Ahogy már írtam is, az ünnep alkalmából (egy éves a blog!!!) dupla fejezetet kaptok, mivel az első nap is dupla fejezettel indult. Most készültem el vele, még teljesen friss. :) Megint ismételni tudom magam, ha hibát találtok, kérlek, írjátok meg nekem!
Szóval annak mondanám, aki ma még nem volt fenn, hogy az a mai második fejezet, azaz kicsit görgess lejjebb, ott találod a 22. fejezetet! :D
Jó olvasást!
23. fejezet
Szópárbaj
– Scorpius?
– Hát igen. A Malfoyok
verhetetlenek, ha idióta nevekről van szó.
– Ezt meg hogy érted?
– A Malfoy család régi aranyvérű
família. Szerintem azért nevezik el a gyereküket mindig valami
gonosz állatról, mert nem szorult beléjük túl sok kreativitás.
– Malfoy – gondolkozott Nara. –
Jaj, már tudom! Anya mesélt egy Draco nevűről, akivel együtt
járt ide. Nem kedvelte túlságosan.
– Hát, az én szüleim se. És senki
sem, aki kicsit is normális volt. Nem is csoda. Malfoyék Voldemort
emberei voltak.
Dahlia visszafordult Scorpius felé, és
már egész biztos volt benne, hogy ő sem lehet sokkal jobb, mint az
apja. És bejött a gazdagságra vonatkozó tippje is.
– Te meg mit keresel itt? –
kérdezte meg váratlanul Rose emelt hangon. Csak úgy sütött a
szavaiból az utálat.
– Azt hittem, mindenkit tárt
karokkal vársz a szerkesztőségbe. Legalábbis így harangoztad be.
– Igen, de...
Scorpius közbeszólt, mielőtt Rose
folytathatta volna. Valószínűleg ő volt az egyetlen, akinek ez a
mutatvány sikerült.
– Arról nem is beszélve, hogy a
Roxfort úgy szép, ha színes. És a Mardekárnak is ugyanolyan
fontos szerepe van az iskola életében, mint a Griffendélnek, nem
igaz? Már ha nem fontosabb...
Rose egyre vörösebb lett, ahogy ott
állt a zsámolyon, a tömeg pedig ide-oda kapkodta a fejét a
szóváltást hallgatva. De közbeavatkozni senki sem akart, vagy
senki sem mert.
– Vagy talán félsz, hogy kiderül,
hogy tehetségesebb író vagyok nálad? Nem lenne meglepő –
folytatta Scorpius, pedig Rose már épp készült megszólalni –,
hiszen a felmenőim között akadtak már tehetséges zsurnaliszták.
Bizonyára még te is hallottál Brutus Malfoyról, a Vitéz Varázsló
szerkesztőjéről.
Scorpius utolsó szavaival szinte már
lehülyézte Rose-t, ami igen nagy vakmerőség volt tőle. Rose
lehet, hogy tudálékos, de azt még neki is el kellett ismernie,
hogy valóban okos.
– Természetesen ismerem – húzta
ki magát Rose. – Ő volt az az idióta és elfogult író, aki a
saját elmaradott, mugligyűlölő nézeteivel traktálta az értelmes
lakosságot. Ha te az ő nyomdokaiba akarsz lépni, csak tessék! Én
viszont – hangsúlyozta ki – az értelmes cikket írók sorába
fogok beállni.
A tömeg rögtön Scorpiusra nézett,
és várták a csípős feleletet. De az csak nem akart érkezni.
Végül Rose nem bírta tovább.
– Akkor elárulod végre, mit keresel
itt?
– Ennyit az értelmes szerzőkről.
Épp most fordulsz hozzám, hogy helyetted válaszoljak meg valamit,
amit TE nem tudsz.
Ezután már nyilvánvaló volt, hogy
Scorpius miért nem válaszolt. Pontosan arra várt, amit Rose
csinált. Direkt provokálta, hogy aztán a földbe döngölje. Igazi
mardekáros.
– De hogy enyhítsek a
tájékozatlanságodon – ami egyébként hatalmas hiányosság egy
újságíró esetében – elmondhatom, hogy nem miattad jöttem,
bármiről álmodozol is, Rosie.
