Egy Dursley Roxfortban - Érdekesség  

Posted by Deszy in

Sziasztok!

Nos, ha már az új fejezet nem akaródzik elkészülni, akkor jöjjenek az érdekességek a 17. fejezetből! :)

Két érdekességgel készültem.

Az első a Mágiatörténet óra. Először is elmondanám, hogy ezt a részt egyszerűen IMÁDTAM írni. Így, csupa nagy betűvel. :)

A kedvenc részem a bevezető, ami ugye így hangzott: "A mágiatörténet a tapasztalat végtelen tengere. Minden mai tudásunk valamely elődünk tudásából fakad, ezért nem hagyhatjuk figyelmen kívül a múlt vizsgálatát." 

Az igazság az, hogy amikor elkezdtem írni, valami ahhoz hasonló idézettel szerettem volna indítani, mint "A történelem az élet tanítómestere". Meg szerettem volna teremteni ennek a varázsló verzióját, ezért elkezdtem szórakozni vele, hogy melyik szót mire tudnám kicserélni. Így született meg: "A mágiatörténet a tapasztalat végtelen tengere." És így egyben a bevezetés tulajdonképpen röviden az, hogy engem milyen érzések fűznek a történelemhez. :)

Ami az óra többi részét illeti... Tulajdonképpen ha az évszámos-muglis mondattól eltekintünk, nem írtam semmi hülyeséget, csak megpróbáltam a "mugli" történelmet varázsló szemszögből vizsgálni. Sámánok és táltosok - mint az tudjuk - valóban éltek, vagy legalábbis annak tartották a törzsek bizonyos tagjait. És az is igaz, hogy az ő feladatuk főként a túlvilággal való kapcsolattartás volt. 

Ami az évszámokat illeti... Nos, a mugli szó megjelenését a középkorra tettem, mert Rowling valamelyik könyvében olvastam (már fogalmam sincs, hogy melyikben, talán a Bogar Bárd meséiben, a pattogó fazekas meséhez fűzött Dumbledore jegyzetben), hogy a varázslók akkor kezdtek elzárkózni a mugliktól, amikor elkezdődött a boszorkányüldözés. Ez a középkorra tehető, a fénykorát legalábbis ekkor élte, és ekkor terjedt el igazán. És számomra logikus volt a következtetés, hogy a varázslók és boszorkányok akkor kezdték el külön szóval illetni a varázstalanokat, amikor a saját társadalmuk kezdett kialakulni, és az úgymond kívülállókat, a "másokat" valahogyan nevezniük kellett. Előtte a sámánok és a táltosok voltak megkülönböztetve, mert a mugli társadalomban ők voltak mások, utána viszont a boszorkányok különböztették a varázstalanokat. Szerintem ez logikus, úgyhogy nem is magyarázom tovább.

Nos, mint mondtam, a mugli szó elterjedését a középkor elejére tettem az előbb említett okokból, illetve azért is, mert az ókori társadalmakban a természetfeletti képességekkel megáldott embereket tisztelet övezte. (Pl. a delphoi püthiákat, orákulumokat) Ezért egy olyan évszámot választottam a mugli szó első írásos megjelenéséhez, amit az ókor és a középkor választóvonalának kiáltottak ki: 476-ot, azaz a Nyugatrómai Birodalom bukását. :)

A grimoire szó, ha esetleg valaki nem ismeri, nem az én fejemből pattant ki. Engedjétek meg, hogy ne én kezdjem el magyarázni, hanem idézzek: "A mágia rituális gyakorlatának legjelentősebb Grimoire-jai, varázskönyvei a középkor során keletkeztek. Ezek bevezetnek a mágia gyakorlati alkalmazásába, forgatókönyvet adva a mágus kezébe, hogy ezekkel az erőkkel hogyan kerüljön kapcsolatba, és hogy hogyan hajtsa őket uralma alá."

Nos, a Mágiatörténet óráról ennyit, ha még van kérdésetek, szívesen válaszolok azokra is. :)


A másik dolog, amit említettem, Amelia Swift neve. 

A vezetéknevével kezdeném. A swift angol szó, jelentése gyors, sebes. A nevet úgy választottam, hogy elkezdtem kutatni a leggyorsabban repülő madarakat. Bár nem a leggyorsabb, de az egyik leggyorsabb madárfaj a a sarlósfecske, angolul Common Swift. 

A keresztneve, az Amelia jelentése: szorgalmas, törekvő. De nem emiatt választottam. A nevét kölcsönöztem, méghozzá Amelia Eerharttól, aki a repülés női úttörője, az első nő, aki átrepülte az Atlanti-óceánt. Úgy gondoltam, ezért tökéletes választás egy repüléstan tanárnak és híres kviddicsjátékosnak.

Egy Dursley Roxfortban - 17. fejezet  

Posted by Deszy in

17. fejezet
Sámánok és hárpiák



Dahlia olyan mélyen aludt, hogy az óra végén Hugónak kellett oldalba böknie, hogy felébredjen. Ha még tovább vártak volna az ébresztővel, a lány latin füzete valószínűleg teljesen átázott volna.

– Látom, jól aludtál – nevetett a fiú. Dahlia értetlen pillantására a nyálfoltos füzet felé intett, és látszott, hogy minden erejével igyekszik elfojtani a további kuncogást.

– Én... – pirult el a lány, aztán előtört belőle a Dursley vér, és épp készült előadni a védőbeszédet arról, hogy nem csinált semmi rosszat, amikor Hugo megszólalt:

– Én is majdnem elaludtam, szóval meg tudlak érteni. De tudod, aki Anya mellett nő fel...

Nara ügyet sem vetett rájuk, mert még mindig Opus professzor utolsó mondatait jegyezte le. Dahliát kicsit megnyugtatta a tudat, hogy lesz kitől elkérnie a jegyzetet, bár fogalma sem volt róla, hogy maradhatott barátnője ilyen éber.

Már a folyosón voltak, amikor rájött, mi zavarta annyira, miután felébredt. Az álom, amit annyira várt, nem jött. Hiába volt az elalvás előtti utolsó gondolata a szőke lány...

– Jó, hogy végre itt az ebédidő – tette Hugo kezét korgó hasára. – Őszintén szólva már a gyógynövénytant is alig bírtam ki.

– Szerintem nagyon érdekes volt a latin – szólalt meg végül Nara is, mire két döbbent szempár szegeződött rá. – Mi az?

– Érdekes? A latin? – kérdezte Dahlia, és komolyan kezdett kételkedni benne, hogy valóban lenne közös benne és Narában. Kedves lány volt, de egy normális ember nem tarthatta izgalmasnak Opus professzor óráját. Ennél még a matekot is jobban élvezte!

– Hát... Tudjátok, lehet, hogy azért, mert több nyelvet tanultam már amúgy is.

Közben megérkeztek a Nagyteremhez, ami már tömve volt diákokkal. Akkora volt a hangzavar, hogy Dahlia alig akarta elhinni, hogy bárki is hallhatja, amit a mellette ülő mond neki. Mindenki az első napról és az első óráiról beszélt, sőt, akadtak, akik már az első dolgozatukra készültek.

Mielőtt azonban leülhettek volna a Hollóhát asztalához, a tömegből hirtelen kivált egy ismerős arc.

– Dahlia, már reggel óta kereslek. Hol voltál, amikor jöttek a levelek?

– Lia elaludt – közölte Hugo, és nem is vette észre Dahlia döbbenetét a becenév hallatán. A lány már épp készült szóvá tenni a dolgot, de Lily félbeszakította.

– Nem érdekes! Apa írt. Olvasd!


Drága Lily!

Először is Anyáddal szeretnénk gratulálni, hogy a Griffendélbe kerültél. Bár annyira hasonlítasz rá, hogy nem igazán lepett meg a dolog. Ugyanolyan...



A levél még folytatódott, de Lily hirtelen kikapta a kezéből.

– Ez nem az, bocsi. Rosszat adtam. – Azzal egy másik levelet vett elő, és gyorsan kicserélte azzal, amit az előbb nyomott Dahlia kezébe.


Dahlia!

Ha most nem lennék ilyen megbocsátó, és nem érteném meg, miért menekülsz Vernon bácsi és Petunia néni elől, ez egy rivalló lenne. Ezt jó, ha tudod. (Ha érdekel, mi is a rivalló pontosan, fordulj nyugodtan Jameshez, ő kapott már egy párat.)
Hihetetlen, hogy becsaptál minket. Erre nem volt semmi szükség. Ha szólsz, megoldottuk volna a dolgot. Nem tudom, melyik gyerekem keze van a dologban, de gyanítom, mind benne voltak.
Rögtön azután, hogy hazaértünk a King's Crossról, a szüleid fogadtak minket a Grimmauld téren. Hidd el, láttam már Vernon bácsit mérgesen, de ilyennek még soha! Őrjöngött. Megpróbálta betörni az ajtót – nem sikerült neki, de annak örülhet, hogy Petunia néni már csinált néhányszor kötést Dudley vállára –, aztán amikor végül beengedtük, végigcsörtetett a házon, és még a szőnyegek alá is belesett, hátha ott bujtatunk. Nagyot nézett, amikor elhúzta a Mrs Blacket rejtő függönyt... Igazából sajnálom, hogy nincs róla felvételem.
Addig nem nyugodtak, amíg legalább annyit nem mondtam nekik, hogy a Roxfort Skóciában van. Szóval könnyen elképzelhető, hogy épp valahol a skót Felföldön vándorolnak, egy hatalmas kastélyt keresgélve.
Nem találják meg, ebben biztos lehetsz, de azért sokat segítene, ha írnál nekik. Komolyan.
ÍRJ NEKIK!

Harry



– Nem jó hír, igaz? – nézett Hugo vizslató szemmel Dahlia arcára.

