Egy Dursley Roxfortban - 27. fejezet  

Posted by Deszy in


27. fejezet
Andresila


Már a klubhelyiségbe vezető út is kalandos volt. Akadtak griffendélesek, akik összekapaszkodva, dalolva indultak, és csak úgy zengtek tőlük a folyosók. Akik pedig magányosan indultak vissza ünnepelni, azok között néhányan ugrándoztak vagy még mindig valamilyen arany-vörös dologgal hadonásztak.

Az ő kis csoportjuk is elég vidám volt. Lily és Tiff előrementek, ők pedig heten ballagtak felfelé: Loo, Jazz, James, Albus, Nara, Hugo és ő. Fred előrement, hogy „előkészítse a partit”. Dahlia a cinkos kacsintásból, amit James felé küldött, gyanította, hogy az előkészítés részben érintett egy bizonyos térkép és valami rejtekút is.

James még mindig felidézte a meccs egy-két momentumát, és elégedetten nyugtázta, hogy ők határozottan jobbak voltak. Miközben hallgatta, Dahlia elgondolkozott rajta, hogy James hogy lett terelő. Az egy dolog, hogy erős volt – efelől kétsége sem lehetett azután, hogy látta, hogyan küldte rá a gurkókat az ellenfélre. De valahogy úgy tűnt neki, hogy a többi poszton játszók nagyobb figyelmet kapnak. Hiszen a hajtók dobják a gólokat, a fogó kapja el a cikeszt és még az őrző is kifogja a labdákat. Ezzel szemben a terelőknek semmilyen közvetlen befolyásuk nem volt a pontszámra.

– Szépen megfogtad azt a labdát – terelte vissza a gondolatait Dahlia James hangjára.

– Te sem panaszkodhatsz. Szegény Huntert szinte sajnáltam.

– A kviddics durva sport. De azért a végén bocsánatot kértem tőle.

Dahliát ez teljesen meglepte. James Potter, amint bocsánatot kér? Ez valami új volt.

– Messze van még? – kérdezte kicsit megilletődve Nara. Még mindig nem lelkesedett túlságosan azért, hogy tilosban járnak, de Dahlia azért látta rajta, hogy ő is legalább olyan kíváncsi, mint ő. Nem tudta eldönteni, hogy a bulira vagy inkább arra kíváncsi, hogy mennyire volt pontos a Roxfort történetében az egyes házak klubhelyiségeinek leírása, de Nara igenis kíváncsi volt.

– Nem, mindjárt ott vagyunk – felelte Al.

– Erre a napra örökké emlékezni fogtok. Mi, griffendélesek tudjuk, hogy kell ünnepelni. A hollóhátas olvasóklub helyett mi tényleg bulizunk.

Dahlia nem bírt elfojtani egy mosolyt. Bár még nem volt egyszer sem nagy ünneplés a hollóhátnál, de el kellett ismernie, hogy ha összehasonlítja a két házat, bulik tekintetében valószínűleg tényleg a Griffendél nyerne.

– Ne ijeszd el őket, James! – mondta Loo. – Nara már így is elég ideges!

James hirtelen Nara mellé lépett, és kezét a vállára téve megállította.

– Nem kell félned, amíg engem látsz! És ha más nincs, itt van velünk az iskolaelső úr is!

– Nem sűrűn mondom ezt, de igaza van. Velünk kell ünnepelnetek – helyeselt Albus.

James játékosan oldalba bokszolta Albust, aztán mindketten nevettek. Ilyenkor látszott igazán, hogy bármennyire szeretik is egymást cukkolni, azért nagyon szeretik egymást.

Végül a négy griffendéles egy folyosó végén megtorpant. Megálltak egy rózsaszín selyemruhát viselő, kövér nőt ábrázoló festmény előtt. Dahlia hallott már pletykákat a Kövér Dámáról, de eddig azt hitte, mind túlzás. De nem, a dáma tényleg tekintélyes méretekkel rendelkezett. Dahlia magában arra gondolt, hogy bármit megadna, hogy ő soha ne legyen ekkora. Persze amióta a Roxfortba járt, valamennyire javultak a külsővel kapcsolatos elvárásai, de még mindig nagy gondot fordított rá, hogy jól nézzen ki.

– Kérem a jelszót! – mondta mély hangon a nő.

– Kencefice – felelte Loo, mire az ajtó kitárult.

Az első, amit észrevett, a hangzavar volt. Még be sem másztak a portrélyukon, az ünneplés hangjai már megcsapták őket. Volt ott minden: zene, nevetés, kántálás, éneklés. Amit csak az ember el tud képzelni. De ahogy beléptek, Dahlia még egy kisebb dobot is észrevett, amit egy kótyagosnak látszó fekete hajú fiú ritmustalanul ütögetett.

Dahlia első pillantásra próbált minél többet befogadni a zsúfolásig telt griffendéles klubhelyiségtől. Valóban különbözött az övékétől. Itt először is egy könyvet sem látott. És bár azt hitte, valahol a helyiségben ott magasodik majd Griffendél szobra, mint ahogy náluk Hollóhátié, de egy szobrot sem látott sehol. Viszont volt egy kandalló, amiben most is ropogott a tűz, és Dahlia nem tudott nem arra gondolni, mennyire passzol még a tűz is a Griffendél színeihez: a sárgásarany és a vörös tökéletes összhangja. Merthogy a helyiségben tényleg minden arany és vörös színekben pompázott. A bejárattal szemközti falon egy piros alapon oroszlánt mintázó kép lógott. De ami a legjobban tetszett neki az a vastag, kényelmesnek tűnő padlószőnyeg, és a hozzá illő rengeteg kényelmesnek látszó fotel volt.

Aztán nem tudott tovább bámészkodni, mert James hirtelen megragadta, és húzni kezdte beljebb.

– Üdv szerény hajlékunkban! – mondta. Közben megjelent Fred, maga előtt lebegtetve néhány korsót.

Dahlia kétkedve nézte a habzó valamit, ami bár jól nézett ki, nem igazán volt az alkoholhoz szokva.

– Vajsör! Egészségünkre! – Fred és James rögtön nagyot húztak az italból, aztán Albus is csatlakozott hozzájuk.

– Nincs benne sok alkohol. Még egy házimanó is csak nagy mennyiségtől rúg be – súgta neki Loo, aztán is ő is belekortyolt a sajátjába.

– Hát akkor... – Dahlia kétkedve kóstolt bele a vajsörbe, de aztán meg kellett állapítania, hogy kifejezetten finom. Vele együtt Nara és Hugo is ittak, és úgy tűnt, nekik is ízlik.

– Anya eddig nem hagyta, hogy igyak – jegyezte meg Hugo. – Pedig apának egyszer majdnem sikerült becsempésznie egyet, hogy megkóstolhassam.

– Ismerni kell a megfelelő embereket. – James ennyit tudott még mondani, mielőtt a tömeg berántotta volna, hogy kezet rázzanak vele, megöleljék és megpaskolják a hátát.

Aztán Albust is elragadták, és dobálni kezdték, mint valami rockstart.

– Téged senki sem akar a vállára kapni? – kérdezte Loo-t Dahlia.

– Nekem az is elég, hogy nyertünk.

– De miért? Elég bulisnak látszik!

Közben James visszatért.

– Szóval bulisnak látszik? – kérdezte kihívó hangon.

– Igen. Nálunk általában a rocksztárokkal csinálják ezt.

– Rocksztárokkal?

– Mugli dolog. Mindegy.

– Hát, akkor kénytelen leszek rocksztárt csinálni belőled – mondta James. Aztán Dahlia a következő pillanatban azt vette észre, hogy a fiú valahogy elérte, hogy őt is felkapják.

Dahlia mindenhol kezeket érzett a testén. Háromszor is feldobták a levegőbe. Pontosan tudta, hogy furcsán kellene éreznie magát, amiért idegenek tapizzák. Ráadásul az is eszébe jutott, hogy ha az anyja látná, valószínűleg immáron sokadszorra ájulna el egyetlen lánya miatt. De nem érdekelte. Nem bírta visszatartani a kacagást. Igenis jó érzés volt ott lenni a levegőben.

Amikor végül földet ért, még megölelgették néhányan a dobálói közül, aztán eltűntek.

– Na? – James rögtön ott termett.

Dahlia nem felelt, csak vigyorgott.

– Ilyet a Hollóhátban nem csinálnak!

– Mi bajod a hollóhátosokkal? – kérdezte végül nevetve Dahlia. Amióta csak találkoztak, James mindig őket cukkolta.