Dahlia már tényleg kezdte azt hinni,
Rose mindjárt felrobban. Épp elégszer volt tanúja hasonló
dühkitöréseknek. Vernon Dursley hetente legalább egyszer esett át
hasonlókon. Dahlia fejből ismerte a tüneteket: vörösödés,
lilulás, apró izzadságcseppecskék a homlokon és a felső
ajaknál, aztán egyre vörösebb, vörösebb – Vernon esetében ez
gyakran már lila volt –, és végül a robbanás. Olyankor jobb
volt minél messzebb tartózkodni a vernonia – így hívta Dahlia a
dühkitöréses robbanást – alanyától.
– Hogy mi?
– Az igazság az, hogy nem
önszántamból jöttem. Soha nem venne rá ilyesmire senki. Viszont
McGalagony professzor valamiért úgy gondolta, ideális büntetőmunka
lenne számomra, ha végeznék egy kis társadalmi munkát. Persze én
sejtem, hogy csak azt akarta, hogy egy értelmes lény is dolgozzon
az újságnál.
Dahlia magában már visszaszámolt a
robbanásig. Rose arca már majdnem olyan vörös volt, mint a haja,
ezért úgy saccolta, körülbelül tíz-tizenöt másodpercük
lehet. Ám ekkor Hugo hirtelen közbelépett. Dahlia észre sem
vette, hogy a fiú eltűnt mellőle, csak akkor, amikor már a nővére
mellett állt.
Megfogta Rose kezét, aztán felállt
mellé, és valamit súgott neki. Olyan halkan, hogy senki sem
hallotta, de Dahlia tapasztalt szájról olvasó volt. Gyakran volt
szüksége erre a tudására, amikor a szülei veszekedtek, és tudni
akarta, hogy min.
Hugo azt súgta Rose-nak hogy nyugodjon
meg, ami persze ilyenkor nem nagyon használt. Sőt, Dahlia általában
csak még idegesebb lett, ha valaki nyugtatgatni próbálta.
Hugónál azonban úgy tűnik, működött
a dolog. Dahliának a suttogók jutottak eszébe a jelenetről.
Suttogónak hívják azokat az embereket, akik mintha beszéltek
volna a lovak nyelvén – bármikor meg tudták őket nyugtatni. Na,
pontosan ilyen volt Hugo is, csak ő nem a lovakat, hanem az
embereket – vagy legalábbis a nővérét biztosan – nyugtatta
meg. Aztán aprót intett a fejével Rose-nak, hogy kicsit szálljon
le a zsámolyról.
Hugo alapvetően mindig szerény volt.
Most is, ahogy ott állt a tömegből kiemelkedve, kicsinek és
gyámolítani valónak tűnt, de amikor megszólalt, a hangja
egyáltalán nem remegett.
– McGalagony professzor biztosan
tudja, mit miért tesz. Minden új tagnak nagyon örülünk. Gyere
csak beljebb, Scorpius. – Ezt olyan kedves mondta Hugo, mintha nem
épp az előbb mondta volna azt a családjáról, hogy gonoszak. –
Azt már elmondta Rose, hogy mindenkit csoportokba osztott, de
Scorpius kedvéért még egyszer elmondanám, hogy mindenki a saját,
névre szóló cetlijén lévő témában fog cikket írni. Gondolom,
Rose neked is kitalál valamit, Scorpius.
Hugo utolsó mondatát még mindig a
legkedvesebb hangon mondta, de Rose felcsillanó szeme elégtételt
ígért.
– Igen, egy ilyen tehetséges írónak
valami különleges témát kell találnom – jegyezte meg Rose, és
az arcán a düh helyét szép lassan átvette az elégedett
kárörvendés. Szinte már csak az hiányzott, hogy egy gonosz kacaj
kíséretében összedörzsölje maga előtt a két tenyerét.
Mielőtt a dolog megint eldurvulhatott
volna, Hugo folytatta.
– Én fotózni fogok, tehát
sokatokkal fogok együtt dolgozni. Ha képet szeretnétek a
cikketekhez, nyugodtan keressetek. És ha valaki érez magában
kedvet hozzá, hogy ő is csatlakozzon az egyelőre egyszemélyes
fényképész különítményemhez, szintén nálam kell jelentkezni.
