Ma az ünnep alkalmából dupla fejezet kerül fel. A másikon még dolgozom,
de gondoltam, addig is ezt megosztom. :) A kommenteknek most is, mint
mindig, nagyon örülök. Amíg érkezik a 23. fejezet, meg is írhatjátok
ehhez a hozzászólást. :) Ha hibát találtok, kérlek azt is jelezzétek, mert nem olvastam át.
22. fejezet
Szerkesztőség gyülekezik
Aznap már nem volt lehetőségük,
hogy megkeressék Rose-t, mert már túl késő volt, és bár Dahlia
szívesen kiosont volna, akár azt is kockáztatva, hogy elkapják
őket, de Nara ezt semmiképp sem akarta. És bármilyen feldúlt
volt is Hugo, ő sem szeretett volna büntetést szerezni.
Másnap reggel keresték Rose-t a
Nagyteremben, de nem látták sehol. A Griffendél asztalánál ott
ült Lily Tiffel, James, Albus, Loo és Jazz, és Dahlia még Lucyt
és Mollyt is látta, de Rose nem volt sehol.
Hugo azonban annyira kétségbe volt
esve, hogy ennek ellenére odasétált a Griffendél asztalához, és
lehuppant a Potterek és Weasleyk közé. Ez volt az első olyan
reggel, amikor nem a Hollóhát asztalánál reggeliztek. Dahlia nem
tudott róla, hogy bármilyen szabályozás vonatkozott arra, hogy a
diákoknak kötelező a saját házuk asztalánál reggelizni, ennek
ellenére eddig még senkit nem látott idegen asztalnál.
Néhány másodpercig furcsa
pillantásokat vetettek ugyan rájuk a többiek, de aztán amikor
rájöttek, hogy egy Weasley is van a csapatban, mintha mi sem
történt volna, tovább folytatták az evést.
– Nem láttátok Rose-t? – kérdezte
Hugo szinte már kétségbeesett hangon.
Albus volt az, aki válaszolt.
– Én láttam, mielőtt lejött
reggelizni. Szerintem a könyvtárba ment, legalábbis annyi könyv
volt nála, hogy csak ez tűnik értelmes magyarázatnak.
Mielőtt azonban megkérdezhették
volna, miért is keresi, hirtelen egy hugrabugos lány jelent meg, és
megkopogtatta Hugo vállát.
– Szeretnék jelentkezni – mondta
félénken.
– Hugo, nem is tudtam, hogy már
toborzod is a háremed. Szólhattál volna, szívesen segítek. Sok
csinos lányt ismerek – nevetett James, és Dahlia sem tudott
visszafojtani egy mosolyt.
Hugo teljesen elvörösödött, aztán
kénytelen-kelletlen előhalászott a táskájából egy darab
pergament meg egy pennát, és a lány felé nyújtotta.
– Írd fel a neved és a házad!
A lány – akit a pergamenre
firkantottak szerint Elizabeth Bluewoodnak hívtak – hevesen
bólintott, aztán amikor végzett, idült mosollyal az arcán tért
vissza a Hugrabug asztalához.
– Ez meg mi volt? – kérdezte meg
Albus, ami mindenkit érdekelt.
– Ezért keressük Rose-t.
Az elgyötörtség Hugo hangjában
nőttön nőtt. Dahlia persze megértette, hogy miért mérges
Rose-ra azért, mert akarata ellenére, kérdés nélkül felírta,
de el sem tudta képzelni, hogy miért rázta meg ennyire a dolog.
Tulajdonképpen neki tetszett az iskolaújság ötlete.
– Rose felírta a Roxforti Hírmondó
szerkesztőségi tagjának, és nem is szólt róla neki. Ez a lány
jelentkezni akart nála.
James még hangosabban kacagott, és
csak akkor hagyta abba, amikor Dahlia az oldalába könyökölt, de
még akkor sem bírta ki megjegyzés nélkül.
– Hugo Vitrol jelentkezik egyenesen a
Roxfortból, hogy részletesen beszámoljon az eltűnt vécédeszkák
ügyéről.
Hugo ezt már nem bírta tovább,
felpattant és elviharzott. Dahlia még megajándékozta Jamest egy
mérges pillantással, aztán Narával együtt követték barátjukat.
– Várj már, Hugo!
Nara és ő kitartóan loholtak Hugo
után, de a fiú meglepően jó kondiban volt. Dahlia még soha nem
látta ilyennek.
