Dahlia Dursley  

Posted by Deszy in ,


Dahlia Dursley

A fiatal Dahlia
Dahlia a végzős évében


 













Dahlia Dursley 2008. június 21-én született. Csillagjegye ikrek. Születésnapja azért is különleges, mert ekkor van a nyári napforduló, amikor a leghosszabb a nappal.

Zöld szeme és szőke haja van, szüleivel ellentétben csinos.

Születésére már senki sem számított, hiszen a Dursley házaspár már egyáltalán nem volt fiatal. Az orvos szerint a megfoganása csoda.

Vernon és Petunia a hírre először teljesen kétségbe estek, már csak azért is, mert nem remélhettek még egy olyan csodálatosan tökéletes fiút, mint Dudley. Ez végül nem is lett probléma, hiszen Dahlia kislány lett.

Dahliát a szülei tejben-vajban fürösztették, mindent megkapott, amit csak akart. Dahlia egészen sokáig azt gondolta, hogy a szülei tökéletesek, de egy nap megváltozott az élete. Karácsony volt, amikor is Dahlia mindent elő akart készíteni a Mikulás érkezéséhez. Édesapja azonban kikelt magából, és leszidta, hogy repülő szán nem létezik, és karácsonykor semmi másnak nem kell örülni, mint az ajándékoknak. Dahlia akkor elhatározta, hogy ezt is fogja tenni. Innentől kezdve okosan és módszeresen kihasználta szüleit, megismerte gyenge pontjaikat, és pontosan tudta, mit kell mondani és tennie, hogy tényleg miden kívánsága teljesüljön.

Ekkor még sem Dahlia, sem szülei nem sejtették, hogy a legkisebb Dursley boszorkány. Tökéletes harmóniában élték varázstalan életüket, és Dudley is gyakori látogató volt náluk.

Dahlia életének egyetlen furcsasága az volt, hogy minden évben a születésnapjára ajándékot kapott Potteréktől, akik a rokonai voltak, de sem Vernon, sem Petunia nem akartak beszélni róluk neki. Az ajándékaikat egészen addig ki is dobták, amíg Dahlia észre nem vette a dolgot, és magának követelte őket. Potteréktől mindig valami különlegeset kapott, általában olyan édességeket, amilyenekről még nem is hallott.

Dahlia először a tizenegyedik születésnapján vette észre, hogy varázsol. Szülei cirkuszba vitték, és amikor a kötéltáncos megbillent, Dahlia annyira megijedt, hogy kinyújtotta a kezét, és ezzel a mozdulattal megmentette a lány életét.

Szülei jóformán szívrohamot kaptak, amikor ezt látták. Hiába is próbálták tagadni az igazságot, tudták, hogy Dahlia boszorkány. Ezt azonban még akkor sem akarták elfogadni, amikor Dahlia megkapta a levelét.

Végül amikor Neville Longbottom és Harry Potter, az unokatestvére eljöttek érte, Dahlia szülei tiltakozása ellenére is a varázsvilágot választotta.

(A teljes történetet nem mesélem el, tessék elolvasni a fejezeteket! ;D)


Dahlia a roxforti beosztási ceremónián a Hollóhátba került. Ide osztották be Hugót és Narát is, akikkel a legjobb barátokká váltak.

Dahlia pálcája Ollivander pálca, egy roppant különleges darab. Az ő pálcája az egyetlen Ollivander pálca, amiben vélahaj van. Tölgy, tizenkét hüvelyk, vélahaj maggal. Eléggé hajlékony.

Patrónust idézni még nem tud.

Egy állata van, egy bagoly. Karvalybagoly és a neve Veda. Eleinte nagyon visszahúzódó volt, de végül megtalálta az összhangot Dahliával.

(Dahlia adatlapja bővülni fog, ahogy halad előre a történet.)

Egy Dursley Roxfortban - 23. fejezet  

Posted by Deszy in

Ahogy már írtam is, az ünnep alkalmából (egy éves a blog!!!) dupla fejezetet kaptok, mivel az első nap is dupla fejezettel indult. Most készültem el vele, még teljesen friss. :) Megint ismételni tudom magam, ha hibát találtok, kérlek, írjátok meg nekem! 
Szóval annak mondanám, aki ma még nem volt fenn, hogy az a mai második fejezet, azaz kicsit görgess lejjebb, ott találod a 22. fejezetet! :D
Jó olvasást!


23. fejezet
Szópárbaj


– Scorpius?

– Hát igen. A Malfoyok verhetetlenek, ha idióta nevekről van szó.

– Ezt meg hogy érted?

– A Malfoy család régi aranyvérű família. Szerintem azért nevezik el a gyereküket mindig valami gonosz állatról, mert nem szorult beléjük túl sok kreativitás.

– Malfoy – gondolkozott Nara. – Jaj, már tudom! Anya mesélt egy Draco nevűről, akivel együtt járt ide. Nem kedvelte túlságosan.

– Hát, az én szüleim se. És senki sem, aki kicsit is normális volt. Nem is csoda. Malfoyék Voldemort emberei voltak.

Dahlia visszafordult Scorpius felé, és már egész biztos volt benne, hogy ő sem lehet sokkal jobb, mint az apja. És bejött a gazdagságra vonatkozó tippje is.

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte meg váratlanul Rose emelt hangon. Csak úgy sütött a szavaiból az utálat.

– Azt hittem, mindenkit tárt karokkal vársz a szerkesztőségbe. Legalábbis így harangoztad be.

– Igen, de...

Scorpius közbeszólt, mielőtt Rose folytathatta volna. Valószínűleg ő volt az egyetlen, akinek ez a mutatvány sikerült.

– Arról nem is beszélve, hogy a Roxfort úgy szép, ha színes. És a Mardekárnak is ugyanolyan fontos szerepe van az iskola életében, mint a Griffendélnek, nem igaz? Már ha nem fontosabb...

Rose egyre vörösebb lett, ahogy ott állt a zsámolyon, a tömeg pedig ide-oda kapkodta a fejét a szóváltást hallgatva. De közbeavatkozni senki sem akart, vagy senki sem mert.

– Vagy talán félsz, hogy kiderül, hogy tehetségesebb író vagyok nálad? Nem lenne meglepő – folytatta Scorpius, pedig Rose már épp készült megszólalni –, hiszen a felmenőim között akadtak már tehetséges zsurnaliszták. Bizonyára még te is hallottál Brutus Malfoyról, a Vitéz Varázsló szerkesztőjéről.

Scorpius utolsó szavaival szinte már lehülyézte Rose-t, ami igen nagy vakmerőség volt tőle. Rose lehet, hogy tudálékos, de azt még neki is el kellett ismernie, hogy valóban okos.

– Természetesen ismerem – húzta ki magát Rose. – Ő volt az az idióta és elfogult író, aki a saját elmaradott, mugligyűlölő nézeteivel traktálta az értelmes lakosságot. Ha te az ő nyomdokaiba akarsz lépni, csak tessék! Én viszont – hangsúlyozta ki – az értelmes cikket írók sorába fogok beállni.

A tömeg rögtön Scorpiusra nézett, és várták a csípős feleletet. De az csak nem akart érkezni.

Végül Rose nem bírta tovább.

– Akkor elárulod végre, mit keresel itt?

– Ennyit az értelmes szerzőkről. Épp most fordulsz hozzám, hogy helyetted válaszoljak meg valamit, amit TE nem tudsz.

Ezután már nyilvánvaló volt, hogy Scorpius miért nem válaszolt. Pontosan arra várt, amit Rose csinált. Direkt provokálta, hogy aztán a földbe döngölje. Igazi mardekáros.

– De hogy enyhítsek a tájékozatlanságodon – ami egyébként hatalmas hiányosság egy újságíró esetében – elmondhatom, hogy nem miattad jöttem, bármiről álmodozol is, Rosie.

Dahlia már tényleg kezdte azt hinni, Rose mindjárt felrobban. Épp elégszer volt tanúja hasonló dühkitöréseknek. Vernon Dursley hetente legalább egyszer esett át hasonlókon. Dahlia fejből ismerte a tüneteket: vörösödés, lilulás, apró izzadságcseppecskék a homlokon és a felső ajaknál, aztán egyre vörösebb, vörösebb – Vernon esetében ez gyakran már lila volt –, és végül a robbanás. Olyankor jobb volt minél messzebb tartózkodni a vernonia – így hívta Dahlia a dühkitöréses robbanást – alanyától.

– Hogy mi?

– Az igazság az, hogy nem önszántamból jöttem. Soha nem venne rá ilyesmire senki. Viszont McGalagony professzor valamiért úgy gondolta, ideális büntetőmunka lenne számomra, ha végeznék egy kis társadalmi munkát. Persze én sejtem, hogy csak azt akarta, hogy egy értelmes lény is dolgozzon az újságnál.

Dahlia magában már visszaszámolt a robbanásig. Rose arca már majdnem olyan vörös volt, mint a haja, ezért úgy saccolta, körülbelül tíz-tizenöt másodpercük lehet. Ám ekkor Hugo hirtelen közbelépett. Dahlia észre sem vette, hogy a fiú eltűnt mellőle, csak akkor, amikor már a nővére mellett állt.

Megfogta Rose kezét, aztán felállt mellé, és valamit súgott neki. Olyan halkan, hogy senki sem hallotta, de Dahlia tapasztalt szájról olvasó volt. Gyakran volt szüksége erre a tudására, amikor a szülei veszekedtek, és tudni akarta, hogy min.

Hugo azt súgta Rose-nak hogy nyugodjon meg, ami persze ilyenkor nem nagyon használt. Sőt, Dahlia általában csak még idegesebb lett, ha valaki nyugtatgatni próbálta.

Hugónál azonban úgy tűnik, működött a dolog. Dahliának a suttogók jutottak eszébe a jelenetről. Suttogónak hívják azokat az embereket, akik mintha beszéltek volna a lovak nyelvén – bármikor meg tudták őket nyugtatni. Na, pontosan ilyen volt Hugo is, csak ő nem a lovakat, hanem az embereket – vagy legalábbis a nővérét biztosan – nyugtatta meg. Aztán aprót intett a fejével Rose-nak, hogy kicsit szálljon le a zsámolyról.

Hugo alapvetően mindig szerény volt. Most is, ahogy ott állt a tömegből kiemelkedve, kicsinek és gyámolítani valónak tűnt, de amikor megszólalt, a hangja egyáltalán nem remegett.

