Úgysem érdekelt senkit, de 18 év alatt nem ajánlott.
Gyógyír a léleknek
Remus elképzelni sem tudta, hogy
kötöttek ki végül nála. Már találkozni sem akart vele. Tudta,
minél messzebb elkerüli Nymphadorát, annál jobb lesz
mindkettejüknek. Hiszen őket nem egymásnak teremtették.
De hála Molly igyekezetének, közös
beosztásba kerültek a Főnix Rendjénél. És Nymphadora csak
mondta és mondta, ő pedig nem tehetett róla, élvezte. Olyan volt
a boszorkány mellett lenni, mint annak idején Jamesszel és
Siriusszal. Vidám volt és könnyed. Mellette néhány pillanatra
elfelejthette a gondjait. És még mielőtt észrevette volna magát,
a nő már a lakásában volt.
Tonks körbesétált a lakásba, közben
eltört egy tányért, amit aztán próbált megjavítani, inkább
kevesebb, mint több sikerrel.
– Olyan, amilyennek képzeltem –
jelentette ki, aztán lehuppant a kopott heverőre.
Remus még soha nem nézett olyan
szemmel az otthonára, mint abban a pillanatban. Valóban olyan volt,
amilyen ő maga is. Kopottas, szürke és ódivatú. Semmi melegség
nem áradt belőle, a komor falak depressziós embert rejtettek.
De ahogy Tonksot nézte, akinek a haja
szürkésbarna színű volt, úgy érezte, talán változtatnia
kellene rajta. Mert pontosan tudta, hogy ez is az ő hibája. Még
egy pont bűneinek hosszú listáján.
– Azért némi színt még el tudnék
képzelni – visszhangozta a saját gondolatait Nymphadora. –
Jobban éreznéd magad.
Remus erre nem tudott mit mondani.
Egyre rosszabb ötletnek tűnt, hogy ott vannak kettesben nála.
– Nem akarsz leülni? – kérdezte a
boszorkány, és a mellette lévő helyre mutatott. Remus inkább a
szemközti fotelt választotta.
Csöndben ültek percekig. Remus
remélte, hogy a nő végül megunja, rájön, hogy milyen unalmas
alak, és önként elmegy. De végül nem így lett.
– Beszélnünk kell róla – kezdte
a boszorkány.
– Nymphadora...
– Csak semmi Nymphadora. Szeretlek,
és tudom, hogy te is szeretsz.
A nő olyan határozott volt, mint
mindig. Remus nem bírt ülve maradni. Felpattant, és járkálni
kezdett a lakásban.
– Nem illünk össze.
– Ki szerint? – Tonks is felállt.
– Mindenki szerint. Szerintem –
nyögte Remus.
– Szerintem pedig igen.
– Én veszélyes vagyok.
– Soha nem bántanál. És nem vagyok
gyenge virágszál.
– Szegény vagyok – próbálkozott
tovább Remus.
– Ugye nem gondolod komolyan, hogy ez
érdekel? – A boszorkány minden egyes válasszal egyre közelebb
lépett hozzá.
– Öreg vagyok – Remus ezt már
szinte suttogta a kétségbeeséstől.
– Még pár év, és én is az
leszek.
Tonks már ott állt közvetlenül
mögötte, és hátulról átölelte.
– Szeretlek. Semmi más nem számít.
Remus megtört. Pontosan tudta, hogy
semmi nem változott. Még mindig szörnyeteg, még mindig nincs
semmije, amit nyújtani tudna neki. És ha arra gondolt, hogy ő már
rég a Roxfortba járt, amikor a boszorkány még meg sem
született...
De nem tagadhatta, hogy szereti. Ahogy
átölelte, a világ jobb helynek tűnt. Elhitette vele, hogy ez az
egész mind nem számít. És Remus mindennél jobban akart hinni
neki.
A következő pillanatban már a
karjaiban tartotta őt, és hevesen csókolta. Ebben a csókban benne
volt hosszú évek félelme a magánytól és a kétségbeesett vágy,
hogy ő is boldog lehessen. Élni akart, végre teljes életet akart
egy nővel, aki szereti.
– Én is szeretlek, Dora –
hangzottak el ajkairól a szavak, amelyek sokkal nagyobb erőt
hordoztak, mint bármelyik varázsige.
A boszorkány haja egyik pillanatról a
másikra megváltozott. Az élettelen szürke helyett megint élénk
rózsaszín volt, mint annak idején, amikor Remus megismerte.
