Távol  

Posted by Deszy in

Távol


Hideg. Sötétség. Fájdalom. Kétségbeesés. Félelem. Megbánás.

Hideg. Sötétség. Fájdalom. Kétségbeesés. Félelem. Megbánás.

Hideg. Sötétség. Fájdalom. Kétségbeesés. Félelem. Megbánás.

GYÁSZ.

Sirius napok óta most először tudta biztosan, hogy a tüdeje miért szorul úgy össze, hogy mi ez a mázsás fájdalom, ami a mellkasára telepedett. Nem hallotta a csata zaját, nem volt sikítás, nem látta magát, amint a szülei barátai elől a szekrénybe bújt, mert félt tőlük... Ezúttal biztosan tudta, hogy nem a dementorok miatt fut végig a hátán a hideg, és nem a cella mélyén soha nem szűnő depresszió miatt folytak könnyek az arcán, amelyeket először észre sem vett.

GYÁSZ.

GYÁSZ.

GYÁSZ.

Mint egy mantra visszhangzott a fülében, és gondolatban máris teljesen máshol járt... Amióta az Azkabanba került, minden pillanat sötét volt, gonosz és vég nélküli, de most végre örült ennek. Magához akarta ölelni a fájdalmat, hogy minden porcikáját átjárja, sejtről sejtre felépüljön a vérében, aztán végigszáguldjon az erein, beivódjon teste minden darabkájába, amíg meg nem érkezik oda, ahol a legjobban kínoz: a szívébe.

Ma van a temetés.

Tudta. Ott lenne a helye. Ott akar lenni. De azt is tudta, hogy nem lehet.

James. Ma van James temetése. És ő nem lehet ott.

Érezte, ahogy egy dementor kúszik el a cella ajtaja előtt, de még mielőtt tovasiklott volna, megállt egy pillanatra, hogy magába szívja Sirius boldog emlékeit. De Sirius érezte, hogy ő már nem tud ilyenekkel szolgálni. Bátran emelte a fejét a dementor felé, mert aznap minden fájt. Minden szép emlék maga volt James. És James temetése aznap mindent feketére színezett.

Fekete volt a cella padlója. Feketék voltak a rácsok, meg a falak. Fekete árnyként suhantak a dementorok a folyosón. Fekete volt a haja, a körme, az arca a ráragadt kosztól... És legfőképpen fekete volt a szíve.

A szép emlékekre is valami halvány fekete háló borult, beborította és megfertőzte őket, hogy már soha ne tudjon rájuk úgy emlékezni, hogy ne jusson rögtön eszébe, hogy James elment, hogy nincs többé, hogy már nem élhetnek át együtt hasonlókat.

Az emlékek pedig csak úgy záporoztak: amikor először találkoztak az Abszol úton, miközben ugyanazért a seprűért ácsingóztak. A King's Crosson összegyűlt tömeg, a két kisfiúval, akik hihetetlenül nagynak képzelték magukat, csak azért, mert a Roxfortba mehetnek. Az első túra az iskola udvarán, amikor felfedeztek minden fűcsomót, aztán az első a Tiltott Rengetegben. A pillanat, amikor megtalálták az első titkos járatot, aztán a másodikat, aztán a harmadikat. Amikor rájöttek, hogy Remus vérfarkas, és az az egyetlen pillantás, amivel szavak nélkül megtárgyalták, hogy nem számít, így is kitartanak mellette. Az első óra, amit azzal töltöttek, hogy az átváltozást gyakorolják. Aztán a boldog perc, amikor először James-nek sikerült, és szarvasként megkocogtatta az agancsával az arcát, mintha csak azt kérdezné, ő hol marad. Az első négylábú futás a Roxfort udvarán, amikor olyan szabadnak érezték magukat, mint még soha. James még az első csókjánál is ott volt! Ő pedig a tanúja lett az esküvőjén, és ott állt mellette, és itatta a barátját, amikor Harry született, James pedig idegesen mászkált fel-alá Lily ajtaja előtt. Ő volt az első James és persze Lily után, aki a kezébe vehette Harryt.

Ez a sok boldog emlék, és most mindre képes visszagondolni, hiába a dementorok, mert mindegyiken ott pihen a fekete árnyék.

Újabb dementor úszott el a cella előtt, és mélyebbre taszította az emlékek tengerében.

James fekszik üveges tekintettel. A semmibe bámul. Nincs többé.

A kép úgy beleégett Sirius agyába, mint még soha semmi. Tudta, hogy soha nem fogja tudni kiverni a fejéből. Nem akart így emlékezni rá, de mindig, újra meg újra visszatért...

A halott James.

A bizonyíték, hogy nincs többé Tapmancs és Ágas. Csak Tapmancs maradt.

A testvére nincs többé. Mert James volt a testvére, sokkal inkább, mint Regulus valaha is.

A testvére, a barátja, a lelki társa.

És ő nem vehet tőle végső búcsút.

A könnyek csak folytak és folytak, aztán anélkül, hogy tudta volna, mi következik, fájdalmas kiáltás szakadt fel belőle.

Csak néhány pillanat, és Sirius Black nem volt többé. Csak Tapmancs maradt. Csak így, egyedül. Fekete bundával, fekete szívvel, fekete lélekkel...

Először változott át, amióta a börtönbe zárták. És hirtelen érezte, hogy a hideg, a sötétség, a fájdalom, a kétségbeesés, a félelem, és a megbánás enyhülni kezdenek. Már nem hatottak rá a dementorok, Ágas még egyszer, utoljára utat mutatott.

És végül nem maradt más, csak a gyász. Az örök gyász.

Egy végzős Dursley Roxfortban - Fülszöveg  

Posted by Deszy

Sziasztok!


Jelentem, végre felkerült oldalra a Végzősök fülszövege is. Íme:


Hat év telt el azóta, hogy Dahlia megtudta: boszorkány. A lány hosszú utat járt be, és most a Roxfort még egy utolsó évre visszavárja őt és barátait. De ez a Dahlia Dursley már nem az a kislány, aki egykor mindenre rácsodálkozott a varázslóvilágban - beleértve a saját erejét is.

Még egy utolsó nyár, ami jobban felforgatja Dahlia világát, mint gondolta. És még egy utolsó tanév, ami tényleg mindent megváltoztat, nem csak a boszorkány számára.

Egy év tele meglepetésekkel, érzelmekkel, izgalmakkal, rejtélyekkel és kalandokkal. 
Mert megpróbálhatsz menekülni, de a múlt mindig utolér...

Egy végzős Dursley Roxfortban - 4. fejezet  

Posted by Deszy in

4. fejezet
Ajándékok


Dahlia legnagyobb meglepetésére James volt az első, aki reagált, amíg ő dermedten állt és az édesanyját figyelte.

– James Potter – emlékeztette a megilletődött Petuniát a nevére –, már találkoztunk néhányszor.

Petunia döbbenten fordította felé a fejét, olyan lassan, hogy hosszú nyakán szinte úgy tűnt, mintha nem is oda való lenne. James olyan szélesen mosolygott, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy ott álldogálnak Petuniával a lánya szobájában.

Ezután újabb csend következett, és a nő csak akkor tért magához, amikor a semmiből újabb alakok jelentek meg a szobában: Nara, Albus és Hugo. Ők először nem vették észre a szobában álldogáló Dursleynét, ezért már épp készültek üdvözölni a többieket. Látszott rajtuk, hogy nem értik, miért ez a síri hangulat, de amikor végül arra fordultak, amerre a szobában lévő összes többi ember nézett – természetesen Petuniát kivéve –, rögtön megértették a helyzetet.

