Arany Főnix Díj 2012  

Posted by Deszy

Sziasztok!

Idén is megrendezésre kerül az Arany Főnix Díj. A jelölőfázis már el is kezdődött, 2013. február 10-ig jelölhettek történeteket, írókat. Itt tudtok jelölőkódot kérni és jelölni: http://heliopath.muzsalak.hu/index.php?x=af2012&utm_source=e-mail&utm_medium=link&utm_campaign=af5_jel%C3%B6l%C3%A9s

Ha olvastatok idén olyan fanfictiont, ami tetszett és megfelel a szabályoknak, érdemes jelölni, mert tapasztalatból tudom, hogy mindenki nagyon örül már a jelölésnek is! :D


Összegyűjtöttem, hogy melyik kategóriában jelölhettek és mely írásaim jelölhetőek. :)


1. Legjobb novella (ide tartozik minden egy részből álló írás)
4. Legjobb író (aki az adott évben új HP fanficet publikált)
1. Legjobb humoros történet (ide tartozik minden vicces írás)
2. Legjobb romantikus (ide tartozik minden szerelmi szál)
3. Legjobb dráma (ide tartozik minden olyan történet, ami drámai, komoly, nyomasztó, misztikumokkal fűszerezett, horror, esetleg angst, dark, szóval a komorabb történetek kategóriája)
5. Legjobb saját szereplős (ide tartozik minden olyan írás, ahol a főszereplő nem része az eredeti szereplőgárdának, vagyis az író fantáziájának gyümölcse)
6. Legjobb 18+-os történet (ide tartozik minden olyan történet, ami a legmagasabb korhatár-besorolást kapja erotikus vagy erőszakos tartalma miatt. Figyelem! Nem PWP!)
1. Legjobb férfi főszereplő (nem saját szereplő)
2. Legjobb női főszereplő (nem saját szereplő)
3. Legjobb férfi mellékszereplő (nem saját szereplő)
4. Legjobb női mellékszereplő (nem saját szereplő)
5. Legjobb saját főszereplő (olyan főszereplő, ami az író saját agyszüleménye, szóval HPs karakterek nem tartoznak ide)
6. Legjobb saját mellékfőszereplő (olyan mellékszereplő, ami az író saját agyszüleménye, szóval HPs karakterek nem tartoznak ide)
7. Legjobb canon páros (könyv-hű párosok, vagyis Harry/Ginny; Hermione/Ron; Lily/James; stb.)
8. Legjobb non canon páros (minden nem könyv-hű hetero páros, vagyis Hermione/Perselus, Luna/Draco, stb) 


És akkor a történeteim, amelyeket jelölhettek:

0 megjegyzés »

Mugli kocsma  

Posted by Deszy in

Futó szösszenet a Tekergők főszereplésével
Boldog névnapot, Veronika! 


Mugli kocsma


– Jaj, ne csináljátok már! – szekálta Sirius a többieket.

– Nem hiszem, hogy bölcs gondolat, hogy mugli kocsmába menjünk – próbálta Remus észre téríteni Siriust, és segítségkérőn Peterre nézett. – Féregfark, ugye te sem akarsz menni?

Peter csak megvonta a vállát, és kérdőn James irányába fordult. Mind a négyen tudták, hogy az ő szava a döntő, még ha ezt nem is mondták ki.

James néhány másodpercig még hallgatott, aztán elmosolyodott.

– Menjünk!

Remus lemondóan sóhajtott. A kérdés eldöntetett.

– De ugye ez nem csak Lily miatt van? – hajolt oda bizalmasan Jameshez, hogy a többiek ne hallják a kérdést.

– Már miért lenne miatt? – kérdezett vissza Ágas zavartan.

Remus arcán mindentudó mosoly jelent meg, ami ritkaságnak számított.

– Ugyan már! Bármit megtennél, hogy felkeltsd az érdeklődését. Lily pedig ápolja a mugli gyökereit.

– Miről folyik a sutyorgás? – csapódott be közéjük Sirius, és egyik karját James, a másikat Remus vállán nyugtatta.

– Csak a Bájitaltan beadandóról.

Sirius megdöbbent, természetesen nem hitte el, hogy erről volt szó, de aztán végül nem mondott semmit, csak szó nélkül hoppanált.


James másnap szörnyű fejfájásra ébredt. Próbálta felidézni, mi történt előző éjszaka, de nem sok mindenre emlékezett. Tudta, hogy tequiláztak – megdöbbenve állapította meg, hogy tudja, mi az –, aztán csak egy-egy kép ugrott be. Sirius fellibbenti valakinek a szoknyáját. Peter a friss levegőn, hogy nehogy elhányja magát. És az éneklés. Siriusszal felpattantak a bárpultra, és a Roxfort himnuszát énekelték...

Lemondóan sóhajtott, aztán körbenézett. A másik három fiú még aludt, de remélte, hogy ők majd betömködik a lyukakat. Mindenesetre az már így is biztos volt, hogy ez nem egy olyan este volt, aminek imponálni tudna Lilynek. Jöhet a B terv.

2 megjegyzés »

Egy Dursley Roxfortban - 36. fejezet  

Posted by Deszy in

36. fejezet
A titokra fény derül


– Hát, ez jó móka volt – mondta James elégedetten, amikor vége lett a Párbaj Szakkörnek. Bár nem sikerült inkarnálódott – ezt a szót Dahlia most tanulta – patrónust előidéznie, csak füstöt, ez cseppet sem zavarta.

Jó negyed óráig várniuk kellett, mire az összes diák elszivárgott – azok is, akik autogramot akartak kérni Rontól és Harrytől. James közben még gyakorolta a patrónus előidézését – Dahlia látta rajta, hogy tényleg nagyon szeretné megidézni a saját patrónusát, és abból az eltökéltségből, ami James szemében tükröződött, arra következtetett, hogy előbb vagy utóbb sikerülni is fog neki. Rose közben mindenféle észrevételt tett a fiú pálcatartásáról, és csak akkor hagyta abba, amikor James mérgesen ránézett és közölte, hogy bármit képzel is Rose, még mindig ő az idősebb, és ne akarja, hogy bebizonyítsa, hogy ismer olyan varázslatokat, amelyeket a lány nem.

Végül aztán Dahlia, Nara és Tiff kivételével tényleg csak a Potter és a Weasley gyerekek maradtak. Még így is egy kisebb osztály lehettek volna, már ami a számukat illeti.

Ekkor aztán Harry és Ron elkezdték kiosztani a csomagokat, amiket rájuk bíztak. Ez eltartott egy darabig, és Dahlia már épp készült félrevonulni Narával, amikor kiderült, hogy Ginny neki is küldött csomagot. Még le se győzte a csodálkozását, amikor egy Hermione csomag is a kezében landolt.

Dahlia kérdő pillantással nézett Hugóra, mire az csak megvonta a vállát.

– Lehet, hogy megírtam neki, hogy te nem szoktál csomagot kapni.

A lány mindenesetre nagyon örült a csomagoknak, és Narával együtt nyitogatni kezdték, hogy lássák, hogy mindenféle édességet kapott. Na persze a M.A.J.O.M. kitűzőjén kívül, ami tényleg ott volt, ahogy Ron ígérte. De Dahliát egy csöppet sem zavarta, már így is különcnek érezte magát a származása meg a rokonsága miatt, úgyhogy kérdés nélkül a talárjára tűzte.

– Már te is? – horkantott James, amikor meglátta a lány talárját.

– Nincs azzal semmi gond, ha valami jó mellett is kiáll – szólalt meg mellette Loo. – A manók jogai...

