16. fejezet

Meglepetés a köbön

Dahliának talán meg sem kellett volna lepődnie, milyen gyorsan terjedt el Rose és Scorpius esküvőjének híre a Roxfortban. Végtére is a varázslók iskolájában gyorsabban szálltak a pletykák, mint a legfürgébb Nimbus. Bár azért az határozottan váratlanul érte, hogy a hír a Roxforti Hírmondó címlapjára került. Persze, a Roxfort két korábbi iskolaelsőjének frigye nyilván senkit sem hagyott hidegen, főleg ha figyelembe vesszük, mennyi mindent elértek az iskolában belül és azóta kívül is. Scorpius híres bájitalmester, számtalan betegségre talált gyógyírt, Rose pedig szabadúszó újságíró, de amire ennél is büszkébb, hogy édesanyjához hasonlóan harcol a különböző varázslények jogaiért. Valójában lenyűgöző páros voltak, ha Dahlia igazán belegondolt, bár ez nem tűnt túl egyszerűnek, hiszen közeli barátoknak számítottak az életében. Ott volt elég sok veszekedésüknél, Rose néhány kifakadásánál, és látta azt is, milyen volt, amikor Rose egy balul elsült bájital miatt napokig zölden futkosott az Odúban. Szó szerint zölden.

De persze mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy hiába ez a sok érdem, közel sem lett volna a esküvő híre ekkora szenzáció, ha nem a „Nagy Trió első galambja repül ki a fészekből”. Ezt nem Dahlia találta ki, az egyik cikk címe pontosan így hangzott. Rose nem vetkőzhette le, hogy Hermione és Ron a szülei, a nagy Harry Potter pedig a keresztapja. Ráadásul a vőlegény sem akárki volt, hanem a nagy múltú Malfoy família örököse.

Az egyik cikk egészen odáig elment, hogy kész Rómeó és Júlia történetet kerekített kettejük kapcsolatából. (Bár amikor Dahlia ezt reggeli közben megjegyezte, csak furcsa pillantásokat kapott iskolatársaitól. Nyilvánvalóan senki nem ismerte a két hősszerelmes drámáját.) A Cupido nyila magazin ugyanis egészen a szülők múltjáig ásott vissza, és igazán drámai módon tálalta, hogy Hermione és Ron valamint Draco között nem volt éppen barátságos a viszony. A szerző még azt is tudni vélte, hogy Draco sárvérűnek titulálta a lányt, a helyzet pedig csak súlyosbodott, amikor a háború két ellenséges oldalán találták egymást. Egy névtelen tanú még arról is beszámolt, hogy látták Rose keresztapját, Harry Pottert és a vőlegény édesapját párbajozni.  Így Rose-nak és Scorpiusnak le kellett győznie a családjaikból hozott előítéleteket egymás iránt, de „a kettejük között feszülő vonzalmat képtelenek voltak figyelmen kívül hagyni”.

Természetesen Rita Vitrol cikke sem maradhatott el. Ő, mint mindig, egészen más oldalról közelítette meg a témát. Azon csámcsogott, hogy mit szólnak vajon a Malfoy család még élő, hagyományőrző tagjai, hogy beházasodik a famíliába egy mugli származású szülő lánya. Vajon mi volt képes rávenni egy Malfoyt, hogy ennyire rangon alul házasodjon? Választ Vitrol nem adott, de a cikk végén feltűnő módon azt próbálta kitalálni, vajon hogy fogja hívni két ilyen „különleges” nevű szülő a gyermekét. Persze Vitrol hívei a Roxfortban is rögtön suttogni kezdtek arról, hogy a hirtelen jött esküvő oka valójában a korán érkező örökös.

Dahlia maga is sok kérdést kapott az esküvőt illetően, de nem annyit, mint Hugo. A fiút lépten-nyomon megállították, hogy gratuláljanak neki, a bátrabbak pedig még azt is meg merték kérdezni, igaz-e, hogy érkezik az unokaöccse.

– Vagy unokahúga – tette hozzá ilyenkor mindig a boszorkány, mosolyt csalva Hugo arcára.

Bár meglepő módon a fiú nagyon jól viselte az egész felhajtást. Mindig csak nevetett a kérdéseken, amit Dahlia sokáig nem értett, de aztán az első pletykás nap estéjén nem bírta tovább, és rákérdezett.

– Csak elképzelem az egészet, tudod. Most komolyan! Gondolj bele, mi lesz, ha még egy síró kisbaba is ott lesz velük. Szét fogják szedni egymást.