– Különösebben semmi. De vicces arcokat vágsz! – nevetett.

Dahliáék tényleg jól érezték magukat a griffendéles buliban. Jamesnek és Loo-nak igazuk lett, beleolvadtak a tömegbe. És ha valaki észre is vette, hogy nem a Griffendélbe tartoznak, senki nem szólt egy szót sem. Ha a három kviddicshős rokonairól és barátairól volt szó, úgy tűnt, minden megengedett.

Dahlia ivott még egy vajsört, aztán végül leültek Hugóval, Narával és a visszatérő Albusszal és beszélgettek. Lily is megjelent, és Hugóval újfent fejtegetni kezdték, hogy jövőre melyikük fog nyerni. Tiffet Dahlia Jasonnel látta beszélgetni, aztán Loo-t is észrevette velük. Ahogy nézte őket, egyre szembetűnőbbek lettek a hasonlóságok Tiff és Jason között. Körülvették a testvérpárok. Tiff és Jazz, Rose és Hugo, Molly és Lucy, Fred és Roxanne, Al, James és Lily. Nem tudott szabadulni a képektől. Mind hasonlítottak egymásra valamiben.

Eszébe jutott Dudley és a levele. Sohasem voltak rosszban. Sőt, a szülei mellett gyakran Dudley jelentette az életében az egyetlen viszonylag normális embert. És hogy elfogadja a boszorkányságát, nagyon sokat jelentett neki. De soha nem álltak ennyire közel egymáshoz. Egy világ választotta el őket. Talán a nagy korkülönbség miatt. Vagy mert Dudley már félig-meddig külön élt. De még a külsejükben sem hasonlítottak, hacsak a szőkeség nem számít. És most a boszorkányság minden eddiginél nagyobb különbséget jelentett. Hiszen eddig legalább egy nagy dolog összetartotta őket: a szüleik imádata. De most...

De a barátai megint nem hagyták, hogy a gondolatai ennyire magával ragadják. James újabb vajsört nyújtott felé, Hugo és Lily pedig végre abbahagyták a kviddicses témát. Meg nem unták, és Dahlia tudta, hogy hozzá kell szoknia ahhoz, hogy nem szabadulhat a varázslók sportjától túlságosan hosszú időre, de azért örült neki, hogy ideiglenes igen.

A klubhelyiségben a buli a tetőfokára hágott. Mindenféle vörös-arany dolgok repkedtek a helyiségben. Egy fiú – aki biztosan nem csak vajsört ivott – cukorkákat kezdett dobálni. A legtöbb ártatlan volt, de akadt egy, amitől egy lánynak óriásira nőtt a nyelve. Az idősebb fiúk erre nem túl ízléses vicceket kezdtek el elsütni, amíg Fred meg nem sajnálta, és végül visszazsugorította a lány óriásira duzzadt nyelvét.

– Ez meg mi volt? – kérdezte Dahlia. Hugo válaszolt.

– Weasley Varázsvicc Vállalat. Fred apjáé, és Apa is sokszor besegít. Amióta Fred bácsi meghalt ők ketten a tulajdonosok. Ez a Fred gyakran besegít nyáron, ezért ismerte az ellenátkot.

– Fred bácsi?

– Igen, tudod apáék heten voltak testvérek. Fred és George bácsi ikrek voltak, de Fred bácsi meghalt a nagy csatában. Fredet róla nevezték el. Sajnálom, hogy nem ismertem. Jó kis sztorikat hallottam már róla. Majd egyszer elmesélem. Mindenesetre ők találták ki az egész Varázsvicc Vállalatot. Hihetetlen jó dolgokat árulnak.

Aztán valamikor éjfél körül megjelent Neville, és feloszlatta a bulit. Bár látszott, hogy nem rajta múlik a dolog, mert csak nevetett a James hasára írt „J, mint jóképű”, és a Fred hátára írt „F, mint fergeteges” feliratokon.

A lány tudta, hogy Neville mikor vette észre őket. Egyik szemöldökét felhúzta a meglepetéstől, de végül nem szólt semmit.

– Loo! – kiáltotta, mire a fiú rögtön meg is jelent.

– Igen, Ne... Longbottom professzor?

– Tudom, hogy ma este nem vagy ügyeletben, de azt hiszem, akadhatnak néhányan, akik eltévedtek, és eligazításra szorulnak.

Loo bólintott, aztán Neville még folytatta.

– Egyébként gratulálok, szép győzelem volt.

Azzal Neville megforfult, kimászott a portrélyukon és eltűnt. Dahlia még megtudta az egyik griffendélestől, hogy Longbottom professzor hosszú percek óta álldogált már az ajtóban, csak a Kövér Dáma nem volt hajlandó beengedni, mert nem tudta a jelszót. Aztán miután ezen jót nevettek, morgolódva ugyan, de mindenki elindult lefeküdni, Loo pedig visszakísérte őket a Hollóhát tornyába.


Dahlia megint a lánnyal álmodott. Már abban a pillanatban tudta, amikor futni kezdett a Roxfort folyosóin, és sehol senkit nem látott. A lába mégis vitte előre, és Dahlia valamiért tudta, hogy hagynia kell, mert elvezetik a lányhoz.

Igaza is lett. A lány még idősebbnek tűnt, mint legutóbb. Szinte már felnőtt volt. Hosszú, ezüstös haja már a fenekéig ért, de most is mezítláb állt előtte.

Egy ideig csak nézték egymást, az idegen lány mosolygott. De Dahlia nem a türelméről volt híres.

– Miért hagytál megfulladni? – kérdezte meg az első dolgot, ami az eszébe jutott. Még mindig megborzongott, amikor az az álma eszébe jutott.

– Segítettem neked – felelte a lány csilingelő hangon.

– Nekem nem úgy tűnt – Dahlia keresztezte mellkasán a kezét, mert dühös volt. – Megfulladtam.

– Nem.

A lány megint nem mondott semmit, ezért Dahlia újabb kérdést tett fel.

– Ki vagy te?

– A nevem Andresila.

– Az én nevem...

Dahlia nem tudta befejezni, mert Andresila szája mozogni kezdett.

– Dahlia – suttogta. Aztán a hangja hirtelen megváltozott, és egy sokkal ismerősebb tónust öltött.

Arra ébredt, hogy valaki a vállát rázogatja. Felnyögött, mert nem akart még felébredni. Nem szerette ezeket az álmokat, de most először végre sikerült megtudnia valamit. Végül amikor rájött, hogy a kitartó kéz nem hagyja, hogy újra elaludjon, lassan kinyitotta a szemét.

A kéz Narához tartozott, ahogy a szólongatásból már tudta is. Miután pislogott párat, hogy kitisztuljon a kép, észrevette Nara szemében az aggodalmat.

– Mi történt? Mi a baj? – kérdezte álmos hangon.

– Te – felelte Nara.

– De hát én aludtam! Te vagy az, aki felversz az álmomból.

– Mert megint. Megint világított a hajad!

– Mi? – ült fel Dahlia megújult érdeklődéssel.

– Ugyanúgy, mint a múltkor. Én ilyet még nem láttam. És most már biztos vagyok benne. Beragyogta az egész szobát. Erre is ébredtem fel. A fényre. Meg arra, hogy suttogtál álmodban.

– Mit suttogtam?

– Valamit valami fulladásról. Meg valami furcsa nevet. Nem jegyeztem meg.

– Andresila – mondta ki Dahlia a nevet, amire Nara már nem emlékezett.

– Igen, ez volt az – bólogatott Nara.

– A lány az álmaimból. Amikor vele álmodok, akkor világít a hajam – jött rá hirtelen Dahlia. Minden alkalommal, amikor Nara a világító hajáról beszélt, Andresilával álmodott.

– De az a kérdés, hogy miért világít? És ha igazad van, miért pont ezek alatt az álmok alatt?

Nara az örök racionalista. Feltette a legfontosabb kérdéseket. De Dahlia nem tudta a választ.

– Fogalmam sincs. De ki kell derítenünk.

Can't fight the moonlight  

Posted by Deszy in


Can't fight the moonlight


– Remus, de én szeretlek! – sírta Tonks. Nem akarta elhinni, hogy ez történik.

– Van, ami fontosabb a szerelemnél – felelte a megszólított. – Néha észnél kell lenni.

– Hogy mondhatod ezt éppen te? Sirius és James mindig a szívükkel gondolkoztak. A barátaid.

– És nézd meg hova jutottak! – nyögte Remus.

– Azt hittem, a griffendélesek a bátorságukról híresek. Képes lennél megfutamodni?

– Értetek teszem. Neked is és neki is jobb lesz nélkülem.

