5. fejezet
Oliver
Dahlia
dühösen nézte a dobozt. Elképzelni sem tudta, hogy mi lehet
benne, de nem volt benne biztos, hogy tudni akarja. Ezért a csomagot
inkább félretette, és a kisebbik rosszat választotta: elolvasta a
levelet.
Dahlia,
Dahlia, Dahlia!
Ugye
nem gondoltad, hogy kihagynám a születésnapod? Személyes
sértésnek veszem, hogy nem hívtál meg a bulidba, de valóban jobb
lesz, ha majd inkább kettesben ünneplünk. Az ajándékodat
mindenesetre elküldtem, nem szeretném, hogy azt gondold, tőlem nem
kapsz semmit.
Hamarosan
találkozunk!
Csókol:
Oliver
Dahlia
újra átfutotta a sorokat, mert nagyon rossz érzése volt. Ugye ez
nem azt akarta jelenteni, hogy egyszer csak beállít hozzá, amikor
a legkevésbé számít rá? Még ezt is kinézte volna a fiúból,
és Oliverre már tényleg nem volt szüksége, kiváltképp arra,
hogy rejtegetnie kelljen. Vagy még rosszabb ha nem a fiú nem
akarja, hogy rejtegesse, és egyszer csak megjelenik a bejárati ajtó
előtt, mintha ez lenne a legtermészetesebb, ő pedig magyarázhatná
a szüleinek, hogy ki ő és mit keres itt.
Gyorsan
felkapott egy darab papírt, ami az íróasztalán hevert, és
gondolkozás nélkül írni kezdett:
NE
GYERE IDE! NE MERÉSZELJ IDEJÖNNI!!!
Csak
ennyit írt a papírra, harsogó nagy betűkkel, három
felkiáltójellel a végén, aztán odaadta Vedának, aki bár kissé
nyűgösen, de elindult a levéllel. Csak remélni merte, hogy Oliver
érzékeli, hogy éppen nagyon dühös, és legszívesebben ordítana
vele, ha tehetné. És legfőképpen azt remélte, hogy megérti,
hogy mit ír, és eszébe sem jut, hogy eljöjjön hozzá.
Lopva
a csomag felé sandított, és azon gondolkozott, vajon mit is
kellene tennie vele. Végül egyszerűen ott hagyta az ágyán, és
hogy elterelje a figyelmét, bevetette magát a ruhái közé. De nem
tehetett róla, a pillantása időről időre visszatért a dobozhoz.
A helyzeten csak rontott, hogy az egész éjszakás ébrenlét
megtette a hatását, és ha nem az Olivertől kapott ajándék miatt
volt kíváncsi, akkor arra gondolt, hogy aludnia kéne, amiről
rögtön az ágya jutott eszébe, és újfent a rajta heverő csomag
jutott eszébe.
Végül
meggyőzte magát, hogy talán mégis jobb lesz, ha kinyitja. Maga
előtt látta az egyik rivallót, amit Lily kapott Harrytől, és
hirtelen félni kezdett, hogy Oliver is kitalált valami hasonlót.
Kinézte belőle, hogy megbűvölte a csomagot, és ha nem nyitja ki,
a végén még ő maga ugrik elő belőle.
Úgyhogy
miután már körülbelül negyed órája szemezett a csomaggal,
végül döntésre jutott, lehuppant a csomag mellé, és lassan,
óvatos mozdulatokkal elkezdte kinyitni, mintha csak attól tartana,
hogy felrobban a kezében.
Aztán
már nem félt, hogy fel fog robbanni, de a helyzet nem sokat javult.
A
dobozban két kisebb dobozt talált, mindegyikhez egy külön kis
cetlit ragasztottak. Dahlia a nagyobb felé nyúlt, mert ez tűnt a
veszélyesebbnek. Minél nagyobb a doboz, annál nagyobb kárt
okozhat.
Amikor
felpattintotta a kis dobozt, három szem cukorkát talált benne.
Mind sárga volt, közepükön pedig csak egy fehér kör látszott,
és Dahliának percekre volt szüksége, míg rájött, hogy az nem
is kör, hanem egy O betű. O, mint Oliver. Egoista.
Dahlia
a cukorkákat méregette, és próbálta felidézni, hogy látott-e
már ilyet a Mézesfalásban. De biztos volt benne, hogy nem. Utálta
magát érte, de Oliver ajándéka kíváncsivá tette. A mellé
csatolt cetlitől azonban csak kicsit lett okosabb:
Ha
bajban vagy, kapj be egyet! Ne aggódj, nem méreg, és nem lesz
spenótíze sem. (Látod, tudom, hogy utálod a spenótot.) Nekem az
első csókunkat juttatta eszembe az íze. Biztos emlékszel.
Emlékezett.
Túlságosan jól is.
– Visszajutok
egyedül is, James – lökte oldalba a fiút a késő esti túra
végén. – Tudod, hogy nem kell félteni.
– Tele
vannak a folyosók buzgó prefikkel. Nem szeretném, ha a Hollóhát
súlyos pontokat veszítene miattam. Nem mintha nem mi győznénk, de
nem akarom, hogy erre foghasd.
– Fogd
be! – nevetett Dahlia, aztán útnak indult a Hollóhát tornya
felé.
Nem
is bánta, hogy van még egy kis ideje egyedül, mielőtt ágyba
kerül, mert ilyenkor mindig pörgött az agya, száguldoztak a
gondolatai, és még ott munkált benne az adrenalin.
Már
nagyon közel járt, amikor hirtelen lépéseket hallott a folyosón,
gyors, határozott kopogást a kőpadlón. Mielőtt azonban
eltűnhetett volna, az egyik sarok mögül előlépett Oliver.
Dahliának nem volt hozzá hangulata, de örült, hogy nem egy
prefektus vagy egy tanár az. Büszke volt rá, hogy eddig még soha
nem kapták el, persze Loo kivételével, de ő nem számított.
– Mit
csinálsz itt?
– Ugyanezt
megkérdezhetném én tőled – felelte fölényesen Oliver,
miközben keresztbe fűzte a kezét a mellkasán, és az egyik falnak
támaszkodott. – Vagy egyszerűen örülhetnénk a csodás
véletlennek, hogy így egymásba ütköztünk.
– Véletlennek?
Persze. A Mardekár klubhelyisége nem erre van.
– Milyen
tájékozott valaki. És mit kerestél te a Mardekár
klubhelyiségében, hogy így tudod? Vagy inkább azt kellene
kérdeznem, kit?
