7. fejezet
Fekete
Dahlia mindenre úgy emlékezett
utólag, mintha valamilyen filmet nézne. Lassított felvétel,
minden fekete és fehér, homályos, közeli és távoli képek
váltakoznak, ő pedig kívülről látja magát. A mosolyát, ami
hirtelen eltűnik és hitetlenség veszi át a helyét. Petunia
könnyeit, Harry együttérző pillantását, Lilyt, aki még mindig
nem vette észre, mi történik körülötte, és továbbra is vadul
csápolt a lelátón, mert minden bizonnyal gólt dobtak a szarkák.
Lorcan és Lysander a megvadult szarkáikat próbálták
megzabolázni, amik most már megállás nélkül rikácsoltak, Loo
pedig nekik segített. Al és Nara éppen csókolóztak, mindenről
és mindenkiről megfeledkezve. Aztán ott volt Hugo, aki mindent
látott, mert utána jött, és megölelte, ő pedig a vállára
hajtotta a fejét, és valószínűleg hosszú percekig sírt, amíg
már teljesen átáztatta Hugo felsőjét, de ő még ekkor sem
panaszkodott. Csak állt, és simogatta a hátát, és Petuniának
életében először nem volt kifogása a varázslók ellen.
A kórházig vezető útból még
ennyire sem emlékezett. Harry vezetett, Petunia pedig mellette ült
az anyósülésen. Dahlia hátul volt, és még mindig Hugo kezét
szorongatta, aki felajánlotta, hogy elkíséri őket, mikor még
erősebben sírni kezdett, miután Harry közölte, hogy indulniuk
kell. Kifelé bámult az ablakon és nézte, ahogy a táj elsuhan
mellettük. Erdőket és városokat hagytak maguk mögött. Látott
gyerekeket játszani, párokat sétálgatni, egy nő babakocsit tolt
maga előtt. Amikor erősen koncentrált, még a varázsvilágot is
észrevette: nappal repdeső baglyokat látott, egy feltűnően
narancssárga ruhát viselő boszorkány kezében egy túlságosan is
gondosan karbantartott seprűvel ballagott – Lilynek hála
felismerte, hogy egy Nimbusz volt. Az élet ment tovább, és
senkinek még csak fogalma sem volt, hogy valahol egy londoni
kórházban egy élet néhány órája véget ért.
Aztán a könnyek egyszerűen
elfogytak. Nem tudta, hová, de a hitetlenség és a szomorúság
helyét megdöbbentő üresség vette át. Dahlia olyan volt, mint
egy gép. Bólogatott, ment, ahová menniük kellett, de egyébként
csak közönyösen meredt maga elé, a gondolatai pedig száguldoztak.
Emlékek ugrottak be, mindenféle
logika nélkül, meg az, hogy nincs elég fekete ruhája, és kell
vennie néhányat. Aztán eszébe jutott, hogy hogy gondolhat
ilyesmire ezekben a pillanatokban. A kórház várójában ültek,
amíg Harry és Dudley, aki közben megérkezett, a papírokat
intézték. Aztán az is eszébe jutott, miközben őket nézte, hogy
honnan tudják egyáltalán, mit kell tenni, amikor valaki meghalt.
Neki fogalma sem volt róla.
Petunia Viola kezét szorongatta. Olyan
fehér volt, mint a fal, de már ő sem sírt.
Dahlia menekülni akart. Érezte, hogy
megint elő fognak törni a könnyei, de most nem úgy, mint amikor
Harry kimondta, amit nem akart hallani – nem emlékezett a pontos
mondatokra, csak szavakra: szívroham, hirtelen, kórház, nem tudtak
mit tenni. Most sokkal rosszabb volt, úgy akart kitörni belőle,
mint egy vulkán, és nem akarta, hogy ott, a kórházban kapjon
hisztirohamot.
Hugóra nézett, és igyekezett
kipréselni magából a szavakat, hogy haza akar menni, de nem tudta.
A sírástól a szája ragacsos volt, és amúgy sem tudott volna
összefüggően beszélni.
