Egy végzős Dursley Roxfortban - 12. fejezet  

Posted by Deszy in

12. fejezet
Irány a Roxfort!


Dahlia nem volt olyan gyors, mint szerette volna. A csomagok már nem lassították őket, mivel amint átlépték a falat, lebegtetni kezdte őket, de ezzel csak azt érte el, hogy Emma megtorpant, és csodálattal bámulta a repkedő bőröndöket. Még a kezét is kinyújtotta, és végighúzta az egyik alatt, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak képzeli, hogy az orruk előtt lebeg.

Ezt Dahlia még aranyosnak is találta volna, ha nem lassítja őket vissza annyira, hogy Oliver még azelőtt odaérjen, hogy elérnék a biztonságot menedéket, amit jelenleg Hugo, Nara, Lily és a többiek jelentettek.

– Már vártalak. – Oliver széles vigyora semmit sem változott, mióta utoljára látta, de persze ez nem volt meglepő, tekintve, hogy ez sajnos nem volt túl régen.

Emma feljebb emelte a fejét, hogy lássa a fiút, aztán elpirult. Fantasztikus, gondolta Dahlia, de inkább nem tette szóvá a dolgot.

– Akkor maradj itt, és várj még egy kicsit, én meg megyek a dolgomra.

A fiút láthatóan cseppet sem bosszantotta a válasza, ami őt viszont nagyon is bosszantotta.

Hirtelen Emma vékony hangját hallotta meg.

– Ő a fiúd?

Oliver felkacagott.

– Máris szimpatikus. Jó szeme van.

Dahlia csak morgott, és tiltakozva megrázta a fejét. A fiú közben leguggolt, hogy körülbelül egy magasságba kerüljön a kislánnyal.

– Oliver vagyok, te pedig...

– Emma – felelte szégyenlősen.

– Emma, akkor most mondd meg! Hát nem illenénk tökéletesen össze?

A kislány hevesen bólogatott.

– Ugyanolyan szép a hajatok – mondta.

– Hát ez fantasztikus! Most már a gyerekeket is megrontod. – Dahlia Emmához fordult. – Ne hallgass rá, nem minden arany, ami fénylik.

– Szóval elismered, hogy jóképű vagyok?

Dahlia szó nélkül újra megragadta Emma kezét, aztán az előbbinél sokkal határozottabban kezdte húzni a barátaihoz. A világ minden galleonjáért sem akart hátranézni, de Oliver nevetését még így is hallotta.

– Jól indul az év? – kérdezte Lily, és a fejével a mardekáros felé intett.

– Képtelen leszállni rólam.

– Úgy látom, nincs egyedül – mosolygott Hugo, a Dahlia kezét szorongató lányra utalva.

Emma kérdőn felnézett.

– Ő a fiúd?

Hugo rekordsebességgel kapta fel a fejét a kérdésre, és a zavara tagadhatatlan volt. Hol Emmára, hol Liára nézett, az arca pedig olyan vérvörös színt öltött, amilyet csak nagyon ritkán.

– Nem, Emma. Ő a barátom.

Lia mindenkit sorban bemutatott, és rögtön el is felejtette Olivert, amint a barátait figyelte. Hugo kattintott néhány képet Emmáról, aki ennek először nem nagyon örült. Amikor azonban a fiú megígérte, hogy készít neki belőle egy albumot, amit majd évekkel később visszanézhet, végül még nevetett is, miközben Hugo fotózta. Lorcan és Lysander arról kezdtek neki magyarázni, hogy vigyázzon a füle mögé dugott virággal, mert az ilyenekben gyakran bújnak el a babintok, de mielőtt kifejthették volna, mik azok a babintok, Lily oldalba könyökölte Lorcant, mire az rögtön elhallgatott.

Nara Albusszal beszélgetett, talán már búcsúzkodtak, hiszen Al a Roxfortba már nem jöhetett velük, szóval most tudtak még lopni néhány együtt töltött percet. Lia inkább nem is zavarta őket. Helyette Tiffel beszélgetett, aki Párizsban nyaralt, és elragadtatottan mesélt arról, hogy mennyi mindent látott.

Dahlia közben nem bírta ki, körbenézett. Rengeteg ismerős arc volt a peronon, de Jamest sehol sem látta. Remélte, hogy kijön elköszönni tőlük, de biztosan megint lefoglalta az edzője. Tényleg olyan volt, mint egy hajcsár, Lia elképzelni sem tudta, hogy bírja a fiú. Nem éppen arról volt híres, hogy betartja a szigorú szabályokat.

