Egy végzős Dursley Roxfortban - 14. fejezet  

Posted by Deszy in

14. fejezet
Kifestő


Amikor az első hét igazán elkezdődött, a nosztalgia érzése pillanatok alatt elpárolgott a diákokból. A végzős év minden addiginál nagyobb figyelmet követelt, és bár csak az általuk választott tantárgyakat tanulták, a tanárok gondoskodtak róla, hogy így is tízszer annyi tanulnivalójuk és házi feladatuk legyen, mint eddig bármikor.

Dahlia most kezdte csak igazán bánni, hogy hallgatott Narára, és négy tárgyat is RAVASZ szinten tanul. Még Hugónak is sokkal könnyebb volt a maga három tantárgyával, főleg hogy Mugliismeretből még ő is sokat tudott neki segíteni. Nem mintha Hugo kihasználta volna, de azért sokszor előfordult, hogy kérdezgetett dolgokat. Arra meg már nem is akart gondolni, hogy Olivernek csak két ilyen tárgyból kell készülnie, a szabadidejét meg persze arra áldozta, hogy őt gyötörje. Úgy tűnt, neki ez a hobbija.

Liának ezért a legtöbb gondja a sötét varázslatok kivédése órán volt. Egyrészt mert ez volt az egyik legnehezebb tárgy, ő pedig jól meg akarta tanulni, mert az átok és Andresila miatt úgy érezte, szüksége lesz még rá. Másrészt ez volt az a tantárgy, amit kénytelen volt Oliverrel egy helyiségben végigcsinálni. Egyetlen vigasza az volt, hogy a barátai közül is felvette mindenki.

Amikor eljött a péntek, a Roxfort diákjai egy emberként lélegeztek fel. Még jó idő volt, úgyhogy nagyon sokan úgy döntöttek, az udvaron töltik első valóban szabad délutánjukat.

Hugót egy erős dermesztőbűbájjal sem lehetett volna visszatartani, nyakába kapta fényképezőgépét és már indult is kifelé. Amíg Hugo lekattintott minden egyes virágszálat, faágat és bogarat, ami valamiért felkeltette az érdeklődését, Nara és Dahlia sétálgattak egy kicsit.

Nara egy idő után újra meg újra ugyanarra nézett, de próbált úgy tenni, mintha nem így lenne. Dahlia a fejét csóválta és elmosolyodott.

– Menj nyugodtan – mondta.

– De én nem...

– Nara, rád van írva, hogy alig várod, hogy megnézd, írt-e Albus. Menj csak. Elleszek egyedül. Egyébként is, Hugo előbb-utóbb úgyis embereket akar fényképezni megint.

Így aztán Dahlia egyedül maradt a gondolataival megint, de úgy döntött, Hugónak igaza van. Nem zuhanhat teljesen magába, ki kell élveznie minden percet, amit még az iskolában tölthet. Már az elhatározástól jobban érezte magát, és mintha mázsás súly került volna le a válláról. Miért ne szórakozhatna egy kicsit?

Kinyújtotta a kezét az előtte heverő zöld levelek felé, és hagyta, hogy az ujjaiban érezze őket. Aztán megemelte kicsit egymás után a mutató, a középső és a gyűrűujját, és a levelek emelkedni kezdtek. Ezzel együtt Dahlia mosolya is egyre szélesebb lett. A levelek végül már szemmagasságban lebegtek, a boszorkány pedig úgy döntött, kicsit érdekesebbé teszi a dolgokat. Pörgetni kezdte őket, mintha csak hurrikán ragadta volna őket magukkal. De ez nem tűnt baljósnak, a falevelek vidáman cikáztak az általa gerjesztett örvényben.

– Azta, ez gyönyörű! – szólalt meg mögötte váratlanul egy izgatott hang.

Dahlia most már kacagott, és amikor a leveleket Emma felé irányította, a kislányból is kitört a nevetés. Ők maguk is táncolni kezdtek a levelek körül, Dahlia pedig egyre több és több levelet hívott magukhoz. Tényleg varázslatos volt. Aztán gondolt egyet, és intésére a levelek szavakká álltak össze: Emma.

– Megtanítasz? – kérte a kislány.

– Nem hiszem, hogy meg tudlak, én csak...

Ekkor döbbent rá, hogy valójában nem is a boszorkányképességeit használta. A pálcáját sem vette elő és egy pillanatig sem járt a fejében a lebegtetőbűbáj. Egyszerűen csak a véla erejét vette igénybe.

Szerencsére Hugo megmentette.

– Ez csodálatos volt. Megörökítettem az egészet.

Közben azonban Dahlia azt is észrevette, hogy nem csak Emmáéknak tűnt fel a mutatványa, sokan bámulták az udvaron lévők közül. De ebben a percben ez sem érdekelte különösebben. Kacér pillantást küldött a bámészkodók irányába és még integetett is nekik.

