Egy Dursley Roxfortban - 3. fejezet  

Posted by Deszy in

3. fejezet
Levélhullás


Dahliával együtt többen is felpattantak félelmükben, így az önkéntelen mozdulat, amit tett, csak a szüleinek tűnhetett fel. Ők észre is vették, és kétséggel vegyes borzalommal meredtek egy szem lányukra. Közben a sikolyok meglepett sóhajtozásokba fordultak át.

Dahlia nem értette az egészet. Próbált a kötéltáncos fölött, a levegőben észrevenni egy biztosítókötelet, ami lelassíthatta az esést, de bárhogy meresztette is a szemét, ilyet nem látott.

Meglepetten nézett a kezeire, és arra gondolt, amit akkor érzett, amikor a lány zuhanni kezdett. Kinyújtotta a kezét, és csak az járt a fejében, hogy valahogy meg kell mentenie őt.

Újra kipillantott oldalra, szülei még mindig úgy néztek rá, mint egy idegenre, akit életükben először látnak. Petunia száját még egy ijedt kis sikoly is elhagyta. A közönség közben tapsolni kezdett, mert azt hitték, mindez a show része volt. A kötéltáncos ijedtnek tűnt, mégis erőt vett magán, és meghajolt, hogy a nézőket megerősítse ebben a hitükben.

Ezután bejött a porondmester, és mintha mi sem történt volna, tovább folytatták a műsort. A légkör azonban megváltozott, legalábbis Dahlia így érezte. A fellépők idegesebbek voltak, szülei alig bírtak megmaradni a helyükön, olyan volt, mintha valami rettentő félelmetes szörny leselkedne rájuk, és legszívesebben elmenekülnének. Dahlia pedig egyszerűen nem értette, mi történhetett.

Amikor vége lett a műsornak, Petunia és Vernon még azt sem várták meg, amíg minden fellépő újra a porondra sétált, és együtt meghajoltak. Felpattantak, és rángatni kezdték őt is kifelé. Vernon valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy ő megmondta, hogy itt csak őrültek vannak, Petunia pedig valami olyat, hogy ő azt hitte, nem fertőző.

Miközben rángatták a kocsi felé, Dahlia egy idegen beszélgetés foszlányát is elcsípte.

- Ez csak egy boszorkány vagy varázsló lehetett! – mondta egy feltűnően csinos szőke nő. Dahlia felismerte benne azt a nőt, aki az elefántokkal lépett fel.

- De ki? Én nem láttam senkit, te igen? – kérdezte a mellette álló, vörösesbarna hajú férfi.

- Nem, Cedric. De te tudsz más magyarázatot? Még jó, hogy a mugliknak nem tűnt fel!

Többet már nem hallhatott, mert szülei könyörtelenül vonszoltál az autóhoz, a beszélgetés pedig suttogás volt csupán, így még az olyan gyakorlott hallgatózók, mint ő, aki már az anyatejjel szívta magába a leselkedés tudományát, sem hallhattak belőle többet.

Az egész hazafelé vezető út néma csendben telt, szülei egy árva szót sem akartak kinyögni. Már nem mosolyogtak, már nem akartak neki további ajándékokat venni, nem kérdezgették azt sem, hogy az eddigiek tetszettek-e neki. Így Dahlia jobb híján csak bámult ki a kocsi ablakán, és próbált rájönni, mi történhetett. Ez volt élete legfurcsább születésnapja.

Amikor a Privet Drive-ra kanyarodtak, Dahlia egy baglyot látott elsuhanni az égen. Ez nagyon szokatlan volt, hiszen a nap még nem ment teljesen le, és azt tanulták, hogy a baglyok csak sötétben repkednek. De mire újra odanézett, a madár már nem volt sehol. Megvonta a vállát, és újra a gondolataiba merült.

Pár másodperccel később már meg is érkeztek a négyes számú házhoz. Dahlia kiszállt, és követte néma szüleit a házba. Ám azok a küszöbön hirtelen megtorpantak. Először nem érette, hogy miért, de aztán vastag, sárgás borítékot látott meg az ajtó előtt. Szülei teljesen lefagytak, csak nézték a borítékot, ha létezik még nagyobb szemekkel, mint ahogy a cirkuszban őt bámulták. Dahlia néhány pillanatig csak nézte őket, majd türelmetlenül lehajolt a borítékért. Még csak a címzést tudta kibetűzni a félhomályban, amikor Vernon minden erejét összeszedve kikapta a levelet a kezéből.

Petuniával együtt hajoltak a boríték fölé, hogy ők is elolvassák, kinek szól a levél. A nehéz pergamenborítékon smaragdzöld, cirkalmas betűkkel ott állt a félreérthetetlen címzés:


D. Dahlia kisasszony részére
Surrey grófság
Little Whinging
Privet Drive 4., a legnagyobb hálószoba


Amikor a szülőknek is sikerült elolvasni, a teljes pánik lett úrrá rajtuk. Petunia ott helyben elájult, Vernon feje pedig lilulni kezdett, és meg sem állt egy olyan sötét árnyalatig, amilyennek Dahlia még sosem látta apja arcát. Kezei ökölbe szorultak, ezzel a mozdulattal együtt pedig a levelet is összegyűrte.

- De az az enyém! – kiáltotta Dahlia akaratosan. – Nem gyűrheted csak úgy össze. Add ide!

Apja mintha meg sem hallotta volna.