– Egy gyereknek apa kell! És nálad jobb apát elképzelni sem tudok.

Remus szeme csillogni kezdett, és mindketten tudták, hogy már csak idő kérdése, hogy az első könnycseppek legördüljenek a szemén.

A férfi fájdalmasan felnyögött.

– Egy apa, aki szörnyet csinál a gyermekéből.

– Hogy mondhatsz ilyet? Te elsősorban férfi vagy és igaz barát. Senkit sem érdekel, hogy vérfarkas vagy.

Remus kételkedőn felhorkant.

– Ezért nem kapok sehol munkát. Ezért kellett eljönnöm a Roxfortból is. És ezért húzódnak arrébb mellőlem az Abszol úton.

– Az emberek tele vannak előítéletekkel. De mi szeretünk. És tudom, hogy a gyermekünk is szeretni fog.

– Ezt kétlem. Én gyűlölöm magam, amiért ezt tettem vele. Ő is gyűlölni fog.

– Én érzem, hogy egészséges lesz. És tudom, hogy imádni fogja az apját.

Remus szeméből kibuggyantak azok a könnycseppek. A férfi még egy utolsó, fájdalmas pillantást vetett feleségére és még alig domborodó hasára, aztán magára kanyarította a köpenyét és kilépett az ajtón.

– Hát elment – suttogta Tonks összetörten.

Tehetetlenül nézte, ahogy férje kisétált az ajtón. Addig a boldogságtól zöldben pompázó haja – hiszen még nem tudhatta, hogy kisfiuk vagy kislányuk lesz, semleges színt akart – hirtelen színt váltott, és élettelen szürke lett.

Hát Remus még mindig nem érti, hogy őt nem érdekli, hogy micsoda? Csak az, hogy kicsoda. Odaadó férj, hűséges barát és bátor hős.

De a vérfarkasság megint közéjük áll. Megküzdött a korával, megküzdött a szegénységével. Megértette vele, hogy mindezek ellenére szereti.

– De a Holddal képtelen vagyok harcba szállni – gondolta. – Vele szemben mindig veszíteni fogok. És ezért őt is elveszítem.

Végzősök részlet 5.  

Posted by Deszy

Végzősök részlet 5.



Dahlia rohant ki az udvarra. Mindenki úgy nézett rá, mintha megőrült volna, hiszen kint tombolt a vihar. Fél füllel ő is hallotta a mennydörgést, de most kisebb gondja is nagyobb volt ennél. Mit árthat egy kis eső? Úgyis arra vágyik, hogy valami elmossa a haragját.

Remélte, hogy a friss levegő segíteni fog. Az eső hangja, a párás levegőbe keveredő földillat talán majd megnyugtatja. Ha nem így lesz... Az végzetes lehet. Nem rá nézve, hanem másokra.

És azt sem akarta, hogy dühösen lássák.

Érezte, hogy egy kéz hozzáér a vállához, de nem fordult meg, csak dühösen rohant tovább. Érezte, hogy hullanak rá a cseppecskék. Egyre vizesebb lett a haja és a talárja, de egyáltalán nem zavarta. Aztán nem tudta miért, de a lába a kis kunyhóhoz vitte, aminek a kéményből kis, szürke füstpamacsok szálltak felfelé.

Visszatért?  

Posted by Deszy in


Egyetemes agymenés az olimpia alkalmából. :) Azoknak ajánlom főként, akik látták a megnyitót. :D


Visszatért?

Azt hittük vége. De nem. Mind tévedtünk.

Tudnunk kellett volna, hogy visszatér. Annyi élete van, mint egy macskának. Egy nagyon ravasz és gonosz macskának.

Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén visszatért!

És ha ez lehetséges, még hatalmasabb, mint valaha. Szó szerint.

Tudjukkit hat méteres alakjában látták egy mugli rendezvényen. Nála volt régi pálcája is, vele arányosan annak méreteit is megnövelte. Eddig nem ismertünk módszert rá, hogy a pálcák természetes méretét varázsvesztés nélkül növeljük, ám úgy tűnik, Tudjukki erre is talált megoldást, hiszen varázslatot is végrehajtott. Nem tudjuk pontosan, hogy pontosan milyen átok lehetett, de a pálcájából füst tört elő.

A pánik rögtön kitört, sok varázsló és boszorkány készül sürgősen elhagyni az országot. A Hopp-Hálózatok teljesen leterheltek, és a Mágiaügyi Minisztérium alkalmazottait sorra rendelik ki engedély nélküli zsupszkulcsok használata miatt.

A dologról megkérdeztük a Kis Túlélőt, akiről eddig azt hittük, ő a hős, aki végleg legyőzte minden idők legsötétebb varázslóját.

– Fogalmam sincs, mi történhetett – mondta a megkérdezett. – Voldemort meghalt. Efelől senkinek sem lehet kétsége.

Több kérdést nem tudtunk feltenni neki, mert a környéken a név említésére pánik tört ki.

Harry Potter egyik bajtársa, Hermione Granger azonban sajátos elmélettel állt elő az esetről.

– Ez csak egy olimpiának nevezett esemény miatt volt. Mindenkit biztosíthatok, hogy Voldemort nem tért vissza, és csupán egy felfújható...

A Mágiaügyi Minisztériumból kifelé áradó tömeg itt végleg elsodort.

A kérdés azonban megmarad. Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén valóban visszatért?
 

I Wish I Was The Moon  

Posted by Deszy in


I Wish I Was The Moon


Évek óta nem néztem meg jobban a Holdat. Féltem tőle. És még most is félek. Azt érzem, hogy minden bajom okozója az a fénylő gombóc az égen. Persze tudom, hogy ez nem így van. Ha én nem vagyok vérfarkas, James és Sirius akkor is meghalnak, Peter pedig árulóvá válik. Életem legnagyobb tragédiáit nem is a vérfarkasságom okozta.

Miért töltöttem mégis azzal az egész életemet, hogy magamat bűntettem? Magamat és a környezetemet. Valami olyanért, amiért nem is mi vagyunk a felelősek. Még csak nem is a Hold.

Mégis rettegtem az ezüstös fényt, a világosságot, amit éjjel adott. A kifli alakot, és a kört is.

Most pedig itt ülök egyedül, és a Holdat bámulom. És most először életemben másként nézek rá. Nem a fenyegetést látom benne. Egyszerűen csak azt, ami: egy fénylő égitestet.

Fáradt vagyok és öreg. Egész életemben magamat bűntettem. De hát nem én tehetek arról, hogy így érzek? Soha nem fogadtam el magam. Menekültem mindenkitől. És ha valakit mégis közel engedtem, azt szinte biztosan ellöktem magamtól.

Harry szavai jutnak az eszembe.

Én biztos szégyellném őt. Sose hittem volna, hogy az az ember, aki megtanított legyőzni a dementorokat – egy gyáva alak.*

Először olyan volt, mintha megforgatott volna egy tőrt a szívemben.

De most, hogy itt ülök egyedül... Magamra maradva az egyetlen dologgal, amitől világ életemben rettegtem. Mi van, ha igaza van? Valóban gyáva vagyok? Valóban elárulom James emlékét azzal, amit tenni készültem?

Arcomat a kezembe temetem, mert tudom, hogy Harrynek igaza van. Egy gyáva féreg vagyok. És nem azért, mert vérfarkas lettem, hanem azért, mert idáig süllyedtem.

Megint felsandítok a Holdra. Ha Harry szembenézett a legnagyobb félelmével, Harry, aki még csak tizenhárom éves volt, én is képes vagyok rá.

Meredten bámulom a fejem felett ragyogó félholdat, és ámulok. Fájdalmasan gyönyörű. Semmi más nem jár a fejemben, mint hogy bárcsak olyan gondtalan lehetnék és szép, mint az a fénylő gömb az égen.

És abban a pillanatban mintha valami kínzó érzés múlni kezdene. Mintha mázsás súlyok hullanának le a mellkasomról.

Várfarkas vagyok. De ember is vagyok. A Süveg a Griffendélbe osztott, valahol lennie kell bennem bátorságnak, amit úgy áhítok. A legjobb barátaimnál bátrabb embert nem ismerek. Nekem is bátornak kell lennem.

Ember vagyok. Tanár vagyok. Férj vagyok. És Apa leszek.

Könnyek jelennek meg a szememben, aztán lassan apró patakokként csordogálni kezdenek az arcomon. De nem törődöm azzal, hogy letöröljem őket.

Fiam lesz! Vagy lányom!