A csendet már szinte vágni lehetett. Ekkor lépett elő Loo, a felelősségteljes felnőtt.

– Dahlia születésnapjára jöttünk. Hiszen nem minden nap lesz nagykorú az ember.

Az említett végül nagy nehezen magához tért, és az anyjához fordult.

– Nem kéne felébreszteni apát – mondta egyszerűen. Petunia megérthette, mert még mindig kitágult szemmel aprót bólintott, és Dahlia legnagyobb meglepetésére két kis lépessel kint termett a szobából, és becsukta maga után az ajtót.

A csend Petunia távozása után is megmaradt. Dahlia egyszerűen nem értette, hogy mi történt, és abban sem volt biztos, hogy nem csak képzelte az egészet. Barátaihoz fordult.

– Ezt most ti is láttátok? – Határozottan az volt a véleménye, hogy az édesanyja csak délibáb lehetett, de amikor minden szobában tartózkodó bólintott, nem maradt több kétsége.

– De... Miért? – nyögte ki végül, bár pontosan tudta, hogy senki nem tud neki válasszal szolgálni.

Eszébe jutott, amikor sok-sok évvel korábban James eljött érte, Petunia akkor sem szólt egy szót sem, hanem hasonló módon csak meredt maga elé.

A buli nem állt a legjobban. Mindenki csak álldogált néma csendben és kényelmetlenül fészkelődött, nem tudták, mit mondhatnának. Csak Dahlia ült le, még mindig sokkos állapotban úgy érezte, jobb, ha az ágyra veti magát, mintha egyszer csak összeesne. Számtalanszor látta már az édesanyját elájulni, a meglepetéstől, a félelemtől vagy a kétségbeeséstől, de ő ebben semmiképp sem akart rá hasonlítani.

Végül Hugo volt az, aki a legelőször megelégelte, hogy senki sem mer megszólalni, és lehuppant Dahlia mellé az ágyra. Fél karjával átölelte a lányt, és próbált némi életét verni belé.

– Lia, ne aggódj! Inkább örülj neki, hogy ilyen jól kezelte. Lehetett volna rosszabb is. Emlékszel, hallottuk már úgy sikítani, hogy bármelyik sikítószellem megijedt volna? Ha most is rákezdte volna, csak megjelent volna az apád is, és akkor...

Dahlia bólintott. A fiúnak nem kellett befejeznie a mondatot, pontosan tudta, mi lett volna akkor. Már megkísérelte néhányszor becsempészni Hugóékat korábban, de mindegyik küldetésnek rossz vége lett.

Pedig tényleg nem rajtuk múlott. Hugo még direkt készült is, ezzel jól megnevettetve Dahliát – leckéket vett Mr. Weasleytől, hogy úgy tudjon viselkedni, mint a muglik. Ez persze veszett próbálkozás volt, mert bár a legidősebb Weasley sokat tudott a muglikról, de nagyon sok mindent sajnos még mindig rosszul. Így történt, hogy Hugo lila bársonynadrágban, hóna alatt egy mentőmellénnyel jelent meg a Dursley család küszöbén. Amikor Vernon kinyitotta az ajtót, nagy döbbenetében el se tudta dönteni, hogy hagyja a fiút a ház előtt álldogálni, vagy inkább gyorsan betessékelje az ajtón, mielőtt valamelyik szomszéd észreveszi.

Persze visszagondolva Dahlia ezt egyáltalán nem bánta, mert legalább évekig volt mivel cukkolni a fiút. Most is, ahogy eszébe jutott az emlék, elmosolyodott. Tudta, hogy Hugónak igaza van, ezért erőt vett magán, és próbált megint arra gondolni, hogy milyen jó, hogy a barátai ott vannak végre vele.

Édesanyja megjelenését agya egyik hátsó szegletébe zárta, egy későbbi pillanatra, amikor már lesz ideje vele foglalkozni. Agyának ezt a szegletét már nagyon jól ismerte, szinte minden könyvtárban kutatással töltött nap után szüksége volt rá.

– És hol vannak az ajándékaim?

Hugo elmosolyodott. Tudta, hogy visszatért az igazi Dahlia.

A talárja alól előhúzott egy kis dobozt. Gondosan be volt csomagolva, Dahlia látta, hogy James a fejét csóválja – a csomagolópapír ugyanis bronzszínű volt, a gondos masniba kötött szalag pedig rajta kék. A Hollóhát színei. Mivel Hugótól kapta, kétsége sem volt afelől, hogy ő maga csomagolta. Kevés fiú vállalkozna arra, hogy becsomagoljon valamit, és még masnit is kössön rá, ha pedig meg is tennék, biztosan nem lenne túl szép a végeredmény. Hugo nem tartozott közéjük.

Dahlia érezte, ahogyan az izgatottság átjárja abban a néhány másodpercben, amíg a dobozt bontogatta. Ilyenkor az ember agyán számtalan lehetőség átfut: Vajon mi lehet a dobozban? Méretéből adódóan jó néhány dolgot ki tudott zárni. Nem lehet könyv, nem lehet ruha – bár nem is feltételezte, hogy Hugótól ruhadarabot kapna –, nem lehet seprű...

Aztán a doboz kinyílt, és Dahlia érezte, hogy szélesen mosolyog. Amikor felnézett a fiúra, látta, hogy elpirult.

– Ha nem tetszik... – kezdte Hugo, de a lány gyorsan félbeszakította.

– Imádom!

A fiú erre csak még jobban elpirult, és Dahlia majdnem biztos volt, hogy ez csak tovább terjedt, amikor megfordult, hogy a fiú feltehesse a nyakába a láncot. Amikor érezte, hogy kattan a kapocs, felpattant, hogy megnézze a tükörben is. A nyaklánc pont tökéletes hosszúságú volt, így a smaragdzöld dáliát mintázó medál – pont olyan színű, mint a szeme – ott lógott a dekoltázsán.

Dahlia látta a tükörben, hogy James kíváncsian figyel.

– Mi az? – kérdezte.

– Most az enyém jön! – ugrándozott oda hozzá Lily, és közben arrébb lökte Jamest.

Lilytől egy gyanuszkópot kapott, Lorcantól és Lysandertől valami furcsa tollas dolgot, ami állítólag elijeszti a borgambókat – Lia inkább nem kérdezte meg, hogy azok mik –, Albustól és Narától pedig egy gyönyörű pennát. A tolla fehér alapon szürke pöttyös volt, a tollszárba pedig gyönyörű mintákat faragtak. Végül Loo következett, tőle egy képet kapott, ami a Kagylólak melletti tengerpartot ábrázolta – Dahlia még így képen is órákig tudta volna nézni, ahogyan a hullámok mozognak, és szinte hallotta a hangjukat is, ahogyan a partnak csapódnak.

Végül befutott Rose és Scorpius is. A fiú először kíváncsian forgolódott körbe, és mint mindig, áradt belőle valami felsőbbrendűség. Amióta ő és Rose együtt voltak, Dahlia kicsit többet beszélt vele, így már tudta, hogy közel sem olyan fennhéjázó, mint amilyennek első ránézésre látszott. Ennek ellenére vicces volt látni, ahogy a legkisebb Malfoy állát felszegve és tökéletesen egyenesen testtartásban vizsgálgatja a szobáját.

– Első látogatás egy mugli házban? – kérdezte Dahlia viccelődve.