Ebben a pillanatban érkezett meg Dudley a szokásos születésnapi vacsorára, aminek Dahlia még sosem örült ennyire. Talán majd ő segít valahogy. Dudley szokásos, büszke járásával sétált feléjük, de hamar észrevette, hogy valami nincs rendben. Az ájult Petuniát csak ketten sikerült becipelniük a nappaliba, hogy lefektessék, és várják, hogy mint mindig, pár perc elteltével magához térjen. Vernont is úgy kellett betuszkolni azt ajtón.

Amikor nagy nehezen sikerült őt is leültetni, Dudley észrevette a sárgás borítékot apja kezében.

- Harry-nek jött levél? – kérdezte csodálkozva. Amikor Vernon lassan megrázta a fejét, Dudley odahajolt, és próbálta elolvasni az apja összeszorított ujjai között ki-kibukkanó címzést. Néhány másodperc múltán ez sikerült is. Elsápadt, lerogyott a harmadik kanapéra, és már hárman voltak teljesen sokkos állapotban.

Remek, gondolta Dahlia, ezek szerint rajta kívül mindenki érti, hogy mi történik. Fejében egymást kergették a félelmetesebbnél félelmetesebb képek, hogy mi lehet abban a levélben, amitől szülei ennyire megijedtek. Kirúgták a suliból? Nem vették fel abba a lánynevelő intézetbe, ahova Marge néni járt régen? Kitoloncolták az országból?

Fogalma sem volt róla, hogy mi történhetett, és választ egyelőre nem is kaphatott senkitől. Családtagjait még soha nem látta kevésbé normálisnak: az ájult, a lilafejű és a hullasápadt. Szép kis társaság.

Végül toppantott egyet a lábával, és úgy döntött, kézbe veszi az ügyet. Petunia közben ébredezni kezdett, de ő ügyet sem vetett anyjára. Odasétált apjához, és elkezdte kirángatni a borítékot a kezéből. Vernonnak csak ennyi kellett, rögtön magához tért, összetépte a levelet, a darabkáit pedig a kandallóban szórta. Miközben minden erejét latba vetette, hogy megsemmisítse a levelet, a feje még tovább lilult. Majd amikor már csak cafatok maradtak, hirtelen a szívéhez kapott, és nyögni kezdett. Dahlia ezerszer látott már ilyet filmekben.

- Szívrohama van! Dudley, hívj mentőt!

Erre végre mindenki magához tért, kivéve persze a fájdalmakkal küzdő Vernont. Dudley a telefonhoz szaladt, ami a helyzet komolysága ellenére meglepően vicces látványt nyújtott. Petunia pedig félájult férje mellé térdelt, és próbálta bíztatni, hogy maradjon nyugodt és tartson ki.

Vernon azonban nem akart nyugodt lenni. Összefüggéstelenül motyogott:

- Vasárnap… Posta… Porf-Esek… Szikla… Tenger… 

A mentő hamar megérkezett, és Vernont Petunia kíséretével a kórházba szállította. Dahlia és Dudley kocsival mentek utánuk. Mire beértek, apjuk már a műtőben volt, Petunia pedig olyan rosszul nézett ki, mintha neki lett volna szívrohama épp az előbb. Arca beesett, szeme vörös volt a sírástól, remegett, és úgy kószált a folyosókon, mint egy szellem. Ez már sok volt neki. Először a cirkusz, aztán az a furcsa levél, végül pedig az infarktus.

Vernont két óra múlva tolták ki a műtőből, és azonnal az intenzív osztályra vitték. Két percre beengedték hozzá a családtagokat, hogy kicsit megnyugodjanak, bár előre szóltak, hogy erős altatókat kapott, tehát mélyen fog aludni. És valóban. Amikor beléptek a kórterembe, Vernon mélyen aludt, a cirkusz óta arca most először volt nyugodt. Már-már fájdalmasan nyugodt. Ha nem jelezte volna az EKG, hogy dobog a szíve, Dahlia azt hitte volna, már nem is él.

Petunia odasétált hozzá, és megfogta az alvó férfi kezét. Dahlia és Dudley az ágy végéből nézték szüleiket. Az anyjuk sírva szorította apjuk kezét, majd közelebb hajolt, a füléhez, és belesuttogott:

- Ne aggódj, drágám! Nem engedem az őrültek közé. Ne félj! Majd én elintézek mindent.


Mire kiléptek a kórteremből, pár perccel múlt éjfél. Már egy új nap volt. Immár elmúlt a szülinapja, most először életében torta és fenséges vacsora nélkül. Erre a gondolatra gyomra hangosan megkordult, és Dahlia fájdalmasan tudatára ébredt, milyen éhes. De mielőtt szólhatott volna édesanyjának, hogy menjenek a büfébe, mert különben elájul az éhségtől, a semmiből egy ápolónő termett előttük.

- Önök a Dursley család, ha nem tévedek. – Petunia szeme kitágult, és már a legrosszabbtól tartott.

- Valami történt Vernonnal? De hát épp az előbb jöttünk ki tőle, és mélyen aludt.

- Nem, nem kell aggódniuk. Semmi sem történt. De van önök között egy bizonyos D. Dursley kisasszony?

Dahlia szeme kitágult. Már megint tőle akarnak valamit. Mi van itt?

- Igen, én vagyok – felelte.

- Áh, pompás. Jött neked egy levél. – Azzal átnyújtott a lánynak egy ugyanolyan sárgás borítékot, amilyet apja korábban széttépett.