– McGalagony professzor biztosan tudja, mit miért tesz. Minden új tagnak nagyon örülünk. Gyere csak beljebb, Scorpius. – Ezt olyan kedves mondta Hugo, mintha nem épp az előbb mondta volna azt a családjáról, hogy gonoszak. – Azt már elmondta Rose, hogy mindenkit csoportokba osztott, de Scorpius kedvéért még egyszer elmondanám, hogy mindenki a saját, névre szóló cetlijén lévő témában fog cikket írni. Gondolom, Rose neked is kitalál valamit, Scorpius.

Hugo utolsó mondatát még mindig a legkedvesebb hangon mondta, de Rose felcsillanó szeme elégtételt ígért.

– Igen, egy ilyen tehetséges írónak valami különleges témát kell találnom – jegyezte meg Rose, és az arcán a düh helyét szép lassan átvette az elégedett kárörvendés. Szinte már csak az hiányzott, hogy egy gonosz kacaj kíséretében összedörzsölje maga előtt a két tenyerét.

Mielőtt a dolog megint eldurvulhatott volna, Hugo folytatta.

– Én fotózni fogok, tehát sokatokkal fogok együtt dolgozni. Ha képet szeretnétek a cikketekhez, nyugodtan keressetek. És ha valaki érez magában kedvet hozzá, hogy ő is csatlakozzon az egyelőre egyszemélyes fényképész különítményemhez, szintén nálam kell jelentkezni. És akkor folytathatjuk is a névsort!

Hugo lelépett a zsámolyhoz, és előbbi önbizalommal teli felszólalását meghazudtoló módon szinte visszalopakodott Dahliáékhoz.

– Ez nagyon jó volt – örvendezett Nara.

– Egy varázsló vagy! – tette hozzá Dahlia, mire Hugo elmosolyodott.

– Hát, ezt már régóta tudom. A nagyi majd kiugrott a bőréből, amikor két évesen összeraktam a szétszakadt macimat.

– Tudod, hogy nem így értettem.

Dahlia még megtoldotta egy kis oldalba lökéssel a mondandóját, de titokban irigyelte Hugót, hogy pontosan tudja, mi volt az első varázslata. Ő maga nem emlékezett rá, hogy valaha varázsolt volna a trapézos lány előtt. Ha pedig történt ilyesmi, a szülei biztos találtak rá valami tudományos magyarázatot. Szóba sem jöhetett, hogy megkérdezze őket erről. Már ha egyáltalán szóba állnak majd vele, amikor hazamegy.

Rose visszaállt a zsámolyra, és ott folytatta, ahol abbahagyta, mielőtt Scorpius belépett. Sorolta a neveket, és adogatta a cetliket. A felsoroltak nem mindegyike volt boldog a saját témájával. Egy lány felsikkantott, amikor meglátta a sajátját, egy másik pedig ugrálni kezdett örömében.

Szép lassan Nara, és a Pottereke és Weasleyk is sorra kerültek.

Molly a legendás lényekkel foglalkozó csoportba került, Lucy pedig megkapta a szerelmi tanácsadás rovatot. Lily és Tiff a pletykarovatnál kötöttek ki, Albusnak a legfrissebb kviddicshírekről kellett tudósítania, Loo pedig az új varázskutatásokról szóló beszámolót kapta. Rose Narát legnagyobb örömére a muglis rovathoz sorolta.

Jobban belegondolva Dahliának el kellett ismernie, hogy Rose nem nagyon nyúlt mellé. Legalábbis az ő esetükben nem. Senki sem kapott olyan témát, amiről ne tudnak írni.

– Most pedig, hogy mindenki megtudta, melyik csoportba került, még néhány információ. A cikkeket jövő héten várom, nálam és Hugónál lehet majd leadni. Két hét múlva ilyenkor pedig ugyanitt találkozunk a szerencsésekkel, akik alapító tagjai lehetnek a Roxfort iskolaújságjának, a Roxforti Hírmondónak. – Itt halvány taps szakította félbe Rose mondandóját. Amikor a taps elhalt, Rose folytatta. – Addigra pontosabb információkat kaptok a rovatokról, és beszerzek minden szükséges dolgot ahhoz, hogy a szerkesztőség megfelelő formát öltsön. Úgyhogy mindenki úgy készüljön, hogy két hét múlva berendezzük az irodát.

Újabb taps tört ki, aztán ki-ki elindult a saját klubhelyiségébe.

Dahlia, Hugo és Nara is a Hollóhát tornya felé vették az irányt. Nara olyan izgatott volt, hogy le sem lehetett állítani.

– Dahlia, te is muglik közül jössz. Szerintem miről kellene írnom? Talán a repülőről? Vagy az már túl bonyolult lenne?

– Én fogalmam sincs, mi számít itt különlegesnek. A sima tollamra is úgy néztek, mintha minimum a jetit látnák.

– Hidd el, nálunk a jetiben többen hisznek, mint abban, hogy működhet a tollad – szólt közbe Hugo is, a toll szó előtt úgy megtorpanva, mintha nem lenne benne biztos, hogy így hívják.

– A jeti is létezik?

– Hát persze.

– Még a végén azt mondod, hogy a Loch Ness-i szörny is létezik.

Hugo elgondolkozott.

– A szörny talán túl erős egy kelpire, bár kétségtelenül nem a legkedvesebb lények. Legalábbis én nem nagyon szeretném, ha meg akarna enni valami.

Dahlia inkább nem feszegette tovább a témát, mert attól tartott, hogy minden legendás lényről kiderül, hogy valóság. Persze nem volt nehéz meggyőzni, az utóbbi időben annyi olyan dolgot látott, amiről korábban álmodni sem mert, de aznapra ennyi elég volt már.

– Mit lenne, ha a gumikacsáról írnál? – vetette fel Hugo.

A két lány egyszerre kérdezett vissza felháborodott hangon-

– A gumikacsáról?

– Ühüm. Nagypapa soha nem értette, mi értelme van. És Harry nem igazán tudta elmagyarázni neki. Anya is belekezdett néhányszor, de soha nem sült el jól a dolog.

– Valószínűleg azért, mert a gumikacsának az ég világon semmi értelme.

Amikor végül felértek a toronyba, szerencséjük volt. A kopogtató kivételesen roppant könnyű kérdést tett fel, valószínűleg azért, mert már ő is aludni szeretett volna. Dahlia tökéletesen meg tudta érteni, már ő is alig várta, hogy belefeküdjön a kék ágyneműbe.

Amikor néhány perccel később ez a vágya teljesült, mégsem tudott rögtön elaludni. Folyamatosan azon járt az esze, hogy vajon miről kellene írnia. Egyik pillanatban még egy normális ötlete sem volt, aztán hirtelen annyi támadt, mintha kinyitottak volna egy csapot a fejében. A bőség zavarában nem tudott dönteni, aztán amikor újra átgondolta őket, végül egyik sem tetszett neki igazán. Tudta, hogy valami nagyon jóval kell előrukkolnia, és itt, távol a mugli világtól esélye sem volt, hogy szerezzen valami divatlapot ihletszerzőnek.

Aztán rájött, hogy talán mégis lehetséges a dolog. El is határozta, hogy másnap ír Dudleynak, hogy küldjön neki Vedával néhányat.

Ez a terv végül megnyugtatta, és sikerült álomba merülnie.

Álmában egy divatbemutatón volt, ahol semmi sem volt szokványos. A kifutó a föld fölött vagy húsz centivel lebegett, és úgy hullámzott, mint a tenger. A közönség nem székeken ült, hanem seprűkön lebegett, és amikor megláttak egy ruhát, ami tetszett nekik, felemelkedtek, és körberepülték azt a modellt, aki viselte.

Aztán a kifutón váratlanul ismerős arcok tűntek fel. Hugo, Nara, Loo, James, Albus, Lily és a többiek mind ott voltak, és furcsa ruhában illegtek-billegtek. Dahlia csak akkor jött rá, hogy ő is a kifutón áll, amikor Hugo integetni kezdett neki. Ekkor körbenézett, és az egyik seprűn meglátta Olivert, mellette pedig ott lebegett Scorpius is. Feltűnő pillantásokkal méregették őt, aztán sugdolózni kezdtek.

Dahlia legszívesebben odament volna hozzájuk, hogy jól leteremtse őket, de a kifutó a lába alatt úgy hullámzott, hogy képtelen volt megmozdulni.

Amikor minden erejét bevetve mégis sikerült előrelépnie, a kifutó hirtelen tényleg vízzé változott, és Dahlia egy hömpölygő folyóban találta magát. Naráék mind eltűntek, a seprűk viszont megmaradtak.

Mindegyik hátán egy szőke alak ült, akinek haja ezüstösen csillogott. A lány az álmaiból.

– Segíts! – kiáltotta Dahlia. Bár tudott úszni, a folyóban úgy érezte, ezzel semmire sem megy. A sodrás hihetetlen erős volt, aztán Dahlia egy örvényt is észrevett.

De hiába kapálózott, a lány nem akarta kihúzni – egyik lány sem.

– Segíts! – nyögte újra, mire a tucatnyi egyforma alak kacagni kezdett.

– Neked nem kell az én segítségem – mondta csilingelő hangján az összes, aztán elrepültek a seprűkön.

Dahlia pedig már nem bírta tovább, és érezte, hogy elnyeli az örvény.

Egy Dursley Roxfortban - 22. fejezet  

Posted by Deszy in


Ma az ünnep alkalmából dupla fejezet kerül fel. A másikon még dolgozom, de gondoltam, addig is ezt megosztom. :) A kommenteknek most is, mint mindig, nagyon örülök. Amíg érkezik a 23. fejezet, meg is írhatjátok ehhez a hozzászólást. :) Ha hibát találtok, kérlek azt is jelezzétek, mert nem olvastam át.


22. fejezet
Szerkesztőség gyülekezik


Aznap már nem volt lehetőségük, hogy megkeressék Rose-t, mert már túl késő volt, és bár Dahlia szívesen kiosont volna, akár azt is kockáztatva, hogy elkapják őket, de Nara ezt semmiképp sem akarta. És bármilyen feldúlt volt is Hugo, ő sem szeretett volna büntetést szerezni.

Másnap reggel keresték Rose-t a Nagyteremben, de nem látták sehol. A Griffendél asztalánál ott ült Lily Tiffel, James, Albus, Loo és Jazz, és Dahlia még Lucyt és Mollyt is látta, de Rose nem volt sehol.

