Egy végzős Dursley Roxfortban - 3. fejezet  

Posted by Deszy in

3. fejezet
Egy szabad boszorkány


Dahlia most igazán hasznát vette a jó kis lebegtető bűbájnak, mert kezdte azt hinni, hogy a sok szatyor súlya miatt mindenféle bűbáj nélkül megnyúlik majd a keze. Vagy az is elég lett volna, ha legalább hoppanálhat, de még volt néhány órája addig, amíg ezt megengedhette magának.

Pokoli érzés volt, hogy képes lenne valamire, de vissza kell fognia magát. Egyetlen dolog vigasztalta: hogy hamarosan jönnek a barátai. Magában már visszaszámolta a perceket, amíg láthatja őket. A súly mellett eközben még arra is figyelnie kellett, hogy igyekezzen, mert bár ha a szomszédság igazán belelendül, az órákig eltarthat, de azért nem örökké.

Legnagyobb megkönnyebbülésére amikor végül hazaért, a szülei még nem voltak otthon. Minden pontosan úgy alakult, ahogyan remélte.

Felrohant a szobájába a zacskókkal együtt, bármennyire vágyott is már rá, hogy letegye őket. Amikor felért, mindent kiborított az ágyára. Volt ott mindenféle édesség, chipsek, üdítők, még néhány lufit és egy csomag konfettit is beszerzett.


Petunia lánya születésnapi tortáját évek óta először különös gondossággal készítette el. Nem kellett attól félnie, hogy ha gyertyát mer gyújtani a tetején, az rossz útra téríti Dahliát, és a következő pillanatban lángokban fog állni a ház. Hiszen ha egy orvos udvarol neki, akkor ki fog gyógyulni az elmebajból. Még a papnak is udvariasan a tudtára adták, hogy már nincs szükségük a szolgálataira, és helyette más meglepetésvendéget hívtak. Dahlia legnagyobb bánatára.

A boszorkány már korán reggeltől nagyon izgatott volt, és legszívesebben az egész házat körbeugrálta volna a pálcájával, hogy végre a mindennapokban is használja, amit a Roxfortban hat év alatt megtanult. Helyette azonban egyelőre csak apró varázslatokat végzett, mert nem akarta, hogy szülei idő előtt megsejtse, mire készül: varázslattal megtisztította az ablakát, aztán fürdőszobába hoppanált, végül egy egyszerű Invitóval kereste meg cipője elveszett párját.

Délután kicsit tovább merészkedett, mert elő kellett készítenie a szobáját a bulihoz. A lufikat fellógatta, a konfettit pedig megbűvölte, hogy úgy szálljon a levegőben, mintha csak hó lenne. Már attól jobb kedve lett, hogy ide-oda hessegette őket.

Közben gyorsan felöltözött, hogy az anyja véletlenül se jöjjön be a szobájába érte, mert akkor idő előtt kiderült volna, mire készül.

Magára kapta az első ruhát, ami a kezébe akadt. Egy fehér, pántos darab volt, amit nagy, zöld virágok borítottak be. A kivágása nem volt túl mély, és a hossza sem volt túl rövid. A családi vacsorához pont megfelelt, és mivel csak a család volt meghívva, nem számított nagyon, mit visel.

Ám amikor leért a földszintre, rögtön tudta, hogy mégsem úszta meg ilyen könnyen a dolgokat. Papot nem hívtak, de Dudleyn és a feleségén kívül még valakit talált a nappaliban.

Az asszony mosolyogva fordult felé, és Dahlia szívverése rögtön kihagyott egy ütemet.

– Mrs. Gable – nyögte ki fájdalmasan, mert valamit mondania kellett. – Micsoda meglepetés.

– Édesanyád hívott meg. A férjem sajnos nem tudott eljönni, mert egy konferencián van, de helyette hoztam valakit. – Mrs. Gable olyan negédesen mosolygott, mintha minimum a dalai lámát hozta volna magával, aztán oldalra sandított a fotel felé, ami Dahliának háttal állt. – Oscar hamarabb kimenőt kapott a nyári iskolából.

– Hát ilyen, amikor a hazugságok visszaütnek! – motyogta.

– Mondtál valamit, drágám? – kérdezte Petunia zavartan.

– Csak annyit, hogy remek hír.

Végszóra az említett felemelkedett a fotelből, hogy aztán Dahlia felé forduljon. A lány nem látta magát, mert szerencsére a közelben sehol sem volt tükör, de valószínűleg hulla sápadt lehetett. Pap helyett kapott egy udvarlót. Csodálatos! Nem is reménykedhetett volna szebb szülinapi ajándékban.

Oscar pontosan olyan volt, mint az anyja által mutatott fényképeken. Dahliánál legalább egy fejjel magasabbra nőtt, pedig ő sem volt alacsony, és olyan vékony, hogy ha még egy kilót fogyott volna, már nem is látszik. Feje tetején gondosan nyírt barna, enyhén göndör haj, barna szemek, néhány pattanás és fogszabályzó. Álmai hercege, semmi kétség.

Ahogy Oscar ott állt előtte, legalább olyan merev tartással, mint aki szó szerint karót nyelt, Dahlia nem tudta elfojtani magában a gondolatot, hogy bármelyik fiú ismerősével hamarabb összejött volna, mint vele. Még Oliverrel is, pedig az már tényleg nagy szó.

– Oscar Gable – lépett közelebb a fiú, és a kezét nyújtotta. Dahlia már épp készült volna megrázni, amikor a fiú hirtelen megragadta az övét, és kéretlenül megcsókolta. Petunia magán kívül volt a gyönyörűségtől.

– Micsoda úriember! – Oscar egy szerénységtől mentes bólintással fogadta a bókot, mintha csak azt mondta volna, hogy ennek maga is tökéletesen tudatában van. Dahlia ezzel szemben csak annak volt tudatában, hogy nyálas lett a keze, és sürgősen meg akarja törölni.

Vernon ezután faggatni kezdte a fiút a terveiről, és bizonyos válaszokat enyhe morgással, másokat pedig helyeslő hümmögéssel nyugtázta. Dahlia elhűlve nézte a jelenetet. Mégis hogy került ebbe a helyzetbe? Egyetlen előnye volt a kérdésáradatnak, hogy neki nem kellett megszólalnia, és egészen addig figyelmen kívül hagyhatta a fiút, amíg Petunia meg nem jelent az ajtóban egy „A vacsora tálalva!” felkiáltással.

Ekkor ugyanis mind felálltak, Oscar pedig Dahlia kezét a sajátjába fogta, mielőtt még tiltakozhatott volna ellene. Úgy tűnt, a vacsoránál sem akarja elengedni, csak amikor tényleg mindkét kezére szüksége van. Amikor aztán ecsetelni kezdte, hogy hogyan fog bejutni az orvosira, aztán mire akar szakosodni, a boszorkány már nem bírta tovább.

– Az nem is érdekel, hogy én mivel szeretnék foglalkozni? – kérdezte a lehető legártatlanabb mosollyal, de így is látta, hogy Petunia és Vernon kényelmetlenül ficánkolni kezdenek.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Oscar, és az arcáról le lehetett olvasni, hogy tényleg fogalma sincs, mit akar Dahlia.

– Tudod, te orvos leszel. De nem érdekel, én hol és mit akarok majd tanulni?

Oscar felkacagott.

– Egy nőnek nincs szüksége ilyesmire. Elég, ha jól főz és gyerekeket nevel.

Dahlia először komolyan azt hitte, hogy a fiú viccel, de amikor néhány másodperccel később rájött, hogy nem erről van szó, vörösödni kezdett.

– Szóval szerinted a nők üresfejűek, és maradjanak a tűzhely mellett, nem igaz?

– Dahlia, drágám, biztosan nem így... – kezdte Petunia, de a lánya hamar félbeszakította.

– Ne, hagyd, hadd válaszoljon! Roppant kíváncsivá tett.

Oscar kinyitotta a száját, aztán becsukta, és most először látszott rajta, hogy valami zavarba hozta. Az asztalnál mindenki tudta, hogy erre nincs jó válasz. Mindenki, kivéve Vernont.

– Az Abbey Mountban minden ilyesmire megtanították volna, én megmondtam.

– Volna? Hát nem oda jár? – kérdezte csodálkozva Viola.

Vernon ekkor jött rá, hogy mekkora hibát követett el.

– Hát... hm... – hümmögött Petunia, és próbált kitalálni valami jó kifogást. Dahlia az óra felé pillantott, és úgy döntött, ő lesz az, aki megoldja a helyzetet, még ha nem is úgy, ahogy a szülei akarták.

Felállt, és Oscar felé fordult, majd a vállára tette a kezét, és sajnálkozó kifejezést erőltetett magára.

– Mi nem illünk össze, remélem, megérted. Biztosan megtalálod majd a tökéletes házvezetőnőt, akit keresel.

Petunia csak tátogni tudott.

– De... de... Mi lesz a tortával?

Dahlia a pulthoz sétált, ahol ott állt a torta, egy késért nyúlt, és néhány pillanat alatt levágott néhány szeletet a tortából – a maximum, amire most képes volt az, hogy ezt megteszi –, aztán fogta a torta nagyobbik részét, és elindult a szobájába. Nagy volt a kísértés, hogy a süteményt inkább lebegtesse, de még a méreg ellenére is volt annyi önuralma, hogy ne tegye. Az ajtóból még visszafordult.

– Mindenkinek köszönöm a jókívánságokat!


Amint felért a szobájába, sokkal nyugodtabb lett. A szobájában lebegő konfettifelhő rögtön jobb kedvre derítette, aztán újra arra gondolt, hogy milyen jó, hogy végre varázsolhat. Leült az ágyra és épp a pálcájáért nyúlt, amikor valaki kopogtatott az ajtón.

– Ki az? – kérdezte dühösen. Már csak fél órája maradt a megbeszélt időpontig, amikor jönnek a többiek.

– Én – felelte Petunia.

Dahlia erősen fontolgatta, hogy eltünteti a konfettiket, de végül a dühe győzött, és hagyta, hadd lebegjenek. Egy pálcasuhintással kinyitotta az ajtót.

Petunia megszeppenve vette észre először azt, hogy az ajtó anélkül nyílt ki, hogy Dahlia ott állna, aztán a konfettiket. Nagyot nyelt, de végül mégis belépett a szobába.

– Nem akarok róla beszélni – tartotta fel védekezőn a kezét Dahlia.

– De... Oscar nagyon udvarias, és biztos, hogy ha beszélgettek egy kicsit...

– Nem!

Dahlia döbbenten vette észre, hogy Petunia a kezét tördeli maga előtt.

– Akkor valaki más... Vannak még...

– Nem – tiltakozott újra Dahlia, meglepően halkan és nyugodtan. Hugo talán mégis jó hatással volt rá. – Nekem megvannak a saját barátaim.

