a Roxfort egyik vécédeszkáját. Pedig abban ő
volt a hibás, te pedig a boszorkánysággal születtél. Nem te
tehetsz róla. Na nem mintha bármi baj is lenne vele.
– De a karácsony vidám ünnep!
Lilyék megölnének, ha egy rosszkedvű Dahliát szolgáltatnék
vissza. Beszélgessünk másról! Hogy tetszik a jó öreg Roxfort?
Dahlia mesélt Harrynek a beosztásról,
tanárokról, az órákról. Amikor előkerült a szó a Potter Fan
Klubról, nem bírta ki, hogy ne kérdezzen rá a dologra.
– Te valamiféle hős vagy. Hogy
lehet, hogy ezt csak én nem tudtam?
– Nem vagyok hős – motyogta Harry.
– Ez egy nagyon hosszú és bonyolult történet. Mondjuk úgy,
hogy rosszkor születtem. Ennyi az egész.
Hirtelen ajtócsapódást hallottak.
– Én vagyok! Megjöttem –
kiáltotta James, de nem jött be, csak azt látták, ahogyan
elszáguld a nappali előtt.
– Keresd meg, akkor legalább
leállítod, ha valami rosszban sántikál. Nemsokára indulnunk
kell, és...
– Indulnunk? – kérdezte Dahlia
meglepetten. – Hát nem itt karácsonyozunk?
– Nem, az Odúba megyünk.
– Az Odúba?
– Jamesék nagyszüleihez –
magyarázta Harry. – Még megvárjuk Narát, aztán akár
indulhatunk is.
Dahlia a lépcsőn futott össze
Jamesszel. Kezében volt a kalitka, amiben ott csücsült Veda.
– Megígértem, hogy
visszaszolgáltatom az elveszett baglyod, de reggel Anya nem hagyott
nekem nyugtot.
Dahlia kinyitotta a kalitkát, és
megsimogatta Veda hasát.
– Kimentettél a bolondok házából,
ugye tudod?
– Meg sem harap? Na, szép! Engem
Wizer sohasem kímél – méltatlankodott James.
– Wizer?
– Igen, a baglyom.
– Nem is tudtam, hogy van baglyod.
– Mindegyikünknek van. Alnak és
Lilynek is. Szükségünk is van rá, mivel Apának meg Anyának
nincs, és elvárják, hogy rendszeresen írjunk nekik.
Dahlia meg akarta kérdezni, hogy
Harryéknek miért nincs baglya, de váratlanul megszólalt a csengő.
– Ha szerencsénk van, akkor csak
Nara jött meg – állapította meg James. Közben már Lily és
Albus is megjelentek.
– Nara az? – kérdezte Lily.
– Ki kellene nyitnunk, és akkor
megtudjuk – mondta Ginny.
– Majd én – ajánlkozott Albus, és
már el is indult az ajtó irányába.
Mind követték, és Dahlia a szeme
sarkából látta, hogy Harry is megjelent. Nem kellett csalódniuk,
amikor kinyitották az ajtót, Nara és az édesanyja álltak a
túloldalon.
– Harry! – kiáltotta Cho – így
hívták Nara édesanyját –, aki a jelek szerint ismerte Harryt.
Aztán elnézett a Harry mellől előrébb lépő Ginny irányába,
aki közben belekarolt Harrybe. – És Ginny! Boldog karácsonyt!
– Nektek is! Bejössz? – kérdezte
Harry, mire felesége a kelleténél kicsit szorosabban kezdte fogni
a kezét.
Cho Ginnyre pillantott.
– Nem, csak Narát hoztam el.
– A férjed nem hoztad? Szívesen
megismertem volna. – Ginny mintha megnyugodott volna kissé, hogy
Cho nem akart bejönni.
– Nem, ő a szüleinél vár. Már
megyek is. Örülök, hogy találkoztunk! – mosolygott előbb
Harryre, aztán Ginnyre.
Amikor a szülők magukra hagyták
őket, Dahlia nem bírta megállni, hogy rá ne kérdezzen.