– Anyáék – felelte Dahlia egyszerűen, és ezzel az egy szóval mindent elmondott. Hugo még egy utolsó, vágyódó pillantást vetett az asztalok felé, aztán visszafordult Dahliához.

– Menjünk!

Dahlia alig akarta elhinni, hogy Hugo már a második normális étkezésről is hajlandó lenne lemondani miatta, amikor épp az előbb vallotta be, milyen éhes. Nem akarta, hogy Hugo miatta éhezzen, és egész őszintén, jobban örült volna, ha egyedül mehet levelet írni.

– Nem, nem! – tiltakozott. – Ti csak menjetek nyugodtan enni. Majd egyedül felmegyek a... – Itt azonban elhallgatott, mert fogalma sem volt, hol kéne keresnie a baglyokat. Amúgy is volt egy kis bűntudata, amiért egyedül hagyta Vedát, most azonban tényleg rossz érzés lett úrrá rajta. Még csak azt se tudja, hol keresse! James és Fred azt a helyet elfelejtették megmutatni neki.

– Majd én veled megyek – jelentette ki Lily. – Nekem is válaszolnom kell Apának, és tudom, hol a bagolyház. Ti pedig tegyetek nekünk félre az ebédből – fordult ellentmondást nem tűrőn Hugóékhoz. A fiú még néhány pillanatig tétovázott, aztán elballagott az egyik hosszú asztalhoz.

Nara azonban nem indult el rögtön, hanem Dahliához fordult.

– Persze nem ugyanaz, mert Anya boszorkány, de... Tudod, Apa sem emésztette meg túl könnyen, amikor kiderült, hogy... Hogy mik vagyunk. De szeret engem, és végül beletörődött, hogy ezzel együtt kell szeretnie. Biztos a te szüleid is belenyugszanak majd a dolgokba.

Dahlia döbbenten nézett utána. Lehet, hogy mégis van bennük valami közös? Nara mintha a veséjébe látott volna.



Lily nem tűnt túl bűntudatosnak, amiért eltitkolta Dahlia szökését a szülei elől, és lelkizni sem akart, úgy mint Nara. Egész úton arról mesélt, milyen órái voltak eddig, és hogy mennyire örül, amiért a Griffendélbe került.

– Persze azt azért sajnálom, hogy nem vagyunk egy házban – tette hozzá. – De ott van neked Hugo. És Nara is kedvesnek látszik.

– És te? Találtál már barátokat?

– Tiff elég normálisnak tűnik. Ő az egyik szobatársam. A bátyjával már találkoztam, és ha csak kicsit hasonlít rá, akkor tuti barátnők leszünk.

– A bátyjával? – kérdezte Dahlia, és próbált nem azon agyalni, mit fog írni a levélbe.

– Jasonnel. Ő Loo legjobb barátja.

Dahlia emlékezett a fiúra az állomásról, de nem folytatták tovább a beszélgetést, mert közben felértek a bagolyházba, és a lány rögtön Vedát kereste.

Hamar meg is találta, hiszen baglya magányosan gubbasztott az egyik sarokban.

– Veda! – kiáltotta rögtön, és azonnal hozzá lépett. A bagoly felemelte a fejét, és Dahlia úgy látta, mintha a szeme kicsit fényesebben csillogott volna, amikor felismerte. Amint odaért, megsimogatta, és megesküdött neki, hogy máskor nem hagyja ilyen sokáig magára.

– Ne felejtsd el a levelet! – szólt oda még Lily, és a saját baglyához lépett.

– Veda, küldetésed van – suttogta a bagolynak Dahlia. – Nem szívesen kérek tőled ilyesmit, mert fogalmam sincs, hol keresd őket, de... Csak rád számíthatok.

Veda kihúzta magát, és fejét oldalra döntve, kérdőn nézett gazdájára.

– A szüleimnek kellene elvinned egy levelet. Vagy otthon vannak, vagy valahol úton Skóciába... Megtalálod őket?

A bagoly válaszul határozottan huhogott, és Dahlia csak remélni tudta, hogy nem csak ő értelmezte igennek a hangot.

Gyorsan előkapott egy pergament és tollat, és körmölni kezdte a választ, aminek részletei már elkezdtek összeállni a fejében.


Anya és Apa!

Nem tudom, hol vagytok éppen, de Harry szólt, hogy nála kerestetek. Ne keressétek a Roxfortot! (Harry szerint amúgy sem találjátok meg.) Ne aggódjatok értem! És legfőképp, ne akarjatok hazarángatni!
Jól vagyok, önként jöttem ide, senki sem kényszerített. Minden nagyon tetszik, vannak már barátaim is.
Szeretlek titeket, és remélem, meg tudjátok érteni, hogy ez vagyok én. És még ha választhatnék se mondanék le erről a részemről. Boszorkány vagyok. Ezzel együtt kell élnetek!
Amint lesz időm, újra írok!

Dahlia

U.i.: Jó, ha megszokjátok, hogy Vedát küldöm majd a levelekkel, úgyhogy ne is kíséreljétek meg bezárni!



Dahlia nem volt biztos benne, hogy szülei ennyiből megértik, de többet nem volt képes kipasszírozni magából. Egyelőre magával kellett törődnie, és megszoknia ezt az új életet, nem volt ideje még a szüleiért is aggódni.

Összehajtotta hát a levelet, még utoljára megvakargatta Veda fejét, aztán útjára bocsátotta a baglyát.  Közben Lily is végzett, és együtt indultak el vissza a Nagyterembe.

Hugo és Nara annyi ételt tettek félre nekik az ebédből, hogy Dahlia komolyan kételkedett benne, hogy képes lett volna többet enni. De a szünet így is túl hamar véget ért, és menniük kellett órára.

– Hm. Mágiatörténet – sóhajtotta Hugo. – Apa szerint ennél még a jóslástan is érdekesebb. Pedig Apa nagyon utálta azt az órát.

– Én mindenesetre ettől az órától félek a legkevésbé. Történelmet a rendes... már úgy értem a mugli iskolákban is tanítanak, szóval talán nem tudnak meglepetést okozni.

Hugo kuncogni kezdett, és Dahlia kérdő tekintetére csak annyit mondott:

– Hát, majd figyelem az arcod, amikor meglátod a tanárt.

Dahlia figyelte Hugót, amikor elment mellettük, és csodálkozott, milyen felszabadult a fiú. Kicsit irigyelte is, amiért ennyire otthon érezte magát a Roxfortban már most. Persze neki is tetszett az iskola, de olyan volt, mintha Hugónak nem tudnának meglepetést okozni. Itt voltak a testvérei, az unokatestvérei, a szülei is sokat meséltek neki róla sőt, sok tanárt már évek óta ismert.

Amikor beléptek a terembe, az még majdnem üres volt. Diákok is csak elvétve lézengtek a teremben, így választhattak maguknak helyet. Aztán hirtelen Lily bukkant fel egy lánnyal, és kiderült, hogy ezen az órán a griffendélesekkel vannak együtt. Lily integetett nekik, és rögtön becsusszant az utolsó padok egyikébe, közvetlenül Dahliáék elé.

– Ő itt Tiff – jelentőségteljes pillantást vetett Dahliára, amire semmi szükség nem volt, hiszen a lány pontosan emlékezett Tiff nevére.

Mindenki bemutatkozott, és amikor Tiff meghallotta Hugo vezetéknevét, elgondolkozva megszólalt:

– Te Louis rokona vagy? – kérdezte.

Hugo bólintott. – Az unokatestvérem. És Lily is – fordult vissza a vörös hajú lányhoz.

– Akkor ti mind rokonok vagytok?

Lily elgondolkozott, ahogyan fejében végigpörgette a családfát.

– Dahlia Apa unokatestvére, szóval neki a Weasleykhez nincs köze. – Dahlia arckifejezésére még kiegészítette. – Vagyis úgy értem, nem vérrokon. De persze családtag.

– Te Harry Potter unokatestvére vagy? – kérdezte elhűlve Tiff.

– Na és? Én meg a lánya. Nincs ebben semmi különös. – Lily a maga részéről a beszélgetés ezen részét lezártnak tekintette, így Dahliának nem volt lehetősége, hogy megtudakolja Tifftől, miért ilyen nagy dolog az. Tudta, hogy Harry híres, elég sokan nagyot néztek a Potter név hallatán, de még mindig nem értette a dolgot. Unokatestvére betört egy bankba, és mégis nemzeti hősként kezelik. Elhatározta, hogy amint lehetősége lesz, valahogy kideríti, mi áll a dolog mögött.

Tiffany amúgy kifejezetten csinos lány volt. Hosszú barna haja a háta közepéig ért, szeme pedig szürkéskéken csillogott. Bár sokan kissé sápadtnak tartották volna, Dahlia szerint fakó arcszíne tökéletesen illett az összképhez.

És nem csak szép volt, hanem nagyon szimpatikus volt. Állandóan mosolygott és mindenre volt kész válasza. Bármiről kezdtek beszélni, Tiffnek kialakult véleménye volt. Ha Dahlia gondolatait nem kötötte volna le szülei problémája, és az, hogy beilleszkedjen a varázslók és boszorkányok közé, minden bizonnyal nagyon féltékeny lett volna rá. Ám így ők öten nagyon jól elbeszélgettek, és a lány örült, hogy újabb ismerőst szerzett a Roxfortban.

Aztán ez a beszélgetés is megszakadt, mert egy apró alak lebegett be a terembe. Dahlia először azt hitte, az egyik házszellem az, de aztán egyiküket sem ismerte fel benne.

Dahlia Hugóra nézett, és már pontosan tudta, mire gondolt a fiú.

– Binns professzor. A Roxfort legrégebbi aktív tanára.

Dahlia örült, hogy Hugo bemutatta a tanárt, mert ő maga nem foglalkozott ilyen apróságokkal. Amint az asztal mögé lebegett, rögtön nekiállt az órának.