Hugo azonban annyira kétségbe volt esve, hogy ennek ellenére odasétált a Griffendél asztalához, és lehuppant a Potterek és Weasleyk közé. Ez volt az első olyan reggel, amikor nem a Hollóhát asztalánál reggeliztek. Dahlia nem tudott róla, hogy bármilyen szabályozás vonatkozott arra, hogy a diákoknak kötelező a saját házuk asztalánál reggelizni, ennek ellenére eddig még senkit nem látott idegen asztalnál.

Néhány másodpercig furcsa pillantásokat vetettek ugyan rájuk a többiek, de aztán amikor rájöttek, hogy egy Weasley is van a csapatban, mintha mi sem történt volna, tovább folytatták az evést.

– Nem láttátok Rose-t? – kérdezte Hugo szinte már kétségbeesett hangon.

Albus volt az, aki válaszolt.

– Én láttam, mielőtt lejött reggelizni. Szerintem a könyvtárba ment, legalábbis annyi könyv volt nála, hogy csak ez tűnik értelmes magyarázatnak.

Mielőtt azonban megkérdezhették volna, miért is keresi, hirtelen egy hugrabugos lány jelent meg, és megkopogtatta Hugo vállát.

– Szeretnék jelentkezni – mondta félénken.

– Hugo, nem is tudtam, hogy már toborzod is a háremed. Szólhattál volna, szívesen segítek. Sok csinos lányt ismerek – nevetett James, és Dahlia sem tudott visszafojtani egy mosolyt.

Hugo teljesen elvörösödött, aztán kénytelen-kelletlen előhalászott a táskájából egy darab pergament meg egy pennát, és a lány felé nyújtotta.

– Írd fel a neved és a házad!

A lány – akit a pergamenre firkantottak szerint Elizabeth Bluewoodnak hívtak – hevesen bólintott, aztán amikor végzett, idült mosollyal az arcán tért vissza a Hugrabug asztalához.

– Ez meg mi volt? – kérdezte meg Albus, ami mindenkit érdekelt.

– Ezért keressük Rose-t.

Az elgyötörtség Hugo hangjában nőttön nőtt. Dahlia persze megértette, hogy miért mérges Rose-ra azért, mert akarata ellenére, kérdés nélkül felírta, de el sem tudta képzelni, hogy miért rázta meg ennyire a dolog. Tulajdonképpen neki tetszett az iskolaújság ötlete.

– Rose felírta a Roxforti Hírmondó szerkesztőségi tagjának, és nem is szólt róla neki. Ez a lány jelentkezni akart nála.

James még hangosabban kacagott, és csak akkor hagyta abba, amikor Dahlia az oldalába könyökölt, de még akkor sem bírta ki megjegyzés nélkül.

– Hugo Vitrol jelentkezik egyenesen a Roxfortból, hogy részletesen beszámoljon az eltűnt vécédeszkák ügyéről.

Hugo ezt már nem bírta tovább, felpattant és elviharzott. Dahlia még megajándékozta Jamest egy mérges pillantással, aztán Narával együtt követték barátjukat.

– Várj már, Hugo!

Nara és ő kitartóan loholtak Hugo után, de a fiú meglepően jó kondiban volt. Dahlia még soha nem látta ilyennek.

– Ki az a Vitrol? – kérdezte Narától lihegve, mert a név ismerős volt neki, de nem tudta pontosan, honnan is.

– Rita Vitrol egy újságíró, aki előszeretettel teszi pokollá interjúalanyai életét. Az egyik kedvenc alanya Harry Potter, de amennyire tudom, Hugo szüleiről is írt már egy-két felháborító cikket.

Dahlia most már emlékezett a névre. A Czikornyai és Patzában látta, a Harrynek szentelt részlegben. Ő írta a Megmentő vagy csaló című könyvet, és Dahlia most már a címből is sejtette, körülbelül miről szólhat.

Amikor végül utolérték Hugot, Dahlia a vállára tette a kezét, hogy megállítsa.

– Állj már meg! Hová mész?

– A könyvtárba.

– Legyél már eszednél! Mindjárt kezdődik az óra, nem fogsz odaérni időben. – Nara az örök realista észrévekkel próbálta meggyőzni, de Hugo csak menetelt tovább.

– Hugo! Nem éri meg, hogy elkéssünk. – Mivel még mindig nem állt meg, Dahlia gyorsan elébe vágott, és szembe fordult vele. Két kezét Hugo vállára tette, ezzel is visszatartva a fiút. – Majd ebédszünetben megkeressük. Megígérem.

Hugo még néhány pillanatig meredt rá szótlanul, aztán felsóhajtott. Aprót bólintott, majd megfordult és elindult a bájitaltanterem felé.


Hugo egész délelőtt nem tudott megnyugodni. Csak kis híja volt, hogy nem robbantotta fel az üstjét bájitaltanon. Ha Nara nem nyúl közbe, a fél terem zöld trutyiban úszott volna.

Dahlia végül már nem bírta tovább.

– Hugo, mi is belépünk veled, mit szólsz? Együtt biztos sokkal jobb lesz.

– Igen, szerintem amúgy is jó ötlet – tette hozzá Nara.

– Tényleg megtennétek? Rose elég elviselhetetlen tud lenni.

– Hülyesékedsz? Hármunkkal nem tud majd mit kezdeni.

Hugo aznap először mosolyodott el.

– Azért még megkapja tőlem a magáét. És ha lesz rá lehetőségem, rögtön kilépek.

Délben rögtön a Nagyterem felé indultak, de kivételesen nem a korgó gyomruk miatt.

Amikor Hugo meglátta Rose-t a Griffendél asztalánál, szinte rohant felé.

– Roxforti Hírmondó? Most komolyan?

– Ugye milyen jó ötlet? Egész nyáron ezt terveztem, de titokban kellett tartanom, amíg nem volt teljesen kész a koncepció.

– Azért NEKEM szólhattál volna róla. Legalábbis mielőtt felírsz mint akinél jelentkezni lehet, anélkül hogy egyáltalán tudnám, miről van szó.

Hugónak sikerült megint meglepnie Dahliát. Ahhoz volt szokva, hogy ha valaki mérges, az ordít. A szemrehányások mindig magasabb decibelen szóltak Vernon Dursleynél. De Hugo nem emelte meg a hangját. Nem rendezett botrányt, nem zengett a haragjától az egész Nagyterem. Hugo ugyanolyan hangerővel beszélt, mint mindig, ennek ellenére mégis sokkal hatásosabb volt a dühe, mint Vernoné bármikor. Talán azért, mert tőle ez nem volt megszokott. Halkan beszélt, de minden szavából csak úgy sütött a szemrehányás.

– Neville professzor szerint nagyon jó ötlet. Megtiszteltetésnek veheted, hogy alapító tag lehetsz.

– Megtiszteltetésnek, igaz? Arra nem is gondoltál, hogy mennyire utálom az újságírókat? Emlékezhetnél rá, mit kellett kiállnom, amikor szembe találtam magam Ritával.

– De hát nem írni fogsz!

– Nem? – kérdezte Hugo döbbenten, és a válasz Dahliát is meglepte.

– Persze hogy nem! Gondolod, hogy cikkeket íratnék veled? Rosszabbul írsz, mint Apa, már ha ez lehetséges.

– De akkor...

– Fotók, Hugo! Egy újsághoz fényképek is kellenek. Te leszel a Roxforti Hírmondó vezető fotósa.

Hugo elképesztő érzelemváltozáson ment keresztül. Alig néhány perce még dühös volt, néhány pillanattal azelőtt döbbent, és ahogy Dahlia meg bírta állapítani az arckifejezéséből, Rose utolsó mondata után boldog.

– Fotós?

– Bármikor megköszönheted.

Rose elképesztően idegesítő volt, ebben Hugónak kétségtelenül igaza volt. Viszont legalább tényleg ismerte az öccsét.

Hugo néhány pillanatig még szótlanul álldogált.

– Dahlia és Nara is szeretnének belépni, és egy hugrabugos lány is jelentkezett már – nyögte ki végül.

Rose végigmérte Dahliát és Narát, amitől Dahlia rögtön a plafonon volt. Úgy vizslatta őket, mintha piaci portékák lennének.

– Küldjetek bemutatkozást, hogy mihez értetek és miről írnátok szívesen. Most mennem kell, még el kell olvasnom egy könyvet a tördelésről.

Rose felpattant, és már száguldott is kifelé a Nagyteremből.

– Hé, Rose! – szólt utána Hugo, és amikor visszafordult, folytatta: – Köszönöm!


Végül nem iratkoztak fel másra. Nara gondolkozott rajta, hogy belép a Köpkő klubba, Dahlia pedig a Csillagász klubbal kacérkodott, de inkább úgy döntöttek, a Párbaj Szakkör és a Roxforti Hírmondó is elég sok idejüket köti majd le.

Egyik este aztán Hugo egy pergamennel a kezében jelent meg, amit ki is tűzött a Hollóhát faliújságára.

– Rose ma estére tűzte ki az első szerkesztőségi gyűlést. Már elég sokan összejöttünk, bár ahogy hallottam, a mardekárosok nem túl lelkesek. Na nem mintha bárkinek hiányoznának.

Mint kiderült, a szerkesztőség az egyik pincehelyiségben kapott helyet. Minden tiszta por volt, Dahlia az egyik sarokban még egy hatalmas pókhálót is felfedezett. A levegő pedig dohos és nedves volt, de úgy tűnt, Rose-t ez egyáltalán nem zavarta. Hugo pedig egyenes örült neki, mert azt mondta, így könnyebb lesz előhívnia a fotókat. Sötétből valóban elég sok akadt a pincében, szóval a sötét kamra kialakítására tényleg ideális volt. Másra viszont nem nagyon.

A terem, amit kaptak, nem volt túl nagy, jelentkezőből viszont sok akadt. Így amikor pontban este hatkor Rose üdvözölte őket, a legtöbben kényelmetlenül álldogáltak. Ahogy Dahliáék körbenéztek, a tömegben megláttak néhány szőke és vörös üstököt, így odafurakodtak.

Lucy és Molly Weasley is ott volt, rajtuk kívül pedig Albus, Lily, Tiff és Loo is ott álldogált. Dahlia a szeme sarkából észrevett még egy szőke fiút, de inkább nem mert hosszan Oliverre nézni, mert a végén még bátorításnak vette volna.

– James nincs itt? – kérdezte Dahlia.

– Ő és Fred úgy gondolták, hogy ha részt vennének ilyesmiben, akkor annyi erővel már a homlokukra is felírhatnák, hogy stréber. – Miközben Loo ezt mondta, az utolsó résznél idézőjeleket mutatott a kezével a levegőben, ezzel is jelezve, hogy ezek nem az ő szavai.