Az elképzelésre Dahlia és Nara is nevetni kezdtek, aztán felváltva sorolták az ötletek, miket mondanak majd egymásnak Rose-ék.

– Nem vagyok a rabszolgád! – utánozta Dahlia a fiú nővérének hangját. – Te is felkelhetsz megetetni.

– Cseréld ki te a pelenkáját – csatlakozott Nara. – Rosszabb szagú bájitalokat kotyvasztasz, meg se fog kottyanni.

– A nagy Malfoy nem tud elaltatni egy kisbabát? – Kacagott Hugo is.

Ha Dahlia őszinte akart lenni, jól is jött ez a kis figyelemelterelés, a sok lecke mellett mindenképpen. Még Nara is kikapcsolt végre egy kicsit, és másról is tudott beszélni, mint a beadandókról és a rengeteg bűbájról, amit még gyakorolni akart. Valószínűleg a nyári szünetben túl sokat egyeztetett Hermionével a végzős évről, mert hasonló időbeosztása volt, mint amit Hugo édesanyjánál látott. Szinte percre pontosan beosztotta az idejét, és az alváson kívül jóformán csak egy-két órát hagyott szabadon. Hugo is elfoglalt volt a kviddicsedzésekkel, és bár Dahlia sem unatkozott, még neki jutott a legtöbb szabadidő. Amíg Nara valamilyen iskolaelsős feladattal volt elfoglalva, Hugo és Lily pedig az évad első kviddicsmeccsére készült, Dahlia csak üldögélt a klubhelyiségben. Még soha nem hiányzott neki James annyira, mint most, úgyhogy nem meglepő módon sorban írta a fiúnak a leveleket.

Így amikor kiderült, hogy jön az első RAVASZ szakkör alkalom, Dahlia szinte megkönnyebbült. A szakkör talán nem is a legjobb kifejezés volt az órákra. Nem kellett külön jelentkezni rájuk, és a részvétel nem volt kötelező. Havonta egy alkalommal egy-egy vendégelőadót hívtak a Roxfortba, általában egy korábbi diákot, aki valamilyen maghatározott témában tartott órát a végzősöknek, és csak nekik. A kiscsoportos foglalkozás segítette a fejlődést, és mivel minden RAVASZ tantárgyhoz igyekeztek előadót hívni, előbb-utóbb mindenki talált olyat, amit érdekli. Bár általában nem csak a szakirányos tárgyak előadásaira jártak el a diákok, főleg nem a hollóhátosok, mert az a hír járta, hogy mindig kifejezetten izgalmasak ezek az alkalmak.

Az első előadás az Átváltoztatástanhoz kapcsolódott, bár a konkrét tematikát nem kötötték a diákok orrára.

Dahlia az egyik szabad délutánján, amikor Nara és Hugo sem értek rá, összefutott Looval a folyosón. Még mindig furcsa volt, hogy nem beszélgethettek olyan közvetlenül mások előtt, mint korábban, és úgy tűnt, ez Loot is zavarja, mert végül azt javasolta, igyanak meg egy teát.

Loo irodája pont olyan volt, amilyennek Lia elképzelte. Kék falak, amelyekre hullámokat festettek, Dahlia arra tippelt volna, hogy Loo maga. A hatalmas ablak előtt, ahol rengeteg fény áramlott az irodába, igazán világossá varázsolva azt, kagylókból fűzött szélcsengő lógott. A fiú igazi tengerparti hangulatot teremtett az ódon kastélyban, ami már önmagában is hatalmas teljesítmény volt. Dahlia pont úgy érezte magát, mint amikor először járt a Kagylólakban, pont azelőtt, hogy a Roxfortba indult volna. Még az illat is olyannak érződött, bár a lánynak elképzelése volt, hogyan varázsolt tengerillatot az irodájába az átváltoztatástan-tanár.

– Elárulod, ki lesz az előadó? – faggatta Dahlia a fiút.

Loo csak a fejét rázta, és úgy mosolygott, mintha kifejezetten élvezné, hogy titkolózhat a lány előtt.

– Hallottam már róla? Ismerem? Érdekelni fog az előadás? Veszélyes lesz?

Louis egyik kérdésre sem válaszolt, bármilyen hosszan próbálkozott is.

– De legalább annyit elárulsz, hogy élvezni fogom-e?

– Igen – vágta rá, aznap délután először válaszolva egy kérdésre.