– Ki az a Vitrol? – kérdezte
Narától lihegve, mert a név ismerős volt neki, de nem tudta
pontosan, honnan is.
– Rita Vitrol egy újságíró, aki
előszeretettel teszi pokollá interjúalanyai életét. Az egyik
kedvenc alanya Harry Potter, de amennyire tudom, Hugo szüleiről is
írt már egy-két felháborító cikket.
Dahlia most már emlékezett a névre.
A Czikornyai és Patzában látta, a Harrynek szentelt részlegben. Ő
írta a Megmentő vagy csaló című könyvet, és Dahlia most már a
címből is sejtette, körülbelül miről szólhat.
Amikor végül utolérték Hugot,
Dahlia a vállára tette a kezét, hogy megállítsa.
– Állj már meg! Hová mész?
– A könyvtárba.
– Legyél már eszednél! Mindjárt
kezdődik az óra, nem fogsz odaérni időben. – Nara az örök
realista észrévekkel próbálta meggyőzni, de Hugo csak menetelt
tovább.
– Hugo! Nem éri meg, hogy elkéssünk.
– Mivel még mindig nem állt meg, Dahlia gyorsan elébe vágott,
és szembe fordult vele. Két kezét Hugo vállára tette, ezzel is
visszatartva a fiút. – Majd ebédszünetben megkeressük.
Megígérem.
Hugo még néhány pillanatig meredt rá
szótlanul, aztán felsóhajtott. Aprót bólintott, majd megfordult
és elindult a bájitaltanterem felé.
Hugo egész délelőtt nem tudott
megnyugodni. Csak kis híja volt, hogy nem robbantotta fel az üstjét
bájitaltanon. Ha Nara nem nyúl közbe, a fél terem zöld trutyiban
úszott volna.
Dahlia végül már nem bírta tovább.
– Hugo, mi is belépünk veled, mit
szólsz? Együtt biztos sokkal jobb lesz.
– Igen, szerintem amúgy is jó ötlet
– tette hozzá Nara.
– Tényleg megtennétek? Rose elég
elviselhetetlen tud lenni.
– Hülyesékedsz? Hármunkkal nem tud
majd mit kezdeni.
Hugo aznap először mosolyodott el.
– Azért még megkapja tőlem a
magáét. És ha lesz rá lehetőségem, rögtön kilépek.
Délben rögtön a Nagyterem felé
indultak, de kivételesen nem a korgó gyomruk miatt.
Amikor Hugo meglátta Rose-t a
Griffendél asztalánál, szinte rohant felé.
– Roxforti Hírmondó? Most komolyan?
– Ugye milyen jó ötlet? Egész
nyáron ezt terveztem, de titokban kellett tartanom, amíg nem volt
teljesen kész a koncepció.
– Azért NEKEM szólhattál volna
róla. Legalábbis mielőtt felírsz mint akinél jelentkezni lehet,
anélkül hogy egyáltalán tudnám, miről van szó.
Hugónak sikerült megint meglepnie
Dahliát. Ahhoz volt szokva, hogy ha valaki mérges, az ordít. A
szemrehányások mindig magasabb decibelen szóltak Vernon
Dursleynél. De Hugo nem emelte meg a hangját. Nem rendezett
botrányt, nem zengett a haragjától az egész Nagyterem. Hugo
ugyanolyan hangerővel beszélt, mint mindig, ennek ellenére mégis
sokkal hatásosabb volt a dühe, mint Vernoné bármikor. Talán
azért, mert tőle ez nem volt megszokott. Halkan beszélt, de minden
szavából csak úgy sütött a szemrehányás.
– Neville professzor szerint nagyon
jó ötlet. Megtiszteltetésnek veheted, hogy alapító tag lehetsz.
– Megtiszteltetésnek, igaz? Arra nem
is gondoltál, hogy mennyire utálom az újságírókat?
Emlékezhetnél rá, mit kellett kiállnom, amikor szembe találtam
magam Ritával.
– De hát nem írni fogsz!
– Nem? – kérdezte Hugo döbbenten,
és a válasz Dahliát is meglepte.
– Persze hogy nem! Gondolod, hogy
cikkeket íratnék veled? Rosszabbul írsz, mint Apa, már ha ez
lehetséges.
– De akkor...
– Fotók, Hugo! Egy újsághoz
fényképek is kellenek. Te leszel a Roxforti Hírmondó vezető
fotósa.
