Vacsora egy jövendőbeli orvossal

Másnap Dahlia olyan elégedetten sétált le a reggelihez, amilyen már évek óta nem volt. Nem bírta levakarni arcáról a vigyorgást, pedig már kezdtek fájni az arcizmai. Amikor felébredt, valahogy mintha az egész világ naposabb lett volna. Az ablakon beszökő fénysugár fényesebb volt, a szobája nagyobb, a ruhái szebbek és ő maga pedig igazán önmaga. És ha csak arra gondolt, hogy hamarosan mindenkit viszontláthat, legszívesebben percekig ugrándozott volna.

A konyhába lépve próbálta visszafogni magát, mert tudta, hogy szüleinek gyanús lesz a nagy vidámság.

Tévedett.

Vernon Dursley elégedetten terpeszkedett a fehér székben, és Dahliának annyira jó kedve volt, hogy inkább nem tette szóvá, a szék lába mintha kicsit kifelé állna a súlytól. Arra sem tett megjegyzést, hogy Petunia azt a dallamot dúdolta, amelyet csak akkor szokott, ha előző nap valamiért összevesztek. Dahliának fogalma sincs, hogy minek a dallama lehetett, gyanította, hogy valami régi sláger, de ő magában csak a „Ha baj van, ne vegyél róla tudomást!” dalnak hívta.

Nem is tudta, hányadszor hallja már ezt a dallamot. Évek óta mindig, amikor hazament a Roxfortból, az anyja hetente legalább egyszer rázendített. Jobban belegondolva ez volt „A lányunk megőrült” himnusz.

Dahlia lehuppant az apja melletti székre, elvett egy zsemlét a kosárból, és elmélyülten vajazni kezdte. Közben pedig folyton csak azon járt az esze, miket kellene még megcsinálnia a bulira.

Vernon hirtelen felmordult, aztán mérgesen összehajtotta az újságot.

– Már megint emelni akarják az adókat. Hozzá nem értő, pénzéhes bagázs.

Dahlia fél füllel hallotta, mit mondott, de fejben épp azon gondolkozott, melyik lenne jobb választás: a vajsör, vagy ha már parti, akkor rögtön mézbor, esetleg Lángnyelv-whisky. James biztos tud szerezni.

– Ami a szülinapodat illeti – kezdte Vernon egy hatalmas torokköszörülés után, de Dahlia félbeszakította.

– Nem gond. Még egy pap meg se kottyan.

Aztán Dahlia gyorsan enni kezdett, hogy véget vessen a beszélgetésnek nem nevezhető párbeszédnek.

Ahogy azonban nézte a sürgölődő Petuniát, egyre jobban aggódott. Előző este nagyon jó ötletnek tűnt a buli, és imádta azt a tervnek azt a részét is, hogy bosszút állhat a szülein, nem is beszélve arról, hogy hiányoztak a barátai. De most rá kellett jönnie, hogy egy buli megszervezése nem csak abból áll, hogy meghívja őket, és helyet biztosít. Kell valami, amivel várja őket, valamit kell nekik enni és inni adni, kellenek zenék... És Dahlia el volt zárva a külvilágtól, már ha a külvilág alatt a varázsvilágot értjük.

Nem volt nála túl sok varázslópénz, tekintve, hogy mindig év elején volt kénytelen néhány fontért kuncsorogni a szüleiért, amit aztán beválthatott varázslópénzre. Varázsolni még nem varázsolhatott, és nem kérhette csak úgy meg Petunia és Vernon Dursleyt, hogy vigyék el az Abszol útra bevásárolni.

Márpedig enélkül nem szerezhette be a rengeteg édességet, de még a vajsört se. Ki kellett találnia valamit, és ehhez nyugodt körülmények kellettek. Ezért felpattant az asztaltól, és mielőtt Petunia és Vernon bármit mondhattak volna, már el is tűnt a konyhaajtó mögött.

Rögtön a szobájába ment. Idegesen járkált fel-alá, és próbált rájönni, hogy mit is csinálhatna.

Veda reggelre már vissza is tért, és Lily válaszát is magával hozta:

Szia!

Szólok mindenkinek. Nem is kérdés, hogy ott leszünk. Alig várom!

Hiányzol!

L.