Aztán egy ideig arról beszélgettek, hogy érzi magát Loo ebben a másik szerepben a Roxfortban, és Dahlia legnagyobb megelégedésére elismerte, hogy néha kifejezetten kényelmetlennek érzi, hogy Miss Dursley-nek szólítsa.

– A tanítást nagyon élvezem, meg hogy azzal foglalkozhatok, amit szeretek, de ezt soha nem fogom megszokni. Ráadásul...

Loo elpirult és nem fejezte be a mondatot.

– Ráadásul? – puhatolózott Dahlia. – Hogy akartad befejezni a mondatot?

Amikor nem válaszolt, a lány bökdösni kezdte az oldalát a mutatóujjával, ahogyan Hugóval szokta, míg végül megadta magát.

– A lányok... – Loo megint nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség.

– Á, már értem, nem is kell folytatnod! – kuncogott Dahlia. – Buknak rád, igaz? Elárasztanak szerelmes levelekkel meg apró ajándékokkal, és kéjesen bámulnak az órákon.

– Ezt azért nem mondanám, de...

– Jaj, ugyan már, mintha ez annyira rossz lenne. Csupa csinos lány, mind utánad csorgatja a nyálát – lökte oldalba Dahlia, bár el kellett ismernie, hogy nem volt túl kellemes azokra a lányokra gondolnia. Kíváncsi lett volna, konkrétan kikre gondolt a fiú.

Loo furcsán méregette néhány másodpercig, aztán felvonta a szemöldökét.

– Mi az? – kérdezte Lia.

– Vágyakozó pillantások, nyálukat csorgató rajongók. Mintha ez valaki másra is igaz lenne.

– Nem tudom, miről beszélsz – fészkelődött Dahlia, és már el is felejtette a furcsa érzést Loo rajongói klubjával kapcsolatban. Helyette azok a fiúk jutottak eszébe, akik állandóan bámulták a folyosókon meg az órákon. A bátrabbakra, akik kétértelmű megjegyzésekkel bombázták. Azokra, akik inkább elkapták róla a pillantásukat, ha meglátták, mert tudták, hogy rögtön elpirulnak.

Loo megint felvonta a szemöldökét, kétséget sem hagyva afelől, hogy pontosan tudja, a lány hazudik.

– Tudod, ezt soha senki nem érti meg, csak az olyanok, mint mi. A többiektől csak olyan kérdéseket fogunk kapni, mint amilyet te is feltettél nekem az előbb. Mi lehet olyan rossz ebben? De tudod, sokak szerint ez a vélák átka.

Dahlia erre felkapta a fejét, és megszólalni is képtelen volt. Mielőtt azonban bármi mást kérdezhetett volna, valaki kopogott az ajtón, neki pedig az oldalsó ajtón kellett kisurrannia, nehogy félreértsék a helyzetet. Egy tanár meg egy diáklány egyedül a professzor irodájában.

Nem tudta eldönteni, hogy csak véletlen elszólás volt-e Loo részéről, vagy ennek az átoknak tényleg köze van ahhoz, amelyről Andresila beszélt. Napokig rágta magát rajta, de valamiért képtelen volt elmondani Loonak és Narának. Annyira régóta kutatta az átkot, hogy nem akarta elhinni, hogy a megoldás ennyire egyszerű lehet. És abban sem volt biztos, hogy akarja-e tudni, pontosan miről is van szó. Csak arra tudott gondolni, hogy azt sem akarná tudni, ha másnap elütné egy busz, mennyivel lenne jobb, ha tudná, pontosan mi teszi majd pokollá az életét. A másik, hollóhátos fele viszont kíváncsi volt a titokra, tudásra szomjazott, és titkon abban reménykedett, hogy megoldást találhat.

Szerencsére eljött a RAVASZ szakkör ideje, és némi kimenőt kapott a gondolatai útvesztőjéből.

A végzősök nagy meglepetésére a diákokat nem a Nagyterembe hívták össze, hanem a tó mellett várták őket. Dahlia már távolról megismerte a vendégelőadót, és rögtön szélesebb lett a vigyora. A fiú kék haja csak úgy sütött a távolból, és láthatóan nagyon elmerültek a beszélgetésben Looval.

Amikor úgy tűnt, már minden diák megérkezett, Loo elkezdte az órát.

