28. fejezet
Kutatás a könyvtárban
Dahlia hiába győzködte Narát, hogy
feküdjenek vissza, nem járt túl sok sikerrel. Bár végül
mindketten lefeküdtek, Nara ide-oda forgolódott, és nem hagyta
elaludni őt sem. Pedig reménykedett benne, hogy ha most megint
sikerül elaludnia, talán Andresila újra felbukkan, és ezúttal
többet is sikerül kiderítenie.
Végül hajnalban feladta, és Narát
is kirángatta az ágyból. Vasárnap még soha nem keltek ilyen
korán, és az üres klubhelyiség tanúsága szerint mások sem. Még
a szorgalmas hollóhátasok is aludtak ilyenkor.
Dahlia az egyik karosszékbe vackolta
magát, Nara pedig leült a mellette lévő kanapéra.
– Szerinted mit kéne tennünk? –
kérdezte Dahlia, mert fogalma sem volt, hogyan deríthetnék ki, ki
a lány az álmaiból.
– Nyilván a könyvtárban kell
kezdenünk.
– Mit kell a könyvtárban kezdeni? –
kérdezte a lépcső tetején megjelenő Hugo, aki még mindig a
szemét dörzsölgette. Fehér-kék csíkos pizsamája tökéletesen
passzolt a Hollóhát klubhelyiségébe, persze nyilvánvalóan nem
ezzel a szándékkal aludt ebben.
– Miért vagy fenn ilyen korán? –
kérdezte Dahlia.
– És ti miért vagytok fenn? –
dobta le magát Hugo a kanapára Nara mellé.
– Nem tudtunk aludni. – Dahlia
szemrehányó pillantást küldött barátnője felé, de igazából
nem haragudott rá.
– Engem pedig te keltettél fel meg a
hajad. Szóval kvittek vagyunk.
– Engem pedig ti ketten keltettek
fel. Én nyertem – mosolygott Hugo. – Sokan még alszanak, szóval
ha nem akarjátok, hogy egész nap morogjanak rátok, akkor legyetek
kicsit halkabbak.
– Nem tehetünk róla. Épp próbáljuk
kideríteni, hogy hogy tudnánk kideríteni, miért világít a
hajam.
– Mi? – a fiú olyan arcot vágott,
mint aki rosszul hall. – Tényleg nagyon szép hajad van, és ha a
nap rásüt – Hugo megköszörülte a torkát – csillog. De azért
nem nevezném világításnak.
– Nem erre gondoltunk – kuncogott
Nara. – Tényleg világít. Nem úgy, mint valami lámpa. Az egész
valahogy furcsa. Fényt sugároz magából a haja.
Hugo közelebb hajolt Dahlia hajához,
és néhány pillanatig tanulmányozta.
– Én nem látom, hogy bármi gond
lenne Lia hajával. Ugyanolyan szép, mint mindig.
Dahlia nem bírta tovább, hogy úgy
beszélnek róla, mint valami kísérleti alanyról.
– Most nem is világít. Csak ha
alszom. És olyankor sem mindig.
– De... Világít?
– Ne engem nézz! Én nem látom a
saját hajam alvás közben. Nara viszont azt mondja, világít.
– Igen. Esküszöm, hogy világított.
Először azt hittem, csak káprázik a szemem. De megint láttam. És
olyan, mintha erősödne. Amikor először láttam, még nagyon
halvány volt. Most meg az egész szobát beragyogta. Még fel is
ébredtem rá.
– De mégis hogyan világít?
– Nem mindegy? – kérdezte Dahlia,
és végigsimított a hajzuhatagán. Mindig is imádta a haját. Azt
tartotta a legszebbnek magán. Kislányként sokszor játszotta el,
hogy királylány, és százszor végigfésülte a haját reggel és
este. Ahogy pedig nagyobb lett, mindenféle trükköket tanult, hogy
hogyan legyen fényesebb és puhább a tapintása, és milyen
módszerekkel tud minél többféle frizurát varázsolni belőle. Na
persze nem szó szerint. A legjobban mégis azt szerette, amikor
szabadon lógott.
– Nem mindegy. Ha ki akarjuk
nyomozni, miért világít, tudnunk kell a részleteket – felelte
Nara. – Valahogy olyan ezüstösen csillog. Nehéz megfogalmazni.