Nem folytathatták azonban tovább a beszélgetést, mert közben Rose maga elé lebegtetett egy zsámolyt, ami a terem egyik sarkában hevert és felállt a tetejére.

– Sokan vagyunk, de nem maradunk ennyien – szólalt meg végül. – Aki tényleg szeret és tud is írni, annak nem kell megijednie. A bemutatkozások alapján csoportokat alakítottam ki. Az egyes csoportok megfelelnek egy-egy rovatnak. A csoportok tagjainak az a feladata, hogy a rovatuknak megfelelő cikket írjanak. Tehát ha valakit a muglikról szóló rovathoz osztottam, az a muglikról írja a cikkét. Pofonegyszerű.

Dahlia nem volt benne olyan biztos, hogy a dolog „pofonegyszerű”. És a Rose szavainak hatására a teremben kerekedő hangzavarból arra következtetett, hogy a többiek is így gondolták. Senki sem számított rá, hogy még plusz válogató is lesz. Ráadásul Rose önkényesen osztotta be őket a rovatokhoz. Mi van ha Dahliát olyan helyre tette, amiről fogalma sincs?

– Most mindenkinek felolvasom a nevét. Aki a sajátját hallja, az jöjjön ide, megkapja a cetlit, amin a csoportja áll. A tagoknak nem kell együttműködniük, egyelőre legalábbis. Csak annyi a feladat, hogy mindenki önállóan megírja a maga cikkét. Csalni nem érdemes, mert ha nem ti írjátok a cikket, az előbb-utóbb úgyis kiderül.

Rose ábécé sorrendben olvasni kezdte a neveket, és Dahliának kicsit olyan érzése volt, mint a beosztási ceremónián. A dolog tulajdonképp nagyon is hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy nem házakba, hanem rovatokba osztották őket, és nem a Teszlek Süveg hozta meg a döntést, hanem Rose. És ez nagyobb aggodalomra adott okot, még akkor is, ha a Teszlek Süveg csak egy kalap volt.

Dahlia elég hamar sorra került, most először örült neki, hogy a neve nem Potter vagy Weasley.

Odatolakodott Rose-hoz, elvette a cetlit, aztán már vonult is vissza barátai csoportjához. Nara izgatottan kérdezte, mit kapott, és a többiek is kérdőn néztek rá. Nem akarta elismerni, de kicsit remegő kézzel hajtotta szét a pergamendarabot. Zöld, cirkalmas betűkkel a következő állt rajta:


Dahlia Dursley
Divat és smink


– Divat és smink? – kérdezte Lily meglepetten, és kikapta a cetlit Dahlia kezéből.

– Nos, úgy tűnik – felelte Dahlia. Bár a téma közel állt hozzá, kicsit megsértve érezte magát. Ez úgy hangzik, mintha Rose üresfejű libának tartaná, pedig mégiscsak a Hollóhátba járt! Annyira nem lehet buta.

Hugo valószínűleg látta rajta, hogy elszontyolodott, és rögtön közbelépett.

– Szerintem ez logikus. Dahlia nagyon csinos, az ő tanácsait bárki szívesen megfogadja. És Rose nyilván azzal is tisztában van, hogy aki a mugli világból jön, az jobban ismeri a mugli divatot. Mi állandóan csak talárban futkosunk.

– Hugónak igaza van – helyeselt Loo. – Szépség kérdésében Dahlia szakértő író lesz.

Dahlia meg akarta köszönni, mert a két fiú tényleg feldobta, de erre nem volt lehetősége, mert hirtelen az egész terem elhallgatott. Még Rose is, pedig néhány másodperccel korábban még lelkesen sorolta a neveket.

Dahlia először nem látta, hogy mi lehet a hallgatás oka, de aztán ő is arra fordult, amerre a tömeg. Kicsit olyannak érezte magát, mint valami napraforgó, aki követi a fényt – ez esetben a némaság okát –, és pontosan ugyanazt teszi, mint a többi virág.

Amikor megfordult a pincehelyiség ajtajában egy szőke fiút látott, aki gúnyosan, felsőbbségesen mosolygott. Volt valami idegesítő ebben a mosolyban. Először nem értette, hogy mi az, de aztán rájött. A fiúnak csak a szája mosolygott, az arca és a szeme nem. Nem vidám volt, sokkal inkább erőltetett.

Aztán meglátta a fiú nyakkendőjét, és már nem is lepte meg annyira, hogy a fiú nem volt számára túl szimpatikus. A nyakkendő ezüst-zöld színekben pompázott. Ez még kiegészült azzal, hogy a fiú haja gondosan volt zselézve, a talárja pedig élére vasalva simult a testére.

Dahlia néhány pillanat alatt levonta a következtetéseket: a fiú valószínűleg gazdag, és ezért mindenkinél jobbnak hiszi magát.

Kérdőn fordult Hugóhoz:

– Ez meg ki?

Nara is közelebb hajolt, hogy hallja a választ.

– Ez Scorpius Malfoy.

Egy éves a blog!!!  

Posted by Deszy

Sziasztok!


El sem akarom hinni, de a blog bizony ma ünnepli a szülinapját. (A szülinapot az első poszttól számítom, mert előtte volt egy jó hosszú üresjárat.)

A szülinapokat pedig meg kell ünnepelni. Úgyhogy!!!

Az első változás, amit minden bizonnyal észrevettetek, az, hogy a blog szó szerint életre kelt. Ma ne lepődjetek meg a repülő boszikon és a szülinapi lufikon! 
De nem kell megijedni, ezek csak erre az egy napra ékesítik a blogot, hiszen tudom, hogy sok esetben zavaróak is lehetnek, főleg az olvasás tekintetében.

Aztán felkerült az oldalra egy Blogaversary számláló, ami mutatja majd a napokat, és ennek köszönhetően tudjuk majd számolni, pontosan mennyi idős is az oldal. :)

Szintén kisebb változás, hogy felkerült egy újabb link, egy kép formájában. Az első jobb oldali sávban észrevehetitek a roxforti levelet, ha erre kattintotok, az egyik tumblr oldalamra juttok, ahol minileveleket találtok. Hogy mik is ezek a minilevelek? Nos, ahogy a nevükben is benne van, ezek rövidebb levelek. Különböző témában írogatom őket, köztük Harry Potter, Egy Dursley Roxfortban és Hunger Games témában is. Ezek felfoghatók amolyan mikroficeknek is, a tízmásodperces kategóriában. Remélem, ez az oldal is tetszeni, és ide is sokan sokszor fogtok ellátogatni! :)

És akkor az oldal életében valamivel fontosabb változás, hogy az Egy Dursley Roxfortban-hoz kapcsolódó kiegészítő novellákat, részleteket, cikkeket stb. külön menüpontban gyűjtöttem össze, így könnyebben meg tudjátok majd találni őket. :)

További változások is várhatóak ma, ezeket is kiírom majd ebbe a posztba! :)

És mielőtt el nem felejtem, ma Kérdezz-Felelek van Harry Potter/Egy Dursley Roxfortban és HP ficek témában a Facebook oldalon, szóval ha valakinek van valami kérdése, akkor hajrá! :) http://www.facebook.com/deszyirasai/posts/393840657329111

Végzősök részlet 2.  

Posted by Deszy

A kihalt folyosón sötét volt, Dahlia csak a fáklyák halvány fényében látta, merre is tartanak. A három alak árnyéka hosszan nyújtózott el a kemény padlón. Próbáltak halkan végigsurranni a falak mentén, és közben mindhárman ide-oda kapkodták a tekintetüket, hogy észrevegyék a közeledőket.

– Szólnunk kellett volna Narának! Akkor legalább úgy tűnne, hogy okkal vagyunk a folyosón éjjel egykor!

– Jaj, Hugo! Nem fogunk a prefektus néni szoknyája mögé bújni! – tiltakozott Dahlia. – Különben is, el tudod képzelni, mit szólt volna?

Dahlia szinte látta maga előtt Nara kétségbeesett pillantását, amikor megtudja, milyen küldetésre készülnek. Szinte hallotta, ahogy halkan felsikkant, és csak a szája elé tett kezével sikerül visszafojtania. Túl jól ismerte a barátnőjét. Kétsége sem volt afelől, hogy ha Narán múlt volna, nem lennének itt.

– Lia... – folytatta Hugo, de Lily nem hagyta, hogy befejezze.

– Ezen már kár vitatkozni! Itt vagyunk, és kész! Induljunk!

Így hát, Hugo sóhajtott egyet, és folytatták az útjukat. Dahlia ment elöl, mint mindig. Nála jobban egyikük sem ismerte a Roxfort rejtett zugait, hála a Jamesszel és Freddel rendszeressé vált kis éjjeli túráiknak. Hogy hiányzott Dahliának, hogy néha kisurranjon velük! Akkor mindig az egekbe szökött az adrenalin szintje. De hiába izgult, hogy lebuknak, mellettük nem lehetett nem nevetni, még az olyan helyzetekben sem, amikor mindenki sírva menekült volna.

És most, ahogy ott lopakodtak a harmadik emeleti folyosókon, még valami hiányzott azokból az utakból: a Tekergők Térképe. Mit nem adott volna érte, ha most tudja, kik kóborolnak még rajtuk kívül az épületben.

Dahlia annyira elbambult, hogy meg sem hallotta a kopogó lépteket és a sutyorgást. Ha Hugo nem rántja vissza rögtön, épp belesétált volna a mardekáros különítmény közepébe.

A látványtól mindhárman annyira meglepődtek, hogy mozdulni sem mertek. Hugo hátulról átölelve tartotta Dahliát, Lily pedig a hátuk mögött lapult a falhoz. Közben a tizenkét mardekáros – merthogy Dahlia ennyit számolt – szigorú léptekkel bevonult a mellettük lévő terembe.

Szinte néma csöndben lépegettek, a hármasnak csak egyetlen félmondatot sikerült elcsípnie az egyik alacsonyabb alak sutyorgásából.

– Azt beszélik, a sírjában van...

Csak akkor merték kifújni a levegőt, ami a tüdejükben volt, amikor az utolsó mardekáros is eltűnt a láthatárról.

– Mennünk kellene! – mondta Hugo halkan, miközben elengedte a lányt.

– Most ugye csak hülyéskedsz? Biztos valami rosszban sántikálnak. Meg kell tudnunk miben!