De a fiú rögtön megértette, mit
akar, és aprót bólintott. Nem engedte el a kezét, csak
megszorította, a következő pillanatban pedig már a szobájában
voltak.
És akkor minden kijött. Annyira volt
ereje, hogy lerogyjon az ágyra, összegömbölyödjön, aztán csak
sírt, nem tudta, mennyi ideig. Érezte, hogy Hugo mellé fekszik, és
jó érzés volt tudni, hogy nincs egyedül. És a fiú valahogy azt
is tudta, hogy nem akar beszélgetni, és nem akar vigasztalást,
mert nem jött olyan mondatokkal, mint hogy minden rendbe fog jönni,
mert mindketten pontosan tudták, hogy semmi sem fog rendbe jönni.
Boszorkány volt, sok mindent rendbe
tudott hozni: eltört szemüvegeket, szétszakított dolgozatokat,
sérüléseket. De van, amire a varázslat sem képes.
Valamikor két sírás és egy fojtott
lélegzetvétel között elaludhatott, mert amikor felnézett, már
sötét volt. Hugo mellette feküdt, az oldalán, egyik karjával
átölelte őt. Olyan nyugodt volt az arca, hogy Dahliának nem volt
szíve felébreszteni, úgyhogy amilyen óvatosan és lassan csak
tudta, arrébb tette Hugo kezét, és kimászott az ágyból.
Még mindig a szarkák meze volt rajta.
És bár hálát adott érte, hogy nem valami harsogóan színes
ruhát viselt, mert azt valamiért nem tudta volna elviselni, minél
hamarabb le akarta venni magáról. Arra emlékeztette, hogy nem volt
itt, amikor történt.
Nem merte megkérdezni, hogy mi okozta
a szívrohamot, mert félt, hogy mit hallana. – Elolvasta a
levelet, amit az ágyadon hagytál, és ideges lett. – Félt, hogy
ezt hallotta volna, és ezt biztosan képtelen lett volna elviselni.
Fekete, fekete kell. A gyász színe.
Ha valamihez értett, akkor az az volt, hogy mikor mit illik hordani.
És pillanatnyilag a világ ilyen kis döntésekre szűkült: tedd
előre a lábad, aztán a másikat, emeld fel a karod, öltözz át.
Vegyél fekete ruhát.
Dahlia korábban soha nem értette,
miért hordanak a gyászolók feketét. Egyik színnel sem volt
különösebb baja, de a feketét valahogy soha nem szerette. A
Roxfortban is rögtön levette a talárt, amint tehette. Túl sötét,
túl unalmas. De még inkább nem fért a fejébe, hogy miért kell
egy bizonyos színt elkönyvelni a gyász színének.
Most azonban minden a helyére kattant.
Kellett valami, amit tehet, amibe kapaszkodhat, még ha ez csak annyi
is, hogy fekete ruhát keresgél. Szüksége volt valamire, ami azt
harsogja, hogy fáj, mintha csak egy zászlót lobogtatna azzal a
felirattal, hogy: elvesztettem.
Amikor a gardróbjába lépett, nem
lepte meg igazán, hogy milyen kevés feketét talált. És azok nagy
része sem volt gyászra szabva: fekete miniruhák és a roxfortos
egyenruhái. Utóbbi nem lett volna illetlen, de valahogy úgy
érezte, apja emlékének a képébe röhögne azzal, ha azokat a
ruhákat venné fel, amelyek azt harsogják a világnak, hogy
boszorkány.
Végül talált egy egyszerű fekete
szövetnadrágot meg egy fekete pamutpólót, ezeket vette fel. Haját
elaludta, de nem igazán érdekelte, úgyhogy csak gyorsan begumizta,
és óvatosan kilépett a szobájából, maga mögött hagyva a még
mindig alvó Hugót.
Nem tudta, mi vár rá kint. A ház
csöndes volt, nem látta Petuniának vagy Dudleynak semmi nyomát,
és nem is hallotta őket. Ügyelve, hogy ő maga sem csapjon zajt,
szülei szobájához osont. Amikor kinyitotta az ajtót, látta, hogy
édesanyja az ágyban fekszik, és alszik. Most ő is nyugodtnak
látszott, de pontosan tisztában volt vele, hogy az alvás az
egyetlen, ami most felejtést nyújthatott neki néhány órára.