– A mágiatörténet a tapasztalat végtelen tengere. Minden mai tudásunk valamely elődünk tudásából fakad, ezért nem hagyhatjuk figyelmen kívül a múlt vizsgálatát.

Ezek voltak Binns professzor bevezető gondolatai, és aztán már tényleg a tananyag következett.

– A régi időkben a varázslók még nem rendelkeztek kialakult társadalommal. Nem létezett Mágiaügyi Minisztérium, és nem léteztek szabályok. Mindenki arra használta a képességeit, amire tudta, és amire akarta. Ebben a korszakban a varázslók és boszorkányok még a mugli társadalom elismert tagjai voltak, ilyenformán a korai időkben a mugli és a mágustörténelem szorosabban kapcsolódik össze, mint bármelyik másik korban.

Dahlia fejében történelemtanára szavai csengtek vissza, és elégedetten nyugtázta, hogy erről az időszakról még ők is tanultak valamit.

– A mugli kifejezés csak 400-as években jelent meg, első írásos megjelenése a 476-os év egyik grimoire-jában található. Ezekben a korai időkben tehát még nem a varázslók különböztették meg magukat a varázstalanoktól, hanem fordítva. Ekkor voltak életben az olyan kifejezések, mint a sámán vagy a táltos.

Dahlia mellett Nara szorgalmasan körmölt, és Hugo is lejegyzett egy-két szót abból, amit Binns mondott. Dahlia viszont élvezte, hogy ezeket az információkat már nagyrészt tudja, csak más nézőpontból tanulta őket.

A mágiatörténet tanár pedig töretlenül folytatta.

– Ezek a korai varázslók persze még a mágia egészen más formáját űzték. Feladatuk főként a halottakkal való kapcsolattartás volt, és ehhez természeti jelenségekre támaszkodtak. Nem rendelkeztek pálcákkal, bár néhányan már felfedezték a különböző fafajták tulajdonságainak jótékony hatását a varázslatokra. A rituális tűzrakás...

És Binns csak beszélt és beszélt, Dahlia pedig észrevette, hogy Lily pedig egyre gyakrabban ásítozott. Amikor az órának vége lett, ő pattant fel a leghamarabb. A professzor még alig tűnt el a fal mögött, Lily már hátra is fordult, és próbálta kidörzsölni a szeméből az álmot.

– Apáéknak nagyon igaza volt – fordult Hugóhoz, aztán ő és Tiff már el is búcsúztak, és rohantak bájitaltanra.

– Mi jön? – kérdezte Dahlia.

– Repülés! – vigyorgott Hugo. Dahlia ennek pont az ellenkezőjét érezte. Ha csak eszébe jutott, mit érzett, amikor Harry beültette a repülő motorba, görcsbe rándult a gyomra. Egy seprűn ennél százszor rosszabb lehet. Mi van, ha a többiek előtt lesz rosszul, és kidobja a taccsot?

Dahlia Nara felé fordult, és látta, hogy ő sem lelkesedik túlságosan az ötletért, hogy egy botra ültetve repkedjen a levegőben. Teljesen elsápadt, talán még rosszabb állapotban volt, mint ő.

– Anya... Anya fogó volt a Hollóhátban. Állítólag egyszer még Harry Potter elől is majdnem elhalászta a cikeszt. Ő kviddicsezett. Nekem is jónak kell lennem benne, de ha... De ha csak rá gondolok...

– Ne csináljátok már!


Amikor leértek a repülésórára, Dahlia már még idegesebb volt. A szép, takaros sorokban lefektetett seprűk látványa sem nyugtatta meg, és az sem, hogy a talaj a lába alatt nem tűnt túl puhának. Aztán meglátta a szőke mardekárost a már seprűik mellett ácsorgók tömegében, és elkönyvelte magában, hogy ez az óra maga lesz a pokol. Hát még akkor hogy begurult, amikor kiderült, hogy három szabad seprűt már csak közvetlenül Oliver mellett találnak.

Amikor odaértek, a fiú rögtön meg is szólalt:

– Áh, a szőke vadmacska a Hollóhátból! – vigyorgott rá.

– Áh, a szőke egoista a Mardekárból! – felelte dacosan Dahlia, és felvetette a fejét. A fiú továbbra is önelégült arcát látva nem volt biztos benne, hogy felfogta, ez most sértés volt.

Aztán próbált megfeledkezni a mellette álló fiúról, és kétkedve méregette a lábánál heverő seprűt.

– Még nem repültél? – kérdezte ezt látva a mardekáros olyan mézesmázosan, hogy Dahlia legszívesebben megütötte volna. – Én szívesen segítek – húzta ki magát büszkén, mintha legalábbis egy kviddicsbajnokot tisztelhetnének benne. – Elviszlek egy körre bármikor.

Dahlia minden egyes szavára egyre idegesebb lett. Mit képzel ez magáról? Úgy beszél, mint valami mini Casanova, mintha minden szavára ugrania kellene. Érezte, hogy vörösödni kezd a feje mérgében. Ezt a tulajdonságát apjától örökölte, de csak nagyon ritkán jutott odáig, hogy a mérge meg is látszódjon rajta.

– Akarod, hogy helyet cseréljünk? – kérdezte ekkor Hugo a másik oldaláról. Dahliának csak egy apró bólintásra futotta, mert félt, hogy ha megszólal, olyat talál mondani Olivernek, amit később megbánna.

Oliver további zaklatásának elejét vette a tanárnő megérkezése.

– A nevem Amelia Swift professzor. Sokan ismerhetik a nevem, hiszen a Holyheadi Hárpiák csapatkapitánya voltam néhány évig. – Sok diák kezdett sutyorogni, amikor ezt kimondta, és Dahlia sejtette, hogy ők olyat tudnak, amit ő nem. Neki ez a név semmit sem mondott. – Tisztában vagyok vele, hogy a repülés mindent felülmúló érzése nem ragad mindenkit magával, de biztosíthatom önöket, hogy úgy fognak távozni az órámról, hogy képesek megülni bármilyen seprűt.

Dahliát lenyűgözte a nő. Hosszú, egyenes gesztenyebarna haját lófarokba kötötte, és ő volt az első, aki nem talárt viselt. Habár rajta sem utcai ruha volt, üdítő változatosságot jelentett a nyúlánk alakjára feszülő barna nadrág, és az egyszerű, ujjatlan fekete felsőrész. Hátán azért így is viselt egy hosszú köpenyt, és a szett a könyök- és térdvédőkkel vált teljessé.

– Nos, ne is halogassuk tovább a dolgot! Álljanak a seprűik mellé, és utánozzanak!

Swift professzor a seprűje mellé állt, fölé emelte a kezét, és fennhangon kiáltott:

– Fel!

A seprű azon nyomban a kezében termett, a másodperc törtrésze alatt. Dahlia nem először látott varázslatot, de hogy ezt puszta kézzel csinálta, egyetlen hárombetűs szavára. El se akarta hinni!

– Na, mire várnak! Csinálják!

Dahlia még nem is emelte kezét a seprű fölé, amikor a mellette álló Hugónak már a kezében is termett, és legnagyobb bosszúságára még Olivernek is hamar sikerült.

– Semmi pánik! Menni fog! – mondogatta magának Dahlia, miközben remegő kezét milliméteres pontossággal a seprű nyele fölé igazította. – Fel! – kiáltotta határozottan, de még ő maga is érezte, hogy a hangja megremegett kicsit, és nem hitt benne igazán, hogy sikerülni fog.

Amikor oldalra pillantott, Oliver csúfondáros mosollyal méregette, és egész testtartásával azt üzente, ő bármikor szívesen segít neki. Mindezt persze nem merő kedvességből.

Aztán hogy még mélyebbre süllyedhessen az önmarcangolásban, hogy ő nem elég jó ehhez, hirtelen Nara kezében is ott termett a seprű, bár ez őt magát is meglepte.

– Segítsek, Lia? – kérdezte Hugo, és máris közelebb lépett. Dahlia normális esetben valószínűleg tiltakozott volna, hogy egyedül is meg tudja oldani, de most egyrészt égett az arca a szégyentől, másrészt úgy tűnt, Hugo őszintén segíteni szeretne. – Ne legyél görcsös! Koncentrálj a seprűre, és hidd el, hogy menni fog! Boszorkány vagy, el kell hinned végre!

Mindezt olyan lágyan és biztatóan mondta, hogy Dahlia hitt neki. Tényleg boszorkány, és ez nem csak az álmában történik. Kiválasztotta a pálcája, beosztotta a Teszlek Süveg, hát kell ennél több bizonyíték?

Újult önbizalommal igazította a kezét megint a seprű fölé, még egy utolsó pillantást vetett Hugóra és a biztató mosolyára, majd megint elkiáltotta magát, ezúttal olyan határozottan, ahogy régen szüleitől az ajándékokat követelte:

– Fel!

És abban a pillanatban a seprű nyitott tenyerében termett, kemény fája selymesen és megnyugtatóan simult a bőréhez. Dahlia teljesen meglepődött, mert ez a seprű sokkal könnyebb volt azoknál, amikkel anyja takarított, és mintha valami különös aura is körüllengte volna. Elhitte, hogy ha azt kell tennie, repülni fog rajta. Meglehet, hogy nem fogja szeretni, de meg tudja tenni, mert erős és határozott boszorkány.

Felnevetett, és újra Hugóra nézett, aki helyeslően bólintott, majd Oliverhez fordult, és olyat tett, amit már évek óta nem: a nyelvét nyújtotta a fiúra, aztán visszafordult Swift professzorhoz, aki már a következő instrukcióit harsogta az elsősöknek.