Magam előtt látom Tonksot, ahogy a kicsivel játszik. Remélem, olyan lesz mint ő. Édes és vicces és ártatlan és gondtalan.

De a gyengébbik oldalam reméli, hogy valamennyi lesz benne belőlem is.

Egy kis apróság, akit mi hozunk erre a világra. Egy új élet.

Éledni kezd a szívemben a remény. Hazamegyek a családomhoz. Ott leszek velük. Jóban és rosszban. Ha egészséges lesz, örülni fogok. Ha pedig örökölte a vérfarkasságot... Megtanítom majd neki, hogy éljen túl és hogyan találja meg azokat a barátokat, akik ott lesznek vele mindig, bármi történjen is. Mesélek neki Jamesről, Siriusról, Harryről, és a mamájáról, akik tele voltak szeretettel.

A Holdra nézek, és tudom, hogy még van egy utolsó küldetésem, mielőtt hoppanálok.

Térdre rogyok, és a Holdhoz fohászkodom. Könyörgök, hogy a gyermekemnek ne kelljen megtapasztalnia azt a borzalmat, amit nekem.

Aztán végleg eldobom magamtól a fájdalmat és a kínt. Talpra állok, és boldogan indulok vissza Dorához, hogy vele legyek és a gyermekünkkel.

----------------------------------------------------------------------------------
*Idézet a Harry Potter és a Halál ereklyéi című könyvből. 

Egy Dursley Roxfortban - Érdekesség  

Posted by Deszy in

Sziasztok!

Tegnap az új fejezetben ígértem, hogy ma jön egy kis érdekesség. :) És akkor meg is érkezett. 

Az érdekesség pedig a Hugrabug kviddicscsapatának tagjaira vonatkozik. A Facebook oldalon már el is hintettem, hogy a neveikre "kell" figyelni, de végül senki sem fejtette meg. 

De akkor most lerántom azt a bizonyos leplet. :) A Hugrabug csapat minden tagja egy híres orvos nevét viseli. 


Barnard - Christiaan Barnard hajtotta végre az első szívtranszplantációt. Ez számomra különös jelentőségű, mert édesapám is transzpantált volt, igaz, neki nem a szívét ültették át, hanem új vesét kapott.

Hunter - John Huntert a modern műtétek atyjának tartják, az anatómiával kapcsolatos tanulmányairól híres.

Fleming - Sir Alexander Fleming, ő fedezte fel a penicillint. 

Banting - Frederick Banting az inzulin felfedezője, ami szintén személyes is, hiszen édesapám cukorbeteg is volt.

Salk - Jonas Salk egy vírusra talált gyógymódot. 

Penfield - Wilder Penfield a neurológia területén alkotott maradandót.

Gray - Henry Gray, róla kapta nevét a könyv, amiből még ma is tanulnak. A címe Gray Anatómiája, sokan valószínűleg a Grace klinika kapcsán ismerik, aminek eredeti címe nem véletlenül Grey's Anatomy.


És hogy miért pont orvosok? Két okból. Egyrészt szerintem ahhoz, hogy orvos, és jó, elkötelezett orvos legyen az ember, elhivatottság és emberszeretet kell. Amiből a Hugrabugosokban jó adag van. Főleg a régi orvosok nagyon gyakran az életüket áldozták azért, hogy másokat megmentsenek.

Másrészt az orvosok a társadalmilag elismertek, senki sem vitatja, hogy értelmesek, tanultak és intelligensek. És szerettem volna valamilyen formában megmutatni, hogy a hugrabugosok nem feltétlenül hülyék, az általános vélekedéssel ellentétben. :)

Egy Dursley Roxfortban - 26. fejezet  

Posted by Deszy in


26. fejezet
Kviddics


Dahliának igaza lett. A Hírmondó első számait a reggeli alatt rögtön elkapkodták. Szinte mindenki erről beszélt a reggelinél. És hiába volt a kezdeti húzódozás – mert azt hitték, ez is valami stréber dolog lesz – végül mindenki rájött, hogy a cikkek igenis érdekesek, a házaknak szóló saját részben pedig még izgalmas pletykákat is találhatnak.

Az órákon is mindenki erről beszélt, hol legálisan, hol titokban. Nagyon sok tanár ugyanis teljesen odavolt az újságért, és nem mulasztották el, hogy megdicsérjék a szerkesztőség tagjait. A szünetekben viszont Dahliáék rohantak a pincébe, mert még több lapot nyomtak, és azokat el is kellett még adni.

Az egész nap egy hatalmas Hírmondó káosszá állt össze, de Dahlia nagyon élvezte. Nem bánta, hogy enni is alig maradt ideje, és ahogy Hugót és Narát nézte, ők is nagyon elégedettek voltak. Hugo már egy cseppet sem bánta, hogy Rose önkényesen felírta, és most már tényleg magánál hordta mindenhová a fényképezőgépét, nehogy véletlenül elmulasszon megörökíteni valami fontosat.

Egy idegen lány megállította a folyosón.

– Nagyon tetszett a cikked – mondta. Dahliának fogalma sem volt, hogy hogy ismerte fel, és honnan tudta, hogy ki is ő, de nagyon jól esett neki. – Pontosan ezt éreztem én is tavaly.

Rose a nap végén összehívta a szerkesztőséget, és mindenki azt hitte, hogy megünneplik majd a sikeres első számot. De Rose nem ünnepelni akart.

– Nagyon jól sikerült az első szám – kezdte, és mindenki arra számított, hogy a mondat valahogy így folytatódik: Ezért ezt most meg kell ünnepelni. De Rose csalódást okozott nekik. – De még mindig rengeteget kell dolgoznunk rajta, hogy a következő szám még jobb legyen. A szint adott, csak jobb lehet, rosszabb nem.

Dahlia sóhajtott, és hirtelen elképzelni sem tudta, hová tűnt a reggeli könnyed, emberi Rose. Most nyoma sem volt. Helyette viszont megint itt volt a precíz, mindenre ügyelő Rose, akinek a figyelme elől senki sem menekülhet.

– Már most gondolkozzatok rajta, hogy mit fogtok írni a következő cikketekbe, mert...

És ezt a beszédet még hosszú percekig folytatta, Dahlia gyanította, hogy ha nem vet véget neki a takarodó, akkor még órákig hallgathatták volna.



Szombat reggel Dahliának végre nem kellett túl korán felkelnie. Mindennél jobban szerette, ha addig aludhatott, amíg magától felébredt. Ilyenkor érezte magát igazán kipihentnek. És aznap éjjel még a rémálmai sem kísértették.

Ennél viszont sokkal fontosabb volt, hogy aznap tartották az első kviddicsmeccset. Az ő házuk ugyan nem volt érintett benne, de azért náluk is nagy volt a láz körülötte. A legtöbben csatlakoztak az egyik ház táborához, de akadtak olyanok is, akik pártatlanok maradtak. Ők persze nem tartoztak közéjük, hiszen a Griffendél csapata tele volt a barátaikkal és rokonaikkal. Hugo valahonnan szerzett nekik arany-vörös pulcsikat is, így tökéletesen beleolvadhattak a Griffendél táborába.

A reggelinél látták Jamest, Albust, Jasont és Loot is, egyikük sem tűnt túl idegesnek. De hamar eltűntek, így Dahliának már nem volt alkalma, hogy sok szerencsét kívánjon nekik.

Miután mind a hárman jól bereggeliztek, Lily szökkent oda hozzájuk, nyomában Tiffel.

– Látom, a győzteseknek drukkoltok! – mondta. – Velünk kell jönnötök! Nem gubbaszthattok a hollóhátosokkal. A Griffendél drukkereinél van a legjobb hangulat.

Nem vitatkoztak vele, hanem elindultak együtt a kviddicspálya felé. Tényleg az egész Roxfort kivonult, még a tanárok is. A Roxfortban a kviddics az élet sava-borsa – állapította meg Dahlia.

A Potter Fan Klub kiemelten képviseltette magát az év első kviddicsmeccsén. Hatalmas „Hajrá Potterek” és piros alapon arany szívecskés pulcsikban feszítettek. De persze akadtak, akik ennél is tovább mentek. Dahlia látta, hogy egy lány James fejét mintázó lepedőt rázogat, amin egy felirat villogott. Beletelt néhány percébe, amíg a heves hullámzás ellenére ki tudta venni a szöveget: Szeretlek! Leszek a barátnőd!

Dahlia nem tudta, hogy ezen most sírjon vagy nevessen. A lány valószínűleg soha nem beszélt még Jamesszel a klubüléseken kívül, de lehet, hogy még akkor sem. Totális marhaságnak tűnt, hogy úgy legyen szerelmes bárkibe is, hogy semmit nem tud róla, azon kívül, amit másoktól hallott. James persze nagyon vicces, és hamar meg lehet szeretni, de akkor is...