– Nincs bajom a manók jogaival, Siport is megkérdezheted, imád engem. De majom?

– Ez az ő döntése.

Loo szavaira Dahliának hirtelen megint eszébe jutott a korábbi álma. Andresila szerint döntést kell hoznia. De fogalma sem volt, hogy miben. És még mindig nem sikerült kideríteniük, ki ő egyáltalán.

Aztán ahogy meghallotta Harry hangját, döntésre jutott. Legalábbis ebben.

– Ha választ keresnél valamire, de a könyvtárban nem találnád, hol kutatnál tovább? – kérdezte Ronéktól, amikor odaért hozzájuk.

– Hát, én alapból nem a könyvtárban kezdeném – nevetett Hugo édesapja. – Megkérdezném Hermionét. Ne mondd meg neki, hogy ezt mondtam.

Mindhárman nevettek, aztán Harry sokkal komolyabban méregette őt, mint azt Dahlia szerette volna. Az egy dolog, hogy tanácsot kér tőlük, de nem akarta elmondani, hogy mire keresi a választ.

– De azért egyszer mi is kutattunk a könyvtárban, emlékszel, Harry? – kérdezte szinte nosztalgikus hangon Ron. – Hónapokig görnyedtünk öreg pergamenek fölött.

– És nem találtunk semmit – bólintott. – Még a tiltott részlegben sem.

– A tiltott részlegben? – csillant fel Dahlia szeme. Hallott már róla, hogy van a könyvtárnak egy lezárt része, de egészen eddig nem jutott eszébe, hogy ott is kutathatnak. Csak nagyon ritkán engedtek be diákokat. – Hogy kaptatok engedélyt?

– Igazából nem kaptunk.

– Szóval betörtetek?

Dahlia csodálkozására Harry elmosolyodott.

– Csak én. És nem ez volt az utolsó alkalom. – A lánynak most már eszébe jutott, hogy mit meséltek neki a Gringotts-ról. Harryék oda is betörtek, pedig az sokkal nagyobb szabályszegés volt, mint az, hogy pár diák belóg a könyvtárba. Még akkor is, ha a tiltott részlegre.

Hirtelen James jelent meg.

– Mintha valami betörést hallottam volna? Hová kell betörni?

Harry megpróbált szigorúan nézni a fiúra, de Dahlia látta a mosoly árnyékát az arcán.

– Sehová.

– Ti tudjátok. Pedig szépen mutatna a kihágásaim listáján, nem?


Harry és Ron még egy fél óráig maradtak, de Dahlia már nem tudott odafigyelni arra, hogy miről beszélgettek. Csak a tiltott részegre tudott gondolni. Így amikor elindultak vissza szobáikba, megragadta James karját, és berántotta egy falmélyedésbe.

– Segítened kell.

James csibészesen vigyorgott.

– Szabad tudnom, miben?

– Be kell törnünk valahová.

A fiú szeme kíváncsian felcsillant.

– Akkor mégis bővülhet a listám. Hová megyünk?

– A könyvtárba. – Amikor James mosolya kezdett leolvadni, Dahlia még hozzátette: – A tiltott részlegbe.

A fiú lelkesedése erre nyomban visszatért, és közölte, hogy fél óra múlva érte megy a Hollóhát toronyhoz. Még magához kellett vennie ugyanis a Tekergők térképét. Naráéknak nem szólt, mert tudta, hogy elleneznék a dolgot, vagy legjobb esetben is velük akarnának menni, és négyen már tényleg túl nagy feltűnést keltettek volna.


A könyvtárban hihetetlen sötét volt, csak az ablakokon szökött be némi holdfény. De ez persze nem jelentett problémát, James egyetlen suttogására még nagyobb világosság gyúlt a pálcája végén, mint előtte volt. Az egész helyiség valahogy sokkal kísértetiesebb volt, mint nappal. Nappal csak a könyvek voltak és a tudás, meg a többi diák. Most minden üres volt, a polcok nem csak polcok voltak, hanem falak, amelyek mögött veszély lehetett. Az asztalok félelmetes árnyakat vetettek, és még a könyvek is rejtekhelyül szolgálhattak akármilyen félelmetes lénynek.

James megfogta a kezét, és a tiltott könyvek felé kezdte húzni, amik a könyvtár hátsó részében voltak.

– Ha elmondom valakinek, hogy a könyvtárba törtem be, oda a jó hírem – suttogta a lánynak, és Dahlia értékelte, hogy próbál viccelődni. – Egyébként mit is keresünk? Valami plusz beadandót kell írnia a hollóhátasoknak vagy mi?

– Nem, nem házi feladatról van szó.

– Akkor miről?

Dahlia elhúzta a száját, amíg gyorsan végiggondolta, hogy elmondja-e Jamesnek az álmait. Végül két okból úgy döntött, hogy megteszi: egyrészt megbízott benne, másrészt több szem többet lát alapon a fiúnak segítenie kellett a keresésben Andresila után.

Néhány mondatban összefoglalta neki az álmait, és James sokkal komolyabban vette a dolgot, mint azt képzelte.

– Furcsa álmaid vannak? Ez nem játék, Dahlia. Lehet valamilyen sötét varázsló is. Vagy boszorkány, ha az álombéli lány tehet róla.

– Ugyan már! Miért zaklatna ilyen álmokkal egy sötét varázsló? Emlékszel? Mugli származású – mutatott magára Dahlia, aztán már ment is a könyvek felé, hogy kutatni kezdjen.

James még mindig túlságosan komoly tekintettel méregette, de ő is keresgélni kezdett.

Dahlia szíve amúgy is hevesen dobogott, mint mindig, amikor tilosban jártak. Élvezte ugyan a kis éjszakai kalandokat, de az adrenalinszintje – némi mugli tudásanyagot is megőrzött, és magában mosolygott, hogy James ezt a szót nem értené – ilyenkor mindig magasabbra szökött. Igyekezett minél gyorsabban lapozni a könyveket, mert minél többet át akart nézni, mielőtt még rájuk talál valaki.

James is ezt tette, és a lánynak egy pillanatra eszébe jutott, hogy még soha nem látta őt ilyen lelkesen könyvet lapozgatni. Igazából nem is nagyon látta még őt könyvvel. De nem volt túl sok ideje ezen gondolkozni, úgyhogy visszairányította figyelmét a könyvekre.

Aztán észrevette, hogy egy örökkévalóságnak tűnő idő után James hirtelen az egyik könyvnél megállt, és már nem lapozgat. Épp amikor meg akarta kérdezni, mit talált, a fiú oldalba bökte.

– Nézd – tolta elé a könyvet.

Dahlia az oldal fölé hajolt, és egy festményt látott. A kép egy szőke nőt ábrázolt. A harmincas évei elején járhatott és lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Loo aranyos szőke hajával ellentétben a nőé inkább ezüstösnek látszott, bőre olyan volt, mint a porcelán, fehér és hibátlan, ajka telt rózsaszín. Alig néhányszor pislogott, sötétkék szemével úgy méregette Dahliát, mintha a lelkébe látna.

Ő volt a leggyönyörűbb nő, akit valaha látott. Szinte életre kelt a papíron, és nem csak azért, mert időről időre megmozdult. Az ember szinte vágyat érzett, hogy megpróbáljon benyúlni a papírba, és végigsimítani a selymes bőrön vagy a tündöklő hajszálakon.

– Ő az? – kérdezte James, és Dahlia nagyon meglepődött, hogy nyugodtabbnak látszott, mint amilyen ő maga volt. Feltételezte, hogy ha rá így hatott ennek a szépséges nőnek a látványa, akkor a fiút szabály szerint megbabonázta a festmény. De úgy tűnt, mégsem.

