LP3 - Jól szeretni  

Posted by Deszy in




Jól szeretni


And the fault is my own,
and the fault is my own.


Beleégett az emlékezetembe. Nem tudok menekülni a halott Lily képétől. Látom magam előtt az élettel teli zöld szempárt, ami mindig mosolygott, ragyogott a szeretettől. És a semmibe meredő zöld szemek is kísértenek, amelyek már egy más világba meredtek.

Minden porcikámban ott kering a fájdalom, a megbánás és a bűntudat. Olyan mintha minden tagom elnehezítené a teher, amit cipelek. A teher, ami soha nem lehet elég nagy büntetés arra, amit tettem.

Ez alatt a teher alatt vonszolom most is tagjaim, és a fájdalom egyre csak nő és nő, ahogy közeledek a célomhoz. Mintha a szívem minden egyes dobbanásával mázsás köveket húzna magára. A megkövesedett, kemény szívem, amibe senki sem férkőzhet már be. Mert ha én valakit megszeretek, azzal valami rossz történik. Én.

De őt még mindig nem tudom kiűzni onnan. Ő az egyetlen, aki a szívembe lakik, és gondoskodik róla, hogy a kemény réteg alatt a szívem erőn felül pumpáljon tovább. És hagyom, hogy ezt tegye, mert tudom, hogy neki már nem árthatok. Mert már elkövettem ellene a legrosszabbat.

Minden az én hibám.

Lassan, de határozottan lépek oda a sírhoz. És abban a pillanatban mintha tőrrel döfködnék a már amúgy is meggyötört szívemet. Lerogyok a sírhoz, és olyat teszek, amit csak akkor, amikor senki sem lát. Sírok.

Utat engedek a szeretet könnyeinek. A bűntudat könnyeinek és a megbánáséinak. A könnyeknek, amit az Ő hiánya szült.

Lily Potter

Ez állt a síron. De tudom, hogy nekem mindig Lily Evans marad.

Ironikusnak, hogy itt térdelek a legnagyobb ellenségem sírjánál, és sírok. Mert James Potter is itt nyugszik az én szeretett Lilym mellett. De ami még ennél is rosszabb: a gondolat, hogy James jobban szerette Lilyt, mint én. Nem erősebben, nem hosszabban, nem régebben, nem kitartóbban, nem örökké tartón, mint én. James Potter szívének nem Lily volt az egyetlen vigasz. Neki ott voltak a barátai, a családja, a rajongói. Nekem mindig csak Lily volt, csakis ő. Nélküle egy senki vagyok.

Nem, James nem szerette úgy Lilyt, mint én. Ebben biztos voltam. De ő jól szerette. Nem ártott neki, nem okozott neki fájdalmat és nem árulta el őt. Az életével védte, amikor én – ha közvetve is – a gyilkosává váltam.

És ahogy erre gondolok, a kín kirobban belőlem. A kiáltásom fájdalmas, könyörgő. Úgy ordítok, mintha a számon keresztül, egyetlen hangos nyögéssel kilehelhetném az összes fájdalmat, de tudom, hogy ez lehetetlen. Mégis ordítok, miközben a fájdalom belül tovább rág, a könnyek pedig az arcomat mossák.


I wanna let go of the pain
I've held so long.
Erase all the pain till it's gone.

A két Perselus  

Posted by Deszy in

A két Perselus


A folyosók sötétek voltak, csupán néhány fáklya színezte vörös-aranyra a falakat. Albus ment előre töretlenül, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy figyelik. Nem ő lenne az első a családban, akit rajtakapnak tilosban, és valószínűleg nem is az utolsó. James már legalább ezerszer szökött ki éjjel a Roxfort folyosóira, és amilyen történeteket az apjáról hallott, ő sem panaszkodhatott.

De azért jobban örült volna, ha nincs egyedül. Nem fűlött hozzá a foga, hogy magányosan sikálja a díjakat a Trófeateremben.

