Egy végzős Dursley Roxfortban - 7. fejezet  

Posted by Deszy in

7. fejezet
Fekete


Dahlia mindenre úgy emlékezett utólag, mintha valamilyen filmet nézne. Lassított felvétel, minden fekete és fehér, homályos, közeli és távoli képek váltakoznak, ő pedig kívülről látja magát. A mosolyát, ami hirtelen eltűnik és hitetlenség veszi át a helyét. Petunia könnyeit, Harry együttérző pillantását, Lilyt, aki még mindig nem vette észre, mi történik körülötte, és továbbra is vadul csápolt a lelátón, mert minden bizonnyal gólt dobtak a szarkák. Lorcan és Lysander a megvadult szarkáikat próbálták megzabolázni, amik most már megállás nélkül rikácsoltak, Loo pedig nekik segített. Al és Nara éppen csókolóztak, mindenről és mindenkiről megfeledkezve. Aztán ott volt Hugo, aki mindent látott, mert utána jött, és megölelte, ő pedig a vállára hajtotta a fejét, és valószínűleg hosszú percekig sírt, amíg már teljesen átáztatta Hugo felsőjét, de ő még ekkor sem panaszkodott. Csak állt, és simogatta a hátát, és Petuniának életében először nem volt kifogása a varázslók ellen.

A kórházig vezető útból még ennyire sem emlékezett. Harry vezetett, Petunia pedig mellette ült az anyósülésen. Dahlia hátul volt, és még mindig Hugo kezét szorongatta, aki felajánlotta, hogy elkíséri őket, mikor még erősebben sírni kezdett, miután Harry közölte, hogy indulniuk kell. Kifelé bámult az ablakon és nézte, ahogy a táj elsuhan mellettük. Erdőket és városokat hagytak maguk mögött. Látott gyerekeket játszani, párokat sétálgatni, egy nő babakocsit tolt maga előtt. Amikor erősen koncentrált, még a varázsvilágot is észrevette: nappal repdeső baglyokat látott, egy feltűnően narancssárga ruhát viselő boszorkány kezében egy túlságosan is gondosan karbantartott seprűvel ballagott – Lilynek hála felismerte, hogy egy Nimbusz volt. Az élet ment tovább, és senkinek még csak fogalma sem volt, hogy valahol egy londoni kórházban egy élet néhány órája véget ért.

Aztán a könnyek egyszerűen elfogytak. Nem tudta, hová, de a hitetlenség és a szomorúság helyét megdöbbentő üresség vette át. Dahlia olyan volt, mint egy gép. Bólogatott, ment, ahová menniük kellett, de egyébként csak közönyösen meredt maga elé, a gondolatai pedig száguldoztak.

Emlékek ugrottak be, mindenféle logika nélkül, meg az, hogy nincs elég fekete ruhája, és kell vennie néhányat. Aztán eszébe jutott, hogy hogy gondolhat ilyesmire ezekben a pillanatokban. A kórház várójában ültek, amíg Harry és Dudley, aki közben megérkezett, a papírokat intézték. Aztán az is eszébe jutott, miközben őket nézte, hogy honnan tudják egyáltalán, mit kell tenni, amikor valaki meghalt. Neki fogalma sem volt róla.

Petunia Viola kezét szorongatta. Olyan fehér volt, mint a fal, de már ő sem sírt.

Dahlia menekülni akart. Érezte, hogy megint elő fognak törni a könnyei, de most nem úgy, mint amikor Harry kimondta, amit nem akart hallani – nem emlékezett a pontos mondatokra, csak szavakra: szívroham, hirtelen, kórház, nem tudtak mit tenni. Most sokkal rosszabb volt, úgy akart kitörni belőle, mint egy vulkán, és nem akarta, hogy ott, a kórházban kapjon hisztirohamot.

Hugóra nézett, és igyekezett kipréselni magából a szavakat, hogy haza akar menni, de nem tudta. A sírástól a szája ragacsos volt, és amúgy sem tudott volna összefüggően beszélni.

De a fiú rögtön megértette, mit akar, és aprót bólintott. Nem engedte el a kezét, csak megszorította, a következő pillanatban pedig már a szobájában voltak.

És akkor minden kijött. Annyira volt ereje, hogy lerogyjon az ágyra, összegömbölyödjön, aztán csak sírt, nem tudta, mennyi ideig. Érezte, hogy Hugo mellé fekszik, és jó érzés volt tudni, hogy nincs egyedül. És a fiú valahogy azt is tudta, hogy nem akar beszélgetni, és nem akar vigasztalást, mert nem jött olyan mondatokkal, mint hogy minden rendbe fog jönni, mert mindketten pontosan tudták, hogy semmi sem fog rendbe jönni.

Boszorkány volt, sok mindent rendbe tudott hozni: eltört szemüvegeket, szétszakított dolgozatokat, sérüléseket. De van, amire a varázslat sem képes.

Valamikor két sírás és egy fojtott lélegzetvétel között elaludhatott, mert amikor felnézett, már sötét volt. Hugo mellette feküdt, az oldalán, egyik karjával átölelte őt. Olyan nyugodt volt az arca, hogy Dahliának nem volt szíve felébreszteni, úgyhogy amilyen óvatosan és lassan csak tudta, arrébb tette Hugo kezét, és kimászott az ágyból.

Még mindig a szarkák meze volt rajta. És bár hálát adott érte, hogy nem valami harsogóan színes ruhát viselt, mert azt valamiért nem tudta volna elviselni, minél hamarabb le akarta venni magáról. Arra emlékeztette, hogy nem volt itt, amikor történt.

Nem merte megkérdezni, hogy mi okozta a szívrohamot, mert félt, hogy mit hallana. – Elolvasta a levelet, amit az ágyadon hagytál, és ideges lett. – Félt, hogy ezt hallotta volna, és ezt biztosan képtelen lett volna elviselni.

Fekete, fekete kell. A gyász színe. Ha valamihez értett, akkor az az volt, hogy mikor mit illik hordani. És pillanatnyilag a világ ilyen kis döntésekre szűkült: tedd előre a lábad, aztán a másikat, emeld fel a karod, öltözz át. Vegyél fekete ruhát.

Dahlia korábban soha nem értette, miért hordanak a gyászolók feketét. Egyik színnel sem volt különösebb baja, de a feketét valahogy soha nem szerette. A Roxfortban is rögtön levette a talárt, amint tehette. Túl sötét, túl unalmas. De még inkább nem fért a fejébe, hogy miért kell egy bizonyos színt elkönyvelni a gyász színének.

Most azonban minden a helyére kattant. Kellett valami, amit tehet, amibe kapaszkodhat, még ha ez csak annyi is, hogy fekete ruhát keresgél. Szüksége volt valamire, ami azt harsogja, hogy fáj, mintha csak egy zászlót lobogtatna azzal a felirattal, hogy: elvesztettem.

Amikor a gardróbjába lépett, nem lepte meg igazán, hogy milyen kevés feketét talált. És azok nagy része sem volt gyászra szabva: fekete miniruhák és a roxfortos egyenruhái. Utóbbi nem lett volna illetlen, de valahogy úgy érezte, apja emlékének a képébe röhögne azzal, ha azokat a ruhákat venné fel, amelyek azt harsogják a világnak, hogy boszorkány.

Végül talált egy egyszerű fekete szövetnadrágot meg egy fekete pamutpólót, ezeket vette fel. Haját elaludta, de nem igazán érdekelte, úgyhogy csak gyorsan begumizta, és óvatosan kilépett a szobájából, maga mögött hagyva a még mindig alvó Hugót.

Nem tudta, mi vár rá kint. A ház csöndes volt, nem látta Petuniának vagy Dudleynak semmi nyomát, és nem is hallotta őket. Ügyelve, hogy ő maga sem csapjon zajt, szülei szobájához osont. Amikor kinyitotta az ajtót, látta, hogy édesanyja az ágyban fekszik, és alszik. Most ő is nyugodtnak látszott, de pontosan tisztában volt vele, hogy az alvás az egyetlen, ami most felejtést nyújthatott neki néhány órára. Szeme még piros volt a sírástól, bal kezével pedig a paplanba markolt, mintha csak a férjét keresné maga mellett.