Petunia még egy ideig álldogált csendben, aztán lemondóan sóhajtott, megfordult, és kisétált a szobából. Dahlia még percekig bámult utána némán, mert egyszerűen nem értette, mi történt épp az előbb. Észre sem vette, hogy mennyire elgondolkozott, amikor hirtelen egy hang térítette magához.

– Nem itt lesz a buli?

A boszorkány boldogan szökkent talpra, és a fiú nyakába vetette magát.

– Jaaames! – kiáltotta. – Hogy vagy? Előbb jöttél? A többiek hol vannak? Ugye mindenki jön? – zúdította rá a kérdéseit, mire a fiú csak nevetett.

– Előbb jöttem, mint ők. Az igazat megvallva nem otthonról jövök.

– Honnan jössz?

James a nyitott ajtó felé sandított, és Dahlia csak ekkor jött rá, hogy amióta Petunia kiment a szobából, csak dermedten ült, és semmit nem készített elő, ahogy akarta. Gyorsan intett hát a pálcájával az ajtó felé, aztán néhány lépéssel a gardróbjában termett, és kilebegtette onnan a beszerzett mugli édességeket és üdítőket.

– Ezek meg mik? – kérdezte James, miközben egy csomag gumicukrot méregetett.

– Gumimacik.

James kivett egy narancssárga medvét a zacskóból, és furcsán méregetni kezdte.

– Nem túl élethűek.

Dahlia nevetve figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

– Nem válaszoltál. Szóval, honnan jössz?

– Edzésen voltam.

– Este hétkor?

– Az edzőnk egy megszállott. Fontos meccsünk lesz, és egy pillanatra sem hagy minket lazítani.

James ezt grimaszolva mondta ugyan, de Dahlia pontosan tudta, hogy a fiú tulajdonképpen élvezi, hogy hivatásos kviddicsjátékos lehet.

– Ha már itt tartunk, odaadhatom az ajándékod?

A kérdés költői volt, mert a fiú rögtön elő is kapott valamit a talárja alól, és Dahlia felé nyújtotta. Nem volt becsomagolva, csak egy kis masnit ragasztott rá, de a lány nem is várt mást.

– Két jegy a következő meccsünkre. És most nincs kifogás, el kell jönnöd, és kész.

– Hová kell elmennie? – kérdezte Loo, akinek a feltűnését Dahlia megint csak nem vette észre. De James arckifejezéséből ítélve ő sem.

– James elhívott a következő meccsükre – mosolygott a lány.

Loo közben már ott is volt mellette, és megölelte, aztán két puszit nyomott az arcára, mire Dahlia rögtön elpirult.

– Szabad ilyet? Zaklatni a diákodat? Nincs a házirendben valami erről? – szólalt meg James.

– Mintha bármit is tudnál arról, mi van a Roxfort házirendjében!

– Hülyéskedsz? Betéve kellett ismernem, hogy minél több pontot megszeghessek!

Loo a szemét forgatta. Dahliának közben szöget ütött valami a fejében.

– Úristen! Weasley professzornak kell majd hívnom!

– Mit szóljak én? Én vele nőttem fel, és nekem is így kell majd hívnom. – Lily, Lorcan és Lysander álltak az ablaka előtt, Veda pedig nyugtalan huhogni kezdett. – Nem értem, mi baja van velem ennek a bagolynak!

Lilyt valóban nem kedvelte meg igazán Veda, de ez nem a lány hibája volt. A bagoly még mindig nagyon zárkózott volt, Dahlia azt is kisebb csodaként könyvelte el, hogy őt sikerült megszeretnie. De Veda ilyen volt, és így szerette őt. Gyorsan odalépett az ablakhoz, és úgy döntött, mindenkinek jobb lesz, ha kiengedi a baglyot éjszakára.

– Ha ez vigasztal titeket, nekem még furcsább lesz, mint nektek – tért vissza a korábbi témára Loo.

– Kizárt dolog – motyogta Dahlia. Még tökéletesen emlékezett, milyen volt, amikor a fiú feltűnt a szobájában, hogy megszöktesse. Kizárt, hogy egyszerű tanárként nézzen Loo-ra.

– Ha már a furcsaságokról van szó... – James Lily és Lorcan irányába sandított, és összehúzott szemmel nézte őket. – Nem akarok semmi olyat látni, amiért valami kemény átkot kéne szórnom rád. Luna nem lenne túl boldog, ha a fia egy füllel állítana haza vagy ilyesmi.

Lysander kuncogni kezdett.

– Én hálás lennék érte. Engem is megkímélnél néhány roppant kínos pillanattól.

– Csak egyszer fordult elő – bokszolt bele Lily pirulva a fiú vállába.

– Miről maradtam le?

– Megkíméllek bennetek a részletektől, de maradjunk annyiban, hogy akkor sem sikerül minket mindig megkülönböztetni, ha történetesen az említett illető az egyikünkkel jár.

– Háttal voltál! – tiltakozott Lily, Lorcan és Lysander pedig tovább nevettek. – Ne merészelj kinevetni! – Most Lorcan válla bánta Lily erejét.

– Jól van, jól van! – tette fel a kezét Lorcan, mint aki megadja magát, aztán puszit nyomott barátnője homlokára.

Mielőtt tovább vitatkozhattak volna, hirtelen sikkantás szakította félbe a bulit.

Dahlia riadtan fordult meg, mert pontosan tudta, mit – vagyis kit – fog az ajtóban látni. És igaza is lett. A rózsaszín pongyolás Petunia állt ott, hajcsavarói ide-oda meredeztek a fején.

Egy végzős Dursley Roxfortban - 2. fejezet  

Posted by Deszy in

2. fejezet 
Vacsora egy jövendőbeli orvossal


Másnap Dahlia olyan elégedetten sétált le a reggelihez, amilyen már évek óta nem volt, amikor éppen a Privet Drive-on lakott. Nem bírta levakarni arcáról a vigyorgást, pedig már kezdtek fájni az arcizmai. Amikor felébredt, valahogy mintha az egész világ naposabb lett volna. Az ablakon beszökő fénysugár fényesebben ragyogott, a szobája nagyobb, a ruhái szebbek és ő maga pedig igazán önmaga. És ha csak arra gondolt, hogy hamarosan mindenkit viszontláthat, legszívesebben percekig ugrándozott volna.

A konyhába lépve próbálta visszafogni magát, mert tudta, hogy szüleinek gyanús lesz a nagy vidámság.
Tévedett.

Vernon Dursley elégedetten terpeszkedett a fehér székben, és Dahliának annyira jó kedve volt, hogy inkább nem tette szóvá, a szék lába mintha kicsit kifelé állna a súlytól. Arra sem tett megjegyzést, hogy Petunia azt a dallamot dúdolta, amelyet csak akkor szokott, ha előző nap valamiért összevesztek. Dahliának fogalma sincs, hogy minek a dallama lehetett, gyanította, hogy valami régi sláger, de ő magában csak a „Ha baj van, ne vegyél róla tudomást!” dalnak hívta.

Nem is tudta, hányadszor hallja már ezt a dallamot. Évek óta mindig, amikor hazament a Roxfortból, az anyja hetente legalább egyszer rázendített. Jobban belegondolva ez volt „A lányunk megőrült” himnusz.
Dahlia lehuppant az apja melletti székre, elvett egy zsemlét a kosárból, és elmélyülten vajazni kezdte. Közben pedig folyton csak azon járt az esze, miket kellene még megcsinálnia a bulira.

Vernon hirtelen felmordult, aztán mérgesen összehajtotta az újságot.

– Már megint emelni akarják az adókat. Hozzá nem értő, pénzéhes bagázs.

Dahlia fél füllel hallotta, mit mondott, de fejben épp azon gondolkozott, melyik lenne jobb választás: a vajsör, vagy ha már parti, akkor rögtön mézbor, esetleg Lángnyelv-whisky. James biztos tud szerezni.

– Ami a szülinapodat illeti – kezdte Vernon egy hatalmas torokköszörülés után, de Dahlia félbeszakította.

– Nem gond. Még egy pap meg se kottyan.

Aztán Dahlia gyorsan enni kezdett, hogy véget vessen a beszélgetésnek nem nevezhető párbeszédnek.

Ahogy azonban nézte a sürgölődő Petuniát, egyre jobban aggódott. Előző este nagyon jó ötletnek tűnt a buli, és imádta a tervnek azt a részét is, hogy bosszút állhat a szülein, nem is beszélve arról, hogy hiányoztak a barátai. De most rá kellett jönnie, hogy egy buli megszervezése nem csak abból áll, hogy meghívja őket, és helyet biztosít. Kell valami, amivel várja őket, valamit kell nekik enni és inni adni, kellenek zenék... És Dahlia el volt zárva a külvilágtól, már ha a külvilág alatt a varázsvilágot értjük.

Nem volt nála túl sok varázslópénz, tekintve, hogy mindig év elején volt kénytelen néhány fontért kuncsorogni a szüleiért, amit aztán beválthatott varázslópénzre. Varázsolni még nem varázsolhatott, és nem kérhette csak úgy meg Petunia és Vernon Dursleyt, hogy vigyék el az Abszol útra bevásárolni.

Márpedig enélkül nem szerezhette be a rengeteg édességet, de még a vajsört se. Ki kellett találnia valamit, és ehhez nyugodt körülmények kellettek. Ezért felpattant az asztaltól, és mielőtt Petunia és Vernon bármit mondhattak volna, már el is tűnt a konyhaajtó mögött.

Rögtön a szobájába ment. Idegesen járkált fel-alá, és próbált rájönni, hogy mit is tehetne.
Veda reggelre már vissza is tért, és Lily válaszát is magával hozta:


Szia!

Szólok mindenkinek. Nem is kérdés, hogy ott leszünk. Alig várom!
Hiányzol!

L.

U.i.: James megint ellopta a leveledet, és azt üzeni, hogy természetesen bármilyen titkos buliban benne van.



Veda most ott gubbasztott az ablakban, és szemrehányón bámult Dahliára. Egész éjjel repült, hogy kézbesítse Dahlia levelét, most pedig próbált volna aludni, de a lány úgy trappolt a szobában, hogy ez lehetetlen feladattá vált.

– Te mit csinálnál a helyemben? – kérdezte Dahlia a baglyát, aztán odasétált az ablakhoz, hogy megborzolja a tollait.

Veda semmi jelét nem adta, hogy tudná a megoldást.

Dahlia természetesen tudta, hogy bármelyik barátját kérte volna meg, kapott volna segítséget. Loo és James gond nélkül be tudtak volna szerezni neki mindent, de nem akarta, hogy ők segítsék ki. A saját buliját ő akarta megszervezni. Hiszen végtére is mindjárt nagykorú lesz, elég önálló hozzá, hogy ő maga oldja meg a dolgokat. Egyedül. Ráadásul Jamesék a vendégei, ő hívta meg őket. Az a szokás, hogy a vendéglátó biztosít mindent.

