Egy Dursley Roxfortban - 12. fejezet  

Posted by Deszy in

12. fejezet
Egy tartalmas nap


Dahlia úgy érezte, szétrobban a boldogságtól. Elképesztően fáradt volt, aggódott a szüleiért, és izgult az iskola miatt, de mégis... Valahogy teljesnek érezte magát.

Loo percekig csak nézte, ahogy Dahlia a tenger látványában gyönyörködött, majd azt is, ahogyan mezítláb beszaladt a habok közé. Most tényleg olyan volt, mint egy kisgyerek. Amikor jött a hullám, visszaszalad a part irányába, mintha félne, aztán újra mélyebbre sétált a vízben. Louis-nak persze közben arra is figyelnie kellett, nehogy valaki észrevegye őket az ablakból.

De végül muszáj volt megmondania neki, hogy vissza kell menniük a szobájába, mert lassan tényleg mindenki felébred. Az egy dolog, hogy már csak ő jár a családból a Roxfortba, és nem hajlandó a szüleivel menni az állomásra, az viszont egy másik, hogy mindenki megtudja, hogy Dahliát úgy kellett megszöktetni.

- Lassan felébrednek Anyáék! Vissza kell mennünk – szólt a lánynak.

- Nem maradhatnánk még egy kicsit? - kérdezte Dahlia ábrándosan, mert félt tőle, hogy ha ezeknek a pillanatoknak vége, visszacsöppen a régi, unalmas életébe.

- Nem lehet. De majd még elhozlak.

Dahlia így végül kénytelen-kelletlen megadta magát, és hagyta, hogy Loo visszahoppanálja a szobájába. Ezután a fiú eltűnt, mert muszáj volt lemennie reggelizni. Dahliát ott hagyta, de a lelkére kötötte, hogy ha valami baj van, azonnal szóljon, még akkor is, ha lebuknak.

De nem történt semmi rendkívüli. Dahlia először az ablakon keresztül bámulta a hullámokat, és még mindig érezte a lábujjai között a homokszemcséket. Aztán végül úgy döntött, körbejárja a szobát. Minden egyes négyzetcentiméterét felmérte, elolvasta a könyvek címeit, volt amelyikbe bele is lapozott, megtapogatta a falon található kagylókat, végigsimított egy seprűn...

- Csodálatos ez a hely, igaz, Veda? - fordult végül baglyához. Furcsa volt hozzá beszélni, mert egyfelől olyan volt, mintha magában beszélne, mert Veda legtöbbször a füle botját sem mozdította. Másfelől Dahlia biztos volt benne, hogy baglya nagyon is érti, amit mond, és ha most még nem is reagál, magában akkor is elraktározza a dolgokat, amiket neki mond.
Nem sokkal később Louis már vissza is tért, Dahlia gyanította, hogy behabzsolta az ételt. Bár amikor az órára pillantott, rá kellett jönnie, hogy nem is olyan kevés az az idő, ami közben eltelt.

- Nagy nehezen sikerült meggyőznöm őket, hogy nem akarnak velem együtt hoppanálni – fújt egyet Loo miután becsukta az ajtót, és Dahlia felé nyújtott egy vajas croissont-t. - Ennyit sikerült feltűnéstelenül elcsennem.

Miközben Dahlia evett, Loo a Roxfortról mesélt mindenfélét. Aprókat csípett le a croissont-ból, mert annyira érdekelte, amiket a fiú mesélt, hogy nem bírt volna nagyobb falatokat megrágni. A lány már szinte úgy érezte, járt már az iskolában. Annyi mindent meséltek már neki róla, sőt, Hugonak köszönhetően még látta is. Amint a süti utolsó falatkája is eltűnt, Loo felpattant.

- Ideje indulni! A Roxfort Expressz nem vár meg minket – nevetett, és az óra felé bökött, ami már negyed tizenegyet mutatott. Dahlia észre sem vette, hogy közben így elment az idő.

- Ennyi cuccot nem tudok egyszerre elvinni – bökött Louis a saját, és Dahlia bőröndjei felé. - Nincs mese, kétszer fordulok. Várj itt! - Azzal mielőtt a lány felelhetett volna, eltűnt a semmiben. Dahlia már kezdte megszokni.

Amikor visszatért, megfogta Dahlia kezét, aki megint érezte az ismerős rántást, a következő pillanatban pedig már a jól ismert King's Cross pályaudvaron álldogált, a kilences és a tízes vágány között.

- Meg kell várnod Harryéket, ha jól tudom. James szerint Harry úgy tudja, a szüleiddel jössz az állomásra.

- Igen.

- Nos, akkor itt kell hagyja... - ám mielőtt Loo befejezhette volna, egy kéz csapott a vállára.

- Helló! - kiáltotta hevesen az alak, majd amikor Loo megfordult, meg is ölelte. - Csak nem új barátnőd van? – sandított Dahlia felé, ajkán mosollyal. - Bár most hogy így jobban megnézem, elég fiatal még.

Loo elpirult, Dahlia nem tudta eldönteni miért: mert kínosnak érezte a feltételezést, hogy ő a barátnője, vagy mert barátja viselkedésétől volt zavarban.

- Dahlia, ő itt Jason. Jason, ő Dahlia. Harry unokatestvére – egészítette ki jelentőségteljes pillantással a bemutatást.

Dahlia kezet nyújtott, amit Jason vidáman meg is rázott.

- Szólíts csak Jazz-nek! Szóval te lennél a híres Harry Potter mugli unokatestvére?

- Nem vagyok mugli – kérte ki magának rögtön sértődötten Dahlia.

- Dahlia most kezdi a Roxfortot – próbálta oldani Louis a feszültséget.

- Akkor legalább abban igazam volt, hogy fiatal hozzád. Na, megyünk, Loo? - kérdezte végül türelmetlenül.

- Nekem mennem kell – mondta Louis, és még közelebb hajolva Dahlia fülébe suttogta: - Harry nem láthat meg veled, mert az túl gyanús lenne. Várd meg őket itt!

Azzal Loo és Jazz elindultak a kilences és a tízes vágány közötti fal felé, és mire Dahlia búcsút mondhatott volna, vagy megköszönhette volna Louis-nak, amit érte tett, eltűntek.

Dahlia ezután idegesen toporgott a vágány előtt. Először Vedához kezdett beszélni mindenféléről, de az egyik kalauz nagyon hamar észrevette, és gyanúsan bámulta. Így végül Veda inkább abbahagyta. Jobb híján a kofferére ült le, és várta, hogy végre megjöjjenek Harryék.

Aztán a kalauz végül odalépett hozzá:

- A szüleidre vársz? - kérdezte, de hangjában nem aggodalom volt, sokkal inkább gyanakvás. Mintha Dahlia valami rosszban sántikálna.

De nem mondhatja, hogy „Á, nem, az unokatestvéremre várok, hogy végre felszállhassak a Roxfort Expresszre, hogy eljussak Roxfortba, amiről minden valószínűséggel maga még nem is hallott”.