Dahlia nem tudta, hová menjen, hagyta, hadd vigye a lába, amerre akarja. Végül a konyhában kötött ki, és szinte nevethetnéke támadt, amikor eszébe jutott, hányszor akart felgyorsítani minden percet, amit itt kellett töltenie az anyjával és apjával minden reggel és este. Többet nem kell emiatt aggódnia.

Újabb könnycseppek jelentek meg a szemében, de már nem akart sírni. Tenni akart valamit, ami segít felejteni, még ha csak pillanatokra is. Meglátta a konyhapulton heverő szivacsot, a következő percben pedig már súrolt. Mindent, ami az útjába került, meg akart tisztítani.

Csak dörzsölt és dörzsölt, aztán megkereste a tisztítószereket, és megvolt a sorrend: fúj, súrol, lemos. Néhány órára a világ apróra szűkült, arra a kis helyiségre, és csak pár ellenséggel kellett megküzdenie: vízkővel és kosszal.

– Takarítasz? – kérdezte hirtelen egy hang a konyhaajtóból, és Dahlia még egy apró ásítást is hallott, bár Hugo próbálta elfojtani. – Lia takarít. Ilyet sem gyakran látni – állapította meg, amikor nem válaszolt. – Akarod, hogy segítsek?

– Nem.

Hugo bólintott, és leült az asztalhoz. Nem tudhatta, de azt a széket választotta, ahol Vernon is mindig ücsörögni szokott. Vajon mindig ez lesz? Vajon a legkisebb dolgokról is eszébe fog jutni? Vagy elfelejti, hogy két szalonnával ette a tojást reggelente, és ezen a széken ült, és két cukrot tett a teába, és mindig hagyott egy kortyot a csésze alján?

– Kérsz vacsorát? – kiáltott kissé túl váratlanul barátjára, amikor már minden csillogott, és anélkül, hogy megvárta volna, igent mond-e, már neki is állt elkészíteni.

Tojást sütött, és amikor látta, hogy nincs otthon kenyér – Petuniának nem volt alkalma boltba menni –, benyúlt a fagyasztóba, mert az anyja mindig tartott ott félig kész zsemléket, a végső esetre. Azokat is betette a sütőbe, aztán amikor elkészült, mindent egy tálcára halmozott, és Hugo elé tette.

A fiú döbbenten meredt rá.

– Mi az? – kérdezte Dahlia.

– Te tudsz főzni?

– Most azt mondod, nem tűnök konyhatündérnek?

– Lia, életemben nem láttam még fakanalat a kezedben.

– Ez nem igaz. Már többször segítettem nálatok a konyhában – felelte felháborodottan a boszorkány. És igaza is volt, mindig kényelmetlenül érezte magát, ha Mrs Weasley tett-vett, ő pedig csak tétlenül ücsörgött.

– Igen, mosogatni. – És ez is igaz volt.

Hugo közben letört egy darab zsemlét, és enni kezdett.

– És még finom is. Mindig tudsz meglepetést okozni. Takarítasz és főzöl.

– De ez nem jelenti azt, hogy rendszeresítjük, remélem, tudod.

– Nem is vártam – nevetett Hugo. – Oda lenne a jó híred.

A fiú lassan evett, és közben beszélgettek. A Roxfortról, Percyről, akit megint előléptettek, Ronról, aki elkapott pár boszorkányt, akik azzal szórakoztak, hogy szerelmi bájitalokat itattak gyanútlan muglikkal, afféle amatőr Cupidót játszva. A dolog akkor derült ki, amikor véletlenül testvérekkel itatták meg a keveréket. Scorpius Rose szerint valami új bájitalon dolgozott, ami rengeteg idejét elvette, Fred pedig állandóan őt nyúzta, hogy kiderítse, Scorpius mikor készül már el az új termékekkel. A legkisebb Malfoy ugyanis segített a Weasley Varázsvicc Vállalatnak olyan roppant hasznos termékek kitalálásában és elkészítésében, de főleg az elkészítésében, mint amilyen a Pukkanó Pocsolya.

Jól esett néhány percig normálisan beszélgetni, mintha nem történt volna semmi. Aztán a tányér kiürült, és amikor ezt meglátta, Lián megint úrrá lett a gyász. Elképzelni sem tudta, hogy miért váltotta ezt ki az üres tányér látványa, mégis ezt érezte.

Hugo letette a villát, és megfogta a kezét.

– Ugye tudod, hogy mi itt vagyunk neked? Ha bármi kell, ha bármire szükséged van, vagyis szükségetek van...

– Tudom.

Hugo bólintott, aztán kérdőn Liára nézett.

– Akarod, hogy maradjak?

Dahlia gondolkozott néhány másodpercig, de aztán arra gondolt, hogy ezzel magának kell megküzdenie, úgyhogy megrázta a fejét. Nem akarta Hugót is magával rántani, és azzal is pontosan tisztában volt, hogy nem lehet vele a nap minden egyes percében, előbb-utóbb úgyis egyedül marad. És akkor már inkább előbb, mint utóbb.

Amikor meghallották, hogy a padló nyikorogni kezd az emeleten, tehát Petunia felébredt, még hozzátette:

– Nem, jobb lesz, ha elmész. De mindent köszönök.

Hugo felállt az asztaltól.

– Ha kellek, csak üzenj.

Lia még hezitált egy kicsit, de végül megszólalt.

– Hugo, kérlek, szólj a többieknek, hogy... hogy egyedül akarok lenni. – Nem akart sajnálkozó pillantásokat, meg könnyeket, mert bőven elég volt a saját könnyeivel megküzdeni.

– Jó, de csak ha megígéred, hogy írsz.

– Írok.

– És ha kellek... – tette hozzá Hugo.

– Üzenek – egészítette ki Dahlia.

A fiú még bizonytalanul nézett rá egy ideig, de végül bólintott.

– Akkor megyek. Lia én...

– Nehogy azt merd mondani, hogy részvétem! – emelte maga elé mindkét kezét a boszorkány védekezőn.

– Nem azt akartam. Tudod, Harry mindig azt szokta mondani, hogy a halál egy új kaland kezdete. És lehet, hogy ez most keményen hangzik, de Lia, láttál már szellemeket, láttad már Harry patrónusát és hallottad, amiket mesélt... Látta Lilyt, látta Jamest és Siriust és Remust és Dumbledore-t. Biztos, hogy az édesapád itt van valahol, és figyel. Én hiszek ebben.

Mielőtt Dahlia válaszolhatott volna, egy elcsukló hang szakította félbe őket. Petunia állt a konyha ajtajában, és könnyes szemekkel, kezét a szájára szorítva nézte őket, miközben válla kissé rázkódott a visszafojtott sírástól.

Hugo gyorsan megölelte a lányt, még egyszer utoljára a fülébe suttogta, hogy írjon, aztán nyomott egy puszit az arcára. Úgy gondolhatta, jobb, ha nem Petunia előtt válik köddé, mert hagyományos módon indult el kifelé a konyhából, és még mielőtt elment volna a nő mellett, megállt.

– Nagyon sajnálom, ami történt. Őszinte részvétem – mondta egyszerűen azokat a szavakat Petuniának címezve, amelyeket Dahlia nem akart hallani. Aztán még hallották, hogy az előtérben egy utolsót nyikorog a padló a fiú súlya alatt, aztán Hugo hoppanált, és csak ketten maradtak a Privet Drive 4-es számú házában.

Kérdezz-Felelek  

Posted by Deszy

Dahlia mágikus ereje onnan származik, hogy ő véla vagy egyszerű emberként is boszorkány lenne?
Ahogy már a korábbi posztban is írtam, Dahlia boszorkánynak született. Tehát a mágikus képességei alapvetően ebből fakadnak, a vélasága úgymond másodlagos. A vélák is képesek ugyanazokra a dolgokra, mint egyébként a boszorkányok, csak általában nem akarnak beilleszkedni. És igen, ezenfelül vannak bizonyos képességeik, amelyek a boszorkányoknak nem – ezért képesek például hatékonyabban végrehajtani a nonverbális varázslatokat.