Amíg ezen gondolkozott, Loo lépett oda hozzájuk.

– Jó napot, Weasley professzor – ugratta, de aztán hamar rájött, hogy alig néhány óra múlva tényleg így kell majd szólítania.

– Kérlek, legalább amíg fel nem szállunk a vonatra, szólíts Loo-nak. Kérlek!

– A tanár úrnak nem tetszik az új munkája?

– A munkával semmi bajom, de nem tudom, hogy fogom kibírni, hogy ne a neveteken szólítsalak titeket.

Erre a részére Lia eddig még nem is gondolt. Elég nehéz volt az, hogy neki Weasley professzoroznia kell, de azt csak most fogta fel, hogy ezentúl nem Dahlia lesz a fiú számára, hanem Ms Dursley, esetleg Dursley kisasszony. Csodálatos, mintha nem lenne elég baja!

– Biztosan nehéz lesz, de menni fog – kapcsolódott be a társalgásba Tiff. – És ennyi áldozatot megér, hogy végre rendes Átváltoztatástan tanárunk legyen.

Lia bólintott, aztán hallgatta még egy ideig, amint Tiff és Loo Jasonről beszélgetnek. Hirtelen felindulásból Emmához fordult.

– Emma, hadd mutassam be a legjobb tanárt, akitől idén tanulni fogsz.

Loo kedvesen üdvözölte, de ez nem is lepte meg Dahliát.

– Akkor ő a fiúd? – kérdezte, hol Loo-ra, hol Liára nézve.

A boszorkány kényszeredetten felnevetett.

– Nem, Emma, ő sem az.

Loo kíváncsian felvonta a szemöldökét.

– A fiúd?

Dahlia érezte, hogy most ő pirul el.

– Befelé jövet összefutottunk Oliverrel – válaszolta egyszerűen, mintha ezzel mindent elmondott volna.

– De ugye nem...?

– Persze, hogy nem! – csattant fel a lány. – Ennyire kétségbeesettnek tűnök?

Loo nevetett.

– Nem, annak nem.

A beszélgetést a Roxfort Expressz szakította a félbe, a jelzéssel, hogy a vonat hamarosan indul. Dahlia tudta, hogy Hugo már biztosan foglalt nekik kabint, ez minden évben így ment, de hirtelen eszébe jutott, hogy arra nem is gondolt, mi lesz Emmával. Persze, elfért volna velük, de talán jobban tette volna, ha összeismerkedik néhány elsőssel.

Tiff mintha ugyanerre gondolt volna.

– Van egy ismerősöm, aki szintén most kezd a Roxfortban. Bemutatlak neki, biztos, örülni fog.

Lia biztatóan Emmára mosolygott, aztán nézte, ahogy eltűnik a vonatban Tiffel. Szép lassan mindenki elkezdett felszállni, Loo-nak is mennie kellett.

Ő is épp indulni készült, amikor hirtelen valaki megérintette a vállát.

– Csak nem gondoltad, hogy búcsú nélkül hagylak?

Dahlia ezer közül is felismerte volna a hangot, úgyhogy amint megfordult, rögtön a fiú nyakába vetette magát.

– Azt hittem, már nem jössz.

– Nélkülem nincsen roxforti indulás, ezt már tudhatnád.

James meglehetősen nyúzottnak tűnt, a ruhája lógott rajta, és Dahlia azt is észrevette, hogy még sáros a füle mögött. Edzésről jött, és láthatóan nagyon kellett sietnie, hogy még tizenegy előtt ideérjen.

– Nem is lett volna ugyanolyan, az biztos. Már az éjszakai túrák sem ugyanolyanok nélküled.

James átvetette a karját Dahlia vállán, és magával húzta a vonat felé.

– Az is csoda, hogy eddig még nem buktál le nélkülem.

– Akarod mondani, a Tekergők nélkül.

– Most megsértettél. Hiszen tudhatnád, hogy a vérbeli Tekergő áll melletted.

– Hát persze! Szeretnéd ha új köszönést is bevezetnénk a tiszteletedre?

– Új köszönést? – ráncolta a szemöldökét James, mert nem értette, mire gondol a lány.

– Hát, valami olyasmire gondoltam, mint „Esküszöm, hogy rosszban sántikálsz”.