Fogalma sem volt, hogy hol van pontosan. Annak ellenére, hogy még csak elsős volt, a legtöbb folyosót ismerte, hála James kalandtúráinak. De ez most valahogy nem volt neki ismerős. Sokat adott volna abban a pillanatban a Tekergők térképéért, de arra James már régen rátette a kezét, és nagyon kivételes esetnek kellett volna történnie, hogy odaadja. Az is felmerült benne, hogy apja láthatatlanná tévő köpenye alatt milyen nyugodt lehetne. Nem kellene tartania attól, hogy bárki észreveszi.

Hirtelen szuszogást hallott, és úgy döntött, egy kis fényt megkockáztat. Elővette nadrágja farzsebéből a pálcáját, előretartotta, és elmormolt egy halk Lumost. Rögtön észre is vette a hang forrását. Egy festmény volt az.

A kép egy fekete hajú, sápadt férfit ábrázolt. Talán még a hajánál is feketébb talárt viselt, kezében pálcát tartott. Még az is fekete volt.

Albus szembefordult a festménnyel. A legtöbb kép csak morgolódott, csak kevés olyan megátalkodott akadt közöttük, aki akkora zajt csap, hogy felhívja a járőröző tanárok figyelmét.

A festmény lakója csak egy pillantást vetett rá, és úgy tűnt, rögtön felismerte.

– Hát persze. Még egy Potter. És bajkeverő, mint a többi.

– Maga kicsoda? – kérdezte Albus. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi ismeri az apját és a nagyapját. Csak róluk beszélhetett.

A férfi megvető pillantással nézett rá, sütött belőle, hogy azt gondolja, Albus gyengeelméjű.

– Piton professzor.

Albus először nem értette, miért gondolja a férfi, hogy ezt neki is tudnia kellene. Aztán észrevett egy táblát a festmény mellett.


Perselus Piton

Roxforti Bájitaltan, később Sötét Varázslatok Kivédése tanár. A Mardekár ház feje. Albus Dumbledore halála után roxforti igazgató.


Csak ennyi volt a szöveg, de Albust nem is annyira az érdekelte. A férfi neve ragadta meg a figyelmét.

– Potter még olvasni sem tanította meg a gyerekét? – kérdezte Piton, amikor látta, hogy a fiú még mindig azt a pár sort nézi.

– Maga után kaptam a nevem? – fordult vissza Albus a férfihoz.

– Tessék? – Piton most először látszott értetlennek.

– Apa szerint a nevemet két roxforti igazgató után kaptam. Dumbledore-ról már tudok. De Apa azt is mondta, hogy a másik mardekáros volt, és az egyik legbátrabb ember, akit ismert. Maga, igaz?

A festményben lévő férfi összehúzott szemmel bámulta.

– Albus Perselus Potter. Egyébként ez a nevem.

Albus nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy amíg ő beszél, Piton a szemét bámulja. Nem igazán értette a dolgot, és nem talált rá magyarázatot, hogy miért tett volna így. De biztos volt benne, hogy a szemét nézte.

– Lily – suttogta Piton.

– Lily a húgom. Ő még nem jár ide, de...


És Albus csak mesélt és mesélt, Piton pedig meglepő módon hallgatta. Szinte látta maga előtt a vörös hajú kislányt, és egy régi kép jelent meg előtte. Lily él tovább. A kis Lily vörös hajában, és Albus zöld szemeiben. Nem hiába halt meg.

:'(  

Posted by Deszy

Sziasztok!

Itt nem szoktam ilyeneket posztolni, de ezt most nem bírom ki.




Én erre így még soha nem gondoltam, de gyönyörű. *-*

És arra sem gondoltam soha, hogy Jamest, Lilyt és Albust ilyen közel fogom érezni magamhoz. Kicsit olyanok már néha, mintha az én gyermekeim is lennének. Imádom a gyengeségeiket és azt, hogy mennyire erősek és bátrak, mint a szüleik is. Öröm minden pillanat, amikor róluk írok. És remélem nektek is az, amikor róluk olvastok. :)

Barátaimnak  

Posted by Deszy in


Barátaim!