Ugyanolyan smaragd betűkkel címezték meg a borítékot, mint azt is, és ez is neki szólt.


D. Dahlia kisasszony részére
Surrey grófság
Little Whinging
Health Street 7.
Mercy West klinika, 312. kórterem


Ám ezúttal kicsit több ideje volt megvizsgálni a levelet, és a feladóból is elcsípett egy szót, mielőtt édesanyja kitépte volna a kezéből: Roxfort. Roxfort? Életében nem hallotta még ezt a szót. Az biztos, hogy nem ember. De akkor mi?

Petunia bontatlanul a szemétbe hajította a borítékot, mielőtt még Dahlia visszaszerezhette volna. Majd, mint aki jobbnak látja, ha sürgősen eltűnnek a kórházból, mielőtt a kislányt újabb nővér találja meg, közölte Dudleyval, hogy vigye őket haza. Dahlia még vissza akart fordulni, hogy kipecázza a borítékot a szemétből, de Petunia könyörtelenül elrángatta a kijárat felé.


Ez után az eset után a napok megszokott rendben teltek. Reggel elmentek a kórházba, ott voltak egy órát, majd amikor lejárt a látogatási idő, hazajöttek. Délután újra benéztek Vernonhoz, vittek neki ebédet, mert ő nem volt hajlandó megenni azt a „kórházi moslékot”, amit ott adtak. Dahlia egy percet sem tölthetett felügyelet nélkül, édesanyja mindig a nyomában volt, nehogy egy levél véletlenül a kezébe kerüljön. És a levelekből akadt bőven. Minden nap egyre több érkezett belőlük, míg végül a ház minden nyílására jutott belőlük. Volt kettő minden ablakban, az ajtóban egy tucat várta őket, a biztonság kedvéért egyet-kettőt még a küszöb alatt is betuszkoltak. Sőt, legutóbb egy még a kéményen keresztül is berepült.

Petunia minden erejét bevetve próbálta megsemmisíteni őket. Először ahhoz a megoldáshoz folyamodott, amihez Vernon is. Széttépte, és elégette őket. De végül már annyi volt a sárga borítékokból, hogy az egész napot tépkedéssel tölthette volna, és egy egész tábortűz kellett volna ahhoz, hogy elégesse őket. Így amikor tegnapelőtt jöttek haza a kórházból, beugrottak egy műszaki szaküzletbe, és beszereztek egy ipari mennyiségű papírt is minden gond nélkül megsemmisítő aprítógépet. Dahlia pedig hiába vetett be minden korábban hatásos módszert, semmi nem használt. Sírt, bömbölt, tombolt, tört-zúzott, kiabált, hisztizett, hiába.

De végül már az összeaprított papírból is annyi volt, hogy egy kisebb lakás teljes téli fűtését fedezte volna. Dahlia ekkor vette észre anyja viselkedésén a változást. Úgy tűnt, Petunia döntő lépésre szánta el magát, és ő megfogadta, hogy megtudja, mi az. Hiszen a levelek neki szóltak! És ha ez így van, tudni akarja, kitől jönnek, és mit akarnak tőle. A Roxfort szó jelentésének kinyomozásával már próbálkozott, de nem járt sikerrel.

Így radikális lépésre szánta el magát. Minden másodpercben anyját leste, mikor fog valami újjal előállni, vagy mikor hagy őrizetlenül egy levelet, hogy ő lecsaphasson rá. 

Miközben így figyelte édesanyját, vette észre, hogy Petunia levelet írt. Próbált közelebb osonni, hogy valahogyan el tudja olvasni, mondjuk anyja válla fölött, mit ír, de túl kockázatos volt. Őt azonban nem olyan fából faragták, hogy feladja! Legalább egy-egy szót el akart csípni belőle. Végül a címzettet sikerült is kibetűznie: Roxfort.

Anyja a titokzatos levelet a kötényébe rejtette, majd áthívta Dudleyt, hogy vigyázzon Dahliára. Aztán bepattant az autóba, és egy teljes órára eltűnt. A lány ezt már nem tényleg nem tudta tovább elviselni! Meg kell tudnia, mi történik körülötte, az élete árán is! Odasétált bátyjához, és faggatni kezdte.

- Milyen levelek ezek? – kérdezte. Dudley ijedten nézett rá, majd megvonta a vállát. Szóval nem akar válaszolni. De ő akkor sem adja fel.

- Miért gondoltad, hogy Harrynek jött? És egyáltalán, az unokatestvérünkre gondoltál? Őt hívják Harrynek, igaz? Miért jönne neki ide levél?

Dudley elgondolkozva nézett rá, mintha azt fontolgatná, mennyit árulhat el.

- Harry régen itt lakott – jelentette ki egyszerűen, majd visszafordult a tévéhez, jelezve, hogy ezzel lezártnak tekinti a beszélgetést.

Ez az információ ugyan még nem magyarázta meg, hogy milyen levelekről van szó, Dahliának mégis fontos volt. Szóval az unokatestvére régen itt élt? Miért nem tud ő erről? Petunia közben hazaért, és a házi őrizet folytatódott.

Másnap a szokásos levelek mellé egy másikat is hozzátűztek. Dahlia már erővel próbált megszerezni legalább egyet a több tucatnyi boríték közül, csapkodott, rugdosott, küzdött. De megint nem sikerült. Csupán annyit ért el, hogy látta, a második boríték P. Dursleynek érkezett. Már az anyjának is írnak?