James nevetett, aztán hirtelen irányt változtatott.

– Hová megyünk? Hugóék ott vannak! – értetlenkedett Dahlia.

– Az lehet, de nincs kedvem azt nézni, ahogy az öcsém meg a barátnője szerelmes pillantásokat váltva könnyes búcsút vesznek egymástól.

– Szóval akkor nincs könnyes búcsú? Pedig én úgy reménykedtem! – ugratta a lány Jamest.

– Mellettem maximum a nevetéstől könnyezhetsz. Egyébként is, úgy csinálnak, mintha nem tudnák mindketten, hogy Al már a héten be fog szökni, hogy meglátogassa. Persze csak miután írt egy nyálas levelet arról, hogy mennyire hiányzik neki.

– Hú, de cinikus itt valaki!

– Cinikus? Túl sokat voltál Rose-zal.

– De most komolyan! – lökte oldalba Dahlia. – Aranyosak együtt.

– Van az a szintje az aranyosnak, amitől már rosszul van az ember.

– Csak féltékeny vagy, mert te még nem éreztél így – nevetett a boszorkány.

– Honnan tudod, hogy nem? – James nevetett, de amikor Dahlia a szemébe nézett, nem a szokásos vidámságot látta. – Egyébként pedig te beszélsz? Te sem voltál még szerelmes.

– Honnan tudod, hogy nem?

A Roxfort Expressz megint sípolt, ez volt az utolsó figyelmeztetés, hogy a diákok felszálljanak. James mégis úgy döntött, hogy odamennek a többiekhez, és gyorsan elbúcsúzott a húgától.

– Aztán semmi jót ne halljak! – kacsintott James, amikor Dahlia felszállt.

Dahlia Hugóval és Narával osztozott a fülkén, mint mindig. Lilyék a többi griffendélessel ültek, és ez senkinek sem okozott gondot. Persze Nara nem sokáig maradhatott, hiszen iskolaelsőként dolga volt a prefektusokkal, de azért még így is mindig velük töltött egy kis időt.

– Emma hová tűnt? – kérdezte Hugo, amikor végre minden holmijukat sikerült elrendezniük. Nara addigra már el is tűnt, és megígérte, hogy legkésőbb egy órán belül visszatér.

– Az elsősökkel.

Hugo bólintott, aztán megint felemelte a nyakában lógó fényképezőgépet, és kattintgatni kezdett.

– Nem csináltál még elég képet? – tréfálkozott Dahlia. Természetesen tisztában volt vele, hogy ha Hugóról volt szó, akkor nem létezett olyan, hogy elég kép. Ha tehette volna, akkor még álmában is kattintgat.

– Az iskolaújságnak kell – vonta meg a vállát Hugo.

– Ennyi képpel meg tudnánk tölteni az összes idei számot – folytatta Dahlia, de a fiút egyáltalán nem zavarta, mert ő is nevetett.

– Akkor nem zavart annyira, hogy sok képet készítettem, amikor bájitaltanon kellett fotóznom – vigyorgott a fiú.

– Ezt nem ér felemlegetni! Lila trutyi csöpögött a hajamból, még jó, hogy nem akartam, hogy az kerüljön a Roxforti Hírmondóba!

– Ismerd el, hogy ha nem fotózok folyamatosan, akkor nem lett volna egyik sem elég jó neked.

– Nem én vagyok a fotós! Neked se lett volna elég jó egy olyan kép, amin úszok abban a nyálkában.

– Tévedés. Én imádom rólad azt a nyálkás képet.

Dahlia kiöltötte rá a nyelvét, mire megint nevettek. Ritkán fordult elő, hogy előkerült Hugo vicces oldala, leginkább csak akkor, amikor ketten vagy hárman voltak. De olyankor kifejezetten szórakoztató volt. Nem olyan önimádó, mint James és nem olyan tenyérbemászó, mint amikor Oliver viccesnek gondolta magát.

– Ha bárkinek is meg mered mutatni! – fenyegette Dahlia Hugót, és közben még az ujját is megrázta, bár tudta, hogy ettől a fenyegetés csak komolytalanabbnak tűnik.

– Pedig kellene egy címlapfotó a nyitószámra, és arra gondoltam...

– Ne merészeld!

– Jól van, Lia, nyugi! De ismerd el, hogy szereted, hogy fotózok!