– Nekem sincs ötletem. – Ám amint ezt kimondta, megtalálta a megoldást. Nem volt benne biztos, hogy jól sül-e el a dolog, de az volt az érzése, hogy jó úton halad.

– Megvan a buli témája, Veda!

Veda korántsem volt olyan izgatott, mint gazdája.

– Zseniális! Ehhez nincs szükségem sem galleonokra, sem pedig varázslatra! Miért nem jutott eszembe hamarabb?

Dahlia most azért rohangált fel-alá a szobában, mert olyan izgatott lett. A megoldás végig ott volt az orra előtt, szinte kibökte a szemét, mégsem vette észre. Mostanáig.

– A szüleim azt akarják, hogy legyek az, aki nem vagyok! Megkapják! – suttogott elégedetten Dahlia.

– A bulinak témája lesz – fordult vissza Vedához boldogan Dahlia. – Nem is akármilyen!
Itt tartott egy kis hatásszünetet, hogy fokozza baglya izgalmait, nem sok sikerrel.

– Muglik! – csapta össze a tenyerét boldogan, aztán kirohant a szobából. Veda pedig végre nyugodtan álomba merülhetett.

Miközben száguldott lefelé, Dahlia a fejében már listát gyűjtött arról, mit is kell vennie. Aztán hamar rájött, hogy egy dologról megfeledkezett. Megtorpant a lépcsőn. Hiszen nem állíthat haza egy hadseregnek elég étellel és itallal! Az már tényleg feltűnne még a szüleinek is.

– Gondolkozz Dahlia! Hollóhátas vagy, használd az eszed! – suttogta saját magának a lépcsőn. Tudta, hogy ahol áll, sokak számára szent hely, még ha egy mugli házban van is. A lépcső alatti gardrób, ami fölött most ácsorgott, volt az otthona a mágustörténelem egyik legnagyobb varázslójának. Sokak szerint egyenesen a legnagyobbnak. Harry Potternek, a kis túlélőnek, a kiválasztottnak, aki legyőzte a Sötét Nagyurat, és felszabadította a varázsvilágot. Harry történetesen a rokona volt, és az ő története is pontosan ugyanott kezdődött, ahol az övé. Dahlia büszke volt rá, hogy ő az egyetlen, aki ezt elmondhatja magáról.

Dahlia leült a lépcsőre, és hagyta, hogy a gondolatai szabadon szárnyaljanak. Az évek alatt megtanulta, hogy a legjobb ötletei akkor születnek, ha nem görcsöl, csak hagyja, hogy eszébe jusson a megoldás.

Hallgatta, ahogy édesanyja a konyhában sürgölődik, mint mindig. Dahlia egyáltalán nem lepődött meg ezen. Petunia minden napja így telt. A boszorkány kicsit sajnálta is ezért az egyhangúságért, bár úgy tűnt, Petuniának ezzel egyáltalán nincs baja. Minden reggel felkelt, reggelit készített, aztán alig fejezték be azt, csókot nyomott férje arcára, aki munkába indult – már nyugdíjba vonult, de képtelen volt elhagyni imádott fúróit, így továbbra is bejárt Dudley-val –, és már el is kezdte főzni az ebédet. Közben kitakarított. Ezután következhetett a nap csúcspontja: a kert. Dahlia meg se tudta volna számolni, hogy hányszor látta már Petuniát, ahogy felkötötte a külön a kertészkedéshez tartott kötényét, és elindult, hogy gondosan megöntözze a virágágyásokat. Bár Dahlia sejtette, hogy édesanyjánál ez nem csupán kényszer, hanem valóban szeret is kertészkedni, pontosan tisztában volt vele, hogy mi az oka a mérnöki precizitásnak, ami a kertet és házat illeti: a szomszédok.

És abban a pillanatban, hogy ezt végiggondolta, Dahlia fejében körvonalazódni kezdett a haditerve.
Tudta, hogy a megvalósítás nem lesz könnyű, de biztos volt benne, hogy menni fog. Hisz így végül mégis hasznát veszi annak, hogy egész nyáron a szomszédokkal bájolgott!

Dahlia gyorsan megfordult, és visszasietett a szobájába. Legangyalibb, legártatlanabb külsejét kellett magára öltenie, és erre tökéletesen alkalmatlan volt a farmer és a kék pánt nélküli felső, amit viselt. Elbűvölőnek kellett lennie!

Dahlia feltépte a szobája ajtaját. Sietett, mert minél hamarabb szerette volna kivitelezni a tervet, hogy aztán legyen ideje beszerezni mindent, amit akart. Ám amikor meglátta, hogy baglya édes-kótyagosan horkol a kalitkájában, visszafogta magát. Dahliának fogalma sem volt, hogy normális dolog-e, ha egy bagoly hortyog álmában, de már megszokta, hogy egy-egy kimerítőbb nap után Veda bizony horkol.

Vigyázva, hogy nehogy felébressze, a szekrényéhez lépett, és amilyen halkan csak tudott, kutatni kezdett egy ruha után, ami még soha nem volt rajta. Épp ezért fogalma sem volt, hol találja. Hasznos lett volna, ha használhatja a pálcáját, de tudta, hogy erre még várnia kell. De már nem olyan sokat.

Néhány perces keresgélés után meg is találta a ruhát, az akasztós rész legeldugottabb részében. A halványsárga fodorcsodát a tizenhatodik születésnapjára kapta a szüleitől. Ezt kellett volna felvennie a szokásos évi ördögűzéshez.

– Ebben olyan bájos leszel! – mondta Petunia, miután Dahlia kinyitotta a dobozt, amiben a sárga förtelem rejtőzött. Dahlia biztos volt benne, hogy soha nem fogja felvenni a ruhát. Az ördögűzéshez sem volt hajlandó magára erőltetni. Sőt, annyira felidegesítette magát a dolgon, hogy végül egy hosszú, combtőig felsliccelt, vérvörös szaténruhát választott. Önszántából soha nem vett volna fel ilyesmit, de úgy gondolta a cél szentesíti az eszközt. Ezt még kiegészítették vörösre rúzsozott ajkai és a fekete, füstösre sminkelt szeme. Amikor a szülei meglátták, majdnem elájultak. Petunia sikkantott a borzalomtól, Vernon csak tátogni tudott mérgében, feje pedig hasonló színt öltött, mint Dahlia ruhája. A fekete reverendás pap pedig rögtön keresztet vetett, és mormolni kezdett egy imát.

Ahogy Dahlia felidézte az emléket, mosolyognia kellett. Ez a ruha, legyen bármilyen habos-babos is, egyszer már segített neki a botrányos viselkedésben – még ha csak közvetetten is. Most pedig eljött az idő, hogy újabb botrányban legyen Dahlia segítségére.

Dahlia gyorsan felvette, mielőtt még meggondolja magát. A tükörben is csak egy futó pillantást mert vetni magára, de már ettől is elborzadt. A térdig érő halványsárga ruha alján arasznyi csipkés fodor futott körbe, és ugyanez a fodor köszönt vissza a ruha rövid ujján is. Kivágása alig volt, ha ennél szolidabbra tervezik, akkor már garbónak lett volna. És ha a fodorból és a csipkéből nem lett volna még elég, akkor a ruha derekán mintegy övszerűen újabb réteg volt belőle.

Dahliában szinte hányingert keltett ez a tökéletesen bájos külső, de azért még sikerült rátennie egy lapáttal. Hosszú, szőke haját kislányos copfba kötötte, leheletnyi parfümöt fújt magára – csakis a legédesebb fajtából –, és egy utolsó sóhaj kíséretében megcsodálta a tükörben a remekművet: a tökéletes, mugli Dahlia Dursleyt, aki nem is létezett.

Nem szerette volna, ha Petunia meglátja, ezért igyekezett halkan kiosonni, de ez nem sikerülhetett. Dahlia akárhányszor hazajött a nyárra, szülei úgy vigyáztak rá, mintha bármikor elragadhatná az ördög.

– Hová mész? – kérdezte anyja, miközben egy teáscsészét törölgetve – ami Dahlia szerint már így is tökéletesen tiszta és fényes volt – előlépett a konyhából.

Amikor azonban meglátta Dahliát a ruhában, elejtette a csészét, és örömteli meglepetéssel nézett a lányára.

– Gondoltam, köszönök a szomszédoknak – felelte Dahlia, és érezte, hogy ennél azért többet kell nyújtania. – Tegnap úgy hallottam, vannak korombeli fiúk az utcában.

A boszorkány persze egyáltalán nem hallott ilyesmit, és még ha hallott volna sem érdekelte volna a dolog különösebben. Megvolt a maga élete, a maga barátai.

Ám amikor meglátta Petunia szemében az örömkönnyeket, Dahlia biztos volt benne, hogy az indok tökéletesen bevált. Volt miatta egy ki bűntudata, hisz mégis csak hamis reményt keltett az édesanyjában, de az érzést hamar el is hessegette. Nem az ő hibája, hanem a szüleié, hogy erre kényszerül.

– Gable-éknek van egy fiuk. Orvos lesz belőle – felelte akadozva Petunia, olyan izgatott lett lánya hirtelen változásától. Az orvos szót már-már áhítatos hangsúllyal ejtette ki, mintha nem is lenne annál szebb álma, mint hogy hozzáadja a lányát egyhez. Valószínűleg így is volt. Dahlia pontosan tudta, mennyire felcsigázta az anyját, hiszen Petunia nem kezdte rögtön feltakarítani a törött csészedarabkákat. Ennél nagyobb csoda a Privet Drive négyes számú házában valószínűleg soha nem történt még. Kivéve talán az ő születését.

– Akkor beköszönök hozzájuk!

Azzal Dahlia megfordult, és amilyen gyorsan csak tudott, kislisszant ajtón. Természetesen nem Gable-ékhoz vezetett az útja. A legkevésbé sem érdekelte, hogy van egy fiuk, és még ha ő lett volna az Egyesült Királyság új miniszterelnöke, akkor sem kellett volna neki.

Első útja ehelyett Mrs. Cumbersome-hoz vezetett, az utcácska legidősebb lakójához, aki saját állítása szerint már azóta itt lakott, mióta a Beatles megalakult. A Privet Drive lakói közül mindenkit ismert. És bár ezt egyik lakó sem ismerte volna el, rangidőssége miatt ha bárkit a lakóközösség fejének lehetett nevezni, ő volt az.
Mrs. Cumbersome nem nyitott hamar ajtót. Dahlia már kezdte azt hinni, hogy otthon sincs, ám pont akkor, amikor már feladta volna, a hófehér ajtó lassan kitárult. Mrs. Cumbersome a járókeretére támaszkodott, és meglepetten nézett rá. Dahlia nem hibáztatta, nem gyakran járt hozzá látogatóba.