Dahlia
tízig számolt magában, ez volt a legújabb módszere arra, hogy
lenyugtassa magát, mielőtt a vélasága valami csúnya dologba
torkollna. Amikor elért a tízes számhoz, nagyon sóhajtott, aztán
elindult tovább a folyosón. Már csak pár méter választotta el a
céljától, nem hagyhatta, hogy megállítsák.
Mielőtt
azonban kikerülhette volna Olivert, a fiú elé ugrott, és elállta
az útját. Amikor Dahlia balra lépett, ő is, amikor jobbra, megint
követte.
– Mit
akarsz?
Oliver
nem válaszolt, hanem helyette megjelent az arcán az az idegesítő
vigyor, majd egy másodperccel később a szája már az övére
tapadt.
A
karjai kinyúltak, hogy átölelje Dahliát, amire szüksége is
volt, mert a boszorkány rögtön lépett volna hátrébb. De Oliver
erősebbnek bizonyult, és ettől ő csak még dühösebb lett.
Próbálta eltolni magától, erősen lökte, de képtelenség volt.
Az
egész szürreálisnak hatott. Egyáltalán nem így képzelte az
első csókját. Azt gondolta, hogy boldog lesz, hogy az egész
felemelő lesz, de most csak furcsa volt. Oliver nyelve, a karja a
hátán, a másik pedig a hajában, az apró hangok, amiket a fiú a
csók közben hallatott. Dahlia mindennek tudatában volt, a
legutolsó koppanást is hallotta a folyosón. Nem testen kívüli
élmény volt, hiszen mindent érzett, legfőképp Oliver szájának
mentolos ízét, de mégis mintha nem vele történt volna az egész.
Nem
nevezte volna szükségképpen rossznak, de nem volt összehasonlítási
alapja, abban pedig biztos volt, hogy nem akarja, hogy Oliver nyelve
az ő szájában legyen.
Amikor
a fiú végül elengedte, a pofon óriásit csattant a néma
csendben. Dahlia látta, hogy a tenyere nyomán piros a fiú arca,
még az ujjai vonalát is felfedezte, és nagyon remélte, hogy
maradandó nyomot hagytak. Legalább pár napig magán viselhetné
őket, hátha akkor észbe kapna, hogy mit dugdos és hova.
A
sötét folyosón csak ők ketten voltak, és még fényt is csak
néhány fáklya adott. Az egész még akár romantikus is lehetett
volna, de egyáltalán nem volt az. Sőt, miután Dahlia sokkal
közelebbről megismerte a fiú nyelvét, mint ahogy akarta volna,
kifejezetten hátborzongatónak és taszítónak tűntek a falakon
hullámzó vöröses árnyak.
– Ha ezt még egyszer, csak még egyszer meg mered tenni, nem csak a tenyeremmel kerülsz majd közelebbi kapcsolatba, hanem a pálcámmal is, világos?
Dahlia úgy fújtatott, mint egy dühös macska. Vett egy mély lélegzetet, aztán kifújta. Legnagyobb bánatára azonban Oliver mindennek ellenére elégedettnek tűnt.
– Ha ezt még egyszer, csak még egyszer meg mered tenni, nem csak a tenyeremmel kerülsz majd közelebbi kapcsolatba, hanem a pálcámmal is, világos?
Dahlia úgy fújtatott, mint egy dühös macska. Vett egy mély lélegzetet, aztán kifújta. Legnagyobb bánatára azonban Oliver mindennek ellenére elégedettnek tűnt.
– A
tenyereden kívül mással is közelebbi kapcsolatban voltam az
előbb.
A
boszorkány gyorsan kihúzta magát, megvetően a fiúra nézett,
aztán hátat fordított, és a kecses léptekkel elindult vissza a
Hollóhát klubhelyiségébe. Csak remélni merte, hogy a kopogtató
most nem valami nehéz kérdést tesz fel, mert egyáltalán nem volt
türelme a rejtvényekhez. Egy ilyen éjszaka után semmiképp.
Amikor
lefeküdt, csak tovább rontott a helyzeten, hogy biztos volt benne,
az száján látszik a csók helye, és még álmában is érezte az
átható mentolízt.
Dahlia
a három cukorka fölé hajolt, és amikor megszagolta őket, újra
érezte a mentol illatát, édes volt és karcos, ugyanolyan, mint
amikor Oliver megcsókolta. És csak dühös lett, ha arra gondolt,
hogy erről az illatról tényleg Oliver és az a csók jut eszébe.
És
egyébként is, mi a fene az, hogy ha bajban van, kapjon be egyet?
Majd még biztosan cukorkát fog szopogatni a legnagyobb pánik
közepén!
Gyorsan
visszapattintotta a doboz tetejét, aztán olyan messzire hajította
a szobájában, amennyire csak tudta. Valahol a gardróbban kötött
ki.
Ott
volt azonban még a másik doboz. Dahlia arra gondolta, hogy abban
valami még szörnyűbb dolog rejtőzik. Talán Oliver kezének
másolata, és amikor kinyitja, előszökken, hogy a hajába túrjon,
ahogyan azon az éjszakán.
Bár
talán mégsem egy kéz az, mert ahhoz túl kicsi a doboz.
Dühös
volt, és erősen kételkedett benne, hogy a helyzet lehet még ennél
rosszabb, ezért végül úgy döntött, jobb, ha egyszerre letudja
az ajándék másik felét is.
A
kisebb dobozért nyúlt, és elolvasta az ahhoz írt üzenetet.
Ne
mondd, hogy nem tudom, mire vágynak a nők! A másik ajándékod a
jövőre szól, de azt akartam, hogy kapj valamit most rögtön.
Szeretném még viszontlátni, viseld a kedvemért! Mondjuk a
következő csókunknál.
Dahliának
a viseld szótól rögtön hányingere lett, de erős akart maradni,
és mielőtt meggondolhatta volna magát, felnyitotta ezt az
ajándékot is.
Nem
akarta elhinni, hogy mi van a kezében. Biztos volt benne, hogy mi
az, tanultak az ilyenekről még régen, amikor mugli iskolába járt,
és cikket is többször írt már a drágakövekről, de...
Egy
gyémánt fülbevaló? Illetve ha pontos akar lenni egy fülbevaló
smaragddal és gyémánttal? Ugye ez csak valami vicc?