Akiket meghívott a bulijára az iskolában is együtt lógnak (meg nyáron nélküle) vagy ők azok, akik hozzá közel állnak, függetlenül attól, egymást mennyire kedvelik?
Akiket a meghívott a buliba, azok nagyrészt rokonok. Tulajdonképpen Nara, Scorpius és az ikrek kivételével mindenki Potter vagy Weasley. Tehát bizonyos körülmények között rajtuk kívül szoktak együtt tölteni időt, és kifejezetten nincsenek rosszban. Persze nem feltétlen biztos, hogy barátok lennének, ha nem lennének rokonok, de mivel azok...
Scorpius nem mindenkivel jön ki jól, alapból kicsit távolságtartó, szóval nem mondanám, hogy ő puszipajtása lenne mondjuk Jamesnek vagy Frednek.
Rose pedig bár jóban van Lorcannal és Lysanderrel, mindig kicsit furcsának tartotta a viselkedésüket, távol áll tőle az a fajta különcség, ami rájuk jellemző.
Nara nem igazán van jóban Jamesszel, mert nem szereti ezt a lázadó stílusát.
De kifejezetten rosszban nincsenek, csak vannak, akik jobban vannak egymással.


Hugo-ék most már megszokták a golyóstollat?
Nem, nem igazán. Tudják használni, nem furcsállják a dolgot, de pennát használnak. És egyébként az esetek többségében Lia is.


És milyen slágereket hallgattak Dahlia-nál? Milyen zenéket szeretnek ők, amihez képest a muglizene furcsa?
Na, ez azért vicces kérdés, mert a Végzősök a mi időnkhöz képest a jövőben játszódik. Szóval ne kérjétek, hogy tudjak mondani aktuális slágereket, amiket hallgattak, mert nem tudok.
Mindenesetre a normális mugli zenében a szöveget furcsállották, illetve ami újdonságot jelentett nekik az az elektronikus zene, ami náluk ugye nincsen.


A jeleneteket szoktad látni más szereplőid szemével is?
Ez változó. Sokszor nagyon tisztában vagyok vele, hogy egy másik szereplő mit gondol egy adott jelenetben, és mit tesz az előtt vagy az után a jelenet után. Ez általában nagyobb jelentőségű dolgoknál van – az olyan jeleneteknél, mint amilyen pl. Jamesnek a virágültetés és az, amikor elviszi Liát a Szellemszállásra, illetve az olyanoknál, amikor tudom, hogy egy bizonyos jelenet valamit előrevetít a jövőre nézve. Főleg érzelmileg.
Egyébként nagyon érdekes, mert a legtöbb dolgot Dahlia szemszögéből látom magam előtt, igazából két szereplő van csak rajta kívül, akinek a szemszögéből szoktam látni jeleneteket, illetve főleg újabban van egy harmadik is. :D Lehet találgatni, kik ők. :P Várom a tippeket, aztán ha gondoljátok, elárulom majd.
És ami számomra nagyon furcsa, bár igazából sejtem az okát, sokkal könnyebben írok – Lia kivételével – a pasikról a történetben.


Vannak jelenetek, amihez tudnál háttérzenét szerkeszteni?
Hú, hát ez nagyon változó. Olyan nagyon ritkán van, hogy egy adott jelenethez választok konkrétan zenét, amit hozzá akarok hallgatni. Ez általában csak akkor szokott előfordulni, amikor valami szomorú jelenetet írok, ilyen esetekben gyakran hallgatom a kedvenc bedepizős számaimat, hogy kellően szomorú legyek. (Igen, van ilyen listám. Mesterségesen képes vagyok sírásig bedepizni magam egy-egy ilyen novellához vagy részhez. Ezek a jelenetek bizonyos szempontból az önkínzás formái számomra. XD Szóval higgyétek el, szerintem én jobban bedepizek tőlük, mint ti. De valamiért mégis imádom írni őket.)
Az pedig, hogy éppen hallgatok-e zenét írás közben, nagyon változó, általában igen, mert nem nagyon bírom a csöndet, vagy nagyon ritkán az is előfordul, hogy valami film megy közben a háttérben, szigorúan olyan, amit már ezerszer láttam, és nem kell rá külön odafigyelnem.
Így ebből fakadóan nincsenek olyan dalaim, amik egy-egy jelenetet ihlettek például, mint ahogy Stephenie Meyernél volt. De van egy-két jelenet, amihez hangulatában igen, tudnék dalt választani.


Mennyire tudod megérteni például Andresilát vagy Vernon-t, amikor az ő szövegeiket írod?
Őszintén? Általában nem. Illetve nyilván ismerem az észjárásukat, főleg Andresila esetében tudom, hogy mit miért csinál, de igazán soha nem fogom őket megérteni, olyan értelemben semmiképp, hogy meg tudnám nekik bocsátani, amit csinálnak. Értem, mit miért tesznek, de ettől még nem szeretem őket.


Meg fog változni Vernon és Petunia hozzáállása Dahlia boszorkányságához? Meg fogják érteni, hogy ez Dahlia, teljesen mindegy, mit csinálnak? (mért érzem, hogy erre nem fogsz válaszolni? :D)
Ezt már Facebookon is írtam. Sajnos nem válaszolhatok, de hamarosan úgyis megkapjátok a választ.


Végül gondolom megtalálja az igazit, az esküvős jelenetre gondolok!
Ki tudja? :P Ez sajnos olyan kérdés, amire nem válaszolhatok.


Milyen hosszúra tervezed az EVDR-bant?
Hosszabbra, mint amilyen az EDR volt, ez biztos. Nagyjából tudom, mi fog történni, van egy vázlatom az eseményekről, de az még eléggé képlékeny, hogy egy-egy rész hogyan kerül majd fejezetekbe. Nem kizárt, hogy egy bizonyos eseménynek két fejezetet is szentelek, vagy lehet, hogy csak egy felet, vagy egy hosszút. Vagy két hosszút.
Szóval konkrétan nem tudom megmondani. Annyit tudok mondani egyelőre, hogy hosszabb lesz, mint az EDR, ami elvileg hosszra a Titkok kamrája és az Azkabani fogoly között van. Szóval nem kizárt, hogy a későbbi kötetek vastagsága is összejön majd.


Oliver változni fog az idők során?
Ezt sajnos nem árulhatom el, bocsi. Óriási spoiler lenne.


Jamesnek ki lesz a párja?
Még egy kérdés, amire nem válaszolhatok. Pontosan azért, amiért az előzőre sem. Nagy spoiler lenne. Mindenesetre annyit hajlandó vagyok mondani, hogy James szerelmi élete szerintem még fog meglepit okozni mindenkinek. :)


James <3333333
Igen, egyetértek. :D

Egy végzős Dursley Roxfortban - 6. fejezet  

Posted by Deszy in

6. fejezet
Meglepő meccs


Dahlia tanácstalanul ült a fésülködőasztalánál. Előtte ott hevert a dobozban az Olivertől kapott fülbevaló, ami ugyanolyan gyönyörű volt, mint amikor megkapta. Három nap telt már el azóta, hogy megérkezett Oliver levele, de még mindig nem tudta biztosan, mitévő legyen. Amikor Veda kopogtatott a csőrével az ablakán, jelezve, hogy visszatért, beengedte, és hagyta aludni. Nem küldte vissza az ajándékot, mert nem akarta, hogy a fiú betoppanjon hozzá. Ismerte annyira, hogy tudja, nem csak blöffölt, képes lenne eljönni meglátogatni.

És az tényleg nagyon szörnyű lenne. Még Hugo látogatása is sok szempontból érdekes volt, el sem tudta képzelni, milyen lenne, ha a pöffeszkedő mardekáros üldögélne a nappalijukban, a csontszínűre kárpitozott kanapé tökéletesen sima hajtásai között, és arról kérdezgetné Vernont, miért nem házimanó készítette a vacsorát. Maga lenne a pokol.