– Miben segíthetek, aranyom? – kérdezte az öreg hölgy, de nem azért, mert annyira kedves volt, hanem mert nem emlékezett Dahlia nevére. Ez őt egyáltalán nem zavarta, még jobb is volt így. Legalább senkinek sem tudja majd elmondani, hogy ő volt az.

– Bemehetnék?

Mrs. Cumbersome nem mondott semmit, csak arrébb araszolt, és szó nélkül elindult befelé. Dahlia követte. Becsukta maga mögött az ajtót, aztán diszkréten bámészkodva ment utána a szalon felé, ahogy az öreg hölgy nevezte. De amikor beléptek a helyiségbe, Dahliának el kellett ismernie, hogy ez a kifejezés sokkal jobban illik hozzá, mint a sima nappali. A szobában antik bútorok sorakoztak: bársony borítású ülőgarnitúra, az az igazi, sötétpiros, faragott lábú asztalka, hozzá illő székek és szekrények.

Az öreg hölgy valahonnan elővarázsolt egy tálcát, és teát töltött neki. Szinte már néhány évszázaddal korábbi volt a hangulat. Pedig abban azért biztos volt, hogy ennyire még Mrs. Cumbersome sem lehet idős.
Dahlia felé nyújtott egy csészét, aztán várakozóan nézett a lányra.

– Ez egy elég kényes kérdés... – kezdte Dahlia, és próbált úgy tenni, mintha valami mélyen aggasztaná. – Tudja, az utcáról van szó. Jobban mondva a kertekről.
Itt elhallgatott, és próbálta végiggondolni, hogy lenne a leghatékonyabb a mondanivalója.

– Folytasd!

– Édesanyámnak és nekem nagyon fontos, hogy az utcánk szép legyen. Hiszen mégiscsak ez az otthonunk! Óvnunk kell, ápolnunk és szépítenünk. És bár én nem vagyok itt egész évben, szívügyemnek tekintem a kerteket. – Az öreg hölgy bólintott, és Dahlia tudta, hogy jó nyomon jár. – És most, hogy hazajöttem... Valahogy úgy érzem, mintha megváltozott volna az összkép. Az az érzésem, hogy néhányan az utcából nem figyelnek eléggé oda a saját gyepükre, már ha érti, hogy értem. És ez nagyon aggaszt.

Dahlia alig bírta ki, hogy ezt az egész monológot mosoly nélkül, teljesen komoly arccal adja elő. A világban gonosz varázslók és boszorkányok futkosnak, ő meg, mint valami üresfejű liba, gyepekért aggódik. Persze nem igazából. Elképzelte, mit szólna James, ha ezt most hallotta volna. Valószínűleg soha nem felejtené el, és akárhányszor csak tehetné, viccet csinálna belőle.

– Akkor nem csak nekem tűnt fel! – sóhajtotta Mrs Cumbersome. Dahlia lelkesen bólogatott, majd folytatta.

– Lenne ötletem a probléma megoldására: egy lakógyűlés. De én túl fiatal vagyok hozzá, hogy komolyan vegyék, amit mondok. Ellenben Ön, Mrs. Cumbersome... A múltjával és tapasztalatával bárki hallgat Önre.
Dahlia ezután még egy fél órát teázott vele, közben pedig megtervezték a lakógyűlés minden szükséges napirendi pontját.

A délelőttje további része azzal telt, hogy körbejárta a Privet Drive lakóit, és néhány elejtett megjegyzéssel igyekezett elérni, hogy az utca lakói tényleg összehívják az első lakógyűlést. Hiszen olyan fontos témákat kellene megvitatni, mint hogy melyik ház gyepe nem elég zöld az utca gyönyörű összképéhez, és hogy kinek a virágágyása a legszebb.

Miután végzett azzal, hogy minden fontosabb utcalakó fülébe beültette a bogarat, mosolyogva indult haza, mint aki jól végezte a dolgát. Mert így is volt.

A Privet Drive lakói nem is lehettek volna ennél mugliszerűbbek. És még a muglik között is a bogarasak közé tartoztak, akiknek semmi sem lehet fontosabb, mint a rendezett kertek és a tökéletes összkép. Dahliának kétsége sem volt afelől, hogy még aznap délután megejtik a lakógyűlést, hiszen ezeknek a fontos kérdéseknek a megtárgyalását nem lehetett halogatni. És ha ez még nem lenne elég ok arra, hogy szülei is elmenjenek, a legszebb virágágyás tulajdonosának kiválasztása biztosan olyan döntés, amiben érintettnek érzik majd magukat.

Amikor hazaért, Petunia épp a szomszédok után kémkedett.

– Hah! Egyszerű tápoldatot használnak a gyephez. Pedig mindenki tudja, hogy a Zöldítő Ultra sokkal jobb rá. Ezért ilyen sárgás a füvük – kárörvendett éppen, de amikor meglátta Dahliát, rögtön félbeszakította kedvenc tevékenységét.

– Találkoztál vele? – röppent oda mellé.

– Nem, nem találkoztam.

– Nem? Hogyhogy nem? Mégsem mentél el?

– De. Mrs. Gable szerint épp nyári iskolában van. – Ez nem is volt hazugság, mert bár Dahliának esze ágában sem volt bármit megtudni Oscar Gable-ről, az édesanyja volt olyan kedves, hogy elsorolta fia összes versenyeredményét, még képet is mutatott neki róla, pedig Dahlia neki is csak az utcagyűlésről beszélt.

– Milyen kár! – Dahlia látta anyján a csalódottságot, és már így is elég bűntudata volt a buli és a hazugságok miatt, így végül úgy döntött, enyhítheti kicsit Petunia bánatát.

– De jövő héten hazajön. Meghívtak vacsorára.

Petunia az örömhír hallatán Dahlia nyakába ugrott, és a lánynak el kellett ismernie, hogy anyja még soha nem örült ennyire semminek. Nem kell tudnia, hogy neki esze ágában sincs addig maradnia. Ha minden a tervek szerint alakul, addigra visszatérhet a varázsvilágba.

– Vacsorára? Hát ez csodálatos! Vennünk kell neked valami szép ruhát!

És Petunia csak sorolta, mennyi mindent kell még elintézniük addig, Dahlia pedig hagyta, hadd örüljön egy kicsit. A szíve mélyén tudta, hogy nem szép dolog, amit a szüleivel tenni készült, de az sem az, amit ők tettek vele az évek során. És még az ördögűzés volt a legkisebb része a dolognak.

Nem, neki a maga útját kell járnia. Boszorkányként. És ha a szülei ezt nem képesek elfogadni, hát legyen! Amint betölti a tizenhetet, felnőtt lesz, és azt csinál, amit csak akar. És a tervei között nem szerepelt, hogy az orvos férjével és egy szakajtó gyerekkel az kösse le a napjait, hogy mennyire zöld a fű. Ráadásul volt valami, amit nem árult el a szüleinek. Az átok miatt úgysem lehet boldog élete, ebben a formában legalábbis biztos nem.

Nagy nehezen sikerült leállítania Petuniát, a nap további részét pedig a szobájában töltötte, és listát írt azokról a dolgokról, amelyeket be kellett szereznie. Készen kellett állnia vele, mert úgy tervezte, hogy amint az idősebb Dursleyék kilépnek az ajtón, rohan is beszerezni mindent.


Amikor Vernon Dursley hazaért, a küszöbön rögtön megjelent Mrs. Therefitz, az egyik fontoskodó, ráérő nyugdíjas néni az utcából, és örömmel újságolta, hogy lakógyűlést tartanak.
Dahlia szülei rögtön izgatottak lettek, és Petunia izgalomtól remegő hangon szólt a lányának, hogy a lakógyűlésre mennek.

– Te is jöhetsz, ha szeretnél – tette még hozzá olyan hangsúllyal, mintha ennél nagyobb megtiszteltetés nem is létezhetne. És valószínűleg annak is szánta. Dahlia meg is lepődött a dolgon, hiszen semmilyen nyilvános eseményre nem vitték el szívesen. Rettegtek, hogy valami „rendelleneset” tesz, és akkor magyarázkodhatnak. Most viszont úgy tűnt, a délelőtti események hatására Petunia úgy gondolta, lánya végre jó útra tért.
De pont a délelőtt történtek biztosítottak kibúvót Dahliának.

– Inkább listát írok, hogy mit kell még beszerezni a jövő heti vacsoráig – emelte fel Dahlia a kezében tartott noteszt és tollat bizonyítékként. Petunia nem sejthette, hogy a papíron egy egészen más lista olvasható, ezért csak lelkesen bólintott, és mintha mindent tökéletesen értene, cinkosan kacsintott. Dahlia még percekig gondolkozott rajta, hogy vajon látta-e édesanyját valaha kacsintani. De aztán a bejárati ajtó becsukódott, és ennél fontosabb dolga volt. Felhúzta a cipőjét, felkapta ez előre bepakolt táskáját, ami tele volt bevásárlószatyrokkal, és már rohant is a legközelebbi szupermarketbe.

Egy végzős Dursley Roxfortban - 1. fejezet  

Posted by Deszy in

1. fejezet
Egy tizenhetedik születésnap előkészületei



Ha Dahlia végignézett a Privet Drive-on, szinte el sem hitte, hogy már évek teltek el az óta a nap óta, hogy megkapta az első rejtélyes levelet a Roxfortból. A kocsibejárók előtti gyep zöldebb volt, mint valaha, a házak ablakai macskaszemekként tündököltek a sok fényesítéstől, és mindenhonnan teljesen átlagos családok teljesen átlagos tagjai integettek felé, ahogy végigsétált az utcán.

Dahlia a séta közben mosolyogva megdicsérte a szomszéd Mrs. Common gyönyörű muskátlijait, visszadobta az utca végén lakó gyerekek labdáját, és segített felcipelni az öreg Mrs. Cumbersome szatyrait a lépcsőn. Mindenkinek mesélt pár szót az elit leánynevelő intézetről, ahová – szülei meséje alapján – járt, és alapjában véve próbált úgy tenni, mintha még mindig oda tartozna.

Néhány fiatal fiú feltűnően megbámulta, egyik-másik még fütyült is neki, vagy utánakiabált, de Dahlia ezeket már megszokta. Hat éve tudott már az átokról, és néha nagyon idegesítette, de nem tehetett mást, elfogadta. Még ha a szíve fájt is, mélyen belül még élt benne a remény, hogy ő lesz a kivétel, aki erősíti a szabályt. Az ilyen pillanatokban azonban lényegesen nehezebb volt hinni ebben.

