Ezt a szösszt még a 200. tag alkalmából írtam a Facebook oldalra, és
gondoltam, ide is felteszem. Vigyázat, extrém gonoszság! ;)
Kétszáz lépés a boldogság
Már
látta oltárt, de őt még nem látták a meghívottak. Dahlia pontosan tudta
ezt, és megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát. Mélyen beszívta a
levegőt, aztán kifújta, ahogy mindig, amikor próbált megnyugodni.
A
lépcsőn álldogált, és a korlát mögül leste a tömeget. Ott volt
mindenki, akit szeretett. Az új családja és a régi. A szeretett barátok
és családtagok szőke, barna, vörös és fekete üstökei jól eső érzésekkel
töltötték el: a vendégsereg olyan színes volt, amilyennek a világát is
érezte. Mindehhez pedig még hozzájött a meghívottak színesebbnél
színesebb talárkavalkádja, és a muglik által viselt öltönyök
fekete-fehér kontrasztja, és a nők által viselt könnyű, nyári ruhák
árnyalatai.
Az ő viselete szelíd ellentétben állt a
vendégekével. Hosszú, fehér ruhája második bőrként ölelte körbe,
szorosan, kiemelte testének minden porcikáját. Aztán a ruha valamivel a
térde alatt bővülni kezdett, mígnem hosszú csipkeuszállyá vált. Elöl
csak szelíd v kivágása volt, hátul viszont Dahlia merészebb énjét
tükrözte. Szinte egész hátát szabadon hagyta, megmutatva porcelánfehér
bőrét. A ruha Dahlia minden álmát felülmúlta. Egyszerű volt, de az
egészet csipkeréteg borította. És ha a csipke még önmagában nem lett
volna elég lélegzetelállító, halvány aranyszálakat szőttek bele, melyek
úgy tündököltek a fényben, akár szőke fürtjei.
A haja
szelíd hullámokként hulltak alá, csak egyetlen csat tartotta őket össze
hátul. De nem is volt szükség ennél többre. Dahlia megjelenésének
tökéletes kiegészítője voltak a fényes tincsek, ékszerekre nem is volt
szükség. Egyedül egy pár fülbevalót viselt a fülében, két kis darab
borostyánt, amelynek a színe tökéletes harmonizált a ruha
aranyszálaival.
Nem volt csokra. Kezében csupán néhány szál kála volt, amit egy fehér csipkeszalaggal kötöttek össze.
Dahlia nem bírta megállni, újra vendégek felé sandított.
– Hát itt vagy? – kérdezte az előbukkanó koszorúslány. – A vőlegény már aggódik.
Lily mosolya volt az, ami visszarántotta Dahliát a valóságba. Itt volt. Az esküvőjén.
– Máris jövök – felelte Dahlia idegesen mosolyogva.
Lily ekkor felszaladt a lépcsőfokokon, és egy puszit nyomott az arcára.
– Az oltárnál találkozunk! Ha el akarnál ájulni, ott leszek melletted!
Aztán még egyet kacsintott, és már el is tűnt.
Dahlia arra nézett, ahol a lány eltűnt, és biztos volt benne, hogy menni fog.
Hiszen
ott várja a szerelme az oltárnál. Ő pedig nem egy gyenge virágszál,
akit támogatni kell. Kihúzta magát, és a távolságot méregetve megfogadta
magában, hogy olyan kecses és gyönyörű menyasszony lesz az oltár felé
vezető úton, amilyen még soha nem volt.
Kétszáz lépés körülre saccolta.
Kétszáz lépés a boldogsághoz.
Csak kétszáz lépés.
This entry was posted
on 2012. június 11., hétfő
at hétfő, június 11, 2012
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban (extrák)
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