Szeme még piros volt a sírástól, bal kezével pedig a paplanba
markolt, mintha csak a férjét keresné maga mellett.
Dahlia nem tudta, hová menjen, hagyta,
hadd vigye a lába, amerre akarja. Végül a konyhában kötött ki,
és szinte nevethetnéke támadt, amikor eszébe jutott, hányszor
akart felgyorsítani minden percet, amit itt kellett töltenie az
anyjával és apjával minden reggel és este. Többet nem kell
emiatt aggódnia.
Újabb könnycseppek jelentek meg a
szemében, de már nem akart sírni. Tenni akart valamit, ami segít
felejteni, még ha csak pillanatokra is. Meglátta a konyhapulton
heverő szivacsot, a következő percben pedig már súrolt. Mindent,
ami az útjába került, meg akart tisztítani.
Csak dörzsölt és dörzsölt, aztán
megkereste a tisztítószereket, és megvolt a sorrend: fúj, súrol,
lemos. Néhány órára a világ apróra szűkült, arra a kis
helyiségre, és csak pár ellenséggel kellett megküzdenie:
vízkővel és kosszal.
– Takarítasz? – kérdezte hirtelen
egy hang a konyhaajtóból, és Dahlia még egy apró ásítást is
hallott, bár Hugo próbálta elfojtani. – Lia takarít. Ilyet sem
gyakran látni – állapította meg, amikor nem válaszolt. –
Akarod, hogy segítsek?
– Nem.
Hugo bólintott, és leült az
asztalhoz. Nem tudhatta, de azt a széket választotta, ahol Vernon
is mindig ücsörögni szokott. Vajon mindig ez lesz? Vajon a
legkisebb dolgokról is eszébe fog jutni? Vagy elfelejti, hogy két
szalonnával ette a tojást reggelente, és ezen a széken ült, és
két cukrot tett a teába, és mindig hagyott egy kortyot a csésze
alján?
– Kérsz vacsorát? – kiáltott
kissé túl váratlanul barátjára, amikor már minden csillogott,
és anélkül, hogy megvárta volna, igent mond-e, már neki is állt
elkészíteni.
Tojást sütött, és amikor látta,
hogy nincs otthon kenyér – Petuniának nem volt alkalma boltba
menni –, benyúlt a fagyasztóba, mert az anyja mindig tartott ott
félig kész zsemléket, a végső esetre. Azokat is betette a
sütőbe, aztán amikor elkészült, mindent egy tálcára halmozott,
és Hugo elé tette.
A fiú döbbenten meredt rá.
– Mi az? – kérdezte Dahlia.
– Te tudsz főzni?
– Most azt mondod, nem tűnök
konyhatündérnek?
– Lia, életemben nem láttam még
fakanalat a kezedben.
– Ez nem igaz. Már többször
segítettem nálatok a konyhában – felelte felháborodottan a
boszorkány. És igaza is volt, mindig kényelmetlenül érezte
magát, ha Mrs Weasley tett-vett, ő pedig csak tétlenül ücsörgött.
– Igen, mosogatni. – És ez is igaz
volt.
Hugo közben letört egy darab zsemlét,
és enni kezdett.
– És még finom is. Mindig tudsz
meglepetést okozni. Takarítasz és főzöl.
– De ez nem jelenti azt, hogy
rendszeresítjük, remélem, tudod.
– Nem is vártam – nevetett Hugo. –
Oda lenne a jó híred.