– Rosszban voltak régen? – fordult
Lilyhez.
– Miből gondolod?
– Hát, ahogy Ginny és Cho egymásra
néztek. Valahogy olyan...
– Ellenséges volt? – szólt közbe
James.
– Igen.
– Én inkább úgy mondanám, hogy
túl jóban voltak.
Nara épp nem figyelt, aminek Dahlia
nagyon örült, mert nem akarta, hogy azt higgye, kibeszélik az
édesanyját. Albus lekötötte, ő vállalta ugyanis magára a
körbevezetést.
– Hogyhogy?
– Apa és Cho... Hát, szóval Apa
vele járt, mielőtt összejött Anyával.
– Mi? De ezt honnan tudod?
– Ezt mindenki tudja, aki egy könyvet
is elolvasott Apa magánéletéről. A legtöbb persze azt fejtegeti,
hogy hogyan győzte le Voldemortot, de azért akadnak bulvárkönyvek
is.
– Harry és Cho?
Dahlia Lilyhez fordult megerősítésért,
aki csak bólintott.
– Nem tudom elképzelni őket együtt.
– Nem te vagy az egyetlen.
Fél óra sem telt el, és már
indultak is az Odúba. Még épp arra volt idejük, hogy felpakolják
a csomaghegyeket. Dahlia sok ajándékot kapott már életében, de
annyit még soha nem látott. Úgy tűnt, mindenki ad mindenkinek
valamit. Pedig a pulcsikat már mind meg is kapták.
– Seprűn megyünk? – kérdezte
Dahlia.
– Nem, az kicsit bonyolult lenne. És
a motorban sem férünk el mind. De vár minket a kandalló! –
kacsintott James.
– A kandalló?
– Jaj, ne lepődj meg ennyire! Már
hoppanáltál Loo-val, ez meg se fog kottyanni.
Részletesen elmagyarázták neki,
hogyan is működik a Hop-Hálózat, és mit is kell csinálnia.
James és Albus mentek először, hogy
megmutassák, hogy kell, aztán Dahlia következett. Nem igazán volt
ínyére, hogy beálljon a koszos kandallóba, de nem volt más
választása.
Dahliát hasonló érzés fogta el,
mint amikor hoppanált, de talán annál egy fokkal mégis jobb volt.
Rettenetesen szédült, de kénytelen volt nyitva tartani a szemét,
ha tudni akarta, jó helyen van-e.
Szinte csodával határos módon jó
helyen kötött ki. Amikor megérkezett, szédelegve lépett ki a
kandallóból, és csak azért nem esett hasra, mert egy kéz
megtartotta. De azt egyelőre nem tudta volna megmondani, hogy kinek
a keze volt.
– A hoppanálást jobban bírtad –
mondta a kéz tulajdonosa, és Dahlia már pontosan tudta, kiről van
szó.
– Nem hiszem. Az rosszabb volt.
– Igaz, most tényleg nem vagy olyan
sápadt, de...
Egy-két perc elteltével azonban
Dahlia már jól volt.
– Látod, Loo? Olyan vagyok, mint
fénykoromban!
– Azért még nem teljesen –
mutatott Loo a ruhájára, amit több helyen is koromfoltok
borítottak.
– Jaj, ne! Ezt a pulcsit most kaptam!
– Ne aggódj! – nyugtatta meg Loo,
és egy pálcaintéssel eltüntette az összes koszt.
– Ezt meg kell tanulnom.
– Talán majd néhány év múlva –
mondta Loo.
A következő pillanatban megjelent
Nara is, aztán Lily és a szülei. Ahogy Dahlia körbenézett,
mindenütt Potter-Weasley pulcsikat látott, de akármilyen sokan
voltak, nem volt két egyforma. Loo pulcsija például kék alapon
sárga betűs volt.
– Bemutatlak a nővéremnek – húzta
magával Loo a szőke hajú lány felé, aki vele pontosan ellentétes
színekben volt. Az ő pulcsija sárga alapon kék betűs volt.