Több ideje azonban nem volt, hogy ezzel foglalkozzon, mert hatalmas üdvrivalgással kísérve megjelentek a játékosok a pálya szélén.

A közvetítő – egy hugrabugos fiú – hangja azonnal felharsant.

– És megérkeztek a játékosok. A Hugrabug játékosai a csapatkapitány, Barnard vezetésével repülnek a magasba. A további összeállítás Hunter, Fleming, Banting, Salk, Penfield és Gray.

Az említett játékosok mindegyike integetett, amikor meghallották a nevüket, körberepültek néhány póznát, aztán megálltak a saját térfelükön.

– Ez egy nagyon fiatal csapat, három játékos is csak másodéves.

Dahlia látta, hogy Boltnak – mint kiderült, így hívták a közvetítőt – igaza lehet. A játékosok némelyike egészen kicsinek tűnt, bár ebben nyilván az is szerepet játszott, hogy három lány is volt a csapatban.

– Most pedig már jönnek is a Griffendél oroszlánjai! – Dahlia először nem értette, hogy miért nem mondta Bolt a Haugrabug esetében is a kabalaállatot, főleg annak tükrében, hogy ő maga is annak a háznak a tagja. Aztán rájött, hogy a borz valószínűleg nem olyan lelkesítő, mint az oroszlán. – Hopkins vezetésével már szárnyalnak is. Az összeállítás pedig Weasley, Stone, Cahill, Weasley, Potter és Potter.

A griffendéles játékosok még bohóckodtak is egyet a beolvasás hallatán. Úgy tettek, mintha a nevüket összecserélték volna. Mindenki hangosan nevetett, amikor a Weasley névre mindkétszer integetett Loo és Fred is, aztán ugyanezt Potterék is eljátszottak. Csak Albus és James nem integetettek a közönségnek, hanem szaltókkal mutatták meg, mit tudnak.

– Igen, a griffendéles csapatot akár már családnak is nevezhetnénk. A tavalyi jól bevált összeállítással tértek vissza, többen már évek óta együtt játszanak. Kérdés, hogy az előző évi bajnokok vajon most is megszerzik-e az áhított kupát.

A griffendéldrukkerek hangorkánnal adták a többi ház tudtára, hogy szorítanak a csapatuknak. Dahlia észre sem vette, de ő is velük kiabált. A hangulat teljesen magával ragadta. Hugo, Lily és a többiek ott csápoltak mellette, ő pedig csatlakozott hozzájuk. Ahogy ott látta Jameséket a levegőben, az adrenalinszintje hirtelen megugrott.

Swift professzor seprűvel a kezében besétált a pálya közepére, mire mindkét csapat tagjai leszálltak, és körülállták. Nem lehetett hallani, hogy mit mond nekik, mindenesetre körülbelül egy percig álltak úgy ott. Aztán a játék elkezdődött. Swift belefújt a sípjába, a versenyzők pedig elrugaszkodtak a földtől és már szárnyaltak is.

Dahlia még fel sem eszmélt, a seprűlovasok már száguldoztak a labdák felé.

– Cahill megszerezte a kvaffot és már repül is a Hugrabug karikái felé. Átpasszolja Stone-nak – hatalmas tehetség ez a lány – ő pedig dob, ééés... GÓL! – A Griffendél szurkolói ugráltak és tapsoltak, de a játék folytatódott. – 10-0 tehát a Griffendélnek, de Banting már meg is indította a támadást. Passzol Flemingnek, vissza Bantinghez – húú, az a gurkó nagyon közel volt. James Potter nem kis erővel üthette meg. Ismét a Griffendélnél a labda. Hopkins csapatkapitány repül, mint a nyíl. Az egy Nimbusz alatta?

Dahlia kezdett rájönni, hogy mit is szeretnek annyira a kviddicsben. Ez a játék tényleg izgalmas. Bár valószínűleg nem is csak ez, hanem a közösségi szellem tehette, hogy a szíve a torkában dobogott. Az, hogy az ő barátai játszottak, valóban jelentős eseménnyé tették a meccset. Hugo töretlenül kattintgatta mellette a fényképezőgépét. Egyrészt mert imádott fotózni, másrészt mert kellettek a képek a következő Roxforti Hírmondóba.

Mire visszairányította a figyelmét a játékra, a Griffendél újabb gólt dobott, így már 20-0 volt az állás. Néhány perc múlva azonban a Hugrabug szépített, aztán a vörös-arany mezesek kihagytak egy helyzetet. A Hugrabug következő dobását azonban Loo parádésan kivédte. Így még mindig 20-10 volt az állás. A játékosok kezdtek bemelegedni.

– Potter és Weasley jó pillanatban indították el azt a gurkót. Jól látom, hogy Hunter hátát találták el? Hú, ez fájhatott. Teljesen szabályos mozdulat volt, de mint tudjuk, a kviddics nem egy gyengéd sport. Közben Cahill és Hopkins már indítják is a támadást, aminek csodálatos gól az eredménye. 30-10. De már indul is az ellentámadás, Barnard őrző előrepasszolja a kvaffot Hunternek. Fantasztikus figyelemelterelés azzal a gurkóval, ha jól láttam Salk küldte. És góóól! 30-20 az állás. Várjunk csak! Csak én látom úgy, vagy Potter tényleg észrevette a cikeszt? Igen, kétség sem lehet felőle, meglátta az aranygolyót. Repül érte, Gray próbálja utolérni, de innen nézve nem sok esélye van. Úh, egy gurkó. Sikerült kitérnie előle, de a cikeszt szem elől tévesztette. Közben viszont Hunter visszaszerezte a kvaffot, Weasley figyelmét pedig úgy tűnik, elvonták az események. 30-30. Úgy tűnik, jó kis csapat verődött össze a Hugrabugnál.

A megállapítás Bolttól talán kissé elhamarkodott volt. A Griffendél ugyanis hamar talpra állt, és megint visszavette a vezetést.

– Az egy Csorszkov-féle csel volt? – harsogta a fiú, és bár Dahliának fogalma sem volt, hogy ez mit jelent, a látvány magáért beszélt. Jasonnál volt a kvaff, és egyszer csak elkezdett felfelé repülni. Mindenki azt hitte, hogy gólt akar dobni, de egyszer csak elejtette a labdát, Hopkins pedig a semmiből ott termett, elkapta, és már ott is volt a gól.

Az egész közönség ámuldozott.

– Az biztos, hogy ha valaki el akarja venni tőlük a trófeát, annak fel kell kötnie a gatyáját.

Negyed óra elteltével a Griffendél már 90-40-ra módosította az állást. Aztán Fleming szerzett egy gólt a Hugrabugnak, de hamar érkezett a válasz Stone-tól. Kisebb termetét kihasználva átbújt két hugrabugos hajtó között, és csodálatos gólt szerzett.

– Albus Potter megint meglátta a cikeszt. Ha most sikerül elkapnia, biztos a Griffendél győzelme. Penfield kísérlete a gurkóval sikertelennek bizonyult, Potter könnyedén kikerülte. Ennél több kell, hogy megállítsák. Gray ott van közvetlenül a nyomában, de még mindig nem elég közel. Kinyújtja a kezét, és... Albus Potter elkapta a cikeszt! Így győzött a Griffendél!

A Hugrabug szurkolói lelombozva magukba roskadtak, de azért udvariasan tapsoltak a győzteseknek. A 250-50 megalázó vereség volt.

A griffendélesek ezzel szemben kibújtak a bőrükből. Mindenki torkaszakadtából kiabált, csak akkor hallgattak el, amikor meghallották a Potter Fan Klub skandálását.


Hol Potter vér, ott ügyesség.
Győzelmünket csak lessék!
El soha ne feledjék,
nyernek mindig Potterék!


Dahliáék nem ünnepelhettek a griffendélesekkel, hiszen a klubhelyiségbe nem mehettek be. Így megkeresték Jameséket, hogy gratuláljanak.

Alig tudtak a közelükbe furakodni, akkora tömeg vette őket körül. Mindenki a csodálatos győzelmet ünnepelte. Kezet akartak rázni a hősökkel.

Amikor végül mégis sikerült áthatolniuk a tömegen, Dahlia megölelte Jamest, Fredet, Loot és Jasont is.

– Már ezért megérte – nevetett James, aztán repetázott az ölelésből.

– Csak gratulálni akartunk – mondta Hugo. – Jól játszottatok!