De
nem volt az. A dobozka alján két fülbevaló feküdt, belesimultak
az ezüstösen csillogó bársonyba, ami az ékszerdoboz alját
borította. A fülbevaló hatalmas volt, olyan, ami súlyosan lehúzza
a nők fülét, de mégis hordják, annyira gyönyörű. Két részből
állt: két egymással szembeforduló csepp alakú kő. A felső
kisebb gyémánt, az alsó, nagyobb pedig smaragd. A két drágakövet
ezüst foglalat tartotta össze, a smaragd cseppet pedig még egy
kisebb gyémántokból álló koszorú ölelte körbe.
Olyasfajta
ékszer volt, amilyet a férfiak régen a szeretőiknek vettek, és
aztán a nők boldogan viselték, mintha csak azt akarnák hirdetni,
milyen sokat érnek.
Dahlia
a fülbevaló felé nyúlt, mert még mindig nem akarta elhinni, mit
adott neki Oliver. Kiemelte a dobozból, és nézte, ahogy megcsillan
rajta fény. Kétségtelenül igazi volt.
És
ekkor rájött, hogy az előbb tévedett. Lehetett még sokkal
dühösebb, mint az emlék hatására. Sokkal-sokkal dühösebb. Hogy
merészelt neki Oliver ilyen ajándékot adni?
Valaki
hirtelen feltépte a szobája ajtaját.
Petunia
volt az, és fürkészve nézett körbe a szobában, hogy ott
vannak-e még az éjszakai látogatók. Amikor azonban meglátta, mi
van Dahlia kezében, rögtön elfelejtette, miért jött.
Csak
tátogott, de megszólalni nem tudott, miközben nézte a fülbevalót
a lánya kezében. A boszorkánynak már kétsége sem volt, hogy
amit a kezében tart, valódi, és ezzel Petunia is tisztában
lehetett.
Dahlia
abban a pillanatban már sajnálta, hogy elküldte Vedát az
üzenettel, mert ha várt volna még egy kicsit, rögtön
visszaküldhette volna a fülbevalót is. Mert hogy ezt nem
fogadhatta el, abban biztos volt.
– Nem
akarok róla beszélni – mondta Dahlia az anyjának, gyorsan
visszatette a fülbevalót a dobozba, és vissza is csukta, hogy ne
is lássa.
– De...
De... – nyökögte Petunia. – Az...
– Igen,
tudom.
– Hogyan?
Kitől?
– Nem
tartom meg, úgyhogy nem számít.
Hirtelen
kopogás hallatszott az ablak felől.
– Veda?
– kérdezte, pedig tudta, hogy ő nem érhetett vissza ilyen hamar.
Igaza
is lett, egy idegen bagoly ült az ablakpárkányon, aki cseppet sem
hasonlított az övére. Macskabagoly volt, világos tollakkal és
kerek fejjel. Barátságtalanul méregette Dahliát fekete szemével,
aztán amikor nem vette el tőle a küldeményt, figyelmeztetően
huhogott.
Az
üzenet Olivertől jött. Aznap már a negyedik, állapította meg
Dahlia keserűn.
Dahlia!
Veda
még nem érkezett meg, bár sejtem, hogy hamarosan itt lesz. Ne
aggódj, megetetem, és csak akkor bocsátom útjára, ha már
kifújta magát kicsit.
És
ha már fújtatás... Most biztosan dühös vagy. De kössünk
üzletet! Megtartod az ajándékaim – ha már elküldted Vedával,
küldöm vissza bagolyfordultával, ne aggódj –, és én nem
állítok be hozzád váratlanul. Ellenkező esetben hamarosan
találkozunk a Privet Drive 4. alatt. Kíváncsi vagyok a szüleidre,
már annyit hallottam róluk, alig várom, hogy személyesen is
találkozzak velük.
Csókol:
Oliver
Távol
Hideg. Sötétség. Fájdalom.
Kétségbeesés. Félelem. Megbánás.
Hideg. Sötétség. Fájdalom.
Kétségbeesés. Félelem. Megbánás.
Hideg. Sötétség. Fájdalom.
Kétségbeesés. Félelem. Megbánás.
GYÁSZ.
Sirius napok óta most először tudta
biztosan, hogy a tüdeje miért szorul úgy össze, hogy mi ez a
mázsás fájdalom, ami a mellkasára telepedett. Nem hallotta a
csata zaját, nem volt sikítás, nem látta magát, amint a szülei
barátai elől a szekrénybe bújt, mert félt tőlük... Ezúttal
biztosan tudta, hogy nem a dementorok miatt fut végig a hátán a
hideg, és nem a cella mélyén soha nem szűnő depresszió miatt
folytak könnyek az arcán, amelyeket először észre sem vett.
GYÁSZ.
GYÁSZ.
GYÁSZ.
Mint egy mantra visszhangzott a
fülében, és gondolatban máris teljesen máshol járt... Amióta
az Azkabanba került, minden pillanat sötét volt, gonosz és vég
nélküli, de most végre örült ennek. Magához akarta ölelni a
fájdalmat, hogy minden porcikáját átjárja, sejtről sejtre
felépüljön a vérében, aztán végigszáguldjon az erein,
beivódjon teste minden darabkájába, amíg meg nem érkezik oda,
ahol a legjobban kínoz: a szívébe.
Ma van a temetés.
Tudta. Ott lenne a helye. Ott akar
lenni. De azt is tudta, hogy nem lehet.
James. Ma van James temetése. És ő
nem lehet ott.
Érezte, ahogy egy dementor kúszik el
a cella ajtaja előtt, de még mielőtt tovasiklott volna, megállt
egy pillanatra, hogy magába szívja Sirius boldog emlékeit. De
Sirius érezte, hogy ő már nem tud ilyenekkel szolgálni. Bátran
emelte a fejét a dementor felé, mert aznap minden fájt. Minden
szép emlék maga volt James. És James temetése aznap mindent
feketére színezett.
Fekete volt a cella padlója. Feketék
voltak a rácsok, meg a falak. Fekete árnyként suhantak a
dementorok a folyosón. Fekete volt a haja, a körme, az arca a
ráragadt kosztól... És legfőképpen fekete volt a szíve.
A szép emlékekre is valami halvány
fekete háló borult, beborította és megfertőzte őket, hogy már
soha ne tudjon rájuk úgy emlékezni, hogy ne jusson rögtön
eszébe, hogy James elment, hogy nincs többé, hogy már nem
élhetnek át együtt hasonlókat.