Dominique le sem tagadhatta volna, hogy
Loo és Vic testvére. A szőke Weasleyk, így hívták őket a
Roxfortban.
– Ha Loo dicséreteinek csak a fele
igaz, akkor jóban leszünk – ölelte meg Dominique Dahliát. –
És egyébként is, mi, D betűsök tartsunk össze – mutatott a
pulcsijára.
– Dominique, segítenél?
– Ha ő hív, nincs menekvés –
mondta még a lány, aztán elment.
Ő alatt egy már ősz boszorkányt
kellett érteni, aki ide-oda hadonászott a pálcájával. Loo neki
is bemutatta, kiderült, hogy ő Potter és Weasley gyerekek sokat
emlegetett nagyanyja.
– Miért nem ültetitek le? –
kérdezte Mrs Weasley, miután megölelte és megpuszilta őt, és
mosolyogva nyugtázta, hogy Dahlia is a Potter-Weasley pulcsiban van.
Aztán már el is tűnt megint a konyhában.
Közben előkerültek más családtagok
is. Dahlia alig győzte kapkodni a fejét. Mr Weasley volt az
egyikük, aki sokkal nyugodtabbnak látszott, mint a felesége,
sőt... Amikor bemutatták Dahliának, teljesen felvillanyozódott,
és ha Bill, Loo édesapja, és Charlie, a testvére, le nem
állítják, akkor napestig a mugli eszközökről mesélhetett
volna.
Az ajtón újabb rokonok özönlöttek
be. Dahlia Lucyt és Mollyt már ismerte, most pedig volt alkalma
találkozni a szüleikkel is. Percy nem volt neki olyan szimpatikus,
mint a többiek. Kedves volt, de valahogy túl kimértnek tűnt, nem
olyan nyitottnak és barátságosnak. A felesége, Audrey pedig a
tökéletes kiegészítése volt. Szinte érthetetlen volt, hogy két
ilyen szülőnek, hogy lehet olyan lánya, mint Lucy, aki maga volt a
két lábon járó csábítás, vagy Molly, a csupa szív.
Nem sokkal később Fred és Roxanne is
megérkeztek a szüleikkel. George pontosan olyan volt, amilyennek
Dahlia elképzelte. Bár mindkét gyerek jobban hasonlított az
anyjára, azért sok vonást örököltek a férfitól is. Ugyanolyan
sokat nevetett, mint Fred, de Dahlia azt is észrevette, hogy van
valami állandó szomorúság a szemében.
Mindenki beszélgetett valakivel. Nara
és Lily együtt ültek az egyik fotelban, Bill, Charlie és George
pedig – amennyire Dahlia hallotta – valamilyen kihalóban lévő
sárkányfajról diskuráltak. Akik nem voltak a szobában, azokat
Mrs Weasley fogta be valamilyen munkára. Senki sem menekülhetett
előle. Fleur, Ginny, Audrey és a legtöbb lány a konyhában
segített, de valami munkát Mr Weasley-nek, Jamesnek és Frednek is
talált. De Loo és Albus is eltűntek valahová.
Dahlia kihasználta az alkalmat, és
próbálta memorizálni, mit tudott meg az új ismerőseiről. Persze
már mindegyikükről hallott, de így mégis más volt a dolog. Bill
a hosszú hajú, Loo apja. Charlie a sárkánykutató és Percy...
– Percy bácsi a Minisztériumból –
egészítette ki egy hang a háta mögül. Dahlia megpördült, és
megölelte legjobb barátját.
– Azt hittem, már nem is jöttök.
– Apa – mondta Hugo, mintha ezzel
mindent megmagyarázott volna. – Ahogy Anya szokta mondani, ha a
késést büntetnék, állandóan az Azkabanba kéne mennie, hogy
egyáltalán lássa a férjét.
Dahlia kuncogott, aztán Rose-nak is
köszönt.