Dahlia aprót bólintott, aztán nagy nehezen elszakította pillantását a könyvről, hogy a fiú szemébe nézzen. A barátságos barna rögtön megnyugtatta, tökéletes ellentétben állt Andresila hideg szemével. James pillantása meleg volt és vidám. Békésen ismerős.

– Idősebb, mint legutóbb az álmomban. De ő az.

James bólintott, aztán fejével a másik oldal felé intett. Dahlia csak ekkor vette észre, hogy a festmény mellé egy kisebb szöveget írtak nagy, cirkalmas betűkkel. Hiába próbálkozott, a félhomályban nem tudta rendesen kiolvasni a régiesen íródott szöveget.

James végül felnyögött, és elvette tőle a könyvet.

– Hogy egy griffendéles jobban olvasson, mint egy hollóhátas!

Dahlia inkább nem akart rámutatni, hogy ez valószínűleg abból fakad, hogy James kénytelen volt kialakítani a készséget, hogy a legolvashatatlanabb macskakaparást is ki tudja betűzni, amilyen rondán írt.

James nem zavartatta magát, olvasni kezdte a szöveget hangosan. Az első hírös után azonban felnyögött, és már a mai kiejtésnek megfelelően olvasta tovább.


Andresila

A tizenegyedik században élt híres véla, akit a mugli legendákban is emlegetnek. Játszott a férfiakkal, és amerre járt, összetört szíveket hagyott maga mögött.

– Hát, ezt mondjuk nem csodálom – szúrta közbe James, de Dahlia mérges pillantására folytatta.

1067-ben váratlanul nyoma veszett, tömeges öngyilkosságot elkövető csodálókat hagyva maga mögött.

– Öngyilkosok lettek, csak azért, mert eltűnt? Nem hallották még, hogy sok hal úszkál a vízben?

Amikor Dahlia erre nem tett semmilyen megjegyzést, James folytatta.

– Lehet, hogy most téged akar elbűvölni. Ugye eszedbe sem jut, hogy öngyilkos legyél?

Dahlia nem nevetett, mire a fiú arcán a vidámság helyét hirtelen átvette az aggodalom.

– Dahlia! Komolyan megijesztesz? – James közelebb hajolt, hogy megvizsgálja a szemét.

– Te meg mi a fenét csinálsz? – Dahlia ekkor jött csak rá, hogy James beszélt hozzá, annyira elmerült a gondolataiban.

– Csak ellenőriztem a szemed. Anyát szállták meg korábban, és azt olvastam, hogy az emberek szeméből rá lehet jönni, ha nem önmaguk.

– Olvastad? – vonta fel a szemöldökét kérdőn a lány.

– Néha én is szoktam – vonta meg a vállát James.

– És, önmagam vagyok?

– Úgy tűnik, de egy pillanatra tényleg megijesztettél.

– Csak elgondolkoztam. – Dahlia a könyv felé intett. – Ír még valamit?

James a fejét csóválta.

– Csak annyit, hogy néhányan verset írtak hozzá, de nem hiszem, hogy ez fontos.

Dahlia sóhajtott. Már sokkal többet tudott Andresiláról, de ez akkor sem volt túl sok. Azt remélte, ennél többet találnak. Ráadásul furcsa érzése volt, mintha valamiről megfeledkezett volna.

– Ez még nem indokolja a hajam – motyogta.

– A hajad? – kérdezte James, és a lány csak ekkor jött rá, hogy azt az aprócska részletet, ami állítólag a hajával történik, miközben álmodik, kihagyta, amikor elmesélte James-nek a történetet. Amikor végül megtette, a fiú tátott szájjal bámulta. Ha nem lett volna ilyen ideges, akkor valószínűleg jót nevetett volna rajta. – Világít.

Dahlia bólintott, és előrehúzta a vállán a szőke tincseket. Simogatni kezdte, mintha ezzel elérhetné, hogy világítsanak, de persze nem sikerült.

– Tudjuk, hogy szép volt és eltűnt. És hogy véla.

– Ezen már elindulhatunk. Megkérdezhetnéd, hátha Loo tud valamit – mondta James. – Ha csak nyolcadrészben is, de akkor is van benne véla vér. Lehet, hogy ő többet tud. Vagy ha ő nem is, akkor Fleur. Neki még a pálcájában is vélahaj van, és elég ránézni...

Dahlia azonban már megint nem hallotta, hogyan folytatta James. Vélahaj. Pálca.

– Mit mondtál, mikor élt? – kérdezte izgatottan. Újra a könyv fölé hajolt, és ezt még ő is ki tudta venni. – 1067. Mit tudsz Ollivanderékről?

James úgy méregette, mintha épp tanúja lett volna, hogy Dahlia megőrült.

– Hogy jó pálcáik vannak.

– Ennyi?

James megvonta a vállát.

– Szerinted már 1067-ben is árultak pálcákat? – Dahlia emlékezett rá, hogy ki volt írva az alapítás dátuma az üzletre, de egyszerűen nem emlékezett rá.

– Azt hiszem, igen. Igen, biztosan – bólintott a fiú, ahogy végiggondolta. – Hogy jön ide Ollivander?

Dahlia előhúzta a pálcáját, és James felé nyújtotta.

– Ollivandertől van. A fia azt mondta, hogy nagyon régi, még Octavius Ollivander készítette. – Dahlia minden szóra pontosan emlékezett. – Tölgy, tizenkét hüvelyk, vélahaj maggal.

– Vélahaj van a pálcádban? – kérdezte James csodálkozva, és újult érdeklődéssel nézegette a pálcát. – Mi van, ha...

Dahlia bólintott, mert tudta, hogy a fiú is ugyanarra gondol, amire ő.

– Mi van, ha Andresila haja?

5 megjegyzés »

A 2012-es év számokban  

Posted by Deszy

Sziasztok!


Szép lassan a végéhez közeledik az év, úgyhogy érkezhet egy kis összefoglaló arról, mi történt ebben az évben.  Először a HP-s írásaimmal kapcsolatos dolgok számokban:

18 EDR fejezet fejezet
24 EDR érdekesség (kiegészítő novellák, adatlapok, Kérdezz-Felelek, részletek stb.)
3 HP mese
35 HP novella/egyperces
2 Arany Főnix díj
2 kihívás

Igen, elég sok dolog történt ebben az évben. És a jövő évben remélhetőleg még több dolog vár ránk. :) Tudom, hogy nem mindig voltam olyan gyors, mint szerettétek volna, vagy mint én szerettem volna. Ezért ezúton is elnézést kérek, de tényleg elég sok más dologgal is foglalkozom mostanság. 
Ami az Egy Dursley Roxfortbant illeti. Az első évből már tényleg nincs sok hátra, azt ígértem, hogy idén befejezem. Számomra az új év első hete még (de az első napja mindenképp) még szervesen az óév részét képezi, és még szénszünetem van, szóval nagyon-nagyon remélem, hogy minden a terveim szerint alakul, és...

Ami a többi írásomat illeti...

Cinderelton fejezetek (nehezen számolható, de aki olvassa, az tudja, mennyi van :D)
9 saját novella
1 e-book megjelenés
8 TMI/ID fanfic novella
És még néhány megkezdett, hosszabb történet

Ebben az évben átléptük az 50.000 látogatást ezen a blogon, ami szerintem egy fanfices blognál nagyon szép, erre is nagyon büszke vagyok.