Így a fülbevaló maradt, Dahlia pedig minden nap többször kinyitotta és becsukta a dobozt, hátha ihletet kap, mit kellene tennie. Egyelőre nem kapott. Annyira ezen járt az esze, hogy még álmában is látta a fülbevalót, és külön dühítette a tudat, hogy Olivernek sikerült elérnie, hogy nem tudja kiverni a fejéből. Még akkor is, ha csak azért gondol rá, hogy hogyan vágjon vissza.

Az ékszer most is ott hevert előtte, és ahogy a tükörbe nézett, látta a nyakában lógó apró dáliát is, amit Hugótól kapott. Az árnyalatuk majdnem egyforma volt, ékszer mindkettő, és mindkettőt egy fiútól kapta. De nagyobb különbség nem is lehetett volna a két darab között.

Hugo ajándéka kedves volt és ártatlan, mint amilyen ő maga is. Szeretetből fakadt, Dahlia szinte látta maga előtt, ahogyan Hugo valami ékszerboltban álldogál, és akár az utolsó knútját is hajlandó rá áldozni, hogy boldognak lássa. Biztos volt benne, hogy az ajándékot gondos tervezés előzte meg, Hugo rengeteg ötletet átrágott, mire eszébe jutott a nyaklánc a medállal.

Oliver ajándéka ezzel szemben drága volt, mintha csak a képébe akart volna kiabálni, hogy ő sokat ér, vagy mintha egyszerűen csak meg akarta volna vásárolni. Agresszív volt, az ember arcába üvöltött, és Dahlia teljesen biztos volt benne, hogy Oliver nem bajlódott vele sokat: megvette az első keze ügyébe akadó ékszert. Egyszerre volt túl sok és túl kevés.

Huhogás rántotta vissza a gondolataiból a való világba, úgyhogy gyorsan visszapattintotta a doboz tetejét, és egészen a fésülködőasztal tükréig tolta, hogy minél távolabb legyen tőle. Aztán az ablakhoz rohant, és egy gyors pillantás elég volt, hogy tudja, kitől kapott levelet.

Wizer kényelmesen berepült, amikor kitárta az ablak egyik szárnyát, aztán gond nélkül leereszkedett Dahlia íróasztalára. Tökéletesen otthonosan mozgott, és ez nem volt meglepő, hiszen minden nyáron és minden szünetben többször megtette már ezt az utat. A megjelenésére Veda is rögtön magához tért, huhogott egyet üdvözlésként, aztán csöndesen figyelt.

James nem írt semmi meglepőt, csak emlékeztette Dahliát, hogy a meccse pontosan egy hét múlva lesz. Nem mintha Dahlia el tudta volna felejteni.

Az az egy hét szinte éveknek tűnt. Amióta csak boszorkány volt, arra vágyott, hogy szabadon varázsolhasson, de rá kellett jönnie, hogy ennek is megvannak a hátulütői. A bűbájoknak köszönhetően pillanatok alatt kitakarította a szobáját, és fél óra alatt a teljes ruhatárát sikerült szín szerint sorba rendeznie. Ezután átrendezte a táskákat, amelyek az ágya fölötti falszakaszt díszítették, de az Invito ezt is nevetségesen egyszerűvé tette.

Kiment néhányszor sétálni is, és a szokásához híven kedvesen mosolygott és köszönt mindenkinek, de rettegett, hogy megint találkoznia kell Oscarral, úgyhogy ezek a séták is csak rövidek voltak. Minden nap részt vett a közös reggeliken és vacsorákon, ahol Petunia és Vernon próbáltak úgy tenni, mintha nem tudnának róla, hogy lányuk nagykorú lett, és a szobájában varázsol. Pedig pontosan ezt tette, vagy ha éppen nem tudta már kitalálni, hogy mit gyakorolhatna, valamelyik nyárra feladott leckét írta, mert akadt belőlük bőven. Az egyetlen tantárgy, amiből nem volt leckéjük, az Átváltoztatástan volt, de ezt is csak a tanárváltásnak köszönhették.

Aztán végül csak eljött a meccs napja, és Dahlia nem is lehetett volna ennél izgatottabb. Úgy beszélték meg, hogy délelőtt 11-kor találkoznak a stadionban. Mivel Dahlia egyszer már járt ott – futólag, és akkor éppen nem volt meccs –, ezért nem volt szüksége kísérőre, és simán hoppanálhatott.

Mégis az egész reggel a meccsen járt az esze. Valószínűleg látszott is rajta az izgalom, mert a reggelinél Petunia szokatlanul méregette. Gondolkozott rajta, hogy elmondja-e nekik, hová készül, de végül úgy döntött, kár őket feleslegesen idegesítenie. Majd hagy nekik egy cetlit, ha esetleg keresnék.

A ruhaválasztás nem volt túl bonyolult. A Montrose-i Szarkák fekete-fehér mezben játszottak, így nem is volt kérdés, hogy ő is feketét és fehéret fog viselni. Még akadt is néhány holmija, amit korábban Jamestől kapott: egy szoros, fekete nadrág, amilyet a csapat játékosai is hordtak a meccseken, és egy hozzá illő felsőrész, fehér alapon egy szárnyaló szarkával.

A sok üres percnek volt valami is haszna is. Dahlia ezeket átalakította a maga szája íze szerint, és kicsit az évszakhoz igazította őket. A hosszú nadrág kicsit meleg lett volna, bár a kviddicsjátékosoknak ez nyilván nem okozott problémát a menetszél miatt. A boszorkány azonban nem akart megfőni a tűző napon, ezért levágta a nadrágot, és rövidnadrágot csinált belőle. Gondolkozott rajta, hogy beszegje-e, de végül úgy döntött, jobban tetszik neki azzal a néhány lógó cérnaszállal, így csak egy egyszerű varázslattal rögzítette, hogy a szál ne bomoljon tovább. A póló ujjait is levágta, v kivágást készített az addigi kerek nyakrész helyett, és a nadrághoz illően ezt sem varrta vissza.

Amikor felvette, egyszerre tűnt csinosnak és lázadónak, ezért ehhez igazította a haját is. Kicsit feltupírozta, és egyszerűen oldalra gumizta, hogy a copf a válláról lógjon lefelé. A sminkelést inkább kihagyta, mert biztos volt benne, hogy a nagy melegben szépen lassan lefolyna az arcáról az egész, de azért egy kis szempillaspirált feltett, hogy hangsúlyozza a zöld szemét. Egyre kevesebbszer fordított ennyi időt a külsejére, mert a legtöbbször csak idegesítette a figyelem, de James kedvéért még erre is hajlandó volt.

A tükörbe nézve tökéletesen elégedett volt. Tetőtől talpig fekete-fehérben igazi szarkának tűnt, aki bármire hajlandó a csapata kedvéért. Egyetlen dolog volt rajta, ami elütött a ruhája színétől, a Hugótól kapott zöld dália, ami pontosan ott lógott néhány centivel a póló új kivágása felett.

Háromnegyed 11-kor végül úgy ítélte meg, hogy menetre kész, úgyhogy fogta a jegyeket, gyorsan írt pár sort a szüleinek, hogy elment – gondosan az ágyára fektette a papírt –, aztán vett egy mély levegőt, és hoppanált.

Rögtön érezte, hogy már nem otthon van. A levegő friss volt, fű illatát hozta szél, ami kifejezetten jól esett a szoba áporodott levegője után. A kviddicsstadion egy erdő közepén volt, hogy távol tarthassák a nem kívánatos muglikat, és ez minden bizonnyal sikerült is, feltehetően néhány terelő bűbáj bevetésével, mert Dahlia egyelőre csak különös ruházatú felnőtteket látott – a kedvence a pink pólót és skótszoknyát viselő, bajszos varázsló volt. Ezért küzdött annyit a Roxforti Hírmondó cikkeivel, hogy legalább néhány varázslóval megértesse, hogyan öltöznek a muglik. Bár nyilvánvaló, hogy az ő cikkei nem jutnak el a megfelelő közönséghez.