Így elővette legbűbájosabb mosolyát, és legártatlanabb pillantását, majd mesterkélten gyermeki hangon megszólalt.

- Igen, igen. Anyu és apu, meg a testvéreim nemsokára itt lehetnek.

Látszott, hogy az idősebb férfi még mindig nem nyugodott meg, ám abban a pillanatban Dahlia észrevette Harryéket. Integetett nekik, és amikor Ginny és Lily visszaintegettek, a kalauz nagyot sóhajtott, majd ott hagyta Dahliát.

- Szia! - ugrott Lily Dahlia nyakába, mintha már legalább ezer éve ismernék egymást. Aztán kiderült, hogy miért. Így Dahlia fülébe súghatta, amit akart, anélkül, hogy más hallotta volna. - Loo ezek szerint sikerrel járt.

James és Albus is köszöntek, előbbi még egy cinkos mosollyal is megtoldotta az üdvözlést.

- Hol van Vernon bácsi és Petúnia néni? - kérdezte Harry meglepetten.

- Csak kitettek, és elbúcsúztak. Anya az ájulás szélén állt, Apának pedig a szokásosnál is lilább volt a feje, ezért Dudley hazavitte őket – próbált kitalálni valami hihető magyarázatot Dahlia. Úgy tűnt, sikerült, mert Harry csak bólintott, majd megszólalt:

- Sietnünk kell, mindjárt tizenegy! Már megint késésben vagyunk – küldött vádló pillantást James felé.

- Alvás kell ahhoz, hogy működjenek az alapvető életfunkcióim.

- Mivel elég időd volt kialudni magad, az életfunkcióidnak tökéletesen kell működniük. Indulj! - utasította Harry.

James nekifutott a kilences és tízes vágány közötti falnak, majd egyszer csak eltűnt.

- Te is mehetsz, Al! - Albus addigra már rég elindult, és ő is köddé vált.

- Nem kell félned, az a fal nem igazi – súgta Dahlia fülébe Lily.

- Akarod, hogy valaki veled menjen, Lily? - kérdezte Ginny.

Lily felháborodottan megrázta a fejét, mindentudó mosolyt küldött Dahlia felé, majd nekiindult, hogy ő is eltűnjön.

- Akkor már csak mi maradtunk – mondta Harry. - Menj előre!

Dahlia lába remegni kezdett, amikor belegondolt, hogy neki kell szaladnia a falnak. Mi van, ha ő nem tűnik le? Ehhez nem kell valami speciális képesség? Az agya ellen kellett küzdenie.

- Nem kell félned, meg sem fogod érezni. Mintha ott sem lenne – simogatta meg a vállát Ginny. - Hunyd le a szemed, ha nagyon félsz!

Dahlia nyitott szemmel kezdett el szaladni, mert nem akarta, hogy azt higgyék, gyáva, de útközben azért mégis inkább lehunyta. Aztán mire megint kinyitotta, a fal már nem volt sehol. Egy zsúfolt peron várta, és egy tábla hirdette: Roxfort Expressz – indul: 11 órakor. A vonatot magát is láthatta, egy nagyon régi, pirosas gőzmozdony volt, amilyet Dahlia már csak könyvekben és múzeumokban látott.

A peronon nyüzsögtek az emberek, felnőttek és diákok egyaránt. Némelyek már talárban voltak, de azért szép számmal akadtak rendes ruhát viselők is. A tömeg egy részét nem láthatta, mert a Roxfort Expresszből kiszálló vízgőz homályba burkolta őket.

Dahlia nyelt egy nagyot, és elindult előre. Nem sokkal később Harry és Ginny is követték, és Lilyvel együtt elkezdtek üres fülke után kutatni. Ilyenekből nem sok akadt.

Aztán újabb ismerős arcok jelentek meg, Hugó és a szülei.

- Rose már felszállt – tájékoztatta őket Ron.
Ezután már együtt vadásztak üres fülkére, és végül a vonat vége felé találtak is egyet. Közben Albus is megjelent.

- Segítsek? - kérdezte Dahliát, és a hatalmas pakkokra bökött. A lány nagyon meglepődött, mert Albus eddig még nem nagyon beszélt hozzá, és ráadásul ezúttal mosolygott is.

- Igen, köszi! - felelte gyorsan, mielőtt észrevehette volna a megrökönyödését. De Lilynek ez is feltűnt.

- Tudod, Al alapból nagyon vicces. Pont rossz pillanatában találkoztál vele. Dobta a barátnője, és nem ismerné be, de eléggé maga alatt volt miatta – suttogta. Dahliának rá kellett jönnie, hogy Lilynél jobb barátnőt keresve sem találhatott volna. Lily, úgy tűnik, mindenkiről mindent tudott.

Amikor beléptek a fülkébe Al még a csomagjaikat próbálta úgy elrendezni, hogy elférjenek tőlük.

- Van itt még egy szabad hely? - kérdezte egy vékony, bátortalan hang.

- Nara, igaz? - kérdezte Dahlia, felismerve a lányt Madam Malkin Talárszabászatából.

- Igen.

- Hely még van bőven, gyere csak! - mutatott az egyik üres ülésre Dahlia. - Ő itt Lily.

Albus eddigre pont befejezte a pakolást, így őt is bemutathatta.

- Ő pedig Albus. Albus, ő Nara.

Nara kissé elpirult, és amikor a kezét akarta Albusnak nyújtani, elejtette az egyik táskáját. Al felkapta, és azokat is elpakolta.

Közben befutott Hugo is, maga után vonszolva egy hatalmas bőröndöt. Neki senki nem segített. - Ez az egyik előnye annak, hogy nőnek születtem – gondolta magában Dahlia kárörvendve. És ha ez még nem lett volna elég nagy kihívás Hugónak, nyakában egy hatalmas fényképezőgép lengedezett.

Végül lihegve ő is bevonszolta a holmiját, de már nem volt ereje elpakolni, így csak letette az ajtó mellé.
- Anyáék és Harry bácsiék azt akarják, hogy menjünk még ki elköszönni – nyögte, és már fordult is ki.

Mire kiértek, Hugó már elemében volt, lelkesen kattintgatta a fényképezőgépét. A szülők mindenkit megöleltek, és még néhány utolsó tanáccsal látták el őket. Dahlia kezdte magát kicsit kínosan érezni, mert bár nem kezelték kívülállóként, akaratlanul is a saját szülei jutottak eszébe.

Aztán újabb ismerős jelent meg, szőke hajkoronájával.

- Dahlia, ő egy újabb rokonom. Louis Weasley – kezdte Harry a bemutatást.

- Mi igazából már...

- Nagyon örülök – nyújtott kezet Dahliának Loo, ezzel megakadályozva, hogy elszólja magát. Közben mélyen a lány szemébe nézett, hogy tudassa, majdnem lebuktatta őket. De azért mosolygott.

- Loo most végzős. És iskolaelső is – egészítette ki még Harry a bemutatást büszkén.