Tudom, hogy már nincs jogom így nevezni titeket. A létező legszörnyűbb módon árultalak el bennetek, amit el tudok képzelni.

El sem hinnétek, hányszor álltam már neki ennek a levélnek. (És igen, tudom, hogy itt most elsütnél valamilyen viccet a pergamen fölé görnyedő Féregfarkról, Sirius.) De mivel nincsenek szavak, amelyek elegendőek lennének a bocsánatomra, soha nem sikerült. Épp ezért most nem kérem, hogy megbocsássatok. A bűneimre nincs bocsánat, ezt én magam is tudom. Már csak egyetlen dolgot remélek az élettől: hogy valamilyen módon enyhíthessek azon, amit elkövettem.

Bocsánatot tehát nem kérek, mert nem érdemlem meg. De szeretném, ha tudnátok néhány dolgot.

A legfontosabb, hogy szerettelek titeket. Ti voltatok az egyetlen barátaim. Megbíztatok bennem, megnevettetek, ha szomorú voltam, és amikor velem voltatok, jobbnak éreztem magam. Ha ti nem vagytok, az életem a Roxfortban pokol lett volna. Ti megvédtetek, segítettetek és támogattatok. Nem is kérhettem volna jobb barátokat.

De ti soha nem éreztétek, amit én. Ti bátran szembenéztetek bármivel: az órákkal, a kalandokkal, még a halállal is. És amikor velem voltatok, belém is erőt öntöttetek. De a szívem mélyén akkor is gyáva voltam. Szerettem volna bátor, griffendéles oroszlán lenni, de – veletek ellentétben – nem voltam az. És amikor nem voltatok velem, minden bátorságom olyan gyorsan múlt el, mint Sirius kapcsolatai.

Mind annyival jobbak voltatok nálam. Te, Remus, bármit gondolsz is magadról, mindig erős voltál. Nem adtad fel, szembenéztél a vérfarkassággal. És ti ketten, Sirius és James. El se tudjátok képzelni, mennyire irigyeltelek titeket. Okosak voltatok, viccesek és népszerűek.

Én pedig csak egy senki. És az évek során be is bizonyosodott, hogy egy senki vagyok. Egy aljas áruló.

Azon az éjszakán, amikor a halálfalók először rám találtak, önző voltam. Inkább lettem kém, mint halott. Ti ezt nem érthetitek meg, mert soha nem éreztétek azt a félelmet, ami az egész testedet átjárja, bekúszik az ereidbe, a szívedbe és az agyadba is. Mindent megdermeszt. Ti erősek voltatok, és tudom, hogy nem hagytátok volna, hogy átjárjon titeket. De én én vagyok, és akkor is túl gyáva voltam.

Megbántam. Mindent megbántam. Ha tudtam volna, hogy ez a lesz a vége... Nem tudom. Remélem, hogy ma már nem így cselekednék. De most is csak egy gyáva vagyok. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ezt a levelet is az éj leple alatt írom, egy tízéves kisfiútól lopva tintát, tollat és pergament.

Ezeket a sorokat ti soha nem fogjátok olvasni, és ezt is tudom. Talán csak arra jó, hogy könnyítsek a lelkemen.

De szeretném, ha tudnátok, hogy mindennek ellenére az én gyáva szívemben Tapmancs, Ágas, Holdsáp és Féregfark urak még mindig rosszban sántikálnak. Együtt.


Peter

Egy Dursley Roxfortban - 27. fejezet  

Posted by Deszy in


27. fejezet
Andresila


Már a klubhelyiségbe vezető út is kalandos volt. Akadtak griffendélesek, akik összekapaszkodva, dalolva indultak, és csak úgy zengtek tőlük a folyosók. Akik pedig magányosan indultak vissza ünnepelni, azok között néhányan ugrándoztak vagy még mindig valamilyen arany-vörös dologgal hadonásztak.