Hugo elképesztő érzelemváltozáson
ment keresztül. Alig néhány perce még dühös volt, néhány
pillanattal azelőtt döbbent, és ahogy Dahlia meg bírta állapítani
az arckifejezéséből, Rose utolsó mondata után boldog.
– Fotós?
– Bármikor megköszönheted.
Rose elképesztően idegesítő volt,
ebben Hugónak kétségtelenül igaza volt. Viszont legalább tényleg
ismerte az öccsét.
Hugo néhány pillanatig még szótlanul
álldogált.
– Dahlia és Nara is szeretnének
belépni, és egy hugrabugos lány is jelentkezett már – nyögte
ki végül.
Rose végigmérte Dahliát és Narát,
amitől Dahlia rögtön a plafonon volt. Úgy vizslatta őket, mintha
piaci portékák lennének.
– Küldjetek bemutatkozást, hogy
mihez értetek és miről írnátok szívesen. Most mennem kell, még
el kell olvasnom egy könyvet a tördelésről.
Rose felpattant, és már száguldott
is kifelé a Nagyteremből.
– Hé, Rose! – szólt utána Hugo,
és amikor visszafordult, folytatta: – Köszönöm!
Végül nem iratkoztak fel másra. Nara
gondolkozott rajta, hogy belép a Köpkő klubba, Dahlia pedig a
Csillagász klubbal kacérkodott, de inkább úgy döntöttek, a
Párbaj Szakkör és a Roxforti Hírmondó is elég sok idejüket
köti majd le.
Egyik este aztán Hugo egy pergamennel
a kezében jelent meg, amit ki is tűzött a Hollóhát faliújságára.
– Rose ma estére tűzte ki az első
szerkesztőségi gyűlést. Már elég sokan összejöttünk, bár
ahogy hallottam, a mardekárosok nem túl lelkesek. Na nem mintha
bárkinek hiányoznának.
Mint kiderült, a szerkesztőség az
egyik pincehelyiségben kapott helyet. Minden tiszta por volt, Dahlia
az egyik sarokban még egy hatalmas pókhálót is felfedezett. A
levegő pedig dohos és nedves volt, de úgy tűnt, Rose-t ez
egyáltalán nem zavarta. Hugo pedig egyenes örült neki, mert azt
mondta, így könnyebb lesz előhívnia a fotókat. Sötétből
valóban elég sok akadt a pincében, szóval a sötét kamra
kialakítására tényleg ideális volt. Másra viszont nem nagyon.
A terem, amit kaptak, nem volt túl
nagy, jelentkezőből viszont sok akadt. Így amikor pontban este
hatkor Rose üdvözölte őket, a legtöbben kényelmetlenül
álldogáltak. Ahogy Dahliáék körbenéztek, a tömegben megláttak
néhány szőke és vörös üstököt, így odafurakodtak.
Lucy és Molly Weasley is ott volt,
rajtuk kívül pedig Albus, Lily, Tiff és Loo is ott álldogált.
Dahlia a szeme sarkából észrevett még egy szőke fiút, de inkább
nem mert hosszan Oliverre nézni, mert a végén még bátorításnak
vette volna.
– James nincs itt? – kérdezte
Dahlia.
– Ő és Fred úgy gondolták, hogy
ha részt vennének ilyesmiben, akkor annyi erővel már a homlokukra
is felírhatnák, hogy stréber. – Miközben Loo ezt mondta, az
utolsó résznél idézőjeleket mutatott a kezével a levegőben,
ezzel is jelezve, hogy ezek nem az ő szavai.
Nem folytathatták azonban tovább a
beszélgetést, mert közben Rose maga elé lebegtetett egy zsámolyt,
ami a terem egyik sarkában hevert és felállt a tetejére.
– Sokan vagyunk, de nem maradunk
ennyien – szólalt meg végül. – Aki tényleg szeret és tud is
írni, annak nem kell megijednie. A bemutatkozások alapján
csoportokat alakítottam ki. Az egyes csoportok megfelelnek egy-egy
rovatnak. A csoportok tagjainak az a feladata, hogy a rovatuknak
megfelelő cikket írjanak. Tehát ha valakit a muglikról szóló
rovathoz osztottam, az a muglikról írja a cikkét. Pofonegyszerű.