Ekkor azonban fel kellett szállniuk, mert pár másodpercen belül a Roxfort Expressz indult.

Az út eleje viszonylagos csendben telt. Nara elég szégyenlős volt, így inkább nem szólalt meg. Hugó hasonló problémákkal küzdött.

Aztán egyszer csak felrántotta valaki az ajtót.

- Csak gondoltuk beköszönünk! Ő Fred – mutatta be James a vele lévő fiút. - De megyünk is tovább, mert van még egy kis dolgunk a Mardekár... - de mielőtt befejezhette volna, Fred nevetve oldalba vágta.

Újabb negyed óra telt el úgy, hogy csak Lily fecsegett mindenfélékről. Hirtelen hangos zörgés-csörömpölés hangzott fel a folyosón, és egy idősebb nő jelent meg, egy kocsit tolva maga előtt. Kinyitotta a fülke ajtaját, és mosolyogva fordult feléjük.

- Adhatok valamit? - kérdezte.

Lily rögtön vett egy csomó édességet, és Nara is vásárolt párat, amelyek közül Dahlia egyet-kettőt felismerte azokat, amiket a születésnapjára szokott kapni Harrytől. Elhűlve bámulta a sok édességet, és rá kellett döbbennie, hogy ő nem vehet, mert nincs rá pénze.

- Két csokibékát kérek – szólalt meg hirtelen Hugo.

Amikor megkapta a két csokibékát – bármit is jelentett ez -, a büfés boszorkány várt még néhány pillanatig, majd elment.

Hugo egyszer csak Dahlia felé nyújtotta az egyik édességet.

- Próbáld ki! Ilyet még nem láttál.

Dahlia most először értékelt igazán egy ajándékot. Nem tudta volna összeszámolni, hány meglepetést kapott már eddigi életében, de egyik sem volt valódi.

- A csokival vigyázz, főleg, ha nem szereted a békákat! De a kártyák a legjobbak!

Dahlia ezután már nem volt benne olyan biztos, hogy szeretni fogja az édességet. A békáknál rosszabbat elképzelni sem tudott. De a kíváncsisága felülkerekedett az undorán, és kinyitotta a dobozt. Abban a pillanatban a csokibéka kiszökkent, és ide-oda ugrált a kabinban. Nara sikoltozni kezdett, Lily pedig Narán nevetett. Végül Hugónak sikerült elkapnia, és gyorsan letörte a fejét, hogy nem ugrálhasson tovább, majd odanyújtotta Dahliának.

- Edd meg nyugodtan! - mondta Dahlia a fiúnak. - Nem hiszem, hogy meg tudnék enni bármit, ami előtte még mozgott. Még akkor is, ha nem élt.

- Biztos? - kérdezte Hugo.

- Persze, edd csak meg! Nekem itt a kártya.

- Híres boszorkányok és varázslók vannak rajta. Szinte mindenki gyűjti – motyogta Hugo két falat között.

Dahlia izgatottan nézte meg a kártyáját, de aztán nagyon meglepődött. A kártyáról ugyanis egy ismerős arc nézett vissza rá.


Ronald Bilius Weasley

Ronald Weasley egy nevezetesen bátor mágus. Leginkább Harry Potterrel kötött közeli barátságáról híres, és arról, hogy segített neki a Sötét Nagyúr legyőzésében. Ronald jelenleg a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik aurorként. A Weasley Varázsvicc Vállalat irányításában is részt vett (a széles körben népszerű viccboltot ikertestvére alapították), és imádja a kviddicset. Ronald feleségével, Hermionéval és gyermekeivel, Rose-zal és Hugóval él.


Dahlia háromszor is elolvasta a szöveget, de még mindig tele volt kérdőjellel.

- Na, ki van rajta? - kérdezte Hugo izgatottan. - Nekem még hiányzik Merlin.

Dahlia nem válaszolt, ezért Hugo előrehajolt, hogy ő maga nézze meg. Amikor azonban észrevette, ki mosolyog a fotóról, elpirult, és visszahanyatlott a helyére.

- Mégis mi a fenét csináltak a szüleitek? - szakadt ki Dahliából a kérdés, amikor végre meg tudott szólalni.

- Mi nem igazán beszélünk erről – felelt Lily. - Majd valaki más elmeséli.

Végül elérkezett a pillanat, hogy mindenki felöltse a fekete talárt. Dahlia esetlennek és alaktalannak érezte magát benne, és már most tudta, hogy amikor csak teheti, rendes ruhákat fog hordani. Végül a vonat lassított, és megállt.

A diákok lökdösődve szálltak le a vonatról, mindenki izgatottan sugdolózott, nevetgélt.

Aztán egyszer csak mély hang dörrent:

- Elsősök! Ide hozzám! Minden elsős! Ide!

A sötétségből egy óriási alak bontakozott ki. Olyan nagy volt, amilyet Dahlia még életében nem látott.

- Hagrid – kiáltott fel hirtelen Lily, és szaladni kezdett az óriás felé. Amikor odaért meg is ölelte. De ami még ennél és megdöbbentőbb látvány volt, hogy az óriás, akinek gesztenyebarna hajába már egy két ősz hajszál is vegyült, elpirult.

- Szia Hagrid! - köszönt végül Hugo is, amikor odaértek.

Már kezdte azt hinni, hogy Hagrid is valami híres varázsló, akit ismernie kellene, de aztán több másik elsős arcán is észrevette a döbbenetet, így végül megnyugodhatott egy kicsit.

- Gyerünk, gyerünk, utánam! Vannak még itt elsősök? Vigyázz, hova lépsz! Elsősök, utánam!

A legtöbb elsős botladozott a nedves ösvényen, és Dahliának is nagyon kellett figyelnie, nehogy elessen egy kőben, vagy kiálló fűcsomóban. Minden figyelmét arra fordította, nehogy mindenki szeme láttára essen hasra, így a Roxfortot már csak akkor vette észre, amikor teljes valójában láthatta.

Óriási épület volt, tele tornyokkal és mérművekkel. Pont olyan volt, mint amilyen a képen, csak még szebb. A sötétben a legtöbb ablakból halvány fények derengtek. Az egész... varázslatos volt.

Dahlia mellett Hugo heves kattintgatásba kezdett, a lánynak pedig hirtelen eszébe jutott, mit ígért Hugo. Hogyan majd ő csinál jó képeket róla. Talán majd egyet elkér, és elküldi Dudley-nak.

Hagrid egy nagy, sötét tóhoz vezette őket, amin négyszemélyes csónakok lebegtek. Gyorsan mind beszálltak egy-egy lélekvesztőbe. Dahlia Narával, Lilyvel és Hugóval utazott együtt.

Hagrid még egyszer ellenőrizte, hogy mindenki beszállt-e, majd amikor úgy gondolta, igen, felkiáltott:

- Indulás!