Az ő kis csoportjuk is elég vidám volt. Lily és Tiff előrementek, ők pedig heten ballagtak felfelé: Loo, Jazz, James, Albus, Nara, Hugo és ő. Fred előrement, hogy „előkészítse a partit”. Dahlia a cinkos kacsintásból, amit James felé küldött, gyanította, hogy az előkészítés részben érintett egy bizonyos térkép és valami rejtekút is.

James még mindig felidézte a meccs egy-két momentumát, és elégedetten nyugtázta, hogy ők határozottan jobbak voltak. Miközben hallgatta, Dahlia elgondolkozott rajta, hogy James hogy lett terelő. Az egy dolog, hogy erős volt – efelől kétsége sem lehetett azután, hogy látta, hogyan küldte rá a gurkókat az ellenfélre. De valahogy úgy tűnt neki, hogy a többi poszton játszók nagyobb figyelmet kapnak. Hiszen a hajtók dobják a gólokat, a fogó kapja el a cikeszt és még az őrző is kifogja a labdákat. Ezzel szemben a terelőknek semmilyen közvetlen befolyásuk nem volt a pontszámra.

– Szépen megfogtad azt a labdát – terelte vissza a gondolatait Dahlia James hangjára.

– Te sem panaszkodhatsz. Szegény Huntert szinte sajnáltam.

– A kviddics durva sport. De azért a végén bocsánatot kértem tőle.

Dahliát ez teljesen meglepte. James Potter, amint bocsánatot kér? Ez valami új volt.

– Messze van még? – kérdezte kicsit megilletődve Nara. Még mindig nem lelkesedett túlságosan azért, hogy tilosban járnak, de Dahlia azért látta rajta, hogy ő is legalább olyan kíváncsi, mint ő. Nem tudta eldönteni, hogy a bulira vagy inkább arra kíváncsi, hogy mennyire volt pontos a Roxfort történetében az egyes házak klubhelyiségeinek leírása, de Nara igenis kíváncsi volt.

– Nem, mindjárt ott vagyunk – felelte Al.

– Erre a napra örökké emlékezni fogtok. Mi, griffendélesek tudjuk, hogy kell ünnepelni. A hollóhátas olvasóklub helyett mi tényleg bulizunk.

Dahlia nem bírt elfojtani egy mosolyt. Bár még nem volt egyszer sem nagy ünneplés a hollóhátnál, de el kellett ismernie, hogy ha összehasonlítja a két házat, bulik tekintetében valószínűleg tényleg a Griffendél nyerne.

– Ne ijeszd el őket, James! – mondta Loo. – Nara már így is elég ideges!

James hirtelen Nara mellé lépett, és kezét a vállára téve megállította.

– Nem kell félned, amíg engem látsz! És ha más nincs, itt van velünk az iskolaelső úr is!

– Nem sűrűn mondom ezt, de igaza van. Velünk kell ünnepelnetek – helyeselt Albus.

James játékosan oldalba bokszolta Albust, aztán mindketten nevettek. Ilyenkor látszott igazán, hogy bármennyire szeretik is egymást cukkolni, azért nagyon szeretik egymást.

Végül a négy griffendéles egy folyosó végén megtorpant. Megálltak egy rózsaszín selyemruhát viselő, kövér nőt ábrázoló festmény előtt. Dahlia hallott már pletykákat a Kövér Dámáról, de eddig azt hitte, mind túlzás. De nem, a dáma tényleg tekintélyes méretekkel rendelkezett. Dahlia magában arra gondolt, hogy bármit megadna, hogy ő soha ne legyen ekkora. Persze amióta a Roxfortba járt, valamennyire javultak a külsővel kapcsolatos elvárásai, de még mindig nagy gondot fordított rá, hogy jól nézzen ki.

– Kérem a jelszót! – mondta mély hangon a nő.

– Kencefice – felelte Loo, mire az ajtó kitárult.

Az első, amit észrevett, a hangzavar volt. Még be sem másztak a portrélyukon, az ünneplés hangjai már megcsapták őket. Volt ott minden: zene, nevetés, kántálás, éneklés. Amit csak az ember el tud képzelni. De ahogy beléptek, Dahlia még egy kisebb dobot is észrevett, amit egy kótyagosnak látszó fekete hajú fiú ritmustalanul ütögetett.