Scorpius nem felelt, de nem is volt rá szükség. James a lányra kacsintott, aztán felkapta a gumicukros zacskót, és elindult a varázsló felé.

– Gumimacit?

Ezután percekig nevettek azon, hogy milyen arcot vágott, bár aztán kiderült, hogy a szobában tartózkodók többségének fogalma sincs róla, milyenek a mugli édességek. Dahlia egyesével megmutatott nekik mindent. A legnagyobb sikert a szénsavas üdítők aratták, Lorcan és Lysander állították, hogy ilyen érzés lehet, amikor az embert katymákok csipkedik. James és a közben befutó Fred teleköpködték a szobáját, és roppant viccesnek gondolták magukat, amíg Lily le nem rendezte őket egy-egy ütéssel, és össze nem takarítottak maguk után.

Scorpius közömbösen szemlélte az eseményeket, akkor mosolyodott csak el, amikor Rose is csatlakozott Lilyhez, és amíg utóbbi az öklét használta, a Weasley lány felhasználta hatalmas szókincsét, hogy kifejtse, mennyire gyerekesen viselkedik a két fiú. Amikor befejezte, egy pálcaintéssel elővarázsolta Dahlia egy újabb ajándékát.

– Ezt Scorpiustól és tőlem kapod.

A lány valami könyvre számított, de amikor leszaggatta a papírt, nem könyvet, hanem egy dobozt talált. Kérdőn nézett fel, de Rose csak bólintott, hogy nyissa tovább.

– Ez mi? – kérdezte még jobban csodálkozva Dahlia, amikor sikerült. A dobozban egy átlátszó üvegcse volt.

– Szagold meg! – Scorpius arca ugyan nem erről árulkodott, mintha a hangjában mégis lett volna egy kis izgatottság. Biztos ami biztos, Dahlia inkább rákérdezett:

– Ez nem valami bájitalteszt, igaz? Mert ha igen, akkor tudjátok, hogy nem vagyok olyan jó benne.

Rose elmosolyodott, aztán Scorpiusnak dőlt.

– Nem, nem az. Szagold csak meg!

Dahlia még mindig kételkedett egy kicsit, de végül tekerni kezdte az üvegcse tetejét. Még alig emelte le, amikor megcsapta az orrát a kellemes illat. Közelebb hajolt, és még erősebben érezte. Nem tudta volna megmondani, mit érez pontosan. Valamilyen virágos illat volt, édeskés és lágy, de nem tömény. Lassan úszott felfelé az ember orrán, míg végül Dahlia nem tudott másra gondolni, mint a tavaszra, a nyíló virágokra, a Roxfort udvarára, amikor a hosszú tél után végre kint tölthetik a délutánjaikat...

– Ez... parfüm?

– Persze, hogy az! – nevetett Rose. – Scorpius készítette neked!

– Készítette? Ezt te csináltad? – kérdezte Dahlia döbbenten.

Scorpius bólogatott és megvonta a vállát.

– Két komoly bájital között kell valami levezetésnek.

– Jaj, ne szerénykedj már! Nem illik hozzád.

– Szóval szerinted nem vagyok szerény? Rólam lehetne megmintázni a szerénység szobrát – somolygott a fiú.

Dahlia elmosolyodott. Azért jó volt látni, hogy még mindig úgy civakodnak, mint régen. Eleinte nem tudta elképzelni, hogy hogy viselik el egymás társaságát huzamosabb ideig, amikor állandóan vitatkoznak, de rájött, hogy anélkül nem is ők lennének. Rose és Scorpius nem olyan páros voltak, akik állandóan ölelkeznek és kedves szavakat suttognak egymásnak. Párként is megmaradtak önmaguknak, független, erős személyiségek voltak, és ezt egymás kedvéért sem vetkőzték le. És mivel pontosan ezt szerették a másikban, jól is tették.

– Én a részemről nem szeretném őket tovább hallgatni, úgyhogy mi lenne, ha odaadnánk a közös ajándékot? – kérdezte James emelt hangon.

– Közös ajándék?

Dahlia tudta, hogy a szeme csillog az izgatottságtól. Rengeteg szép ajándékot kapott már, de meglepetésből sosem lehet elég.

Loo újabb csomagot varázsolt elő.

– Ez a Potter és a Weasley család közös ajándéka.

A boszorkány elképzelni sem tudta, hogy mi lehet az, de nem kellett sokat várnia, hogy megtudja.

– Minden családtag kap egy órát, amikor nagykorú lesz. Régi szokás a boszorkányok és varázslók között.

– Nem akartunk neked olyan régi aranyórát – tette hozzá Lily. – Nem illett volna hozzád.

A dobozban egy gyönyörű karkötő volt, egyszerű, vékony aranylánc, és egy apró, kövekkel díszített golyó lógott róla, ami nem lehetett nagyobb egy borsószemnél.

– Óra?

– Érintsd hozzá a pálcádat – utasította Rose.

Amikor megtette, a gömb lassan növekedni kezdett, mígnem már akkora volt, mint egy cikesz, aztán kattant egy nagyot, és kettévált. A számlapján nem a szokásos mutatók látszottak, hanem – hála a rengeteg csillagászatórának, Dahlia rögtön felismerte mindet – a bolygók jártak körbe-körbe.

– A pálcáddal tudod visszazsugorítani. De lehet, hogy neked anélkül is működik, a... Tudod, miért.

Hugo félénk megjegyzése visszarángatta Dahliát a szobába. Igen, tudta, miért. A vélasága azok közé a dolgok közé tartozott, amiről a lehető legritkábban beszéltek, és ez jól is volt így. A legtöbben nem is tudtak róla, jobban érezte magát, hogy titokban tarthatta, és legnagyobb örömére a tanárok nem ellenkeztek.

De mikor próbálkozhatna használni a vélasága adta képességeket, ha nem a születésnapján a barátai körében?

Küldött egy mosolyt Hugo felé, hogy megnyugtassa, nem érintette rosszul a megjegyzés, aztán az órára koncentrált. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy sikerülni fog, amire készült, de egy próbát megért.

Látta maga előtt, ahogyan a két félgömb összecsukódik, és zsugorodni kezd. Erre a képre koncentrált, aztán amikor úgy érezte, készen áll, aprót fújt a kezében lévő tárgyra. Abban a pillanatban a gondolataiban látott kép valóra vált, és néhány másodperccel később a gömb vissza is nyerte eredeti méretét.

A szobában mindenki döbbenten meredt rá.

– Ennyit a nonverbális varázslatokról. Szólj, hogy ne kekeckedjek veled! – füttyentett James.

– Úgysem fogod kibírni – nevetett Dahlia, és sok év tapasztalatát bevetve feltette a csuklójára a karkötőt. – Köszönöm! – nézett körbe.

– Na jó, hol a buli, amit ígértél?

Frednek igaza volt, bulit ígért. Intett a pálcájával – rettenetesen élvezte, hogy végre szabadon varázsolhat –, levédte a szobát, hogy senki se hallja a zenét – a mugli dalokat. A legtöbb buliban táncoltak volna rá, de ők ehelyett azon kezdtek viccelődni, hogy a muglik milyen érdekes zenét játszanak.

Mindenki megdöbbent, amikor kiderült, hogy James, Loo és Fred tulajdonképpen több dalt is ismertek.

– Van egy mugli bár, ahová néha eljárunk – magyarázta Loo.

– Weasley professzor igazi dalos pacsirta – veregette hátba unokatestvérét James, aztán cinkosan Dahliához fordult. – Csak hogy legyen mivel zsarolni, ha túl sok házit akar adni.