A csónakok abban a pillanatban lassan siklani kezdtek a vízen, és Dahliának rá kellett jönnie, hogy nem is olyan szörnyű érzés. Sőt, kifejezetten izgalmas és szép volt. Az első roxforti kalandja. Gyorsabban elszállt a vízi utazás, mint gondolta, és amikor megérkeztek, kedve lett volna visszafordulni, és újra megtenni.

Hagrid ezután a Roxfort bejáratához vezette őket, ahol Neville már várt rájuk.

- Az elsősök, Ne... Akarom mondani, Longbottom professzor!

- Köszönöm, Hagrid! - felelte az.

Neville kitárta a kapuszárnyakat, és bevezette őket az aulába. A roxfort belülről is hatalmad volt, csodálatos szobrokkal, ódon falakkal, és régies illattal. A fényt égő fáklyák szolgáltatták, szemben velük pedig egy márvány lépcsősor várta az emeletre igyekvőket.

- Köszöntök mindenkit a Roxfortban. A beosztási cerómónia hamarosan kezdetét veszi, azután pedig folytatódhat az évnyitó bankett. A beosztás roxforti életük legfontosabb pillanat, hiszen az itt töltött évek alatt a házuk jelenti majd a családjukat. - Dahlia rettentő furcsának érezte, hogy Neville magázza őket, és sokkal komolyabbnak tűnt, mint amilyen az Abszol úton volt. - Négy házba kerülhetnek: a Griffendélbe, a Hollóhátba, a Hugrabugba és a Mardekárba. Amíg itt tanulnak, a sikereikkel pontokat szereznek a házaiknak, a kihágásaikkor viszont pontokat vonunk le önöktől. A tanév végén a legtöbb pontot összegyűjtött ház pedig elnyeri a házkupát.

Szavai közben furcsa alakok jelentek meg az előcsarnokban. Szürkés, áttetsző lények voltak, és ide-oda repkedtek a helyiségben.

- Szellemek – súgta Lily Dahliának, amit már amúgy is sejtett.

- Kövessenek – mondta Neville, és egy kisebb helyiségbe vezette őket, aztán a szellemekkel együtt eltűnt.

Néhány perccel később visszatért, de addigra már minden gólya az ájulás szélén állt. Azt találgatták, hogy fogják eldönteni, melyik házba kerülnek.

A visszatérő Neville egy hatalmas csarnokba vezette őket – mint később kiderült, a nagyterembe -, ahol több száz diák ücsörgött már. Négy hosszú asztal mellett ültek, őket azonban nem azokhoz az asztalokhoz vezették, hanem az ezekre merőlegesen állóhoz. Ennél kevesebben ültek, viszont ők idősebbek voltak. Biztosan ők a tanárok! - gondolta Dahlia.

Aztán Neville elővarázsolt valahonnan egy háromlábú széket, és egy kopott kalapot. Mielőtt azonban Dahliának bármilyen ötlete támadhatott volna, mit is kell majd tenniük, a fejfedő énekelni kezdett.


Gondolom, már kíváncsi vagy,
ki lehetek én,
de megtudhatod, ha idefigyelsz,
roppant könnyedén.
Kalap vagyok, nem kétséges,
még ha kicsit kopott is,
de túléltem már egyet s mást:
tüzet, vizet, gonoszt is.
Több háború hőse volt már
karimám alatt,
s én voltam, ki mindig tudta,
mit rejt az az agy.
Teszlek Süveg, ez a nevem,
nem titok többé.
Jól vigyázz, mert próbám előtt
nem válhatsz köddé!
Vegyél fel, és engedd meg,
hogy beléd pillantsak,
s rögtön tudni fogod,
hová való vagy!

Ha bátor vagy, és hősies,
Godric vezet majd,
Griffendél a te házad,
szíved oda hajt.
Ha ravasz vagy és agyafúrt,
a Mardekárban a helyed,
Malazár, a kígyónyelvű
tanait ott megleled.
Bölcsesség és tudásvágy
építik a világot,
Hedvig a te vezetőd,
Hollóhát a te álmod.
Szorgalom és szeretet,
békesség és igazság,
Hugrabugos társaid,
Helgával már várnak rád.

Bárhová is osztalak,
nem kell megijedj.
A négy ház nem ellenség,
a Roxfort a tied.


Amint a süveg befejezte a dalát, a teremben dörgő taps hangzott fel, de ez abban a pillanatban Dahliát nem nagyon érdekelte. Gyomrában minden eddiginél nagyobb csomóval várta, hogy őt szólítsák. Kinézett az asztalok felé, és a tömegben több ismerős arcot is megpillantott. Loo biztatóan mosolygott, James felemelte két kezét, és hüvelykujjait felmutatva jelezte neki, hogy minden rendben lesz. Még Rose arcáról is azt olvasta le, hogy szorít neki.

Végül, amint a taps teljesen elhalt, Neville a pálcájával maga elé lebegtette egy összetekert pergament, ami abban a pillanatban kisimult. Aztán megszólalt:

- Acomb, Aaron

A tömegből egy barna hajú fiú lépett elő, elég magabiztosnak tűnt, ezért Dahlia rettenetesen csodálta is. Alig ért hozzá fejéhez a süveg, máris felhangzott a kiáltása:

- Griffendél!

Erre a Griffendél ház asztalánál hatalmas üdvrivalgás hangzott fel. Mindenki éljenzett és tapsolt, James és Fred pedig rákezdtek valami nótára. Aaron odament új házához, ahol többen megölelték és kezet fogtak vele. Dahlia nem tudott nem arra gondolni, hogy neki is így fognak-e örülni. Nem tartotta valószínűnek.

- Acomb, Amber – olvasta Neville a következő nevet a listáról. Nem kellett hozzá nagy tehetség, hogy az ember rájöjjön, hogy ikrek. Ugyanolyan barna haja volt, mint testvérének, és az arcvonásaik is nagyon hasonlítottak. És ahogy Amber a háromlábú szék irányába indult, Dahlia még egy hasonlóságot észrevett: a lánynak ugyanolyan határozott léptei voltak, mint Aaronnak. Ő is a Griffendélbe került.

Cahill, Tiffany szintén a Griffendélbe került. Ennél a pontnál a többi asztalnál már kezdtek kényelmetlenül fészkelődni. Ezután beosztották még Credle, Clark-ot (Mardekár), Dadford, Simont (Hugrabug), Dekker, Noah-t (Hollóhát). Ezután következett még egy-két ember, de Dahlia már nem tudott odafigyelni. A szíve egyre hevesebben dobogott, azt hitte, már kiugrik. A gyomrában lévő csomó, úgy érezte, minden egyes szívdobbanásával egyre nagyobbá válik, és ezzel párhuzamosan a torkában is megjelent egy hasonló gombóc. Aztán meghallotta, ahogyan Neville kiejtette a nevét.

