Barátaim!
Tudom, hogy már nincs jogom így
nevezni titeket. A létező legszörnyűbb módon árultalak el
bennetek, amit el tudok képzelni.
El sem hinnétek, hányszor álltam már
neki ennek a levélnek. (És igen, tudom, hogy itt most elsütnél
valamilyen viccet a pergamen fölé görnyedő Féregfarkról,
Sirius.) De mivel nincsenek szavak, amelyek elegendőek lennének a
bocsánatomra, soha nem sikerült. Épp ezért most nem kérem, hogy
megbocsássatok. A bűneimre nincs bocsánat, ezt én magam is tudom.
Már csak egyetlen dolgot remélek az élettől: hogy valamilyen
módon enyhíthessek azon, amit elkövettem.
Bocsánatot tehát nem kérek, mert nem
érdemlem meg. De szeretném, ha tudnátok néhány dolgot.
A legfontosabb, hogy szerettelek
titeket. Ti voltatok az egyetlen barátaim. Megbíztatok bennem,
megnevettetek, ha szomorú voltam, és amikor velem voltatok, jobbnak
éreztem magam. Ha ti nem vagytok, az életem a Roxfortban pokol lett
volna. Ti megvédtetek, segítettetek és támogattatok. Nem is
kérhettem volna jobb barátokat.
De ti soha nem éreztétek, amit én.
Ti bátran szembenéztetek bármivel: az órákkal, a kalandokkal,
még a halállal is. És amikor velem voltatok, belém is erőt
öntöttetek. De a szívem mélyén akkor is gyáva voltam. Szerettem
volna bátor, griffendéles oroszlán lenni, de – veletek
ellentétben – nem voltam az. És amikor nem voltatok velem, minden
bátorságom olyan gyorsan múlt el, mint Sirius kapcsolatai.
Mind annyival jobbak voltatok nálam.
Te, Remus, bármit gondolsz is magadról, mindig erős voltál. Nem
adtad fel, szembenéztél a vérfarkassággal. És ti ketten, Sirius
és James. El se tudjátok képzelni, mennyire irigyeltelek titeket.
Okosak voltatok, viccesek és népszerűek.
Én pedig csak egy senki. És az évek
során be is bizonyosodott, hogy egy senki vagyok. Egy aljas áruló.
Azon az éjszakán, amikor a halálfalók
először rám találtak, önző voltam. Inkább lettem kém, mint
halott. Ti ezt nem érthetitek meg, mert soha nem éreztétek azt a
félelmet, ami az egész testedet átjárja, bekúszik az ereidbe, a
szívedbe és az agyadba is. Mindent megdermeszt. Ti erősek
voltatok, és tudom, hogy nem hagytátok volna, hogy átjárjon
titeket. De én én vagyok, és akkor is túl gyáva voltam.
Megbántam. Mindent megbántam. Ha
tudtam volna, hogy ez a lesz a vége... Nem tudom. Remélem, hogy ma
már nem így cselekednék. De most is csak egy gyáva vagyok. Semmi
sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ezt a levelet is az éj leple
alatt írom, egy tízéves kisfiútól lopva tintát, tollat és
pergament.
Ezeket a sorokat ti soha nem fogjátok
olvasni, és ezt is tudom. Talán csak arra jó, hogy könnyítsek a
lelkemen.
De szeretném, ha tudnátok, hogy
mindennek ellenére az én gyáva szívemben Tapmancs, Ágas, Holdsáp
és Féregfark urak még mindig rosszban sántikálnak. Együtt.
Peter
This entry was posted
on 2012. augusztus 3., péntek
at péntek, augusztus 03, 2012
and is filed under
Egypercesek/Novellák
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