És akkor folytathatjuk is a névsort!
Hugo lelépett a zsámolyhoz, és
előbbi önbizalommal teli felszólalását meghazudtoló módon
szinte visszalopakodott Dahliáékhoz.
– Ez nagyon jó volt – örvendezett
Nara.
– Egy varázsló vagy! – tette
hozzá Dahlia, mire Hugo elmosolyodott.
– Hát, ezt már régóta tudom. A
nagyi majd kiugrott a bőréből, amikor két évesen összeraktam a
szétszakadt macimat.
– Tudod, hogy nem így értettem.
Dahlia még megtoldotta egy kis oldalba
lökéssel a mondandóját, de titokban irigyelte Hugót, hogy
pontosan tudja, mi volt az első varázslata. Ő maga nem emlékezett
rá, hogy valaha varázsolt volna a trapézos lány előtt. Ha pedig
történt ilyesmi, a szülei biztos találtak rá valami tudományos
magyarázatot. Szóba sem jöhetett, hogy megkérdezze őket erről.
Már ha egyáltalán szóba állnak majd vele, amikor hazamegy.
Rose visszaállt a zsámolyra, és ott
folytatta, ahol abbahagyta, mielőtt Scorpius belépett. Sorolta a
neveket, és adogatta a cetliket. A felsoroltak nem mindegyike volt
boldog a saját témájával. Egy lány felsikkantott, amikor
meglátta a sajátját, egy másik pedig ugrálni kezdett örömében.
Szép lassan Nara, és a Pottereke és
Weasleyk is sorra kerültek.
Molly a legendás lényekkel foglalkozó
csoportba került, Lucy pedig megkapta a szerelmi tanácsadás
rovatot. Lily és Tiff a pletykarovatnál kötöttek ki, Albusnak a
legfrissebb kviddicshírekről kellett tudósítania, Loo pedig az új
varázskutatásokról szóló beszámolót kapta. Rose Narát
legnagyobb örömére a muglis rovathoz sorolta.
Jobban belegondolva Dahliának el
kellett ismernie, hogy Rose nem nagyon nyúlt mellé. Legalábbis az
ő esetükben nem. Senki sem kapott olyan témát, amiről ne tudnak
írni.
– Most pedig, hogy mindenki megtudta,
melyik csoportba került, még néhány információ. A cikkeket jövő
héten várom, nálam és Hugónál lehet majd leadni. Két hét
múlva ilyenkor pedig ugyanitt találkozunk a szerencsésekkel, akik
alapító tagjai lehetnek a Roxfort iskolaújságjának, a Roxforti
Hírmondónak. – Itt halvány taps szakította félbe Rose
mondandóját. Amikor a taps elhalt, Rose folytatta. – Addigra
pontosabb információkat kaptok a rovatokról, és beszerzek minden
szükséges dolgot ahhoz, hogy a szerkesztőség megfelelő formát
öltsön. Úgyhogy mindenki úgy készüljön, hogy két hét múlva
berendezzük az irodát.
Újabb taps tört ki, aztán ki-ki
elindult a saját klubhelyiségébe.
Dahlia, Hugo és Nara is a Hollóhát
tornya felé vették az irányt. Nara olyan izgatott volt, hogy le
sem lehetett állítani.
– Dahlia, te is muglik közül jössz.
Szerintem miről kellene írnom? Talán a repülőről? Vagy az már
túl bonyolult lenne?
– Én fogalmam sincs, mi számít itt
különlegesnek. A sima tollamra is úgy néztek, mintha minimum a
jetit látnák.
– Hidd el, nálunk a jetiben többen
hisznek, mint abban, hogy működhet a tollad – szólt közbe Hugo
is, a toll szó előtt úgy megtorpanva, mintha nem lenne benne
biztos, hogy így hívják.
– A jeti is létezik?
– Hát persze.
– Még a végén azt mondod, hogy a
Loch Ness-i szörny is létezik.
Hugo elgondolkozott.
– A szörny talán túl erős egy
kelpire, bár kétségtelenül nem a legkedvesebb lények. Legalábbis
én nem nagyon szeretném, ha meg akarna enni valami.