– Hogyhogy akartatok? – kérdezte James. – Nem jöttök velünk ünnepelni?

– Hollóhát – mutatott a mellkasára Dahlia, aztán James felé intett. – Griffendél.

– És?

– Nem mehetünk – mondta Nara. – Tilos mások klubhelyiségébe mennünk.

– Már hogyne jöhetnétek! Meghívlak titeket. Egyszer már úgyis megígértem, hogy megmutatom Dahliának, és sok mindent mondhatnak rám, csak azt nem, hogy nem állom a szavam.

Dahlia nevetett.

– Csak nem akarjuk, hogy a kviddicshősök büntetőmunkán kössenek ki. És egyébként is, nem akarunk megfosztani a rajongóid társaságától – sandított oldalra Dahlia a James fejét mintázó lepedős lányra, aki már a közelben volt.

– Miről van szó? – jelent meg Loo.

– James épp be akar csempészni minket a Griffendél bulijára.

– Ne csináld már Loo! – mondta James. – Egy Weasleyről és egy Potterről beszélünk. Nara pedig a ráadás. Az iskolaelső úr egyszer igazán szemet hunyhat – hajolt meg felé tréfásan a legidősebb Potter.

Loo nevetett, aztán magához rántotta Dahliát, a karját pedig átvetette a lány vállán.

– Ekkora tömegben észre sem vesznek majd titeket! Ráadásul a felsőtök passzol. – Azzal magával húzta Dahliát, és már mentek is a Griffendél házbulijára. 



...o.O...
Holnap kiegészítő érdekesség várható a fejezethez! :D

Hajtó vagy fogó?  

Posted by Deszy

Sziasztok!

Szeretnék most valamit tisztázni, mert mert már negyedszer vagy ötödször kapom meg kommentben a témát. Ami pedig nem más, mint idősebb James Potter posztja a kviddicscsapatban.

Észrevehettétek, hogy többször is írom, hogy James hajtó. És többen írtak nekem, hogy James nem hajtó, hanem fogó.

Így tehát szeretném tisztázni a félreértéseket. Nem mondom, hogy nem fordul elő, hogy marhaságot írok, mert előfordul, sajnos többször is, mint szeretném. De legtöbbször igyekszem annyira hű maradni Rowlinghoz, amennyire lehet, és ezért mindennek utánanézek. 

Id. James Potter NEM fogó volt. James Potter HAJTÓ volt.

A tévhit azért alakult ki, mert a Bölcsek köve filmben fogónak mondják, illetve az egyik jelenetben James egy cikesszel játszik. De egyszer sem írják a könyvek egyikében sem, hogy James fogó volt. Ezt mindenki csak feltételezi. Gondoljatok Ginnyre! Ő is játszott mindkét poszton, tehát az, hogy James cikesszel játszik, nem feltétlen jelenti, hogy fogó.

Viszont! A Rowlinggal készült egyik interjúban megkérdezték, hogy James milyen poszton játszott. És a válasz az volt, hogy hajtó volt.

Itt találjátok az interjút: http://www.accio-quote.org/articles/2000/1000-scholastic-chat.htm

És ez a kérdés illetve a rá adott válasz:

Question: What position did James play on the Gryffindor Quidditch team? Was it seeker like Harry, or something different?
J.K. Rowling responds: James was Chaser.

TEHÁT JAMES POTTER HAJTÓ.

Egy Dursley Roxfortban - 25. fejezet  

Posted by Deszy in


25. fejezet
Levél, Hírmondó és egyéb nyalánkságok


A novemberrel nem csak a hideg köszöntött be, hanem a szerkesztőségi munka és a kviddicsszezon is elkezdődött. Utóbbi ugyan nem érintette Dahliát közvetlenül, mégis szinte minden nap szóba került a dolog. Vagy Lily és Hugo vitatkozott arról, hogy melyik ház fog nyerni – Hugo annak ellenére, hogy a legtöbb rokona a Griffendél csapatában játszott, elhivatott volt a Hollóhát csapata mellett –, vagy Loo és James tűntek el, hogy edzésre menjenek.

Dahlia ezekhez nem nagyon tudott hozzászólni, de hamar megtanulta, hogy a kviddicsről vagy jót vagy semmit. A legtöbben az iskolában véresen komolyan vették a dolgot, és amikor kiírták az első meccset – a Griffendél-Hugrabug találkozót – szinte mindenki az esélyeket latolgatta. Dahlia pedig csak hallgatta őket, és egyszerűen képtelen volt felfogni, mire a nagy izgalom. Látott ő már kosármeccset korábban, focimeccsre is elrángatta már az apja, de egyik sem ragadta túlságosan magával. És amit sikerült megtudni a kviddicsről, az sem különbözött túlságosan ezektől.

A Roxforti Hírmondó szerkesztősége viszont annál nagyobb elfoglaltságot jelentett a számára. A Muglik talárban című írásával végül bekerült, csakúgy ahogy Nara, Lily, Lucy, Molly, Albus, Tiff és nem meglepő módon Loo. Dahlia legnagyobb bánatára Oliver is szerkesztőségi tag lett, Rose bánatára pedig Scorpius is. Dahliának még mindig nem sikerült kideríteni, vajon miről is kellett végül Scorpiusnak cikket írnia, pedig biztos volt benne, hogy Rose kitalált számára valami nem túl kedves feladatot.

Rose pár nap alatt csodákat tett a szerkesztőséggel. A teremmel kezdték, ahol az újság helyet kapott.

– Minden falon helyet kap az egyik roxforti ház – mutogatott Rose. – Az íróasztalaitok a házaitok falánál lesznek. És még mielőtt azt hinnétek, hogy nem kell együttműködnötök a többi ház íróival, tévedtek. Még akkor is, ha ez nem tetszik – tette hozzá Rose egy grimasz kíséretében, és lopva Scorpiusra pillantott.

Kiderült, hogy nem véletlenül házanként helyezkednetek el. Rose ötlete alapján minden ház kapott egy külön rovatot az újságban, amelyet a klubhelyiségbe való jutáshoz hasonlóan védtek le. A mardekáros és griffendéles rovatot csak azok tudták elolvasni, akik ismerték a jelszót, a hollóhátasoknak valamilyen rejtvényt kellett megoldaniuk. Ellenkező esetben csak üres lapokat látott az, akinél az újság volt. A hugrabugosok nem bajlódtak volna ilyesmivel, Rose végül mégis meggyőzte őket, hogy valamit találjanak ki. Az ő állandó jelszavuk Hugrabug Helga lett.

Az első szám megjelenését a kviddicsmeccs előtti napra tűzték ki, addig pedig gőzerővel kellett dolgozniuk. Rose kemény kézzel fogta őket, pontosan elmondta kinek mikorra mit kell csinálnia. Az első perctől kétséget sem hagyott afelől, hogy nem hagyja lazsálni őket egy pillanatra sem.

– Nem azért hoztuk létre az újságot, hogy az első szám után becsődöljön!

Dahlia napjait így legtöbbször a pincében fejezte be, de egyáltalán nem panaszkodott. Kifejezetten élvezte, amit csinált, és azt még ennél is jobban, hogy olyan emberekkel lehet, akiket szeret. Majdnem minden nap találkozhatott a Potterekkel és a Weasleykkel, és a napok így sokkal gyorsabban teltek. Sajnálta, hogy James nem lépett be a szerkesztőségbe, de azért időről időre benézett ő is, hogy cukkolja őket. Javasolta például, hogy az újság neve legyen inkább Hebehurgya Hírmondó vagy Piperkőc Próféta. Utóbbit kifejezetten Dahliának címezte, mert minden alkalmat megragadott, hogy a divatrovattal szekálja.


A szerkesztőség és a házi feladatok mellett azért még arra is szakított időt, hogy rendszeresen felnézzen Vedához a bagolyházba. Néha bűntudata volt, amiért egyedül hagyja. Úgy tűnt, Veda nem szívesen barátkozik a többi bagollyal. Dahliával már úgy tűnt, összeszokott, de másokkal még mindig nem szívesen teremtett kapcsolatot. Így mindig, amikor a lány felment a bagolyházba, szinte rögtön érezni rajta a hangulatváltozást. Dahliának jól esett, hogy Veda ennyire elfogadta, és ő is egyre jobban ragaszkodott hozzá. Akárhányszor felnézett hozzá, mesélt neki a hetéről, és a sok furcsaságról, ami körülveszi. Rettenetesen élvezte a varázslást, de mindig akkor tűnt csak fel neki, hogy mennyire kifárasztja a rengeteg új tudás, amikor egyedül volt. És valahogy úgy érezte, Veda az, akinek kiöntheti a szívét. A barátaival is nagyon jókat beszélgetett, de ők nem értették meg annyira, amit átél, hiszen úgy nőttek fel, hogy pontosan tudták, minek születtek.