Egy Dursley Roxfortban - Érdekesség  

Posted by Deszy in ,

Na jó, akkor most következzen egy olyan szereplő adatlapja, akit a legtöbben imádunk. Nagyon. Loo!!! :D


Louis William Weasley


























Louis W. Weasley december 1-jén született, Nyilas. Szülei William 'Bill' Arthur Weasley és Fleur Isabelle Delacour. Ennek megfelelően félvér, apja aranyvérű, édesanyja félvér. Ő az egyetlen ismert férfi, akiben vélavér folyik. (Egynyolcad részt véla.)

Két nővére van, így ő a család „kisfiúja”. Idősebb nővére Victoire, aki a nagy győzelem évfordulóján született, másik nővére pedig Dominique. Már egyikük sem Roxfortos történetünk idején, hiszen Louis végzős. Mindkettejükkel nagyon jó a kapcsolata, de valahogy mindig kívülállónak érezte magát mellettük, mivel csak ő volt fiú. Ezért is örült, hogy annyi időt tölthet unokatestvéreivel, főleg Jamesszel és Freddel, mivel korban ők állnak hozzá a legközelebb. Teddy is nagyon közel áll hozzá, ő volt az első, akinek Vic és Teddy elárulták, hogy összejöttek.

Louis a tengerparton nőtt fel, a Kagylólakban. Itt olyan szerető otthona volt, mint amilyen édesapjának az Odúban. Az itt eltöltött évek mély nyomot hagytak Louisban. Imádja a vizet, és sokszor órákig is képes a tengerparton sétálgatni. A Roxfortban ez hiányzik neki a legjobban, így ha teheti, lemegy a roxforti tóhoz. Kacsázni Ron bácsikája tanította meg.

Öt éves volt, amikor rátalált Dobby sírjára. Sokat faggatta a szüleit, de ők először nem merték elárulni neki, ki is volt a manó. Aztán végül Harry mesélt neki róla, azóta Loo ha csak teheti, friss virágot visz a sírjára. Évekkel később, már amikor a Roxfortba járt, önként csatlakozott Hermione M.A.J.O.M mozgalmához, és nem túl sok sikerrel próbálkozott elindítani a diáktagozatot is a Roxfortban.

Loo gyerekkorában a legtöbb nyarat a nagyszüleinél töltötte Franciaországban, így folyékonyan beszél franciául. Valamiért mégis sokkal inkább angolnak érzi magát, ezért is találta túl „franciásnak” a nevét. Így amikor elkezdte a Roxfortot, mindenkinek Loo-ként mutatkozott be, és azóta ez a beceneve.

A roxfortos beosztási ceremónián nagyon izgult, hogy vajon melyik házba kerül. Szeretett volna a griffendélesek közé tartozni, mint édesapja is. Ez a kívánsága teljesült is, bár a Süveg sokat vacillált a Griffendél és a Hollóhát között. Amikor végül az előbbi mellett döntött, nagyon boldog volt, főleg, hogy egy házba került Jason Cahill-lel, aki a legjobb barátja lett az évek során. Jasonnel egy szobában alszanak, még az ágyuk is szomszédos, és gyakran előfordul, hogy egész éjszakákat végigbeszélgetnek.

A tanulásban Loo mindig is jeleskedett. A legjobban az Átváltoztatástan megy neki, de mivel tudja, mi történt korábban a családjával, nagyon sokat tanul Sötét Varázslatok Kivédéséből is. Loo kilenc tantárgyból tette le az RBF vizsgát, többek között Mugliismeretből és Legendás Lények Gondozásából is. A legtöbb tárgyból Várakozáson Felüli minősítést kapott, Átváltoztatástanból pedig Kiválót.

Loo-t sokan strébernek tartanák, James még cukkolni is szokta ezzel, de senki sem teszi ezt komolyan. Loo nem egy tipikus kocka alkat, bár korához képest mindig komoly és megfontolt volt. Ő csak mindig megtalálja a tökéletes egyensúlyt a tanulás és a szórakozás között. Ezért is lett az ötödik évében prefektus, és aztán iskolaelső.

Loo pálcája kőrisfa, tizenkét hüvelyk egyszarvú szőr maggal, kellemesen rugalmas.

Tagja a Griffendél kviddicscsapatának, ő az őrző.

Patrónusa delfin.

Louis mumusa egy lány, akit még kisebb korában ismert meg. Mindig körülrajongták a lányok, az első néhány eset után már gyanította, hogy ez a vélavér következménye. Amikor negyedikes volt, a mániákus lány elkezdte üldözni, és egy nyugodt percet sem hagyott neki. Mindig mindenhol ott volt, szerelmes levelekkel és ajándékokkal bombázta, egyszer még a szobájukban is rátört éjszaka. Loo minden egyes alkalommal elmondta neki, hogy nem akar tőle semmit, de a lány nem értette meg. Végül altató bájitalt csempészett Loo vacsorájába, és amikor elaludt, szó szerint elrabolta. Loo a Tiltott Rengetegben ébredt fel megkötözve. A lány próbált Amortentiát leerőltetni a torkán, de szerencsére időben rájuk találtak.
Loo természetesen nem ettől a lánytól fél, nem azért ő a mumusa, mert tőle retteg. Viszont kamasz kora óta az a kép kísérti, hogy mindenkinek csak a külseje miatt tetszik, és egy lány sem fogja önmagáért szeretni.
Ezért nem is nagyon szereti, ha mások is látják a mumusát, mert tudja, hogy nem értenék meg, és azzal cukkolnák, hogy fél egy kislánytól...

Loo-nak van egy saját háziállata, egy fülesbagoly. Szüksége is van rá, mert nagyon sokat levelezik a két nővérével és Teddy-vel, és a szüleinek is gyakran ír.

Egy Dursley Roxfortban - 16. fejezet  

Posted by Deszy in

16. fejezet
Az álomlány


Az álmai először teljesen hétköznapin indultak. Újra átélte a pillanatokat, amik elalvás előtt foglalkoztatták. Látta maga előtt Jamest és Fredet, ahogy a folyosókon kóborolnak, látta Hugot, ahogyan a Roxfort épületét fényképezi, látta Loo-t miközben fel-alá járkált tökéletesre vasalt talárban, és őrizte a rendet, sőt még Lily-t is látta, ahogyan a saját ágyában fekszik. Minden teljesen normális volt. Szellemként siklott végig az emlékein, és azokon a dolgokon, amelyek abban a pillanatban az ő és barátai jelenét alkották.

De aztán a kép változni kezdett. Még mindig a Roxfort folyosóin volt, de valahogy minden másnak tűnt. A falak mintha világosabbak lettek volna, az illat mintha nem lett volna annyira ódon. Valahogy újabbnak tűntek a folyosók, a kemény padlót még nem koptatták meg annyira. Dahlia kétségbeesve kezdett el futni az ismerős és egyben ismeretlen helyen. Az álom egyik pillanatról a másikra rémálommá vált.

– Loo... James... Hugo... Lily... Itt vagytok? – kiáltozta lihegve, miközben menekült az idegen, Roxfortnak látszó helyen. Minden erejét bevetve loholt előre, és úgy érezte, mintha valaki vagy valami húzná magához. Ahogy ez eszébe jutott, tudta, hogy igaza van.

Talán nem is valaki elől menekül, hanem valakihez fut. De kihez? Hiába szólongatott mindenkit, senki nem jelent meg. Borzongva futott tehát tovább a vonzás irányába, rettegett, hogy vajon mi vár majd rá. Egyre jobban fáradt, de nem érdekelte a lihegés, nem érdekelte, hogy a félelemtől és a futástól alig jut levegő a tüdejébe. Útja sötét folyosókon és csúszós lépcsőkön vezette át, míg végül a hetedik emeleten nem találta magát.

Lelassított. Érezte, hogy mindjárt megérkezik a céljához. A szíve már úgy dobogott, hogy csodálkozott, hogy bírja. Az adrenalin hajtotta előre eddig, de most egyre jobban szédült, a feje kóválygott, hányingere lett. Mégis lépett egyet előre, aztán még egyet... Minden lépéssel a hetedik emeleti folyosón közelebb érezte magát valami megoldatlan rejtélyhez. Tudni akarta a választ, mégis rettegett tőle.

Aztán meglátta. Nem volt nehéz észrevenni. Apró alak a folyosó kellős közepén. Szinte tündökölt. Olyan volt, mintha nem is a fáklya fénye világította volna be a folyosót, hanem az ő varázslatos kisugárzása. A lány szőke, már-már fehér haja hullámos volt, lágy tincsei fájdalmas szépséggel hullottak alá törékeny vállaira. Minden selymes hajszálán mintha külön-külön csillant volna meg a fény, ami együtt már olyan vakító volt a halandó szemnek, hogy szinte rá sem lehetett nézni.

Dahlia alig tudta levenni a pillantását a hajzuhatagról, de kíváncsi volt, hogy milyen lehet a lány arca. Megint közelebb lépett hozzá, hogy az árnyékban rejtőző vonásait is kivehesse. Nem csalódott. A lány nagyon sápadt volt, arcbőre fehér, mint a hó. De nem látszott betegnek. Bőre fehérsége tökéletes volt, csakúgy mint minden más rajta. Mélykék szemével áthatóan nézett rá, szemében ugyanolyan kíváncsiság tükröződött, mint az övében.

Dahlia csak ekkor vette észre, hogy ez a lány alig idősebb, mint ő. Talán annyi idős lehet, mint James. Egy fiatal, törékeny lány, akinek a szépsége mégis olyan erőt kölcsönzött neki, ami lenyűgözte Dahliát. Nem tudott rá úgy tekinteni, mint aki védtelen, mégis ha arra gondolt, hogy valaki bántani akarja, fájdalom járta át. Meg akarta védeni.

Az idegen egyetlen hófehér hálóingben, mezítláb állt előtte, ajkain halvány mosoly jelent meg, ahogy végigmérte Dahliát. Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra megint komoly lett. Lassan, nyugodtan felemelte a karját, és hívogatóan nyújtotta felé.