Nem tudta tovább elviselni anyja társaságát, gondolkozni akart, egyedül. Megfogadta, hogy rájön, mi folyik itt. Ehhez pedig nyugalom kellett. Így elvonult arra a helyre, ahová már évek óta ment, ha magányra vágyott: a lépcső alatti gardróbba. Dahlia soha nem értette, hogy miért vonzza annyira a poros, pókokkal teli kis helyiség. A légkörét átjárta valami varázslatos érzés, így ez vált az ő menedékévé.

Míg ott kuporgott a sötétben, megérkezett a bátyja, és sikerült elcsípnie egy részletet az anyjával folytatott beszélgetésből.

- Nem tudom, mit tegyek, Dudlus – hallotta meg anyja hangját, és sejtette, hogy éppen sír. A becézgetés is csak alátámasztotta, milyen kétségbeesett, hiszen már évek óta csak akkor hívta Dudlusnak Dudleyt, amikor ideges volt.

- Írnod kell neki. Írnod kell Harrynek! Ő tudja, mit lehet tenni – mondta Dudley meglepően higgadtan.

Többet nem hallhatott, mert Petuniából kitört a megállíthatatlan könnyáradat. Ám amikor kimászott a gardróbból, édesanyja kötényéből egy újabb levelet látott kikandikálni. Egyetlen nevet tudott csak elolvasni:


Harry J. Potter


Egy Dursley Roxfortban - 2. fejezet  

Posted by Deszy in

2. fejezet
Kenyeret és cirkuszt!



Néha az idő ólomszárnyakon száll. Tíz év lehet egy örökkévalóság. Máskor azonban tíz év nyomtalanul elröppen, mintha mi sem történt volna. Így volt ez a Privet Drive-on is, ahol az élet alig változott egy évtized alatt. A virágok még mindig tündököltek és ontották magukból a kellemes illatot, a pázsit most is hibátlanul zöldellt a házak előtt. A háziasszonyok továbbra is lelkesen tüsténkedtek a ház körül, a családfenntartók pedig minden reggel pontosan indultak a munkába. Idilli környezet maradt teljesen átlagos családokkal.

A négyes szám alatt pedig az élet harmonikusabb volt, mint valaha. A történelem mintha kissé ismételte volna önmagát, csak egy kicsit feljavított, retusált verzióban. Csakúgy, mint annak idején az ő délceg kis hercegük esetében, a Dursley szülők most sem voltak rest, ha fényképezőgép került a kezük ügyébe. A pirospozsgás arcú kislány életének minden mozzanatát meg kellett örökíteni, így a lakást ellepték a gyerekekről készült fotók. Dudley képeit sem tették el, hiszen két ilyen tökéletes angyal igazán feldobja a ház hangulatát. Azonban a szülők is hamar rájöttek, hogy a lakás minden négyzetméterére nem tapétázhatják ki a csemetéket – bár Petunia komolyan elgondolkozott az ötleten. Így mire a kislány rövid, szőke fürtjei már a fenekéig értek, a fotókon már nem egy malacarcú fiú vagy egy csipkébe bújtatott kislány virított, hanem egyszerre mindkettő. Petunia mindig talált alkalmat arra, hogy közös pózolásra kényszeríthesse az ő kis tündérkéit: karácsonyok, szülinapok, szombatok, amikor együtt reggeliztek…

És valóban, Dahlia egy évtized alatt gyönyörű gyerekké fejlődött. Úgy tűnt, mindkét szülőjétől azok előnyös tulajdonságait örökölte, már ha voltak ilyenek.  Átlagos testalkata és magassága miatt kitűnt családja tagjai közül, és őt az anyjától örökölt szőke haj tényleg széppé tette, nem úgy, mint bátyját. Arca pirospozsgás volt, nyaka pedig a gének szerencsés keveredésének köszönhetően Vernon nyaktalansága és Petunia zsiráfszerűsége között félúton volt.

Azon a mindent megváltozató reggelen minden úgy zajlott, mint ahogy minden születésnap. Dahlia korán ébredt, hiszen tudta, nem akármilyen nap lesz. A házat addigra már belengte a tojás és a sültszalonna illata, és még valami édeset is lehetett érezni a levegőben.

- Palacsinta! – kiáltotta, és rögtön ki is pattant az ágyból, felvette az este előre kikészített rózsaszín ruháját, megfésülte aranyszőke hajzuhatagát, és amikor úgy érezte, hogy külseje teljesen tökéletes, leszaladt reggelizni.

- Jó reggelt, tündérkém! – köszöntötte édesanyja, mikor belökte a konyhaajtót, de őt ez egyáltalán nem érdekelte. Rögtön az ajándékok irányába fordult, így láthatta, hogy az asztalon alig van hely az apjának, mert mindent elleptek a dobozok.

- Harminchat, magam számoltam – jelentette ki büszkén Vernon, aki valószínűleg már nem emlékezett rá, mennyire hasonlít ez a szituáció egy bizonyos régire. – Boldog születésnapom, napsugaram! – tette még hozzá, és próbálta megölelni. Dahlia azonban oda sem figyelt rá, hanem rögtön a dobozokra vetette magát.

De Dahliát cseppet sem érdekelte az ajándékok mennyisége, sokkal inkább az, hogy megvan-e minden, amit kért. Ruhája zsebéből elővarázsolt egy listát, amin a kért ajándékok voltak felsorolva, és egy ceruzát. Miközben a csomagokat bontogatta, gondosan pipálta őket a papíron, mintha csak leltárt tartana. Közben Petunia odarakta lánya elé a juharszirupos palacsintát, a kedvencét.