Dahlia első pillantásra próbált minél többet befogadni a zsúfolásig telt griffendéles klubhelyiségtől. Valóban különbözött az övékétől. Itt először is egy könyvet sem látott. És bár azt hitte, valahol a helyiségben ott magasodik majd Griffendél szobra, mint ahogy náluk Hollóhátié, de egy szobrot sem látott sehol. Viszont volt egy kandalló, amiben most is ropogott a tűz, és Dahlia nem tudott nem arra gondolni, mennyire passzol még a tűz is a Griffendél színeihez: a sárgásarany és a vörös tökéletes összhangja. Merthogy a helyiségben tényleg minden arany és vörös színekben pompázott. A bejárattal szemközti falon egy piros alapon oroszlánt mintázó kép lógott. De ami a legjobban tetszett neki az a vastag, kényelmesnek tűnő padlószőnyeg, és a hozzá illő rengeteg kényelmesnek látszó fotel volt.

Aztán nem tudott tovább bámészkodni, mert James hirtelen megragadta, és húzni kezdte beljebb.

– Üdv szerény hajlékunkban! – mondta. Közben megjelent Fred, maga előtt lebegtetve néhány korsót.

Dahlia kétkedve nézte a habzó valamit, ami bár jól nézett ki, nem igazán volt az alkoholhoz szokva.

– Vajsör! Egészségünkre! – Fred és James rögtön nagyot húztak az italból, aztán Albus is csatlakozott hozzájuk.

– Nincs benne sok alkohol. Még egy házimanó is csak nagy mennyiségtől rúg be – súgta neki Loo, aztán is ő is belekortyolt a sajátjába.

– Hát akkor... – Dahlia kétkedve kóstolt bele a vajsörbe, de aztán meg kellett állapítania, hogy kifejezetten finom. Vele együtt Nara és Hugo is ittak, és úgy tűnt, nekik is ízlik.

– Anya eddig nem hagyta, hogy igyak – jegyezte meg Hugo. – Pedig apának egyszer majdnem sikerült becsempésznie egyet, hogy megkóstolhassam.

– Ismerni kell a megfelelő embereket. – James ennyit tudott még mondani, mielőtt a tömeg berántotta volna, hogy kezet rázzanak vele, megöleljék és megpaskolják a hátát.

Aztán Albust is elragadták, és dobálni kezdték, mint valami rockstart.

– Téged senki sem akar a vállára kapni? – kérdezte Loo-t Dahlia.

– Nekem az is elég, hogy nyertünk.

– De miért? Elég bulisnak látszik!

Közben James visszatért.

– Szóval bulisnak látszik? – kérdezte kihívó hangon.

– Igen. Nálunk általában a rocksztárokkal csinálják ezt.

– Rocksztárokkal?

– Mugli dolog. Mindegy.

– Hát, akkor kénytelen leszek rocksztárt csinálni belőled – mondta James. Aztán Dahlia a következő pillanatban azt vette észre, hogy a fiú valahogy elérte, hogy őt is felkapják.

Dahlia mindenhol kezeket érzett a testén. Háromszor is feldobták a levegőbe. Pontosan tudta, hogy furcsán kellene éreznie magát, amiért idegenek tapizzák. Ráadásul az is eszébe jutott, hogy ha az anyja látná, valószínűleg immáron sokadszorra ájulna el egyetlen lánya miatt. De nem érdekelte. Nem bírta visszatartani a kacagást. Igenis jó érzés volt ott lenni a levegőben.

Amikor végül földet ért, még megölelgették néhányan a dobálói közül, aztán eltűntek.

– Na? – James rögtön ott termett.

Dahlia nem felelt, csak vigyorgott.

– Ilyet a Hollóhátban nem csinálnak!

– Mi bajod a hollóhátosokkal? – kérdezte végül nevetve Dahlia. Amióta csak találkoztak, James mindig őket cukkolta.