Dahlia inkább nem feszegette tovább a
témát, mert attól tartott, hogy minden legendás lényről
kiderül, hogy valóság. Persze nem volt nehéz meggyőzni, az
utóbbi időben annyi olyan dolgot látott, amiről korábban álmodni
sem mert, de aznapra ennyi elég volt már.
– Mit lenne, ha a gumikacsáról
írnál? – vetette fel Hugo.
A két lány egyszerre kérdezett
vissza felháborodott hangon-
– A gumikacsáról?
– Ühüm. Nagypapa soha nem értette,
mi értelme van. És Harry nem igazán tudta elmagyarázni neki. Anya
is belekezdett néhányszor, de soha nem sült el jól a dolog.
– Valószínűleg azért, mert a
gumikacsának az ég világon semmi értelme.
Amikor végül felértek a toronyba,
szerencséjük volt. A kopogtató kivételesen roppant könnyű
kérdést tett fel, valószínűleg azért, mert már ő is aludni
szeretett volna. Dahlia tökéletesen meg tudta érteni, már ő is
alig várta, hogy belefeküdjön a kék ágyneműbe.
Amikor néhány perccel később ez a
vágya teljesült, mégsem tudott rögtön elaludni. Folyamatosan
azon járt az esze, hogy vajon miről kellene írnia. Egyik
pillanatban még egy normális ötlete sem volt, aztán hirtelen
annyi támadt, mintha kinyitottak volna egy csapot a fejében. A
bőség zavarában nem tudott dönteni, aztán amikor újra
átgondolta őket, végül egyik sem tetszett neki igazán. Tudta,
hogy valami nagyon jóval kell előrukkolnia, és itt, távol a mugli
világtól esélye sem volt, hogy szerezzen valami divatlapot
ihletszerzőnek.
Aztán rájött, hogy talán mégis
lehetséges a dolog. El is határozta, hogy másnap ír Dudleynak,
hogy küldjön neki Vedával néhányat.
Ez a terv végül megnyugtatta, és
sikerült álomba merülnie.
Álmában egy divatbemutatón volt,
ahol semmi sem volt szokványos. A kifutó a föld fölött vagy húsz
centivel lebegett, és úgy hullámzott, mint a tenger. A közönség
nem székeken ült, hanem seprűkön lebegett, és amikor megláttak
egy ruhát, ami tetszett nekik, felemelkedtek, és körberepülték
azt a modellt, aki viselte.
Aztán a kifutón váratlanul ismerős
arcok tűntek fel. Hugo, Nara, Loo, James, Albus, Lily és a többiek
mind ott voltak, és furcsa ruhában illegtek-billegtek. Dahlia csak
akkor jött rá, hogy ő is a kifutón áll, amikor Hugo integetni
kezdett neki. Ekkor körbenézett, és az egyik seprűn meglátta
Olivert, mellette pedig ott lebegett Scorpius is. Feltűnő
pillantásokkal méregették őt, aztán sugdolózni kezdtek.
Dahlia legszívesebben odament volna
hozzájuk, hogy jól leteremtse őket, de a kifutó a lába alatt úgy
hullámzott, hogy képtelen volt megmozdulni.
Amikor minden erejét bevetve mégis
sikerült előrelépnie, a kifutó hirtelen tényleg vízzé
változott, és Dahlia egy hömpölygő folyóban találta magát.
Naráék mind eltűntek, a seprűk viszont megmaradtak.
Mindegyik hátán egy szőke alak ült,
akinek haja ezüstösen csillogott. A lány az álmaiból.
– Segíts! – kiáltotta Dahlia. Bár
tudott úszni, a folyóban úgy érezte, ezzel semmire sem megy. A
sodrás hihetetlen erős volt, aztán Dahlia egy örvényt is
észrevett.
De hiába kapálózott, a lány nem
akarta kihúzni – egyik lány sem.
– Segíts! – nyögte újra, mire a
tucatnyi egyforma alak kacagni kezdett.
– Neked nem kell az én segítségem
– mondta csilingelő hangján az összes, aztán elrepültek a
seprűkön.
Dahlia pedig már nem bírta tovább,
és érezte, hogy elnyeli az örvény.
This entry was posted
on 2012. június 20., szerda
at szerda, június 20, 2012
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