Elsétált egy apuka mellett, aki a fiával mosta a kocsiját, és egy kislány mellett,aki éppen kutyát sétáltatott. Minden annyira hétköznapi volt, pont, mint amikor tíz éves volt, és még semmiről sem tudott. Amikor még azt gondolta, hogy ő is egy lesz azok közül, aki majd kocsit mos a férjével, hétköznap pedig ebédet csomagol és vacsorát főz.

De a gondolatai egészen máshol jártak, nem a Magnólia közben, és nem a takaros utcácskákon. Mélyen belül pontosan tudta, hogy már régen kinőtte a Privet Drive négyes számú házát, és ezen az sem változtatott, hogy az elmúlt években történtek ellenére még mindig szerette a szüleit.

Már csak pár nap volt a tizenhetedik szülinapjáig, és alig bírta kivárni a napot, amikor végre legálisan is használhatja a varázslatokat, amelyeket tanult. Egy cseppet sem érdekelte, hogy a szülei próbáltak úgy tenni, mintha az év csak abból a három hónapból állna, amit otthon tölt a „normális” világban. Nem érdekelte, hogy az egyetlen ember, aki elviselte a családjából a varázslat említését, az Dudley. Semmi nem számított azon kívül, hogy szabadon használhatja a képességét.

Maga elé képzelte, ahogy a Roxfort Expressz indulásáig hátralévő időben otthon is varázsol, és már ettől elöntötte a boldogság melege. Minden nap átugorhat Harryékhez, meglátogathatja Loo-t és Narát, elmehet vásárolni az Abszol útra, mindezt teljesen egyedül. Milyen szerencse, hogy néhány napon belül hoppanálhat! Kitakaríthatja a szobáját fél pillanat alatt, még az is lehet, hogy kipróbálja, milyen lenne a szobája kék falakkal. Érezte, hogy a világ kitágul körülötte, és a lehetőségek széles tárházának nyit utat egyetlen apróság: hogy eltűnik róla a nyomjel.

De aztán az álmokból hirtelen visszarántotta egy fűnyíró búgása, és megint csak ott volt egyedül, Dahlia Dursley, Vernon és Petunia Dursley lánya, aki az Abbey Mount Leánynevelő prominens tanulója. Kínjában felnyögött.

Nyári magányán egyedül azok a titkos látogatások javítottak valamennyit, amiket Loo, James, Lily és Hugo tettek nála néha, és a levelek, amiket Narától kapott. Egy hűs szellő végigsimított napfényben tündöklő haján, és kipirult arcán, vidám emlékeket hozva magával. Mit meg nem adott volna, ha most itt vannak vele! Pedig alig két hete nem látta a barátait, amióta a roxforti tanév június első hetén véget ért.

De séta közben a gondolatai és az érzései szabadon szárnyaltak. Elege volt már a titkos találkákból a játszótéren, és a Veda által éjszaka becsempészett levelekből. Elege volt abból, hogy rejtőzködnie kell. Az egész élete kétpólusúvá vált, mintha valami tudathasadásos beteg lenne: az év nagy részében ő volt a tehetséges roxforti boszorkány, akit körülvettek a barátai, és szabadon lehetett, aki lenne akart; nyáron viszont magára kellett erőszakolnia a benne valahol mélyen még élő muglit, akitől a szülei nem hagyták megszabadulni.

De ő már nagyon régen döntött, hogy ki akar lenni. Azon a napon, amikor megszökött Loo-val, hogy a Roxfortba mehessen, meghozta a döntést. Választott: maga mögött hagyja a varázstalan Dahliát, hogy kibontakozhasson a boszorkány Dahlia, a Dahlia, akinek barátai vannak, a Dahlia, akiért rajonganak, az erős és intelligens Dahlia, aki küzd a céljaiért. Az elátkozott Dahlia. Dahlia, a véla.

És tudta, hogy most is küzdenie kell. Harcolnia kell, hogy legalább a tizenhetedik szülinapján az legyen, aki. És attól a naptól fogva hátralévő életének minden napján. Nem halogathatta a kérdést. Úgy döntött, a vacsorán kerek-perec megkérdezi.


– Dahlia! – kiáltotta Petunia Dursley mézesmázos hangon lánya nevét. Dahlia tudta, miért beszélt ezen a hangján, amit kifejezetten a vendégeknek tartogatott. Ma náluk vacsorázott Dudley és a felesége is, és ilyenkor még jobban kellett törekedni a teljes tökéletességre.

A lányt ez nem különösebben érdekelte, udvariasan cseverészett Violával. Sógornője nem volt túl érdekes társalgó, és Dahlia még soha nem folytatott vele egyetlen értelmes beszélgetést sem, legtöbbször csak az időjárásról és a napi hírekről cseverésztek.

De ennek ellenére el kellett ismernie, hogy meglepő módon szimpatikusnak találta testvére feleségét. Nem volt benne meg az a tűz, ami benne, és az a lelkesedés sem, de kedves volt és udvarias, és Dahlia nem tagadhatta a tényt, Dudley mellé tökéletes társnak bizonyult.

Lehet, hogy pont ezért zavarta annyira a tény, hogy titkolóznak előtte. Ilyen volt a családja: képmutató. Amikor Dudley először szóba hozta a kérdést, hogy elárulja-e az igazat Violának, a Dursley szülők majdnem lefordultak a székről a kétségbeeséstől, és olyan hevesen tiltakoztak az igazság ellen, hogy Dudley végül beleegyezett, hogy titokban tartsák a dolgot.

Dahlia valahol mélyen sejtette, hogy ez az oka, amiért nem alakulnak soha úgy a beszélgetéseik, hogy közel kerüljenek: mert nem engedhette el magát mellette. És erről igazán nem ők tehettek. Hogyan is mesélhetett volna magának Violának anélkül, hogy szóba került volna a varázslat? Neki az volt az élete! Minden más azon kívül csak színlelés!

Dahlia így hát nem túl nagy lelkesedéssel sétált be a nappaliba, ahol édesapja a legújabb vicceivel szórakoztatta Dudleyékat. Egyetlen vigasza az volt, hogy amint eljön a vacsora közben a megfelelő pillanat, bedobja szülinapi terveit.


A vacsora, mint mindig, finom volt, Petunia most is szinte mérnöki precizitással készítette el őket, és pirulva fogadta a dicséreteket. Ez volt a szokásos szertartás: vicc a nappaliban, vacsora közben egy kis csevej a mindennapokról, az időjárásról, bármiről, ami normális, aztán valaki megdicséri édesanyja főztjét, amit az szerényen fogad, pedig tudja, hogy valamikor az este folyamán úgyis érkezik, és végül megint átvonulnak a nappaliba, ahol újabb viccek következnek, aztán Dudleyék hazamennek, Dahlia pedig vissza a szobájába.

Tudta, hogy most is pontosan ez zajlik, így hát kikapcsolta az agyát – nem volt kíváncsi a legújabb fúrófejek előnyeire –, gépiesen lapátolta magába az ételt, és csak a szülinapján járt az agya. Először meg sem hallotta, amikor Viola megszólította.

– És, készülsz már a végzős évedre? Az a rengeteg vizsga, emlékszem, én szinte egész évben azok miatt izgultam.

– Igen, a RAVASZ tényleg elég nehéz – felelte automatikusan, anélkül hogy belegondolt volna, mit is mond.

Abban a pillanatban azonban, amint a szavak elhagyták a száját, tudta, mekkora hibát követett el. Szülei elsápadtak, és haragosan néztek rá, Dudley viszonylag semleges arccal méregette felesége reakcióját, aki pedig értetlen kifejezéssel nézett rá.

– Ö... – próbálta menteni a menthetőt Dahlia. – Tudod, nálunk ez a szleng, így hívják a lányok a végzős vizsgákat, mert állítólag elég nehéz. Ravasz kérdéseket tesznek fel.

Dahlia nem akarta tovább ragozni, mert gyanította, elég nagy ökörségnek hangzott így is, amit mondott. Helyette inkább a poharáért nyúlt, és nagyot kortyolt a narancsléből. Miközben pedig lenyelte, már tudta is, hogy most kell próbálkoznia. Egy vacsora alatt nem hozhatja szóba kétszer is a varázsvilágot, szóval most rögtön kell bedobnia a bombát.

– Hm – köszörülte meg a torkát, miután lenyelte az utolsó kortyot is. – Az iskoláról jut eszembe... – kezdte óvatosan, de minden hiába volt. Apja torkán így is megakadt a falat, és fuldokolni kezdett, Petunia pedig támogatólag ütögetette a hátát.

– Ismerem a Heimlich-fogást, ha kell – szólalt meg Viola, és rögtön fel is pattant a székéből, ugrásra készen, ha szükség van elsősegély-nyújtási képességeire. De addigra Vernon fuldoklástól vöröslő feje már kezdte visszanyerni eredeti színét. Dahlia azonban képtelen volt nem elmosolyodni a gondolatra, hogy Dudley alig ötven kilós, törékeny felesége próbálja kiszuszakolni a tévútra indult falatot Vernon Dursleyből.

De Dahlia tudta, ha már elkezdte, nincs visszaút. Menni kell előre, bátran, megingathatatlanul, akár egy griffendéles.

– Szóóóval – nyújtotta meg kicsit a szó elejét – arra gondoltam, hogy a szülinapomra áthívnék pár osztálytársat vacsorára a – itt tartott egy kis szünetet, és jelentőségteljes pillantást vetett szüleire –, a lánynevelőből.

Vernon feje megint lilulni kezdett, ami a legrosszabb jel volt.

– Jaj, ez remek ötlet – lelkendezett Viola, kék szeme izgatottságtól csillogott, hosszú, vörös haja pedig lengedezett a hátán. Ő volt az egyetlen, aki jónak találta Dahlia ötletét, a Dursley szülők teljesen magukba roskadtak, Dudley pedig kíváncsian méregette őket, egy mosollyal a szája szegletében, hogy erre vajon mit lépnek. – Szülinapi buli! Nem is értem, miért nem jutott eszembe! Lehetett volna akár meglepetés is! Elküldhettük volna Dahliát boltba, aztán amikor visszajön, a barátnőivel egyszer csak előugrunk a semmiből. Mintha csak odavarázsoltak volna minket!

Viola lelkesedését azonban Vernon hamar aláaknázta, és a nő nem is sejtette, hogy ebben előbbi, nem túl jól megválasztott hasonlata is közrejátszott.

– Más terveink vannak a születésnapodon – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Dahlia felé fordulva.

– Tudjátok, milyen fontos ez nekem, ugye? Most leszek tizenhét! Ez tényleg nagyon fontos. – A nagyon szót megint külön megnyomta, hogy emlékeztesse szüleit a szám jelentőségére. Pontosan tudta, hogy értik, mire gondol. Még tökéletesen emlékeztek, Harry nagykorúvá válására, amikor el kellett hagyniuk szeretett otthonukat. És ha mégis elfelejtették volna azt a napot, Dahlia emlékeztette már rá őket azóta néhányszor.