– Várunk még valakit? – kérdezte
Dahlia, mert nem tudta, hová férnének el még többen. Így is
minden ülőhely foglalt volt, és a ház nem tűnt akkorának, hogy
ezt a tömeget képes legyen befogadni.
Kérdésére rögtön meg is kapta a
választ, mert a kandallóból szép sorban négy ember bukkant elő.
Egy szőke nő, akinek a füléből magyalágak lógtak és egy
férfi, akinek barna haja és vastag keretes szemüvege volt. Náluk
azonban a két fiú jobban lekötötte Dahlia figyelmét. Ők ugyanis
minden bizonnyal ikrek lehettek, mert első ránézésre tökéletesen
egyformák voltak. Ugyanaz a szőkésbarna, lazán göndörödő haj,
ugyanazok a nevetőgödröcskék. Még a magasságuk is megegyezett.
Körülbelül annyi idősek lehettek,
mint ő, de Dahlia még nem látta őket a Roxfortban. A kinézetükből
mindenesetre nem tűntek Weasleynek.
– Dahlia? – lépett hozzá közelebb
a nő, aki úgy tűnt, pontosan tudta, kicsoda ő. – Rolf írt egy
tanulmányt régebben a virágról, amiről a nevedet kaptad. Egy
legenda szerint aki dáliagumót rág, meglátja a rá leselkedő
veszélyt.
Dahlia csak bólogatott, de aztán Hugo
a segítségére sietett.
– Ő Luna – súgta neki. – A
férje Rolf. Ők pedig Lorcan és Lysander.
– Én vagyok Lorcan. Ő pedig
Lysander – mondta egyikük. – Nem gond, ha összekeversz minket,
gyakran előfordul.
– Luna – kiáltotta hirtelen Lily a
hátuk mögül, és keresztanyja karjaiba vetette magát.
– Most legalább két óra, míg Anyu
mindenről beszámol neki. Pedig annyi levelet kapunk Lilytől,
szerintem még több mindent tud az utazásainkról, mint mi magunk.
– Utazások? – kérdezte Dahlia.
– A szüleink új fajok után
kutatnak. És nem mindig csak Angliában – felelte valószínűleg
Lysander.
– Dél-Amerikában és Ausztráliában
is jártunk már.
– De már nem sokáig utazgatunk.
– Jövőre Roxfort.
Dahlia jót nevetett rajta, hogy a két
fiú hogyan egészíti ki egymás gondolatait. Tökéletes
összhangban voltak.
Amikor Teddy és Vic is megérkeztek,
jött rá Dahlia, hogy lehet egy társaság akármilyen nagy, rájuk
oda kell figyelni. Vic már-már éteri szépség volt, akinek az
arcáról soha nem lehetett leolvasztani a mosolyt. Teddy pedig ott
volt, hogy biztosítsa ezt a mosolyt a bolondozásaival. Ezt persze
eddig is tudta, de az egész kisugárzásuk magával ragadó volt.
Teddy haja ezúttal piros színt
öltött. Nem vöröset, mint amilyen a legtöbb Weasley haja, hanem
szó szerint piros. És amikor közelebb jött, Dahlia már azt is
látta, hogy a szeme ugyanolyan zöld, mint az övé.
– Zöld és piros! Akár a
Mardekár-Griffendél barátságot is hirdethetném, de nem leszek
szentségtörő. A karácsony színei!
– Ez bizony így van. Nem véletlenül
ez a kersztfisztek rejtőszíne – helyeselt Luna, Rolf pedig
egyetértően bólintott.
– Nem szeretném, ha kiderülne, hogy
a fejemen is elbújt néhány. Ez ellen mégis tenni kell.
A következő pillanatban Teddy haja
már nem piros volt, hanem olyan, mint egy karácsonyfa. Mindenféle
színű tincsek meredeztek az ég felé, épp csak egy égősor
hiányzott a fejéről.
– Így már talán sikerül
elkerülnöm őket.