– Dahlia – suttogta.

Aztán a suttogás egyre hangosabbá és hangosabbá vált, már nem is suttogás volt, hanem inkább kiáltás. És a hang is megváltozott. Dahlia nem értette. Tudni akarta, ezért közelebb lépett a lányhoz, de aztán hirtelen érintést érzett a vállán.

És akkor felébredt.

– Dahlia. Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de muszáj felkelned. – Az arcot Dahlia még csak homályosan látta, de a hangot felismerte. Nara volt az. – Hugo már majdnem betört a szobába, hogy keltsünk fel végre. El fogunk késni gyógynövénytanról!

Dahlia nem értette, mi történt. Csak álmodta volna? De hát olyan valóságosnak tűnt!

– Dahlia, siess! – jött kintről a kiáltás. Hugo türelmetlen hangja végre magához térítette, és rögtön kipattant az ágyból.


Reggelizni már nem volt idejük, de amíg Nara próbálta felkelteni Dahliát, Hugo leszaladt, hogy hozzon pár szendvicset. Így amíg leértek az üvegházakhoz, ahol a gyógynövénytan órákat tartották, be tudtak kapni pár falatot.

– Nagyon furcsa voltál álmodban – mondta két falat között Nara. Dahlia látta rajta, hogy tényleg komolyan elgondolkoztatta valami, még a hangja is mélyebb volt, ahogy most beszélt, mint általában. A lány csak ekkor jött rá, hogy eddig fel sem tűnt neki, milyen magas hangon beszél általában Nara. – Olyan voltál, mint valami hulla. Nagyon nyugodt voltál, felkelteni is alig tudtalak. És a hajad...

– Mi van a hajammal? – kapott oda Dahlia reflexszerűen ezúttal lófarokba fogott hajzuhatagához. Nagyon ritkán fordult elő, hogy nem hagyta lógni, de most féltette. Ki tudja, mi vár még ma rá! Nem akarja, hogy egy rossz mozdulat közben véletlenül megpörkölődjön vagy valami.

– Hát... Semmi, hagyjuk – felelte Nara a kérdésre, de még mindig furcsán méregette.

Dahlia még mindig idegesen tapogatta, és elképzelni sem tudta, mire gondolhatott vajon Nara.

– Nincs semmi a hajaddal, ugyanolyan szép, mint eddig. De kicsit szedjétek a lábatokat, mert tényleg elkésünk – sürgette őket Hugo.

Dahlia csak most kezdett rájönni, hogy a fiú megmentési kényszerben szenved. Tegnap este megvárta, reggel felkeltette...

Az üvegházak kívülről ugyanolyannak tűntek, akár a mugli építésűek. Dahlia soha nem szeretett kertészkedni, és egészen őszintén nem fűlött hozzá a foga, hogy a koszos földben turkáljon. És nem csak ezzel volt baja. Rosszul érezte magát a bőrében. Az átkozott talárt még mindig kényelmetlen volt, ráadásul rondának is érezte magát benne.

De a legnagyobb baja az idegesség volt. Fogalma sem volt, mire számítson az első napján. Nem tudta, hogyan kell varázsolni, és a legtöbb tantárgyáról még csak nem is sejtette, mi fán terem. A gyógynövénytant persze legalább értette, és az ezután következő latin sem hangzott idegennek. De a délutáni órájától egyszerűen rettegett. Dupla bájitaltan...

Lihegve álltak meg az üvegház bejárata előtt, és várták, hogy beeresszék őket. Hugonak hála nem késtek el!

Dahlia azt már tudta, hogy Neville fogja tartani az órát, de ez csak kis vigasz volt a szívének. Képtelen volt levenni pillantását az egyelőre még hófehér körmeitől, és rettegve gondolt rá, vajon hogy fognak majd kinézni, ha ennek az órának vége.

Ám ekkor egyszer csak elvonta a figyelmét valaki. Egy kéz érintette meg a hátát. Mindig utálta, ha tapogatják. Ezt még a hozzá legközelebb állóktól is csak nehezen viselte el, de idegenek kedvéért egyáltalán nem.

Látta, hogy Hugo nem túl barátságos pillantásokat lövellt az illető felé, ebből Dahlia már tudta, hogy nem egy közeli ismerős lesz az. Borzadva rázta le magáról a kezet, miközben megfordult, hogy szemügyre vegye a tapogatót.

Háta mögött egy magas, vékony fiú álldogált ugyanolyan fekete talárban, mint ami rajtuk is volt. A különbséget azonban Dahlia rögtön észrevette. Az ő talárját zöld-ezüst címer díszítette. De még csak nem is ez volt az oka annak, hogy roppant ellenszenvesnek tűnt. Állig érő szőke hajával úgy álldogált ott, mintha biztos lenne benne, hogy mindennél és mindenkinél jobb.

– Oliver vagyok – mutatkozott be a lehető legmagabiztosabb mosoly kíséretében.

Dahlia hallgatott. A nyúlánk Oliver nagyon nem volt szimpatikus neki.

– Téged hogy hívnak? Lefogadom, szép neved. Egy ilyen szép lánynak csak szép neve lehet.

Dahliának még az álla is leesett. Ezt most tényleg ki is mondta, vagy csak képzelte? De ahogy Hugora nézett, biztos volt benne, hogy igen, kimondta. A vörös hajú fiú arcán mérhetetlen undor és harag jelent meg.

– Ha annyira érdekel, úgyis kideríted – felelte Dahlia, majd belekarolt barátaiba, és otthagyta a nagyképű srácot, hadd élvezze a saját jól megérdemelt társaságát.

– Ez szép volt – kuncogott Hugo, és még Nara is megengedett magának egy félénk mosolyt.

Aztán szerencsére megérkezett Longbottom professzor, és így nem kellett több időt arra pazarolniuk, hogy lerázzák a mardekárost.

Az üvegházban meleg, fülledt levegő fogadta őket. A párás levegőtől csak még elviselhetetlenebbé vált a talár, amit a diákokra kényszerítettek.

– Aki kitalálta ezt a... ezt a zsákot, annak csak az volt a célja, hogy megkínozzon minket – panaszkodott Narának.

– Szerintem nem olyan szörnyű. És Apa szerint arra is jó, hogy eltörli a különbségeket.

Dahlia erre inkább már nem felelt, mert nem akarta megbántani barátnőjét azzal, hogy elmagyarázza neki, hogy ez bizony semmilyen különbség eltörlésére nem alkalmas módszer. Ugyanúgy magas vagy alacsony benne az ember, ugyanúgy szép vagy ápolatlan. Sőt, azzal, hogy még a házuk címerét és színeit is magukon hordták, csak még nyilvánvalóbbá váltak a különböző kasztok. De tudta, hogy ezzel a megjegyzésével valószínűleg megbántaná a meglehetősen félénk Narát, és nem akarta az önbizalmát a földbe döngölni.

Így hát ahelyett, hogy az okfejtését elmondta volna, elővette az Ezer bűvös fű és gombát, és próbált kényelmesen elhelyezkedni az üvegházba bezsúfolt székek egyikén.

– Köszöntök mindenkit az egyes számú üvegházban. Ez az első gyógynövénytan órátok, ezért – bár már találkoztunk a beosztási ceremónián – először szeretnék bemutatkozni. Neville Longbottom professzor vagyok, és én fogom bevezetni magukat ebbe a rendkívül izgalmas tudományba. Bár azt gondolják, hogy ez egy haszontalan tantárgy, olyan tudásra tehetnek szert ezen az órán, aminek nagy hasznát vehetik majd az életükben.

Neville, vagyis Longbottom professzor – ahogy Dahlia rendszeresen kijavította magát gondolatban – nagyon magabiztosnak tűnt, ahogy ezeket mondta. Látszott rajta, hogy rajong azért, amit csinált, és még Dahliába is sikerült átcsepegtetnie ebből a lelkesedésből egy keveset.

– Először is néhány szabály. Bár a növényeket legtöbbször veszélytelennek tartják, bizony nagyon sok bajt is okozhatnak. Semmihez nem nyúlhatnak, mielőtt azt mondom. A védőkesztyűiket minden órára hozzák magukkal, mert higgyék el, szükségük lesz rájuk. És végül a harmadik, és legfontosabb szabály, amit remélem, egy életre megtanulnak. A növényeknek szeretetre van szükségük a fejlődéshez. Ha szeretet nincs, nincs gondoskodás, és ha nincs gondoskodás, úgy minden hiábavaló. – Neville itt tartott egy nagy hatásszünetet, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Dahlia biztos volt benne, hogy hozzá hasonlóan a legtöbb diáknak esze ágában sincs szeretni az eléjük berakott ronda növényeket.

– Most pedig kezdjünk is neki!


Bár a gyógynövénytan nem volt olyan szörnyű, mint amilyenre számított, Dahlia mégis fellélegzett, amikor véget ért. Ahogy arra számított is, körmei alatt fekete csíkok jelentek meg, és minden pórusából földszag áradt. Alig várta a szünetet, hogy megpróbálhassa eltüntetni első órájának nyomait.

A következő órája latin volt, és erősen kételkedett, hogy létezhet ennél unalmasabb tantárgy a föld színén. Az órát egy Opus professzor nevű öregember tartotta, aki a legkevésbé varázslatos ember volt, akivel Dahlia valaha találkozott.

Az egyetlen érdekes dolog az óra elején történt. Dahlia teljesen nyugodtan vette elő a táskájából a pergament és a tollat. Egy teljesen hétköznapi golyóstoll volt. Látta, hogy a többieknél mindenféle madártoll és tinta van, és a biztonság kedvéért ő is eltette a táskájába azokat, amiket Harryvel az Abszol úton vettek. De hát, minek mártogatni és pacákat hagyni, ha a dologra van könnyebb megoldás is!