Dahlia ezen elgondolkozott. Tulajdonképpen soha nem töprengett azon, hogy szereti-e, amit a fiú csinált. Hugónak legalább annyira része volt a fényképezőgépe, mint ahogy Narának a könyvek vagy Jamesnek a Tekergők. El sem tudta volna képzelni a gépe nélkül, és szinte furcsa lett volna, ha nem hallja rendszeres időközönként a kattogó hangot. Ráadásul Hugo tényleg tehetséges volt, és nem csak azért gondolta így, mert a barátja. Ahogy teltek az évek, ez egyre nyilvánvalóbbá vált.

– Rendben van, elismerem. Szeretem, hogy fotózol, és furcsa lenne nélküle – tartotta fel a kezét megadóan. Hugo abban a pillanatban kattintotta el megint a gépet.

– Egyébként hoztam neked valamit, bár azt hiszem, már nincs rá szükséged.

Dahlia kérdőn felvonta a szemöldökét, és kíváncsian vette el a füzetet, amit Hugo felé nyújtott.

Egy kis tanácsadó prospektus volt boszorkányoknak és varázslóknak, elképzelni sem tudta, honnan szerezte a fiú.


Hogyan ragadjunk újra pálcát?
Tanácsok a visszaálláshoz balul elsült átkok után


Hugo kényelmetlenül ficánkolt, miközben Dahlia gyorsan átfutotta, miről is van szó.

– Tudom, hogy te nem csináltál semmilyen félresikerült átkot. De gondoltam... Gondoltam, segít, hogy egy nagy trauma után hogy lehet újra varázsolni, és...

Dahlia felpattant, és megölelte a fiút.

– Köszönöm!

Igaza volt abban, hogy már nincs szüksége a prospektusra, de attól még nagyon jó érzés volt tudni, hogy ennyire aggódott érte.

– Én is hoztam ám valamit neked.

– Nekem? – kérdezte döbbenten Hugo.

Dahlia felkapta a kosarat, amibe Petuniával egy fél élelmiszerraktárat felhalmoztak, mélyen beletúrt. Szinte rögtön megtalálta az almás pitét, és a fiúnak nyújtotta.

– De nehogy azt hidd, hogy én sütöttem!

Hugo felnevetett, és vett belőle.

– Lia, tudom, hogy te nem tudsz sütni.

– Anya csinálta – vallotta be, aztán mindent kitálalt Hugónak.

Elmesélte, mi történt Madam Malkinnál, amikor elváltak tőlük az Abszol úton – amikor szóba került a nyaklánc, Hugo rögtön Dahlia nyakára kapta a pillantását, és amikor meglátta a dáliás medált, halványan elmosolyodott –, aztán mesélt Petunia különös nyugodtságáról, és végül beszámolt az aznap reggel történtekről is.

– Szerinted megőrült? – kérdezte, mert még mindig kicsit tartott ettől a lehetőségtől.

Hugo félretette a sütit, amit addig evett, aztán megfogta mind a két kezét.

– Nem őrült meg, csak szeret téged.

– De hát régen...

– Néha kell egy kis idő, amíg rájövünk, hogy mi a helyes. Ha olyan emberek között nősz fel, mint amilyen Harry is, akkor kicsit nehezebb ezt megérteni. Vannak, akiknek nem olyan nehéz szétválasztani a jót és a rosszat, ilyen Harry is. De vannak, akik félnek, és egyszerűen csak szükségük van egy kis időre, amíg összeszedik a bátorságukat és megtalálják a helyes utat.

Dahlia oldalra döntötte a fejét, és hirtelen meg is feledkezett Petuniáról.

– Mikor lettél te ilyen... bölcs?

Hugo felnevetett.

– Hát nem a Hollóhátba kerültem?

Dahlia inkább hallgatott, és nem mondta meg a fiúnak, hogy még mindig nem érti, hogyhogy nem a Griffendélbe osztotta a Teszlek Süveg.

Valaki hirtelen felrántotta a fülke ajtaját. Lorcan és Lysander álltak ott, mögöttük pedig már érkezett Lily és Tiff is.

Lorcan amint meglátta a pitét Hugo kezében, elkiáltotta magát.

– Süti!

A következő pillanatban már nyakig volt a kosárban. Lily nagyot sóhajtott, a szemét forgatta és Dahlia felé tátogta, hogy: Sajnálom.