– Majd a tizennyolcadikat, amikor tényleg nagykorú leszel, megünnepeljük.

– És mégis milyen terveitek vannak? – kérdezte Dahlia vékony hangon, mert sejtette, hogy ez semmi jót nem jelenthet. Szülei hallgatása azonban a legrosszabb gyanút keltette fel benne. – Ugye nem hívtatok megint papot? – Szülei még mindig hallgattak. – Ugye? – kérdezte most már tényleg kétségbeesett hangon.

– Papot? Minek a pap? – kérdezte Viola értetlenül, de senki nem figyelt oda rá.

– Szóval azt hívtatok! – Dahlia hangja már nem kétségbeesett, hanem csalódott és dühös volt. Minden pórusából sütött, hogy mindjárt felrobban. – Úgy tűnik nektek, hogy az előző alkalom talán használt? Hát nem értitek? Ez nem olyasmi, amit ördögűzéssel vagy ki tudja milyen ráolvasással ki tudtok irtani belőlem! Akár a pápát is idehívhatjátok, ő sem tud segíteni. Mert nincs is min segíteni. Ez vagyok én! Miért nem látjátok?

Dahlia hirtelen felpattant, és könnyei áradatán keresztül szinte alig látott valamit, miközben felszáguldott a szobájába. Bevetette magát rózsaszín ágyába, és dühöngött. Abban a pillanatban úgy lángolt benne a harag, hogy fel tudott volna fújni valakit dühében, úgy, mint Harry Marge nénit. De nem engedhette meg magának a luxust, hogy engedély nélkül varázsoljon, alig pár nappal a születésnapja előtt.

Viszont támadt egy annál sokkal jobb ötlete! Ha harc, hát legyen harc! Megmutatja, milyen fából faragták!

Gyorsan felpattant az ágyból, kitörölte a könnyeket a szeméből, és indulatosan a tolla felé nyúlt. Keresett egy papírt is, de mielőtt írni kezdett volna, odafordult Vedához. Adott neki egy kis bagolycsemegét.

– Veda, küldetésed van! Nagyon fontos! – Baglya szelíd huhogással adta tudtára, hogy pontosan érti, mit akar, majd egy kis tollborzolással belegyezését is kifejezte.

Dahlia pedig lendületesen írni kezdett, tolla csak úgy sercegett a papíron. Olyan erővel nyomta a tintás hegyét a lapra, hogy az is csoda volt, hogy éles vége nem szakította át teljesen.


Szia Lily!

Szükségem van a segítségedre. Apáék nem fogadták kitörő lelkesedéssel a közös vacsora ötletét. És akkor még elég finoman fogalmaztam. De van egy tervem.

A szülinapomon este 8-kor bármi áron elszabadulok a családi vacsiról, ha törik, ha szakad. Ha mást nem tudok kitalálni, eldobom az egyik trágyagránátot, amit James küldött. Anya azzal ellesz egy ideig.

Loo már járt a szobámban, gyertek vele, és közvetlenül a szobámba hoppanáljatok! Érted? A szobámba, este 8 körül!

Tartunk egy kis házibulit.

Puszi:

D.

Nem túlzás?  

Posted by Deszy

Sziasztok!


Kaptam egy kommentet Merengőn, amit most név nélkül szeretnék megosztani, és itt is válaszolni rá. Ő az:

"Nem gondolod, hogy cseppet túlzás, hogy ekkora felhajtást csinál D a szülinapja miatt? Nekem se lehet bulim mégse kezdek szerveszkedni a szüleim ellen... :P"

Szóval, akkor a válaszom:

Nem, nem gondolom. Ha így gondolnám, nyilván nem így írtam volna meg. Na de, miért is nem gondolom így? Nyilván indoklást érdemel a dolog, mert tényleg lehetséges, hogy így érződik. 

Először is, Dahlia nem az ellen lázad, hogy nem tarthat bulit. Dahlia nem bulit akar, Dahlia a barátait akarja látni, akikből történetesen van néhány. Az egy dolog, hogy ezt bulinak hívja, de ha emlékeztek, először nem is buliról beszélt, hanem arról, hogy áthívná őket vacsorázni. A buli ötletével Viola állt elő, Dahlia pedig csak ezután gondolt rá bulizásként. 

Másodszor Dahliának ebben a pillanatban nincsen túl jó kapcsolata a szüleivel, és amúgy sincsen a legjobb hangulatában. Évek óta görgeti a szülei iránt érzett csalódást és bizonyos szempontból haragot maga előtt, és nem igazán tud változtatni a dolgon. És ezek mellett amiatt is rossz hangulatban van, hogy nincs kivel beszélgetnie, gyakorlatilag egyetlen társasága a baglya: a szülei nem foglalkoznak vele, úgy csinálnak, mintha ott sem lenne, a szomszédokkal csak bájologhat, Dudley már nem olyan gyakran, mert családja van, és ha jön, akkor is általában vele van a felesége, aki előtt nem lehet teljesen önmaga, Dudley-val kettesben csak lopott percek jutnak nekik a konyhában. Dahlia magányos, mérges, és egyre jobban gyűlik benne az egész, arra várva, hogy kirobbanjon belőle. 

Emellett ne felejtsük el azt sem, hogy Dahlia alapvetően hisztis és öntörvényű! Amikor a barátaival van, ez kevésbé jön elő, mert olyankor jól érzi magát, de ha emlékeztek még pl. az Egy Dursley Roxfortban elejére, akkor tudjátok, hogyan viselkedik általában a szülei mellett. Ehhez még tegyétek hozzá, hogy James igen sokat fejlesztett a lázadások és csínytevések iránti hajlamán.

És nem utolsósorban igen, hiszem, hogy mindenkinek joga van, hogy megünnepelje a nagykorúvá válását. Nem mond, hogy ennek amolyan ereszd el a hajamat bulival kell történnie, de azt igen, hogy mindenkinek meg kellene ünnepelnie legalább ezt a születésnapját, ha a többit nem is, a barátai körében. Tizenhét évesen azt hiszem, jogos kívánság egy tinitől, hogy áthívhassa a barátait, különösen ha nyár van és szünet, és különleges alkalomról van szó.

Szóval ha mindezt összegyúrjuk (azt, hogy már nem gyerek, azt hogy hiányoznak a barátai és magányos, azt, hogy évek óta haragszik a szüleire és hogy alapvetően öntörvényű és hisztis), akkor igen, azt gondolom, hogy a buli megtartása teljesen jogos és elvárható reakció Dahlia részéről. Ez nem arról szól, hogy megengedik-e a szülei, hogy bulit tartson, nem csak egy hiszti. Ez két dolog terméke: bosszú a szülein, és vágy, hogy lássa a barátait. 

Nem hiszem, hogy egy átlagos tinédzser, aki nem tarthat bulit, ezek miatt az okok miatt szokott "felhajtást csapni", amiért nem tarthat bulit. :)

Egy darab üres pergamen  

Posted by Deszy in

Egy darab üres pergamen


James – valószínűleg életében először – korábban kelt, mint bárki más. Lily és Albus még javában húzták a lóbőrt, és még Ginny és Harry sem keltek fel. Ő azonban képtelen volt nyugodtan feküdni az ágyában, amikor ilyen jelentős nap volt!

Nem bírt csak úgy egy helyben álldogálni, valamit csinálnia kellett. Feltúrta a táskáját, és vagy századszorra ellenőrizte, hogy mindent elpakolt-e. Megint mindent a helyén talált – megvolt az összes talár, amiket az édesanyja korábban gondosan kivasalt, ott voltak a kviddicsplakátjai, amiket majd kitesz a roxforti szobájában, megvolt minden zoknija és még a párjaik is – ami meglehetős ritkaságnak számított nála –, és a gondosan elrejtett rekeszben megtalálta a Weasley Varázsvicc Vállalatos dolgokat is, amelyek nélkül nem lett volna hajlandó elindulni.

Egy dolog nem volt csak a kofferban, amit legszívesebben elcsomagolt volna – a seprűje. A roxforti szabályok szerint elsősök nem használhatnak saját seprűt. Hiába próbálta meggyőzni a szüleit sőt, még Neville-t is, hogy szerezzenek valamilyen speciális engedélyt, mert neki a seprűje nem csak egy seprű, hanem jó barát és társ minden bajban – és ahogy Harry megjegyezte, minden csínytevésben is. Nem volt mit tenni, a gondosan kifényesített, tökéletesen karban tartott Nimbusznak maradnia kellett.

James most a seprűhöz sétált, és végigsimította a tökéletes mahagóni felületet. Végül úgy döntött, amíg a többiek alszanak, úgysincs jobb dolga, méltó módon búcsúzik a seprűjétől. Hóna alá csapta hát, és elindult kifelé a Grimmauld téri házból.

Hűvös, hajnali levegő fogadta, ezért gyorsan visszafordult, és magára vett egy kabátot is. Aztán amint megint kint volt, lába közé vette a Nimbuszt, ahogy azt előtte már milliószor megtette, elrugaszkodott a talajtól, és már suhant is előre.

A nap még nem kelt fel teljesen, az utcák még tökéletesen üresek voltak, mindenki az igazak álmát aludta. Egy-egy autót látott csak elhajtani a mélységben, de azok is csak hangyáknak tűntek. Furcsa volt belegondolni, hogy most hónapokig nem láthat autót, de még motort sem, mert a Roxfortban nincs ilyesmi. De egyáltalán nem bánta, mert azóta az iskolába vágyott, hogy először meghallotta, hogy Roxfort. Nem a tanulás vonzotta, közel sem, sőt... De az iskola lényege nem is a tanulás volt, nem igaz? A kalandok hívogatták, az új barátok, a kviddicscsapat, ahol végre nem az öccsével és a húgával kell játszania, hanem méltó ellenfelekkel.

Miközben repült, az amúgy is hideg levegő a sebességtől a kabátjába kapott, és James tökéletesen tudatában volt, hogy az arca és füle olyan vörösek, mint a Weasleyk haja. Ha az édesanyja látná, mostanra már lentről kiáltozna, hogy azonnal jöjjön le, de most nem volt itt, így a fiú adott magának még néhány percet. Szabad volt, mint a madár, és ez az ő napja!

Végül mégis úgy döntött, ideje leszállni, és amikor beért, Sipor már várta, hogy megkérdezze, készíthet-e neki forró kakaót. Szinte meg sem várta James válaszát, már ment is a konyhába, orra alatt pedig olyanokat motyogott, hogy ez majd átmelegíti.

Várhatott volna a házimanóra nyugodtan, de képtelen volt megmaradni egy helyben és csak üldögélni. Gondolt rá, hogy felébreszti Sirius anyját, ő mindig feldobta, de végül úgy döntött, az apja irodájába megy. Senki sem tudta, de néha, amikor nem látták, James besurrant, és elolvasta a legfrissebb jelentéseket.