– Különösebben semmi. De vicces arcokat vágsz! – nevetett.

Dahliáék tényleg jól érezték magukat a griffendéles buliban. Jamesnek és Loo-nak igazuk lett, beleolvadtak a tömegbe. És ha valaki észre is vette, hogy nem a Griffendélbe tartoznak, senki nem szólt egy szót sem. Ha a három kviddicshős rokonairól és barátairól volt szó, úgy tűnt, minden megengedett.

Dahlia ivott még egy vajsört, aztán végül leültek Hugóval, Narával és a visszatérő Albusszal és beszélgettek. Lily is megjelent, és Hugóval újfent fejtegetni kezdték, hogy jövőre melyikük fog nyerni. Tiffet Dahlia Jasonnel látta beszélgetni, aztán Loo-t is észrevette velük. Ahogy nézte őket, egyre szembetűnőbbek lettek a hasonlóságok Tiff és Jason között. Körülvették a testvérpárok. Tiff és Jazz, Rose és Hugo, Molly és Lucy, Fred és Roxanne, Al, James és Lily. Nem tudott szabadulni a képektől. Mind hasonlítottak egymásra valamiben.

Eszébe jutott Dudley és a levele. Sohasem voltak rosszban. Sőt, a szülei mellett gyakran Dudley jelentette az életében az egyetlen viszonylag normális embert. És hogy elfogadja a boszorkányságát, nagyon sokat jelentett neki. De soha nem álltak ennyire közel egymáshoz. Egy világ választotta el őket. Talán a nagy korkülönbség miatt. Vagy mert Dudley már félig-meddig külön élt. De még a külsejükben sem hasonlítottak, hacsak a szőkeség nem számít. És most a boszorkányság minden eddiginél nagyobb különbséget jelentett. Hiszen eddig legalább egy nagy dolog összetartotta őket: a szüleik imádata. De most...

De a barátai megint nem hagyták, hogy a gondolatai ennyire magával ragadják. James újabb vajsört nyújtott felé, Hugo és Lily pedig végre abbahagyták a kviddicses témát. Meg nem unták, és Dahlia tudta, hogy hozzá kell szoknia ahhoz, hogy nem szabadulhat a varázslók sportjától túlságosan hosszú időre, de azért örült neki, hogy ideiglenes igen.

A klubhelyiségben a buli a tetőfokára hágott. Mindenféle vörös-arany dolgok repkedtek a helyiségben. Egy fiú – aki biztosan nem csak vajsört ivott – cukorkákat kezdett dobálni. A legtöbb ártatlan volt, de akadt egy, amitől egy lánynak óriásira nőtt a nyelve. Az idősebb fiúk erre nem túl ízléses vicceket kezdtek el elsütni, amíg Fred meg nem sajnálta, és végül visszazsugorította a lány óriásira duzzadt nyelvét.

– Ez meg mi volt? – kérdezte Dahlia. Hugo válaszolt.

– Weasley Varázsvicc Vállalat. Fred apjáé, és Apa is sokszor besegít. Amióta Fred bácsi meghalt ők ketten a tulajdonosok. Ez a Fred gyakran besegít nyáron, ezért ismerte az ellenátkot.

– Fred bácsi?

– Igen, tudod apáék heten voltak testvérek. Fred és George bácsi ikrek voltak, de Fred bácsi meghalt a nagy csatában. Fredet róla nevezték el. Sajnálom, hogy nem ismertem. Jó kis sztorikat hallottam már róla. Majd egyszer elmesélem. Mindenesetre ők találták ki az egész Varázsvicc Vállalatot. Hihetetlen jó dolgokat árulnak.

Aztán valamikor éjfél körül megjelent Neville, és feloszlatta a bulit. Bár látszott, hogy nem rajta múlik a dolog, mert csak nevetett a James hasára írt „J, mint jóképű”, és a Fred hátára írt „F, mint fergeteges” feliratokon.

A lány tudta, hogy Neville mikor vette észre őket. Egyik szemöldökét felhúzta a meglepetéstől, de végül nem szólt semmit.