A stadion mindenesetre hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint a roxforti, és Dahlia – bár nem először látta –, még mindig csodálkozott a méretein, és azon, hogy a mugliknak fogalmuk sincs róla, hogy ez az óriási épület itt áll az erdő közepén. Pedig a karikákat még innen, stadion mellől is látta, egészen az egekbe nyúltak.

– Dahlia! – James hangja meglepetésként érte, mert azt hitte, hogy már csak meccs után láthatja.

De a fiú minden kétséget kizáróan ott állt. Még úgyis kitűnt a többiek közül, hogy szinte mindenki fekete-fehér színeket viselt. Bár James felszerelése kétségtelenül profibb volt, mint a szurkolóké. Ugyanolyan fekete nadrág volt rajta és fehér póló, mint amilyet Dahlia is kapott. Ez kiegészült még egy térdvédővel és egy könyökvédővel és egy fekete bakanccsal, amiben a boszorkány akár csónakázni is tudott volna. És persze rajta volt az elmaradhatatlan fekete talár is, hátán a számával és a szarkával.

Dahlia emlékezett, hogy még mielőtt bekerült volna a csapatba, James viccelődött, hogy nem hajlandó olyan csapathoz igazolni, aminek a színe zöld vagy ezüst. A legjobban persze annak örült volna, ha megmaradhatott volna az arany-vörös párosításnál, de amikor Ron megjegyezte, hogy akkor mehet a Chudley Csúzlikhoz, erről végül hajlandó volt lemondani.

Most ahogy így nézte, el kellett ismernie, hogy ha csak a színeket nézte, a Montrose-i Szarkák tökéletes választás volt. A fekete szín tökéletesen illett James hajához, szinte olyan volt, mintha direkt ebbe a csapatba született volna. A világért sem mondta volna ezt ki hangosan, mert lekapta volna a tíz körméről, de sokkal jobban állt neki, mint a Griffendél vörös-arany színei.

– James, nem a meccsre kellene készülnöd? – kérdezte Dahlia, miután James megölelte.

– Gondolod, hogy kibírnám anélkül, hogy üdvözölnélek?

– És az edződ? Nem bánja?

James arckifejezéséből Dahlia rögtön tudta, hogy az edző nagyon is bánta, úgyhogy inkább másra terelte a témát.

– A többieket láttad már?

– Még nincsenek itt, korán jöttél.

Dahlia gyorsan a karkötőjéhez nyúlt, hogy megnézze, mennyi is az idő pontosan.

– Öt perc múlva 11. Nem jöttem korán.

– Ennyi év után már tudhatnád, hogy a Pottereknél és a Weasleyknél a 11 azt jelenti, hogy negyed 12-re talán ideérnek.

Ebben mondjuk volt valami. James végigmérte Dahliát, csak most vette észre, hogy átalakította a tőle kapott mezt. Ezt abból tudta, ahogy a fiú szeme kitágult a meglepetéstől.

– Mit szólsz? Kicsit meleg lett volna, ha úgy hagyom.

– Ha a húgom lennél, most valószínűleg rád ragasztanék egy pulcsit vagy valamit, és soha többet nem tudnád leszedni.

– De nem vagyok a húgod! – jegyezte meg széles mosollyal Dahlia.

– Nem, nem vagy. – Egy korukbeli feltűnően méregetni kezdte, és már épp lépett volna oda hozzájuk, de James szigorú pillantására inkább megfordult, és gyorsan eltűnt a tömegben.

– Ne aggódj! Ma nem zavarnak – nyugtatta meg a fiút.

– De engem igen – morogta James.

A fiú után egy csapat lány jelent meg, Dahlia még apró sikolyokat is hallott. A lányok szemérmesen és kevésbé szemérmesen nézegették Jamest, és próbálták eldönteni, hogy oda merjenek-e jönni hozzá.

– Úgy látom, megjöttek a rajongóid, úgyhogy nem zavarlak tovább.

Még egy méterre sem volt a fiútól, amikor a lányok körbevették, és néhány perccel később elnyelte a rajongók tömege. Dahlia csak nevetett, és legnagyobb örömére néhányan másodperc múlva már észre is vett egy ismerős vörös üstököt, és hátulról átölelte a magas fiút.

– Hugooo!

A fiú megugrott a váratlan ingertől, de aztán amikor megfordult, viszonozta Dahlia ölelését.

– Már nem tudtuk, hol vagy.

– Én? Ti késtetek! Én meg egész eddig a kviddicssztárt szórakoztattam.

Hugo arra nézett, amerre Dahlia a fejével intett, és nyújtózkodás nélkül is látta az unokatestvérét.

– Ahogy látom, bőven akad, aki átvállalja tőled ezt a terhet. Köszönni akartam, de akkor inkább hagyom – vonta meg a vállát. Dahlia még látta, hogy Hugo lopva a nyaklánc felé pillant, és futólag elmosolyodik.

Majdnem mindenki ott volt a meccsen. Rose nem tudott eljönni, és nélküle Scorpius is távol maradt. Nara és Albus kézen fogva álldogáltak, Lily pedig Hugo szerint már az öltözőben van, hogy lerohanja a játékosokat a kérdéseivel. Lorcant és Lysandert nem lehetett nem észrevenni, fejükön ugyanis egy hatalmas szarkafej foglalt helyet, és néhány percenként kitárta a csőrét, hogy valami válogatott szöveget rikácsoljon, ami elvileg a csapat biztatását szolgálta volna, gyakorlatilag pedig csak a rajongók halláskárosodását biztosította. Különösen akkor volt aggasztó a helyzet, amikor a két fejfedő egyszerre döntött úgy, hogy ideje újabb rigmust üvölteni.

Aztán Loo is felbukkant, és körülbelül három perc után ajánlotta fel, hogy ha gondolják, elnémítja a két madarat, vagy ha nagyon súlyossá válik a helyzet, inkább pingvinné változtatja őket – a szín nem változna, úgyhogy senkinek sem tűnne fel, de azok legalább nem rikácsolnak így. Bár az ajánlat kétségtelenül csábító volt, mégis inkább visszautasította.

– Erre talán nem lesz szükség – nevetett Dahlia, mert szerette nézni az ikrek különc lelkesedését. És amikor meghallotta Lysander szarkájának legújabb bölcsességét – Tolvaj szarkák, tolvaj szarkák, lopni jöttek, de nem marhát. Nem is lovat, nem is öszvért, csak a cikesz lesz az övék –, nem volt szíve lelombozni őket. Ráadásul ő is jót nevetett, mert elképzelni nem tudta, hogyan lophatna el egy szarka egy marhát, de inkább szó nélkül hagyta ezt az apróságot.

Mire elfoglalták a székeiket – az egyik legjobb helyet kapták, ahonnan tényleg mindent láthattak –, a stadion már majdnem teljesen megtelt. Még negyed óra kellett, mire mindenki elfoglalta a helyét. Illetve majdnem mindenki.

– Hol van Harry? – kérdezte az izgatott Lilyt Dahlia, aki egy rakat aláírt fényképpel tért vissza az öltözőből.

– Nem tudom. Elvileg ő is jön – vonta meg a vállát, aztán már csak a pályára összpontosított.

A játékosok sorban repültek be a pályára. Először a vendégek érkeztek, a Kestrels játékosai, smaragdzöld talárjaikban. Dahlia elég ironikusnak találta, hogy az első meccsen, amin Jamest profiként látja játszani, pont a Mardekár színeit viselő csapattal játszanak. A nézőtéren a leprikónos zászlókat lengető rajongók ujjongani kezdtek, bár ők láthatóan sokkal kevesebben voltak, mint a hazai csapat drukkerei. Ezt akkor lehetett igazán érezni, amikor a Szarkák érkeztek meg sorban, és akkora volt az üdvrivalgás, hogy simán túlkiabálták a Sonorust használó közvetítőt. Így Dahliáék nem is hallották James nevét, de persze nem is volt rá szükségük, mert rögtön felismerték, amikor a pályára repült.