Összességében azt hiszem, ez az év még a lassúságomat tekintve sem volt rossz. Átlagban minden hónapra jutott 1,5 fejezet, és átlagban havi öt írásom felkerült, csak HP témában, nem számítva az EDR-hez írt kiegészítő dolgokat, ami szerintem elég sok, még akkor is, ha ez év közben nem tűnt annyira fel. :)

0 megjegyzés »

Egy Dursley Roxfortban - 35. fejezet  

Posted by Deszy in

35. fejezet
Párbaj Szakkör


Amikorra Dahlia megtanulta tökéletesen az ellenfele felé lebegtetni a hólabdákat – már a nagyobb méretűekkel is ment, bár akkora bombákat még nem tudott röptetni, mint James –, váratlanul beköszöntött a tavasz. A hó egyik napról a másikra eltűnt. Reggel még mindent fehér takaró borított, délelőtt szép lassan csöpögni kezdett a fákról az olvadt hó, délutánra pedig már csak egy-egy kisebb területen lehetett fehér foltokat felfedezni.

A roxforti természet ébredezett. Először csak apróságokat lehetett észrevenni, mint például azt, hogy a szél már nem olyan csípős, aztán egyre több lett a zöld a barna mellett, a fák rügyezni kezdtek, az első kisebb virágok is megjelentek, ahogy Neville nevezte őket, a tavasz hírnökei.

De nem a tavasz volt a legnagyobb hír, ami a Roxfortot foglalkoztatta. Ennél valami sokkal izgalmasabb készült.

– A Párbaj Szakkör – újságolta izgatottan a hírt Nara már korán reggel, amikor Dahlia még csak készült kikászálódni az ágyból. – Kitették a felhívást. Jövő héten lesz.

Dahliának először csak álmos bólintásra futotta, de aztán csak eljutott a tudatáig az információ. Onnantól kezdve pedig alig várta, hogy Harry és Ron megérkezzenek.

– És megint mindenki Apáékról beszél – vigyorgott James. – Minden évben ez van. És a Potter Fan Klub minden évben izgatottabb.

Mintegy bizonyítékképp meghallották, hogy a hátuk mögött három barátnő a nagy Harry Potterről sutyorog, majd az egyik megjegyezte, hogy Ronról se feledkezzenek meg, mert szépek a szemei.

Hugo erre a megjegyzésre elpirult, mivel ő is pontosan tudta, hogy az apja szemét örökölte.

– Majd te is megszokod – lökte oldalba James Hugót. – Bár ha már itt tartunk, volt már rá tizenegy éved.

– Erről a részéről lemondanék – motyogta Hugo.

– Akkor mondd majd ezt, amikor alig tudod magadról levakarni a csajokat. Bár nem vagy olyan sármos, mint én, azért nem lesz hátrány a neved.

– Ne mondj neki ilyeneket – tromfolta le Loo a fiút, amikor megérkezett. – Ne hallgass rá, Hugo! Csak a szája jár, mint mindig. Kedves lányt keress, aki magadért szeret, nem azért, mert híresek a szüleid.

– Mondja ezt Louis, a francia véla a szőke hajával meg a kék szemével.

Dahlia a szemét forgatta.

– Nem hiszem, hogy szükségetek lenne a hírnévre. De ha megbocsátotok, mi most itt hagyjuk a macsó szekciót Narával, hadd adjatok még hasonlóan rossz tanácsokat Hugónak.


A kedélyek nem akartak lenyugodni, egyre rosszabb lett. Hugót már többször megállították a folyosón, hogy megkérdezzék, nem tudja-e, mi lesz a szakkörön. Dahlia látta rajta, hogy kezdi magát nagyon kellemetlenül érezni. Ezért még egy okkal több volt, miért örült annyira, amikor végül eljött a Párbaj Szakkör napja. Az órák eseménytelenül teltek, bár mindenki mintha kicsit több hibát ejtett volna abban, amit csinált: a bájitalok mellélöttyentek, Mágiatörténeten pedig már senki nem is próbált úgy tenni, mintha odafigyelne – Narát kivéve mindenki az esti szakkörről suttogott.

A legtermészetesebben a Potter és Weasley gyerekek közül Lily viselkedett. Ő volt az egyetlen, aki viszonylag semlegesen állt hozzá az egészhez. Nem próbált a figyelem középpontjába kerülni, mint James – aki persze általában amúgy is ott volt –, és nem is zavarta úgy a dolog, mint Hugót.

Az egyetlen megjegyzés, amit ezzel kapcsolatban tett, mosolyra fakasztotta Dahliát, annyira hétköznapi volt.

– Anya azt írta, küld Apával valami csomagot. Kíváncsi vagyok, mit.

Dahlia legnagyobb meglepetésére néhány rajongó még őt is megtalálta. Ilyenkor mindig elismételte a szöveget, amit szinte már fejből tudott: Nem, fogalma sincs, mi lesz a Párbaj Szakkörön. Nem, Harry nem írta meg neki. És nem, nem tudja, hogy Harry ad-e autogramot.


A Párbaj Szakkört a nagyteremben tartották. Amikor beléptek, Dahlia szinte alig ismert rá a helyiségre. A hosszú asztalok eltűntek, helyettük viszont jó pár ember formájú bábu álldogált az egyik sarokban. A másik sarokban jó néhány matracot lehetett látni, és ahogy arra gondolt, hogy vajon mire kellhetnek, hevesebben kezdett verni a szíve. A régi tornaórák jutottak eszébe, és ha őszinte akart lenni magához, azok nem voltak túl jó emlékek. De a legmeglepőbb az volt, hogy valamilyen furcsa módon hasonlított az egész izgalom arra, amikor először lépett be a nagyterembe.

Aztán amikor az utolsó is beért – James volt az, vigyorogva lépett be, aztán utat tört magának előre –, Harry és Ron közelebb léptek, és előbbi elkezdte a szakkört.

– Most nincsen háború, de sohasem szabad megfeledkezni arról, hogy az ember bármikor olyan helyzetbe kerülhet, amikor tudnia kell megvédeni magát. – James közben odaért Dahliákhoz, és a lány alig bírta visszafojtani a nevetését, amikor észrevette, hogy a fiú végig tátogja apja beszédét. Szóról szóra. Harry eszerint minden évben ugyanazzal a beszéddel készült. – Az önvédelem a legfontosabb, mert amíg nem tudsz védekezni, képtelen vagy a támadásra.

– És most jön a szokásos lefegyverző bűbáj gyakorlása. Már a könyökömön jön ki. – James a pálcájával szemléltette a varázslatot, mire az egyik első sorban álló lány kezéből kiröppent a pálca.

Harry reflexei azonban tényleg kitűnőek voltak – állapította meg Dahlia, amikor a varázsló kinyúlt, hihetetlen könnyedséggel elkapta a pálcát, és jóindulatúan mosolyogva visszaadta gazdájának. A lány arckifejezéséből ítélve egy évig nem tervezett kezet mosni.

Aztán Harry metsző pillantással Jameshez fordult.

– Úgy tűnik, vannak itt olyanok, akik azt gondolják, már birtokában vannak ennek a tudásnak.

James ügyet sem vetett arra, hogy mindenki őket bámulja, hanem normális hangerővel megjegyezte:

– Még jó, hogy a birtokában vagyok! A Capitulatus volt az egyik első varázslat, amit megtanultam. Már azelőtt tudtam, hogy kell csinálni, mielőtt varázsolhattam.

– Akkor egy profival állunk szemben. Talán megmutathatnád, mit tudsz, James.