Szavainak hatására a lány mintha éveket fiatalodott volna.
Innen pedig már nem volt visszaút.
Remus végigsimított a tincseken, és kezét még mindig Dora hajába
temetve lassan, minden másodpercet kiélvezve megint megcsókolta.
Nem akart gondolkozni, csak érezni akart.
Lassan a szobája felé húzta, Dora
pedig vetkőztetni kezdte. Mire odaértek az ágyhoz, már csak egy
nadrág maradt rajta. A boszorkány lassú, érzéki mozdulatokkal
simogatni kezdte a mellkasát. Remus hirtelen ledermedt, amikor
rájött, hol is járnak Dora puha ujjai. A sebhelyek.
El akarta tolni magától, de a nő nem
hagyta. Helyette előrehajolt, és minden egyes harapást
végigcsókolt. Aztán amikor az utolsó sebhelyet is érintette, a
kezét Remus szíve fölé tette, és a szemébe nézett.
– Én is más vagyok. Sokan engem is
szörnynek tartanak, a természet egy félresikerült alkotásának.
Remus a gondolatra is elszörnyedt,
hogy valaki ilyeneket mondhatott neki, de Dora nem hagyott neki időt
rá. Egy gyors és határozott mozdulattal ledobta magáról a
talárját, és ott állt előtte meztelenül.
Elég volt egy pillantást vetnie rá,
hogy biztos legyen benne, a boszorkány minden porcikája tökéletes.
Más volt, mint a többiek. De nem félresikerült alkotás, hanem a
tökéletes teremtmény.
Remus hirtelen mindennél jobban meg
akarta mutatni neki, hogy mennyire csodálatos, mennyire szép, és
mennyire távol áll attól, hogy valaki szörnynek merje nevezni. A
karjába kapta, és máris mindketten az ágyban voltak.
Már csak egy célja volt, hogy
megadjon neki mindent, amit érdemel. Lassan kezdte, az édes kínzás
minden pillanatát kiélvezve. Apró csókot hintett Dora arcára,
aztán nyakának hajlatába. Minden egyes csókkal egyre lejjebb
haladt, közben pedig rózsaszín haját simogatta. Végül elérte a
nő melleit, és úgy érezte magát, mint a gonosz farkas, akinek
áldozatul esik az ártatlan bárányka. De nem érdekelte.
Dora száját apró sóhajok hagyták
el, és miközben Remus már a hasát csókolta, ő a férfi hátát
simogatta. Mielőtt azonban tovább haladt volna még lejjebb, Remus
felnézett rá.
– Mondd, hogy kívánsz! – kérte.
Dora pontosan tudta, hogy a beleegyezésére vár, a férfi hangja
már szinte könyörgő volt. Ő pedig nagyon szívesen megadta neki,
amit akart.
– Kívánlak. – Remus arcán
megkönnyebbülés futott végig. Hogy még határozottabbak legyen a
szavai, még hozzátette: – A tiéd vagyok.
Remus úgy kényeztette, mintha semmi
más célja nem lenne, csak az, hogy őt boldoggá tegye. Dora már
elképesztő gyönyöröket élt át, de Remus még mindig magán
tartotta a nadrágot. Végül úgy döntött, hogy ő maga
gondoskodik a problémáról.
Felült, és ellentmondást nem tűrve
vetkőztette le. A mellkasához hasonlóan a combját is sebhelyek
tarkították. De Dora ezt egyáltalán nem érezte taszítónak,
sőt... Amikor rájuk nézett, arra gondolt, mennyi fájdalmat
kellett átélnie a férfinak, és azt kívánta, hogy ő lehessen
az, aki begyógyítja ezeket a sebeket. A mellkasán lévőkhöz
hasonlóan ezeket is végigcsókolta.
Lassan haladtak, nem siettek sehová.
Felfedezték egymás mindig porcikáját, a legapróbb szeplőt és
anyajegyet is.
Amikor végül egyesültek, mindketten
érezték, hogy megtalálták a helyüket. Nem volt visszaút. Nem
számított sem a korkülönbség, sem a veszély. Ők ketten, akkor
ott egyek voltak. És mindketten át akarták élni újra meg újra a
csodát, amit a másikban találtak.
This entry was posted
on 2012. július 14., szombat
at szombat, július 14, 2012
and is filed under
Egypercesek/Novellák
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