Az emlékek pedig csak úgy záporoztak:
amikor először találkoztak az Abszol úton, miközben ugyanazért
a seprűért ácsingóztak. A King's Crosson összegyűlt tömeg, a
két kisfiúval, akik hihetetlenül nagynak képzelték magukat, csak
azért, mert a Roxfortba mehetnek. Az első túra az iskola udvarán,
amikor felfedeztek minden fűcsomót, aztán az első a Tiltott
Rengetegben. A pillanat, amikor megtalálták az első titkos
járatot, aztán a másodikat, aztán a harmadikat. Amikor rájöttek,
hogy Remus vérfarkas, és az az egyetlen pillantás, amivel szavak
nélkül megtárgyalták, hogy nem számít, így is kitartanak
mellette. Az első óra, amit azzal töltöttek, hogy az átváltozást
gyakorolják. Aztán a boldog perc, amikor először James-nek
sikerült, és szarvasként megkocogtatta az agancsával az arcát,
mintha csak azt kérdezné, ő hol marad. Az első négylábú futás
a Roxfort udvarán, amikor olyan szabadnak érezték magukat, mint
még soha. James még az első csókjánál is ott volt! Ő pedig a
tanúja lett az esküvőjén, és ott állt mellette, és itatta a
barátját, amikor Harry született, James pedig idegesen mászkált
fel-alá Lily ajtaja előtt. Ő volt az első James és persze Lily
után, aki a kezébe vehette Harryt.
Ez a sok boldog emlék, és most mindre
képes visszagondolni, hiába a dementorok, mert mindegyiken ott
pihen a fekete árnyék.
Újabb dementor úszott el a cella
előtt, és mélyebbre taszította az emlékek tengerében.
James fekszik üveges tekintettel. A
semmibe bámul. Nincs többé.
A kép úgy beleégett Sirius agyába,
mint még soha semmi. Tudta, hogy soha nem fogja tudni kiverni a
fejéből. Nem akart így emlékezni rá, de mindig, újra meg újra
visszatért...
A halott James.
A bizonyíték, hogy nincs többé
Tapmancs és Ágas. Csak Tapmancs maradt.
A testvére nincs többé. Mert James
volt a testvére, sokkal inkább, mint Regulus valaha is.
A testvére, a barátja, a lelki társa.
És ő nem vehet tőle végső búcsút.
A könnyek csak folytak és folytak,
aztán anélkül, hogy tudta volna, mi következik, fájdalmas
kiáltás szakadt fel belőle.
Csak néhány pillanat, és Sirius
Black nem volt többé. Csak Tapmancs maradt. Csak így, egyedül.
Fekete bundával, fekete szívvel, fekete lélekkel...
Először változott át, amióta a
börtönbe zárták. És hirtelen érezte, hogy a hideg, a sötétség,
a fájdalom, a kétségbeesés, a félelem, és a megbánás enyhülni
kezdenek. Már nem hatottak rá a dementorok, Ágas még egyszer,
utoljára utat mutatott.
És végül nem maradt más, csak a
gyász. Az örök gyász.
Sziasztok!
Jelentem, végre felkerült oldalra a Végzősök fülszövege is. Íme:
Hat év telt el azóta, hogy Dahlia megtudta:
boszorkány. A lány hosszú utat járt be, és most a Roxfort még egy utolsó
évre visszavárja őt és barátait. De ez a Dahlia Dursley már nem az a
kislány, aki egykor mindenre rácsodálkozott a varázslóvilágban -
beleértve a saját erejét is.
Még egy utolsó nyár, ami jobban felforgatja Dahlia világát, mint gondolta. És még egy utolsó tanév, ami tényleg mindent megváltoztat, nem csak a boszorkány számára.
Egy év tele meglepetésekkel, érzelmekkel, izgalmakkal, rejtélyekkel és kalandokkal.
Még egy utolsó nyár, ami jobban felforgatja Dahlia világát, mint gondolta. És még egy utolsó tanév, ami tényleg mindent megváltoztat, nem csak a boszorkány számára.
Egy év tele meglepetésekkel, érzelmekkel, izgalmakkal, rejtélyekkel és kalandokkal.
Mert megpróbálhatsz menekülni, de a múlt mindig utolér...
4. fejezet
Ajándékok
Dahlia legnagyobb meglepetésére James
volt az első, aki reagált, amíg ő dermedten állt és az
édesanyját figyelte.
– James Potter – emlékeztette a
megilletődött Petuniát a nevére –, már találkoztunk
néhányszor.
Petunia döbbenten fordította felé a
fejét, olyan lassan, hogy hosszú nyakán szinte úgy tűnt, mintha
nem is oda való lenne. James olyan szélesen mosolygott, mintha mi
sem lenne természetesebb, mint hogy ott álldogálnak Petuniával a
lánya szobájában.
Ezután újabb csend következett, és
a nő csak akkor tért magához, amikor a semmiből újabb alakok
jelentek meg a szobában: Nara, Albus és Hugo. Ők először nem
vették észre a szobában álldogáló Dursleynét, ezért már épp
készültek üdvözölni a többieket. Látszott rajtuk, hogy nem
értik, miért ez a síri hangulat, de amikor végül arra
fordultak, amerre a szobában lévő összes többi ember nézett –
természetesen Petuniát kivéve –, rögtön megértették a
helyzetet.
A csendet már szinte vágni lehetett.
Ekkor lépett elő Loo, a felelősségteljes felnőtt.
– Dahlia születésnapjára jöttünk.
Hiszen nem minden nap lesz nagykorú az ember.
Az említett végül nagy nehezen
magához tért, és az anyjához fordult.
– Nem kéne felébreszteni apát –
mondta egyszerűen. Petunia megérthette, mert még mindig kitágult
szemmel aprót bólintott, és Dahlia legnagyobb meglepetésére két
kis lépessel kint termett a szobából, és becsukta maga után az
ajtót.
A csend Petunia távozása után is
megmaradt. Dahlia egyszerűen nem értette, hogy mi történt, és
abban sem volt biztos, hogy nem csak képzelte az egészet.
Barátaihoz fordult.
– Ezt most ti is láttátok? –
Határozottan az volt a véleménye, hogy az édesanyja csak délibáb
lehetett, de amikor minden szobában tartózkodó bólintott, nem
maradt több kétsége.
– De... Miért? – nyögte ki végül,
bár pontosan tudta, hogy senki nem tud neki válasszal szolgálni.
Eszébe jutott, amikor sok-sok évvel
korábban James eljött érte, Petunia akkor sem szólt egy szót
sem, hanem hasonló módon csak meredt maga elé.