U.i.: James megint ellopta a leveledet, és azt üzeni, hogy természetesen bármilyen titkos buliban benne van.

Veda most ott gubbasztott az ablakban, és szemrehányón bámult Dahliára. Egész éjjel repült, hogy kézbesítse Dahlia levelét, most pedig próbált volna aludni, de a lány úgy trappolt a szobában, hogy ez lehetetlen feladattá vált.

– Te mit csinálnál a helyemben? – kérdezte Dahlia a baglyát, aztán odasétált az ablakhoz, hogy megborzolja a tollait.

Veda semmi jelét nem adta, hogy tudná a megoldást.

Dahlia természetesen tudta, hogy bármelyik barátját kérte volna meg, kapott volna segítséget. Loo és James gond nélkül be tudtak volna szerezni neki mindent, de nem akarta, hogy ők segítsék ki. A saját buliját ő akarta megszervezni. Hiszen végtére is mindjárt nagykorú lesz, elég önálló hozzá, hogy ő maga oldja meg a dolgokat. Egyedül. Ráadásul Jamesék a vendégei, ő hívta meg őket. Az a szokás, hogy a vendéglátó biztosít mindent.

– Nekem sincs ötletem. – Ám amint ezt kimondta, megtalálta a megoldást. Nem volt benne biztos, hogy jól sül-e el a dolog, de az volt az érzése, hogy jó úton halad.

– Megvan a buli témája, Veda!

Veda korántsem volt olyan izgatott, mint gazdája.

– Zseniális! Ehhez nincs szükségem sem galleonokra, sem pedig varázslatra! Miért nem jutott eszembe hamarabb?

Dahlia most azért rohangált fel-alá a szobában, mert olyan izgatott lett. A megoldás végig ott volt az orra előtt, szinte kibökte a szemét, mégsem vette észre. Mostanáig.

– A szüleim azt akarják, hogy legyek az, aki nem vagyok! Megkapják! – suttogott elégedetten Dahlia.

– A bulinak témája lesz – fordult vissza Vedához boldogan Dahlia. – Nem is akármilyen!

Itt tartott egy kis hatásszünetet, hogy fokozza baglya izgalmait, nem sok sikerrel.

– Muglik! – csapta össze a tenyerét boldogan, aztán kirohant a szobából. Veda pedig végre nyugodtan merülhetett álomba.

Miközben száguldott lefelé, Dahlia a fejében már listát gyűjtött arról, mit is kell vennie. Aztán hamar rájött, hogy egy dologról megfeledkezett. Megtorpant a lépcsőn. Hiszen nem állíthat haza egy hadseregnek elég étellel és itallal. Az már tényleg feltűnne még a szüleinek is.

– Gondolkozz Dahlia! Hollóhátas vagy, használd az eszed! – suttogta saját magának a lépcsőn. Tudta, hogy ahol áll, sokak számára szent hely, még ha egy mugli házban van is. A lépcső alatti gardrób, ami fölött most ácsorgott, volt az otthona a mágustörténelem egyik legnagyobb varázslójának. Sokak szerint egyenesen a legnagyobbnak. Harry Potternek, a kis túlélőnek, a kiválasztottnak, aki legyőzte a Sötét Nagyurat, és felszabadította a varázsvilágot. Harry történetesen a rokona volt, és az ő története is pontosan ugyanott kezdődött, ahol az övé. Dahlia büszke volt rá, hogy ő az egyetlen, aki ezt elmondhatja magáról.

Dahlia leült a lépcsőre, és hagyta, hogy a gondolatai szabadon szárnyaljanak. Az évek alatt megtanulta, hogy a legjobb ötletei akkor születnek, ha nem görcsöl, csak hagyja, hogy eszébe jusson a megoldás.