Dahlia nem volt benne olyan biztos,
hogy a dolog „pofonegyszerű”. És a Rose szavainak hatására a
teremben kerekedő hangzavarból arra következtetett, hogy a többiek
is így gondolták. Senki sem számított rá, hogy még plusz
válogató is lesz. Ráadásul Rose önkényesen osztotta be őket a
rovatokhoz. Mi van ha Dahliát olyan helyre tette, amiről fogalma
sincs?
– Most mindenkinek felolvasom a
nevét. Aki a sajátját hallja, az jöjjön ide, megkapja a cetlit,
amin a csoportja áll. A tagoknak nem kell együttműködniük,
egyelőre legalábbis. Csak annyi a feladat, hogy mindenki önállóan
megírja a maga cikkét. Csalni nem érdemes, mert ha nem ti írjátok
a cikket, az előbb-utóbb úgyis kiderül.
Rose ábécé sorrendben olvasni kezdte
a neveket, és Dahliának kicsit olyan érzése volt, mint a
beosztási ceremónián. A dolog tulajdonképp nagyon is hasonló
volt, azzal a különbséggel, hogy nem házakba, hanem rovatokba
osztották őket, és nem a Teszlek Süveg hozta meg a döntést,
hanem Rose. És ez nagyobb aggodalomra adott okot, még akkor is, ha
a Teszlek Süveg csak egy kalap volt.
Dahlia elég hamar sorra került, most
először örült neki, hogy a neve nem Potter vagy Weasley.
Odatolakodott Rose-hoz, elvette a
cetlit, aztán már vonult is vissza barátai csoportjához. Nara
izgatottan kérdezte, mit kapott, és a többiek is kérdőn néztek
rá. Nem akarta elismerni, de kicsit remegő kézzel hajtotta szét a
pergamendarabot. Zöld, cirkalmas betűkkel a következő állt
rajta:
Dahlia Dursley
Divat és smink
– Divat és smink? – kérdezte Lily
meglepetten, és kikapta a cetlit Dahlia kezéből.
– Nos, úgy tűnik – felelte
Dahlia. Bár a téma közel állt hozzá, kicsit megsértve érezte
magát. Ez úgy hangzik, mintha Rose üresfejű libának tartaná,
pedig mégiscsak a Hollóhátba járt! Annyira nem lehet buta.
Hugo valószínűleg látta rajta, hogy
elszontyolodott, és rögtön közbelépett.
– Szerintem ez logikus. Dahlia nagyon
csinos, az ő tanácsait bárki szívesen megfogadja. És Rose
nyilván azzal is tisztában van, hogy aki a mugli világból jön,
az jobban ismeri a mugli divatot. Mi állandóan csak talárban
futkosunk.
– Hugónak igaza van – helyeselt
Loo. – Szépség kérdésében Dahlia szakértő író lesz.
Dahlia meg akarta köszönni, mert a
két fiú tényleg feldobta, de erre nem volt lehetősége, mert
hirtelen az egész terem elhallgatott. Még Rose is, pedig néhány
másodperccel korábban még lelkesen sorolta a neveket.
Dahlia először nem látta, hogy mi
lehet a hallgatás oka, de aztán ő is arra fordult, amerre a tömeg.
Kicsit olyannak érezte magát, mint valami napraforgó, aki követi
a fényt – ez esetben a némaság okát –, és pontosan ugyanazt
teszi, mint a többi virág.
Amikor megfordult a pincehelyiség
ajtajában egy szőke fiút látott, aki gúnyosan, felsőbbségesen
mosolygott. Volt valami idegesítő ebben a mosolyban. Először nem
értette, hogy mi az, de aztán rájött. A fiúnak csak a szája
mosolygott, az arca és a szeme nem. Nem vidám volt, sokkal inkább
erőltetett.
Aztán meglátta a fiú nyakkendőjét,
és már nem is lepte meg annyira, hogy a fiú nem volt számára túl
szimpatikus. A nyakkendő ezüst-zöld színekben pompázott. Ez még
kiegészült azzal, hogy a fiú haja gondosan volt zselézve, a
talárja pedig élére vasalva simult a testére.
Dahlia néhány pillanat alatt levonta
a következtetéseket: a fiú valószínűleg gazdag, és ezért
mindenkinél jobbnak hiszi magát.
Kérdőn fordult Hugóhoz:
– Ez meg ki?
Nara is közelebb hajolt, hogy hallja a
választ.
– Ez Scorpius Malfoy.
This entry was posted
on 2012. június 20., szerda
at szerda, június 20, 2012
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