Harry Potter nem volt az a fajta, aki haza akarta hordani a munkáját. Amikor otthon volt, mindig a családjával foglalkozott. De James tudta, hogy a sötét varázslók elleni harc nem olyan dolog, amit valaki le tud tenni az ajtó előtt, amikor hazaér, mint valami csomagot. Néha észrevette, hogy egy komolyabb ügy nyomasztja, és ilyenkor látta, hogy éjjel, amikor azt hitte, már senki sem látja, az irodájában dolgozik egy-egy ügyön.

Szerencsére ez nem fordult elő túl gyakran, de épp elégszer, hogy James észrevegye. És az egyik ilyen alkalom után tört be először az irodába. Először csak csínynek szánta, de aztán rájött, hogy a papírokban nagyon is érdekes dolgokat talál. Így rendszeresítette a látogatásokat, és bizonyos időközönként elolvasta őket.

Így amikor most kitárta az ajtót, már pontosan tudta, mit és hol kell keresnie. Ám amikor kihúzta a fiókot, egy olyan pergamendarabot is talált, amire nem számított.

– Hát ez meg mi? – kérdezte, bár tudta, hogy senki sem fog válaszolni.

Egy egyszerű, üres, megsárgult pergamen volt. James kétkedőn forgatta, minden pontját végignézte, de nem talált rajta semmit, ami megragadta volna a figyelmét. Még a legapróbb pacát sem látta rajta, egyetlen betűt vagy szimbólumot sem. De nem lehetett csak egy üres pergamen, mert azt az apja a másik fiókban tartotta. Már épp nyúlt volna az egyik pennáért, hogy kipróbálja, mi történik, ha ír rá, amikor egy hang a szívbajt hozta rá.

– Elkészült a kakaó! – kiáltotta Sipor, és James legszívesebben kikiabált volna, hogy ne verje fel az egész házat. – James gazda!

– A fenébe! – motyogta mérgesen James, és pontosan tudta, hogy Sipor nem hagyja abba, amíg meg nem találja. És addigra már nem lesz egyedül.

Gyorsan a kezében tartott pergamenre pillantott. Ki akarta deríteni, mi lehet az, de most nem volt rá ideje. Megvonta a vállát, és gyorsan döntött: összetekerte, aztán a talárjába rejtette, és kisietett az irodából. A Roxfortban lesz elég ideje, hogy rájöjjön a rejtélyre.

Szerelemben, háborúban - 1. fejezet  

Posted by Deszy in

Sziasztok! Ígértem, hogy megírom Rose történetét, ami az Egy Dursley Roxfortban és az Egy végzős Dursley Roxfortban között játszódik időben. Hát íme, itt van:

SZERELEMBEN, HÁBORÚBAN

1. fejezet
Főszerkesztő asszony


– Mi az, hogy az olyan kitalált lények, mint a furpantyú? – rázta dühösen Rose a kezében tartott pergament. – Kitalált lény? Már két hónapja megjelent Luna Lovegood tanulmánya, amely bebizonyította a furpantyúk létezését! Újságíró vagy! Merlinre, tisztában kellene lenned az ilyen dolgokkal!

Rose látta, hogy a lány, a hugrabugos Heather Poultney fülét-farkát behúzta, és bűntudatosan vonult félre a pergamennel, hogy újrakezdje a cikkét. Rose rosszul érezhette volna magát amiatt, hogy megbántotta a lányt, de nem érezte. Azért voltak ott, hogy minőségi újságot készítsenek, és a leggyengébb láncszemnek is erősen kellett küzdenie, hogy a legjobb formáját hozza. Nem engedhették meg maguknak, hogy a legapróbb pontatlanságot ejtsék.

Heather még új volt, abban az évben kezdett el a Roxforti Hírmondónál dolgozni. Ő az egyik, aki az utánpótlást jelenti majd, ha ő elvégzi a Roxfortot. A rövid, barna hajú, kissé pattanásos lány még csak másodikos volt, azaz Rose távozása után még négy évet tölthet el az iskolaújságnál. Ő akkor már nem lesz itt, hogy felügyelje, tehát most kell megtanítania neki, amit lehet.

Rose újabb cikket kezdett el olvasni, de ebben sem jutott sokáig.

– Stewart! Már megint? A helyesírásod szörnyű, csak az első sorban négy hibát találtam!

Stewart, aki Rose évfolyamán tanult, így őt is csak ez a tanév választotta el attól, hogy végre végzős legyen, a fejét csóválva sétált oda a főszerkesztőhöz.

– Pedig ezt most háromszor átnéztem! Azt hittem, tökéletes lett!

– Hát, azt javaslom, máskor nézd át negyedszerre, és a biztonság kedvéért ötödszörre is.

Ekkor ismerős arcok jelentek meg az ajtóban, bár mivel Rose mindenkit ismert a Roxfortban – valószínűleg a legtöbben megrémültek volna, ha tudják, hogy Rose pontosan tudja, kit hogy hívnak, melyik házban van, hányadikos és mikor született –, de ezeket az arcokat jobban ismerte, mint a többit.

– Dahlia, azt mondtad, mára befejezed a cikket – mondta köszönés nélkül egyiküknek, és közben az addig engedélyezett cikkeket rendezte sorba a tördeléshez.

– Már csak néhány sor hiányzik.

– A hangsúly azon van, hogy hiányzik. Nem szoktál késni.

Jobban megnézte a lány arcát. Gyönyörű volt, mint mindig, szőke haja még a pince sötétjében is tündökölt. A legtöbben valószínűleg nem vették volna észre a szeme alatti karikákat, de neki feltűnt, végtére is oknyomozó riporter volt. Ha nem tudta volna, hogy James már nem jár a Roxfortba, azt hitte volna, hogy azok ketten már megint éjszakai túrára indultak.

– Még ma leadom – biztosította róla Dahlia, és Rose látta, hogy próbálja figyelmen kívül hagyni az őt bámuló hímneműeket a helyiségben.

– Rendben – sóhajtotta, aztán a lány mellett álló öccséhez fordult. – A képek?

– Minden megvan. Bár arra gondoltam, hogy használhatnánk egy másik fotót a bájitalos cikkhez. – Hugo a többiekhez képest mindig nyugodtan sétált oda Rose-hoz, és ez nem csak azért volt, mert történetesen az öccse, és nem is azért, mert annyira el van telve magától, hogy azt hiszi, minden, amit csinál tökéletes. Egyszerűen tudta kezelni őt. Hugo ilyen hatással volt az emberekre. Ha ő valakit meg akart nyugtatni, megtette. Csak így. Épp ezért nem volt oka aggodalomra. – Nézd! – nyújtotta végül felé a képet, amiről beszélt.

Bájitaltanból versenyt rendeztek egy hete, és nem is volt kérdés, hogy tudósítanak róla. Rose már most utálta, mert nem elég, hogy a versenyt Scorpius nyerte, még a cikk megírását is ő vállalta korábban. És amikor megnyerte sem hagyta lebeszélni magát erről a szándékáról, mert állította, hogy „elég jó újságíró ahhoz, hogy objektív tudjon maradni, akkor is, ha érintett a témában”.

Hugóval abban állapodtak meg, hogy csak a szokásos fotókat készíti. A nyertes az oklevéllel és egy kép a megnyitóról. Egyik sem túl izgalmas, de nem is kellett annak lennie. A bájitaltan verseny a legtöbb embert az iskolában hidegen hagyta, ezek a fotók elég informatívak lettek volna, hogy a tanárok elégedettek legyenek, a diákok pedig úgyis átlapozzák.

Hugo azonban valami egészen más képet tolt az orra elé. Rose-nak a szava is elállt. Újra és újra rácsodálkozott, milyen tehetséges az öccse, pedig már évek óta válogatja a fotóit az újsághoz, ráadásul a családi albumokban is mindig az ő képei vannak, és azokat is átlapozzák minden családi ünnepen.

– Ezt hogy csináltad? – kérdezte Rose, miközben valamilyen megmagyarázhatatlan okból képtelen volt elszakítani a pillantását a képtől. Amikor végül sikerült, Hugo bizonytalan arccal nézett rá és megvonta a vállát.

– Ez sokkal jobb, mint amire számítottam – mosolygott biztatóan Rose. A kérdés eldöntetett.

Dahlia és az öccse ezután elmentek, és csak remélni tudta, hogy a lány a cikkét akarja befejezni. A pillantása visszasiklott a fényképre, amit Hugo az előbb hozott.

A képen Scorpius állt egy üst fölött. Ez önmagában még nem lett volna olyan megdöbbentő látvány, legalább milliószor látta már, ahogyan a fiú bájitaltanon dolgozott. De az arcát soha nem nézte meg jobban. És Hugo pontosan ezt hozta most el neki: Scorpius arckifejezését, amikor az üstben fortyogó bájitalt kavargatja. És még ennél sokkal többet.

Rose mindig dühös volt, ha a fiú valamiben jobbnak bizonyult nála. Ez nem fordult elő túl gyakran, de bármilyen nehezére is esett elismerni, tisztában volt vele, hogy bájitaltanból messze előtte jár. Eddig képtelen volt megérteni, hogy ez hogy lehetséges. Órákat görnyedt a bájitaltan könyvük felett, amikor csak tehette, gyakorolt, minden hozzávalót pontosan kimért, csak tökéletesen friss alapanyagokat használt. Mégsem lett soha olyan tökéletes semmi az ő üstjében, mint a fiúéban. Egyszer még fel is merült benne, hogy az üstjével lehet a baj, de amikor lecserélte sem változott semmi.

De most, ahogy Scorpius arcát nézte, hirtelen megvilágosodott. A fiú szereti ezt! Mindig játssza az érdektelent, amikor szóba kerül a dolog, és úgy tesz, mintha csak azt élvezné, hogy jobb lehet nála, de ezután már nem tudja letagadni. Csak úgy süt róla a lelkesedés: a szeme csillog, az arca teljesen kisimult, még egy apró mosoly is ott lapul a szája sarkában.

Rose elgondolkozott, és rájött, hogy még soha nem látta a fiút szívből mosolyogni a hat év alatt, amióta ismerte. Persze, sokszor mosolygott, de a legtöbbször gúnyosan, nem igazából. De most! Van valami, amit Scorpius szenvedélyesen szeret a kviddicsen kívül!

A gondolat meglehetősen zavarba ejtő volt, ezért Rose gyorsan félretette a fotót, és ráfirkantotta a teendői listájára, hogy engedélyeztesse a képet a fiúval. Különösen ügyelt rá, hogy a Roxforti Hírmondó senkiről ne hozzon le úgy fotót, hogy az érintett előtte nem bólintott rá. Így megelőzhették a panaszáradatot, ami minden bizonnyal a pattanásos orroktól a kibuggyanó hurkákon át a kopasz foltokig tartott volna.