Mielőtt bárki megállíthatta volna, Dahlia kilépett a rejtekükből, és a terem ajtajához osont, hogy kihallgathassa őket. Lily egy vállvonással barátnője után lépett.

– Ők fognak a sírba vinni – sóhajtotta Hugo, de azért követte őket.

Végzősök részlet  

Posted by Deszy

Dahliát csak irritálta. Úgy dongták körül az iskolás fiúk, mint friss húst a legyek. És annak is érezte magát. Hiszen ezek közül a kölykök közül egyik sem ismerte. Csak az aranyszőke hajzuhatagot látták maguk előtt, esetleg a smaragdzöld szemekbe szerettek bele, vagy a „mézédes ajkakba”, ahogy az az idióta Oliver súgta a fülébe, mielőtt megcsókolta volna. Már amennyire azt csóknak lehet nevezni...

Egyikük sem tudta, mi rejtőzik a felszín alatt, és azt sem, ő mire vágyik: egy igazi férfira, akire támaszkodhat, aki mellett igazán nőnek érezheti magát. Aki mellett nem neki kell lennie a nagylánynak, aki megmondja, mit hogy csináljon. Valakire, aki mellett néha érezheti gyengének magát, mert tudja, hogy szereti és bármikor számíthat arra, hogy megvédi. Azaz egy bizonyos valakire...

– Úgy irigyellek, hogy te már megtaláltad, akit szerethetsz – sóhajtott Dahlia, és valóban így gondolta, még akkor is, ha az ízlésük eléggé különbözött a pasik terén. Lilynek címezte a szavait, de az először meg sem hallotta. Épp azzal volt elfoglalva, hogy elhessegesse barátját a tökös pitéjétől.
– Hééé! Föld hívja Lilyt!

– Ja, bocsi! Nem tudom, hogy lehet valaki ilyen falánk – panaszkodott.

– Bocs, hogy nem tudlak sajnálni. – Dahlia tényleg kezdett kétségbeesni. Most is, ahogy körbenézett, többen őt méregették, és majd kifolyt a szemük. Csak pont az az egy szempár nem, amelyiknek örült volna.

– Olyan utálatos tudsz lenni, amikor így magadba zuhansz, Dee. Minden ujjadra tíz pasit találsz, csak válassz egyet! Ha nem tudsz jobbat, épp múlt héten tanultam egy jó kis varázsigét erre. Ha nem tudsz választani, dönt helyetted. Aleatorio! – kiáltotta a lány, és közben három egyforma alma felé intett a pálcájával. Az almák közül a baloldali fölött hirtelen megjelent egy apró fénygömb, majd ahogy jött el is tűnt... – Látod? Ilyen egyszerű – mondta Lily elégedetten, majd beleharapott a kiválasztott gyümölcsbe.

– De egyikük sem szeret igazán. Én meg őket végképp nem.

– Minden lány megengedhet magának egy kis szórakozást, míg az igazit keresi, nem igaz? – kacsintott, de Dahlia valahogy nem osztotta a véleményét. És az elégedetlen morgásból, ami Lily túloldaláról jött, arra következtetett, hogy valaki más is így érzi...

– Jaj, nem morogj már, nem magunkra gondoltam! – próbálta menteni a helyzetet Lily, aztán megint visszafordult Dahliához.

– Túl nagyok az igényeid. Még mindig a szőke herceget várod fehér lovon.

– A lóhoz nem ragaszkodom – mosolyodott el Dahlia halványan.

Mindhárman nevetni kezdtek, de ez még nem oldotta meg a lány gondját. A szíve belesajdult, akárhányszor rá gondolt. De azt mégsem panaszolhatta el nekik, hogy ő egy bizonyos illetőre vágyik... Ez az ő titka kellett hogy maradjon.

– Jön Hugo – vette végül észre Dahlia, és tudta, hogy ennek a beszélgetésnek itt most vége. Hugo előtt mindig kínos volt ilyesmikről csevegni.

– Csak nyisd ki a szemed végre, és meg fogsz lepődni! – mondta sejtelmesen egy dörmögő hang Lily mellől. Közben a fiúnak sikerült ellopnia Lily tökpitéjének maradékát, mivel ő már az almára koncentrált, így tele szájjal még hozzátette: – Ti csajok olyan vakok vagytok néha!

A karaoke kaland  

Posted by Deszy

Ez egy kisebb szössz Jamesről és Loo-ról, aminek lesz majd még folytatása, de csak a Végzősök után.  



A karaoke kaland


A karaoke bár pont olyan volt, amilyennek Jamesnek leírták. A helyiségben kör alakú asztalokat helyeztek el úgy, hogy mindenki jól láthassa a fényárban úszó színpadot. Ettől eltekintve áldott félhomály uralkodott mindenhol, még a bárpultnál is. Az apró táncparketten az emberek egymáshoz dörgölőzve rázták magukat, még az idegenek is összesimultak, és James legalább egy tucat emberről állapította meg egyetlen pillantással, hogy kicsit többet ittak a kelleténél.

A bár maga volt a kettősség: egyrészt ott üldögéltek az ártatlan karaoke rajongók, akik alkoholmentes koktéljukat szürcsölték, másrészt a vadászok és vadak, ahogyan magában James a magányos szingliket, és az őket felszedni akaró, kalandok után kajtató fickókat nevezte. Egy-egy sötét zugban már látta is az egy éjszakára összeálló párosokat, amint „mélyrehatóan” igyekeznek megismerni a másikat.

– Tökéletes – gondolta magában. Mert pontosan erre vágyott. Egy estére, amikor senki nem fogja megkérdezni, ő-e a híres Harry Potter fia, egy estére, amikor bűntudat nélkül kiengedheti a gőzt, és szabadon azt tehet, amit csak akar. Egy estére, amikor felejthet. Lehet-e alkalmasabb hely erre, mint egy mugli szórakozóhely?

James hátrafordult, és rögtön tudta, barátja nem teljesen osztja a véleményét. Látta Loo szemében, hogy kétségei vannak afelől, jól tette-e, hogy vele jött. Valószínűleg nem is tette volna, ha Jason nem jelenti ki, hogy később ő is csatlakozik. Az igazat megvallva maga sem volt biztos benne, hogy Loo-e a megfelelő arra, hogy végignézze, ahogy leissza magát, de mivel Fred nem ért rá, ő volt az egyetlen lehetőség.

– Ne vágj már olyan képet, mintha a kivégzésedre készülnél! – próbálta meg túlkiabálni a hangos mugli zenét. – Jól fogunk szórakozni! – Azzal megragadta Loo kezét, és az egyik üres asztalhoz rángatta.

– Te most itt maradsz! – mondta Louis-nak ellentmondást nem tűrő hangon, és határozott pillantással nyomatékot adott a szavainak. Gyanította, ez volt az utolsó alkalom, hogy ezt meg tudta tenni, mert később már nem lesz eléggé magánál ahhoz, hogy ilyen parancsoló legyen. Loo pedig majd kénytelen lesz valahogy hazavarázsolni. Szó szerint. – Hozok valamit inni.

A bárpultnál álldogálva azonban rájött, hogy fogalma sincs, mi micsoda. Persze külön voltak felsorolva az alkoholos italok, de ő mindenképpen valami ütőset és erőset szeretett volna, ami segít neki felejteni. De ez még a kisebbik gondja volt. Rá kellett döbbennie, hogy hiába szerzett mugli pénzt, fogalma sincs róla, melyik papír mennyit ér pontosan. Átkozott muglik, még ezt is képesek túlbonyolítani!

Végül egy idegen hangzású italt választott, és úgy döntött, a pultos kezébe nyomja azt a papírt, amin a legnagyobb szám áll, mert logikusnak tűnt, hogy az éri a legtöbbet.

– Két tequilát! Legyen mindkettő dupla – mondta, aztán amikor megkapta az italokat, odanyújtotta a bankjegyet. A fickó szó nélkül elvette, aztán egy halom újabb papírt nyújtott James felé. Gyanította, hogy ez a visszajáró lehet, úgyhogy szó nélkül elvette, és elégedetten konstatálta, hogy sikerült a küldetés.

Visszaindult a két pohárral Loo-hoz, és alig akart hinni a szemének, amikor meglátta, hogy az asztaluknál valaki elfoglalta a helyét. Jobban mondva valakik. Loo mindkét oldalán egy-egy józannak nem nevezhető nő ült. Az egyik a karját ölelgette, és kéjesen bámulta Loo arcát, a másik pedig valamit a fülébe sugdosott. A két nő azonban semmi másban nem hasonlított: az egyiknek hosszú, szőke haja volt, ami egészen a fenekéig omlott alá, a másik fekete, tüskés haja viszont az égnek meredezett. A szőke sudár alakja szembetűnő volt, a fekete hajú viszont alacsony volt, és gömbölyded.

James akkor is jól tudta volna, mi járhat most barátja fejében, ha nem lehetett volna tökéletesen leolvasni érzelmeit a mozdulataiból. Loo egyenes háttal ült, mint aki karót nyelt, és semleges arccal próbálta lehámozni magáról a két szépséget. James kuncogva indult barátja segítségére.

– Hölgyeim, szabad? – kérdezte udvariasan, aztán elhessegette őket az asztaluktól. Azok sértődötten elhúzták a szájukat, de hamar elfelejtették, mi történt, és már a következő asztalnál próbálták megtalálni álmaik hercegét.

James vigyorogva leült, Loo felé lökte az egyik italt, aztán lehúzta a sajátját. És meg kellett állapítania, hogy jól döntött. A tequila végigmarta a nyelőcsövét, és szinte rögtön érezte a jótékony szédülést. Amikor látta, hogy Loo-nak esze ágában sincs meginnia a sajátját, azt is elvette, és ledöntötte.

Végül a kérdés csak úgy kirobbant belőle.

– Meleg vagy? – Louis olyan meglepett arcot vágott, hogy James örült, amiért a másik úgy döntött, nem issza meg az italát. Mert most a meglepetéstől valószínűleg ráköpte volna az egészet az ő arcára. – Nincs semmi gond, ha igen. – James úgy érezte, ezt még muszáj hozzátennie, és igazat is mondott. Rohadtul nem érdekelte volna, ha Loo a másik csapatban játszik.

– Nem – nyögte ki végül. – Miből gondoltad?

– Még soha nem láttalak senkivel, pedig csak úgy ragadnak rád a csajok – intett a fejével a két előbbi felé.

Louis nagyot sóhajtott, és csak néhány másodperc múlva szólalt meg.