Veda ilyenkor figyelmesen méregette sárga szemeivel, és néha úgy pislogott rá, hogy Dahlia azt érezte, tényleg minden szót ért. Neki volt a legérzékenyebbe baglya a világon.

Egy alkalommal Veda a reggelinél is meglátogatta. A többieknek szokványos dolog volt, hogy levelet kaptak, de ő rögtön izgatott lett tőle. Kiderült, hogy Dudley válasza az az előző levelére. A levél mellé pedig még egy kisebb csomag is érkezett. Dahlia gyorsan adott egy kicsit Vedának a reggelijéből, aztán felbontotta a levelet.


Dahlia!


Remélem, megkapod ezt a levelet. Nem tudom, jól tettem-e, de a baglyoddal küldtem a választ. Harrynek is mindig baglyok hozták a leveleket, és most te is azzal küldted, szóval... Bár nem vagyok benne biztos, hogy elbírja a csomagot. (Egyébként néhány toll van benne, amit kértél.)

Nagyon örültem a levelednek. Lehet, hogy Anya és Apa nem örülnek, ha baglyok repkednek a házuk körül – és akkor még finoman fogalmaztam –, de nekem írj! Soha nem érdekelt különösebben a varázsvilág, akkor sem, amikor Harry ment el minden évben, és azóta sem. De a hugicám vagy, szóval szeretném tudni, hogy még nem változtattak békává.

Gondoltam, talán szeretnéd tudni, hogy nálunk mi van. Anya és Apa teljesen kiakadtak. Láttuk már őket sokszor mérgesnek, és én – még Harry idején – az ideg-összeroppanás szélén is. (Meséltem már róla, amikor Harry felfújta Marge nénit?) De ilyen még soha nem volt. Anya napokig nem aludt, Apa pedig olyan lett, mint egy zombi. Aztán elhatározta, hogy megkeres. Én is velük mentem. El se hiszed, hány nagyobb házba meg kastélyba zörgetett be, hogy téged követeljen. Még azokba is, amikről Anya állította, hogy biztosan nem az Roxfort. (Kiderült, hogy Anya tudja, hogy néz ki a Roxfort. Hitted volna?) Aztán az volt a nagy ötlet, hogy a Ness-tó mellett él a legtöbb bolond, úgyhogy „biztos ott van azoknak a központja”. De aztán amikor a kocsi végleg lerobbant, feladták, hála istennek.

Azóta Apa a munkába temetkezett, Anya pedig úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. Még nézni is rossz. Akárhányszor szóba kerül a neved, néhány perc hallgatás az eredménye.

De a lényeg: haza kell jönnöd karácsonyra. Az ajándékoktól mindig jobban érzik magukat. Szükségük van egy normálisa karácsonyra, hogy tudják, semmi nem változott. Vagyis nyilván igen, de te ugyanaz vagy.

Dudley


Dahlia a csomagért nyúlt, mert az könnyebb volt, mint végiggondolni Dudley levelét. A dobozban három golyóstoll is volt, meg egy csomó tollbetét. Hirtelen ötlettől vezérelve, kivette a három tollat, aztán kettőt odaadott Narának és Hugónak.

– Ajándék – mondta a kíváncsi tekintetekre.

Nara persze pontosan tudta, mi az a golyóstoll, mivel muglik között nőtt fel. Hugo is ismerte már, mert sokszor látta Dahliánál, mégis körbeforgatta, mielőtt nagy műgonddal benyomta volna a toll végét. Aztán nagyon csodálkozott, hogy nem történt semmi.

– Mit csináltam rosszul? – kérdezte csalódottan.

– Semmit – nevetett Dahlia. – Ezt forgatni kell – mondta, és közben meg is mutatta Hugónak, hogy csinálja.

Ettől már jobban is érezte magát. Egyrészt az az öröm, hogy végre ő is megoszthatott valamit a barátaival, másrészt a nevetés jó hatással voltak rá.

Aztán gyorsan még egyszer átfutotta a levelet.

Még nem is gondolt rá, hogy hol fogja tölteni a karácsonyi szünetet. Nyilvánvalóan otthon, hiszen nem is mehet máshova. Maradhatna a Roxfortban, de akkor teljesen egyedül lenne. Nara is hazamegy, és természetesen az összes Potter és Weasley is. És nem igazán akart egyedül karácsonyozni a tanárokkal.

De ha arra gondolt, hogy hazamegy a régi házba, a kétségbeesett és dühös szüleihez, akik úgy néznek majd rá, mint akik nem is ismerik... Ráadásul elképzelni sem tudta, milyen lesz majd Hugo, Nara és a többiek nélkül. Már éppen megszokta, hogy végre vannak barátai. Nem akart tőlük ilyen hamar elválni.

Aztán az utolsó mondatra esett a pillantása.

Vagyis nyilván igen, de te ugyanaz vagy.

Vajon tényleg ugyanaz? Mert ő egyáltalán nem úgy érezte magát, mint ahogyan otthon. Persze, benne volt az a Dahlia is, de ahogyan az élete, ő is más lett. Lehet, hogy csak apróságokban, de változott.

Elkomorult a gondolatra, hogy ez még tovább rontja az esélyeit arra, hogy a szülei ugyanúgy bánjanak vele mint régen, ne úgy, mint valami fura mutánssal.

Hugo észrevehette a dolgot, annak ellenére is, hogy folyamatosan a tollat kattintgatta.

– Mi a baj? – kérdezte. – Rossz hír?

Erre már Nara is felnézett, aki épp a latinkönyvet bújta.

– Nem – csóválta a fejét Dahlia, de a hangja elárulta. Hugo olyan pillantást küldött felé, ami azt üzente: „Ne hidd, hogy hagyjuk, hogy eltitkold!” Így Dahlia végül sóhajtott, és folytatta. – Nem igazán nevezném hírnek.

– A szüleid írtak? – kérdezte Nara.

– Bár ők lettek volna. De csak Dudley volt. Azt kérte, menjek haza karácsonyra.

Hugo erre hirtelen elkomorult.

– És persze szeretnék hazamenni, és hova máshova mehetnék? De... De attól félek, hogy nem örülnek majd nekem.

– Hm – köszörülte a torkát Hugo. – Talán nem a legjobb az időpont, de... Mi beszéltünk már a dologról. Nem akarjuk, hogy az egész karácsonyt a szobádba zárkózva töltsd, mert a szüleid el akarnak bujtatni.

Dahlia reménykedve nézett rá. Talán meg akarják látogatni? Bármilyen lehetetlen ötletnek tűnt is, hogy a Privet Drive négyes számú háza varázslókat lásson vendégül, Dahlia izgatott lett a gondolatra. Mennyire szeretné!

Hugo folytatta.

– Lily, Al és James is szeretnék, ha velünk karácsonyoznál. Már írtunk is Harryéknek, és azt mondták, örülnének, ha jönnél. Hiszen családtag vagy.

Dahlia próbálta felfogni a szavak értelmét.

– Azt akarjátok, hogy veletek karácsonyozzak?

– Hát persze. Nagyon jó szokott lenni. Legalább húszan bezsúfolódunk egy helyiségbe. Nagyi főz nekünk, és az egész teljes káoszba fordul. Fred és James mindig kitalálnak valamit.

Dahlia szinte látta maga előtt a jelenetet. Eddig egyszer járt Potteréknál, és az még annak ellenére is kellemes volt, hogy a szülei igyekeztek mindent elrontani. Most, hogy már ismeri is őket, biztos volt benne, hogy rögtön otthon érezné magát.

– Jól hangzik. De...

– De haza kellene menned a családodhoz – fejezte be helyette Hugo. – Semmi gond. Hozd őket is!

– Dursleyék egy újabb varázslóvacsorán. Nem gondolhatod komolyan – nevetett Dahlia, bár magában inkább aggódott, hogy milyen következményekkel járna a dolog. Lehet, hogy csak még jobban eltávolodnának.

– Azért gondold meg! – Aztán Hugo Narához fordult. – Neked is örülnénk – mondta, és látszott, hogy nem csak azért, hogy Nara ne érezze magát kívülállónak.

Aztán már rohantak is az első órájukra, aminek Dahlia most nagyon örült. Az egész karácsony dolgot át kellett gondolnia, lehetőleg egyedül. A levelet szépen összehajtogatta, és a talárja zsebébe dugta. Napközben többször is elővette, hogy újra meg újra elolvassa.