Dahlia csak megvonta a vállát, aztán visszatátogta: Fiúk.

Hugo még próbálta menteni a menthetőt, és legalább a saját adagját eltávolítani az ikrek tűzvonalából. Dahlia rákacsintott, aztán anélkül hogy elővette volna a pálcáját, Hugo felé lebegtetett egy újabb szelet almás pitét.

– Anya neked sütötte, szóval megérdemled.

– Nekem? – kérdezte csodálkozva Hugo.

– Jó benyomást tehettél rá, ha varázsló létedre még a kedvenc sütidet is megjegyezte.

– De hát én nem csináltam semmit, csak...

– Csak magadat adtad. A cuki varázsló, akinek még a megátalkodott mugli anyám sem tud ellenállni.

Hugo elpirult, amitől valamiért még hangsúlyosabbak lettek a szeplők az arcán, és inkább tovább ette a sütijét. Dahlia lehuppant mellé, mert a többiek elfoglalták a helyét, aztán boldogan nézte, ahogy a barátai tömik magukba az otthonról hozott ételeket. Amikor a büfékocsi megérkezett, a boszorkány csak benézett, és a fejét csóválva haladt is tovább – itt már nem volt szükség rá.

Egy végzős Dursley Roxfortban - 11. fejezet  

Posted by Deszy in

11. fejezet
Valami új kezdete


Dahlia a talárszabászatban történt incidens után úgy rohant vissza Harryékhez, mintha legalábbis halálfalók üldöznék. Valójában azonban az Oliverrel való találkozás emlékétől és Petunia egyelőre még fel nem tett kérdéseitől akart szabadulni. Újra meg újra visszaidézte, mi is történt néhány perccel korábban, és nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy Oliver túlságosan is könnyen az ujja köré csavarta az édesanyját. Lehet, hogy varázsló volt és ráadásul még mardekáros is, de Dahlia úgy sejtette, Oliver könnyedén az összes orvoscsemete elé került az anyja listáján, már ami az ő kívánatos udvarlóit illeti. És ez nem tetszett neki, az pedig még kevésbé, ha arra gondolt, mit fog válaszolni Petunia kérdéseire. Csak remélni merte, hogy ha elérik a fiúkat, azok a kérdések ott is maradnak édesanyja fejében.

Ezért úgy loholt, hogy az Abszol úton több boszorkány is mérgesen nézett utána, egy kifejezetten ronda látvány nyújtó, foghíjas néni pedig még morgott is valamit a bajsza alatt. Idegesítő módon férfiakat egyáltalán nem zavarta a dolog, amint Liára pillantottak, a homlokukon megjelent dühös ráncok nyomban kisimultak, és idegesítő vigyor vette át a helyüket.

Végül rekordidő alatt érkeztek meg a fagyizóhoz, és mindketten lihegtek, mire a két varázsló meglátta őket.

– Hát veletek meg mi történt? – kérdezte Harry.

Hugo is érdeklődve méregette Dahliát, hátha megtalálja a magyarázatot. A lány csak megrázta a fejét, a barátja pedig annyiban hagyta a dolgot.

Nem is kérdezett, még akkor sem, amikor már rég otthon voltak, a Privet Drive-on. Dahlia tudta, hogy arra vár, magától elmondja neki, de egyelőre semmiképp sem volt kedve hozzá. Tudta, hogy Hugo megértené, az Oliver téma mégis olyasmi volt, amit igyekezett kerülni.

Petunia elől azonban nem menekülhetett, hiszen egy házba voltak összezárva. Dahlia úgy tett, mintha nem venné észre a lopott pillantásokat, és az alkalmakat, amikor édesanyja szóra nyitotta a száját. A faggatózásra sem reagált, aztán hogy mégis kinyögjön valami választ, gyorsan elhadart néhány dolgot, amit Oliverrel tudott. Csupa semleges információ, semmi lényeges. Olyasmiket hogy mik a közös óráik (sajnos kettő is volt), hogy mindketten írnak a Roxforti Hírmondóba.

Amikor már nem volt több kérdés, végre száműzhette a fiút a gondolataiból, és az új roxforti tanévre koncentrálhatott.