A varázslók ezt nem így gondolták. Amikor a többi diák észrevette Dahlia kezében a tollat, mindenki egyszerre kezdte el bámulni. Leesett állal meredtek rá és tollra, mint akik még soha nem láttak olyat. Mint kiderült, így is volt. Még Hugo is elhűlve fordult felé.

– Hát az meg mi? – kérdezte.

– Ez csak egy toll. – Hugo értetlen pillantására Dahlia húzott egy hosszú, egyenes vonalat a pergamenlap szélére. Többen a teremben felsikkantottak, néhányan pedig közelebb jöttek, hogy alaposabban megvizsgálják a lapot.

Dahlia nem bírt magával, kuncogni kezdett, és kis idő elteltével Nara is csatlakozott hozzá.

– Mugli varázslat – nyögte ki végül, de nem folytathatta, mert megérkezett Opus professzor, és egész órán keresztül egykedvűen, monotonon magyarázta a latin nyelvtant.

– A szótári alakok a latin nyelv tanulásának sok évszázados tapasztalatait összegzik. Ez a kialakult forma a minimálisan szükséges információ ahhoz, hogy a szó teljes alaktani rendszerét képezni tudjuk. Rövidíteni, egyszerűsíteni nem lehet: minden információra szükség van, tehát a szavakat mindig teljes szótári alakjukkal együtt tanuljuk meg!

Ezt az utolsó mondatot az órán többször is elismételte, és minden alkalommal külön nyomatékot adott a szavainak, hogy a diákok biztosan megjegyezzék.

Dahlia nem tehetett róla, de érezte, hogy el fog aludni. Alig néhány órát tölthetett csak az ágyban, és nagyon fáradt volt. Opus professzor minden egyes mondata unalmas volt, és megértés nélkül siklott el Dahlia mellett a levegőben. Minden monoton volt, mintha csak direkt álomba akarná őt ringatni. Nara tolla egyenletesen sercegett mellette, ahogy szorgosan jegyzetelt, egy előtte ülő lány folyamatosan szuszogott, a professzor pedig még véletlenül sem mondott semmi érdekeset. Dahlia érezte, hogy a szemei menthetetlenül csukódnak le, és csak egy dologra tudott gondolni. Ha már elalszik órán, remélte, újra láthatja a titokzatos álombéli lányt.

Egy Dursley Roxfortban - 15. fejezet  

Posted by Deszy in

15. fejezet
Kopogtató a kék mennyországba



Ha nem félt volna, hogy elkapják, Dahlia futva indul a Hollóhát toronyba. Merthogy közben James megmutatta neki a térképen, hol is találja a szobáját. Így azonban, rettegve, hogy rájuk talál egy tanár vagy prefektus, csak a sötétben ólálkodva, a Tekergők térképét lesve haladtak előre.

James ment elöl, kezében a térképpel, aztán a lány, és végül a sort Fred zárta. A Dahlia gyomrában található hatalmas csomó egyre nagyobbra nőtt az idegességtől, hogy mi lesz vele éjszaka.

Aztán James egyszer csak, egyik pillanatról a másikra váratlanul megtorpant, Dahlia pedig belerohant hátulról, és majdnem fellökte. A lány már épp készült ráförmedni, hogy miért állt meg ilyen hirtelen, figyelmeztetés nélkül, amikor is James a kezét a szájára szorítva jelezte, hogy maradjon csöndben. Ekkor már Dahlia is hallotta a közelben koppanó lépteket.

James pálcáját a térképre emelte, hogy annak fényében lássa, ki is lehet az. Dahlia lábujjhegyre állt, és próbált átlesni James válla fölött, de a dolog reménytelen volt. James toronyként magasodott előtte. Aztán hirtelen az egész légkör megváltozott, és James kilépett a sarok mögül.

– Szép jó estét! Sikerült már fognod valakit? – kérdezte kedélyesen az idegentől. Dahliának fogalma sem volt, ki lehetett. Kétféle lehetőséget tudott elképzelni: vagy egy ismerős volt, ezért mert ilyen közvetlenül szólni hozzá James, vagy akárki is, azért kötekedett vele, hogy megmentse őt és Fredet a büntetéstől. Nagyon remélte, hogy az első lehetőség az igaz, és James nem a mártírt játssza.

– Hát te mit keresel itt? – kérdezte egy Dahlia számára kellemesen ismerős hang. Szinte érezte, ahogy a mázsás súly leesik a mellkasáról. Nem bírta volna ki, hogy James magára vállalja helyettük a büntetést, bármi legyen is az. – Bárki jöhetett volna erre. Mi lett volna, ha egy tanár vesz észre?

– Jaj, Loo, pajtás! Saját beépített radarom van. – Itt, ha Dahlia jól hallotta, James megrázta a térképet.

– Nem egy bajból kihúztalak már, de vannak határok – felelte.

Dahlia nem akarta a sarok mögött végighallgatni őket. Egyrészt úgy érezte, mintha hallgatózna, ami persze őrültség volt, hiszen James jól tudta, hogy ők ketten minden szavukat hallják. Másrészt Louis jelenléte megnyugtatta, és remélte, ő végre elkíséri a tornyába. Így hát döntött, és előlépett a sötétből.

– Szia, Loo!

A megszólított mérges pillantást lövellt James felé.

– És még őt is belerángatod? Ez az első napja, és máris bajba kevered? – kérdezte számon kérőn.

– Hagyd, csak jót akart – kelt a védelmére Dahlia.

– A pokolba vezető út jóakarattal van kikövezve – felelte Loo még mindig Jamest méregetve.

– Szólott a bölcs... Jaj, csak nem mérges a prefektus úr? – kérdezte James gúnyosan, és megpöckölte Louis fényesen csillogó iskolaelső jelvényét.

Erre már Fred is előlépett, hogy legalább egy kicsit elterelje Loo figyelmét. Nem járt túl sok sikerrel.

– De, ha tudni akarod, mérges vagyok. Miért életcélod, hogy kirúgasd magad? Ráadásul már másokat is magaddal rántasz.

– Loo, hagyd! Ismered milyen! – lépett közbe Fred, mielőtt James valami keményet válaszolhatott volna.

– És persze te mindenben követed, nem igaz? – sóhajtott Louis, aztán felém fordult. – Dahlia! Máskor nehogy elindulj ezzel a két bajkeverővel, mert te húzod a rövidebbet.

– De eddig nagyon jól éreztem magam. Megmutatták nekem a Roxfortot – próbálta megvédeni barátait. Mellesleg nem is tett semmi eget rengető dolgot, nem igaz? Nem robbantottak fel semmit, és nem festettek graffitit a falakra.

– Ha meg akarod nézni a Roxfortot, csak szólj, és én megmutatok mindent. – Loo hozzá sokkal lágyabban beszélt.

– Te nem hívtál!

– Mielőtt kibontakozna egy teljes féltékenységi jelenet arról, hogy ki hová vigye Dahliát, közölném, hogy Corner professzor közeleg – mutatott a térképre Fred.

– Igazad van. Gyere, Dahlia, felkísérlek a szobádba – karolt bele Loo.

– Akarod mondani, felkísérjük – lépett elő James. – Mi kalauzoltuk körbe, csak természetes, hogy mi is visszük haza.

– Semmi szükség rátok! Ti tilosban jártok, nem kell, hogy ti is lebukjatok.

– Elfelejtesz egy fontos részletet, Loo. – James meglebegtette a térképet. – Mi vagyunk a biztosíték, hogy Dahlia épségben és titokban feljut a toronyba.

Louis hatalmasat sóhajtott, majd egy aprót bólintott.

– Akkor induljunk gyorsan!

Dahlia úgy érezte magát, mint akit testőrök vesznek körbe. Minden oldalán állt valaki, aki féltőn óvta. És bár ez jól esett neki, bántotta is, hogy úgy bánnak vele, mint valami nebáncsvirággal.

– És legalább tetszett az iskola? – suttogta Dahlia fülébe a kérdést Loo, miközben felfelé rángatták az egyik rejtett lépcsőn.

– Minden csodálatos! Fel sem tudom sorolni, mennyi minden van, ami tetszik. Csak egy dolog zavar még mindig.

Loo kérdőn pillantott Dahliára.

– Mi?

– Ez az átkozott zsák – kezdte el magán rángatni a talárját. – Ez szörnyű. Hol fázom, hol majd megsülök benne. És nézd csak meg! Borzalmasan áll!

– Hát, sajnálom, ha így érzel. De abban nem értek egyet, hogy borzalmasan áll, szerintem csinos vagy. – Itt tartott egy kis szünetet. – És ha vigasztal, nem kell mindig hordanod.

A torony elég magasan volt, ezért Dahlia áldotta magát és a kondiját. Így is lihegett kissé, mire megmászták az összes lépcsőt, el sem tudta képzelni, mi lett volna, ha nem táncol rendszeresen. Az fitten tartotta. Valószínűleg a három fiúnak úgy kellett volna feltolni őt az emeletre. Ráadásul kétszer még meg is kellett állniuk, hogy néhány céltalanul lebegő kísértetet elengedjenek.

A csigalépcső volt az utolsó döfés. Nem volt elég, hogy még van mit megmászniuk, Dahlia a csigalépcsőket különösen utálta. A lépcsőfokok vékonyabbak és csúszósabbak voltak, a folytonos kerengéstől pedig mindig elszédült. Bele sem mert gondolni, hogy ezt az utat minden nap meg kell majd tennie, ráadásul többször!

Amikor végre felértek a lépcső tetejére, egy hatalmas faajtó várta őket, hatalmas bronzkopogtatóval, aminek sas alakja volt. Dahlia ezen már nem is csodálkozott, úgy tűnt, itt a Roxfortban mindennek több funkciója van.