A buli nem állt a legjobban. Mindenki
csak álldogált néma csendben és kényelmetlenül fészkelődött,
nem tudták, mit mondhatnának. Csak Dahlia ült le, még mindig
sokkos állapotban úgy érezte, jobb, ha az ágyra veti magát,
mintha egyszer csak összeesne. Számtalanszor látta már az
édesanyját elájulni, a meglepetéstől, a félelemtől vagy a
kétségbeeséstől, de ő ebben semmiképp sem akart rá
hasonlítani.
Végül Hugo volt az, aki a legelőször
megelégelte, hogy senki sem mer megszólalni, és lehuppant Dahlia
mellé az ágyra. Fél karjával átölelte a lányt, és próbált
némi életét verni belé.
– Lia, ne aggódj! Inkább örülj
neki, hogy ilyen jól kezelte. Lehetett volna rosszabb is. Emlékszel,
hallottuk már úgy sikítani, hogy bármelyik sikítószellem
megijedt volna? Ha most is rákezdte volna, csak megjelent volna az
apád is, és akkor...
Dahlia bólintott. A fiúnak nem
kellett befejeznie a mondatot, pontosan tudta, mi lett volna akkor.
Már megkísérelte néhányszor becsempészni Hugóékat korábban,
de mindegyik küldetésnek rossz vége lett.
Pedig tényleg nem rajtuk múlott. Hugo
még direkt készült is, ezzel jól megnevettetve Dahliát –
leckéket vett Mr. Weasleytől, hogy úgy tudjon viselkedni, mint a
muglik. Ez persze veszett próbálkozás volt, mert bár a legidősebb
Weasley sokat tudott a muglikról, de nagyon sok mindent sajnos még
mindig rosszul. Így történt, hogy Hugo lila bársonynadrágban,
hóna alatt egy mentőmellénnyel jelent meg a Dursley család
küszöbén. Amikor Vernon kinyitotta az ajtót, nagy döbbenetében
el se tudta dönteni, hogy hagyja a fiút a ház előtt álldogálni,
vagy inkább gyorsan betessékelje az ajtón, mielőtt valamelyik
szomszéd észreveszi.
Persze visszagondolva Dahlia ezt
egyáltalán nem bánta, mert legalább évekig volt mivel cukkolni a
fiút. Most is, ahogy eszébe jutott az emlék, elmosolyodott. Tudta,
hogy Hugónak igaza van, ezért erőt vett magán, és próbált
megint arra gondolni, hogy milyen jó, hogy a barátai ott vannak
végre vele.
Édesanyja megjelenését agya egyik
hátsó szegletébe zárta, egy későbbi pillanatra, amikor már
lesz ideje vele foglalkozni. Agyának ezt a szegletét már nagyon
jól ismerte, szinte minden könyvtárban kutatással töltött nap
után szüksége volt rá.
– És hol vannak az ajándékaim?
Hugo elmosolyodott. Tudta, hogy
visszatért az igazi Dahlia.
A talárja alól előhúzott egy kis
dobozt. Gondosan be volt csomagolva, Dahlia látta, hogy James a
fejét csóválja – a csomagolópapír ugyanis bronzszínű volt, a
gondos masniba kötött szalag pedig rajta kék. A Hollóhát színei.
Mivel Hugótól kapta, kétsége sem volt afelől, hogy ő maga
csomagolta. Kevés fiú vállalkozna arra, hogy becsomagoljon
valamit, és még masnit is kössön rá, ha pedig meg is tennék,
biztosan nem lenne túl szép a végeredmény. Hugo nem tartozott
közéjük.
Dahlia érezte, ahogyan az izgatottság
átjárja abban a néhány másodpercben, amíg a dobozt bontogatta.
Ilyenkor az ember agyán számtalan lehetőség átfut: Vajon mi
lehet a dobozban? Méretéből adódóan jó néhány dolgot ki
tudott zárni. Nem lehet könyv, nem lehet ruha – bár nem is
feltételezte, hogy Hugótól ruhadarabot kapna –, nem lehet
seprű...
Aztán a doboz kinyílt, és Dahlia
érezte, hogy szélesen mosolyog. Amikor felnézett a fiúra, látta,
hogy elpirult.
– Ha nem tetszik... – kezdte Hugo,
de a lány gyorsan félbeszakította.
– Imádom!
A fiú erre csak még jobban elpirult,
és Dahlia majdnem biztos volt, hogy ez csak tovább terjedt, amikor
megfordult, hogy a fiú feltehesse a nyakába a láncot. Amikor
érezte, hogy kattan a kapocs, felpattant, hogy megnézze a tükörben
is. A nyaklánc pont tökéletes hosszúságú volt, így a
smaragdzöld dáliát mintázó medál – pont olyan színű, mint a
szeme – ott lógott a dekoltázsán.
Dahlia látta a tükörben, hogy James
kíváncsian figyel.
– Mi az? – kérdezte.
– Most az enyém jön! –
ugrándozott oda hozzá Lily, és közben arrébb lökte Jamest.
Lilytől egy gyanuszkópot kapott,
Lorcantól és Lysandertől valami furcsa tollas dolgot, ami
állítólag elijeszti a borgambókat – Lia inkább nem kérdezte
meg, hogy azok mik –, Albustól és Narától pedig egy gyönyörű
pennát. A tolla fehér alapon szürke pöttyös volt, a tollszárba
pedig gyönyörű mintákat faragtak. Végül Loo következett, tőle
egy képet kapott, ami a Kagylólak melletti tengerpartot ábrázolta
– Dahlia még így képen is órákig tudta volna nézni, ahogyan a
hullámok mozognak, és szinte hallotta a hangjukat is, ahogyan a
partnak csapódnak.
Végül befutott Rose és Scorpius is.
A fiú először kíváncsian forgolódott körbe, és mint mindig,
áradt belőle valami felsőbbrendűség. Amióta ő és Rose együtt
voltak, Dahlia kicsit többet beszélt vele, így már tudta, hogy
közel sem olyan fennhéjázó, mint amilyennek első ránézésre
látszott. Ennek ellenére vicces volt látni, ahogy a legkisebb
Malfoy állát felszegve és tökéletesen egyenesen testtartásban
vizsgálgatja a szobáját.
– Első látogatás egy mugli házban?
– kérdezte Dahlia viccelődve.
Scorpius nem felelt, de nem is volt rá
szükség. James a lányra kacsintott, aztán felkapta a gumicukros
zacskót, és elindult a varázsló felé.
– Gumimacit?