– Biztosan sokan hallottatok már Ted Lupin, aurorról. Az óra végén mindenki kérdezhet tőle az aurorképzésről is, de most egészen más okból hívtam meg közénk. A témánk az átváltoztatás, és bár pontosan tudom, hogy már tanultatok a metamorfmágiáról, nem hiszem, hogy a gyakorlatban sokan tanúi lettetek volna. – Loo féloldalas mosollyal Dahliáék kis csoportja felé fordult, akik nyilvánvalóan többször látták a metamorfmágia trükkjeit a családi vacsoráknál, mint azt Mrs Weasley szerette volna. – Teddy – ahogyan arra már a kék hajából is rájöhettetek – metamorf, és erről fog mesélni nekünk egy kicsit.

Teddy ezzel előrébb is lépett néhányat, minden egyes lépésével megváltoztatva haja színét. Dahlia rengetegszer látott már tőle hasonló trükköt, és nyilvánvalóan hatásvadász mutatvány volt, mégsem bírta ki nevetés nélkül. Ugyanis ha ez nem lett volna elég, minden egyes hajszínváltoztatást valamilyen grimasszal is kísért, mintha a folyamat csiklandozná (amikor kékről rózsaszínre váltott), fájna (amikor az üstöke hirtelen fekete lett), vagy tüsszentésre ingerelné (ezt a hatást a vörös hajszín váltotta ki, és egy kacsintással is kísérte Hugo irányába). Ez persze nem volt túl profi viselkedés, de ez senkit sem zavart különösebben. Sőt, azt mindenképpen a javára lehetett írni, hogy a közönség figyelmét egy pillanat alatt a magáénak tudhatta.

– A látszat ellenére a metamorfmágia egyáltalán nem fájdalmas – magyarázta. Hangjának komolysága szemben állt most éppen zöld hajszínével.

Ezután magyarázni kezdett arról, hogy hogyan tudja változtatni a külsejét, hogy pontosan hogyan használja a képességét, és válaszolt néhány kérdésre. De folyamatosan hangsúlyozta azt is, hogy metamorfnak születni kell, így bármennyire tetszik is nekik, amit megmutat, ebben a formában nem tanulható.

– Hiába, nem mindenki lehet olyan menő, mint én – jegyezte meg Teddy. – És egyébként is igen hasznos képesség, amikor az aurorként szerzett sebhelyeimet akarom elrejteni a gyönyörű feleségem elől.

Teddy egyáltalán nem vette komolyan a tanár és diákjai közötti alá-fölérendeltségi viszonyt, ugyanolyan laza volt velük, mintha csak a szomszéd srácokkal beszélgetett volna. Bár Dahlia el sem tudta volna képzelni máshogyan.

Ezután mesélt arról, hogy az élet bizonyos helyzeteiben nagyon is fontos lehet az álcázás, ez viszont tanulható. Mindenféle trükköt és praktikát mutatott meg nekik, amelyeknek hasznát vehetik. A legtöbb aranyvérűt meglepte például azzal, hogy nem egy mugli eszközt is bevetett, és sok álcázásnál egyáltalán nem használt varázslatot. Azt sem győzte hangsúlyozni, hogy egy veszélyes szituációban, amikor a rejtőzködés a megoldás, sokkal fontosabb a kreativitás, mint a varázserő mértéke.

A leghátborzongatóbb az volt, amikor egy olyan helyzetbe kellett képzelniük magukat, amelyben vérfarkasok elől kellett elbújniuk. Ismerve Teddy múltját, aki maga is szembenézett a vérfarkasokkal és a vérfarkas-kór néhány hatásával, Dahlia egészen másképp állt a feladathoz, és látta, hogy ennél a szituációnál Hugo, Lily és Nara sem mosolyogtak úgy, mint előtte. Teddy is komolyabbnak tűnt, és nem csak azért, mert saját magát állította a vérfarkas szerepébe, és ennek megfelelően változtatta meg a külsejét is.

A várfarkasos feladat után Teddy vendégelőadása véget ért, a fiú néhány percig csak csendben álldogált Loo mellett, haja barna volt és kócos, Dahlia pedig döbbenten állapította meg, mennyire hasonlít így Remusra, az édesapjára, akit James Tekergős fényképein számtalanszor látott már. Loo eközben néhány mondatban összefoglalta a látottakat és hallottakat a diákoknak.

Azt azonban még mindig nem értették, hogy mit kerestek a tó partján. Néhány pillanat múlva megkapták a magyarázatot. Dahlia még mindig Teddyt méregette, akinek közben ismét kék volt a haja, amikor meghallotta az egyik mardekáros lány hangját.

– Ez megőrült!