Dahlia egyelőre ügyet sem vetett az ételre, mert előbb el kellett végeznie a fontos feladatot, amit az ajándékok terhe rótt rá. Amikor az utolsó dobozról is lekerült a csomagolópapír, és ezzel az utolsó tollvonás is megjelent, a lány idegesen böngészni kezdte a listát. Valami nem stimmelt. Szüleinek ez egyelőre nem tűnt fel, csak boldogan kérdezgették gyermeküket, hogy tetszenek-e neki az ajándékok. Volt ott minden, amire egy kislány vágyhatott: plüssmackók és játék babák, könyvek, újságok, sminkkészlet és ruhák minden mennyiségben.

- Mit szólsz a rengeteg ruhához?

- Hogy tetszik a nyakláncod?

De mivel a kislány egyik kérdésre sem reagált, sőt úgy tűnt a szája kezd lefelé görbülni, és elindult a hiszti roham irányába, ők is rájöttek, hogy valami baj van.

- Nem tetszik valami, kis drágám? – kérdezte Petunia, aztán némi reménnyel a hangjában folytatta: – Ha valami nem jó, ki lehet cserélni.

A lány egy ideig szótlanul ült, de látszott rajta, hogy ez nem lesz sokáig így. Vernon próbálta menteni a menthetőt:

- Ha kevés, akkor vehetünk még neked párat a cirkuszban. – Bármilyen rég volt, eszébe jutott Dudley is hányszor hisztizett, mert kevesebb ajándékot kapott, mint az előző évben. Hiába, egy igazi Dursley kiköveteli, ami jár neki…

- Az jó lesz, mert valamit elfelejtettetek. Pedig rajta volt a listán. Hol marad az édesség? – kérdezte szemrehányó hangon Dahlia, és közben csípőre tette a kezét, hogy nyomatékot adjon szavainak. Ha valamihez, ehhez tökéletesen értett.

Így hát megállapodtak, hogy vesznek neki még csokit, cukorkát és minden mást, amit kér. Reggeli után pedig elindultak, hogy mindezt meg is valósítsák a cirkuszban. Ekkor következett az első meglepetés.

Amikor kinyitották az ajtót, egy csomag várta őket. A címzés szerint D. Dursley volt a címzett, és amikor Dahlia ezt meglátta, rögtön felkapta a dobozt, mert biztos volt benne, hogy újabb ajándékot kapott. Nem is csalódott. Amikor letépte a fényes, piros-arany csomagolópapírt, és levette a doboz tetejét, egy halom édességet és egy levelet talált. Előbb a levelet olvasta el, mert bármennyire vágyott is rá, hogy megkóstolja őket, a kíváncsisága még ennél a vágynál is nagyobb volt. Szülei csak aggódva bámulták, de egyelőre hagyták, hogy lányuk kinyissa a borítékot.


Kedves Dahlia!


Boldog tizenegyedik születésnapot!


A Potter család


Amint Petunia és Vernon a válla fölött elolvasták a sorokat, idegesen ficánkolni kezdtek, és látszott, hogy közel járnak hozzá, hogy kikapják Dahlia kezéből a dobozt. A lány azonban ezt nem hagyta volna. Izgatottan túrt bele a dobozba, hogy megnézze, idén milyen különlegesség vár rá.

Négy éves volt, amikor korábban kelt fel a születésnapján, mint szokott. A szülei épp egy dobozt próbáltak begyömöszölni a kandallóba. Ő rögtön látta rajta, hogy az egyik ajándéka az, és közbelépett.

- Ez az enyém! – kiáltotta, és kikapta apja kezéből. Rögtön bontogatni kezdte, szülei pedig csak kiguvadó szemekkel nézték őt, és a dobozt, mintha azt várnák, hogy az egyszer csak felrobban. Az ajándék különleges volt. Édességeket rejtett, de csupa olyat, amilyet még nem hogy kóstolni nem kóstolt, de látni sem látott soha. – Kitől kaptam? – kérdezte, de közben már a szájába is tömött valamit, aminek Bogoly Berti féle mindenízű drazsé volt a neve. Amint a cukorka a nyelvéhez ért, szétáradt a szájában az almaíz. De nem olyan volt, mint a szokásos almaízű cukrok, amiket a boltban kapni. Ennek nem almaaroma íze volt, hanem mintha egy valódi, piros almába harapott volna bele.

Vernon és Petunia egymásra néztek, mintha azt fontolgatnák, hogy válaszoljanak-e. De amikor a kislány mérgesen rájuk nézett, azzal a nézésével, ami órákig tartó hisztit sejtetett, végül kinyögték a választ. – Harry unokatestvéredtől.

Azon a napon tudta meg, hogy van egy ilyen nevű rokona. A nevét soha többet nem ejtették ki még egyszer, viszont minden évben, a születésnapján megkapta a szokásos csomagot, ami mindig valami újabb finomságot rejtett magában. Szülei próbáltak úgy tenni, mintha a csomagok nem is léteznének, sőt, néha még meg is próbálták megsemmisíteni, mielőtt Dahlia meglátta volna. De sosem jártak sikerrel.

A dobozban ezúttal valamiféle nyalókát talált. Zsebre vágta, és mintha mi sem történt volna, elindult az autó felé. Ez az ő napja volt, és semmi sem teheti tönkre.

