29. fejezet

Vajsör és csokipocak

A kutatás ez után sem járt túl sok sikerrel. Semmit nem találtak, ami hasznukra lehetett volna, és bármi köze lett volna Dahliához. Végül már nem bírta tovább. Nem akart a könyvek fölé görnyedni egész nap, amikor a feladat végtelennek tűnt. Hugónak is dolga volt, Narának is, és neki is. Az iskola mellett a szerkesztőségi munka épp elég volt. Így Nara maradt az egyetlen, aki tovább kutatott. Úgy tűnt, szinte már jobban érdekli Dahlia világító haja, mint őt magát.

– Még szép, hogy érdekel – mondta, amikor ő és Hugo rákérdeztek a dologra. – Te nem láttad, hogy milyen volt. Én viszont a saját szememmel láttam, és nem nyugszom, amíg ki nem derítjük – vagy derítem –, mi ez.

Igazából Dahliának jól is esett ez a törődés, ezért hagyta, hadd döntse el Nara, hogy mit akar. Ő pedig elmerülhetett az újabb cikkében. Az előző nagy sikert aratott, bár akadt néhány mardekáros, akik nem szívesen látták a „mugli aljadékról” szóló cikket. Dahlia sokat gondolkozott, mi is lehetne a következő témája. Végül egy kimerítő nap utáni reménytelenség szülte az ötletet. Amikor már mindenből elege volt, lefekvés előtt szinte megszállottan tépte le magáról a talárt, ami melegben még tovább melegítette, hidegben pedig semmit nem ért. Nem is beszélve arról, hogy esőben sem mentek sokra vele. Így végül úgy döntött, hadjáratot indít az egyenruhák ellen. Persze pontosan tudta, hogy nem járhat sikerrel, de nem olyan fából faragták, hogy ez visszatartsa.

Nem sok idő kellett, mire rájött, hogy a legjobban magányosan tud alkotni. Amikor ott voltak mellette a barátai, képtelen volt a cikkre koncentrálni. Mindig eszébe jutott valami, amit meg akart osztani Narával vagy Hugóval. Néha csak olyan apróságokat akart megtudni, mint hogy Narának engedték-e a szülei, hogy kifesse a körmét. Ezek a beszélgetések jobbára nem tartottak sokáig, de a figyelmét akkor is elvonték. Ha pedig valami komolyabb kérdés merült fel benne, mint hogy milyen volt úgy felnőni, hogy tudtak a varázsvilágról, akkor garantált volt, hogy nem fejezi be a cikkét.

Az írásra a könyvtár sem volt alkalmas a tömeg miatt. Aztán végül megtalálta a tökéletes helyet: a bagolyházat. Dahlia ezt a legtöbbször üresen találta, és mivel Veda miatt úgyis gyakran feljárt, még csak kerülőt sem kellett tennie. A sok bagoly hagyta nyugodtan dolgozni, hiszen nappal jószerivel aludtak. A kivétel ebben is Veda volt, aki amikor meglátta Dahliát, mindig roppant aktívnak tűnt. De ő egy cseppet sem zavarta a cikke írásában, sőt... Egyszer-egyszer, amikor Dahliának törnie kellett a fejét, hogy vajon mit kellene írnia, baglya huhogása és érdeklődő, sárga szemei mindig ihletet adtak neki.

Rose pedig könyörtelen főszerkesztő volt. Minden apró hibát észrevett, és mindig újabb – és egyre nehezebb – feladatokat adott nekik.

– A Roxforti Hírmondónak nem csak jónak, hanem tökéletesnek kell lennie. – Dahlia már annyiszor hallotta ezt a mondatot, hogy sokszor azt hitte, ezzel fog álmodni.

De sem ezzel, sem a titokzatos lánnyal nem álmodott. Így a napjai teljesen átlagosan teltek, a téliszünet előtti utolsó roxmortsi kimenőig.

Dahliának először persze fogalma sem volt, hogy miről van szó, de aztán James volt olyan szíves, hogy felvilágosítsa.