A kviddicsmeccs előtti nap maga volt a bolondokháza. Rose megszállottsága elérte a tetőpontot. Vörös szemekkel került elő a pincehelyiségből, és Dahlia biztos volt benne, hogy napok óta nem aludt.

– Elkészült. Még nem teljesen tökéletes, de a reggelinél már mindenkinek ezt kell olvasnia.

Dahlia elvett tőle egy példányt, és átlapozta.

Nem értette, Rose miről beszél. A Roxforti Hírmondó első példánya csodálatos volt. Először Hugo képei ragadták meg a figyelmét. Már látott párat a fotói közül, de csak most, hogy az újság tele volt velük, jött rá, hogy tényleg milyen tehetséges. Minden kép tele volt élettel, és nem csak azért, mert az alakok mozogtak.

Aztán végiglapozta gyorsan a rovatokat is. Minden ott volt, tökéletesen megszerkesztve. Némelyik cím villogott, némelyik váltogatta színét, de például a láthatatlanságról szóló cikk címe az első olvasás után köddé vált. A kviddicsszezont beharangozó főcím pedig még ennél is többet mutatott. A betűk póznákká és labdákká alakultak, és kviddicsezni kezdtek magukkal.

Aztán az újság végére érve Dahlia észrevette, hogy csak üres lapok maradtak. De amint a lapra koppintott a pálcájával, feltűnt egy rajz a Hollóhát ajtaján is lévő kopogtatóról, és egy szalagon egy dőlt betűs szöveg úszott be a képbe.


Bár tőled fakad, rejtély neked. Érted, mégsem tudod, mit jelenthet. Hol kínoz, hol babusgat. Négy betű messzire juttat.


Dahlia már megszokta az ilyen rejtvényeket, amelyekkel hollóhátasként meg kellett küzdenie. Gondolkozni kezdett, hogy vajon mi lehet a megoldás. Rose közben figyelmesen nézte, ami nagyon idegesítő volt. Dahlia úgy érezte tőle magát, mintha ő lenne a legidiótább ember a világon. Dühében már majdnem odaszólt Rose-nak, hogy addig meg se szólaljon, amíg neki csak egyetlen jelszót kell megjegyeznie.

Aztán hirtelen beúszott a fejébe a szőke lány, aki éjjelente kísértette. Már hetek óta nem látta – azóta, hogy megfulladt álmában. Mégsem tudta elfelejteni, mert egyre jobban félt tőle.

A pálcáját a sas csőrére húzta, aztán határozottan azt mondta:

Álom.

A papíron hirtelen megjelent a Hollóhát címere, és amikor Dahlia lapozott, már látta is a cikkeket, amelyek kifejezetten az ő házának szóltak. Néhány a kopogtató által feladott rejtvény megoldása is benne volt, hogy minden hollóhátas okulhasson belőle. Volt egy külön rovat, amit Nara a muglik által Tanulásmódszertannak nevezett dologról szólt. A lány azt gondolta, hogy ez minden házukbelinek hasznos tanácsokkal szolgálhat. Dahliának volt egy cikke arról, hogyan lehet variálni a ruhatárban a kék és a bronz színeket. Hugo néhány fotóval járult hozzá a hollóhátas részhez, amelyeket a klubhelyiségben csinált, egy idősebb lány pedig a kviddicscsapatuk taktikáját elemezte ki.

Dahlia még egyszer átlapozta az újságot, és átjárta az alkotás utáni elégedettség érzése. Büszke volt magára, hogy megdolgozott ezért az újságért, és bár tudta, hogy a munka oroszlánrésze Rose-nak jutott, mégis jól esett neki, hogy részt vett benne.

– Csodálatos lett! – mondta mosolyogva végül a vörös hajú lánynak, aki még mindig a reakcióját tanulmányozta. Még ha nem is lett volna ilyen jó, akkor is dicsérte volna Rose kedvéért, akinek az arcáról le lehetett olvasni az idegességet. – Tényleg nagyon jó lett! Elkapkodják mindet, mint a cukrot!

Rose arcán halvány mosoly jelent meg, de még mindig nem volt a határozott önmaga. Hogy oldja a feszültséget, Dahlia megkérdezte, amire már olyan kíváncsi volt napok óta.

– Miről kellett írnia Scorpiusnak?

Rose erre már határozottan vidámabbnak tűnt, kárörvendő kifejezés jelent meg az arcán.

– Írattam vele egy cikket arról, hogy a muglik szerint a szőkék értelmi színvonala... hm... finoman fogalmazva is alacsonyabb.

Hugo nővére erre halkan kuncogott, ami meglepte Dahliát. Még soha nem látta Rose-t ennyire emberinek és közvetlennek.

– Úgy tudom, az csak a nőkre vonatkozik.

– Igen, de ezt ő nem tudhatta – nevetett Rose. – Megátalkodott aranyvérű.

Dahlia elképzelte, ahogy az aranyvérűségére olyan büszke Scorpius a szőkék intelligenciája után kutat, és nem bírta ki, csatlakozott a lányhoz. Nevetve battyogtak fel a Nagyterembe, hogy megnézzék, hogy kapkodják el a Rose által maguk előtt lebegtetett Roxforti Hírmondó első példányait.

Játék a kertben  

Posted by Deszy in

Játék a kertben


Odakint hét ágra sütött a nap, Ariana pedig az ablakon keresztül nézte az üres kertet. Minden csábította. A levelek tündöklően zöldek voltak, a fű hívogatóan puha, és szinte érezte a kerti virágok illatát az orrában.

Nem szabadna kimennie, pontosan tudta ezt. A szülei nem voltak otthon, a testvérei pedig nem kísérgették volna szívesen. Egyedül pedig szinte mozdulnia sem szabadott a házon kívül. A varázsereje miatt volt minden.

De egyszerűen nem értette, mi vele a probléma. Hiszen csodálatos dolgokra képes! Babákat táncoltat és magához lebegteti a délutáni teát. Mi ezzel a baj?

Ariana képtelen volt elszakítani a pillantását az udvarról. Minden fűszálból kaland áradt. Olyan jót lehetne játszani ott kinn!

Végül nem bírt ellenállni. Pajkosan felhúzta pisze orrát, szája pedig csintalan mosolyra húzódott. Felszabadultan leszökkent a székről, amelyen térdelve eddig a külső világot leste, aztán apró, meztelen lábain kiosont a hátsó ajtón.

Észre sem vette senki. Al az emeleten bújta a könyveit, Aby pedig bezárkózott a szobájába.

Odakint még sokkal jobb volt, mint amire számított. Kellemes meleg fogadta, és így már hallotta a madárcsicsergést is, amitől az ablakok korábban elzárták. Kacagva ugrált körbe, aztán elfeküdt és belehempergőzött a fűbe. Hasra fordult és magába szívta az illatát, aztán felpattant. Képtelen volt betelni a kerttel, ami most csak az övé volt.

A virágokhoz szaladt, és leszakított egy dáliát. Ám abban a pillanatban a fehér virág szirmai lepotyogtak. Újabbat szakított le, de az is ledobta őket.

De nem hagyta, hogy ilyen apróságok elrontsák a délutánját. Hiszen övé az egész kert! Azt csinál, amit akar! Lehuppant a szirmok mellé, és a kezében tartott üres szárakat feltartotta. Aztán a másik kezét felemelte, és abban a pillanatban a szirmok felemelkedtek, és a levegőben visszaúsztak a szárra. Aztán a virágok olyanok voltak, mintha soha nem hervadtak volna el.

Elégedetten nézte a két szál, hófehér dáliát, és el is határozta, egy egész csokrot akar belőlük. Ám ekkor a háta mögül hirtelen fiúhang ütötte meg a fülét.

– Látod ezt, Dursley?

Ariana gyorsan a hang irányába fordult, a virágokat pedig a háta mögé rejtette. Rettenetesen megijedt, amikor meglátta a három fiút, akik éppen átugrottak az ő kertjükbe. Ami előbb még a csoda tárháza volt, most a félelem börtönévé változott számára.

– Na, nem kell megijedni! – mondta a tagbaszakadt szőke fiú. – A nevem Duncan. Duncan Dursley. Nem kell félned tőlünk.

Utóbbi mondata azonban egyáltalán nem volt megnyugtató. Szeme gonoszan csillogott, és a mosolya sem kedves volt, hanem inkább gúnyos. Mintha épp élete legjobb játékára készülne. De Ariana nem akart ilyen játszani.

Kommentek :)