A fiú lassan evett, és közben
beszélgettek. A Roxfortról, Percyről, akit megint előléptettek,
Ronról, aki elkapott pár boszorkányt, akik azzal szórakoztak,
hogy szerelmi bájitalokat itattak gyanútlan muglikkal, afféle
amatőr Cupidót játszva. A dolog akkor derült ki, amikor
véletlenül testvérekkel itatták meg a keveréket. Scorpius Rose
szerint valami új bájitalon dolgozott, ami rengeteg idejét
elvette, Fred pedig állandóan őt nyúzta, hogy kiderítse,
Scorpius mikor készül már el az új termékekkel. A legkisebb
Malfoy ugyanis segített a Weasley Varázsvicc Vállalatnak olyan
roppant hasznos termékek kitalálásában és elkészítésében,
de főleg az elkészítésében, mint amilyen a Pukkanó Pocsolya.
Jól esett néhány percig normálisan
beszélgetni, mintha nem történt volna semmi. Aztán a tányér
kiürült, és amikor ezt meglátta, Lián megint úrrá lett a
gyász. Elképzelni sem tudta, hogy miért váltotta ezt ki az üres
tányér látványa, mégis ezt érezte.
Hugo letette a villát, és megfogta a
kezét.
– Ugye tudod, hogy mi itt vagyunk
neked? Ha bármi kell, ha bármire szükséged van, vagyis
szükségetek van...
– Tudom.
Hugo bólintott, aztán kérdőn Liára
nézett.
– Akarod, hogy maradjak?
Dahlia gondolkozott néhány
másodpercig, de aztán arra gondolt, hogy ezzel magának kell
megküzdenie, úgyhogy megrázta a fejét. Nem akarta Hugót is
magával rántani, és azzal is pontosan tisztában volt, hogy nem
lehet vele a nap minden egyes percében, előbb-utóbb úgyis egyedül
marad. És akkor már inkább előbb, mint utóbb.
Amikor meghallották, hogy a padló
nyikorogni kezd az emeleten, tehát Petunia felébredt, még
hozzátette:
– Nem, jobb lesz, ha elmész. De
mindent köszönök.
Hugo felállt az asztaltól.
– Ha kellek, csak üzenj.
Lia még hezitált egy kicsit, de végül
megszólalt.
– Hugo, kérlek, szólj a többieknek,
hogy... hogy egyedül akarok lenni. – Nem akart sajnálkozó
pillantásokat, meg könnyeket, mert bőven elég volt a saját
könnyeivel megküzdeni.
– Jó, de csak ha megígéred, hogy
írsz.
– Írok.
– És ha kellek... – tette hozzá
Hugo.
– Üzenek – egészítette ki
Dahlia.
A fiú még bizonytalanul nézett rá
egy ideig, de végül bólintott.
– Akkor megyek. Lia én...
– Nehogy azt merd mondani, hogy
részvétem! – emelte maga elé mindkét kezét a boszorkány
védekezőn.
– Nem azt akartam. Tudod, Harry
mindig azt szokta mondani, hogy a halál egy új kaland kezdete. És
lehet, hogy ez most keményen hangzik, de Lia, láttál már
szellemeket, láttad már Harry patrónusát és hallottad, amiket
mesélt... Látta Lilyt, látta Jamest és Siriust és Remust és
Dumbledore-t. Biztos, hogy az édesapád itt van valahol, és figyel.
Én hiszek ebben.
Mielőtt Dahlia válaszolhatott volna,
egy elcsukló hang szakította félbe őket. Petunia állt a konyha
ajtajában, és könnyes szemekkel, kezét a szájára szorítva
nézte őket, miközben válla kissé rázkódott a visszafojtott
sírástól.
Hugo gyorsan megölelte a lányt, még
egyszer utoljára a fülébe suttogta, hogy írjon, aztán nyomott
egy puszit az arcára. Úgy gondolhatta, jobb, ha nem Petunia előtt
válik köddé, mert hagyományos módon indult el kifelé a
konyhából, és még mielőtt elment volna a nő mellett, megállt.
– Nagyon sajnálom, ami történt.
Őszinte részvétem – mondta egyszerűen azokat a szavakat
Petuniának címezve, amelyeket Dahlia nem akart hallani. Aztán még
hallották, hogy az előtérben egy utolsót nyikorog a padló a fiú
súlya alatt, aztán Hugo hoppanált, és csak ketten maradtak a
Privet Drive 4-es számú házában.