– Roxmorts az egyik legjobb hely a világon – felelte, amikor Dahlia rákérdezett a dologra. Úgy tűnt, a témát ezzel lezártnak is tekintette, mintha így már minden világos lenne a számára.

– Roxmorts a Roxfort melletti falu. Csak varázslók lakják, úgyhogy szabadon mutatkozhatunk. – Loo adta meg a magyarázatot, de sajnos azt is rögtön hozzátette, hogy Roxmortsba nem mehet az iskola összes tanulója. És Dahlia, Hugo és Nara sajnos azok táborát erősítették, akik nem mehettek.

A szabály az volt, hogy csak harmadiktól felfelé, engedéllyel rendelkező diákok mehetnek ki.

A téli szünet előtti kimenő nem az első volt, de abban az évben az utolsó. Ezt mindenki tudta, és ezért mintha mindenki még izgatottabb lett volna, mint általában. A legtöbben már a karácsonyi ajándékokról pusmogtak, amelyeket Roxmortsban akartak beszerezni.

Dahliáék szokásává vált, hogy azokon a napokon, amikor a felsőbb évesek Roxmortsba mehetnek, ők is beálltak a sorba, és távolról találgatták, vajon kinek hová vezet az első útja. Ez feldobta őket annyira, hogy ne keseregjenek, amiért ők nem mehetnek.

– Nézzétek csak őket – mutatott Nara egy párra, akik kézen fogva álltak a sorban. A sötét hajú lány a magas, világosbarna haja fiúhoz bújt. Senkinek sem lehetett kétsége sem, hogy szerelmesek. – Olyan aranyosak – sóhajtotta.

– Madam Puddifoot – mondta egyszerre Dahlia és Hugo.

– Hú, ki készül abba a rózsaszín buborékba? – kérdezte mögülük egy hang.

– Nem tudjuk, mondd meg te – felelte Hugo. – Te megleshetnéd nekünk, hogy az a pár – mutatott az előbb látott fiúra és lányra – oda mennek-e.

– Sajnos passzolnom kell. Én nem megyek.

Mindhárman döbben arccal meredtek rá. Olyan még nem volt, hogy James Potter, a terelők gyöngye kihagyja a roxmortsi kirándulást. Ez mindig tökéletes alkalom volt, hogy feltöltse megfogyatkozott kelléktárát újabb adag trágyagránáttal és más hasonlókkal, amelyeknek Dahlia még a nevét sem ismerte.

– Hogyhogy nem mész? – kérdezte meg végül Nara. Dahlia mindig úgy érezte, hogy Nara nem igazán kedveli Jamest, valószínűleg a kihágásai miatt. Ritkán hallotta, hogy bármit beszélgetett volna vele. Ez a kivétel valószínűleg Nara kíváncsiságának volt köszönhető.

– Más dolgom akadt – felelte James, és közben nagyott nyújtózkodott. Annyira érdektelennek tűnt, mintha nem lenne abban semmi különös, hogy Roxmorts helyett a Roxfortot választja.

Nara hosszan méregette, Dahlia pedig pontosan tudta, hogy a lány azon töri a fejét, vajon milyen csínytevésre készül ezúttal James.

– Fred beszerez nekem mindent, amire szükségem van – tette még hozzá James Narára kacsintva. Ő is pontosan tudta, mennyire nem szereti Nara a kihágásokat. – Nekem most mennem is kell. Majd találkozunk.

Dahlia nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy James az utolsó mondatot neki címezte.

Ott maradtak, megvárták, amíg mindenki eltűnt a Roxfort kapui mögött, aztán visszamentek a kastélyba. Ideje is volt, mert Dahlia már kezdte úgy érezni, hogy lefagynak a kezei. A hideg hirtelen jött, és nem sokra rá az első hó is leesett. Eleinte még élvezték. Dahlia például megismerkedett a hógolyózás egy új fajtájával, amelyikben legnagyobb örömére nem volt szükség a kezeire. A lényeg ugyanaz maradt, de nem fagytak le az ujjai, mivel a hólabdákat nem dobálták, hanem lebegtették.

Nara különösen élvezte a játékot.

– Két legyet ütünk egy csapásra. Legalább gyakorlunk is.