Hallgatta, ahogy édesanyja a konyhában sürgölődik, mint mindig. Dahlia egyáltalán nem lepődött meg ezen. Petunia minden napja így telt. A boszorkány kicsit sajnálta is ezért az egyhangúságért, bár úgy tűnt, Petuniának ezzel egyáltalán nincs baja. Minden reggel felkelt, reggelit készített, aztán alig fejezték be azt, csókot nyomott férje arcára, aki munkába indult, és már el is kezdte főzni az ebédet. Közben kitakarított. Ezután következhetett a nap csúcspontja: a kert. Dahlia meg se tudta volna számolni, hogy hányszor látta már Petuniát, ahogy felkötötte a külön a kertészkedéshez tartott kötényét, és elindult, hogy gondosan megöntözze a virágágyásokat. Bár Dahlia sejtette, hogy édesanyjánál ez nem csupán kényszer, hanem valóban szeret is kertészkedni, pontosan tisztában volt vele, hogy mi az oka a mérnöki precizitásnak, ami a kertet és házat illeti: a szomszédok.

És abban a pillanatban, hogy ezt végiggondolta, Dahlia fejében körvonalazódni kezdett a haditerve.

Tudta, hogy a megvalósítás nem lesz könnyű, de biztos volt benne, hogy menni fog. Hisz végül is végre hasznát veszi annak, hogy egész nyáron a szomszédokkal bájolgott!

Dahlia gyorsan megfordult, és visszasietett a szobájába. Legangyalibb, legártatlanabb külsejét kellett magára öltenie, és erre tökéletesen alkalmatlan volt a farmer és a kék pánt nélküli felső, amit viselt. Elbűvölőnek kellett lennie!

Dahlia feltépte a szobája ajtaját. Sietett, mert minél hamarabb szerette volna kivitelezni a tervet, hogy aztán legyen ideje beszerezni mindent, amit akart. Ám amikor meglátta, hogy baglya édes-kótyagosan horkol a kalitkájában, visszafogta magát. Dahliának fogalma sem volt, hogy normális dolog-e, ha egy bagoly hortyog álmában, de már megszokta, hogy egy-egy kimerítőbb nap után Veda bizony horkol.

Vigyázva, hogy nehogy felébressze, a szekrényéhez lépett, és amilyen halkan csak tudta, kutatni kezdett egy ruha után, ami még soha nem volt rajta. Épp ezért fogalma sem volt, hol találja. Hasznos lett volna, ha használhatja a pálcáját, de tudta, hogy erre még várnia kell. De már nem olyan sokat.

Néhány perces keresgélés után meg is találta a ruhát, az akasztós rész legeldugottabb részében. A halványsárga fodorcsodát a tizenhatodik születésnapjára kapta a szüleitől. Ezt kellett volna felvennie a szokásos évi ördögűzéshez.

– Ebben olyan bájos leszel! – mondta Petunia, miután Dahlia kinyitotta a dobozt, amiben a sárga förtelem rejtőzött. Dahlia biztos volt benne, hogy soha nem fogja felvenni a ruhát. Az ördögűzéshez sem volt hajlandó magára venni. Sőt, annyira felidegesítette magát a dolgon, hogy végül egy hosszú, combtőig felsliccelt, vérvörös szaténruhát választott. Önszántából soha nem vett volna fel ilyesmit, de úgy gondolta a cél szentesíti az eszközt. Ezt még kiegészítette a fekete, füstösre sminkelt szeme és vörösre rúzsozott ajkai. Amikor a szülei meglátták, majdnem elájultak. Petunia sikkantott a borzalomtól, Vernon csak tátogni tudott mérgében, feje pedig hasonló színt öltött, mint Dahlia ruhája. A fekete reverendás pap pedig rögtön keresztet vetett, és mormolni kezdett egy imát.

Ahogy Dahlia felidézte az emléket, mosolyognia kellett. Ez a ruha, legyen bármilyen habos-babos is, egyszer már segített neki a botrányos viselkedésben – még ha csak közvetetten is. Most pedig eljött az idő, hogy újabb botrányban legyen Dahlia segítségére.

Dahlia gyorsan felvette, mielőtt még meggondolja magát. A tükörben is csak egy futó pillantást mert vetni magára, de már ettől is elborzadt. A térd alá érő halványsárga ruha alján arasznyi csipkés fodor futott körbe, és ugyanez a fodor köszönt vissza a ruha rövid ujján is. Kivágása alig volt, ha ennél szolidabbra tervezik, akkor már garbónak kellett volna lennie. És ha a fodorból és a csipkéből nem lett volna még elég, akkor a ruha derekán mintegy övszerűen újabb réteg volt belőle.