- Dursley, Dahlia

A tömegben halk suttogás kezdődött, fogalma sem volt, miért. Tett előre néhány lépést, mire az elsősök tömege szétnyílt, hogy utat nyissanak neki. Dahlia pulzusa és vérnyomása már nem lehetett volna ennél magasabb, már szédült. Kinézett a tömegre, ahol az összes Weasley és Potter gyerek kíváncsian meredt rá. Aztán visszafordult Neville irányába, nehogy elessen a saját lábában. A férfi biztatóan mosolygott rá, és Dahlia most kifejezetten örült, hogy Neville – vagyis Longbottom professzor – kísérte őt az Abszol útra. Legalább egy ismerős kéz emelte fejére a viseltes kalapot, amit egyébként soha nem lett volna hajlandó felvenni.

- Ááá, igen, igen. Érdekes – hallotta meg fejében a Süveg hangját. - Hm, nem könnyű választás. Mi is legyen, mi is legyen?

Dahlia félve felemelte a fejét, és próbálta magára erőltetni a magabiztosság álarcát. Valószínűleg kevés sikerrel.

- Nos, jó. Hát akkor legyen a...

- HOLLÓHÁT!


...o.O...
Előzetes: A többiekről is kiderül végre, melyik ház csapatát gazdagítják...

Sziasztok!

Nos, akkor először is, várom a köveket a házválasztásért! XD

És ha a kövezésen túl vagyunk, engedjétek meg, hogy bocsánatot kérjek a csúszásért. Esküvőn voltam (a nővéremén, és ráadásul koszorúslány voltam), most volt az ELTE-s beiratkozás, és költözök is fel Pestre. Szóval sűrű a programom... :)

A játéknak ezennel vége, a megoldást az írásaim Facebook oldalán találjátok, ezen a címen: http://www.facebook.com/note.php?note_id=222199651159880 Természetesen szabad az egész oldalt is lájkolni, ha szeretnétek plusz infókat, érdekességeket, képeket és híreket a történettel kapcsolatban. :)

Bogar Bárd elveszett meséi - A mágus és a vendégség áldása  

Posted by Deszy in


Bogar Bárd elveszett meséi
A mágus és a vendégség áldása


Élt egyszer egy mágus, akinél nagyobb hatalommal bírót még nem látott a világ. A varázsló nagy kósza hírében állt, egész éveket vándorolt végig anélkül, hogy hazatért volna.

Történt egyszer, hogy bármekkora erővel keresett is egy faluban szállást valami fogadóban, sehol nem talált szabad szobát. Így hát úgy döntött, megpróbál segítséget kérni az emberektől. Egész életét annak szentelte, hogy varázstudományával a rászorulókon segített: betegeket gyógyított, szegényeknek varázsolta szebbé az otthonát, ifjú házasoknak épített házat. Gondolta, most az egyszer rajta is segíthet valaki.

Amikor egy ódon kúria mellett sétált el, és megérezte, hogy a házat varázslat lengi körül, azonnal a hatalmas, bronz kopogtató felé indult, és bezörgetett. Egy inas nyitott neki ajtót, de amint meglátta, arcán rögtön undor tükröződött. Megtévesztette a varázsló szegényes küllemes, kopott gúnyája és az út porától koszos süvege.

- Segíthetek valamiben? - kérdezte lenézően.

- Szállást keresek éjszakára. Bármi megteszi, egy kis sarok és egy vékony derékalj...

- Szólok a gazdámnak – felelte, de arckifejezéséből látszott, hogy mérges, amiért ilyen felesleges dolog miatt kell fáradnia.

A varázsló tíz percig álldogált az ajtóban, mire az inas visszatért.

- Sajnálom, nem segíthetünk. Próbálja esetleg a szegényházban – mondta, és mielőtt a varázsló elmondhatta volna, hogy természetesen bőségesen meghálálná a szívességet, becsapta előtte az épület óriási, díszes ajtaját.

Öt perc sem telt el, mire a mágus újabb varázslócsaládra bukkant a faluban. Ezek valamivel kisebb házban éltek, de azért ez is elég nagy volt. Látszott rajta, hogy jól élnek a benne lakók, bár azt azért gyanította a varázsló, hogy itt nem inas fog ajtót nyitni.

Ide is bezörgetett, és néhány pillanattal később egy férfi ki is nyitotta neki az ajtót, és várakozón nézett a mágusra.

- Szállást keresnék éjszakára. Bármi megteszi, egy kis sarok és egy vékony derékalj...

A férfi mogorván felhördült, és kemény hangon megszólalt:

- Ez nem valami fogadó – dörögte, és ő is becsapta előtte az ajtót.

A mágus egyre reményvesztettebb lett, hogy akad a faluban olyan ház, ahol befogadják. Az összes varázslócsaládot végigjárta, gazdagabbat és kevésbé módosat, de segíteni senki nem akart neki.

Miközben éjszakai szállás után kutatott, a sötétség is leereszkedett, és csöpögni kezdett az eső. A mágusnak egyre kevesebb reménye volt arra, hogy meghúzhatja magát valahol.

Végül a falu határában megpillantott egy szegényes, düledező házikót, aminek minden fala másfelé dőlt, néhány ablakon pedig már ki-be fútt a szél. A házban lakók között nem érzékelt varázslatot, azonban ez volt az utolsó reménye, így ide is bekopogtatott.

Egy asszonyság nyitott ajtót, kezében egy csecsemővel. Hasa is domborodott, következő gyermekét várta. Foltozott ruhát viselt, kontyából pedig itt-ott kilógott egy kósza szál.

- Miben segíthetek? - kérdezte kedvesen.

- Éjszakára keresek szállást. Nem zavarnék, csak szeretnék felmelegedni, és meghúzni magam egy sarokban.

- Jöjjön csak be, és üljön le a tűz mellé. Biztosan átfagyott ebben az esőben!

A mágus először el sem akarta hinni, hogy végül valaki mégis befogadta. Belépett a házikóba, és leereszkedett a kandalló mellé. A ház belülről még kisebb volt, mint amilyennek kívülről képzelte. Egyetlen apró helyiség volt az egész, az asztalnál pedig még három másik gyerek ücsörgött.

- Épp most főztem vacsorát, csatlakozna hozzánk? Ahol ötnek jut, hatnak is akad.

A varázsló el sem akarta hinni, hogy ez az asszony ilyen figyelmes. Leült hát ő is az asztalhoz, és hagyta, hogy az asszony felszolgálja neki a finom levest.

- És a férje hol van, ha nem vagyok túl tolakodó? - kérdezte, mert nem értette, hogy a négy szép gyermek édesapja vajon miért nem jött vacsorázni.

- Az uramat két hónapja vitte el valami betegség – felelte az asszony, és erre az összes gyerek egyszerre szomorodott el, a csecsemő pedig - bár valószínűleg nem értette, miről folyik a tárgyalás - megérezhette a hirtelen hangulatváltozást, mert abban a pillanatban sírni kezdett. - De hagyott nekem még egy utolsó ajándékot – simított végig pocakján gyengéden és szeretetteljesen.