Abban a pillanatban, amikor elkezdődött a meccs, megértette, mire ez a nagy hűhó a kviddics körül. Persze, a Roxfortban is kijárt a meccsekre, és szerette is őket, de csak a csapatszellem miatt, és azért, mert drukkolhatott a barátainak. De most... A játékosok ide-oda száguldoztak, és olyan cseleket mutattak be, amilyeneket Dahlia még soha nem látott.

Lily persze készségesen magyarázta neki a dolgokat, néhány másodperccel a közvetítő előtt kiabálva oda neki, mit látnak. Dahlia rég volt kviddicsjátékosok nevének hosszú sorát hallotta.

– Plumpton! Csorszkov! Elképesztő! Odanézz, de gyönyörű karvalyfej támadás! Próbálom megtanítani a többieknek a csapatban, de nem megy valami rózsásan.

James legszebb pillanata talán az volt, amikor a másik terelővel – Eugene-nak hívták, a vezetéknevére nem emlékezett, mert James mindig csak Eugene-ként emlegette a leveleiben – ketten ütötték meg egyszerre a gurkót, és ezzel eltérítették a másik csapat fogóját a cikesz elkapásától.

Ettől persze a dolgok még nem álltak túl rózsásan. Az ellenfél negyven góllal vezetett, ami szinte hihetetlennek tűnt, olyan jól játszottak Jamesék. A baj csak az volt, hogy a Kestrels is.

Persze Dahlia tudta, hogy még bőven van esélyük egyenlíteni vagy átvenni a vezetést, hisze a meccs akár órákig eltarthat. És ha esetleg az ő fogójuk – Adelaide – kapja el a cikeszt, akkor rögtön nyertek is.

Dahlia azonban már nem tudta meg, hogy mi lett a meccs sorsa.

– Az ott Harry? – kérdezte, amikor észrevette unokatestvérét belépni a hozzájuk legközelebbi feljárón.

Lily nem figyelt rá, Hugo azonban odafordult.

– Igen! De az...

Nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség, Dahlia pontosan látta, kivel jött Harry. Petunia olyan volt a varázslók és boszorkányok színes gyűrűjében – nem mindenki volt feketében vagy fehérben –, mint egy fehér virágszál a tarka mezőn.

De valami még annál is jobban kétségbe ejtette Dahliát, hogy az anyját ennyi varázsló között látja: a könnyes arca.

Vélák  

Posted by Deszy in

Sziasztok!


Na jó, rengeteg (de tényleg rengeteg) kérdést kaptam a vélákról, hogy mit tudnak, hogy lett véla Dahlia, stb. stb. 

Először is szeretnék hangsúlyozni két dolgot: nagyon örülök a kérdéseknek, még akkor is, ha ugyanazokat a dolgokat kérdezitek, szóval hajrá! És a másik, hogy nem azért tartok vissza információkat, mert gonosz vagyok, vagy csak részben azért. :P Egyszerűen csak a történet miatt csinálom. 

Na, és akkor szépen sorban. Egy érdekes kérdéssel kezdenék, ami abszolút jogos:

Az EDR elején Dahlia neve mellé a boszorkány szó kerül, nem a véla. 
Nem, ez nem baki. Dahlia boszorkánynak született, így boszorkány, amikor feljegyzik a nevét a könyvbe. 

És akkor néhány szó a vélákról.

Rowling a vélák faját bizonyos szempontból rendkívül részletesen megalkotta (ismerjük bizonyos képességeiket, ismerünk negyedrészben vélát stb.), más szempontból viszont nagyon nem, hihetetlen mennyiségű kérdőjel marad, illetve pontosan abból adódóan, hogy egy véla származású szereplőt ismerünk meg igazán, nem tudni biztosan, hogy mi az, ami az ő személyes tulajdonsága és mi az, ami a vélaságából fakad. (Például tévhit, hogy a vélák szőkék. NEM! Fleur szőke, pont.)

Az egyik legnagyobb kérdőjel a vélákkal kapcsolatban például a szaporodásuk. A legtöbben azon a véleményen vagyunk, hogy a vélák nőneműek. De léteznek véla férfiak? Ha nincsenek, hogyan szaporodnak? Na? Na?  Ugye! Erre például eddig nem kaptunk választ.

Éppen ezek a kérdőjelek és lyukak teszik lehetővé azt, hogy a véla kérdés érdekes lehessen a Végzősökben. Mert nincsenek válaszaink. Amit biztosan tudunk, attól nem térek el, ami kérdőjeles, ott a legvalószínűbb verziót választom, a lyukakat pedig egyrészt az eredeti véla legendák (igen, nem Rowling találta ki őket), másrészt a saját kútfőm alapján betömködöm. 

Tehát amit olvasni fogtok, az főként Rowling véláira épít, részben pedig a klasszikus legendákra és a saját ötleteimre. (Példának okáért aki követi a Facebook oldalt, az tudhatja, hogy Dahlia patrónusa hattyú. Az eredeti legendák szerint a vélák szép nőkön kívül meg tudtak jelenni lóként, farkasként és - meglepetés - hattyúként!)

Na, és akkor visszakanyarodva az eredetileg felvetett kérdésre: miért nem véla szerepel Dahlia neve mellett?

Az EDR és Végzősökbeli véla világban többféleképpen lehet véla az ember. Vagy annak születik, vagy azzá válik. Dahlia esetében az utóbbi történt. 

Arra a kérdésre sem válaszolhatok, hogy van-e véla Dahlia felmenői között. Az biztos, hogy boszorkány van, egyelőre elégedjetek meg ezzel a tudással.

Nyilvánvalóan Andresila körül is vannak még kérdőjelek, nem is kevés. Reményeim szerint amint a Végzősök befejeződik, minden tiszta lesz: mind a vélákról általánosságban, mind Dahliáról és Andresiláról.

Ki mit tanul? - Dahlia  

Posted by Deszy

Sziasztok!


Mostantól bizonyos időközönként hozok egy-két érdekességet. Bár nyilvánvalóan a Végzősökből is ki fog derülni, de azért mindenkiről megosztom, milyen tantárgyakat tanul a Végzős évében. 

Kezdjük Dahliával!

Átváltoztatástan
Sötét varázslatok kivédése
Legendás lények gondozása
Bűbájtan

Dahlia ezekből a tárgyakból készül a RAVASZ-ra. 

Dahlia nem valami hivatás miatt választotta ezeket a tárgyakat. A legtöbb tárgyát a vélasága miatt választotta, azt reméli, jobban kiismeri ezeket a képességeit a tárgyaknak hála. Ezért az Átváltoztatástan és a Legendás lények gondozása - amit annak ellenére felvett, hogy Hagrid mindenféle szörnyetege meg férge sokszor nagyon megviseli. 
A Sötét varázslatok kivédése szinte kötelező tantárgy azoknak a körében, akiknek a családja részt vett a Nagy Csatában, így minden Weasley és Potter tanulta/tanulja. Dahlia ezenkívül nem feledkezett meg Andresiláról sem, ez is motiválta abban, hogy felvegye ezt a tárgyat. 
A Bűbájtan az, amelyik kissé kilóg a sorból, bár annyiban nem, hogy a vélaság miatt Dahlia képes egy-két dologra, amire a többiek nem feltétlenül - például az órás mutatvány, amit az előző fejezetben láthattunk. Dahlia ezt a tárgyat szereti a leginkább, és ez megy neki a legkönnyebben, ezért nem volt kérdés, hogy felveszi.






A legtöbb diáknak három vagy kevesebb tárgya van, amelyből RAVASZ-ra készül, Dahlia négyet vett fel. Ez azonban a Hollóhátban nem számít kirívónak, ebben a házban akadnak olyan diákok is, akiknek öt tárgyuk is van, és ritkán, de előfordult már hat tantárgyas eset is.