Dahliában szinte hányingert keltett ez a tökéletesen bájos külső, de azért még sikerült rátennie egy lapáttal. Hosszú, szőke haját kislányos copfba kötötte, leheletnyi parfümöt fújt magára – csakis a legédesebb fajtából –, és egy utolsó sóhaj kíséretében megcsodálta a tükörben a remekművet: a tökéletes, mugli Dahlia Dursleyt, aki nem is létezett.

Nem szerette volna, ha Petunia meglátja, ezért igyekezett halkan kiosonni, de ez nem sikerülhetett. Dahlia akárhányszor hazajött a nyárra, szülei úgy vigyáztak rá, mintha bármikor elragadhatná az ördög.

– Hová mész? – kérdezte anyja, miközben egy teáscsészét törölgetve – ami Dahlia szerint már így is tökéletesen tiszta és fényes volt – előlépett a konyhából.

Amikor azonban meglátta Dahliát a ruhában, elejtette a csészét, és örömteli meglepetéssel nézett a lányára.

– Gondoltam, köszönök a szomszédoknak – felelte Dahlia, és érezte, hogy ennél azért többet kell nyújtania. – Tegnap úgy hallottam, vannak korombeli fiúk az utcában.

A boszorkány persze egyáltalán nem hallott ilyesmit, és még ha hallott volna sem érdekelte volna a dolog különösebben. Megvolt a maga élete, a maga barátai.

Ám amikor meglátta Petunia szemében az örömkönnyeket, Dahlia biztos volt benne, hogy az indok tökéletesen bevált. Volt miatta egy ki bűntudata, hisz mégis csak hamis reményt keltett az édesanyjában, de az érzést hamar el is hessegette. Nem az ő hibája, hanem a szüleié, hogy erre kényszerül.

– Gabeléknek van egy fiuk. Orvos lesz belőle – felelte akadozva Petunia, olyan izgatott lett lánya hirtelen változásától. Az orvos szót már-már áhítatos hangsúllyal ejtette ki, mintha nem is lenne annál szebb álma, mint hogy hozzáadja a lányát egyhez. Valószínűleg így is volt. Dahlia pontosan tudta, mennyire felcsigázta az anyját, hiszen Petunia nem kezdte rögtön feltakarítani a törött csészedarabkákat. Ennél nagyobb csoda a Privet Drive négyes számú házában valószínűleg soha nem történt még. Kivéve talán az ő születését.

– Akkor beköszönök hozzájuk!

Azzal Dahlia megfordult, és amilyen gyorsan csak tudott, kislisszant ajtón. Természetesen nem Gabelékhoz vezetett az útja. A legkevésbé sem érdekelte, hogy van egy fiuk, és még ha ő lett volna az Egyesült Királyság új miniszterelnöke, akkor sem kellett volna neki.

Első útja ehelyett Mrs Cumbersome-hoz vezetett, az utcácska legidősebb lakójához, aki saját állítása szerint már azóta itt lakott, mióta a Beatles magalakult. A Privet Drive lakói közül mindenkit ismert. És bár ezt egyik lakó sem ismerte volna el, rangidőssége miatt ha bárkit a lakóközösség fejének lehetett nevezni, ő volt az.

Mrs Cumbersome nem nyitott hamar ajtót. Dahlia már kezdte azt hinni, hogy otthon sincs, ám pont akkor, amikor már feladta volna, a hófehér ajtó lassan kitárult. Mrs Cumbersome a járókeretére támaszkodott, és meglepetten nézett rá. Dahlia nem hibáztatta, nem gyakran járt hozzá látogatóba.

– Miben segíthetek, aranyom? – kérdezte az öreg hölgy, de nem azért, mert annyira kedves volt, hanem mert nem emlékezett Dahlia nevére. Ez őt egyáltalán nem zavarta, még jobb is volt így. Legalább senkinek sem tudja majd elmondani, hogy ő volt az.

– Bemehetnék?

Mrs Cumbersome nem mondott semmit, csak arrébb araszolt, és szó nélkül elindult befelé. Dahlia követte. Becsukta maga mögött az ajtót, aztán diszkréten bámészkodva ment utána a szalon felé, ahogy az öreg hölgy nevezte. De amikor beléptek a helyiségbe, Dahliának el kellett ismernie, hogy ez a kifejezés sokkal jobban illik hozzá, mint a sima nappali. A szobában antik bútorok sorakoztak: bársony borítású ülőgarnitúra, az az igazi, sötétpiros, faragott lábú asztalka, hozzá illő székek és szekrények.