Ezután percekig nevettek azon, hogy
milyen arcot vágott, bár aztán kiderült, hogy a szobában
tartózkodók többségének fogalma sincs róla, milyenek a mugli
édességek. Dahlia egyesével megmutatott nekik mindent. A
legnagyobb sikert a szénsavas üdítők aratták, Lorcan és
Lysander állították, hogy ilyen érzés lehet, amikor az embert
katymákok csipkedik. James és a közben befutó Fred teleköpködték
a szobáját, és roppant viccesnek gondolták magukat, amíg Lily le
nem rendezte őket egy-egy ütéssel, és össze nem takarítottak
maguk után.
Scorpius közömbösen szemlélte az
eseményeket, akkor mosolyodott csak el, amikor Rose is csatlakozott
Lilyhez, és amíg utóbbi az öklét használta, a Weasley lány
felhasználta hatalmas szókincsét, hogy kifejtse, mennyire
gyerekesen viselkedik a két fiú. Amikor befejezte, egy
pálcaintéssel elővarázsolta Dahlia egy újabb ajándékát.
– Ezt Scorpiustól és tőlem kapod.
A lány valami könyvre számított, de
amikor leszaggatta a papírt, nem könyvet, hanem egy dobozt talált.
Kérdőn nézett fel, de Rose csak bólintott, hogy nyissa tovább.
– Ez mi? – kérdezte még jobban
csodálkozva Dahlia, amikor sikerült. A dobozban egy átlátszó
üvegcse volt.
– Szagold meg! – Scorpius arca
ugyan nem erről árulkodott, mintha a hangjában mégis lett volna
egy kis izgatottság. Biztos ami biztos, Dahlia inkább rákérdezett:
– Ez nem valami bájitalteszt, igaz?
Mert ha igen, akkor tudjátok, hogy nem vagyok olyan jó benne.
Rose elmosolyodott, aztán Scorpiusnak
dőlt.
– Nem, nem az. Szagold csak meg!
Dahlia még mindig kételkedett egy
kicsit, de végül tekerni kezdte az üvegcse tetejét. Még alig
emelte le, amikor megcsapta az orrát a kellemes illat. Közelebb
hajolt, és még erősebben érezte. Nem tudta volna megmondani, mit
érez pontosan. Valamilyen virágos illat volt, édeskés és lágy,
de nem tömény. Lassan úszott felfelé az ember orrán, míg végül
Dahlia nem tudott másra gondolni, mint a tavaszra, a nyíló
virágokra, a Roxfort udvarára, amikor a hosszú tél után végre
kint tölthetik a délutánjaikat...
– Ez... parfüm?
– Persze, hogy az! – nevetett Rose.
– Scorpius készítette neked!
– Készítette? Ezt te csináltad? –
kérdezte Dahlia döbbenten.
Scorpius bólogatott és megvonta a
vállát.
– Két komoly bájital között kell
valami levezetésnek.
– Jaj, ne szerénykedj már! Nem
illik hozzád.
– Szóval szerinted nem vagyok
szerény? Rólam lehetne megmintázni a szerénység szobrát –
somolygott a fiú.
Dahlia elmosolyodott. Azért jó volt
látni, hogy még mindig úgy civakodnak, mint régen. Eleinte nem
tudta elképzelni, hogy hogy viselik el egymás társaságát
huzamosabb ideig, amikor állandóan vitatkoznak, de rájött, hogy
anélkül nem is ők lennének. Rose és Scorpius nem olyan páros
voltak, akik állandóan ölelkeznek és kedves szavakat suttognak
egymásnak. Párként is megmaradtak önmaguknak, független, erős
személyiségek voltak, és ezt egymás kedvéért sem vetkőzték
le. És mivel pontosan ezt szerették a másikban, jól is tették.
– Én a részemről nem szeretném
őket tovább hallgatni, úgyhogy mi lenne, ha odaadnánk a közös
ajándékot? – kérdezte James emelt hangon.
– Közös ajándék?
Dahlia tudta, hogy a szeme csillog az
izgatottságtól. Rengeteg szép ajándékot kapott már, de
meglepetésből sosem lehet elég.
Loo újabb csomagot varázsolt elő.
– Ez a Potter és a Weasley család
közös ajándéka.
A boszorkány elképzelni sem tudta,
hogy mi lehet az, de nem kellett sokat várnia, hogy megtudja.
– Minden családtag kap egy órát,
amikor nagykorú lesz. Régi szokás a boszorkányok és varázslók
között.
– Nem akartunk neked olyan régi
aranyórát – tette hozzá Lily. – Nem illett volna hozzád.
A dobozban egy gyönyörű karkötő
volt, egyszerű, vékony aranylánc, és egy apró, kövekkel
díszített golyó lógott róla, ami nem lehetett nagyobb egy
borsószemnél.
– Óra?
– Érintsd hozzá a pálcádat –
utasította Rose.
Amikor megtette, a gömb lassan
növekedni kezdett, mígnem már akkora volt, mint egy cikesz, aztán
kattant egy nagyot, és kettévált. A számlapján nem a szokásos
mutatók látszottak, hanem – hála a rengeteg csillagászatórának,
Dahlia rögtön felismerte mindet – a bolygók jártak körbe-körbe.
– A pálcáddal tudod
visszazsugorítani. De lehet, hogy neked anélkül is működik, a...
Tudod, miért.
Hugo félénk megjegyzése
visszarángatta Dahliát a szobába. Igen, tudta, miért. A vélasága
azok közé a dolgok közé tartozott, amiről a lehető legritkábban
beszéltek, és ez jól is volt így. A legtöbben nem is tudtak
róla, jobban érezte magát, hogy titokban tarthatta, és legnagyobb
örömére a tanárok nem ellenkeztek.
De mikor próbálkozhatna használni a
vélasága adta képességeket, ha nem a születésnapján a barátai
körében?
Küldött egy mosolyt Hugo felé, hogy
megnyugtassa, nem érintette rosszul a megjegyzés, aztán az órára
koncentrált. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy sikerülni
fog, amire készült, de egy próbát megért.
Látta maga előtt, ahogyan a két
félgömb összecsukódik, és zsugorodni kezd. Erre a képre
koncentrált, aztán amikor úgy érezte, készen áll, aprót fújt
a kezében lévő tárgyra. Abban a pillanatban a gondolataiban
látott kép valóra vált, és néhány másodperccel később a
gömb vissza is nyerte eredeti méretét.
A szobában mindenki döbbenten meredt
rá.
– Ennyit a nonverbális
varázslatokról. Szólj, hogy ne kekeckedjek veled! – füttyentett
James.
– Úgysem fogod kibírni – nevetett
Dahlia, és sok év tapasztalatát bevetve feltette a csuklójára a
karkötőt. – Köszönöm! – nézett körbe.