A tömeg megnyílt kissé, így már nem képeztek akadályt apa és fia között. Dahlia látta, hogy Harry mellett Ron szélesen vigyorog.

– Párbajra hívsz? – kérdezte James meglepetten.

Dahlia örömmel látta, hogy van még, aki képes meglepni Jamest. Bár azt is gyanította, hogy unokatestvérének nem egyszer kellett meglepő szülői fogásokkal előállnia egy ilyen fiú mellett.

– Ez egy párbaj szakkör, és önként jelentkeztél.

Az egész terem néma csendben követte az eseményeket. Néhányan izgatottan ficánkoltak, hiszen hányan mondhatják el, hogy látták Harry Pottert a fiával párbajozni?

James kihúzta magát és előrébb lépett, a tömeg pedig körbeállta őket.

– Támadj – utasította Harry a fiát, akinek nem kellett kétszer mondani.

– Stupor! – kiáltotta James, és vörös fény indult a pálcájából, de rögtön le is pattant Harryről.

James újra próbálkozott.

– Petrificus totalus!

Ez az átok sem működött.

James nem adta fel, harmadszor is próbálkozott.

– Tarantallegra! – amikor ez sem hatott, mással próbálkozott, sorban egymás után. – Rictusempra! Pofix!

Mindenki elhűlve figyelte a jelenetet. James töretlenül próbálkozott, Harry pedig gond nélkül hárította minden támadását. Ennek ellenére mindenki csodálta a fiút is. Annyi átkot ismert, amit nagyon kevesen. Dahlia először azt hitte, csak neki jelent újdonságot, hogy James ennyi varázsigét ismer, de hamar kiderült, hogy nem az ő mugli származása a ludas, és nem is az, hogy még csak elsős. James korát meghazudtoló módon harcolt.

Végül Harry is felemelte a pálcáját, és alig lendítette meg, egy piros fény kíséretében James pálcája a magasba lendült, és az apja kezében kötött ki.

– A képzett boszorkányok és varázslók hajlamosak megfeledkezni az alapokról. Pedig életet menthetnek. – Úgy nézett Jamesre, mintha ezt már legalább ezerszer elmondta volna neki. Valószínűleg így is volt. – A védekezés mindennek az alapja, mint ahogy mondtam. Utána lehet támadni is.

Jamest, úgy tűnt, nem nagyon taglózta le a vereség. Vigyorogva ment oda a pálcájáért, aztán visszaállt a többiek közé.

– De hogy azok se unatkozzanak, akiknek a jó öreg Capitulatus már megy – lépett elő Ron, és megveregette barátja vállát –, idén két csoportban fogunk dolgozni. Először gyakoroljuk a lefegyverző bűbájt, aztán azok a felsőbb évesek, akiknek ez már megy, maradhatnak a haladó részre is.

– Akkor erről a meglepetésről beszélt Apa – állapította meg Hugo. – Karácsonykor azt mondta, lesz valami újítás a Párbaj Szakkörben.

– Merlinnek hála! – nyögte James. – Már nagyon untam a Capitulatust.

– Ha neked már olyan jól megy – jegyezte meg Dahlia –, akkor minek jöttél el mégis?

– Mindig jó a kezdőket nézni – kacsintott rá James.

– Téged is legyőztek – emlékeztette a lány.

James csak legyintett.

– Apa más tészta. Tőle nem szégyen kikapni. Valószínűleg a legtöbb varázslót lefegyverezte volna, beleértve a tanárainkat is.

Dahlia halvány büszkeséget hallott a fiú hangjában. Aztán már nem tudott ezzel foglalkozni, mert Harry tanítani kezdett. Először részletesen elmagyarázta, hogyan is működik a lefegyverző bűbáj, megmutatta a pálcamozdulatot, többször elismételtette a varázsigét is. Végül szembeállította magával Ront, és bemutatták egymáson is. Amikor Harry pálcájából vörös fény indult barátja felé, sokan ámuldozva sóhajtottak. És Dahlia hallotta a sutyorgást is:

– Ezzel győzte le!

Harry nem zavartatta magát, a hosszú évek során már megszokhatta ezeket a reakciókat.

– Álljatok párba, hogy gyakorolhassátok!

Hirtelen Oliver jelent meg a semmiből.

– Önként jelentkezem. Egyszer már úgyis lefegyvereztél a mosolyoddal.

Oliver bármilyen helyzetben képes volt az arcára varázsolni azt az idegesítő vigyort, amitől Dahlia arca rögtön egy színnel vörösebb lett a kelleténél.

– Sajnálom, hogy senki sem akarja a társaságod élvezni, de nekem már van párom – rántotta magához gyorsan Narát, és bocsánatkérő pillantást küldött Hugo felé. Ez volt a hátránya annak, hogy hárman barátok: valaki mindig pár nélkül maradt.

Hugo azonban nem igazán zavartatta magát, párba állt az egyik fiúval, aki Dahlia emlékei szerint a szobatársa volt.

Legalább egy órán keresztül gyakorolták a lefegyverzést. Az idősebbeknek hála a teremben ide-oda repkedtek a pálcák a fejük fölött, és óriási hangzavar támadt, hiszen mindenki egyszerre kiáltotta a Capitulatusokat, Harry és Ron pedig időnként jó tanácsokkal látták el őket.

Dahliának eleinte nem ment túl jól a dolog. Nara sokkal jobbnak bizonyult, fél óra után többször is ügyesen lefegyverezte őt. De aztán ő is ráérzett, és sikerült elvennie a barátnője pálcáját néhányszor.

Épp amikor igazán kezdtek volna belelendülni, vége lett a szakkör első felének.

– Mind nagyon ügyesek voltatok! Már tudtok egyedül is gyakorolni, de azért csak óvatosan! – zárta le Harry az órát.

Hatalmas taps volt a válasz, de azokon, akiknek már jól ment a lefegyverzés, látszott az izgalom. Alig várták, hogy megtudják, mit fognak tanulni a szakkör második felében.

Dahlia lemondóan sóhajtott, és Narával meg Hugóval már épp indultak volna, amikor Ron megállította őket.

– Hová mentek? – kérdezte. – Maradhattok nézni a többieket. Úgyis oda kell még adnom a csomagokat, amiket Ginny meg Hermione küldtek. Komolyan nem tudom, mit gondolnak. A fél kamrát elcsomagolták, mintha itt nem kapnátok enni.

Nevetett, aztán fájdalmas, bocsánatkérő pillantással Narára és Dahliára nézett.

– És hát... Nektek Hermione küldött még valamit. Két M.A.J.O.M. kitűzőt. Nem muszáj hordani, de azért el ne égessétek, hátha rákérdez.

Aztán Harry intett, hogy folytassák, úgyhogy Ron ott hagyta őket. Ők pedig Lilyvel és Tiffel – ők is maradtak – letelepedtek az egyik matracra, onnan figyelték, hogy mit csinálnak a többiek. Az összes idősebb Weasley és Potter ott állt a nagyteremben, pálcával a kezében. James és Fred alkottak egy párt, és direkt produkálták magukat, úgyhogy csak nehezen lehetett kibírni mellettük nevetés nélkül.

– Három varázslatot fogunk átvenni, aztán akár már egyedül is gyakorolhatjátok. Kettő az egyszerűbbek közül való. A kábítóátok és az egyszerű pajzsbűbáj. Ezeket lehet, hogy többen már ismeritek is. – Néhányan bólintottak. – Elsajátítjuk ezenkívül egy bonyolultabb varázslat alapjait. Ez RAVASZ szintű varázslat, sok felnőtt boszorkánynak és varázslónak is meggyűlik vele a baja. Szóval ha nem sikerül, ne keseredjetek el. Gyakorlás kérdése. Sok-sok gyakorlásé.