Az öreg hölgy valahonnan elővarázsolt egy tálcát, és teát töltött neki. Szinte már néhány évszázaddal korábbi volt a hangulat. Pedig abban azért biztos volt, hogy ennyire még Mrs Cumbersome sem lehet idős.

Dahlia felé nyújtott egy csészét, aztán várakozóan nézett a lányra.

– Ez egy elég kényes kérdés... – kezdte Dahlia, és próbált úgy tenni, mintha valami mélyen aggasztaná. – Tudja, az utcáról van szó. Jobban mondva a kertekről.

Itt elhallgatott, és próbálta végiggondolni, hogy lenne a leghatékonyabb a mondanivalója.

– Folytasd!

– Édesanyámnak és nekem nagyon fontos, hogy az utcánk szép legyen. Hiszen mégiscsak ez az otthonunk! Óvnunk kell, ápolnunk és szépítenünk. És bár én nem vagyok itt egész évben, szívügyemnek tekintem a kerteket. – Az öreg hölgy bólintott, és Dahlia tudta, hogy jó nyomon jár. – És most, hogy hazajöttem... Valahogy úgy érzem, mintha megváltozott volna az összkép. Az az érzésem, hogy néhányan az utcából nem figyelnek eléggé oda a saját gyepükre, már ha érti, hogy értem. És ez nagyon aggaszt.

Dahlia alig bírta ki, hogy ezt az egész monológot mosoly nélkül, teljesen komoly arccal adja elő. A világban gonosz varázslók futkosnak, ő meg, mint valami üresfejű liba, gyepekért aggódik. Persze nem igazából. Elképzelte, mit szólna James, ha ezt most hallotta volna. Valószínűleg soha nem felejtené el, és akárhányszor csak tehetné, viccet csinálna belőle.

– Akkor nem csak nekem tűnt fel! – sóhajtotta Mrs Cumbersome. Dahlia lelkesen bólogatott, majd folytatta.

– Lenne ötletem a probléma megoldására: egy lakógyűlés. De én túl fiatal vagyok hozzá, hogy komolyan vegyék, amit mondanak. Ellenben Ön, Mrs Cumbersome... A múltjával és tapasztalatával bárki hallgat Önre.

Dahlia ezután még egy fél órát teázott vele, közben pedig megtervezték a lakógyűlés minden szükséges napirendi pontját.

A délelőttje további része azzal telt, hogy körbejárta a Privet Drive lakóit, és néhány elejtett megjegyzéssel igyekezett elérni, hogy az utca lakói tényleg összehívják az első lakógyűlést. Hiszen olyan fontos témákat kellene megvitatni, mint hogy melyik ház gyepe nem elég zöld az utca gyönyörű összképéhez, és hogy kinek a virágágyása a legszebb.

Miután végzett azzal, hogy minden fontosabb utcalakó fülébe beültette a bogarat, mosolyogva indult haza, mint aki jól végezte a dolgát. Mert így is volt.

A Privet Drive lakói nem is lehettek volna ennél mugliszerűbbek. És még a muglik között is a bogarasak közé tartoztak, akiknek semmi sem lehet fontosabb, mint a rendezett kertek és a tökéletes összkép. Dahliának kétsége sem volt afelől, hogy még aznap délután megejtik a lakógyűlést, hiszen ezeknek a fontos kérdéseknek a megtárgyalását nem lehetett halogatni. És ha ez még nem lenne elég ok arra, hogy szülei is elmenjenek, a legszebb virágágyás tulajdonosának kiválasztása biztosan olyan döntés, amiben érintettnek érzik majd magukat.

Amikor hazaért, Petunia épp a szomszédok után kémkedett.

– Hah! Egyszerű tápoldatot használnak a gyephez. Pedig mindenki tudja, hogy a Zöldítő Ultra sokkal jobb rá. Ezért ilyen sárgás a füvük – kárörvendett éppen, de amikor meglátta Dahliát, rögtön félbeszakította kedvenc tevékenységét.