– Jaj, James, azért te sem panaszkodhatsz! Csak nem megfeledkeztél azokról a csodálatos zuhany alatti dallamokról? – Albus alig bírta visszatartani a nevetést, de azért még próbálkozott, mert a bátyját utánozva énekelni kezdett. – Te vagy az én boszorkányom, váltsd valóra minden álmom...

Ezen a ponton már mindenki dőlt a nevetéstől.

– Mond valamit. Ezt már én is hallottam – tódította Fred, és folytatta a dalt. – Nem kell ide semmi átok, rajtad kívül mást nem látok.

Így ment egészen hajnalig. Ettek, nevettek, aztán megint ettek. Dahlia közben lopva megérintette a nyakláncot és a karkötőt, amit kapott, és hetek óta először majd kicsattant a boldogságtól. Akkor jött csak rá, hogy hogy elszaladt az idő, amikor megint kinyitotta az óráját.

– Mindjárt felkelnek, igaz? – kérdezte Nara a Dursley szülőkre utalva, mert rögtön észrevette, hogy megváltozott Dahlia hangulata.

Amikor a lány válaszul bólintott, mindenki szedelődzködni kezdett.

– Most, hogy már varázsolhatsz, elvárjuk, hogy gyakrabban gyere látogatóba, ugye tudod? Anya és Apa azt üzente, hogy bármikor jöhetsz vacsorára, ha akarsz.

Lily szavai rögtön elmulasztották a kis bánatot, amit érzett, hogy a barátai elmennek. Igaza volt! Most már bármikor hoppanálhat, és annyiszor teszi meg az utat a barátai között egy nap, ahányszor csak akarja, és a szülei még csak észre sem veszik!

– És a meccsemre is el kell jönnöd! – tette hozzá James.

Dahlia bólintott, aztán mindenkitől gyorsan elbúcsúzott, mert hallotta, hogy nyílik a szülei szobájának ajtaja.

Amikor már épp azt hitte, a nap már nem tartogat újabb izgalmakat, egy csomagot vett észre az ágyán. Izgatottan ugrált oda, biztos volt benne, hogy valamelyik barátja hagyta ott, mielőtt elment volna. A csomaghoz mellékeltek egy kártyát is, és anélkül, hogy az üzenetet elolvasta volna, a szeme rögtön az aláírást kereste. Abban a pillanatban, amikor meglátta, minden öröme elszállt.

Oliver

Szerelemben, háborúban - 2. fejezet  

Posted by Deszy in

2. fejezet
Ki lesz az iskolaelső?


Kevés ennél szebb pillanat létezett Rose életében. Minden alkalommal, amikor kezébe fogta a frissen megjelent Roxforti Hírmondót, olyan elégedettség töltötte el, ami mindennél jobb volt. Még annál is jobb, amikor minden tantárgyból kiválót kapott. Érezte, ahogyan az ujjai között ott van a munkája gyümölcse: a finoman sercegő pergamenoldalak egymáshoz dörzsölődtek és a levegőben még ott lebegett a friss tinta illata. Ilyenkor teljesnek érezte az életét, mert tudta, hogy valami csodálatosat alkotott. Senki sem értette, hogy milyen érzés, amikor főszerkesztőként végigsimít a cikkeken, és boldog elégedettséggel nyugtázza az eredményt.

Sokan – köztük James és Fred, az unokatestvérei – egyszerűen képtelen voltak felfogni ezt. És bár ezt soha nem mondta volna el Jamesnek, gyanította, hogy számára olyan az újság szerkesztése, mint a fiúnak az éjszakai kalandok voltak. Mindig is helytelenítette ezeket a titkos túrákat, és soha nem vallotta volna be, de benne is megvolt az a beteges szenvedély valami iránt, ami Jamesben. Mindig is sejtette, hogy pontosan azért teszi, amit tesz, amiért ő az újságot szerkeszti: mert olyankor hevesebben vert a szíve, hogy szinte érezte, hogy a vér végigszáguld az erein, és mert a világ azokban a pillanatokban izgalmasnak és kihívásokkal telinek tűnt.

Rose pontosan tudta, hogy az iskola nagy része úgy gondolja, hiányzik belőle a szenvedély, de nem így volt. Egyszerűen csak más dobogtatta meg a szívét, mint a legtöbb diáknak.

Aznap pedig, ha ez lehetséges, még boldogabb volt, mint a Roxforti Hírmondó megjelenésekor bármikor. Két méterrel a föld fölött lebegett, mert ezúttal még egy dolgot beteljesíthetett: áldozott a bosszú oltárán.

A legtöbbször az újság utolsó oldalával kezdte az olvasást – ez egy olyan szokása volt, amire nem tudott racionális magyarázatot találni –, és onnan haladt tovább, egészen a címlapig. Minden cikket elolvasott, az összes sort végigbogarászta, és magában elraktározta a hasznos információkat, ha valami nem volt teljesen tökéletes – ha egy címet érdemesebb lett volna nagyobb betűmérettel szedni vagy ha egy fotót éppen kisebb méretben kellett volna leközölni. (Ilyen persze ritkán fordult elő, mert Hugo képei a legtöbbször aranyat értek.)

Ezúttal azonban Rose Weasley életében először kivételt tett. Az újság közepére lapozott, hogy megcsodálja legújabb remekművét.

És ott volt: Scorpius Malfoy képe, amit Hugo készített, és alatta a felirat: Már tudunk az igaz szerelméről

Rose az újság érdekében igyekezett visszafogni magát, mert eredetileg egy sokkal csípősebb cikket tervezett a kép mellé, mint ami végül bekerült. Természetesen maga írt Scorpiusról és a bájitalokról. Ehhez találta ki a képfeliratot is, mivel a cikk arról szólt, hogy a legkisebb Malfoynak nem lesz gondja a párkapcsolatokkal, mert legrosszabb esetben bevetheti szerelmi bájital-készítési tudományát. Így kötött ki végül a bájitaltan verseny eredménye a bulvár rovatban, amibe Rose még soha nem írt. De úgy érezte, ezért megérte feláldozni magát, bármennyire gyűlölte is a pletykákat. Tulajdonképpen jó írás volt, és külön büszkeséget érzett, amiért képes volt annyira visszafogni magát, hogy semmilyen igazán keményet ne írjon.

Alig várta, hogy a haragos Scorpius berontson a pincehelyiségbe, és felháborodottan tiltakozzon a cikk és a kép ellen. A percek azonban csak teltek és teltek, de a fiú csak nem akart megjelenni. Közeledett a reggeli, és Rose úgy tervezte, hogy oda már elégedetten, kárörvendő vigyorral az arcán mehet, de Scorpius még mindig váratott magára. Lehetséges, hogy nem kapta meg az újságot? De az lehetetlen, hiszen a szerkesztőség tagjaihoz már kora hajnalban eljuttatja a példányaikat.

Ekkor Hugo és két barátnője, Dahlia és Nara jelentek meg az ajtóban, mindannyiuk kezében ott volt egy példány a Roxforti Hírmondóból. Tehát megkapták, semmi kétség.

– Te meg mit csináltál? – kérdezte Nara, tőle szokatlanul merészen. Dahlia azonban cinkosan mosolygott, és Rose-ra kacsintott.

– Szerinted lehetne egy hasonlót írni Oliverről is?

Igen, Dahliának is megvolt a maga keresztje, és ironikus módon sok szempontból még hasonlított is az övéhez. A szőke mardekárosok átka. Mindenesetre Rose kételkedett benne, hogy Oliver lehet olyan szörnyű, mint Scorpius.