Dahlia pontosan tudta, hogy egyik Potternak és Weasleynek sem jutott eszébe a játék alatt, hogy ez gyakorlást jelentene. Talán Rose lehetett volna kivétel, de mivel ő ezekben a hócsatákban soha nem vett részt, ezt nem tudhatták meg.

És bár most épp nem hócsatáztak, a hó nagy pelyhekben esett odakint. Letelepedtek a Nagyteremben egy forró kakaóra. Amint átmelegítette őket, elindultak vissza a Hollóhát toronyba, mert Nara volt szíves rávilágítani, hogy még egy csomó leckét meg kell írniuk.

Az egyik lépcsőnél azonban Dahlia hirtelen rántást érzett, a következő pillanatban pedig már csak azt vette észre, hogy valami – vagyis valaki – berántja az egyik függöny mögé.

Egy kéz befogta a száját, aztán a fülébe suttogtak.

– Nehogy sikíts!

A kéz lassan eltűnt az arcáról.

– James! A szívbajt hozod rám. Máskor inkább szólj! Már kétszer játszottad el velem ezt, nem tudom, a szívem még mennyit bír.

James kuncogott, aztán elővette a pálcáját, hogy némi fényt csináljon.

– Van kedved eljönni velem valahová?

– Hová? – kérdezte Dahlia reflexszerűen.

– Van vagy nincs?

Dahliának hirtelen eszébe jutott James előző túrája és végül bólintott. James kézen fogta, és mindenféle folyosókon vezette keresztül.

– Most már elárulod, hová megyünk?

James nem válaszolt, csak tovább vonszolta. Végül a kiértek egy olyan folyosószakaszra, amit Dahlia már ismert.

– Azt hittem, már körbevezettél a kastélyban.

– A kastélyban körbe is. De van még a környéken látnivaló.

James az udvarra vezette, és amikor húzni kezdte a fúriafűz felé, Dahlia kicsit megtorpant.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

– Bízz bennem és a Tekergőkben! – csapkodta meg James a zsebét, és Dahlia pontosan tudta, hogy a térképre gondolt.

James olyan távolságban állt meg a fától, hogy ne eshessen bántódásuk, aztán meglengette a pálcáját, mire egy nagyobb kő felemelkedett a hóréteg alól. Dahlia a következő pillanatban már csak azt vette észre, hogy a fúriafűz megdermedt.

– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte értetlenül, és közelebb lépett a fához.

– Varázslat – kacsintott James, aztán megint megragadta a kezét, és húzni kezdte.

Egy a fúriafűz alatti folyosóra vezette. Dahlia a következő néhány percet úgy élte át, mintha nem is az ő élete lenne, hanem valami kalandfilm. Először kúszniuk kellett, aztán néhány pillanattal később már fel tudtak állni.

James úgy vezette az alagútban, mintha már százszor végigment volna rajta.

– Ez az a nagy program? El akarsz rabolni?

A fiú felnevetett.

– Önszántadból jöttél, nem emlékszel? És hidd el nekem, jobb módszereim is lennének, ha el akarnálak rabolni.

– El is hiszem – motyogta Dahlia, de James meghallotta, mert megint kacagni kezdett.

Ide-oda kanyarogtak a járatban, és meglehetősen sokat sétáltak. De úgy tűnt, James pontosan tudja, hova tartanak. Végül elértek egy nyíláshoz. James segített Dahliának kimászni.

Egy koszos, lakatlannak látszó épületben voltak.

– Megjöttünk! – intett körbe James.

Dahliának sejtelme sem volt, hogy miért tűnik ilyen vidámnak. Mindent vastag porréteg takart, a tapéta lógott a falakon, sőt, olyan hely is akadt, ahol már a fal is omladozott. Ennél is kísértetiesebb látványt nyújtott a némelyik szekrényen végigfutó karmolásnyom.

– Most jön az a rész, hogy igazából szörnyeteg vagy, és fiatal lányok vérével táplálkozol?

James úgy nézett rá, mint aki megőrült.

– Gyere!