- Kösd be magad, drágám! – szólt Petunia, amikor beszálltak a kocsiba.

A cirkusz még csodásabb volt, mint amilyennek elképzelte. Még sosem járt ilyen helyen, mert a szülei szerint badarság, és mindenki őrült. Most is csak azért jöttek el, mert Tina szülei is elhozták a barátnőjét, és meggyőzték Vernont, hogy minden normális gyereknek legalább egyszer el kell mennie cirkuszba. És mivel náluk normálisabb család nem létezhetett, ez döntő érv volt.

Már távolról látta az óriási, vörös-fehér csíkos sátort, és a tömeget, ami arrafelé igyekezett. A következő dolog, ami mély nyomot hagyott benne, az illat volt. A levegőben állatok, fű és dohos ponyva szaga keveredett, de neki az illatkeverék mégis tetszett. Voltak ott bohócok, műlovaglók és állatszelídítők, tűznyelők és artisták, de legjobban a kötéltáncosok tetszettek neki. A műsor alatt végig csillogó szemmel figyelt, nevetett és meglepve felhördült, amikor az oroszlánok átugráltak a tűzkarikákon. Amikor pedig végül tényleg a kötéltáncosok jöttek, tátott szájjal bámulta őket. Hihetetlenül bátrak voltak, amiért olyan magasan egy szál madzagon mertek sétálgatni. Dahlia is mindig ilyen bátorságra vágyott, csodálta őket, amiért végig merték csinálni ezt a mutatványt, még az életük árán is. Szinte látta maga előtt a képet, ahogy ezek az emberek egészen kis koruktól gyakoroltak és gyakoroltak, és akárhányszor leestek, újra meg újra megpróbálták. Miközben így a gondolataiba merült, egyszer csak az egyik kötéltáncos megbillent, és leesett a magasból. Zuhanni kezdett, és biztosítóháló nélkül a halál várt rá.

Dahlia tudta, hogy tehetetlen, ilyen távolból sehogy sem mentheti meg, mégis felpattant, és kinyújtotta a kezét a lány felé, mintha így elkaphatná. Abban a pillanatban a lány esése lassulni kezdett, míg végül olyan lassúvá vált, hogy a kötéltáncos egyetlen könnyed mozdulattal a földre libbent.

Egy Dursley Roxfortban - 1. fejezet  

Posted by Deszy in

1. fejezet
Hétköznapi csoda



Teljesen átlagos nap köszöntött a Privet Drive lakóira, bár talán a szokásosnál kissé melegebb. A nyár idén gyorsan jött, és ez nem kis feladatot rótt az utca tökéletes háziasszonyaira. A kertben tikkadó virágok felfrissülésért kiáltottak, és így már az egészen korai órákban otthonkában tüsténkedő asszonyokat pillanthatott meg az arra járó.

Petunia Dursley sem volt rest, amint férje útnak indult kedvenc fúróihoz, kezébe kapta a locsolókannát, és a kertbe indult. Miközben vízhez juttatta a petúnia- és liliomágyásokat, csupa kellemes gondolat járt a fejében.

Nem is csoda, hiszen úgy tűnt, Petunia élete végre teljesen visszatért a normális kerékvágásba. Vernon több fúrót adott el, mint valaha. Ez valószínűleg az ő Dudlusának köszönhető, aki, amikor befejezte az iskolát, rögtön igazgatóhelyettesként került a Grunningsba. Vernon is megmondta, hogy az ő gyereküknek nem kell egyetemre menni.

- Ott csak elrontanák! Hidd el, a Smeltingsben megtanulta, amit tudnia kell!

És úgy tűnik, hogy Vernon ezúttal rátapintott a lényegre. Lehet, hogy Dudlus buta maradt, mint a föld, de azt, amit tudnia kellett, azt tudta. Tudta, hogyan kell behízelegni magát fontos embereknél, hogy minél több fúró elkeljen. És ha ez nem jött be, volt még egy hatásos eszköze: az ökle, amit még ennél is jobban tudott használni.

Szóval a kis Dudli-mudli élete sínen volt, már saját házat is vett, csupán egy csinos és gondoskodó feleségre van szüksége. Bár ha Petunia őszinte akart lenni magához, nem volt biztos benne, hogy bárki elég jó lenne Dudlicseknek.

Aztán amikor a nő észrevette azt az apró, de annál idegesítőbb kis púpot a kert közepén – úgy tűnik, szegény vakond nem igazán gondolkozott azon, hogy kinek a kertjét túrja fel -, gondolatai egyre sötétebb színt öltöttek.

Már több mint hét év telt el azóta, hogy… hogy visszaköltözhettek az otthonukba. Még mindig próbált nem gondolni arra a napra, amikor el kellett hagyniuk a Privet Drive-ot, és nem csak azért, mert köze volt a Lily-féle bolondokhoz, hanem azért is, mert tényleg szörnyű nap volt. Persze mindenről az a semmirekellő unokaöccse tehetett. Már amikor meglátta a küszöbön, tudta, hogy csak a baj lesz vele, de ő befogadta, főzött és mosott rá, és hogy hálálta meg az a kis vakarcs? Kilakoltatta őket!