– Egyszerűen csak többet akarok. Nem valami üresfejű libát, akinek tetszik a szőke hajam meg a kék szemem. Ennyi.

James kétkedve felvonta a szemöldökét.

– A véla vér miatt van az egész – folytatta Loo lemondón. – Néha azt kívánom, bár csúnya lennék. Akkor legalább tudnám, hogy nem a külsőm miatt kellek valakinek.

– Nem vagyok igazán lelkizős hangulatban. – Közben James észrevett egy pincért, és rendelt maguknak még két tequilát. Vagyis magának, mert tudta, hogy Loo-nak megint nem fog kelleni.

– Te soha nem vagy olyan hangulatban – jelent meg tartózkodó mosoly Louis arcán, de rögtön el is tűnt.

– Most különösen nem – felelte James, és megitta a következő pohár tequilát. Pont azért jött ide, mert felejteni akart. Nem érdekelte, ha ehhez magába kell dönteni pár liter tequilát. Le akart részegedni, hogy legalább ezen az éjszakán ne kísértsék az álmai. – Tudod, a legtöbben örülnének, ha a helyedben lehetnének.

– Igazán? Szerinted olyan szórakoztató, hogy levakarjam őket magamról?

– Hát ne vakard le!

– Te ezt tennéd? Nem hiszel benne, hogy van valaki, aki egyszer csak kitűnik a tömegből? Valaki, akit mindenkinél jobban szerethetsz?

Loo mélyen James szemébe nézett, mintha valami szondát akarna bejuttatni barátjába, amivel megfejtheti mit is gondol igazából. James gyorsan elkapta a pillantását, mert nem akarta, hogy barátja rájöjjön, nem csak hisz benne, hanem tudja, hogy így van.

– Nem. Sok hal lubickol a tengerben, és a jó horgász azon van, hogy minél többet kihalásszon – hazudta hát közönyös hangon, és kétsége sem volt afelől, hogy Loo hisz neki. Egyrészt profi hazudozó volt, másrészt tökéletesen titkolta az érzelmeit.

– Hát, én inkább a nagy fogásra várok.

Miközben hallgattak, újabb hosszú combú szépségek lebegtek az asztalukhoz, és Loo udvariasan elküldte mindet. James sorra döntötte magába a tequilákat, és közben a színpadon szörnyűbbnél szörnyűbb hangon éneklő muglikat bámulta, akiknek úgy tűnt, semmi gondja az ég világon. Talán őket nem kísérti egy szirén az álmaikban, talán nekik nem kell az apjuk árnyékában élniük, talán ők már megtalálták helyüket a világukban.

James már kezdte kínosnak érezni a csendet és azt, hogy Loo szótlanul, komoly arccal üldögél vele szemben. Az alkoholtól kellemes tompultság öntötte el mindenét, és végül úgy döntött, egyetlen utolsó lelkizős mondat még belefér, mielőtt végleg öntudatlan állapotba kerül.

– Ha vigasztal, én nem a finom vágású arcod miatt bírlak, szépfiú – mondta James komoly hangon, de közben szokásos, szekáló vigyora ott volt szája szegletében. Aztán felpattant, és eltűnt a táncolók forgatagában.

Loo nagy örömére hamarosan megjött Jason, aki profi volt abban, hogy a legrosszabb pillanataiban is feldobja. Most is így történt. Együtt iszogattak, Jazz még táncolni is berángatta. Bár azért arra nem tudta rávenni, hogy beálljon a muglik közé énekelni, James legnagyobb bánatára. Szívesen vette volna, ha a tökéletes Louis Weasleyről kiderül, hogy van végre valami, amihez nem ért.

Amikor hajnali háromkor felkapcsolódtak a villanyok, jelezve, hogy a bulinak vége és a bár bezár, Jason és Loo nevetve támogatták Jamest, és mielőtt hazamentek volna, a Grimmauld térre hoppanáltak, hogy lefektessék barátjukat.

James abban a biztos tudatban hagyta, hogy levetkőztessék, hogy ma este nem fogják az álmai kísérteni. Annyira részeg, képtelenség, hogy a szőke szirén ma is csábítgassa.

De most is tévedett. Mint hosszú hónapok óta minden éjjel, James megint látta a tündöklő szépséget, ahogyan hosszú, szőke haja leomlik a vállain miközben vidám csillogással szemében ránéz, és bűnre csábítja.

Kisebb Végzősök részletek  

Posted by Deszy

"– Nem engedem, hogy egyedül menj.

– De Hugo...

– Nem, Lia! Veled megyek, és kész! Erről nem nyitok vitát."




"– A pletykák szerint ott van. – Dahlia bólintott, és arcán mély elszántság tükröződött. Nara most Lilyhez fordult. – De nem gondolod, hogy apád beszélt volna erről?

– Apa élete tele van rejtélyekkel. Van, amit elmesél, de sok dolgot még most is titokban tart. – Megvonta a vállát, és úgy tűnt, ez egyáltalán nem bosszantja.

– Akkor kénytelenek vagyunk ezt a nyomot követni. – Hugo elindult a faajtó felé, ők pedig kérdés nélkül követték."




"Abban a pillanatban tudta, hogy szereti. Nem barátként, hanem szerelemmel. Saját két szemével látta rá a bizonyítékot. Ennél morbidabb szerelmi vallomást elképzelni sem tudott.

Ott látta magát kitekeredett végtagokkal, semmibe meredő, üres tekintettel, vérben úszva. Halott volt. De a kép bármilyen élethűnek tűnt is, pontosan tudta, hogy az nem lehet ő.

Hiszen ő maga ott állt, szája O-t formált, és csodálkozva nézte a másik mumusát."




"– Én ismerem. Szinte szóról szóra tudom, annyiszor hallottam már – mondta Lily. – De biztosra kell mennünk. Meg kell szereznünk a könyvet.

– A könyvtárban van belőle. Már láttam. Ami azt illeti, a mardekáros banda vezére kölcsönözte ki az egyiket. – Nara ezt is tudja, Dahlia ezen már meg sem lepődött.

– A mardekárosok járnak könyvtárba? – kérdezte Hugo csodálkozást tettetve. A Roxfortban természetesen mindenki megfordult néhányszor a könyvtárban, főleg a végzős évben. De persze a mardekárosoknak valóban nem az volt a törzshelye, míg a hollóhátas klubhelyiség szinte mindig üres volt, mert a legtöbben egy könyv mellett gubbasztottak a könyvek birodalmában.

– Na, akkor megyünk? – Tiffany már el is indult a könyvtár felé, miközben feltette a kérdést, Dahlia és a többiek pedig követték."

Végzősök - 2. fejezet  

Posted by Deszy

(Végzősök)
2. fejezet

Vacsora egy jövendőbeli orvossal


Másnap Dahlia olyan elégedetten sétált le a reggelihez, amilyen már évek óta nem volt. Nem bírta levakarni arcáról a vigyorgást, pedig már kezdtek fájni az arcizmai. Amikor felébredt, valahogy mintha az egész világ naposabb lett volna. Az ablakon beszökő fénysugár fényesebb volt, a szobája nagyobb, a ruhái szebbek és ő maga pedig igazán önmaga. És ha csak arra gondolt, hogy hamarosan mindenkit viszontláthat, legszívesebben percekig ugrándozott volna.

A konyhába lépve próbálta visszafogni magát, mert tudta, hogy szüleinek gyanús lesz a nagy vidámság.

Tévedett.

Vernon Dursley elégedetten terpeszkedett a fehér székben, és Dahliának annyira jó kedve volt, hogy inkább nem tette szóvá, a szék lába mintha kicsit kifelé állna a súlytól. Arra sem tett megjegyzést, hogy Petunia azt a dallamot dúdolta, amelyet csak akkor szokott, ha előző nap valamiért összevesztek. Dahliának fogalma sincs, hogy minek a dallama lehetett, gyanította, hogy valami régi sláger, de ő magában csak a „Ha baj van, ne vegyél róla tudomást!” dalnak hívta.

Nem is tudta, hányadszor hallja már ezt a dallamot. Évek óta mindig, amikor hazament a Roxfortból, az anyja hetente legalább egyszer rázendített. Jobban belegondolva ez volt „A lányunk megőrült” himnusz.

Dahlia lehuppant az apja melletti székre, elvett egy zsemlét a kosárból, és elmélyülten vajazni kezdte. Közben pedig folyton csak azon járt az esze, miket kellene még megcsinálnia a bulira.

Vernon hirtelen felmordult, aztán mérgesen összehajtotta az újságot.

– Már megint emelni akarják az adókat. Hozzá nem értő, pénzéhes bagázs.

Dahlia fél füllel hallotta, mit mondott, de fejben épp azon gondolkozott, melyik lenne jobb választás: a vajsör, vagy ha már parti, akkor rögtön mézbor, esetleg Lángnyelv-whisky. James biztos tud szerezni.

– Ami a szülinapodat illeti – kezdte Vernon egy hatalmas torokköszörülés után, de Dahlia félbeszakította.

– Nem gond. Még egy pap meg se kottyan.

Aztán Dahlia gyorsan enni kezdett, hogy véget vessen a beszélgetésnek nem nevezhető párbeszédnek.

Ahogy azonban nézte a sürgölődő Petuniát, egyre jobban aggódott. Előző este nagyon jó ötletnek tűnt a buli, és imádta azt a tervnek azt a részét is, hogy bosszút állhat a szülein, nem is beszélve arról, hogy hiányoztak a barátai. De most rá kellett jönnie, hogy egy buli megszervezése nem csak abból áll, hogy meghívja őket, és helyet biztosít. Kell valami, amivel várja őket, valamit kell nekik enni és inni adni, kellenek zenék... És Dahlia el volt zárva a külvilágtól, már ha a külvilág alatt a varázsvilágot értjük.

Nem volt nála túl sok varázslópénz, tekintve, hogy mindig év elején volt kénytelen néhány fontért kuncsorogni a szüleiért, amit aztán beválthatott varázslópénzre. Varázsolni még nem varázsolhatott, és nem kérhette csak úgy meg Petunia és Vernon Dursleyt, hogy vigyék el az Abszol útra bevásárolni.

Márpedig enélkül nem szerezhette be a rengeteg édességet, de még a vajsört se. Ki kellett találnia valamit, és ehhez nyugodt körülmények kellettek. Ezért felpattant az asztaltól, és mielőtt Petunia és Vernon bármit mondhattak volna, már el is tűnt a konyhaajtó mögött.

Rögtön a szobájába ment. Idegesen járkált fel-alá, és próbált rájönni, hogy mit is csinálhatna.