Egy meglepően tiszta helyiségbe vezette. Volt ott egy asztal középen, körülötte pedig néhány ütött-kopott fotel. James lehuppant az egyikre, és intett Dahliának is, hogy üljön le.

– Elárulod végre, hová hoztál?

– Üdvözöllek a Szellemszálláson!

– Azon a Szellemszálláson? A roxmortsin?

– Nem hiszem, hogy több is lenne. Legalábbis ilyen közel biztosan nem.

– És hol vannak a szellemek? – nézett körbe Dahlia. Félig Fej Nélküli Nick és a Szürke Hölgy gyakran megjelentek a reggelinél, és olykor-olykor a Véres báró és a Pufók Fráter is megjelentek. Ha valamit, azt biztosan tudta, hogy szellemek léteznek.

– Nincs itt egy se.

– De akkor miért hívják így? És miért jársz ide?

James felállt és kinyitotta az egyik szekrényt. Elővett két üveg vajsört. Az egyiket Dahlia kezébe nyomta, a másikat pedig megtartotta magának.

– Gondoltam, látni szeretnéd Roxmortsot.

– Nem pont erre a részére gondoltam.

– Pedig ez a legjobb része, higgy nekem!

James merengő arcot vágott, a vajsörét kortyolgatva nézett ki az ablakon.

– Itt soha nem voltak szellemek. Viszont gondolom, amilyen szemfüles vagy, észrevetted a karmolásnyomokat. Azokat Teddy apja csinálta.

– Teddy apja?

– Igen, Remus. Holdsáp. Tudod, ő vérfarkas volt. Mielőtt felkelt a telihold, mindig elhozták ide, hogy ne bántson senkit. Így csak magát marcangolta. Meg a bútorokat, nyilván.

Dahlia nem akart közbeszólni, mert még soha nem látta Jamest olyannak, mint akkor. Vagyis talán egyszer, amikor a virágot ültették.

– Amikor nagyapa, Sirius és Féregfark rájöttek, hogy micsoda, kitartottak mellette. Megtanulták, hogyan lehetnek vele. Ők is ide jártak. A Tekergők hadiszállása. Amikor itt vagyok, olyan mintha érezném őket.

– Akkor gyakran jársz ide?

– Igen, elég gyakran. Ez volt az első hely, ahová kiszöktem a térképpel. Annyit hallottam már róla, hogy látni akartam a saját szememmel. Aztán... Valahogy ideszoktam.

– Én sem ismertem a nagyszüleim. De te legalább tudsz róluk dolgokat. Én a nevüket is csak azért tudom, mert rá kell írni a nyomtatványokra.

James értetlenül nézett rá.

– Mugli dolog.

Csöndben kortyolgatták a vajsörüket, aztán James egyszer csak megszólalt.

– Talán jobb lett volna, ha a Mézesfalásba viszlek.

– Nem, örülök, hogy ide hoztál. – James mosolyát látva még hozzátette. – De azért a Mézesfalást is megnézném.

– Majd legközelebb. Ideje mennünk, mielőtt észrevesznek. Gondolom, nem örülnél, ha megcsappanna a Hollóhát pontjainak a száma.

– Ahogyan te sem, ha a Griffendélé.

Az alagútba vezető út előtt James megállt, és Dahliának nyújtotta a kezét.

– Lányoké az elsőbbség – Dahlia nevetett. Örült, hogy visszatért James vicces oldala.

Épp visszaértek, mire a diákok tömege áradni kezdett vissza a kastélyba.

Egy alak hirtelen kivált a tömegből.

– James, nem láttalak Roxmortsban! – mondta Loo, amint odaért hozzájuk.

– Mert nem voltam.

Loo arcán látszott, hogy gyanúsnak találja a dolgot, de nem mondott semmit. Helyette mosolyogva Dahliához fordult.

– Hoztam neked valamit, ha már te nem jöhettél.

Dahlia felé nyújtott egy zacskót, amin a Mézesfalás felirat villogott.

– Minden kívánságom így teljesüljön! – nevetett Dahlia, és beleharapott valamibe, amit James szerint csokipocaknak hívnak.