– Nagyon remélem, akkor legalább
lesz haszna az erőfeszítéseidnek – bújt hozzá Vic. – De
megígérted, hogy a következő színét én dönthetem el. – A
lány a többiek felé fordult. – Ez volt az egyik karácsonyi
ajándékom.
– Hol fogunk így elférni? –
kérdezte Dahlia, mert tényleg nem talált erre magyarázatot. Az
aprócska ház már így is zsúfolásig volt.
– Emiatt ne aggódj! – nyugtatta
meg Loo. – Hidd el, el fogunk férni bőven!
Dahlia kétkedőn vonta fel a
szemöldökét, de inkább nem kezdett el vitatkozni.
– Hagrid és Ab megjöttek már? –
kérdezte a belépő James. – Vagy megint rájuk kell várnunk?
Végszóra kicsapódott az ajtó, és
az óriás lépett be rajta, nyomában egy ősz férfival, akiről
kiderült, hogy Aberfothnak hívják, és ő is család barátja.
– Na jó, most már biztosan nem
fogunk elférni – méregette Dahlia Hagridot.
– Te még nem is tudtad, hogy
boszorkány vagy, amikor mi már nagy családi karácsonyokat
tartottunk! Bízz bennünk! – lökte oldalba James.
– Igaza van, el fogunk férni.
Jamesből még kinézte volna, hogy
ugratja, de ha Hugo is egyetértett vele, akkor nem kételkedhetett.
Nem kellett hozzá tíz perc sem, hogy
rájöjjön, mi a megoldás kulcsa. Az ebéd ugyanis közben
elkészült, és Mrs Weasley megjelent, hogy mindenkit az asztalhoz
tereljen. Csakhogy az asztal nem a házban volt, ami megdöbbentette
Dahliát. Engedelmesen követte a többieket, de azért odahajolt
Lilyhez:
– Hová megyünk?
– Majd meglátod.
Mint kiderült, mindenki a kertbe
indult, ahol Dahlia legnagyobb döbbenetére egy közepes méretű
sátor árválkodott a hóbuckák között.
– Sátor? Sátorozni fogunk? –
kérdezte döbbenten, és akaratlanul is szorosabbra fűzte a kezeit
maga körül, mert már a gondolattól is kirázta a hideg. Már
bánta, hogy a Potter-Weasley pulcsi alá nem vett még egy hosszú
ujjút.
– Hová tűnt a kalandvágy? –
kérdezte James. – El tudsz képzelni jobb szórakozást, mint a
közös fagyoskodás? És akkor még nem is beszéltünk a lyukakról
a ponyván.
Lily belebokszolt James kezébe.
– Ne cukkold már!
De azért ő maga is nevetett.
És a hideg még Dahlia kisebbik
problémája volt. Mert a sátor még a szobánál is határozottan
kisebbnek látszott. Soha nem a szemmértékéről volt híres, de
ezt még ő is látta.
Pontosan ezért volt hihetetlen, amit
látott. A sátorba ugyanis sorban léptek be a meghívottak, és úgy
tűnt, még mindig fér be ember. Amikor pedig az előttük ballagó
Hagridot is gond nélkül nyelte el a sátor, Dahlia már tényleg
nem értette a dolgot.
– Gyere! – fogta meg a kezét Lily,
és maga után húzta. Amint felemelte a ponyvát Dahlia előtt,
legszívesebben minden gondolatát visszaszívta volna.
Varázslatos karácsonyra számított,
és meg is kapta!
A sátor belül hatalmas volt. Az egész
Hollóhát klubhelyiség elfért volna a benne! Hagrid termete meg
sem kottyant, akkora volt a belmagasság. A falakat fa borította,
mintha csak egy kunyhóban lennének, és a bejárattal szemben még
egy kandalló is volt, amiben ropogott a tűz. A bejárathoz
legközelebbi sarokban ott állt a karácsonyfa, amiről James
beszélt.