Veda reggelre már vissza is tért, és Lily válaszát is magával hozta:


Szia!

Szólok mindenkinek. Nem is kérdés, hogy ott leszünk. Alig várom!

Hiányzol!

L.

U.i.: James megint ellopta a leveledet, és azt üzeni, hogy természetesen bármilyen titkos buliban benne van.


Veda most ott gubbasztott az ablakban, és szemrehányón bámult Dahliára. Egész éjjel repült, hogy kézbesítse Dahlia levelét, most pedig próbált volna aludni, de a lány úgy trappolt a szobában, hogy ez lehetetlen feladattá vált.

– Te mit csinálnál a helyemben? – kérdezte Dahlia a baglyát, aztán odasétált az ablakhoz, hogy megborzolja a tollait.

Veda semmi jelét nem adta, hogy tudná a megoldást.

Dahlia természetesen tudta, hogy bármelyik barátját kérte volna meg, kapott volna segítséget. Loo és James gond nélkül be tudtak volna szerezni neki mindent, de nem akarta, hogy ők segítsék ki. A saját buliját ő akarta megszervezni. Hiszen végtére is mindjárt nagykorú lesz, elég önálló hozzá, hogy ő maga oldja meg a dolgokat. Egyedül. Ráadásul Jamesék a vendégei, ő hívta meg őket. Az a szokás, hogy a vendéglátó biztosít mindent.

– Nekem sincs ötletem. – Ám amint ezt kimondta, megtalálta a megoldást. Nem volt benne biztos, hogy jól sül-e el a dolog, de az volt az érzése, hogy jó úton halad.

– Megvan a buli témája, Veda!

Veda korántsem volt olyan izgatott, mint gazdája.

– Zseniális! Ehhez nincs szükségem sem galleonokra, sem pedig varázslatra! Miért nem jutott eszembe hamarabb?

Dahlia most azért rohangált fel-alá a szobában, mert olyan izgatott lett. A megoldás végig ott volt az orra előtt, szinte kibökte a szemét, mégsem vette észre. Mostanáig.

– A szüleim azt akarják, hogy legyek az, aki nem vagyok! Megkapják! – suttogott elégedetten Dahlia.

– A bulinak témája lesz – fordult vissza Vedához boldogan Dahlia. – Nem is akármilyen!

Itt tartott egy kis hatásszünetet, hogy fokozza baglya izgalmait, nem sok sikerrel.

– Muglik! – csapta össze a tenyerét boldogan, aztán kirohant a szobából. Veda pedig végre nyugodtan merülhetett álomba.


Miközben száguldott lefelé, Dahlia a fejében már listát gyűjtött arról, mit is kell vennie. Aztán hamar rájött, hogy egy dologról megfeledkezett. Megtorpant a lépcsőn. Hiszen nem állíthat haza egy hadseregnek elég étellel és itallal. Az már tényleg feltűnne még a szüleinek is.

– Gondolkozz Dahlia! Hollóhátas vagy, használd az eszed! – suttogta saját magának a lépcsőn. Tudta, hogy ahol áll, sokak számára szent hely, még ha egy mugli házban van is. A lépcső alatti gardrób, ami fölött most ácsorgott, volt az otthona a mágustörténelem egyik legnagyobb varázslójának. Sokak szerint egyenesen a legnagyobbnak. Harry Potternek, a kis túlélőnek, a kiválasztottnak, aki legyőzte a Sötét Nagyurat, és felszabadította a varázsvilágot. Harry történetesen a rokona volt, és az ő története is pontosan ugyanott kezdődött, ahol az övé. Dahlia büszke volt rá, hogy ő az egyetlen, aki ezt elmondhatja magáról.

Dahlia leült a lépcsőre, és hagyta, hogy a gondolatai szabadon szárnyaljanak. Az évek alatt megtanulta, hogy a legjobb ötletei akkor születnek, ha nem görcsöl, csak hagyja, hogy eszébe jusson a megoldás.

Hallgatta, ahogy édesanyja a konyhában sürgölődik, mint mindig. Dahlia egyáltalán nem lepődött meg ezen. Petunia minden napja így telt. A boszorkány kicsit sajnálta is ezért az egyhangúságért, bár úgy tűnt, Petuniának ezzel egyáltalán nincs baja. Minden reggel felkelt, reggelit készített, aztán alig fejezték be azt, csókot nyomott férje arcára, aki munkába indult, és már el is kezdte főzni az ebédet. Közben kitakarított. Ezután következhetett a nap csúcspontja: a kert. Dahlia meg se tudta volna számolni, hogy hányszor látta már Petuniát, ahogy felkötötte a külön a kertészkedéshez tartott kötényét, és elindult, hogy gondosan megöntözze a virágágyásokat. Bár Dahlia sejtette, hogy édesanyjánál ez nem csupán kényszer, hanem valóban szeret is kertészkedni, pontosan tisztában volt vele, hogy mi az oka a mérnöki precizitásnak, ami a kertet és házat illeti: a szomszédok.

És abban a pillanatban, hogy ezt végiggondolta, Dahlia fejében körvonalazódni kezdett a haditerve.

Tudta, hogy a megvalósítás nem lesz könnyű, de biztos volt benne, hogy menni fog. Hisz végül is végre hasznát veszi annak, hogy egész nyáron a szomszédokkal bájolgott!

Dahlia gyorsan megfordult, és visszasietett a szobájába. Legangyalibb, legártatlanabb külsejét kellett magára öltenie, és erre tökéletesen alkalmatlan volt a farmer és a kék pánt nélküli felső, amit viselt. Elbűvölőnek kellett lennie!

Dahlia feltépte a szobája ajtaját. Sietett, mert minél hamarabb szerette volna kivitelezni a tervet, hogy aztán legyen ideje beszerezni mindent, amit akart. Ám amikor meglátta, hogy baglya édes-kótyagosan horkol a kalitkájában, visszafogta magát. Dahliának fogalma sem volt, hogy normális dolog-e, ha egy bagoly hortyog álmában, de már megszokta, hogy egy-egy kimerítőbb nap után Veda bizony horkol.

Vigyázva, hogy nehogy felébressze, a szekrényéhez lépett, és amilyen halkan csak tudta, kutatni kezdett egy ruha után, ami még soha nem volt rajta. Épp ezért fogalma sem volt, hol találja. Hasznos lett volna, ha használhatja a pálcáját, de tudta, hogy erre még várnia kell. De már nem olyan sokat.

Néhány perces keresgélés után meg is találta a ruhát, az akasztós rész legeldugottabb részében. A halványsárga fodorcsodát a tizenhatodik születésnapjára kapta a szüleitől. Ezt kellett volna felvennie a szokásos évi ördögűzéshez.

– Ebben olyan bájos leszel! – mondta Petunia, miután Dahlia kinyitotta a dobozt, amiben a sárga förtelem rejtőzött. Dahlia biztos volt benne, hogy soha nem fogja felvenni a ruhát. Az ördögűzéshez sem volt hajlandó magára venni. Sőt, annyira felidegesítette magát a dolgon, hogy végül egy hosszú, combtőig felsliccelt, vérvörös szaténruhát választott. Önszántából soha nem vett volna fel ilyesmit, de úgy gondolta a cél szentesíti az eszközt. Ezt még kiegészítette a fekete, füstösre sminkelt szeme és vörösre rúzsozott ajkai. Amikor a szülei meglátták, majdnem elájultak. Petunia sikkantott a borzalomtól, Vernon csak tátogni tudott mérgében, feje pedig hasonló színt öltött, mint Dahlia ruhája. A fekete reverendás pap pedig rögtön keresztet vetett, és mormolni kezdett egy imát.

Ahogy Dahlia felidézte az emléket, mosolyognia kellett. Ez a ruha, legyen bármilyen habos-babos is, egyszer már segített neki a botrányos viselkedésben – még ha csak közvetetten is. Most pedig eljött az idő, hogy újabb botrányban legyen Dahlia segítségére.

Dahlia gyorsan felvette, mielőtt még meggondolja magát. A tükörben is csak egy futó pillantást mert vetni magára, de már ettől is elborzadt. A térd alá érő halványsárga ruha alján arasznyi csipkés fodor futott körbe, és ugyanez a fodor köszönt vissza a ruha rövid ujján is. Kivágása alig volt, ha ennél szolidabbra tervezik, akkor már garbónak kellett volna lennie. És ha a fodorból és a csipkéből nem lett volna még elég, akkor a ruha derekán mintegy övszerűen újabb réteg volt belőle.

Dahliában szinte hányingert keltett ez a tökéletesen bájos külső, de azért még sikerült rátennie egy lapáttal. Hosszú, szőke haját kislányos copfba kötötte, leheletnyi parfümöt fújt magára – csakis a legédesebb fajtából –, és egy utolsó sóhaj kíséretében megcsodálta a tükörben a remekművet: a tökéletes, mugli Dahlia Dursleyt, aki nem is létezett.

Nem szerette volna, ha Petunia meglátja, ezért igyekezett halkan kiosonni, de ez nem sikerülhetett. Dahlia akárhányszor hazajött a nyárra, szülei úgy vigyáztak rá, mintha bármikor elragadhatná az ördög.

– Hová mész? – kérdezte anyja, miközben egy teáscsészét törölgetve – ami Dahlia szerint már így is tökéletesen tiszta és fényes volt – előlépett a konyhából.

Amikor azonban meglátta Dahliát a ruhában, elejtette a csészét, és örömteli meglepetéssel nézett a lányára.

– Gondoltam, köszönök a szomszédoknak – felelte Dahlia, és érezte, hogy ennél azért többet kell nyújtania. – Tegnap úgy hallottam, vannak korombeli fiúk az utcában.

A boszorkány persze egyáltalán nem hallott ilyesmit, és még ha hallott volna sem érdekelte volna a dolog különösebben. Megvolt a maga élete, a maga barátai.

Ám amikor meglátta Petunia szemében az örömkönnyeket, Dahlia biztos volt benne, hogy az indok tökéletesen bevált. Volt miatta egy ki bűntudata, hisz mégis csak hamis reményt keltett az édesanyjában, de az érzést hamar el is hessegette. Nem az ő hibája, hanem a szüleié, hogy erre kényszerül.