Amikor Petunia gondolatai idáig jutottak, próbálta magát lenyugtatni, mert érezte, hogy kezd rosszul lenni az idegességtől. Egyre jobban szédült, és mintha hányingere is lett volna. És mi is lehetne nyugtatóbb a megkínzott idegekre, mint a szomszédok utáni leskelődés? A szédülés közepette eltántorgott a kerítéshez, ami már biztos kapaszkodót jelentett, és a stabilitást csak tovább fokozta, hogy hosszú nyakának segítségével megtámasztotta állát az egyik lécben.

Jó negyed órát tölthetett el így, amikor végre a teste visszaállt a normális működésbe. Elmúlt a hányinger, a föld sem forgott már, Petunia pedig újra kellemes gondolatokkal a fejében tért vissza a házba, immár egy teljesen más kötelesség teljesítésére. Hiszen ebédet kell főznie!

Miközben a konyhában tüsténkedett, újra megszállta a tökéletes nyugalom. Az ő tökéletes konyhája, az ő tökéletes főzőtudománya, az ő tökéletes élete… Csak ő, Vernon és a tökéletes fiuk. Annak a semmirekellőnek már nyoma sincs az életükben. Végre minden normális.

A kellemes gondolatok armadáját újra megszakította azonban valami. Miközben Petunia a bacont pirította, és megcsapta orrát a jól megszokott illat, most valahogy nem esett jól, úgy, mint máskor. A tüdejébe áramló hússzagtól újfent hányinger tört rá, és most már nem tudta az idegességre fogni. Beteg lenne? De hiszen évek óta nem volt még csak influenzája sem!

Mégis úgy látta helyesnek, hogy lefeküdjön. Biztos csak ki kell aludnia, és a pihenés után este már biztosan jól lesz. Ahogy elindult az ágy felé, rátört az ólmos fáradtság, és nem volt több alkalma a rosszullétre gondolni, mert alig feküdt le, elnyomta az álom.

***

Vernon Dursleynek a szokásosnál is hétköznapibb napja volt. Reggel köszöntötte fiát, aki Vernon szerint tökéletesen festett a rá szabott sötétszürke öltönyében, és nem is értette, hogy lehet, hogy ez a tökéletes férfi – mert hiszen az ő Dudlusa már férfi volt, nem lehetett tagadni – nem kelt még el. Melyik nő ne álmodozna egy ilyen fess fiatalemberről? Jó állás, kellemes megjelenés, otthonos ház, kedves szülők…

A délelőtt Vernon kötött egy jó üzletet – több tonna fúrófejre szerzett megrendelést Anglia egyik legnagyobb alkatrész üzletláncától -, majd délben, mint mindig elindult megvenni a szokásos fánkot. Régen történt már, de néha még most is kísértette az a sok-sok évvel ezelőtti délelőtt, amikor Londont megszállták az őrültek. Térképet böngésző macskák, taláros emberek, bagolyinvázió…

Bárcsak el tudná felejteni. De sajnos nem tudta. Mindenesetre próbálta fejének leghátsó zugába űzni e szörnyű emlékeket, és úgy tenni, mintha csak álmodta volna. Ugyanígy tett minden unokaöccsével kapcsolatos emlékkel, a megérkezésétől egészen addig a pillanatig, amikor is Harry megjelent, hogy visszaköltözhetnek a Privet Drive-ra. Addigra Vernon már nem volt önmaga. Több hónapja csak álmaiban adhatott el fúrókat, a kellemes Privet Drive-i fűillat pedig egyre halványodott az emlékezetében. Ha még egy hetet kellett volna eltöltenie otthonától távol, valószínűleg az őrültek házában végzi. De szerencsére nem így történt. Harry és még két másik az ő fajtájából – egy magas, vörös hajú fiú és egy barna hajú lány- közölték, hogy hazamehetnek.

- Gondoskodtunk mindenről – állította Harry, de Dursley úr ebben nem volt biztos. A szomszédokra gondolt, és az állására, amit mostanra biztos elveszített. A lány mintha olvasott volna a gondolataiban, egyszer csak megszólalt:

- A szomszédaikon és a Grunnings alkalmazottainál végrehajtottam az Exmemoriam nevű átkot. Semmire sem emlékeznek abból, ami történt. Azt hiszik, minden teljesen úgy ment, mint mindig – magyarázta a lány, és biztatóan mosolygott Vernonra.

Vernonnak ennyi elég volt, és bár nem bízott egyikükben sem, csak haza akart jutni. És ez így is történt. Tényleg olyan volt, mintha el sem ment volna. Az élet hamar visszaállt a hétköznapi kerékvágásba.

Vernon e gondolatok közben már el is fogyasztotta azt a bizonyos jól megérdemelt fánkot, és visszatérhetett imádott fúróihoz. A munkaidő lejártakor bekopogott Dudleyhoz, hogy indulhatnak haza vacsorázni – Dudlicsek bármilyen tehetséges volt is, főzni nem tudott, így gondoskodó feleség híján még mindig otthon evett.

Amikor hazaértek, valami rögtön furcsa volt. Petunia nem köszöntötte őket a szokásos meleg öleléssel, és – ami Dudlust illeti – egy kis arccsipkedéssel. És valóban, a nő nem volt sem a konyhában – Dursley úr észrevette, hogy egy félig megpirított baconon kívül vacsora sincs -, sem a nappaliban, így megnézte a szobában is.

Felesége, úgy ahogy volt, ruhában feküdt az ágyban, és az igazak álmát aludta. Dursley úr sohasem a finomkodásáról volt híres, így nem meglepő, hogy nem sokat tűnődött, mit tegyen. Nem túl finoman megrázta feleségét, hogy ébredjen fel.