Életében először nem kellett rejtőzködnie, amikor összecsomagolt. Persze volt egy kis része – igazából nem is olyan kicsi –, amelyik nem akarta ezt, hiszen ez csak azért következhetett be, mert meghalt az édesapja. De így is felszabadító érzés volt, hogy szabadon rakosgatta egyik helyről a másikra a tankönyveit, amíg sikerült eldönteni, melyikre lesz szüksége és melyikre nem. Aztán következtek a ruhái és az egyéb varázseszközök, és végül minden egyéb, amire szüksége volt, például Veda bagolycsemegéje.

Azon, hogy minden eddiginél több holmit csomagolt el, meg sem lepődött. A végzős év minden szempontból hosszúnak ígérkezett. Bár talán darabszámra kevesebb tankönyvet kellett megvenniük, mint az addigi években, ám az a kevés, ami a listáján szerepelt, meglehetősen vaskos olvasmánynak bizonyult. Ahhoz, hogy a kiválasztott tárgyakban tényleg elmélyüljenek, a RAVASZ előtt elképesztő mennyiségű tananyagot kellett még megtanulniuk, és minden eddiginél nehezebb varázslatokat begyakorolniuk. A magasabb szintű varázslatok miatt el kellett csomagolnia a korábbi években beszerzett tankönyveit is, mert sohasem tudhatta, mikor lesz szüksége ismétlésre.

Az indulás előtti napon még megírta az utolsó leveleket a barátainak, és Veda lelkére kötötte, hogy feltétlenül érjen vissza még aznap, mert nem akart egy üres kalitkával rohangálni. Az igazság az, hogy azt akarta, Veda ott legyen vele a pályaudvaron, amikor utoljára indul a Roxfortba.

A bagoly nem is okozott csalódást, Dahlia másnap reggel a szobájában találta az alvó Vedát, aki valamikor az éjjel érkezett, és anélkül repült be a nyitott ablakon, hogy felébresztette volna őt.

Amikor a rengeteg holmijára nézett, bátorságot merített a tudatból, hogy már csak néhány óra választja el a barátaitól. Megmarkolta a pálcáját, és anélkül lebegtette le a csomagokat, hogy bármilyen varázsigét elsuttogott volna. Legalább gyakorolta a nonverbális varázslást.

Legnagyobb döbbenetére Petunia nem kapott szívrohamot, amikor megérkezett a csomagokkal az előszobába. Egy szót sem szólt akkor sem, amikor azok a magasból a földre pottyantak, majd anélkül, hogy Dahlia hozzájuk ért volna, takaros rendben egymás tetejére szökkentek.

A következő pillanatban arra lett figyelmes, hogy Petunia abbahagyta, amit eddig csinált, és a bőröndöket nézegeti.

– Lily is ugyanígy csinálta régen – jegyezte meg. – Persze neki nem volt ennyi csomagja.

Dahlia döbbenten nézett a konyhában újfent eltűnő édesanyja után, majd rögtön utána ment. Tisztázniuk kell végre az egész helyzetet. Nem gondolta, hogy a döbbenete tovább nőhet, pedig így lett. A konyhaasztalon ugyanis egy nagy halom becsomagolt étel pihent takaros kis csoportokban. Voltak szendvicsek, különböző saláták dobozokban, Dahlia még többféle süteményt is észrevett. Olyan volt, mintha parti készült volna.

– Ez mi? – kérdezte.

– Nektek készítettem az útra.

– Nekünk?

– Neked és a barátaidnak. Hugo mondta, hogy szereti az almát, úgyhogy sütöttem almás pitét is. Adhatnál belőle annak a másiknak is. Hogy is hívták?

– Almás... Hogy mi?

Petunia mindeközben tovább csomagolt, és valahonnan még egy piknikkosarat is előkerített. Összeráncolt homlokkal nézegette, majd megcsóválta a fejét.

– Nem fog beleférni.

– Anya! Megállnál egy pillanatra?

Az egy dolog, hogy az édesanyja jobban viselte a varázslást, mint eddig bármikor, de ez olyan volt, mintha valami párhuzamos univerzumba került volna. Kezdett komolyan aggódni Petuniáért. Lehet, hogy idegösszeomlása van?

A nő a kezét tördelte, és látszott, hogy nagyon ideges.

– Mi ez az egész? – fakadt ki Dahlia, és közben leült, mert nem bírta tovább. – Eljössz az Abszol útra, és hihetetlenül jól kezeled. Nem zavarnak a repkedő bőröndök sem. De most még sütsz is, hogy legyen mit ennünk a varázsló barátaimmal? – A varázsló szót direkt kihangsúlyozta.