– És most? – kérdezte a fiúk felé fordulva.

– Ne nézz rám! Még sosem voltam hollóhátas! – emelte fel James mindkét kezét védekezőn. – Szerintem én még az előző életeimben is hős griffendéles lehettem.

Loo horkantott a hős szó hallatán, és még Fred is nevetni kezdett, közben pedig megütögette barátja vállát.

– Szerintem kopogtatnod kellene – javasolta végül Loo.

– Nekem? – kérdezte Dahlia félve, mert most már tényleg kezdett aggódni, mi fog történni.

– Nem tudok róla, hogy lenne bármilyen védőbűbáj az ajtón a többi ház kizárására, de ez mégiscsak a Hollóhát. Tudod, a zsenik járnak ide, így nem kizárt, hogy kint akarják tartani a „hős” – itt Jamesre nézett – griffendéleseket.

Dahlia aprót bólintott, mert Loo-nak tökéletesen igaza volt. Mélyen beszívta a levegőt, majd az egészet kifújta, hátha attól megnyugszik. Nem így lett, de azért erőt vett magán, és elindult a kopogtató felé. Három griffendéles szempár méregette, bátornak kellett lennie! Ráadásul ma már megcsiklandozott egy nem létező, festett körtét! Ez sem jelenthet problémát.

Koppintott egyet, aztán várt. Nem is kellett sokáig tétlenül álldogálnia, mert a sas csőre hirtelen kitárult, és beszélni kezdett hozzájuk.

– Mi az, aminek csak egy hangja van, mégis reggel négy, délben két, este három lábon jár? – kérdezte a sas, aztán ahogy befejezte, elhallgatott.

Dahlia kérdőn nézett körbe.

– Erre tudnom kellene a választ?

– Valószínűleg – felelte gondolkodva Loo.

– Te vagy a hollóhátas! Csak te tudhatod a megoldást.

Dahlia kényelmetlenül fészkelődött. Próbálta megerőltetni az agyát, néhány pillanat alatt rögtön meg is fájdult a feje, annyira erőltette.

– De nem tudom! – felelte elkeseredetten.

– A Teszlek Süveg szerint okos vagy – mondta Fred.

Dahlia nem tudta eldönteni, hogy ezt most sértésnek vagy biztatásnak szánta.

– Ne aggódj, még mindig ott a B terv. Bármikor befogadlak, csak egy szavadba kerül – mosolygott féloldalasan James.

Loo közben járkálni kezdett, fel-le, és magában motyorászott.

– Reggel négy, aztán kettő...

Végül diadalittasan megszólalt.

– Azt hiszem, tudom a megoldást – kiáltott fel elégedetten.

– Igen?

– Tudod a választ? Hát az meg hogy lehet? – kérdezte James. – Te griffendéles vagy!

– Ez még nem jelenti azt, hogy hülye lennék. Van, akiben a bátorság mellett a józan ész is elfér.

– De mégis! Úgy tudom, még egy griffendélesnek sem sikerült ide betörnie. Persze Apa kivételével, de hát az ő esete elég különleges...

– Jaj, James, ha ennyire tudni akarod, a Süveg majdnem a Hollóhátba osztott. Most elégedett vagy? – aztán Dahliához fordult. – A megoldás az ember. Reggel négy lábon jár... Az a csecsemő, aki még csak kúszik. Délben két lábon jár. Talán ez nem szorul magyarázatra – pillantott James felé. – És este három lábon, bottal...

– Bi... Biztos vagy benne? – kérdezte Dahlia, bár elég logikusnak érezte a magyarázatot.

Loo megvonta a vállát.

– Tudsz jobbat?

Nem tudott. Dahlia így a sas felé fordult, és fennhangon megszólalt.

– Az ember a megoldás.

– Így van, az ember – felelte a sas, majd az ajtó hirtelen kitárult.

– Akkor ennyit az együtt alvásról! – bosszankodott nevetve James, de Loo kérdő pillantására azonnal abba is hagyta.

– Hát akkor, jó éjszakát! – James közelebb hajolt, és megpuszilta a lányt. Dahlia rögtön elpirult, de nem értette miért. Már kismillió ember puszilta meg az arcán, még Marge néninek is hagyta. Ezenkívül pedig James is a rokona. – Ha újabb kalandra vágynál, tudod hol találsz.

Fred és Loo is elköszöntek, Dahlia pedig belépett a Hollóhát klubhelyiségébe... És elmerült a kék mennyországban.

A helyiségben minden a kék különböző árnyalataiban pompázott. Volt ott babakék, királykék, azúrkék, kobaltkék, középkék és ultramarin. A meglepő mégis az volt, hogy a köztudottan hideg kék szín ellenére maga a szoba egyáltalán nem volt rideg, sőt... A klubhelyiség kör alakú volt, és ahogy Dahlia körbefordult, szinte elszédült a szellős szobától. A csúcsíves ablakokról kék és bronz selyemfüggönyök lógtak, de az egyik ablakon keresztül Dahlia még így is megpillanthatta a csodálatos kilátást. Elmondták neki az asztalnál, hogy innen nyílik a legszebb kilátás, hogy látni lehet a Tiltott Rengeteget és a kviddicspályát is, de erre nem számított. De bármilyen gyönyörű volt is az éjszaka az ablakból, Dahlia nem sokáig nézte, hiszen annyi más felfedezni való dolgot talált. A klubhelyiség tele volt könyvektől roskadozó polcokkal, kényelmesnek látszó fotelekkel és kanapékkal, a bejárati ajtóval szemben pedig Dahlia egy szobrot is észrevett. A felirat szerint maga Hollóháti Hedvig, a névadó magasodott előtte.

A plafon, bár nem volt annyira szép, mint a nagyteremben, mégis magával ragadta a képzeletét. Fejét hátra döntve nézte a csillagokat, és az sem zavarta, hogy elszédül. Dahlia nem tudott betelni a sárga csodák látványával, és végül forogni kezdett. Kislányként gyakran játszotta, hogy addig pörgött-forgott körbe a saját tengelye körül, amíg már annyira elszédült, hogy azt hitte, elesik. Néha elő is fordult. Most mindennél jobban vágyott erre.

És a szédülés hamar meg is érkezett, de nem érdekelte. Szédülni akart, mert a szédülés segített neki feldolgozni a sok csodát, amit aznap megismert. De aztán már túlságosan szédült, és nem tudott leállni. Érezte, hogy kezd kicsúszni a talaj a lába alól, és már csak pár másodperce van a becsapódásig. Csak az a tudat nyugtatta meg valamelyest, hogy a világoskék szőnyeg majd tompítja az esést.

De épp amikor zuhanni kezdett, valaki elkapta. Két bátortalan kar ragadta meg hátulról, és nem engedte, hogy a földre zuhanjon.

– Mégis mit csinálsz? – kérdezte zihálva Hugo. – Jól vagy?

– Köszönöm – lihegte Dahlia a forgástól még mindig hevesen verdeső szívvel. – Semmi bajom, csak szórakoztam egy kicsit.

– Hol voltál? – kérdezte a fiú aggódó hangon.

– James és Fred körbevezettek.

– Áh, szóval James... – suttogta.

– Igen, nagyon izgalmas volt. De te hogyhogy nem alszol még?

– Téged vártalak – hajtotta le a fejét.

– Hát, egész őszintén, örülök, hogy megvártál, mert fogalmam sincs, hol a szobám.

– Felkísérlek, de az ágyadat nem mutathatom meg, azt neked kell megkeresned – pirult el. Majdnem olyan vörös lett, mint amilyen a haja.

– Jaj, ne aggódj! Nem féltem a jó hírem. A többiek majd biztos alszanak, senki nem venné észre.

– Nem csak erről van szó. Úgy tűnik, a házalapítók egy hatásos kis bűbájjal gondoskodtak róla, nehogy a fiúk elcsábíthassák az ártatlan lányokat.

– És a lányok bemehetnek a fiúkéba?

Hugo bólintott.

– Úgy tűnik az alapítók sem gondoltak mindenre – kuncogott Dahlia.

Hugo hirtelen előkapta valahonnan a fényképezőgépét, és mohón megszólalt.

– Szabad? – kérdezte halkan.

– Le akarsz fényképezni?

A bólintásra Dahlia mosolyogni kezdett, és pózba vágta magát.

– Így jó? – kérdezte.

– Tökéletes – mondta Hugo, de aztán el is merült a munkában.

– Cserébe kérhetek én is valamit?

– Akármit!

– Mutasd meg a szobám, mert menten összeesek a fáradtságtól.

Nem volt nehéz megtalálni a szobában az egyetlen üres ágyat, annak ellenére sem, hogy a baldachinos ágyakon mindenki elhúzta a függönyt. Dahliának már csak arra volt energiája, hogy ellenőrizze, megvan-e a holmija, aztán úgy ahogy volt, talárostul belezuhant az ágyba.

Az utolsó dolog, amire emlékezett az égszínkék selyem pehelypaplan volt. Ringatón ölelte körbe a testét, hogy elindítsa az álmok birodalmába.

Szabadon szárnyaló Therius  

Posted by Deszy in

Szabadon szárnyaló Therius


Élt egyszer messze, görög földön, Cleatus fia, Therius. Cleatus király híre bejárta az egész ókori világot, városában béke és elégedettség uralkodott. Therius volt az egyetlen örökös, így apjának és egész népének való megfelelési kényszerben nőtt fel. Nem volt egy szabad perce sem, mert vagy a királyi teendőkről, és a jó király legfontosabb tulajdonságairól tanult, vagy a stratégiaalkotásról.

Amikor az ifjú Therius életének tizennyolcadik nyarán tanárával sétálgatott egy olajfa ligetben, aki újfent a bölcsességről és a dicsőségről szónokolt neki, megelégelte a kínzó terheket, amiket a Moirák helyeztek vállaira.