Hugo furcsán méregette.

– Mi az? Most már az is gond, hogy vidám vagyok?

Nara közben vissza is tért, és rögtön két levél is volt a kezében.

– Na, írt a cukifiú?

Nara elpirult. – Ne nevezd így!

– Csak szórakozik, nem látod? Végre jó a kedve – felelte Hugo.

– Egyébként igen, írt. De ha már a cukifiúknál tartunk, nagyon úgy látom, egyes számú rajongódtól leveled érkezett. Veda addig nem engedett el, amíg nem hoztam el azt is. Még meg is csípett.

– Egyes számú rajongó? – csodálkozott Hugo.

Lia a levél felé nyúlt, és a kézírásból rögtön felismerte, kitől érkezett.

– Ó, ezek a Potter fiúk úgy látom, szeretnek levelezni.

Narának most tűnt fel, hogy többen még mindig őket méregetik. – Hát itt meg mi történt?

– Lia kicsit beindult.

Nara aggódón összevonta a szemöldökét. – Ugye nem csináltál semmi őrültséget? Még el se kezdődött a tanév, és ha már most pontokat veszítünk...

– Állj már le. Ha úgy jobban tetszik, fogd fel úgy, hogy gyakoroltam egy kicsit Bűbájtanra.

Ez még mindig nem nyugtatta meg Narát, nem ok nélkül. Bűbájtanon dögivel tanultak olyan varázslatokat, amelyeket fel lehetett használni valami csínyre. De Dahlia úgy döntött, megnyugtatja, és ezúttal nem a faleveleket, hanem a Jamestől kapott borítékot kezdte el lebegtetni.

Egészen addig nem is volt semmi gond, amíg valaki át nem nyúlt Lia feje fölött és el nem csente a levelet.

Meg sem kellett fordulnia, Dahlia rögtön tudta, hogy Oliver az. Érezte a menta illatát a levegőben, és Hugo arcára volt írva, hogy kéretlen látogató érkezett.

– Tudod, nem biztonságos a szerelmes leveleket ennyire reklámozni. Még a végén... rossz kezekbe kerül.

– Mint ahogy a példa is mutatja – nyújtotta Dahlia a kezét a levélért. Oliver azonban a háta mögé rejtette.

– Ó, szóval akkor tényleg szerelmes levél? Nem mintha meglepne, hogy a kisfiúk reménytelenül rajonganak érted, de nem gondoltam, hogy össze is merik gyűjteni a bátorságukat, hogy elviseljenek egy fájdalmas visszautasítást. Csak nem egy griffendéles?

Oliver a háta mögé sandított, hogy megnézze, kitől érkezett a levél, aztán füttyentett.

– Tényleg egy griffendéles. Bár őszintén meglep. Nem fut utána elég üresfejű kviddicsrajongó? És most hogy belegondolok, nem vagytok ti rokonok?

Nara lépett közbe először, ami mindenkit meglepett.

– Aranyvérű vagy, azt hittem, nálatok az az alapelv, hogy minden egykorú rokont összeboronálnak. Tudod, csak a tiszta vér érdekében.

– Nem mindenkinek vannak ilyen maradi nézetei. Én például – kacsintott Dahliára – kinéztem magamnak egy csinos kis mugliivadékot.

A boszorkány nem válaszolt a sértésre, egyszerűen csak megint kinyújtotta a kezét.

– Türelmes kedvemben vagyok, és nem szeretnék semmi keményet mondani Emma előtt. De ha nem adod vissza a levelet, elveszem, és annak nem fogsz örülni.

– Ó, egy kis testi kontaktusnak csak örülhetek. Máshogy pedig nem tudod elvenni a leveledet, csak a testemen keresztül. Vagy kössünk megállapodást! Megkapod a szerelmes firkálmányt, cserébe pedig csak egy csókot kérek.

– Tudtam, hogy a Mardekárba nem az észlények kerülnek, de ilyen nehéz felfogásod még neked se lehet – toppantott Dahlia. – Most pedig háromig számolok és vagy ideadod a levelemet, vagy megbánod.

Nara Dahlia füléhez hajolt.

– Tudod, hogy nem rajongok Oliverért, de ha büntetőmunkára küldenek és pontot veszít a Hollóhát... Idén meg kell nyernünk a házkupát.

Dahlia gonosz mosolyra húzta a száját.

– Egy... – számolt.

Oliver öntelten mosolygott.

– Kettő...

– Nem tudom, mire készülsz, de szerintem a csókkal mindketten jobban járnánk. Tudom, hogy akarod. Nem szégyen, ha beismered.