– Gabeléknek van egy fiuk. Orvos lesz belőle – felelte akadozva Petunia, olyan izgatott lett lánya hirtelen változásától. Az orvos szót már-már áhítatos hangsúllyal ejtette ki, mintha nem is lenne annál szebb álma, mint hogy hozzáadja a lányát egyhez. Valószínűleg így is volt. Dahlia pontosan tudta, mennyire felcsigázta az anyját, hiszen Petunia nem kezdte rögtön feltakarítani a törött csészedarabkákat. Ennél nagyobb csoda a Privet Drive négyes számú házában valószínűleg soha nem történt még. Kivéve talán az ő születését.

– Akkor beköszönök hozzájuk!

Azzal Dahlia megfordult, és amilyen gyorsan csak tudott, kislisszant ajtón. Természetesen nem Gabelékhoz vezetett az útja. A legkevésbé sem érdekelte, hogy van egy fiuk, és még ha ő lett volna az Egyesült Királyság új miniszterelnöke, akkor sem kellett volna neki.

Első útja ehelyett Mrs Cumbersome-hoz vezetett, az utcácska legidősebb lakójához, aki saját állítása szerint már azóta itt lakott, mióta a Beatles magalakult. A Privet Drive lakói közül mindenkit ismert. És bár ezt egyik lakó sem ismerte volna el, rangidőssége miatt ha bárkit a lakóközösség fejének lehetett nevezni, ő volt az.

Mrs Cumbersome nem nyitott hamar ajtót. Dahlia már kezdte azt hinni, hogy otthon sincs, ám pont akkor, amikor már feladta volna, a hófehér ajtó lassan kitárult. Mrs Cumbersome a járókeretére támaszkodott, és meglepetten nézett rá. Dahlia nem hibáztatta, nem gyakran járt hozzá látogatóba.

– Miben segíthetek, aranyom? – kérdezte az öreg hölgy, de nem azért, mert annyira kedves volt, hanem mert nem emlékezett Dahlia nevére. Ez őt egyáltalán nem zavarta, még jobb is volt így. Legalább senkinek sem tudja majd elmondani, hogy ő volt az.

– Bemehetnék?

Mrs Cumbersome nem mondott semmit, csak arrébb araszolt, és szó nélkül elindult befelé. Dahlia követte. Becsukta maga mögött az ajtót, aztán diszkréten bámészkodva ment utána a szalon felé, ahogy az öreg hölgy nevezte. De amikor beléptek a helyiségbe, Dahliának el kellett ismernie, hogy ez a kifejezés sokkal jobban illik hozzá, mint a sima nappali. A szobában antik bútorok sorakoztak: bársony borítású ülőgarnitúra, az az igazi, sötétpiros, faragott lábú asztalka, hozzá illő székek és szekrények.

Az öreg hölgy valahonnan elővarázsolt egy tálcát, és teát töltött neki. Szinte már néhány évszázaddal korábbi volt a hangulat. Pedig abban azért biztos volt, hogy ennyire még Mrs Cumbersome sem lehet idős.

Dahlia felé nyújtott egy csészét, aztán várakozóan nézett a lányra.

– Ez egy elég kényes kérdés... – kezdte Dahlia, és próbált úgy tenni, mintha valami mélyen aggasztaná. – Tudja, az utcáról van szó. Jobban mondva a kertekről.

Itt elhallgatott, és próbálta végiggondolni, hogy lenne a leghatékonyabb a mondanivalója.

– Folytasd!

– Édesanyámnak és nekem nagyon fontos, hogy az utcánk szép legyen. Hiszen mégiscsak ez az otthonunk! Óvnunk kell, ápolnunk és szépítenünk. És bár én nem vagyok itt egész évben, szívügyemnek tekintem a kerteket. – Az öreg hölgy bólintott, és Dahlia tudta, hogy jó nyomon jár. – És most, hogy hazajöttem... Valahogy úgy érzem, mintha megváltozott volna az összkép. Az az érzésem, hogy néhányan az utcából nem figyelnek eléggé oda a saját gyepükre, már ha érti, hogy értem. És ez nagyon aggaszt.

Dahlia alig bírta ki, hogy ezt az egész monológot mosoly nélkül, teljesen komoly arccal adja elő. A világban gonosz varázslók futkosnak, ő meg, mint valami üresfejű liba, gyepekért aggódik. Persze nem igazából. Elképzelte, mit szólna James, ha ezt most hallotta volna. Valószínűleg soha nem felejtené el, és akárhányszor csak tehetné, viccet csinálna belőle.

– Akkor nem csak nekem tűnt fel! – sóhajtotta Mrs Cumbersome. Dahlia lelkesen bólogatott, majd folytatta.

– Lenne ötletem a probléma megoldására: egy lakógyűlés. De én túl fiatal vagyok hozzá, hogy komolyan vegyék, amit mondanak. Ellenben Ön, Mrs Cumbersome... A múltjával és tapasztalatával bárki hallgat Önre.

Dahlia ezután még egy fél órát teázott vele, közben pedig megtervezték a lakógyűlés minden szükséges napirendi pontját.

A délelőttje további része azzal telt, hogy körbejárta a Privet Drive lakóit, és néhány elejtett megjegyzéssel igyekezett elérni, hogy az utca lakói tényleg összehívják az első lakógyűlést. Hiszen olyan fontos témákat kellene megvitatni, mint hogy melyik ház gyepe nem elég zöld az utca gyönyörű összképéhez, és hogy kinek a virágágyása a legszebb.

Miután végzett azzal, hogy minden fontosabb utcalakó fülébe beültette a bogarat, mosolyogva indult haza, mint aki jól végezte a dolgát. Mert így is volt.

A Privet Drive lakói nem is lehettek volna ennél mugliszerűbbek. És még a muglik között is a bogarasak közé tartoztak, akiknek semmi sem lehet fontosabb, mint a rendezett kertek és a tökéletes összkép. Dahliának kétsége sem volt afelől, hogy még aznap délután megejtik a lakógyűlést, hiszen ezeknek a fontos kérdéseknek a megtárgyalását nem lehetett halogatni. És ha ez még nem lenne elég ok arra, hogy szülei is elmenjenek, a legszebb virágágyás tulajdonosának kiválasztása biztosan olyan döntés, amiben érintettnek érzik majd magukat.

Amikor hazaért, Petunia épp a szomszédok után kémkedett.

– Hah! Egyszerű tápoldatot használnak a gyephez. Pedig mindenki tudja, hogy a Zöldítő Ultra sokkal jobb rá. Ezért ilyen sárgás a füvük – kárörvendett éppen, de amikor meglátta Dahliát, rögtön félbeszakította kedvenc tevékenységét.

– Találkoztál vele? – röppent oda mellé.

– Nem, nem találkoztam.

– Nem? Hogyhogy nem? Mégsem mentél el?

– De. Mrs Gabel szerint épp nyári iskolában van. – Ez nem is volt hazugság, mert bár Dahliának esze ágában sem volt bármit megtudni Oscar Gable-ről, az édesanyja volt olyan kedves, hogy elsorolta fia összes versenyeredményét, még képet is mutatott neki róla, pedig Dahlia neki is csak az utcagyűlésről beszélt.

– Milyen kár! – Dahlia látta anyján a csalódottságot, és már így is elég bűntudata volt a buli és a hazugságok miatt, így végül úgy döntött, enyhítheti kicsit Petunia bánatát.

– De jövő héten hazajön. Meghívtak vacsorára.

Petunia az örömhír hallatán Dahlia nyakába ugrott, és a lánynak el kellett ismernie, hogy anyja még soha nem örült ennyire semminek. Nem kell tudnia, hogy neki esze ágában sincs addig maradnia. Ha minden a tervek szerint alakul, addigra visszatérhet a varázsvilágba.

– Vacsorára? Hát ez csodálatos! Vennünk kell neked valami szép ruhát!

És Petunia csak sorolta, mennyi mindent kell még elintézniük addig, Dahlia pedig hagyta, hadd örüljön egy kicsit. A szíve mélyén tudta, hogy nem szép dolog, amit a szüleivel tenni készült, de az sem az, amit ők tettek vele az évek során. És még az ördögűzés volt a legkisebb része a dolognak.

Nem, neki a maga útját kell járnia. Boszorkányként. És ha a szülei ezt nem képesek elfogadni, hát legyen! Amint betölti a tizenhetet, felnőtt lesz, és azt csinál, amit csak akar. És a tervei között nem szerepelt, hogy az orvos férjével és egy szakajtó gyerekkel az kösse le a napjait, hogy mennyire zöld a fű. Ráadásul volt valami, amit nem árult el a szüleinek. Az átok miatt úgysem lehet boldog élete, ebben a formában legalábbis biztos nem.

Nagy nehezen sikerült leállítania Petuniát, a nap további részét pedig a szobájában töltötte, és listát írt azokról a dolgokról, amelyeket be kellett szereznie. Készen kellett állnia vele, mert úgy tervezte, hogy amint az idősebb Dursleyék kilépnek az ajtón, rohan is beszerezni mindent.


Amikor Vernon Dursley hazaért, a küszöbön rögtön megjelent Mrs Therefitz, az egyik fontoskodó, ráérő nyugdíjas néni az utcából, és örömmel újságolta, hogy lakógyűlést tartanak.

Dahlia szülei rögtön izgatottak lettek, és Petunia izgalomtól remegő hangon szólt a lányának, hogy a lakógyűlésre mennek.

– Te is jöhetsz, ha szeretnél – tette még hozzá olyan hangsúllyal, mintha ennél nagyobb megtiszteltetés nem is létezhetne. És valószínűleg annak is szánta. Dahlia meg is lepődött a dolgon, hiszen semmilyen nyilvános eseményre nem vitték el szívesen. Rettegtek, hogy valami „rendelleneset” tesz, és akkor magyarázkodhatnak. Most viszont úgy tűnt, a délelőtti események hatására Petunia úgy gondolta, lánya végre jó útra tért.

De pont a délelőtt történtek biztosítottak kibúvót Dahliának.

– Inkább listát írok, hogy mit kell még beszerezni a jövő heti vacsoráig – emelte fel Dahlia a kezében tartott noteszt és tollat bizonyítékként. Petunia nem sejthette, hogy a papíron egy egészen más lista olvasható, ezért csak lelkesen bólintott, és mintha mindent tökéletesen értene, cinkosan kacsintott. Dahlia még percekig gondolkozott rajta, hogy vajon látta-e édesanyját valaha kacsintani. De aztán a bejárati ajtó becsukódott, és ennél fontosabb dolga volt. Felhúzta a cipőjét, felkapta ez előre bepakolt táskáját, ami tele volt bevásárlószatyrokkal, és már rohant is a legközelebbi szupermarketbe.

Kommentek :)