A fülbevaló  

Posted by Deszy in

Sziasztok!


Aki követi a Facebook oldalt is, talán emlékszik rá, hogy írtam, mindig öröm, ha találok olyan képet valamihez, mint ami a fejemben is van. Na, hát íme, így képzeltem a fülbevalót:




Egy végzős Dursley Roxfortban - 5. fejezet  

Posted by Deszy in

5. fejezet
Oliver


Dahlia dühösen nézte a dobozt. Elképzelni sem tudta, hogy mi lehet benne, de nem volt benne biztos, hogy tudni akarja. Ezért a csomagot inkább félretette, és a kisebbik rosszat választotta: elolvasta a levelet.


Dahlia, Dahlia, Dahlia!

Ugye nem gondoltad, hogy kihagynám a születésnapod? Személyes sértésnek veszem, hogy nem hívtál meg a bulidba, de valóban jobb lesz, ha majd inkább kettesben ünneplünk. Az ajándékodat mindenesetre elküldtem, nem szeretném, hogy azt gondold, tőlem nem kapsz semmit.
Hamarosan találkozunk!

Csókol:
Oliver


Dahlia újra átfutotta a sorokat, mert nagyon rossz érzése volt. Ugye ez nem azt akarta jelenteni, hogy egyszer csak beállít hozzá, amikor a legkevésbé számít rá? Még ezt is kinézte volna a fiúból, és Oliverre már tényleg nem volt szüksége, kiváltképp arra, hogy rejtegetnie kelljen. Vagy még rosszabb ha nem a fiú nem akarja, hogy rejtegesse, és egyszer csak megjelenik a bejárati ajtó előtt, mintha ez lenne a legtermészetesebb, ő pedig magyarázhatná a szüleinek, hogy ki ő és mit keres itt.

Gyorsan felkapott egy darab papírt, ami az íróasztalán hevert, és gondolkozás nélkül írni kezdett:


NE GYERE IDE! NE MERÉSZELJ IDEJÖNNI!!!


Csak ennyit írt a papírra, harsogó nagy betűkkel, három felkiáltójellel a végén, aztán odaadta Vedának, aki bár kissé nyűgösen, de elindult a levéllel. Csak remélni merte, hogy Oliver érzékeli, hogy éppen nagyon dühös, és legszívesebben ordítana vele, ha tehetné. És legfőképpen azt remélte, hogy megérti, hogy mit ír, és eszébe sem jut, hogy eljöjjön hozzá.

Lopva a csomag felé sandított, és azon gondolkozott, vajon mit is kellene tennie vele. Végül egyszerűen ott hagyta az ágyán, és hogy elterelje a figyelmét, bevetette magát a ruhái közé. De nem tehetett róla, a pillantása időről időre visszatért a dobozhoz. A helyzeten csak rontott, hogy az egész éjszakás ébrenlét megtette a hatását, és ha nem az Olivertől kapott ajándék miatt volt kíváncsi, akkor arra gondolt, hogy aludnia kéne, amiről rögtön az ágya jutott eszébe, és újfent a rajta heverő csomag jutott eszébe.

Végül meggyőzte magát, hogy talán mégis jobb lesz, ha kinyitja. Maga előtt látta az egyik rivallót, amit Lily kapott Harrytől, és hirtelen félni kezdett, hogy Oliver is kitalált valami hasonlót. Kinézte belőle, hogy megbűvölte a csomagot, és ha nem nyitja ki, a végén még ő maga ugrik elő belőle.

Úgyhogy miután már körülbelül negyed órája szemezett a csomaggal, végül döntésre jutott, lehuppant a csomag mellé, és lassan, óvatos mozdulatokkal elkezdte kinyitni, mintha csak attól tartana, hogy felrobban a kezében.

Aztán már nem félt, hogy fel fog robbanni, de a helyzet nem sokat javult.

A dobozban két kisebb dobozt talált, mindegyikhez egy külön kis cetlit ragasztottak. Dahlia a nagyobb felé nyúlt, mert ez tűnt a veszélyesebbnek. Minél nagyobb a doboz, annál nagyobb kárt okozhat.

Amikor felpattintotta a kis dobozt, három szem cukorkát talált benne. Mind sárga volt, közepükön pedig csak egy fehér kör látszott, és Dahliának percekre volt szüksége, míg rájött, hogy az nem is kör, hanem egy O betű. O, mint Oliver. Egoista.

Dahlia a cukorkákat méregette, és próbálta felidézni, hogy látott-e már ilyet a Mézesfalásban. De biztos volt benne, hogy nem. Utálta magát érte, de Oliver ajándéka kíváncsivá tette. A mellé csatolt cetlitől azonban csak kicsit lett okosabb:


Ha bajban vagy, kapj be egyet! Ne aggódj, nem méreg, és nem lesz spenótíze sem. (Látod, tudom, hogy utálod a spenótot.) Nekem az első csókunkat juttatta eszembe az íze. Biztos emlékszel.


Emlékezett. Túlságosan jól is.


– Visszajutok egyedül is, James – lökte oldalba a fiút a késő esti túra végén. – Tudod, hogy nem kell félteni.

– Tele vannak a folyosók buzgó prefikkel. Nem szeretném, ha a Hollóhát súlyos pontokat veszítene miattam. Nem mintha nem mi győznénk, de nem akarom, hogy erre foghasd.

– Fogd be! – nevetett Dahlia, aztán útnak indult a Hollóhát tornya felé.

Nem is bánta, hogy van még egy kis ideje egyedül, mielőtt ágyba kerül, mert ilyenkor mindig pörgött az agya, száguldoztak a gondolatai, és még ott munkált benne az adrenalin.

Már nagyon közel járt, amikor hirtelen lépéseket hallott a folyosón, gyors, határozott kopogást a kőpadlón. Mielőtt azonban eltűnhetett volna, az egyik sarok mögül előlépett Oliver. Dahliának nem volt hozzá hangulata, de örült, hogy nem egy prefektus vagy egy tanár az. Büszke volt rá, hogy eddig még soha nem kapták el, persze Loo kivételével, de ő nem számított.

– Mit csinálsz itt?

– Ugyanezt megkérdezhetném én tőled – felelte fölényesen Oliver, miközben keresztbe fűzte a kezét a mellkasán, és az egyik falnak támaszkodott. – Vagy egyszerűen örülhetnénk a csodás véletlennek, hogy így egymásba ütköztünk.

– Véletlennek? Persze. A Mardekár klubhelyisége nem erre van.

– Milyen tájékozott valaki. És mit kerestél te a Mardekár klubhelyiségében, hogy így tudod? Vagy inkább azt kellene kérdeznem, kit?

Dahlia tízig számolt magában, ez volt a legújabb módszere arra, hogy lenyugtassa magát, mielőtt a vélasága valami csúnya dologba torkollna. Amikor elért a tízes számhoz, nagyon sóhajtott, aztán elindult tovább a folyosón. Már csak pár méter választotta el a céljától, nem hagyhatta, hogy megállítsák.

Mielőtt azonban kikerülhette volna Olivert, a fiú elé ugrott, és elállta az útját. Amikor Dahlia balra lépett, ő is, amikor jobbra, megint követte.

– Mit akarsz?

Oliver nem válaszolt, hanem helyette megjelent az arcán az az idegesítő vigyor, majd egy másodperccel később a szája már az övére tapadt.

A karjai kinyúltak, hogy átölelje Dahliát, amire szüksége is volt, mert a boszorkány rögtön lépett volna hátrébb. De Oliver erősebbnek bizonyult, és ettől ő csak még dühösebb lett. Próbálta eltolni magától, erősen lökte, de képtelenség volt.

Az egész szürreálisnak hatott. Egyáltalán nem így képzelte az első csókját. Azt gondolta, hogy boldog lesz, hogy az egész felemelő lesz, de most csak furcsa volt. Oliver nyelve, a karja a hátán, a másik pedig a hajában, az apró hangok, amiket a fiú a csók közben hallatott. Dahlia mindennek tudatában volt, a legutolsó koppanást is hallotta a folyosón. Nem testen kívüli élmény volt, hiszen mindent érzett, legfőképp Oliver szájának mentolos ízét, de mégis mintha nem vele történt volna az egész.