– Találkoztál vele? – röppent oda mellé.

– Nem, nem találkoztam.

– Nem? Hogyhogy nem? Mégsem mentél el?

– De. Mrs Gabel szerint épp nyári iskolában van. – Ez nem is volt hazugság, mert bár Dahliának esze ágában sem volt bármit megtudni Oscar Gable-ről, az édesanyja volt olyan kedves, hogy elsorolta fia összes versenyeredményét, még képet is mutatott neki róla, pedig Dahlia neki is csak az utcagyűlésről beszélt.

– Milyen kár! – Dahlia látta anyján a csalódottságot, és már így is elég bűntudata volt a buli és a hazugságok miatt, így végül úgy döntött, enyhítheti kicsit Petunia bánatát.

– De jövő héten hazajön. Meghívtak vacsorára.

Petunia az örömhír hallatán Dahlia nyakába ugrott, és a lánynak el kellett ismernie, hogy anyja még soha nem örült ennyire semminek. Nem kell tudnia, hogy neki esze ágában sincs addig maradnia. Ha minden a tervek szerint alakul, addigra visszatérhet a varázsvilágba.

– Vacsorára? Hát ez csodálatos! Vennünk kell neked valami szép ruhát!

És Petunia csak sorolta, mennyi mindent kell még elintézniük addig, Dahlia pedig hagyta, hadd örüljön egy kicsit. A szíve mélyén tudta, hogy nem szép dolog, amit a szüleivel tenni készült, de az sem az, amit ők tettek vele az évek során. És még az ördögűzés volt a legkisebb része a dolognak.

Nem, neki a maga útját kell járnia. Boszorkányként. És ha a szülei ezt nem képesek elfogadni, hát legyen! Amint betölti a tizenhetet, felnőtt lesz, és azt csinál, amit csak akar. És a tervei között nem szerepelt, hogy az orvos férjével és egy szakajtó gyerekkel az kösse le a napjait, hogy mennyire zöld a fű. Ráadásul volt valami, amit nem árult el a szüleinek. Az átok miatt úgysem lehet boldog élete, ebben a formában legalábbis biztos nem.

Nagy nehezen sikerült leállítania Petuniát, a nap további részét pedig a szobájában töltötte, és listát írt azokról a dolgokról, amelyeket be kellett szereznie. Készen kellett állnia vele, mert úgy tervezte, hogy amint az idősebb Dursleyék kilépnek az ajtón, rohan is beszerezni mindent.

Amikor Vernon Dursley hazaért, a küszöbön rögtön megjelent Mrs Therefitz, az egyik fontoskodó, ráérő nyugdíjas néni az utcából, és örömmel újságolta, hogy lakógyűlést tartanak.

Dahlia szülei rögtön izgatottak lettek, és Petunia izgalomtól remegő hangon szólt a lányának, hogy a lakógyűlésre mennek.

– Te is jöhetsz, ha szeretnél – tette még hozzá olyan hangsúllyal, mintha ennél nagyobb megtiszteltetés nem is létezhetne. És valószínűleg annak is szánta. Dahlia meg is lepődött a dolgon, hiszen semmilyen nyilvános eseményre nem vitték el szívesen. Rettegtek, hogy valami „rendelleneset” tesz, és akkor magyarázkodhatnak. Most viszont úgy tűnt, a délelőtti események hatására Petunia úgy gondolta, lánya végre jó útra tért.

De pont a délelőtt történtek biztosítottak kibúvót Dahliának.

– Inkább listát írok, hogy mit kell még beszerezni a jövő heti vacsoráig – emelte fel Dahlia a kezében tartott noteszt és tollat bizonyítékként. Petunia nem sejthette, hogy a papíron egy egészen más lista olvasható, ezért csak lelkesen bólintott, és mintha mindent tökéletesen értene, cinkosan kacsintott. Dahlia még percekig gondolkozott rajta, hogy vajon látta-e édesanyját valaha kacsintani. De aztán a bejárati ajtó becsukódott, és ennél fontosabb dolga volt. Felhúzta a cipőjét, felkapta ez előre bepakolt táskáját, ami tele volt bevásárlószatyrokkal, és már rohant is a legközelebbi szupermarketbe.