A varázsló ezután próbálta vidámabb témák felé terelni a beszélgetést, és ez sikerült is neki. Már nagyon régen nevetett annyit, mint akkor. Amikor pedig már éjfél felé közeledett az idő, az asszonyság finoman a tudtára adta, hogy ideje lefeküdni, mert a gyerekeknek aludni kell.

A varázslónak megvetette az egyik ágyat – ő sejtette, hogy a legszebb ágyneműjével -, ő maga pedig a gyerekek mellé feküdt a másikba. A mágus hiába kérlelte, hogy ne adja át neki a saját ágyát, mert ő elalszik a földön is, az asszonyság nem engedett.

- Csak nem fogok egy ilyen kedves vendégnek a földre megágyazni? Annyira azért még nem vagyunk szegények.

Ezután jó éjt kívánt a varázslónak, minden gyermekének adott egy cuppanós puszit, és eldúdolt nekik egy altatót. A mágus ennek az altatónak a dallamára merült álomba.

Amikor felébredt, az asszonyság és a gyerekek még az igazak álmát aludták. Hosszan nézte őket, látta, ahogy a gyerekek szeme alatt álmok úszkálnak, és nézte, ahogyan az anya alvás közben is szeretetteljesen átkarolja őket.

- Miért van az, hogy ezeknek a mugliknak ilyen kevés jutott, amikor többet érdemelnének, mint bármelyik varázsló ebben a faluban? - kérdezte magától. - Miért ne kaphatnának ők is abból, amit a Sors nekem megadott?

És abban a pillanatban döntő lépésre szánta el magát.

Akkor ott, amikor a hajnal első sugarai beszöktek a törött ablakokon, a mágus lemondott mágiájának egy részéről, hogy az asszony gyermekének adja. Nehéz varázslat volt, és még senki sem használta előtte. De ő eltökélt volt, és kitartó. Biztos volt benne, hogy helyesen cselekszik, mert mélyen belül érezte, hogy bár az asszony nem született boszorkánynak, és gyermeke is varázstalan lenne, százszor jobban kiérdemelték a mágia használatának képességét, mint a gazdag, aranyvérű családok.

Nem is sejtette, hogy ezzel a lépéssel mit indított el. Mert abban a pillanatban, amikor a varázslatos gyermek megszületett, a világ különböző pontjain mugli családok csecsemőinek százai kapták meg az áldást, amit a varázsló adott, örökre átírva ezzel a varázslók és boszorkányok történetét.

Egy Dursley Roxfortban - Érdekességek  

Posted by Deszy in

Sziasztok!

Már nagyon régen hoztam érdekességet, ezért úgy gondoltam, épp itt az ideje. :) Úgyhogy megmutatom, én milyennek képzelem Dahlia szobáját. :)


Egy Dursley Roxfortban - 11. fejezet  

Posted by Deszy in


11. fejezet
Hopp és kopp


- Maradj csöndben, mert a muglik felébrednek! - suttogta az idegen.

Dahlia nem adta fel, hanem tovább nyöszörgött, és próbált kiszabadulni.

- Hagyd abba! - suttogta már erélyesebben a férfi. - James küldött.

Ez már hatott. Dahlia szeme sarkából az órára pillantott, és látta, hogy alig néhány perccel múlt el éjfél. Gyorsan abbahagyta a vergődést, elhallgatott. Kezével finoman az idegen keze felé nyúlt, így próbálta elérni, hogy felfogja, nem fog sikítozni, ha engedi beszélni.

Ez hathatott, mert a férfi levette a kezét Dahlia szájáról, és hátrébb lépett egy lépést. Pont az ablakon besütő holdfénybe. A lány lélegzete abban a pillanatban elakadt, és elfelejtette, mit akart kérdezni. Csak bámulta az idegent, akinél szebbet még nem látott.

A férfi kisugárzása betöltötte az egész helyiséget, mintha valami bűvöletet hozott volna magával. Szőke haja elöl kicsit hosszabb volt, rakoncátlan tincsei ide-oda meredeztek, de mintha még ebben is lett volna valami tudatosság. Egy profi fodrász órákig dolgozott volna rajta, hogy a modellek haja így álljon. Egy halvány fénysugár megvilágította a világoskék szempárt is. Ez volt a Hold ajándéka. Ha még nem lett volna elég vonzó, ezüstös fény borult a szemeire, kísérteties pillantást adva neki.

És az a szempár most őt mérte végig. Kíváncsian és kutakodón nézte, majd halvány meglepetéssel és felismeréssel az arcán.

Dahlia nagy nehezen végül mégis összeszedte magát, és sikerült kinyögnie a kérdést, ami azóta motoszkált a fejében, hogy meglátta, valaki a szobájában van.

- Ki vagy te?

Az idegen néhány másodpercig még méregette, majd megszólalt.

- Louis. A nevem Louis.

Dahlia csendben maradt, mert várta a folytatást. Ennél azért némileg több információ kellett neki ahhoz, hogy megbízzon benne, bármilyen jól is nézett ki.

- Weasley. A nővéremmel, Vic-kel már találkoztál. James küldött, hogy megszöktesselek. - Mindvégig komoly maradt, nem mosolygott, nem viccelődött úgy, mint James tette volna.

- És miért nem jött ő maga? - kérdezte Dahlia még mindig gyanakodva, bár minél tovább nézte Louis-t, annál több hasonlóságot fedezett fel közte és Teddy menyasszonya között.

- Ő még nem varázsolhat. Először el akarta kötni Harry motorját, de meggyőztem, hogy ez gyorsabb és egyszerűbb. Ráadásul kevesebb esély van rá, hogy lebukunk.

Dahlia végül úgy döntött, hisz neki. Bár racionálisabb fele még nem bízott benne, a másik fele hinni akart neki.

- És akkor, most mi lesz? Felkapsz, és elrepülünk?

- Az kicsit körülményes lenne. Hoppanálni fogunk.

- Hoppa... mi?

- Hoppanálni. Így jöttem én is, így utazunk, mi varázslók. Nem lesz túl kellemes, főleg az első eléggé megviselhet. Néhányan hányni is szoktak – mondta olyan nyugalommal Louis, hogy Dahlia inkább képen törölte volna. Még hogy nem lesz kellemes, meg hogy hányni fog! A repülés is szörnyű volt, pedig az Harry szerint jó móka. Akkor milyen lehet ez, ami még szerintük is „kellemetlen”?

- És mit kell csinálnom?

- Neked semmit. Nekem kell majd nagyon koncentrálnom, nehogy amputaportáljak. Akkor biztos lebuknánk.

Dahlia már inkább nem is fárasztotta magát vele, hogy megkérdezze, mi az az amputaportálás.

- De jó is lenne indulni, mielőtt felébrednek a szüleink... Ez minden holmid? - bökött Louis az óriási bőrönd felé.