– Bár szerintem Olivernél valami más témát kellene választani, mert komolyan kétlem, hogy a kviddicsen kívül bármi más érdekelné – töprengett Dahlia.

– Legalább még egy dolog van, ami érdekli – jegyezte meg Hugo.

– Mi?

– Te – felelte a fiú, aztán Rose-ra nézett. Nem volt haragos, Hugótól távol állt a haragtartás, és mérgesnek is csak nagyon ritkán lehetett látni. – Mit gondoltál?

Rose ezt költői kérdésnek vette, és inkább nem válaszolt. Egyedül Hugo miatt volt némi bűntudata, amiért a csodás képét ilyen célokra használta fel. De a cél szentesítette az eszközt, és az eszköz ezúttal az öccse egyik fotója volt, így nem tehetett mást.

– Nincs szükségem kioktatásra.

A boszorkánynak most egyáltalán nem volt kedve erről cseverészni, csak Scorpius arcát akarta végre látni. Biztosan fortyog a dühtől.

– Lekéssük a reggelit, ha nem sietünk – Rose ezzel a vitát lezártnak tekintette, és öccsével meg a barátaival a nyomában elindult a nagyterem felé.

Amikor beléptek, az első, amit észrevett, most is az volt, hogy minden diák kezében ott lapult egy a Roxforti Hírmondóból. Normális körülmények között elmerült volna a látványban, és néhány másodpercig csak élvezte volna a látványt, és aztán percekig az arcokat figyelte volna olvasás közben. A tinédzserek a legtöbb esetben szerepet játszanak. Ott vannak például a mókamesterek, akiket a legtöbb esetben valamilyen trauma ért, és a viccelődéssel próbálják leplezni a fájdalmukat. Vagy ott voltak a menő diákok, akik bármit megtettek volna, hogy azok is maradjanak, és a legelső áldozat a személyiségük volt. Mugli könyvek tonnái szólnak erről, és bármennyire is jobbnak tartják magukat ennél bizonyos boszorkányok és varázslók, ez a helyzet bizony pontosan ilyen volt a varázzsal bírók között is.

Arra viszont csak nagyon kevesen ügyelnek, hogy olvasás közben mi tükröződik az arcukon. Ha nem koncentrálnak kifejezetten erre, akkor szinte lehetetlen feladat leplezni az első érzelmeket. Persze utána eljátszhatják a barátaik előtt, hogy bizonyos cikkeket viccesnek vagy unalmasnak találták, annak megfelelően, amit elvártak tőlük, még akkor is, ha valójában nem is igaz. De az első, a legelső reakció soha nem hazudott. Összeráncolt homlok, száj szegletében meglapuló mosolykezdemény, csillogó szempár. Ezeket nem lehetett elrejteni, akármilyen jól színészkedett is az illető. Pontosan ezért imádta Rose figyelni az első reakciókat. Ilyenkor mindenki nyitott könyv, amiből ő szabadon olvashat.

Most azonban csak egyetlen reakció érdekelte, de amikor a Mardekár asztala felé sandított, nem látta ott azt, akit keresett. Aztán már nem csak sandított, hanem kendőzetlenül bámult, de még így sem fedezte fel sehol a szőke fejet, amit keresett.

– Ti látjátok? – fordult Hugóékhoz már határozottan idegesen.

Természetesen nem kellett kimondania, kire gondol, Dahlia rögtön válaszolt.

– Nincs ott – rázta a fejét a lány.

Hugo sóhajtott.

– Menjünk inkább reggelizni.


Rose úgy érezte, egyetlen falatot sem tudna leerőltetni a torkán. Ahogy teltek a percek csak egyre dühösebb lett, és erre csak rátett egy lapáttal a sok kíváncsi tekintet. A teremben lévők próbáltak úgy tenni, mintha nem bámulnák, és csak futólag néznének rá, de nyilvánvaló volt, hogy mindenki a cikkről sustorog.

Hirtelen azonban minden nyak egyszerre fordult a nagyterem ajtaja felé. Rose még nem nézett oda, de abból, ahogyan megfagyott a levegő a helyiségben, pontosan tudta, ki lépett be. És igaza is lett. Scorpius állt ott, teljes valójában, a fekete talárjában, amin jól láthatóan ott díszelgett a zöld-ezüst kígyós címer.

Alig várta, hogy Scorpius dühös pillantása megtalálja az övét, és aztán mérgesen odacsörtessen hozzá, számon kérve rajta a cikket. De nem ez történt. A fiú tökéletesen figyelmen kívül hagyta az őt bámulókat, és a nyilvánvalóan szokatlan légkört. Közönyösen mosolygott, mint mindig, és laza léptekkel elindult a szokásos helyére.

Rose azt várta, hogy Scorpius magán kívül lesz a haragtól, de most kénytelen volt rájönni, hogy ő az, aki mindjárt felrobban a méregtől. Mielőtt azonban bármit is tehetett volna, egy üzenet jelent meg előtte az asztalon.

Már első pillantásra pontosan tudta, kitől jött az üzenet. Smaragdzöld, hosszúkás betűk egy pergamendarabon.

– McGalagony professzor? Vajon mit akarhat? – kérdezte döbbenten, és az idegességtől rögtön gombócot érzett a torkában.

A cikk az oka, csak az lehet. Az igazgatónő is olvasta, és most büntetést fog kapni, amiért nem megfelelő célokra használta fel a Roxforti Hírmondó hasábjait. Annak idején, amikor Rose kitalálta az újságot, aztán a tervekkel az igazgatónőhöz fordult, az volt az egyik feltétel, hogy komolyan veszi a munkáját. És egészen eddig így is volt. És persze most is komolyan veszi, de még maga előtt sem tagadhatta le, hogy egy pillanatra megingott.

Nagyot sóhajtott, és felemelkedett az asztaltól. Látta, hogy McGalagony ott reggelizik a tanárok asztalánál, és szeretett volna minél hamarabb túl lenni a dolgon.

Döbbenten látta azonban, hogy nem sokkal utána Scorpius is felállt a maga asztalánál. Igyekezett figyelmen kívül hagyni, és gyorsított. De a fiú nem váltott irányt sőt, mintha ő is szaporázta volna a lépteit. Nem lehetséges, hogy pont most akarja számon kérni, amit tett, ugye? Mert ha igen, akkor a legrosszabb időpontot választotta.

Nyelt egyet, de nem állt meg, hanem tovább lépkedett, amíg oda nem ért a tanárok asztalához.

– McGalagony professzor – szólalt meg, és mire kimondta, Scorpius is odaért, és megállt pontosan mellette.

– Mit akarsz itt? – Rose szája gyorsabban járt, mint az agya. Ha nem lett volna ilyen ideges minden miatt, végiggondolja, hogy megszólaljon-e, és természetesen nem tette volna.

– Én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért vagyok itt. De nem tudom a választ. – Scorpius olyan higgadt volt, hogy Rose legszívesebben felképelte volna. Minden egyes halk szavával Rose vérnyomása csak egyre magasabbra szökött.

– Hogyhogy nem tudod?

– McGalagony professzor hívott, ahogy feltételezem, téged is.

Rose látta a Scorpius szája szélén megjelenő nagyon apró, de azért gúnyos mosolyt. Ha McGalagony professzor mindkettőjüket hívatta, akkor csak a cikkről lehet szó. Lehetséges, hogy leváltják a főszerkesztői posztról? De hiszen ő alapította az újságot! Nem cserélhetik le csak úgy. Aztán egy még borzalmasabb gondolat furakodott az agyába: Mi van, ha Scorpius kerül a helyére?