Ehhez a fához képest Potterék fája
tényleg semmiség volt. Több méter magas lehetett, és olyan volt,
mint amilyen az Odú is. Nem rendezett, hanem összevissza. De
látszott rajta, hogy szeretettel készítették. Dahlia látta, hogy
nem csak sima díszek lógnak rajta, hanem mindenféle emlék. Volt
rajta mindenféle kézzel készített dolog: papírból kivágott
díszek, rajzok, horgolt dolgok, sütemények. Az ágak végén pedig
gyertyák ültek, amelyek sem leesni nem akartak, sem nagyobb lángra
lobbanni, mint kellett volna. A Dursley házban még az égősorokra
is kínosan odafigyeltek, nehogy zárlatosak legyenek, és
felgyújtsák a házat. Ezek a gyertyák azonban mind meg voltak
gyújtva, és úgy tűnt, mindenki a legnagyobb biztonságban érezte
magát mellettük.
– Ugye megmondtam – kacsintott rá
James.
A helyiség közepén egy hosszú
asztal állt, amihez már többen le is ültek. Mindenki oda ült,
ahová szeretett volna, úgy tűnt, senkit sem érdekel, épp ki ül
mellette, mert mindenki mindenkit ismert. Dahlia végül Narával
szemben, Hugo és Lily között ült. Bár mint kiderült, ez nem
sokat számított, mert mindenki beszélgetett mindenkivel, ami az
asztal méretei miatt nagy hangzavarral járt.
Erről a káoszról beszélt James,
Dahlia már pontosan értette. És a kavarodás csak még nagyobb
lett, amikor az ebéd is megérkezett. A roxfortihoz hasonló terülj,
terülj asztalkám volt. Kizártnak tűnt, hogy bárki éhen
maradjon, annyiféle étel volt. És mivel minden tálból csak egy
volt, ide-oda adogatták egymás között.
– Valld be, hogy ilyen a mugliknál
nincs – szólalt meg két csirkecomb között James.
Dahlia inkább szó nélkül hagyta a
megjegyzést. A fiú úgyis pontosan tudta, hogy igaza van. Aztán
végül a kisördög mégsem bírta ki.
– Nincs, de itt sem látok égősorokat
– mondta, aztán kuncogva kanalazott még egyet a leveséből.
Mr Weasley kapva kapott az alkalmon, és
amint meghallotta, hogy muglikról van szó, magához ragadta a szót.
Nara és ő nem menekülhettek a kérdések elől. Mindent tudni
akart a telekromos dolgokról. Dahlia ekkor jött rá, hogy mennyire
nem tudja, hogyan is működnek ezek a dolgok. A kérdések csak úgy
sorjáztak, de bizony nem mindre tudott volna válaszolni.
Szerencsére Nara jobban figyelt nála fizikaórán, és türelmesen
magyarázta az elektromosságot Mr Weasleynek.
Dahliának pedig zseniális ötlete
támadt. Eredetileg csak díszítésnek szánta a mini égősort az
egyik dobozra, mert pontosan tudta, hogy itt nem működnének, de
végül úgy döntött, tökéletes ajándék lesz Mr Weasleynek.
– Nehéz volt megszökni Jamesszel? –
kérdezte Hugo két falat között.
– Meglepő, de nem – felelte
Dahlia, és Narának és Hugónak is beszámolt mindenről, ami
éjszaka történt.
– Nehogy kihagyd azt a részt, amikor
beszabadultam a szekrényedbe – szólt közbe James, aztán Loo-hoz
fordult. – Nem is mondtad, hogy mindene rózsaszín.
Dahlia nem bírta ki, egy kisebb
kenyérkockát hajított James felé.
– Akarod, hogy azt is elmeséljem,
hogy alig tudtál elszakadni az egyik fodros ruhámtól?
Al és Loo egyszerre kezdtek nevetni,
de James egy cseppet sem zavartatta magát.
– Nekem nincs problémám a női
holmikkal, ha értitek, mire gondolok.
Majdnem az egész ebéd ilyen
hangulatban telt. James elemében volt, és egyetlen viccet sem
hagyott ki.