Fél órát gyakorolták a kábítóátkot, és Dahlia ekkor jött rá, hogy miért voltak az embernagyságú és -formájú bábok. Ezekre küldték sorban az átkokat a diákok. Aztán a pajzsbűbájt gyakorolták újabb fél órán keresztül, amikor pedig már ez is jól ment, a bátrabbak élesben is megpróbálhatták, hogy ki tudják-e védeni egymás támadásait. Ekkor derült ki, hogy a matracok azt a célt szolgálják, hogy a sikertelenül védekezők esését tompítsák.

Harry csak ezután árulta el, hogy mi is az a bonyolultabb varázslat, amiről még tanulni fognak. A patrónusbűbáj.

Amikor ezt meghallották, többen ficánkolni kezdtek izgatottságukban.

– A patrónusbűbáj nagyon hasznos varázslat. Tulajdonképpen egy pozitív erőtér, ami a tulajdonosára jellemző formát ölt. Védelmet nyújt több sötét lény, például a dementorok és a lethifoldok ellen, és hasznos lehet akkor is, ha az ember gyorsan akar rövid üzenetet eljuttatni valakinek.

Ezután Harry elmagyarázta, hogy a megidézése nem tűnik bonyolultnak, de sokkal nehezebb, mint amilyennek az ember elsőre hiszi. Valamilyen igazán boldog emlékre van hozzá szükség.

Végül a közönség legnagyobb örömére ő és Ron meg is mutatták, hogy kell csinálni. Ron volt az első, a pálcájából először mintha halvány füst szivárgott volna, aztán hirtelen előrobbant egy fényes kutya, egy Jack Russel terrier. Olyan volt, mint egy valódi kutya: körbefutkosott a teremben, a farkát csóválta, még a nyelvét is kidugta, éppen úgy, mint a valódi kutyák. De fényes volt, nem volt valódi teste, csak mintha egy kékes szellemalak lett volna. Amikor pedig Ron leeresztette a pálcáját, ahogy jött, el is tűnt.

Ezután Harry patrónusa következett. Jamesre nézett, áhítatos mosoly jelent meg az arcán, aztán már ott is volt: egy szarvas, sokkal nagyobb és tekintélyt parancsolóbb, mint Ron kutyája. De valahogy Ronhoz jobban is illett egy pajkos Jack Russel. Harrynek igaza lehetett, amikor azt mondta, hogy a patrónus a tulajdonosára jellemző alakot ölt.

Ahogy a szarvas lassan körbelépkedett a teremben, Dahliának eszébe jutott a sok történet, amit James a Tekergőkről mesélt. És valahogy az az érzése támadt, hogy Ágas akkor és ott velük volt a teremben. Amikor a fiú felé fordult, az ő arcán is ugyanezt látta: csodálattal és vágyakozva meredt a kecses állatra, és abban a pillanatban jobban hasonlított az apjára, mint bármikor előtte.

1 megjegyzés »

Ma végre átvettem!  

Posted by Deszy

Sziasztok!


Ma végre átvettem! Hogy mit? A dedikált Átmeneti üresedésemet!

Annak, aki esetleg nem olvassa a Facebook oldalamon posztolt dolgokat, elmondanám, hogy nyertem egy dedikált példányt a GABO játékán. A játék lényege az volt, hogy levelet kellett írni Rowlingnak, maximum 1500 karakter terjedelemben. A legjobb levelet elküldték neki, az első 5 legjobb levél írója pedig dedikált könyvet kapott. Na, én ebben az ötben voltam benne. :) Amikor megtudtam, majd' kiugrottam a bőrömből!

Ha valakit érdekel, ez volt a levelem:



Kedves Jo!

 

A szavaknak ereje van. Ez egy vitathatatlan igazság. Egyetlen szó döntő lehet egy ember, egy ország vagy akár az egész világ életében. Háborúk dőlhetnek el, sorsok változhatnak meg. Így változtatták meg a te szavaid egy egész generáció életét.

A szavak teremtenek. Ahogyan te egy egész világot teremtettél a semmiből.

A szavak barátságokat alapoznak meg, ahogyan felejthetetlen barátságokról írtál, talán nem is sejtve, hogy ezzel ugyanilyen kötelékek születnek majd a világon mindenhol a rajongóid között.

A szavak tanítanak, ahogyan te megtanítottad nekünk, mi az igazi szeretet, mi a halál, mi a bátorság.

A szavak félelmet keltenek, mert tudjuk, hogy Tudodki nevét sem ok nélkül nem ejtették ki.

A szavak szeretetet hoznak, ahogyan te szeretettel töltötted meg a szívünket Harry és barátai iránt, az olvasás iránt, egymás iránt.

A szavaknak ereje van. Milliók számára bizonyos szavak már soha nem lesznek ugyanazok. Mert amikor meghalljuk őket, sokkal többre gondolunk, sokkal többet érzünk, mint mások. Villám, szemüveg, seprű, pálca, talár, bagoly, örökké...

Sohasem fogjuk elfelejteni, amit nekünk tanítottál, ahogy a távolból elfogadásra és szeretetre neveltél minket, és ahogyan ezzel egy hatalmas családot hoztál létre. Mert akármerre járok is a világban, megnyugtat a tudat, hogy bármikor összefuthatok valakivel, akinek ezek a szavak ugyanolyan sokat jelentenek, mint nekem.

Én innen a távolból egyetlen szót küldök most neked: Köszönöm.


Mint kiderült, a GABO elsőbbségivel küldte a postán, és 21-én meg is érkezett, csak sajnos a postaláda aljára ragadt az értesítő. Pech. Úgyhogy ki kellett várnom a karácsony végét, de ma délelőtt elsétáltam a postára a szentemért. És akkor jött a szívroham: a felirat szerint a csomagom megsérült a szállítás során. El tudjátok képzelni, milyen érzés volt ezt olvasni? Eredetileg azt terveztem, hogy a bontás nagy pillanatát otthonra tartogatom, de ezt olvasva muszáj volt rögtön megnéznem, ott az utcán, hogy nem esett-e komolyabb baja a könyvnek. Szerencsére nem.

Szóval, itt a kép róla:



Már csak azt kellene eldöntenem, hová is tegyem, mert díszhelyre való, nem is kérdés. Lehet, hogy kéne csinálnom egy külön polcot a dedikált könyveimnek. Hm... Majd meglátjuk.

2 megjegyzés »

Egy Dursley Roxfortban - 34. fejezet  

Posted by Deszy in

34. fejezet
Griffendél kontra Hollóhát


A téli szünet után a napok gyorsabban teltek, mint addig bármikor a Roxfortban. A tanárok úgy tűnt, szerették volna bepótolni a karácsony miatt elvesztegetett időt, és egyszerre annyi beadandóval és tanulnivalóval halmozták el őket, hogy alig maradt egy kis idejük a tanuláson kívül. Ami maradt, abból pedig még Rose is lecsippentett valamennyit, hiszen a Roxforti Hírmondó első számának sikere után még inkább a tökéletesre törekedett, és mindenki cikkét visszadobta legalább egyszer. Hugo volt az egyetlen, akinek a munkáját elsőre elfogadta, és senki nem merte elfogultsággal vádolni.