– Loo! – kiáltotta, mire a fiú rögtön meg is jelent.

– Igen, Ne... Longbottom professzor?

– Tudom, hogy ma este nem vagy ügyeletben, de azt hiszem, akadhatnak néhányan, akik eltévedtek, és eligazításra szorulnak.

Loo bólintott, aztán Neville még folytatta.

– Egyébként gratulálok, szép győzelem volt.

Azzal Neville megforfult, kimászott a portrélyukon és eltűnt. Dahlia még megtudta az egyik griffendélestől, hogy Longbottom professzor hosszú percek óta álldogált már az ajtóban, csak a Kövér Dáma nem volt hajlandó beengedni, mert nem tudta a jelszót. Aztán miután ezen jót nevettek, morgolódva ugyan, de mindenki elindult lefeküdni, Loo pedig visszakísérte őket a Hollóhát tornyába.


Dahlia megint a lánnyal álmodott. Már abban a pillanatban tudta, amikor futni kezdett a Roxfort folyosóin, és sehol senkit nem látott. A lába mégis vitte előre, és Dahlia valamiért tudta, hogy hagynia kell, mert elvezetik a lányhoz.

Igaza is lett. A lány még idősebbnek tűnt, mint legutóbb. Szinte már felnőtt volt. Hosszú, ezüstös haja már a fenekéig ért, de most is mezítláb állt előtte.

Egy ideig csak nézték egymást, az idegen lány mosolygott. De Dahlia nem a türelméről volt híres.

– Miért hagytál megfulladni? – kérdezte meg az első dolgot, ami az eszébe jutott. Még mindig megborzongott, amikor az az álma eszébe jutott.

– Segítettem neked – felelte a lány csilingelő hangon.

– Nekem nem úgy tűnt – Dahlia keresztezte mellkasán a kezét, mert dühös volt. – Megfulladtam.

– Nem.

A lány megint nem mondott semmit, ezért Dahlia újabb kérdést tett fel.

– Ki vagy te?

– A nevem Andresila.

– Az én nevem...

Dahlia nem tudta befejezni, mert Andresila szája mozogni kezdett.

– Dahlia – suttogta. Aztán a hangja hirtelen megváltozott, és egy sokkal ismerősebb tónust öltött.

Arra ébredt, hogy valaki a vállát rázogatja. Felnyögött, mert nem akart még felébredni. Nem szerette ezeket az álmokat, de most először végre sikerült megtudnia valamit. Végül amikor rájött, hogy a kitartó kéz nem hagyja, hogy újra elaludjon, lassan kinyitotta a szemét.

A kéz Narához tartozott, ahogy a szólongatásból már tudta is. Miután pislogott párat, hogy kitisztuljon a kép, észrevette Nara szemében az aggodalmat.

– Mi történt? Mi a baj? – kérdezte álmos hangon.

– Te – felelte Nara.

– De hát én aludtam! Te vagy az, aki felversz az álmomból.

– Mert megint. Megint világított a hajad!

– Mi? – ült fel Dahlia megújult érdeklődéssel.

– Ugyanúgy, mint a múltkor. Én ilyet még nem láttam. És most már biztos vagyok benne. Beragyogta az egész szobát. Erre is ébredtem fel. A fényre. Meg arra, hogy suttogtál álmodban.

– Mit suttogtam?

– Valamit valami fulladásról. Meg valami furcsa nevet. Nem jegyeztem meg.

– Andresila – mondta ki Dahlia a nevet, amire Nara már nem emlékezett.

– Igen, ez volt az – bólogatott Nara.

– A lány az álmaimból. Amikor vele álmodok, akkor világít a hajam – jött rá hirtelen Dahlia. Minden alkalommal, amikor Nara a világító hajáról beszélt, Andresilával álmodott.

– De az a kérdés, hogy miért világít? És ha igazad van, miért pont ezek alatt az álmok alatt?

Nara az örök racionalista. Feltette a legfontosabb kérdéseket. De Dahlia nem tudta a választ.