McGalagony professzor nem szólt semmit, csak egyik szemöldökét felvonva nézett rájuk. Öreg volt már, de még mindig olyan szigorú, mint régen. A szülei és a többi családtag órákat meséltek a roxforti éveikről, és ebből pontosan tudta, milyen kemény volt már régen is az igazgatónő, amikor még nem ő volt az iskola vezetője. Ráadásul bátran szembenézett többször is Voldemorttal meg a halálfalóival. Most pedig ő áll vele szemben. Nem túl biztató gondolat.

– Az iskolaelsőségről lenne szó – mondta mindenféle bevezetés nélkül McGalagony professzor.

Rose azon nyomban kihúzta magát kissé. Kislány kora óta arra várt, hogy iskolaelső lehessen, mint az édesanyja. Kevés olyan dolog volt, amit jobban akart.

Az igazgatónő az izgatottságát észre sem véve folytatta.

– Cikket szeretnénk a lehetséges jelöltekről az utolsó számba, Ms. Weasley.

– Természetesen – bólintott Rose. Minden évben írtak az adott évi jelöltekről, és általában mindig az évfolyam egy vagy két tagja volt, aki a cikket írta, mert ők mégiscsak jobban ismerték a potenciális iskolaelsőket, mint azok, akik alattuk jártak. – Rögtön neki is kezdek a cikknek, és...

– Akkor interjúalanynak vagyok itt? – szólalt meg végül Scorpius.

– Interjúalanynak? – kérdezte Rose döbbenten.

– Mint a jövendőbeli iskolaelső. – Scorpius bólintása pillanatok alatt visszahozta a lány dühét.

– Ugye csak viccelsz? – McGalagony professzorról teljesen megfeledkezett. – Esélyed sincs.

– Nem kell jósnak lenni, hogy nyilvánvaló legyen, én leszek az iskolaelső. A legjobb tanuló vagyok az évfolyamon – Rose itt közbe akart szólni, de Scorpius folytatta, mintha észre sem vette volna, hogy tiltakozni akar –, prefektus, kviddicskapitány, Roxforti Hírmondó szerkesztőségi tag...

Úgy sorolta, mintha abba sem akarná hagyni. Rose azt hitte, ennél már nem lehet rosszabb, de tévedett, mert a fiú még egy utolsó pontot odabiggyesztett a lista végére.

– És mint ahogy olyan kedvesen rámutattál, a legjobb bájitalmester az iskolában.

A mardekáros már nem is rejtegette a sunyi mosolyát, a szemében pedig ott csillogott a kihívás, és a kimondatlanul maradt kérdés: Na, erre vajon mit válaszolsz?

Rose ezt utálta a legjobban: amikor a saját fegyverét fordították ellene. És bármilyen borzasztó is volt elismerni, Scorpius ennek tényleg nagymestere volt.

McGalagony professzor megköszörülte a torkát, és Rose csak most döbbent rá, hogy ennek az egész megalázó párbeszédnek az igazgatónő is tanúja volt, ráadásul néhány tanár fürkésző pillantása is arra engedett következtetni, hogy minden szót pontosan hallottak.

– Természetesen nincsen szó interjúról, Mr. Malfoy. Amíg nincsenek meg az iskolaelsők, nincs interjúalany – nézett a boszorkány szigorúan Scorpiusra.

– Összefoglaló cikk, mint az eddigi években is. Világos – bólintott Rose.

– Igen, ahogy mondja, Ms. Weasley. Pont, mint az előző években. – McGalagony professzor előbb az egyikükre, majd a másikukra irányította a pillantását. – Maguk ketten írják.

Végzősök érdekesség  

Posted by Deszy in

Sziasztok!


A Végzősökkel kapcsolatban is elárulok majd egy-két érdekességet nektek, mint ahogyan az EDR-rel is tettem korábban. 

Ezúttal Dahlia mugli udvarlójának, Oscar Gable-nek a neve van terítéken. Az ő neve, fogalmam sincs, milyen megfontolásból, filmes alapokon nyugszik. 
A vezetéknév Clark Gable színész nevéből jön, akit többek között az Elfújta a szélből ismerhettek, és akit én nagyon szeretek. A keresztneve pedig - ha már film - az Oscar szobrocskából, másrészt pedig épp egy Oscar Wilde idézetet olvastam közvetlenül az írás előtt, és mivel imádom őt, úgy gondoltam, megérdemli, hogy elnevezzek róla egy szereplőt.

Újabb kérdés: Mi Dahlia?  

Posted by Deszy

Sziasztok!


Mostantól bizonyos időközönként lesznek ilyen posztok, amennyiben a kommentekben, kritikákban felmerül olyan kérdés, amire szeretnék úgy reagálni, hogy mindenki lássa. (Ezért is érdemes kommentet hagyni magatok után. :P)

Szóval, felmerült a kérdés, hogy Dahlia esetleg kiméra lenne ÉS véla.

Nos, jelentem, nem, Dahlia nem kiméra. Dahlia boszorkány. Dahlia véla. De nem, Dahlia nem kiméra, és semmilyen más lény sem. 

Az ötlet gondolom abból jött, hogy Dahlia átalakult az EDR végén. De NEM azért alakult, mert kiméra. Ez a vélaságából fakadt. Ez az átalakulás a vélák egyik képessége, van nekik néhány. És nem, egyiket sem én találtam ki, ebben is hű vagyok Rowlinghoz, már amennyire hű lehetek hozzá, hiszen a vélákról nem túl sok szó esik az eredeti könyvekben. Viszont a szabályrendszer adott a fajhoz, ezt használom, illetve már az eredeti történethez is merítettem a klasszikus vélás legendákból, amelyekből Rowling a vélákat a Harry Potterhez szedte. (Szláv mondakör.)

Szóval Dahlia nem kiméra, de lesz néhány olyan képessége, ami az átlagos boszorkányoknak nincsen, csak a véláknak. Majd meglátjátok.

Egy végzős Dursley Roxfortban - 3. fejezet  

Posted by Deszy in

3. fejezet
Egy szabad boszorkány


Dahlia most igazán hasznát vette a jó kis lebegtető bűbájnak, mert kezdte azt hinni, hogy a sok szatyor súlya miatt mindenféle bűbáj nélkül megnyúlik majd a keze. Vagy az is elég lett volna, ha legalább hoppanálhat, de még volt néhány órája addig, amíg ezt megengedhette magának.

Pokoli érzés volt, hogy képes lenne valamire, de vissza kell fognia magát. Egyetlen dolog vigasztalta: hogy hamarosan jönnek a barátai. Magában már visszaszámolta a perceket, amíg láthatja őket. A súly mellett eközben még arra is figyelnie kellett, hogy igyekezzen, mert bár ha a szomszédság igazán belelendül, az órákig eltarthat, de azért nem örökké.

Legnagyobb megkönnyebbülésére amikor végül hazaért, a szülei még nem voltak otthon. Minden pontosan úgy alakult, ahogyan remélte.

Felrohant a szobájába a zacskókkal együtt, bármennyire vágyott is már rá, hogy letegye őket. Amikor felért, mindent kiborított az ágyára. Volt ott mindenféle édesség, chipsek, üdítők, még néhány lufit és egy csomag konfettit is beszerzett.