- Nem, a dolgokat, amiket Harryvel vettem, elzárták lent a lépcső alatti gardróbban. Van valami ötleted, hogy hogy törjük fel? Lakat is van rajta, és nem tudom, hol... - Mielőtt azonban Dahlia befejezhette volna, Louis eltűnt, mintha ott se lett volna. Egyik pillanatban még ott állt, a következőben pedig nem volt nyoma sem.

Dahliának ideje sem volt úgy igazán elgondolkozni rajta, hogy ezt az egészet csak álmodta, Louis visszatért, mintha mi sem történt volna.

- Nos, akkor még ez a bőrönd? - kérdezte.

- Igen, ez. Meg Veda kalitkája – mutatott a lány az ablak mellé. - De hol a többi cuccom? Sikerült levarázsolnod a lakatot?

- Nem kellett. De ne aggódj, a holmid biztos helyen van! - megragadta a koffert és a kalitkát, és két másodperc múlva megint eltűnt.

Dahlia ezúttal nem idegesítette magát feleslegesen, még utoljára körbefordult a szobában. Búcsúzott. A rózsaszín faltól, a fehér szekrényektől és a kockás ágytakarótól... Tudta, hogy majdnem egy évig nem láthatja viszont, és most próbálta szobája minden négyzetcentiméterét elraktározni az agyában, hogy legyen mire emlékeznie. Csak most vette észre, mennyire természetesnek érzett bizonyos dolgokat. Például egyszer sem nézte még meg, milyen a kilincs a szobája ajtaján. Persze, tudta, hogy egy ezüstszínű, finoman faragott darab, de nem szokta megvizsgálni, amikor belépett. Reflexszerűen lenyomta, és nem is törődött vele. Annyi ilyen részlet jutott most hirtelen eszébe, hogy legszívesebben nagyítóval végigment volna a helyiségben, és mindent megsimított és lefényképezett volna. Talán Hugónak is írni kellett volna, hogy ő is jöjjön...

Aztán amikor az íróasztala irányába fordult, rájött, hogy még valamit meg kell tennie. Louis közben visszatért.

- Tudsz még várni pár pillanatot, Louis?

- Szólíts csak Loo-nak. Mindenki így hív. A Louis túl franciás – mondta miközben ledobta magát az ágyra. - És amúgy tudok.

Dahlia visszafordult az íróasztal irányába, és körmölni kezdett.


Anya és Apa!

Tudom, hogy nem akartatok elengedni, ezért cselekednem kellett. Ne féljetek, barátokkal vagyok, majd ők elvisznek a King's Crossra. Rendszeresen írok majd, és remélem, közben fel tudjátok dolgozni, hogy mi vagyok.

Dahlia


A levelet kettéhajtotta, és nagy nyomtatott betűkkel ráírta: OLVASD EL!!! A biztonság kedvéért többször végigment rajta a tollal, hogy még vastagabbak legyenek a betűk. Körbenézett, hová is tegye, hogy szülei biztosan megtalálják. Első gondolata az ágy volt, de ahogy Louis-ra esett a pillantása, aki az Ő ágyán feküdt, rögtön elpirult, és elkapta onnan a pillantását. Aztán támadt egy nagyszerű ötlete. Ha már kilincs!

Óvatosan kinyitotta hát szobájának ajtaját, apró lyukat tépett a levélbe, és felhúzta azt a kilincsre. Úgy, hogy a felirat már messziről olvasható volt. - Így legalább nem lesz Apának szívrohama, ha meglátja az üres ágyat – gondolta Dahlia.

- Hát te meg mit csináltál? - kérdezte Louis.

- Hagytam egy üzenetet.

- Ennek egyszerűbb módja is van – jegyezte meg a fiú.

- Gondolom. Ha az ember tud varázsolni...

Erre már Louis is elmosolyodott, még ha csak halványan is. Az a mosoly a szája szegletében még szebbé tette az arcát, ha ez lehetséges.

- Nos, kell még valami?

- Legszívesebben az egész szobámat elvinném.

- Nos, ha nagyon akarod, megoldható. Bár nem lesz könnyű – kuncogott Louis.

- Lehetséges? - kérdezte Dahlia lelkesen, bár azért kicsit kétkedve.

- Tulajdonképpen igen, de – itt megvakarta a fejét. A haja kissé még kócosabb lett, de így is jól nézett ki. Bár ezen Dahlia már meg sem lepődött – de én ehhez kevés vagyok.

- Azért kösz, hogy felajánlottad – sóhajtotta a lány.

- Van, amit nagyon szeretnél vinni? - kérdezte a varázsló. Felpattant az ágyról, és körbenézett. Közben Dahlia a gardróbja felé sandított. - Á, szóval akkor ruhákat? - kuncogott halkan, és elindult a ruhák felé.

Dahlia gyorsan utánament, mert az volt a legszemélyesebb zónája, ahová még a szüleit sem engedte be.

- Louis!

- Csak Loo – fordult vissza az említett.

- Loo... - kezdte Dahlia, de aztán nem tudta, mit mondjon. Hogy tiltsa ki onnan, amikor ő épp most menti meg?

- Oké, nem megyek be. Pakold össze, ami kell!

Azzal visszafeküdt az ágyra.

Dahlia gyorsan leakasztott még néhány ruhadarabot, amit szeretett, és egy hatalmas kupaccal indult vissza a fiúhoz. Aztán visszafordult, és egy újabb bőrönddel tért vissza.

Hajtogatni kezdett, de aztán amikor a zöld-szürke csíkos felsőjéhez ért, Loo felmordult.

- Mi az? - kérdezte Dahlia.

- Azt szerintem inkább hagyd itt – motyogta.

Dahlia nézegette még egy ideig a felsőt, amit egyébként szeretett, aztán végül úgy döntött, hallgat a fiúra, és félredobta. Ezután minden egyes darabot egyesével felmutatta, és várta, hogy Loo érvényesítse vétójogát.

Amikor elkészültek, Loo nagy nehezen becsukta a bőröndöt.

- Akkor kész vagyunk? - kérdezte.

Dahlia idegesen bólintott. Már kezdte érezni a gombócot a gyomrában, ami az ismeretlentől való félelmére utalt. Louis felkapta a bőröndöt, majd a lány mellé lépett.

- Karolj belém! - Dahlia így tett. Érezte, hogy a fiúnak tenger és napsütés illata volt. Mélyet szippantott, majd Loo-ra nézett. - Vegyél egy mély levegőt! Ja, és ha hánynod kell, bekészítettem egy vödröt a szobámba...

Mielőtt Dahlia felháborodott megjegyzést tehetett volna, eltűnt a talaj a lába alól. Hatalmas rántást érzett a gyomrában ott, ahol előtte még a gombóc volt. A szervei ki akartak szakadni a testéből, olyan volt, mintha minden irányból rángatná valaki, és mintha súlytalan lenne egyszerre. Egyetlen dolgot érzett biztosan: Louis karját. Kínjában összeszorította a szemét, és erre az egy dologra koncentrált. A karra, amibe belekarolt.