Dahlia közben titokban mindenkit jól
megnézett magának, mert még soha nem látta egyszerre az összes
Pottert és Weasleyt. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy hasonlít
Loo, Dom és Vic az édesanyjukra. Persze mind egy kicsit máshogy:
Loo kedves arca, Dom szerény vonásai és Vic magával ragadó
szépsége nem volt tökéletesen egyforma. De a szőke hajuk, a kék
szemük és a kisugárzásuk mégis kísértetiessé tették a
hasonlóságot.
– A véla vér miatt van – mondta
Loo, mintha csak olvasna a gondolataiban. – Nem te vagy az első,
aki így meglepődött.
– Én nem...
– Nem gond. Mind tisztában vagyunk
vele. Szerencsére nekünk már csak kevés jutott belőle.
– Szerencsére?
– Loo azt akarja mondani, csak
túlzottan szerény, hogy ha ennél is jóképűbb lenne, mindenhová
üldöznék a lányok – válaszolt Louis helyett James. – De
persze még így is együtt kell élnie a tudattal, hogy van, aki még
rajta is túltesz.
– Ugye nem magadra gondolsz? –
kérdezte Al.
– Ki másra, öcsi?
A délután gyorsan elszállt, a jó
hangulat miatt szinte észre sem vették, hogy telik az idő. Lorcan
és Lysander az utazásaikról meséltek, James pedig a vicceivel
traktálta őket. Amikor pedig sötétedni kezdett, Lily izgatottan
pattant fel:
– Ajándékok!
Dahlia mindenkitől kapott valamit.
Hugótól egy bekeretezett képet a Roxfortról, amint előtte
állnak, és integetnek.
– Hogy mindig veled legyünk. Akkor
is, ha épp otthon vagy.
Narától egy pár fülbevalót. Talán
neki panaszkodott a legtöbbet arról, hogy mennyire utálja az
egyenruhát. A fülbevalóit viszont szabadon választhatta meg, és
akár minden nap újat tehetett be. Loo-tól egy nagy kagylót
kapott, olyat, amilyet Loo szobájában is látott.
– Erről majd mindig eszedbe jut az
első napunk együtt.
Dahlia a füléhez emelte a kagylót,
és hallotta a tengert. Imádta.
Lily-től egy posztert kapott, ami a
Holyheadi Hárpiákat ábrázolta. Közölte, hogy kviddicsposzter
nélkül nem létezhet egy boszorkány vagy varázsló szobája sem.
Rose ajándéka egy könyv volt, ez lepte meg a legkevésbé. A címe
Varázslatos újságírás, és mindenféle praktikákba vezette be a
kezdő újságírókat. Akadtak benne teljesen hétköznapi tanácsok
a helyesírásról is, de külön boszorkányoknak és varázslóknak
szóló passzusok is, például arról, milyen varázslatokat lehet
használni a tördeléshez, és hasonlók. Albustól egy könyvet
kapott Harryről, de nem a Rita Vitrol félét, amit Dahlia a
Czikornyai és Patzában látott.
Dahlia James ajándékát nem értette.
Először azt hitte, valamit nem vesz észre. Egy üres pergamendarab
volt, és akárhogy forgatta, nem változott semmit. Kérdőn nézett
Jamesre, de a fiú csak mosolygott.
Aztán Dahliának eszébe jutott, hogy
varázslat lehet a dologban.
– De…
– Sokan vagyunk. Egy kicsike
varázslat belefér – biztosította James.
Dahlia azonban még így sem tudta,
vajon milyen varázsigét kellene használnia.
Aztán mégis elővette a pálcáját,
és úgy döntött, egy próbát megér az első gondolata.
– Ünnepélyesen esküszöm, hogy
rosszban sántikálok.
A pergamen már nem volt üres, de nem
térkép jelent meg rajta, mint ahogyan Dahlia várta. Két
pálcikaembert látott, akik ide-oda sétáltak a papíron. Mögöttük
nem látszott semmi más, csak egy ajtó. Meglepő módon felismerte
magát az egyikben, a másikban pedig Jamest. Ez tényleg nagy szónak
számított, mert James nem volt egy rajztehetség. Legalábbis ez
alapján biztosan nem.