– Három... – fejezte be Dahlia a számolást, és Oliver abban a pillanatban elemelkedett a talajtól. Becsületére legyen mondva, nem kezdett kapálózni vagy sikítozni, irritálóan nyugodt maradt. Lia úgy fordította a levegőben, hogy még véletlenül se érje el a pálcáját.

– Ettől még nálam van a leveled – nevetett a fiú.

– Hidd el, tudom én is. De előbb a bosszú, aztán a szórakozás. Bár belegondolva, ezt a kettőt össze is köthetjük, nem igaz?

A boszorkány elgondolkozott, mi lenne elég hatásos büntetés. Valami olyan kellett, amiért nem büntethetik meg nagyon, mégis elég kemény, mert Olivernek már igazán kijárt, hogy valaki helyretegye.

Végül egy hatásos kis átszínezés mellett döntött.

– Tudod, milyenek a mugli kifestők? – Hugo szeme kitágult, amikor ezt meghallotta, aztán nevetve csóválni kezdte a fejét. Ekkorra már egész kis tömeg gyűlt köréjük. – Nem? Akkor hadd magyarázzam el. Vannak a fekete vonalak, aztán a mugli gyerekek szépen kiszínezik a fehér részeket. Már nagyon rég volt a kezembe kifestő, pedig jó mulatság. Igaz, Emma?

Emma bólogatott.

– Melyik filccel szerettél a legjobban színezni? – kérdezte a kislánytól Lia, közben egy pillanatra sem engedve lejjebb Olivert.

Emma kicsit megszeppent a helyzettől, de a boszorkány megnyugtatta, hogy Olivernek nem esik bántódása.

– A lila.

– Mit szólsz, Oli? – kérdezte gúnyosan Dahlia. – Egy kis lila mindenkinek jól jön, nem igaz? Akkor elmondom, most mit fogok csinálni. Kiszínezem a sápadt részeket.

Dahlia intésére Oliver szőke haja lilában pompázott. Aztán oldalra hajtotta a fejét. – Én még látok egy kis fehéret. – Oliver inge babarózsaszín színt kapott. Méregette még egy kicsit, mintha csak egy remekművön dolgozna. – Jaj, de buta vagyok, kihagytam a szemöldököd. – A fiú szemöldökére végül egy sötétebb lila árnyalatot választott. Ne mondja neki senki, hogy nem következetes.

Dahlia méricskélte még néhány pillanatig, majd megszólalt. – Így már tökéletes.

Hugóhoz sétált, és mielőtt a fiú magához térhetett volna, Lia a gépéért nyúlt. Anélkül, hogy leakasztotta volna a nyakából, kattintott vele párat. – Bár abban biztos vagyok, hogy ezt a képet soha senki nem felejti el, kell néhány fotó a suliújságba is az utókornak.

Amikor elkészült a fotósorozat is, Dahlia újabb intésére a levél kirepült a fiú a kezéből.

– Hát nem sokkal jobb, mint egy egyszerű csók?

Mindenki a hasát fogta a nevetéstől, bár azért egy-két hang a tömegből bekiabált, hogy ő inkább a csókot kérné, ha lehet. Dahlia nem foglalkozott velük.

– Ezt megírom Jamesnek is a válaszlevélben. Szerintem ő is jól szórakozik majd.

Dahlia elindult a már törzshelyükké vált fa felé, mert nem volt hajlandó emiatt a kis incidens miatt lemondani a kinti napsütésről. Amikor odaért, levetette magát a fűre. A tömeg még mindig nem akar eltűnni, és meglepődve jött rá, hogy azért, mert Oliver még mindig lebegett. Nem gondolta, hogy ilyen távolságból is működik a bűbája, főleg hogy már sokkal inkább James levelén járt az esze. Mindenesetre megszüntette, mire a fiú a földre huppant. Az sem lehetett kellemes érzés.

Aztán kinyitotta a borítékot és végre olvasni kezdte James szavait. Természetesen nem szerelmes levél volt.


Dala!

Könyörgöm, írj nekem valami szaftos pletykát a Roxfortból, mert itt meg lehet őrülni. Az edzések rém unalmasak, a rajongólányok nagy részét pedig elnyelték az iskola kőfalai. Semmi szórakozásom, se egy Mardekáros kiránduló csapat, se egy titkos alagút. Jobb híján trágyagránátokat rejtettem el néhány csapattársam szekrényébe, de én is érzem, hogy ez nem méltó hozzám.
Tulajdonképpen arra gondoltam, elugrom látogatóba. Remélem, Nara nincs ott, hogy beleolvasson a levelembe, még végig kéne hallgatnod egy szentbeszédet az éjszakai kóborlásainkról. Bár ha mégis ott van, akkor csak mondd meg neki, tudom, hol szokott beosonni Al.
Szombaton éjfélkor várlak a Szükség szobájában, akkor mindent elmesélhetsz.

James

Kommentek :)