Nem nevezte volna szükségképpen rossznak, de nem volt összehasonlítási alapja, abban pedig biztos volt, hogy nem akarja, hogy Oliver nyelve az ő szájában legyen.

Amikor a fiú végül elengedte, a pofon óriásit csattant a néma csendben. Dahlia látta, hogy a tenyere nyomán piros a fiú arca, még az ujjai vonalát is felfedezte, és nagyon remélte, hogy maradandó nyomot hagytak. Legalább pár napig magán viselhetné őket, hátha akkor észbe kapna, hogy mit dugdos és hova.

A sötét folyosón csak ők ketten voltak, és még fényt is csak néhány fáklya adott. Az egész még akár romantikus is lehetett volna, de egyáltalán nem volt az. Sőt, miután Dahlia sokkal közelebbről megismerte a fiú nyelvét, mint ahogy akarta volna, kifejezetten hátborzongatónak és taszítónak tűntek a falakon hullámzó vöröses árnyak.

– Ha ezt még egyszer, csak még egyszer meg mered tenni, nem csak a tenyeremmel kerülsz majd közelebbi kapcsolatba, hanem a pálcámmal is, világos?

Dahlia úgy fújtatott, mint egy dühös macska. Vett egy mély lélegzetet, aztán kifújta. Legnagyobb bánatára azonban Oliver mindennek ellenére elégedettnek tűnt.

– A tenyereden kívül mással is közelebbi kapcsolatban voltam az előbb.

A boszorkány gyorsan kihúzta magát, megvetően a fiúra nézett, aztán hátat fordított, és a kecses léptekkel elindult vissza a Hollóhát klubhelyiségébe. Csak remélni merte, hogy a kopogtató most nem valami nehéz kérdést tesz fel, mert egyáltalán nem volt türelme a rejtvényekhez. Egy ilyen éjszaka után semmiképp.

Amikor lefeküdt, csak tovább rontott a helyzeten, hogy biztos volt benne, az száján látszik a csók helye, és még álmában is érezte az átható mentolízt.


Dahlia a három cukorka fölé hajolt, és amikor megszagolta őket, újra érezte a mentol illatát, édes volt és karcos, ugyanolyan, mint amikor Oliver megcsókolta. És csak dühös lett, ha arra gondolt, hogy erről az illatról tényleg Oliver és az a csók jut eszébe.

És egyébként is, mi a fene az, hogy ha bajban van, kapjon be egyet? Majd még biztosan cukorkát fog szopogatni a legnagyobb pánik közepén!

Gyorsan visszapattintotta a doboz tetejét, aztán olyan messzire hajította a szobájában, amennyire csak tudta. Valahol a gardróbban kötött ki.

Ott volt azonban még a másik doboz. Dahlia arra gondolta, hogy abban valami még szörnyűbb dolog rejtőzik. Talán Oliver kezének másolata, és amikor kinyitja, előszökken, hogy a hajába túrjon, ahogyan azon az éjszakán.

Bár talán mégsem egy kéz az, mert ahhoz túl kicsi a doboz.

Dühös volt, és erősen kételkedett benne, hogy a helyzet lehet még ennél rosszabb, ezért végül úgy döntött, jobb, ha egyszerre letudja az ajándék másik felét is.

A kisebb dobozért nyúlt, és elolvasta az ahhoz írt üzenetet.


Ne mondd, hogy nem tudom, mire vágynak a nők! A másik ajándékod a jövőre szól, de azt akartam, hogy kapj valamit most rögtön. Szeretném még viszontlátni, viseld a kedvemért! Mondjuk a következő csókunknál.


Dahliának a viseld szótól rögtön hányingere lett, de erős akart maradni, és mielőtt meggondolhatta volna magát, felnyitotta ezt az ajándékot is.

Nem akarta elhinni, hogy mi van a kezében. Biztos volt benne, hogy mi az, tanultak az ilyenekről még régen, amikor mugli iskolába járt, és cikket is többször írt már a drágakövekről, de...

Egy gyémánt fülbevaló? Illetve ha pontos akar lenni egy fülbevaló smaragddal és gyémánttal? Ugye ez csak valami vicc?

De nem volt az. A dobozka alján két fülbevaló feküdt, belesimultak az ezüstösen csillogó bársonyba, ami az ékszerdoboz alját borította. A fülbevaló hatalmas volt, olyan, ami súlyosan lehúzza a nők fülét, de mégis hordják, annyira gyönyörű. Két részből állt: két egymással szembeforduló csepp alakú kő. A felső kisebb gyémánt, az alsó, nagyobb pedig smaragd. A két drágakövet ezüst foglalat tartotta össze, a smaragd cseppet pedig még egy kisebb gyémántokból álló koszorú ölelte körbe.

Olyasfajta ékszer volt, amilyet a férfiak régen a szeretőiknek vettek, és aztán a nők boldogan viselték, mintha csak azt akarnák hirdetni, milyen sokat érnek.

Dahlia a fülbevaló felé nyúlt, mert még mindig nem akarta elhinni, mit adott neki Oliver. Kiemelte a dobozból, és nézte, ahogy megcsillan rajta fény. Kétségtelenül igazi volt.

És ekkor rájött, hogy az előbb tévedett. Lehetett még sokkal dühösebb, mint az emlék hatására. Sokkal-sokkal dühösebb. Hogy merészelt neki Oliver ilyen ajándékot adni?

Valaki hirtelen feltépte a szobája ajtaját.

Petunia volt az, és fürkészve nézett körbe a szobában, hogy ott vannak-e még az éjszakai látogatók. Amikor azonban meglátta, mi van Dahlia kezében, rögtön elfelejtette, miért jött.

Csak tátogott, de megszólalni nem tudott, miközben nézte a fülbevalót a lánya kezében. A boszorkánynak már kétsége sem volt, hogy amit a kezében tart, valódi, és ezzel Petunia is tisztában lehetett.

Dahlia abban a pillanatban már sajnálta, hogy elküldte Vedát az üzenettel, mert ha várt volna még egy kicsit, rögtön visszaküldhette volna a fülbevalót is. Mert hogy ezt nem fogadhatta el, abban biztos volt.

– Nem akarok róla beszélni – mondta Dahlia az anyjának, gyorsan visszatette a fülbevalót a dobozba, és vissza is csukta, hogy ne is lássa.

– De... De... – nyökögte Petunia. – Az...

– Igen, tudom.

– Hogyan? Kitől?

– Nem tartom meg, úgyhogy nem számít.

Hirtelen kopogás hallatszott az ablak felől.

– Veda? – kérdezte, pedig tudta, hogy ő nem érhetett vissza ilyen hamar.

Igaza is lett, egy idegen bagoly ült az ablakpárkányon, aki cseppet sem hasonlított az övére. Macskabagoly volt, világos tollakkal és kerek fejjel. Barátságtalanul méregette Dahliát fekete szemével, aztán amikor nem vette el tőle a küldeményt, figyelmeztetően huhogott.

Az üzenet Olivertől jött. Aznap már a negyedik, állapította meg Dahlia keserűn.


Dahlia!

Veda még nem érkezett meg, bár sejtem, hogy hamarosan itt lesz. Ne aggódj, megetetem, és csak akkor bocsátom útjára, ha már kifújta magát kicsit.
És ha már fújtatás... Most biztosan dühös vagy. De kössünk üzletet! Megtartod az ajándékaim – ha már elküldted Vedával, küldöm vissza bagolyfordultával, ne aggódj –, és én nem állítok be hozzád váratlanul. Ellenkező esetben hamarosan találkozunk a Privet Drive 4. alatt. Kíváncsi vagyok a szüleidre, már annyit hallottam róluk, alig várom, hogy személyesen is találkozzak velük.

Csókol:
Oliver

Kommentek :)