– Miért kellene mindebben hinnem? Miért ne lehetnék katona, mint a többi korombeli? – kérdezte tanárától dühödten, és elviharzott.

Senki sem tudta, hol jár vagy mit csinál, de Theriust ez cseppet sem érdekelte. Az volt élete legboldogabb napja, amikor végre, ha csak pár órára is, elnyerhette jogosnak hitt szabadságát. Álruhát öltött hát, elvegyült a városiak között, és egy szümphoziumon kötött ki. Egész éjjel a többi ifjúval ivott, hallgatta, ahogyan kalandjaikról mesélnek, és egyre nagyobbá vált benne az elhatározás: elindul a nagyvilágban, és addig vissza sem tér, amíg nem él át elképzelhetetlenül izgalmas kalandokat. Fejében a Héraklészről és Thészeuszról hallott történetek dicsősége zengett. Látni akarta az egész világot, akár egy madár, ami szabadon szárnyal az égen.

Therius hatalmas lelkesedéssel szövögette terveit, és közben több liter ganusz is elfolyt. Mire Szelené istennő megmutatkozott és a Hold teljes pompájában ragyogott az égen, és megjelentek az összes csillagok, Therius alig volt magánál. A lelkesedés és tervezgetés helyét addigra átvette a harag. A harag amiatt, amit ráróttak az istenek. És különösképpen egyetlen istennő, a város védőszentje, Pallasz Athéné.

Therius semmi másra nem tudott gondolni, csak egyetlen ötlet visszhangzott a fejében: bosszút kell állnia a tudálékos istennőn. Részegen eltántorgott hát a város központjába, ahol egy kisebb dombon emelkedett a csodálatos Athéné szentély. Az egész városban gyönyörű faragott márvány szobrok és épületek sora követte egymást, de ez a domb mindegyiknél ragyogóbb volt, még a királyi palotánál is. Athénét mint a város védőszentjét, minden istennél nagyobb tisztelet övezte.

Az ifjú berontott a templomba, és lerogyott a közepén.

– Miért? Miért engem választottál? – könyörgött sírva válaszért az istennőtől. – Miért rám mérted ezt a hatalmas terhet?

De az istennő nem felelt, és ezért Theriusban újra fellángolt a harag. Minden erejét latba vetve rombolni kezdett. Hasonló pusztítást még egy szentély sem látott békeidőben, de talán még háborúban sem. Eszeveszett módon törte össze sorban a szobrokat, és közben kétségbeesetten ordított, mert tudta, hogy minden elveszett.

A templomban azonban hirtelen hatalmas fényesség tündökölt, és egyszerre ott állt maga a szűz istennő. Pont olyan volt, amilyennek Therius elképzelte. Karcsú alakján fényes páncélban, kezében lándzsával úgy festett, akár egy harcos amazon. A fejét befedő sisak látni engedte finom vonású arcát, amelyen nem tüzes szenvedély, hanem bölcs nyugalom tükröződött. Egész lényéből sütött a felsőbbrendűség.

Therius abban a pillanatban, amint meglátta, magától értetődően térdre rogyott.

– Mit képzeltél, mit teszel Cleatus fia Therius? – kérdezte haragosan az istennő. Bár arca nyugodt volt, hangja egy pillanatnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy belül fortyog a haragtól. – Mi legyen hát a büntetésed ifjú Therius?

Therius szó nélkül fejet hajtott, és felkészült a legrosszabbra. Az istennő puszta jelenlététől elmúlt az alkohol okozta tompaság, és már minden sejtjével tudatában volt, mit tett az imént.

– Nem felelsz hát? Akkor nekünk kell döntenünk a sorsodról... Minket fogsz szolgálni, amíg jónak látjuk. – Therius nem mert megszólalni. Az istennő pedig folytatta. – De ne mondják, hogy nem vagyunk kegyesek, teljesüljön hát a te kívánságod is.

Therius értetlenül emelte a pillantását az előtte magasodó Athénére. Az ő kívánsága? De mielőtt bármit kérdezhetett volna, az istennő egyetlen intésével kuvikká változtatta.

– Most már szárnyalhatsz az égen! És mától te vagy a hírnököm!

És úgy is lett, ahogyan az istennő mondta. Therius bagoly formájában szállította az istennő leveleit, szünet nélkül repkedett Athéné üzeneteivel. Egy hónapja hordta a leveleket, amikor az egyik ilyen üzenetből volt kénytelen megtudni, hogy édesapja belehalt a bánatba, amit egyetlen fia és örököse elvesztése jelentett. Ezután tíz évig tartó háború következett a városban, mindenki meg akarta szerezni Cleatus trónját. Therius pedig közben már hiába bánta meg, amit tett, és hiába érezte késznek magát az uralkodásra, Athéné foglya volt. Bagolyként szárnyalt az égen, és tehetetlenül követte az eseményeket.

Hosszú évtizedek teltek el így, Therius már nem is tudta nyilván tartani az idő múlását. Csak szárnyalt az égen, és szorgalmasan szállította Athéné leveleit. Míg egy nap olyasmi történt, amire nem számított.

Athéné magához szólította, a férfi pedig azt hitte, újabb levelet kell elvinnie. De ezúttal nem ez volt az istennő célja.

– Régóta szolgálsz már minket, és úgy gondoljuk, itt az ideje, hogy szabadon bocsássunk. Megtanultad, hogy nem érdemes megsérteni egy istennőt. Soha.

Azzal egyetlen csettintésére Therius visszaváltozott emberré. Megint az a fiatal, életerős férfi volt, aki annak előtte. De belül már megváltozott. Vénnek és fájdalmasan bölcsnek érezte magát, és már értette, hogy a teher, ami akkor a vállait nyomta, semmi sem volt a mostanihoz képest. Végignézte családtagjainak halálát, hazájának bukását, népe rabigába hajtását, és nem tehetett semmit.

Most pedig, amikor végre újra szabaddá vált, nem volt senkije és semmije, amiért éljen. Csak egyetlen célja volt az életének: hogy Athénét szolgálja. És abban a pillanatban, amikor a lánc lehullt, Therius rádöbbent valamire. Hogy az eltelt évek olyan szerelmet érleltek a szívében, amit egészen addig nem fedezett fel magában.

Most viszont nézte a trónján ülő Athénét. A gyönyörű, bölcs és kegyes istennőt, aki megtanította, hogyan legyen férfi. Aki bár megleckéztette és megkínozta, mégis mindennél fontosabb volt számára. És most ő maga akarta elszakítani tőle.

Érezte, ahogy szíve fájdalmasan verdes a testében, amit már nem is érzett a magáénak. Tökéletes, puha borítású szárnyai helyett csak két gyenge kar függött az oldalán, és az eddig megszokott éles képek helyett csak homályos foltokat látott gyenge, tökéletlen emberszemével.

– Kegyes istennő! – borult térdre Athéné előtt, és mindenét felajánlotta neki. – Annak idején teljesítetted egy kívánságomat. Most pedig arra kell kérjelek, még egyszer essen meg rajtam a szíved. Engedd, hogy szolgáljalak! Semmi másra nem vágyom, mint hogy változatlanul hírvivőd maradhassak.

Therius nem sejtette, hogy az istennő miért akarta visszaadni szabadságát. Mert az évek hosszú sora nem csak az ő szívében gyújtotta fel a szerelem lángját, hanem a szűz istennőében is, aki megfogadta, hogy soha egyetlen férfi sem nyerheti el kegyeit. De most ez történt, és Athéné elég bölcs volt ahhoz, hogy felismerje Therius érzelmeit is. Azonban azt is tudta, hogy soha nem lehetnek együtt.

– Biztosan örök rabszolgaságra vágysz? – kérdezte Athéné.

– Arra vágyom, hogy örökké veled lehessek – felelte a férfi.

Az istennő pedig csak bólintott, és megint intett.

– Legyen hát, ahogy kívánod! Örök hírvivőmmé teszlek, légy ezentúl elválaszthatatlan szolgám!

Így történt, hogy Cleatus fia, Therius király helyett szolga lett, saját kívánságára. És így történt, hogy Athéné neve elválaszthatatlanul összefonódott a baglyokkal, vagyis – bár ezt senki sem tudta – egyetlen bagollyal.

Hosszú évekkel később pedig, amikor egy Angliába érkező görög boszorkány egy bagollyal a vállán jelent meg, ami állítása szerint a postáját szállította, Athéné baglyának emléke még mindig élt.

És él a mai napig is, bár a muglik nem is sejtik...


...o.O...
Fogalmam sincs, van-e bármiféle mítosz arról, miért lett Athéné jelképe a bagoly. Valószínűleg igen, de én még nem olvastam hasonlót. Csak annyit tudok, hogy ez, a bagoly, egészen pontosan pedig a kuvik Athéné istennő jelképe, és sokak szerint ezért is tartják számon a baglyot a mai napig bölcs állatként.

Tudtommal soha nem létezett Cleatus nevű király, és Therius nevű fia még kevésbé.

Az egész történet az én elmém elrugaszkodott kitalációja, ami bár felmutat mitológiai elemeket, csak afféle álmitológia. Azt sem tudom, hogy miért a bagoly lett Rowling történeteiben a leveleket szállító állat, csak tippelni tudok. Pont ez a kérdés ihlette ezt a történetet, és remélem, tetszett nektek.

Eredetileg Bogar Bárd mesének szántam, de aztán komolyabb hangvételű lett, mint egy Bogar Bárd mese, ezért inkább nem soroltam be oda.

A utolsó mondat nélkül a történet a saját írásaim közé is fel fog kerülni, hiszen nem nevezném fanfictionnek, annak ellenére sem, hogy Rowling története ihlette.

A véleményetekre most is nagyon kíváncsi vagyok. :)

Kommentek :)