– Na jó, hol a buli, amit ígértél?
Frednek igaza volt, bulit ígért.
Intett a pálcájával – rettenetesen élvezte, hogy végre
szabadon varázsolhat –, levédte a szobát, hogy senki se hallja a
zenét – a mugli dalokat. A legtöbb buliban táncoltak volna rá,
de ők ehelyett azon kezdtek viccelődni, hogy a muglik milyen
érdekes zenét játszanak.
Mindenki megdöbbent, amikor kiderült,
hogy James, Loo és Fred tulajdonképpen több dalt is ismertek.
– Van egy mugli bár, ahová néha
eljárunk – magyarázta Loo.
– Weasley professzor igazi dalos
pacsirta – veregette hátba unokatestvérét James, aztán cinkosan
Dahliához fordult. – Csak hogy legyen mivel zsarolni, ha túl sok
házit akar adni.
– Jaj, James, azért te sem
panaszkodhatsz! Csak nem megfeledkeztél azokról a csodálatos
zuhany alatti dallamokról? – Albus alig bírta visszatartani a
nevetést, de azért még próbálkozott, mert a bátyját utánozva
énekelni kezdett. – Te vagy az én boszorkányom, váltsd
valóra minden álmom...
Ezen a ponton már mindenki dőlt a
nevetéstől.
– Mond valamit. Ezt már én is
hallottam – tódította Fred, és folytatta a dalt. – Nem kell
ide semmi átok, rajtad kívül mást nem látok.
Így ment egészen hajnalig. Ettek,
nevettek, aztán megint ettek. Dahlia közben lopva megérintette a
nyakláncot és a karkötőt, amit kapott, és hetek óta először
majd kicsattant a boldogságtól. Akkor jött csak rá, hogy hogy
elszaladt az idő, amikor megint kinyitotta az óráját.
– Mindjárt felkelnek, igaz? –
kérdezte Nara a Dursley szülőkre utalva, mert rögtön észrevette,
hogy megváltozott Dahlia hangulata.
Amikor a lány válaszul bólintott,
mindenki szedelődzködni kezdett.
– Most, hogy már varázsolhatsz,
elvárjuk, hogy gyakrabban gyere látogatóba, ugye tudod? Anya és
Apa azt üzente, hogy bármikor jöhetsz vacsorára, ha akarsz.
Lily szavai rögtön elmulasztották a
kis bánatot, amit érzett, hogy a barátai elmennek. Igaza volt!
Most már bármikor hoppanálhat, és annyiszor teszi meg az utat a
barátai között egy nap, ahányszor csak akarja, és a szülei még
csak észre sem veszik!
– És a meccsemre is el kell jönnöd!
– tette hozzá James.
Dahlia bólintott, aztán mindenkitől
gyorsan elbúcsúzott, mert hallotta, hogy nyílik a szülei
szobájának ajtaja.
Amikor már épp azt hitte, a nap már
nem tartogat újabb izgalmakat, egy csomagot vett észre az ágyán.
Izgatottan ugrált oda, biztos volt benne, hogy valamelyik barátja
hagyta ott, mielőtt elment volna. A csomaghoz mellékeltek egy
kártyát is, és anélkül, hogy az üzenetet elolvasta volna, a
szeme rögtön az aláírást kereste. Abban a pillanatban, amikor
meglátta, minden öröme elszállt.
Oliver
Kommentek :)
Ki a kedvenc szereplőd? (a felsoroltak közül)
Tetszenek az újabban gyakran felkerülő novellák?
Oldalak
Címkék
Meséim
Egypercesek/Novellák
- Valaki a múltból
- Boldog születésnapot!
- Távol
- Kígyó és Skorpió
- Titkos találka (Rose/Scorpius)
- Emlékek útján (Rose/Scorpius)
- Két iskolaelső
- Az iskolaelső
- Egy szál fehér liliom
- Rég áhított álom
- Három az egyben
- A két Perselus
- Barátaimnak
- Can't fight the moonlight
- Visszatért?
- I Wish I Was The Moon
- Játék a kertben
- Álombéli, vidám Perselus
- Gyógyír a léleknek +18 (Remus/Tonks)
- Perselusnak
- Rebecca, az első szerelem
- Dirty Dancing (Ron/Hermione)
- Tekergők mindhalálig
- A Roxfort története (Hermione/Ron)
- Halálfaló tangó
- LP - Semmi sem a régi (Piton/Lily)
- LP2 - Bűnök hosszú listája
- LP3 - Jól szeretni
- Május 2. (Victoire/Teddy)
- Ágas
- Dobby, a hős manó
- Fred Tréfatára
- And the Oscar goes to...
- Süssünk palacsintát! (Ron)
- Találd meg az igazit! (Hermione/(Ron))
- Huss és pöcc! (Hermione/Ron)
- Az utolsó fotó (Dennis Creevey)
- Piton és a kerítő akció
Mugli voltam Roxmortsban
Népszerű bejegyzések
-
Sziasztok! Na jó, rengeteg (de tényleg rengeteg) kérdést kaptam a vélákról, hogy mit tudnak, hogy lett véla Dahlia, stb. stb. Elősz...
-
Dahlia Dursley A fiatal Dahlia Dahlia a végzős évében Dahlia Dursley 2008. június 21-én sz...
-
10. fejezet Abszol út Dahlia bagolyhuhogásra ébredt, és rögtön tudta, hogy nem Veda az. Az ő hangját már ezer közül is megismer...
-
3. fejezet Közös munka – Ketten? – kérdezte Rose tátott szájjal. Erre tényleg nem számított. – Talán gondot jelent? – M...
-
Sziasztok! Némi csúszással, de végül megérkezett!!! Íme a teljes Egy Dursley Roxfortban, letölthető verzió! Sajnos a formázás elveszett,...
-
10. fejezet Levelek Dahlia úgy tett, ahogyan azt Harry kérte. Bár félt kiengedni Vedát valamilyen határozott céllal. Nem volt benne ...
Összes oldalmegjelenítés
Ficek, amiket az én történetem ihletett :)
Linkjeim :)
"A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J. K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsön vettem őket a magam és mások szórakoztatására. Megírásukban semmiféle anyagi haszon nem vezérelt."
Népszerű bejegyzések - All time
-
Sziasztok! Nos, íme a fejezetben már említett csokibéka kártya. :)
-
1. fejezet – Meleg fények Megint szeptember 1-je van. Utálom ezt a napot, de nem azért, amiért a legtöbben. Nem azzal van gondo...