Aztán egyik pillanatról a másikra vége lett, szilárd talajt érzett, és a szervei is a helyén voltak. A gyomra még lüktetett, de próbált ugyanolyan mély lélegzeteket venni, mint a repülés után, és úgy tűnt, ez használt. Ennek pedig csak egyvalaki örült jobban, mint Louis. Dahlia maga. Évek óta nem hányt, és nem is állt szándékában. Rosszabb érzést el sem tudott képzelni. Hacsak nem a hoppanálást...

Amikor Dahlia végül nagy nehezen felfeszítette a szemhéját, látta, hogy egy óceánkék szempár bámulta.

- Úgy néz ki, nem fogsz hányni. Vagy igen?

Dahlia inkább nem szólalt meg, csak a fejét ingatta.

- Nagyon jól bírtad, büszke lehetsz magadra.

Dahlia mindent érzett, csak büszkeséget nem. Lerogyott a földre, és elfeküdt a padlón.

- Hol vagyunk? - nyögte ki végül.

- A szobámban. Megbeszéltem Anyáékkal, hogy én majd hoppanálok az állomásra. Szóval nem fognak zaklatni reggel. Legalábbis remélem, mert nagyon meg fognak lepődni, ha mégis...

Dahlia végre úgy érezte, megnyugodott a teste, a gyomrát is beleértve. Körbenézett. A helyiség nem tűnt túlságosan újnak, itt-ott már repedezett a fal. De otthonos volt. Mindenhová a tengerre utaló tárgyakat tettek. Kagylók és csigák borították az egyik falrészt, ami ténylegesen is olyan színben pompázott, mint a legtisztább óceán. A másik sarokban Dahlia tengerészcsomókat látott, mellettük pedig kis vitorlás modelleket.

Óvatosan felült, hátha a hányinger mégis visszatér, és addig vonszolta magát, amíg a falnak nem tudta dönteni a hátát.

- Bocsi, mindjárt hozok egy széket.

- Ne! Jó itt – kiáltotta halkan Dahlia, mert tényleg nem lett volna ereje felkelni onnan, ahol volt. - Szóval akkor te... Vic testvére vagy? - kérdezte, hogy ne csöndben ücsörögjenek.

- Igen, ő az idősebb nővérem.

- Több nővéred is van?

- Igen, kettő. Victoire és Dominique.

- Akkor... Te is rokona vagy Harrynek, igaz?

- Apa és Ginny testvérek. - Dahlia arckifejezésére folytatta. - Nehéz követni, igaz?

Ezután Louis mesélni kezdett a Weasley családról, és egy idő után rajzolt is mellé, mert valóban elég nehéz volt nem belekavarodni. Így végül egy kész családfa feküdt előttük.

- A tiéd lehet. Hasznos lesz majd a Roxfortban, mert nem fog úgy eltelni egy nap, hogy ne találkozz valakivel róla.

Újabb csend következett, és Dahlia nem tudta, mit kellene mondania. A beálló hallgatás Loo-t nem zavarta annyira, mert tanulmányozni kezdte a lány arcát. Dahlia szerette az elismerő pillantásokat és az irigyei mérges bámulását is, de ez most nem tetszett neki. Olyan érzés volt, mintha a fiú a legmélyébe látna, mintha olvasná minden gondolatát. Lehetséges ez?

Kutatni kezdett az agyában valami téma után, amit felvethetne, hogy elterelje Louis figyelmét. De mielőtt talált volna egyet, a varázsló megszólalt.

- Már amikor megláttalak éreztem, hogy közülünk való vagy.

- Miről beszélsz? - kérdezte. Talán arról, hogy ő is boszorkány? Rá van írva a homlokára? - Arra gondolsz, hogy boszorkány vagyok?

- Nem, a...

Hirtelen zörgés szakította félbe a földszint irányából. Louis az ajtóhoz lopakodott, és kilesett rajta.

- Csak Apa az. Biztosan fagyit lop, mint mindig. Tudod, Anya fogyókúrára fogta.

Loo nem folytatta, amit elkezdett mondani, ezért Dahlia úgy döntött, majd ő kérdez.

- James csak úgy elmondta, hogy mit írtam? - kérdezte a lány hirtelen, mert mérges volt a fiúra, amiért mindenkinek szétkürtölte a problémáját...

- Azért nem csak úgy... Igazából nem is tőle tudom, hanem Fredtől. - Dahlia a családfára sandított, mert már nem emlékezett a fiúra, pedig tudta, hogy hallotta a nevét a vacsorán is. - Fred és ő elválaszthatatlanok, majd meglátod. Ő viszont nem a titoktartásról híres.

Dahlia még mindig fújtatott, mert úgy tűnt neki, mindenki pletykás.

- Hamar meglátod, hogy nálunk a titok mást jelent... A Weasleyknek és a Pottereknek elég jó az információs hálózatuk.

Közben anélkül, hogy észrevették volna, elrepült az idő. Egyszer csak azt vették észre, hogy a hajnal első sugarai törnek be az ablakon. Dahlia végre fel mert állni, hogy kinézzen, pontosan hol is van. De amit látott, több volt, mint amit remélt.

Még soha nem látta a tengert. Az azonban most ott volt volt előtte, csak az ablak, és egy homokos part választotta el tőle.

- Mindkét szülőd mugli? - kérdezte közben váratlanul Louis.

- Igen, igen – felelte Dahlia anélkül, hogy gondolkozott volna. Semmire nem tudott figyelni, csak az egyenletes hullámzásra. - Menjünk le! Vigyél oda, ha kell, még a hoppanálást is kibírom.

Louis közelebb lépett hozzá, és belekarolt, a következő pillanatban pedig már a parton álltak. Dahliának most már elég volt néhány szippantás a sós levegőből, hogy újra jól érezze magát. Elindult a víz irányába, és közben még fél füllel hallotta Loo szavait, de az agya már mással foglalkozott.

- Pedig biztos voltam benne, hogy legalább részben véla...


...o.O...
Előzetes: King's Cross és Roxfort Expressz...

Sziasztok! Nos, az a friss, hogy ezúttal hivatalosan csak hétfőre ígérek frisset... A dupla L az ok, a lustaság és lassúság. És sok a dolgom is...
Ha valakinek még mindig van kedve játszani, akkor itt a következő nyom:

A jóslatoknak ereje van...

Még mindig van Facebook oldalam, ahol kérdezhettek, érdekes infókat olvashattok, találgathatjátok, mi lesz a folytatás vagy egyszerűen csak infókat és részleteket szerezhettek az új fejezetekkel kapcsolatban. :) Íme a cím: http://www.facebook.com/pages/Deszy-%C3%ADr%C3%A1sai/219307144782464

Illetve blogom is van, ahova kicsit korábban felkerül az új fejezet. http://www.hpfic.blogspot.com Itt is vannak képek, szavazások, érdekességek.

Ezenkívül vannak más írásaim is, ha van kedvetek és időtök két fejezet között, olvasgassátok azokat is, és írjatok hozzájuk véleményt! :D

Kommentek :)