Kicsit olyan, mint a Hold.
– Hugo, te varázslók között
nőttél fel. Hallottál már ilyesmiről?
Hugo töprengő arcot vágott. Dahlia
szinte látta, ahogy a fogaskerekek forognak az agyában. De a fiú
végül megrázta a fejét.
– Nem.
– Akkor nekünk kell kiderítenünk,
mi ez – vonta le a következtetést Nara. – Valahonnan el kéne
indulnunk. Azt mondtad, csak akkor világít, amikor azzal a lánnyal
álmodsz.
– Milyen lánnyal?
– A neve Andresila. Legalábbis ezt
mondta az álmomban.
– Andresila. Róla sem hallottam még
soha. Ami Anya és Rosie mellett meglepő. Ők ketten olyanok, mint
valami lexikon. Talán megkérdezhetnénk tőlük.
Dahlia a fejét rázta.
– Nem akarom másnak is elárulni.
Még magának is alig merte bevallani,
mitől fél. Attól, hogy valami baj van vele. Hogy végre talált
barátokat, és egyszer csak közlik vele, hogy mégsem boszorkány,
csak tévedés történt. És mehet vissza a muglik közé.
Addig viszont, amíg egy felnőtt sem
tudott a dologról, csak a barátai, valahogy biztonságban érezte
magát. Vagy legalábbis nagyobb biztonságban, mintha világgá
kürtölné a világító haj dolgot.
– Jó. Ha úgy akarod, nem mondjuk el
senkinek. Viszont akkor irány a könyvtár. Nem tudok jobbat.
Narának igaza van. Tanár nélkül az
egyetlen lehetőségük, hogy valamelyik könyvben megtalálják a
választ.
Korán volt még, így nem tudtak
elmenni a könyvtárba. De megbeszélték, hogy felöltöznek,
megreggeliznek, aztán ha kell, az egész vasárnapot a keresésre
áldozzák.
Amikor beléptek a könyvtárba, Nara
felvázolta a haditervet.
– Mindenféle hajjal kapcsolatos
történet, monda, legenda vagy tény fontos lehet. Ilyeneket
keressetek! Én pedig majd a híres varázslók és boszorkányok
között keresgélek. Hátha akad valahol egy Andresila.
Nem akadt. Nara rengeteg varázslós
könyvet végiglapozott. A Modern varázslók és boszorkányok, az
Ezer híres mágus és a Mágushatározó sem segített. Andresilát
sehol sem talált. Ő és Hugo sem jártak túl nagy sikerrel.
Dahlia persze sejtette, hogy nem lesz
könnyű a kutatás, de azért remélte, hogy hamar megtalálják a
választ. De már körülbelül az ezredik könyvet nyálazták át,
de még nem találtak semmi értelmeset. És minél tovább
lapozgattak, annál kevesebb reményt fűzött hozzá, hogy gyorsan
megtudja, mi van vele. Látta a szomorú jövőt, ahogyan minden
szabadidejüket a könyvtárban töltik, és megsárgult lapú
könyveket bújnak, amiket nagy eséllyel évtizedek óta ki sem
nyitott senki. És szinte hallotta James megjegyzéseit a könyvmoly
hollóhátasok táboráról.
– Ne aggódj, Lia! Ki fogjuk deríteni
– szorította meg Hugo a kezét, aztán felkapta az ezer oldalas
könyvet, amit épp most lapozott át, és elindult vele vissza oda,
ahonnan hozza. Csak azért, hogy újabb, még vastagabb könyvvel
térjen vissza.
A vacsoránál, amikor még mindig nem
találtak semmi hasznosat, Hugo próbálta felvidítani őket.
– Holdhercegnő! – suttogta
lelkesen Dahliának és Narának, akik csüggedten rágcsálták a
szendvicsüket.
– Mi?
– Holdhercegnő vagy.
Sem Dahlia, sem Nara nem nevetett csak
tovább ettek.
– Miért? Azt mondtad, úgy világít,
mint a Hold.
– Semmi közöm a Holdhoz, és
hercegnő sem vagyok – felelte csüggedten Dahlia. Aztán Hugóra
nézett, és kicsit kedvesebben folytatta. – Csak viccelsz.
Aranyos, hogy próbálsz felvidítani. De ez így reménytelen.