Hugo mintha fürdőzött volna a télben. Ő, Dahlia és Nara minden perc szabadidejüket kint töltötték a Roxfort udvarán. A téli szünet alatt hatalmas adag hó esett le a kastélyra, most pedig mindenki kint játszott. Hógolyóztak – ami a James és Fred társaságában különösen veszélyes tevékenységnek bizonyult –, hóembert építettek, amivel aztán körbetáncoltatták az udvart, mígnem akkorára dagadt, hogy már csak gurulni tudott. És még a tanároknak sem lehetett egy szava sem, mert Dahliának jobban ment a lebegtető bűbáj, mint bármikor korábban.

Mire feleszmélt, már február volt, és az iskolát a karácsony helyett már a legújabb kviddicsmeccs tartotta lázban.

És bár Dahlia nagyon várta, hogy szurkolhasson, sokkal nagyobb gondot jelentett az, hogy eldöntse, mégis kinek. Ugyanis a Griffendél-Hollóhát találkozó volt a soron.

– Én megkönnyítem neked a választást – dobta át a karját James Dahlia vállán a kviddicsmeccs előtti vacsoránál.

Már mindenki megszokta, hogy a Potter és Weasley gyerekek gyakran törik meg a hagyományt, miszerint mindenki a saját asztalánál eszik. Mivel a családtagok három házban voltak elosztva az évek során, a járkálás már állandóvá vált.

– Nem akarlak elkeseríteni, de ezúttal igaza van – bólintott Loo. – Nem vagytok rosszak, de hét éve megverünk titeket, és az akkori győzelmetek is csak annak a szerencsétlen balesetnek volt köszönhető a pályára berepülő thresztállal.

– Azóta is sajnálom, hogy akkor még nem voltam itt! Ted szerint a Roxfort történetének legjobb kviddicsmeccse volt.

– Én azt hallottam, nem volt ilyen nagy a szája, amikor meglátta a thesztrált, a legtöbben meg bolondnak nézték, mert fogalmuk sem volt róla, mi baja van.

– Állítólag olyan volt, mint akit megátkoztak. Ide-oda hadonászott a pálcájával, és körbe-körbe repkedett a thesztrál körül. Aztán jött az a gurkó... – szállt be Albus is a történetbe.

– Szerintem azóta is megvan neki az a púp – nevetett Loo is. – Bár szerencséje van, bármikor eltüntetheti. Csak akkor mutogatja, amikor harci sebként dicsekszik vele.

– Pedig jobb lesz, ha hozzászoktok a vereséghez – szólalt meg hirtelen Hugo. – Nem rossz az idei csapat, és ha esetleg most nem is nyerünk, jövőre biztosan.

Dahliát mindig megdöbbentette Hugo, amikor a kviddics került szóba. A szelíd Hugóból ilyenkor előtört a versenyszellem, és bár nem volt olyan tántoríthatatlan, mint James, így is látta a szikrákat a fiú szemében.

– Ahhoz előbb be is kell kerülnöd a csapatba, hogy meg tudj verni minket – mosolygott fölényesen James. – Másodikosok csak ritkán kerülnek a csapatba.

– Te is másodikos voltál, amikor bevettek – mutatott rá Hugo.

– Igen, de én én vagyok. Az évszázad legfiatalabb fogójának és egy országos kviddicsbajnoknak a fia.

Hugo felkacagott.

– Megírom Ginny néninek, hogy vele dicsekszel. Biztos örülni fog.

És ez még így ment legalább fél órán keresztül, és csak rosszabbodott a helyzet, amikor Lily is feltűnt. Határozott volt a Griffendél többség a Hollóhát asztalánál.


Dahlia még mindig ezen gondolkozott, amikor lefeküdt.

– Nara, te kinek fogsz szurkolni? – kérdezte, az ágyban barátnője felé fordulva.

– A Hollóhátnak, természetesen.

Szinte kár is volt megkérdeznie, tudta, hogy ezt fogja felelni.

– Idegesítő, amikor szíved szerint egyszerre drukkolnál mindkét csapatnak.

– Hát drukkolj mindkettőnek!

Álmában Dahlia egy erdőben volt. Minden sötétségbe borult, a fák koronái csak néhány fénypászmát engedtek át az ágaikon. Abban a kevés világosságban viszont Dahlia két ösvényt látott. Az eddig balra vezetett, a másik jobbra, de ettől eltekintve semmi különbség nem volt a kettő között.

Aztán az elágazásban hirtelen meglátta a szőke lányt. Már nem is lány volt, hanem felnőtt nő.

– Hamarosan. Hamarosan döntened kell – suttogta Andresila.

– Döntenem? Miről?

– Csak egy helyes út van, és neked döntened kell.

Dahlia ezúttal egy kiáltásra ébredt.

– Hajrá Hollóhát! – hallatszott a klubhelyiség irányából.

A boszorkány minden mozdulatát megfontolva öltözködni kezdett. Még mindig érezte az álmot, és a határozatlanságot, amit keltett benne Andresila suttogása. Döntenie kellene?

Dahlia dacosan felszegte az állát.

– És mégis ki mondja, hogy nem választhatok egy harmadik utat? – morogta.

– Szóltál? – kérdezte Nara, aki már frissen és talpig Hollóhát színekben várta, hogy a barátnője is elkészüljön.

– Nem fontos – legyintett Dahlia, és tovább öltözött. A Hollóhát színeit öltötte magára, nagyrészt. De a zoknija griffendéles volt, és ez valami borzongatóan kellemes érzéssel töltötte el. Úgy érezte, sikerült túljárnia valaki eszén. Ami persze badarság volt, senki sem szólt volna egy rossz szót akkor sem, ha vörös-arany ruhákban sétál ki az ajtón. De az, hogy mindkét ház színeit magán viselte, bűnös lázadásnak tűnt, kellemes lázadásnak.


– Szóval az ellenség színeibe burkolózol? – kérdezte James, amikor Dahliák lefelé baktattak a kviddicspályára.

– Ellenség? Hol? – fordult körbe a lány tettetett értetlenséggel.

James meghúzta Dahlia pulcsijának az ujját.

– Kék és bronz.

– Igen, látom – nézett le a lány a ruhájára. – Tudod. Magad azzal ékesíted...

– Hát emlékeztetnem kell rá, hogy az arany a győztesek színe?

– Nem fogsz elkésni valahonnan? – De amikor James nem akart tágítani, Dahlia végül felemelte a nadrágja szárát, hogy megmutassa a zokniját neki. – Most örülsz?

James még le is hajolt, hogy közelebbről lássa őket.

– Hát, feltűnőbb helyen is lehetne, de szeretem a zoknikat. Csak emiatt megbocsátom.

Azzal egy puszit nyomott Dahlia arcára, és eltűnt a tömegben.

– Nem bírja elviselni, ha nem rá figyel mindenki – jegyezte meg Hugo, de a mosolyából arra lehetett következtetni, hogy nem haragszik rá emiatt.

– Csodálkozol? Mindig minden figyelem rá irányult. A nagy Harry Potter legidősebb fia.

– Előtört belőleg a pszichológus? – kérdezte nevetve Narát Dahlia.

– Pszichomi?

Nara rögtön magyarázni is kezdte, mit jelent. Dahliát néha határozott elégedettség töltötte el, amikor barátai nem értettek egy-egy mugli kifejezést. Valahogy megnyugtató volt, amikor végre nem ő a tudatlan.

Amikor megérkeztek a pályára, rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a legtöbben a Hollóhátnak szurkolnak. Dahlia azt rögtön tudta, hogy a Mardekár miért drukkol inkább nekik a Griffendél helyett, de azt először nem értette, hogy az amúgy szelíd hugrabugosok miért választottak oldalt maguknak. De aztán Hugo bonyolult fejtegetésbe kezdett arról, hogyan is kerülnek össze a csapatok, és kiderült, hogy ahhoz, hogy a Hugrabug versenyben maradjon a győzelemért, a hollóhátasoknak most meg kell vernie az oroszlánokat.