Petunia szemei hirtelen felpattantak, és amikor meglátta kis családját, felült, és próbált minél gyorsabban a konyhába jutni. Hisz nincs kész a vacsora! De amint felállt, és indult volna főzni, újra megszédült, és képtelen volt elindulni.

Ez már Dursley úrnak is feltűnt, és aggódva kérdezte:

- Mi baj, drágám? Rosszul vagy?

Igaz, ami igaz, ma valahogy furcsán érezte magát.

- Kicsit szédülök, és délelőtt hányingerem is volt – válaszolt az igazságnak megfelelően.

- De te sosem vagy beteg! – kiáltott fel meglepetten Dursley úr, és rögtön a legszörnyűbb gondolatok kúsztak a fejébe. Látta maga előtt Petuniát, ahogy haldoklik. Ez nem lehet hétköznapi betegség, ha még az ő stramm feleségét is ágyba kényszeríti. Még a vacsora sincs kész! Komoly lehet a baj.

- Kelj fel! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon Vernon. – Beviszlek a kórházba.

Hiába próbált felesége tiltakozni, semmi sem segített. A férfi tántoríthatatlan volt a kórházat illetően. Még a mardosó éhségéről is elfeledkezett.

Így hát a kis család együtt indult a kórházba. Lehúzott ablakokkal, mert Petuniára a kocsiban újfent rátört a rosszullét. Több órát töltöttek a kórházban, annyi vizsgálatot végeztek a nőn, mint még soha eddigi életében. Aztán végül egy komoly hang csendült az egyik szobából:

- Petunia Dursley!

Petunia és Vernon sietve léptek be az ajtón, míg Dudley a büfében szerzett száraz süteményt majszolta.

- Nos, nem csoda, hogy nem tudtunk rájönni, mi baja – kezdte az orvos, de mielőtt bármi konkrétat mondhatott volna, Dursley úr a szavába vágott:

- Meg fog halni a feleségem? – kérdezte olyan aggodalommal a hangjában, amilyet eddig még soha senki nem halhatott a szájából.

- Dehogy fog – válaszolt meglepetten az orvos, de aztán még folytatta -, bár az ő korában a terhesség valóban elég veszélyes.

Vernon feje egyik pillanatról a másikra vált lilává, és hirtelen kezdte kapkodni a levegőt. Olyan volt, mintha hiperventillálna. Feleségénél pont ennek az ellenkezője történt. Petunia elsápadt, és még a lélegzete is elállt.

- Terhesség? – kérdezte aztán végül a nő mégis, minden bennmaradt levegőjét felhasználva.

- Igen – mondta az orvos lelkesen. – Ez az Ön korában, már megbocsásson, valóságos csoda.

Ez volt az a pont, ahol Petunia elájult. Nem lehet tudni, hogy csak az információ okozta sokk miatt, vagy még az orvos által használt szó is rátett egy lapáttal: csoda. Csoda az ő tökéletesen átlagos életében!

Miután sikerült magához téríteni a nőt, az orvos még gratulált nekik, és közölte, hogy várja vissza a további vizsgálatokra.

A hazaút teljes csendben telt. A sokkoló információt még senkinek sem sikerült feldolgoznia. Dudlus volt talán a legnyugodtabb. Lehet, hogy az ő némaságát az okozta, hogy még mindig a kórházban vásárolt süteményen nyammogott.

Petunia a halvány aggodalomtól kezdve a teljes kétségbeesésig minden érzelmet felvonultatott ez alatt a röpke út alatt. Gyerek ilyen idős korában? Csoda? Na ne! Az ő életében nincsenek csodák! És egyébként is, még egy gyerek? Az ő tökéletes Dudlusa után? Hogyan tudna bárkit úgy szeretni, mint őt? Hogyan lehetne bármelyik gyerek olyan tökéletes, mint az ő Dudlusa? Nincs még egy olyan tökéletes fiú kerek e világon, mint ő!

***

A családnak végül mégis sikerült feldolgozni a traumát, és úgy döntöttek, végigcsinálják. Megkíméllek benneteket a kínos részletektől. Nem hiszem, hogy érdekel bárkit is, hogy Petunia mennyire kívánta a káposztát terhessége alatt, vagy az, hogy valamilyen különös módon, a kisbaba a következő szavakra mindig rugdosni kezdett: csoda, varázslat, mágia, bűbáj. Még szerencse, hogy ez a szülőknek nem tűnt fel.

A nagy pillanat végül eljött, megszületett a várva várt (?) gyermek. Petunia aggodalma végül felesleges volt, hiszen a kis jövevény nem is kívánt versenyezni Dudlussal a legtökéletesebb fiú címért. Hogy miért? Természetesen azért, mert kislány volt. Vernon és Petunia boldogsága határtalan volt, olyan, amire nem is számítottak.

De gyanítom, hogy nem lett volna ekkora az öröm, ha tudják, hogy éppen abban a pillanatban, amikor ők a kislány tökéletes orcácskáját dicsérték, valahol az ország másik végében olyasmi történt, amire tényleg senki nem számított.

Abban a pillanatban, ahogy a baba először felsírt, egy mágikus penna mozgásba lendült egy ódon könyv felett, és nagy, cirkalmas betűkkel a következőt jegyezte a pergamenoldalra:


Dahlia Dursley – boszorkány, Született: 2008. június 21., Szülők: Petunia és Vernon Dursley

Kommentek :)