– Fogalmam sincs. De ki kell derítenünk.

Can't fight the moonlight  

Posted by Deszy in


Can't fight the moonlight


– Remus, de én szeretlek! – sírta Tonks. Nem akarta elhinni, hogy ez történik.

– Van, ami fontosabb a szerelemnél – felelte a megszólított. – Néha észnél kell lenni.

– Hogy mondhatod ezt éppen te? Sirius és James mindig a szívükkel gondolkoztak. A barátaid.

– És nézd meg hova jutottak! – nyögte Remus.

– Azt hittem, a griffendélesek a bátorságukról híresek. Képes lennél megfutamodni?

– Értetek teszem. Neked is és neki is jobb lesz nélkülem.

– Egy gyereknek apa kell! És nálad jobb apát elképzelni sem tudok.

Remus szeme csillogni kezdett, és mindketten tudták, hogy már csak idő kérdése, hogy az első könnycseppek legördüljenek a szemén.

A férfi fájdalmasan felnyögött.

– Egy apa, aki szörnyet csinál a gyermekéből.

– Hogy mondhatsz ilyet? Te elsősorban férfi vagy és igaz barát. Senkit sem érdekel, hogy vérfarkas vagy.

Remus kételkedőn felhorkant.

– Ezért nem kapok sehol munkát. Ezért kellett eljönnöm a Roxfortból is. És ezért húzódnak arrébb mellőlem az Abszol úton.

– Az emberek tele vannak előítéletekkel. De mi szeretünk. És tudom, hogy a gyermekünk is szeretni fog.

– Ezt kétlem. Én gyűlölöm magam, amiért ezt tettem vele. Ő is gyűlölni fog.

– Én érzem, hogy egészséges lesz. És tudom, hogy imádni fogja az apját.

Remus szeméből kibuggyantak azok a könnycseppek. A férfi még egy utolsó, fájdalmas pillantást vetett feleségére és még alig domborodó hasára, aztán magára kanyarította a köpenyét és kilépett az ajtón.

– Hát elment – suttogta Tonks összetörten.

Tehetetlenül nézte, ahogy férje kisétált az ajtón. Addig a boldogságtól zöldben pompázó haja – hiszen még nem tudhatta, hogy kisfiuk vagy kislányuk lesz, semleges színt akart – hirtelen színt váltott, és élettelen szürke lett.

Hát Remus még mindig nem érti, hogy őt nem érdekli, hogy micsoda? Csak az, hogy kicsoda. Odaadó férj, hűséges barát és bátor hős.

De a vérfarkasság megint közéjük áll. Megküzdött a korával, megküzdött a szegénységével. Megértette vele, hogy mindezek ellenére szereti.

– De a Holddal képtelen vagyok harcba szállni – gondolta. – Vele szemben mindig veszíteni fogok. És ezért őt is elveszítem.

Végzősök részlet 5.  

Posted by Deszy

Végzősök részlet 5.



Dahlia rohant ki az udvarra. Mindenki úgy nézett rá, mintha megőrült volna, hiszen kint tombolt a vihar. Fél füllel ő is hallotta a mennydörgést, de most kisebb gondja is nagyobb volt ennél. Mit árthat egy kis eső? Úgyis arra vágyik, hogy valami elmossa a haragját.

Remélte, hogy a friss levegő segíteni fog. Az eső hangja, a párás levegőbe keveredő földillat talán majd megnyugtatja. Ha nem így lesz... Az végzetes lehet. Nem rá nézve, hanem másokra.

És azt sem akarta, hogy dühösen lássák.

Érezte, hogy egy kéz hozzáér a vállához, de nem fordult meg, csak dühösen rohant tovább. Érezte, hogy hullanak rá a cseppecskék. Egyre vizesebb lett a haja és a talárja, de egyáltalán nem zavarta. Aztán nem tudta miért, de a lába a kis kunyhóhoz vitte, aminek a kéményből kis, szürke füstpamacsok szálltak felfelé.

Kommentek :)