Újabb cikket húzott maga elé, felkészülve, hogy minden egyes hibát kiszúrjon. Anélkül, hogy észrevette volna, a szájához emelte a tolla végét, és rágcsálni kezdte. Rossz szokása volt ez, idejét sem tudta már, mióta csinálta. Egyszerűen a részévé vált, mint másnak a haja csavargatása vagy a körme rágása. Gyakrabban kellett cserélnie a pennáit, mint másoknak, de mivel a hegyes végüket is gyorsan koptatta, ez tulajdonképpen nem is volt olyan nagy kár. És mindig úgy gondolta, vannak rosszabb szokások is.

Egy ötödikes lány cikke feküdt előtte, aki már nem számított kezdőnek. Tulajdonképpen egészen jó cikkeket írt, és Rose esélyesnek is tartotta, hogy átvegye a megüresedő főszerkesztői posztot, ha ő már nem lesz a Roxfortban. De mégis mindig hiányzott a cikkeiből valami apróság. Egészen jók voltak az írásai, nem tökéletesek.

Rose a sorokat olvasta.

Minden egyes varázslónak és boszorkánynak tisztában kellene lennie vele...

Ő most már nagyon is tisztában van vele, hogy Scorpius szereti a bájitaltant.

Tovább olvasott.

Az alapvető védőbűbájok ismerete mellett fontos lehet ismerni néhány ellenmérget arra az esetre...

Rose fejében hirtelen felbukkant egy régi emlék. Bájitaltan, még másodikban. A bódítószérumra való ellenmérget kellett előállítaniuk, az egész terem szorgosan dolgozott: aprítottak, szeleteltek, nyomkodtak, öntöttek, kevertek. A teremben kesernyés gőz terjengett mindenfelé, Scorpius pedig teljesen nyugodtan ücsörgött, és találomra mindenféléket beledobált az üstjébe. Rose pontosan látta, hogy nem azok a hozzávalók voltak előkészítve az asztalán, amelyek az ellenméreghez kellettek. Az óra végén kíváncsian figyelte, ahogy Corner professzor a fiúhoz sétált, és valami teljesen mást talált az üstben.

– Mi ez? – kérdezte Corner professzor, és kíváncsian méregette az üst tartalmát. – A színe alapján semmiképpen sem az ellenméreg.

Scorpius megcsóválta a fejét.

– Nem, nem az.

– Akkor mi?

A fiú megvonta a vállát.

– Nem tudom.

Teljesen közönyösen mondta ezt, és Rose-t elképesztette ez az arrogancia, pedig addigra már pontosan tisztában volt vele, milyen is a legkisebb Malfoy. De mégis! Ilyen szinten semmibe venni a feladatot és a tanár utasítását! Csak egy mardekáros csinálhat ilyet.

– És mégis mit tenne, Mr. Malfoy, ha mondjuk – Corner professzor körbenézett, aztán a fiú egyik barátja, Benedict felé intett – őt kellene megmentenie?

– A bódító bájital nem halálos. Kialussza – vonta meg a vállát.

A tanáron látszott, hogy már ő sem olyan nyugodt, mint néhány perce.

– Tegyük fel, hogy veszélyben vannak, és menekülniük kell. A barátja pedig képtelen talpra állni, mert alig van magánál.

– Arra van a bezoár – jelentette ki higgadtan Scorpius, aztán visszafordult az üstjéhez, és többet nem is nézett Corner professzor felé.


Most, hogy Rose felidézte magában az emléket, rájött, hogy akkor annyira lekötötte, hogy felháborodjon a fiú viselkedésén, hogy három nagyon fontos kérdést nem tett fel magának. Egy: Honnan tudta Scorpius, hogy egyáltalán mi az a bezoár, ha annyira hidegen hagyja a bájitaltan? Kettő: Egyáltalán miért fáradt bármilyen bájitallal, ha úgyis tudta, hogy a bezoárral képes kivágni magát? És végül: Hogy lehet, hogy recept nélkül, látszólag összevissza dobálta a hozzávalókat az üstjébe, és az üst nem hogy nem robbant fel, hanem bájitalnak tűnő végeredmény született?

Rose ekkor rájött, hogy Scorpius megint elterelte a figyelmét a cikkről. Úgy, hogy ott sem volt. Mérgesen húzta közelebb a pergament, hogy megint beletemetkezzen, ezúttal már odafigyelve, amikor hirtelen a helyiség ajtajában megjelent, akire gondolt. Így jár, aki falra festi a hippogriffet! – gondolta keserűen.

Nagyot sóhajtott, és próbált felkészülni arra, ami az elkövetkező néhány percben rá várt. Mint mindig, most sem sikerült.

– Meghoztam – dobott le egy pergament Scorpius az asztalra, mintha valami félelmetes kegyben részesítette volna.

– Büszke vagyok rád, csak egy teljes nap késéssel.

– A jó munkához idő kell – mosolygott önelégülten a fiú.

– Nagyon biztos vagy magadban. – Rose már fente a pennáját, hogy hibát vadászhasson a cikkben.

– Első kézből szereztem az információimat.

Scorpius ezt olyan furcsa hangon mondta, hogy a lány nem bírta ki, és belenézett a cikkbe, pedig a fiú még ott állt vele szemben. Aztán elkerekedett a szeme.

– Te interjút készítettél... magaddal? – Ha Rose nem látja a saját szemével, el se hiszi.

Scorpius közönyös vállrándítással válaszolt. – Ha egyszer én győztem.

Rose mélyen beszívta a levegőt, mert legszívesebben ráordított volna, de tudta, hogy bármilyen dühös is, ezt nem teheti. Ő a főszerkesztő, a fiú pedig – akármilyen idegesítő is – tulajdonképpen az egyik alárendeltje. Amikor megnyugodott annyira, hogy ne csak üvöltés jöjjön ki a torkán, megszólalt:

– Megkérhettél volna valaki mást. Persze lehet, hogy számodra a kérni szó teljesen ismeretlen.

– Ó, nagyon is szeretek kívánságokat teljesíteni, ha a megfelelő ember kéri. Kettőnk közül te vagy az, aki mindenkinek parancsolgatni akar.

Rose felháborodottan pattant fel a székéből. Nem akart felfelé bámulni a fiúra, a nyakát nyújtogatva, miközben épp vitatkoznak. Sajnos rá kellett jönnie, hogy bár a magasságkülönbség lényegesen csökkent, így is számottevő volt. Scorpius legalább egy fejjel magasabb volt nála, szóval még így is jócskán felfelé kellett néznie. Hogy ezt a különbséget valamiképpen palástolja, Rose két kezével az asztalnak támaszkodott, mintha csak ez okozná a centibeli eltérést.

Scorpius ajkán Rose nyilvánvaló érzelemnyilvánítására kéretlen mosoly jelent meg, a leggonoszabb fajtából. Rettenetesen élvezte, hogy megint sikerült felidegesítenie. De még ez sem volt elég neki.

– Ugyan kit kértem volna? Téged? – Ezt olyan lenéző hangsúllyal kérdezte, mintha el sem tudna képzelni megalázóbb dolgot, mint hogy Rose készít vele interjút. – Vagy valamelyik tehetségtelen rabszolgád? – Scorpius az egyik sarok felé intett, ahol Stewart éppen egy helyesírási szabályzatot böngészett. – Kösz, nem.

Azzal megfordult, és laza, egyenletes léptekkel kisétált a pincehelyiségből, Rose még utánakiáltani sem tudott, mert már el is tűnt. A lány olyan dühös volt, hogy fel tudott volna robbanni. Rögtön el is határozta, hogy minden apró hibát megkeres Scorpius cikkében, ha kell, a teljes szöveget aláhúzza. Legnagyobb bosszúságára azonban a cikk egészen jó volt. Jobban mondva tökéletes. Kellően informatív, mégis szórakoztató, helyenként kifejezetten vicces. Olyan cikk volt, amit megfelel a tanároknak, mégis elolvassák, sőt élvezik a diákok is.

Rose már épp készült volna magába roskadni, hogy megint ő veszített, amikor meglátta Hugo képét a kupac tetején. Nem engedélyeztette Scorpiusszal!

Ajka hirtelen gonosz vigyorra húzódott, ahogyan körvonalazódni kezdett a fejében a terv. Elégedetten nyúlt a pennájáért. Ha harc, hát legyen harc!

Felmerült kérdések  

Posted by Deszy

Sziasztok!


Az EDR befejeződésével felmerült néhány kérdés, ezeket szedtem most össze egy posztba, és igyekszem megválaszolni őket.


Letölthetem az EDR-t, hogy kinyomtassam?
Persze, ezért is tettem fel! Én külön örülök neki, ha szeretnétek a kezetekben tartani papíron, és ha van kedvetek, fényképezzétek le a kinyomtatott példányt, és küldjétek el nekem a képet, nagyon fogok neki örülni. :)

Véget ért Dahlia története? Tervezel folytatást?
Nem,  nem ért véget, mert igen, tervezek folytatást. Dahlia hetedik évét a Roxfortban még biztosan megírom, és nem kizárt, hogy ezután majd még egy köztes évet is, bár nem biztos, hogy ez Dahlia szemszögéből fog játszódni.

A Végzősöket fejezetenként fogod feltölteni, vagy meg kell várnunk, míg megírod és feltöltöd egyben?
A végzős év története ugyanúgy fog felkerülni, mint ahogyan az EDR került fel: fejezetenként, majd a végén letölthető formában.

Mi van azokkal a szereplőkkel, akik Dahlia hetedik évére már nem járnak a Roxfortba? Az ő sorsukat is megtudjuk?
A legtöbb EDR szereplő visszatér a végzős történetben is valamilyen formában. Meg fogjuk tudni, hogy mi van velük, nyugalom. Egyébként pedig többük történetét tervezem megírni. Rose-ét olyannyira, hogy ezen már dolgozom is, mivel ez még a végzős év előtt játszódik.

Mi lesz ez a Rose történet? Milyen hosszú lesz? Mikor játszódik?
Rose története az ő hatodik évében, és az ezutáni nyáron játszódik, tehát Dahlia, Hugo, Nara és Lily negyedikesek. Hét fejezetesre tervezem, tehát nem lesz olyan hosszú, mint Dahlia története, mivel nem egy teljes tanévet ölel fel.

Mikorra várható a Végzősök és Rose története?
A Végzősök első két fejezete már olvasható az EDR letölthető változatának végén, a folytatást hamarosan tervezem, valószínűleg a héten vagy jövő héten érkezik a harmadik fejezet, az ezután következőket még nem tudom megmondani.
Ami Rose történetét illeti, az első fejezet nem eséllyel a hétvégén várható.

Kommentek :)