-
Sziasztok! Itt nem szoktam ilyeneket posztolni, de ezt most nem bírom ki. Én erre így még soha nem gondoltam, de gyönyörű. *-* ...
-
Sziasztok! Némi csúszással, de végül megérkezett!!! Íme a teljes Egy Dursley Roxfortban, letölthető verzió! Sajnos a formázás elveszett,...
-
And the Oscar goes to... – Ron, a lábamon taposol! – Bocs. – Maradjatok csöndben! Attól hogy nem látnak, még hallanak minket!...
-
Dobby, a hős manó Dobby körül mindenhol köd gomolygott. De Dobby nem fél. Dobby bátor, szabad manó, Harry Potter barátja. Emlékezett rá,...
-
Mivel úgy alakult, hogy a novemberem zsúfoltabb, mint ebben az évben bármelyik hónapom, és a munka, a suli, a beadandók és egyéb köt...
-
Egy szál fehér liliom Halloween. Október 31. A Roxfortot már délelőtt betöltötte a sülő tökök illata, de azt csak kevesen t...
-
1. fejezet Hétköznapi csoda Teljesen átlagos nap köszöntött a Privet Drive lakóira, bár talán a szokásosnál kissé melegebb. A nyár idén ...
-
Huss és pöcc! Ron még soha nem volt ilyen ideges. Mindent eltervezett, a virágtól kezdve az utolsó porszemig. Vagyis, ha őszinte akart le...
Rendszeres olvasók
The HP Male Marriage Quiz made by Sapphire.
Ki a kedvenc szereplőtök eddig az Egy Dursley Roxfortban-ban? (Max. 3-at jelöljetek! :D)
Melyik eddigi szereplőről szeretnétek többet olvasni? (Többet is jelölhettek)
Elégedett vagy Dahlia tanári karával?
Elégedett vagy a házbeosztással?
Eddig ki a kedvenc szereplőtök az új nemzedékből?
Melyik roxforti tantárgyat szerettétek a legjobban? (Többet is jelölhettek)
Melyik roxforti kört szerettétek/ szeretnétek a legjobban? (több választ is jelölhettek)
Szerintetek Albus Perselus Potter végül melyik házba került?
Szerettétek Cedricet a Tűz serlege könyvben?
Ti melyik házba tennétek Dahliát?
Szerintetek milyen lesz Dahlia pálcájának magja?
Arany Főnix Díjaim :)
Malfoy Kihívás
Vakáció Kihívás
Egy Dursley Roxfortban - Fülszöveg
A történet jó néhány évvel a nagy csata után indul, amikor is a teljesen hétköznapi Dursley család életében is történik egy csoda. Vernont és Petuniát újabb gyermekkel áldja meg a sors, ezúttal egy kislánnyal. Azt azonban nem is sejtik, hogy egy bizonyos könyv, valahol a Roxfort mélyén feljegyezte a kislány nevét: Dahlia Dursley. Mit kezd vajon az abszolút normális, minden különcségtől mentes család, ha egyetlen lányukról kiderül, hogy boszorkány?
A történetben felbukkannak a régi jó ismerősök, Harry, Ginny, Hermione, Ron, Neville és még sokan mások, illetve közelebb kerülhetünk az új generációhoz is, hiszen Hugo, Rose, Lily, Albus és James is hasonló cipőben járnak, mint Dahlia. Persze az ő helyzetük némileg könnyebb. Vagy mégsem?
A történetben felbukkannak a régi jó ismerősök, Harry, Ginny, Hermione, Ron, Neville és még sokan mások, illetve közelebb kerülhetünk az új generációhoz is, hiszen Hugo, Rose, Lily, Albus és James is hasonló cipőben járnak, mint Dahlia. Persze az ő helyzetük némileg könnyebb. Vagy mégsem?
Egy Dursley Roxfortban
- 1. fejezet
- 2. fejezet
- 3. fejezet
- 4. fejezet
- 5. fejezet
- 6. fejezet
- 7. fejezet
- 8. fejezet
- 9. fejezet
- 10. fejezet
- 11. fejezet
- 12. fejezet
- 13. fejezet
- 14. fejezet
- 15. fejezet
- 16. fejezet
- 17. fejezet
- 18. fejezet
- 19. fejezet
- 20. fejezet
- 21. fejezet
- 22. fejezet
- 23. fejezet
- 24. fejezet
- 25. fejezet
- 26. fejezet
- 27. fejezet
- 28. fejezet
- 29. fejezet
- 30. fejezet
- 31. fejezet
- 32. fejezet
- 33. fejezet
- 34. fejezet
- 35. fejezet
- 36. fejezet
- Teljes EDR
Szereplők adatlapjai
Egy Dursley Roxfortban kiegészítők
- Az utolsó túra
- Scorpius szőke nős cikke
- Edevis tükre
- Hol csattan a puszika?
- Egy szebb nyár
- A karaoke kaland
- Végzősök - 1. fejezet
- Végzősök - 2. fejezet
- Végzősök részlet
- Kisebb Végzősök részletek
- Végzősök részlet
- Végzősök részletecske
- Végzősök részlet 2.
- Végzősök részlet 3.
- Végzősök részlet 4.
- Végzősök részlet 5.
- Kétszáz lépés a boldogság
- A név, amellyel nem nevezünk
- Álomfény
- Gyöngyvirág
Szerelemben, háborúban - Rose története
Egy végzős Dursley Roxfortban - Fülszöveg
Hat év telt el azóta, hogy Dahlia megtudta: boszorkány. A lány hosszú utat járt be, és most a Roxfort még egy utolsó évre visszavárja őt és barátait. De ez a Dahlia Dursley már nem az a kislány, aki egykor mindenre rácsodálkozott a varázslóvilágban - beleértve a saját erejét is.
Még egy utolsó nyár, ami jobban felforgatja Dahlia világát, mint gondolta. És még egy utolsó tanév, ami tényleg mindent megváltoztat, nem csak a boszorkány számára.
Egy év tele meglepetésekkel, érzelmekkel, izgalmakkal, rejtélyekkel és kalandokkal.
Mert megpróbálhatsz menekülni, de a múlt mindig utolér...
Még egy utolsó nyár, ami jobban felforgatja Dahlia világát, mint gondolta. És még egy utolsó tanév, ami tényleg mindent megváltoztat, nem csak a boszorkány számára.
Egy év tele meglepetésekkel, érzelmekkel, izgalmakkal, rejtélyekkel és kalandokkal.
Mert megpróbálhatsz menekülni, de a múlt mindig utolér...