– Nem, nem az. Csak kitartónak kell
lennünk. Előbb-utóbb rájövünk.
Dahliának igaza lett a jövőt
illetően. A november sokkal nehezebb volt, mint az azt megelőző
hónapok. A tanárok érezték a karácsonyi szünet közeledtét, és
szerették volna még előtte minél több tudással felvértezni
őket, hogy aztán jó sok gyakorolni- és megírni valót adhassanak
fel nekik a szünetre. Dahliát némi örömmel töltötte el, hogy
már képes látható varázslatokra: sikerült magához lebegtetnie
az egyik könyvet a klubhelyiségben, és először sikerült látható
változást elérnie a gyufaszálon, amin Átváltoztatástanon
gyakoroltak.
De ez is csak halvány vigaszt
jelentett. Az órák után még Rose-nak is meg kellett felelnie, aki
egy cseppet sem nyugodott meg a Roxforti Hírmondó első száma
után. A szerkesztőségi gyűlések nem hogy rövidültek volna,
hanem egyre hosszabbak lettek, és egyre több is volt belőlük. Így
amikor nem beadandót körmöltek, akkor egy cikken dolgoztak
Narával.
Maradék idejüket pedig a könyvtárban
töltötték, hátha találnak valami hasznosat a világító hajával
kapcsolatban.
Mint kiderült, hajjal kapcsolatos
mondák tömkelegén rághatták át magukat.
Néhányat közülük még Dahlia is
ismert. Például Sámson történetét. A legenda szerint ő az
erejét a hajában hordta, és amikor levágták azt, hatalmas erejét
is elvesztette.
– De én nem vagyok erős. És
fodrásznál is többször jártam már. Arról nem is beszélve,
hogy itt egy szóval sem írják, hogy világított volna a haja.
– Azért írjuk fel, hátha.
Nara külön naplót vezetett a
nyomozásról. Gondosan felírta a könyvek címeit, amiket már
átnéztek, hogy ne végezzenek felesleges munkát. És külön
oldalt szentelt a lehetséges variációknak. Amíg Nara feljegyezte
Sámsont, Dahlia belepillantott a listájába.
– Lady Godiva?
– Lady Godiva meztelenül, a hajába
burkolózva lovagolt végig egy városban. Ezzel akarta elérni, hogy
csökkentsék az adót.
– De Lady Godiva csak egy mugli
legendában szerepel!
– Nem tudhatjuk, hogy volt-e
varázshatalma. Merlint is ismerik a muglik, és csak legendának
hiszik. Pedig valóban létezett. Ráadásul a legtöbb képen
csinos, és hosszú szőke haja van, mint neked.
– Biztosíthatlak, hogy eszem ágában
sincs végiglovagolni sehol meztelenül.
– Kár. Pedig én megnézném –
szólt közbe egy túlságosan is ismerős hang.
– Nincs hangulatunk veled vitázni,
Oliver – fordult meg mérgesen Dahlia.
– Én nem akarok vitázni. Ha
egyszerűen igent mondasz, mindenki boldog lesz.
– Nem mondok neked igent semmire. És
jobb, ha most elmész.
– Ha a lovakkal van bajod, nekem a
seprű is megfelel. Végigrepülhetnél...
– Nem fogok végigrepülni sehol
meztelenül – szakította félbe Dahlia, mert jobbnak látta, ha
nem hagyja, hogy Oliver kifejtse, hol is kellene végigrepülnie.
– És ha azt mondanám, hogy
elmegyek, ha megteszed?
– Azt felelném, hogy így is-úgy is
el fogsz menni innen előbb vagy utóbb.
– Én nem fogadnék rá a helyedben –
dobta le magát az asztalnál álló negyedik székre Oliver. Mielőtt
Dahlia el tudta volna venni előle, a fiú a nyitott könyvért
nyúlt.
– Haj? Hm... Medúszával
próbálkoztál már?
– Medúszával?
– A haja helyén kígyók tekeregtek.
Egyetlen pillantásával kővé dermesztett bárkit. – Oliver
közben hetykén lapozgatni kezdte a könyvet. Dahlia majdnem
felrobbant az idegességtől. – Ha olyat keresünk, aki a legjobban
hasonlít rád, én őt mondanám.
– Mi? Szerinted nekem kígyók
tekeregnek a hajam helyén?