– Ez nagyon szép – köszönte meg
Dahlia, amikor rájött, hogy nem fog más történni.
James hangosan nevetni kezdett, nem is
titkolta, hogy rajta kacag.
– Nem a rajz az ajándékod.
– Hát akkor mi?
– Egy újabb kaland. Vedd úgy, hogy
ez a belépőd.
– De milyen kaland?
– Majd megtudod, ha beváltod –
kacsintott.
Dahlia oldalát furdalta a kíváncsiság,
de akárhogy próbálkozott is, James nem volt hajlandó elárulni,
mi a meglepetés. Így végül kénytelen-kelletlen beletörődött,
hogy várnia kell, amíg visszatérnek a Roxfortba.
Egyébként sem volt lehetősége
tovább győzködni Jamest, mert az ő ajándékai következtek.
Talán ezek aratták a legnagyobb sikert egész este. Ő ugyanis
mindenkinek csak a mugli világban tudott vásárolni, ezért
mindenki garantáltan olyat kapott, amit még soha.
Mr Weasley az égősortól majd
kiugrott a bőréből, és már a fejébe is vette, hogy elbűvöli
valahogy, hogy telekromos áram nélkül is működjön. Hugo egy
fotóalbumot kapott az év legszebb fotóiból – az év legszebb
mugli fotóiból. Mindenki ámulva nézegette a képeket, amelyeken
mintha mindenki megmerevedett volna. Narának egy szemmaszkot vett,
amiben aludni szoktak. Csak ők hárman értették, hogy ennek az
ajándéknak mi is az igazi oka. Rose-nak felvásárolt egy fél
újságos standot. Egy csomó mugli újságot átkötött egy
szalaggal. Nem kellett csalódnia, Rose rögtön belevetette magát a
mugli sajtóba, hátha talál bennük ötletet, hogyan lehetne a
Roxforti Hírmondó még jobb. Loo-nak egy régi vitorláshajó
makettjét vette meg, úgy gondolta, illik a szobájához. Albusnak
és Lilynek egy-egy könyvet vett, és amikor azok kérdőn néztek
rá, megmagyarázta:
– Ez a kosárlabda. Múltkor nem
tudtátok. Gondoltam, nem árthat, ha mugli sportokat is ismertek.
Nem volt minden ajándékkal teljesen
elégedett, de úgy tűnt, mindenki örült annak, amit kapott, még
akkor is, ha csak egy apróság volt.
A legjobb ötlete azonban kétségtelenül
a Jamesnek vett meglepetése volt.
James még mielőtt kibontotta volna,
ide-oda forgatta az ajándékát. Tapogatta, mintha rájöhetne, mi
az.
– Nem mondod komolyan, hogy könyvet
vettél nekem!
Dahlia már a felháborodott hangján
jót nevetett, mintha kész szentségtörés lenne neki könyvet
venni.
– Nem, ne aggódj! Nem voltam benne
biztos, hogy tudsz-e olvasni, így...
James végül letépte a
csomagolópapírt, de nem lett sokkal okosabb.
– Mi ez?
– Nyisd ki! – felelte Dahlia.
James értetlenül lapozott bele a
barna, bőrkötéses albumba. Látszott rajta, hogy fogalma sincs, mi
lehet a kezében.
– Nem is örülsz? – kérdezte
Dahlia szomorúságot tettetve.
– Dee – felelte a fiú kétséggel
teli hangon. – Nagyon... szép.
– És meg sem mutatod?
Dahlia rettenetesen élvezte, hogy
végre sikerült elérnie, hogy James megszólalni se tudjon. Aztán
végül megsajnálta a fiút, és nevetve magyarázta meg, mit is
tart a kezében:
– A saját, külön bejáratú
bélyeggyűjteményed. Hát nem csodálatos?
This entry was posted
on 2012. szeptember 29., szombat
at szombat, szeptember 29, 2012
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
