Jól szeretni
And the fault is my own,
and the fault is my own.
Beleégett az emlékezetembe. Nem tudok
menekülni a halott Lily képétől. Látom magam előtt az élettel
teli zöld szempárt, ami mindig mosolygott, ragyogott a szeretettől.
És a semmibe meredő zöld szemek is kísértenek, amelyek már egy
más világba meredtek.
Minden porcikámban ott kering a
fájdalom, a megbánás és a bűntudat. Olyan mintha minden tagom
elnehezítené a teher, amit cipelek. A teher, ami soha nem lehet
elég nagy büntetés arra, amit tettem.
Ez alatt a teher alatt vonszolom most
is tagjaim, és a fájdalom egyre csak nő és nő, ahogy közeledek
a célomhoz. Mintha a szívem minden egyes dobbanásával mázsás
köveket húzna magára. A megkövesedett, kemény szívem, amibe
senki sem férkőzhet már be. Mert ha én valakit megszeretek, azzal
valami rossz történik. Én.
De őt még mindig nem tudom kiűzni
onnan. Ő az egyetlen, aki a szívembe lakik, és gondoskodik róla,
hogy a kemény réteg alatt a szívem erőn felül pumpáljon tovább.
És hagyom, hogy ezt tegye, mert tudom, hogy neki már nem árthatok.
Mert már elkövettem ellene a legrosszabbat.
Minden az én hibám.
Lassan, de határozottan lépek oda a
sírhoz. És abban a pillanatban mintha tőrrel döfködnék a már
amúgy is meggyötört szívemet. Lerogyok a sírhoz, és olyat
teszek, amit csak akkor, amikor senki sem lát. Sírok.
Utat engedek a szeretet könnyeinek. A
bűntudat könnyeinek és a megbánáséinak. A könnyeknek, amit az
Ő hiánya szült.
Lily Potter
Ez állt a síron. De tudom, hogy nekem
mindig Lily Evans marad.
Ironikusnak, hogy itt térdelek a
legnagyobb ellenségem sírjánál, és sírok. Mert James Potter is
itt nyugszik az én szeretett Lilym mellett. De ami még ennél is
rosszabb: a gondolat, hogy James jobban szerette Lilyt, mint én. Nem
erősebben, nem hosszabban, nem régebben, nem kitartóbban, nem
örökké tartón, mint én. James Potter szívének nem Lily volt az
egyetlen vigasz. Neki ott voltak a barátai, a családja, a rajongói.
Nekem mindig csak Lily volt, csakis ő. Nélküle egy senki vagyok.
Nem, James nem szerette úgy Lilyt,
mint én. Ebben biztos voltam. De ő jól szerette. Nem ártott neki,
nem okozott neki fájdalmat és nem árulta el őt. Az életével
védte, amikor én – ha közvetve is – a gyilkosává váltam.
És ahogy erre gondolok, a kín
kirobban belőlem. A kiáltásom fájdalmas, könyörgő. Úgy
ordítok, mintha a számon keresztül, egyetlen hangos nyögéssel
kilehelhetném az összes fájdalmat, de tudom, hogy ez lehetetlen.
Mégis ordítok, miközben a fájdalom belül tovább rág, a könnyek
pedig az arcomat mossák.
I wanna let go of the pain
I've held so long.
Erase all the pain till it's gone.
This entry was posted
on 2012. augusztus 11., szombat
at szombat, augusztus 11, 2012
and is filed under
Egypercesek/Novellák
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