Petunia hosszúnak tűnő ideig nem válaszolt. Fel-alá járkált a konyhában, aztán végül megállt és kihúzta magát. Olyan határozottnak látszott, mint amilyennek Dahlia még sosem látta.

– Nem fogok még egy embert elveszíteni, akit szeretek. Ha ehhez el kell fogadnom, hogy tárgyak repkednek a házamban, és hupilila csillagok hullanak a plafonról, akkor ezt fogom tenni.

Dahlia leesett állal nézte. Úgy tűnt, az édesanyja nem akar több szót fecsérelni a témára, mert mintha mi sem történt volna, folytatta a csomagolást. Megpróbálta az összes ételt bepréselni a kosárba, de nem sikerült.

– Most is tizenegykor indul a vonat? Mert akkor még elmehetnénk gyorsan a nagyobb kosárért. Vagy Dudlus elhozhatná, amikor érted jön, fel is hívom Violát.

– Anya! Nem lesz rá szükség.

Még csak egyszer csinált ilyet, de most úgy érezte, muszáj sikerülnie. Nem igazán értette, miért érzi akkora szükségét, hogy ő oldja meg a gondot, méghozzá varázslattal, de ez volt a helyzet. Talán azt akarta bizonyítani Petuniának, hogy a varázslat jó dolog, vagy egyszerűen csak ellenőrizni, hogy tényleg komolyan gondolta-e, amit mondott. Vagy esetleg megköszönni, hogy végre elfogadja?

Fogalma sem volt, de a pálcáját a doboz felé tartotta, és úgy koncentrált, mint talán még soha azelőtt. Egyszerre vetette be mindkét Dahliát. A boszorkány a varázsigét mormolta magában, minden egyes szótagot tökéletesen hangsúlyozva, a pálcáját milliméterre pontosan úgy mozgatva, ahogyan azt tanulta. De valahol mélyen a véla énje is mocorgott a nagy koncentrációtól. Ez a fele a varázslatnak egy sokkal ősibb, elemibb fajtáját vetette be. Mindezt azért, hogy néhány pillanattal később a kosár elnyelve az összes belepakolt ételt.

Petunia tátott szájjal nézte. Amikor Dahliára emelte a tekintetét, a lány még látta a régi félelmet és tartózkodást a szemében, de aztán hirtelen lerázta magáról.

– Akkor azt hiszem, vághatok még néhány szeletet mindenből.

Mire Dudley megérkezett Liáért, már a fél Roxfortnak elég étel volt a piknikkosárban. Még jó, hogy a súlya nem volt olyan nehéz, mint kellett volna lennie, mert elég nehéz volt a bőröndöket is kicipelni a kocsiig, majd beemelni a csomagtartóba varázslás nélkül.

– Nehogy elfelejts írni, amíg ott vagy. Elvárom, hogy legalább hetente egyszer írj – kötötte Petunia a lánya lelkére a kocsiban. Dahlia látta, hogy Dudley lopva a visszapillantó tükörbe néz, hogy biztosan az édesanyja mondta-e azt, amit hallott. Ő maga is nehezen akarta elhinni a hirtelen jött pálfordulást.

– Nálunk nincs posta.

Petunia legyintett.

– Hát persze, hogy nincs. De nem ezért viszed Vedát?

Lia kényszeredetten bólintott. Valóban tud levelet küldeni Vedával, de az egész még mindig nagyon furcsa volt. Szinte képtelen volt maga elé képzelni a jelenetet, amint Petunia készségesen beengedi a baglyot az ablakon, hogy aztán leoldozza az üzenetet a lábáról.

– Írok majd – ígérte meg végül mégis. Ez a nap már úgysem lehet furcsább.

Legszívesebben rögtön rohant volna, hogy mindent elmondjon Hugónak, és megkérdezze, hogy nem lehet-e, hogy kimosta az agyát, amíg nem figyelt az Abszol úton. Almás pite?

Így amikor végül megérkeztek a King's Crossra, Dahlia már tépte is fel a kocsi ajtaját, mert olyan gyorsan a kilenc és háromnegyedik vágányon akarta találni magát, amilyen gyorsan csak lehetséges. Nagyon gyorsan meg is érkeztek a kilences és a tízes vágányhoz, és Dahlia megfordult, hogy elbúcsúzzon. Az újonnan jött lelkesedés talán még arra is rávitte volna Petuniát, hogy át akarjon menni a fal túloldalára, de ezt meg akarta akadályozni.