– Nem. De ha a természetedből
indulunk ki... A bájos Lady Godivánál jobbak illik hozzád a vadóc
csábító.
– Szerintem jobb, ha mész –
szólalt meg Hugo, mert valószínűleg látta Dahlián, hogy már
nem bírja sokáig, hogy ne pofozza fel a fiút.
– Látod. Hugóban is több van
Godiva kedvességéből. Egy igazi lovag. – Hugo elpirult.
– Dahlia nagyon is kedves. Azzal, aki
megérdemli – felelte végül piros arccal.
– Nem kell hősködnöd. Elmegyek, ha
megmondjátok, miért ez a kutatás – intett a könyvek felé
Oliver.
– És miért akarod tudni?
– Én mindent tudni akarok rólad. –
És Oliver arcán megint ott virított a gúnyos vigyor, ami már
szinte a védjegyévé vált.
– Cikket írok róluk. Ezt akartad
tudni? Már mehetsz is.
Oliver még várt egy kicsit, közben
pedig Dahliát méregette. Aztán a lány legnagyobb meglepetésére
felállt, de még mielőtt teljesen eltűnt volna az egyik polc
mögött, visszaszólt.
– Nem hazudsz olyan jól, mint
hiszed.
Dahliának ezután kellett még vagy
negyed óra, hogy lenyugodjon. Soha nem gondolta volna, hogy valaki
ennyire fel tudja majd idegesíteni. De valahogy Olivernek tehetsége
volt a dologhoz. Akárhányszor felbukkant, Dahliának viszketni
kezdett a tenyere, és nagyon közel állt hozzá, hogy behúzzon
neki egyet. De nem tudott szabadulni a képtől, hogy a fiú arcáról
még az sem mosná le azt a gúnyos vigyort.
– Találtatok valamit?
– Itt ír egy Bereniké nevű
királynőről, aki feláldozta a haját, így a férje megnyerte a
háborút. De nem hiszem, hogy neked bármi közöd lenne hozzá.
– Hát azt én sem hiszem. Ez egyre
rosszabb – nyögte Dahlia.
Látta, hogy Nara mosolyogni kezd.
– Mit találtál?
– Rapunzel. Az egyik kedvenc mesém
volt régen.
– Ugye csak viccelsz?
– Miről beszéltek? Mi az a
Rapunzel?– kérdezte Hugo.
A lány először csodálkozott, hogy
nem ismeri a mesét, de aztán rájött, hogy Hugo varázslók között
nőtt fel.
– Nem mi, hanem ki. Rapunzel egy
mugli mese főszereplője. Egy toronyba zárták, és amikor végül
eljött érte a herceg, a haján mászott fel a toronyba.
– A haján?
– Igen, nos... A mugli mesékben is
vannak csodás elemek. Rapunzelnek nagyon hosszú haja volt. És itt
jegyezném meg, hogy ez tényleg csak mese, és semmi köze hozzám.
– Pedig milyen szép is lenne –
mondta Nara. – Megjelenne a herceg, te meg ledobnád a hajad neki a
Hollóhát toronyból, hogy azon másszon fel.
– Egy rendes varázslónak nincs
szüksége ilyesmire – húzta ki magát Hugo. – Egyszerűen csak
felül a seprűjére, és elrepül a lánnyal.
– Á, szóval te ezt tennéd, Hugo
herceg? – nevetett Dahlia.
– Igen. Én ezt tenném – bólintott
nagy komolyan.
Aznap sem találtak semmi használhatót.
Minden nap újra meg újra megjelentek a könyvtárban. Annyiszor
jártak ott, hogy ha nem a Hollóhátba jártak volna, az már
gyanúsnak is tűnt volna. De soha nem találtak semmi használhatót.
Egy szó sem volt világító hajakról, Andresila nevű
boszorkányról pedig még inkább.
Dahlia minden este fáradtan rogyott az
ágyba, és úgy érezte, mintha kicsavarták volna az utolsó csepp
értelmet is belőle. Minden lefekvés előtt reménykedve merült
álomba, hátha megint látja Andresilát, de semmilyen álomra nem
emlékezett reggel. És Nara szerint azóta nem világított a haja
sem. A rejtély továbbra is rejtély maradt.
This entry was posted
on 2012. augusztus 14., kedd
at kedd, augusztus 14, 2012
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