– Együtt szurkolhatunk – hallott egy túlságosan is ismerős hangot Dahlia maga mellől. Amitől félt, igaznak bizonyult: Oliver ült mellette.

– Te meg hogy kerülsz ide? – nyögött fel.

– Jöttem kviddicset nézni. – Oliver úgy vigyorgott, hogy Dahlia legszívesebben behúzott volna neki.

– És nem tudnád ezt valahol máshol megtenni?

– Ez nekem elég jó helynek tűnik.

– Vannak jó helyek ott a túloldalon is – intett Dahlia oda, ahol a legtöbb mardekárost sejtette.

– Helyet cserélhetünk – hajolt közelebb Hugo.

– Itt hagynál? Félsz, hogy nem bírsz ellenállni a csáberőmnek?

Dahlia már épp készült felállni, hogy átüljön Hugo helyére, de most hirtelen megállt.

– Mi van? – kérdezte dühösen, és érezte, hogy vörösödik a feje.

– Ne aggódj, nem használom ki a helyzetet.

Dahlia rögtön visszahuppant.

– Köszi, Hugo. Maradok – szegte fel az állát, és minden figyelmét a pályára összpontosította. Valahogy elviseli ezt a meccset Oliver mellett. Csak remélni tudta, hogy nem tart majd sokáig. Ha szerencséje lesz, fél órán belül elkapják a cikeszt. Az se érdekelte különösebben, hogy melyik csapat.

Éppen a Griffendél játékosait olvasták be. James és Albus együtt bemutattak valami olyasmit, ami táncnak számított volna, ha szárazföldön vannak. Előbbi közben szélesen vigyorgott, önelégültebbnek tűnt, mint addig bármikor. De annyira jól állt neki, hogy nem lehetett nem szeretni még ezzel együtt sem. Albus csak barátságosan integetett, és ugyanezt tették a többiek is.

Aztán következtek a Hollóhát versenyzői, de Dahlia figyelmét hamar elvonta Oliver.

– Jövőre majd nekem is szurkolhatsz – hajolt közelebb.

– Ez valami fura becsípődés a fiúknál, hogy azt hiszik, mind bekerülnek a csapatba, akármilyen bénák is. – Hugo erre elvörösödött, úgyhogy Dahlia rögtön hozzátette. – Nem rád gondoltam, te is tudod.

– Ha kételkedsz a tehetségemben, bármikor elviszlek egy körre a seprűmön. Egy Nimbusz.

Dahliának nem mondott túl sokat, akármilyen márkával dicsekedhetett volna a fiú, nem tudta volna megítélni, hogy jó vagy rossz minőségű seprűt jelent-e. De persze ezt Olivernek nem kellett tudnia.

– Emlékeim szerint elsősök nem hozhatnak saját seprűt. – Dahlia emlékezett erre a pontra a levélből. Tulajdonképpen az egész roxforti levelet el tudta volna mondani fejből, annyiszor olvasta.

– Ez nem jelenti azt, hogy nem is lehet sajátjuk.

Mire Dahlia visszafordult a pálya felé, a játék már zajlott.

– 30-10-re vezet a Griffendél – tájékoztatta Nara az eredményről, amikor észrevette a kérdő arckifejezését.

Aztán megint figyelhetett a közvetítőre.

– Adamsnél a kvaff, bemutatott egy cselt, és már repül is a karikák felé. Vajon sikerül kicseleznie a Griffendél rangidős játékosát! Igen, 30-20-ra módosult az állás.

Dahlia a többiek együtt pattant fel, tapsolt és kiabált.

– Ugye akkor is így fogsz majd ugrálni, amikor én szerzek pontot? – súgta a fülébe Oliver. Túlságosan is közel volt.

– Merre ütötte James Potter azt a gurkót? Úgy tűnik, a nézők felé repül. Le a fejekkel, emberek!

A közvetítőnek igaza volt, a gurkó egyenesen Dahliáék irányába repült, és ha Olivernek nincsenek olyan jó reflexei – a lánynak el kellett ismernie, hogy hihetetlen gyorsan hajolt félre a labda irányából –, talán el is találja.

Dahlia James felé nézett, és látta, hogy meglendíti az ütőjét és kacsint.

– Köszönöm – tátogta a fiú felé, és biztos, ami biztos, a hüvelykujját is felmutatta, bár nem tudta, hogy ezt a jelzést vajon a varázslók is használják-e.

– Újabb védelmező? – vakarta meg a fejét Oliver, mintha csak azt mérné fel, hol találta volna kupán a gurkó, ha nem elég gyors. – Nem baj, szeretem a kihívásokat.

– Nincs szükségem védelmezőkre, magam is meg tudom neked mondani, hogy hagyj békén. Arról nem én tehetek, hogy mások is észreveszik, hogy egy bunkó vagy.

Dahlia megint felállt, de ezúttal nem azért, mert örült egy találatnak. Kihúzta magát, gonosz vigyort villantott Oliver felé, aztán Hugo ölébe ült.

– Ha túl nehéz vagyok, szólj! – súgta a fülébe. – De már nagyon idegesített, és nem adom meg neki azt az örömöt, hogy neked kelljen odaülnöd.

Dahlia a válla fölött a mardekárosra sandított, és látta az elképedést az arcán.

– Erről ennyit. Küldetés teljesítve – vigyorgott Dahlia magában, aztán már minden figyelmét a meccsre fordíthatta, meg arra, hogy ne szorítsa el teljesen Hugo vérkeringését.

Utóbbi miatt szerencsére nem kellett sokáig aggódnia, mivel a meccs hamar véget ért. Mindkét csapat dobott még néhány gólt, de amikor 70-70 volt az állás, Albus meglátta a cikeszt, egy perc múlva pedig már állva tomboltak a griffendéles drukkerek. Már kisebbségben voltak a lelátón, félelmetes hangorkánnal jutalmazták a „hős oroszlánokat”, ahogy a játékosaikat hívták a skandálás közepette.

Fél óra várakozás után tudtak csak gratulálni a Albusnak, Jamesnek, Frednek és Loo-nak. Még jobban ünnepelték őket, mint az előző megnyert meccs után, mert ezzel a győzelemmel már tényleg közel érezhették a kviddicskupát.

– Köszönöm – toldotta még meg a gratulációt Dahlia, amikor Jameshez ért. – Megoldottam volna, de azért jó volt látni az arcát.

– Bármikor lerázom a túl heves udvarlókat – kacsintott James. – Lilynek is én leszek a testőre, már alig várom. Akárki akarja majd felszedni a húgomat, annak garantáltan nehéz dolga lesz.

– Ezt Lily is tudja?

– Majd idejében rájön. Mindenesetre vállalok extra műszakot, ha gondolod.

– Észben tartom – nevetett Dahlia. – De most hagylak ünnepelni, Olivernek mára talán ennyi elég volt.

– Ti nem jöttök?

– Az ellenség behúzza kék-bronz karmait. Ennyi megaláztatás ennyi volt mára az oroszlánoktól.

– Ha meggondolnátok magatokat – nézett a fiú Hugóra és Narára is –, tudjátok, hol találtok. Csak keressétek a legnagyobb bulit!

0 megjegyzés »
<< Újabb bejegyzések
Régebbi bejegyzések >>

Kommentek :)