– Írok – ismételte, amit már a kocsiban is mondott. – És nektek is – fordult a testvéréhez.

Petunia bólintott, és megölelte, és Lia legnagyobb örömére nem kérdezte meg, hogy vele mehet-e a vonathoz. Amikor elindultak, Dahlia még nézte őket egy ideig, ahogy távolodtak. Ennyire furcsa még soha nem volt az útja a Roxfortba, pedig valójában még el sem indult.

Aztán hirtelen észrevett egy szőke kislányt, aki a kilences és a tízes vágány között álldogált, és tanácstalannak látszott. Kétségtelenül Roxfortba igyekezett, ezt Dahlia ennyi év után már egy pillanat alatt képes volt megállapítani, még az elsősökről is. Hatalmas koffer volt nála, bár állatnak nyomát sem látta a lánynál. A kezében viszont a roxforti borítékot szorongatta, és a két vágány közötti falat nézte.

Lia még emlékezett, milyen volt először. Persze Loo ott volt vele, aztán Harryék is, de mégis idegen volt neki a világ, ahogyan úgy tűnik, a lánynak is.

– Szia – szólította meg. – Roxfortba mész? – kérdezte egyszerűen.

A kislány barna szeme kitágult, amikor meghallotta, mit kérdezett, és ijedten bólintott. Dahlia próbált biztatóan mosolyogni.

– Tudod, mit kell tenned?

A lány végre megszólalt. A hangja még vékonyabb volt, mint amilyennek várta, és kicsit remegett.

– A falon át. Elmagyarázták. De nem merek...

– Nem mersz átmenni. Ez érthető. Én is féltem, amikor először jöttem, de hidd el, hogy nem lesz semmi baj. – Hogy kicsit megnyugtassa a kislányt, bemutatkozott. – Dahlia vagyok. És te?

– Emma.

– Hát akkor, Emma, elmondom, mit fogunk csinálni, jó? – Megvárta, amíg Emma bólintott. – Megfogjuk egymás kezét, aztán lehunyjuk a szemünket, és rohanunk.

– De... Biztos, hogy el fog tűnni a fal?

Dahlia körbenézett, hogy megbizonyosodjon, nem figyeli őket senki. Szerencsére mindenki rohant, mint ahogy általában a vasútállomásokon. Úgyhogy előrenyújtotta a kezét, és miközben eltűrte Emma haját, egy kis virágot varázsolt a füle mögé. Emma rögtön odakapott, és amikor megérintette a szirmokat, megjelent az első mosoly az arcán. Még apró gödröcskéi is voltak a szája két oldalán.

– Bízz bennem! – kérte a boszorkány, a kislány pedig bólintott, és rögtön megfogta a kezét.

Dahlia még egyszer Emmára nézett, és kicsit irigyelte. Irigyelte, amiért még hét hosszú éve van a Roxfortban. De ahogy a fal felé közelített, kezében Emmáéval, elhatározta, hogy nem gondol erre. Még neki is van egy teljes éve, és senkinek és semminek nem hagyja, hogy tönkretegye az utolsó hónapokat, amiket a Roxfortban tölthet. Az utolsó évet, amikor a barátaival lakhat és a Hollóhát színeiben drukkolhat értük a kviddicspályán. Pontosan tudta, mi vár a végzősökre, és az biztos, hogy ő idén semmiből sem fog kimaradni.

Csak néhány századmásodperc volt, amíg átértek a falon, de ez is elégnek bizonyult, hogy szinte ünnepélyes esküt tegyen. Amikor pedig előbukkantak a túloldalon, kicsit minden a helyére került. Mert a Roxfort Expressz mellett, a gőzfelhők között rögtön észrevette a barátait, akik neki integettek. Látta Loo-t is, aki már nem griffendéles talárban volt, és Lia kényelmetlenül érezte magát, ha arra gondolt, a tanára lesz, ő pedig csak egy a diákjai közül. De még ez sem ronthatta el a kedvét. Ahogyan Oliver sem, aki hirtelen szintén megjelent, és felé közeledett.

Dahlia gyorsan cselekedett, és magával húzta a kislányt, aki még mindig a kezét szorongatta.

– Gyere, Emma! Bemutatlak a barátaimnak.

Kommentek :)