Petunia lánya születésnapi tortáját évek óta először különös gondossággal készítette el. Nem kellett attól félnie, hogy ha gyertyát mer gyújtani a tetején, az rossz útra téríti Dahliát, és a következő pillanatban lángokban fog állni a ház. Hiszen ha egy orvos udvarol neki, akkor ki fog gyógyulni az elmebajból. Még a papnak is udvariasan a tudtára adták, hogy már nincs szükségük a szolgálataira, és helyette más meglepetésvendéget hívtak. Dahlia legnagyobb bánatára.

A boszorkány már korán reggeltől nagyon izgatott volt, és legszívesebben az egész házat körbeugrálta volna a pálcájával, hogy végre a mindennapokban is használja, amit a Roxfortban hat év alatt megtanult. Helyette azonban egyelőre csak apró varázslatokat végzett, mert nem akarta, hogy szülei idő előtt megsejtse, mire készül: varázslattal megtisztította az ablakát, aztán fürdőszobába hoppanált, végül egy egyszerű Invitóval kereste meg cipője elveszett párját.

Délután kicsit tovább merészkedett, mert elő kellett készítenie a szobáját a bulihoz. A lufikat fellógatta, a konfettit pedig megbűvölte, hogy úgy szálljon a levegőben, mintha csak hó lenne. Már attól jobb kedve lett, hogy ide-oda hessegette őket.

Közben gyorsan felöltözött, hogy az anyja véletlenül se jöjjön be a szobájába érte, mert akkor idő előtt kiderült volna, mire készül.

Magára kapta az első ruhát, ami a kezébe akadt. Egy fehér, pántos darab volt, amit nagy, zöld virágok borítottak be. A kivágása nem volt túl mély, és a hossza sem volt túl rövid. A családi vacsorához pont megfelelt, és mivel csak a család volt meghívva, nem számított nagyon, mit visel.

Ám amikor leért a földszintre, rögtön tudta, hogy mégsem úszta meg ilyen könnyen a dolgokat. Papot nem hívtak, de Dudleyn és a feleségén kívül még valakit talált a nappaliban.

Az asszony mosolyogva fordult felé, és Dahlia szívverése rögtön kihagyott egy ütemet.

– Mrs. Gable – nyögte ki fájdalmasan, mert valamit mondania kellett. – Micsoda meglepetés.

– Édesanyád hívott meg. A férjem sajnos nem tudott eljönni, mert egy konferencián van, de helyette hoztam valakit. – Mrs. Gable olyan negédesen mosolygott, mintha minimum a dalai lámát hozta volna magával, aztán oldalra sandított a fotel felé, ami Dahliának háttal állt. – Oscar hamarabb kimenőt kapott a nyári iskolából.

– Hát ilyen, amikor a hazugságok visszaütnek! – motyogta.

– Mondtál valamit, drágám? – kérdezte Petunia zavartan.

– Csak annyit, hogy remek hír.

Végszóra az említett felemelkedett a fotelből, hogy aztán Dahlia felé forduljon. A lány nem látta magát, mert szerencsére a közelben sehol sem volt tükör, de valószínűleg hulla sápadt lehetett. Pap helyett kapott egy udvarlót. Csodálatos! Nem is reménykedhetett volna szebb szülinapi ajándékban.

Oscar pontosan olyan volt, mint az anyja által mutatott fényképeken. Dahliánál legalább egy fejjel magasabbra nőtt, pedig ő sem volt alacsony, és olyan vékony, hogy ha még egy kilót fogyott volna, már nem is látszik. Feje tetején gondosan nyírt barna, enyhén göndör haj, barna szemek, néhány pattanás és fogszabályzó. Álmai hercege, semmi kétség.

Ahogy Oscar ott állt előtte, legalább olyan merev tartással, mint aki szó szerint karót nyelt, Dahlia nem tudta elfojtani magában a gondolatot, hogy bármelyik fiú ismerősével hamarabb összejött volna, mint vele. Még Oliverrel is, pedig az már tényleg nagy szó.

– Oscar Gable – lépett közelebb a fiú, és a kezét nyújtotta. Dahlia már épp készült volna megrázni, amikor a fiú hirtelen megragadta az övét, és kéretlenül megcsókolta. Petunia magán kívül volt a gyönyörűségtől.

– Micsoda úriember! – Oscar egy szerénységtől mentes bólintással fogadta a bókot, mintha csak azt mondta volna, hogy ennek maga is tökéletesen tudatában van. Dahlia ezzel szemben csak annak volt tudatában, hogy nyálas lett a keze, és sürgősen meg akarja törölni.

Vernon ezután faggatni kezdte a fiút a terveiről, és bizonyos válaszokat enyhe morgással, másokat pedig helyeslő hümmögéssel nyugtázta. Dahlia elhűlve nézte a jelenetet. Mégis hogy került ebbe a helyzetbe? Egyetlen előnye volt a kérdésáradatnak, hogy neki nem kellett megszólalnia, és egészen addig figyelmen kívül hagyhatta a fiút, amíg Petunia meg nem jelent az ajtóban egy „A vacsora tálalva!” felkiáltással.

Ekkor ugyanis mind felálltak, Oscar pedig Dahlia kezét a sajátjába fogta, mielőtt még tiltakozhatott volna ellene. Úgy tűnt, a vacsoránál sem akarja elengedni, csak amikor tényleg mindkét kezére szüksége van. Amikor aztán ecsetelni kezdte, hogy hogyan fog bejutni az orvosira, aztán mire akar szakosodni, a boszorkány már nem bírta tovább.

– Az nem is érdekel, hogy én mivel szeretnék foglalkozni? – kérdezte a lehető legártatlanabb mosollyal, de így is látta, hogy Petunia és Vernon kényelmetlenül ficánkolni kezdenek.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Oscar, és az arcáról le lehetett olvasni, hogy tényleg fogalma sincs, mit akar Dahlia.

– Tudod, te orvos leszel. De nem érdekel, én hol és mit akarok majd tanulni?

Oscar felkacagott.

– Egy nőnek nincs szüksége ilyesmire. Elég, ha jól főz és gyerekeket nevel.

Dahlia először komolyan azt hitte, hogy a fiú viccel, de amikor néhány másodperccel később rájött, hogy nem erről van szó, vörösödni kezdett.

– Szóval szerinted a nők üresfejűek, és maradjanak a tűzhely mellett, nem igaz?

– Dahlia, drágám, biztosan nem így... – kezdte Petunia, de a lánya hamar félbeszakította.

– Ne, hagyd, hadd válaszoljon! Roppant kíváncsivá tett.

Oscar kinyitotta a száját, aztán becsukta, és most először látszott rajta, hogy valami zavarba hozta. Az asztalnál mindenki tudta, hogy erre nincs jó válasz. Mindenki, kivéve Vernont.

– Az Abbey Mountban minden ilyesmire megtanították volna, én megmondtam.

– Volna? Hát nem oda jár? – kérdezte csodálkozva Viola.

Vernon ekkor jött rá, hogy mekkora hibát követett el.

– Hát... hm... – hümmögött Petunia, és próbált kitalálni valami jó kifogást. Dahlia az óra felé pillantott, és úgy döntött, ő lesz az, aki megoldja a helyzetet, még ha nem is úgy, ahogy a szülei akarták.

Felállt, és Oscar felé fordult, majd a vállára tette a kezét, és sajnálkozó kifejezést erőltetett magára.

– Mi nem illünk össze, remélem, megérted. Biztosan megtalálod majd a tökéletes házvezetőnőt, akit keresel.

Petunia csak tátogni tudott.

– De... de... Mi lesz a tortával?

Dahlia a pulthoz sétált, ahol ott állt a torta, egy késért nyúlt, és néhány pillanat alatt levágott néhány szeletet a tortából – a maximum, amire most képes volt az, hogy ezt megteszi –, aztán fogta a torta nagyobbik részét, és elindult a szobájába. Nagy volt a kísértés, hogy a süteményt inkább lebegtesse, de még a méreg ellenére is volt annyi önuralma, hogy ne tegye. Az ajtóból még visszafordult.

– Mindenkinek köszönöm a jókívánságokat!


Amint felért a szobájába, sokkal nyugodtabb lett. A szobájában lebegő konfettifelhő rögtön jobb kedvre derítette, aztán újra arra gondolt, hogy milyen jó, hogy végre varázsolhat. Leült az ágyra és épp a pálcájáért nyúlt, amikor valaki kopogtatott az ajtón.

– Ki az? – kérdezte dühösen. Már csak fél órája maradt a megbeszélt időpontig, amikor jönnek a többiek.

– Én – felelte Petunia.

Dahlia erősen fontolgatta, hogy eltünteti a konfettiket, de végül a dühe győzött, és hagyta, hadd lebegjenek. Egy pálcasuhintással kinyitotta az ajtót.

Petunia megszeppenve vette észre először azt, hogy az ajtó anélkül nyílt ki, hogy Dahlia ott állna, aztán a konfettiket. Nagyot nyelt, de végül mégis belépett a szobába.

– Nem akarok róla beszélni – tartotta fel védekezőn a kezét Dahlia.

– De... Oscar nagyon udvarias, és biztos, hogy ha beszélgettek egy kicsit...

– Nem!

Dahlia döbbenten vette észre, hogy Petunia a kezét tördeli maga előtt.

– Akkor valaki más... Vannak még...

– Nem – tiltakozott újra Dahlia, meglepően halkan és nyugodtan. Hugo talán mégis jó hatással volt rá. – Nekem megvannak a saját barátaim.

Petunia még egy ideig álldogált csendben, aztán lemondóan sóhajtott, megfordult, és kisétált a szobából. Dahlia még percekig bámult utána némán, mert egyszerűen nem értette, mi történt épp az előbb. Észre sem vette, hogy mennyire elgondolkozott, amikor hirtelen egy hang térítette magához.

– Nem itt lesz a buli?

A boszorkány boldogan szökkent talpra, és a fiú nyakába vetette magát.

– Jaaames! – kiáltotta. – Hogy vagy? Előbb jöttél? A többiek hol vannak? Ugye mindenki jön? – zúdította rá a kérdéseit, mire a fiú csak nevetett.

– Előbb jöttem, mint ők. Az igazat megvallva nem otthonról jövök.

– Honnan jössz?

James a nyitott ajtó felé sandított, és Dahlia csak ekkor jött rá, hogy amióta Petunia kiment a szobából, csak dermedten ült, és semmit nem készített elő, ahogy akarta. Gyorsan intett hát a pálcájával az ajtó felé, aztán néhány lépéssel a gardróbjában termett, és kilebegtette onnan a beszerzett mugli édességeket és üdítőket.

– Ezek meg mik? – kérdezte James, miközben egy csomag gumicukrot méregetett.

– Gumimacik.

James kivett egy narancssárga medvét a zacskóból, és furcsán méregetni kezdte.

– Nem túl élethűek.

Dahlia nevetve figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

– Nem válaszoltál. Szóval, honnan jössz?

– Edzésen voltam.

– Este hétkor?

– Az edzőnk egy megszállott. Fontos meccsünk lesz, és egy pillanatra sem hagy minket lazítani.

James ezt grimaszolva mondta ugyan, de Dahlia pontosan tudta, hogy a fiú tulajdonképpen élvezi, hogy hivatásos kviddicsjátékos lehet.

– Ha már itt tartunk, odaadhatom az ajándékod?

A kérdés költői volt, mert a fiú rögtön elő is kapott valamit a talárja alól, és Dahlia felé nyújtotta. Nem volt becsomagolva, csak egy kis masnit ragasztott rá, de a lány nem is várt mást.

– Két jegy a következő meccsünkre. És most nincs kifogás, el kell jönnöd, és kész.

– Hová kell elmennie? – kérdezte Loo, akinek a feltűnését Dahlia megint csak nem vette észre. De James arckifejezéséből ítélve ő sem.

– James elhívott a következő meccsükre – mosolygott a lány.

Loo közben már ott is volt mellette, és megölelte, aztán két puszit nyomott az arcára, mire Dahlia rögtön elpirult.

– Szabad ilyet? Zaklatni a diákodat? Nincs a házirendben valami erről? – szólalt meg James.

– Mintha bármit is tudnál arról, mi van a Roxfort házirendjében!

– Hülyéskedsz? Betéve kellett ismernem, hogy minél több pontot megszeghessek!

Loo a szemét forgatta. Dahliának közben szöget ütött valami a fejében.

– Úristen! Weasley professzornak kell majd hívnom!

– Mit szóljak én? Én vele nőttem fel, és nekem is így kell majd hívnom. – Lily, Lorcan és Lysander álltak az ablaka előtt, Veda pedig nyugtalan huhogni kezdett. – Nem értem, mi baja van velem ennek a bagolynak!

Lilyt valóban nem kedvelte meg igazán Veda, de ez nem a lány hibája volt. A bagoly még mindig nagyon zárkózott volt, Dahlia azt is kisebb csodaként könyvelte el, hogy őt sikerült megszeretnie. De Veda ilyen volt, és így szerette őt. Gyorsan odalépett az ablakhoz, és úgy döntött, mindenkinek jobb lesz, ha kiengedi a baglyot éjszakára.

– Ha ez vigasztal titeket, nekem még furcsább lesz, mint nektek – tért vissza a korábbi témára Loo.

– Kizárt dolog – motyogta Dahlia. Még tökéletesen emlékezett, milyen volt, amikor a fiú feltűnt a szobájában, hogy megszöktesse. Kizárt, hogy egyszerű tanárként nézzen Loo-ra.

– Ha már a furcsaságokról van szó... – James Lily és Lorcan irányába sandított, és összehúzott szemmel nézte őket. – Nem akarok semmi olyat látni, amiért valami kemény átkot kéne szórnom rád. Luna nem lenne túl boldog, ha a fia egy füllel állítana haza vagy ilyesmi.

Lysander kuncogni kezdett.

– Én hálás lennék érte. Engem is megkímélnél néhány roppant kínos pillanattól.

– Csak egyszer fordult elő – bokszolt bele Lily pirulva a fiú vállába.

– Miről maradtam le?

– Megkíméllek bennetek a részletektől, de maradjunk annyiban, hogy akkor sem sikerül minket mindig megkülönböztetni, ha történetesen az említett illető az egyikünkkel jár.

– Háttal voltál! – tiltakozott Lily, Lorcan és Lysander pedig tovább nevettek. – Ne merészelj kinevetni! – Most Lorcan válla bánta Lily erejét.

– Jól van, jól van! – tette fel a kezét Lorcan, mint aki megadja magát, aztán puszit nyomott barátnője homlokára.

Mielőtt tovább vitatkozhattak volna, hirtelen sikkantás szakította félbe a bulit.

Dahlia riadtan fordult meg, mert pontosan tudta, mit – vagyis kit – fog az ajtóban látni. És igaza is lett. A rózsaszín pongyolás Petunia állt ott, hajcsavarói ide-oda meredeztek a fején.

Kommentek :)