És valóban, Dahlia álla is leesett, amikor meglátta a vetkőző Loot. Nem minden nap fordult elő, hogy egy professzor spontán sztriptízbe kezdett a diákjai előtt, bár a legtöbb tanárt nem is szívesen látták volna ilyen helyzetben. Looval persze más volt a helyzet, a legtöbb lány elpirult, a magabiztosabbak még egy-egy álmodó sóhajt is megengedtek maguknak, és Dahlia sem tagadhatta, hogy értékelte a látványt.

Persze Loo nem vetkőzött le teljesen, épp csak a felsőteste volt meztelen, de ez is elég volt a legtöbb lánynak. Aztán a fiú mindenféle magyarázat nélkül a tóba vetette magát és eltűnt.

Mindenki közelebb araszolt a tóhoz, néhány lány aggodalmasan méregette a sima víztükröt. Nem kellett sokat várniuk, míg kiderült, mi volt a fürdés oka, és az is nyilvánvaló vált, hogy újdonsült átváltoztatástan tanáruk nem fulladt meg.

– Ez... – kérdezte döbbenten Nara.

Dahlia csak bólintott, ahogy a tóból elugró delfin újra elmerült a habok között.

15. fejezet

Potter fiúk a Roxfortban

Dahlia igyekezett elkerülni, hogy Nara elolvassa a Jamestől kapott levelet, de persze ez lehetetlen küldetésnek bizonyult, még Lia számára is. Jamesből pedig a próféta szólt. Amint a lány elolvasta a sorokat, kezdődött a leckéztetés. Iskolaelsőként Nara tényleg kötelességének érezte, hogy jó útra térítse legjobb barátnőjét, és nyilván az is a célja volt, hogy ők nyerjék a házkupát, az meg pontlevonásokkal nem megy. Amikor pedig Lia már azt hitte, véget ért a szentbeszéd, hirtelen kezdődött megint minden elölről. Egészen addig, amíg Nara nem kapott levelet Albustól. Amikor ugyanis kiderül, hogy James végül az öccsét is hozza, a Hollóhát pontjainak elvesztése már nem is tűnt olyan nagy kockázatnak.

Így fél órával éjfél előtt együtt indultak el a Szükség szobája felé. Nara elővigyázatosságból kifejezetten feltűnő helyre tette az iskolaelsőségét jelző jelvényt, mert az volt a terv, hogy ha bárki megállítja őket, azt mondják, engedéllyel tartózkodnak a folyosón.

Kicsivel előbb érkeztek meg, mint a megbeszélt időpont, de mire beléptek az ajtón, a fiúk már várták őket. A Szükség szobája ezúttal úgy nézett ki, mint a Potter-ház nappalija. Kényelmes kanapék és fotelek, meleg, narancssárga falak és a boszorkány meg mert volna esküdni, hogy még a jellegzetes Mrs. Weasley receptje alapján készült fahéjas sütemény illata is a levegőben száll.

Nara Albus nyakába ugrott, és ha nem Jamesről lett volna szó, Lia biztosan kényelmetlennek érezte volna a helyzetet. Olyan volt, mintha csak duplarandira készültek volna.

Dahlia valamivel finomabban, de széles mosollyal az arcán Jameshez futott, és a fülébe suttogva kérdezte:

– Ugye nem akarunk végig velük maradni? – Közben a gerlepár felé intett, akik láthatóan már el is feledkeztek a társaságról. Soha nem voltak illetlenek a társaságban, mégis elég volt csak rájuk nézni, hogy az ember zavarba jöjjön.

– Miről beszélsz? Közös gyertyákat hoztam – vigyorgott James, de a jutalma sem maradt el, Lia a vállába öklözött, amiért szórakozik vele.

– Vagy akár őket is kizavarhatnánk, szerintem nekik mindegy, hol vannak.

Jamesnek igaza is volt, Nara és Al közben már lehuppantak az egyik kanapéra, és úgy sugdolóztak, mintha évek óta nem látták volna egymást, és létfontosságú információkat kellene cserélniük.

– Á, hagyjuk őket! – legyintett Lia, aztán a turbékoló párnak is odaszólt. Nem sokszor fordult elő, hogy Nara nem vetette a szemére, hogy a folyósokra indul, de ez megint egy ilyen alkalom volt. – Tudod, James, ha tudtam volna, hogy ez a kulcs Narához, akkor már korábban összehozom őket.

Úgy hagyták ott őket a Szükség szobájában, hogy fogalmuk sem volt, hová tartanak. Előkerült a Tekergők térképe, és már az is hihetetlen örömmel töltötte el őket, hogy egyszerűen csak sétálgathatnak a Roxfort folyosóin. Lia néha elgondolkozott, mi lesz, ha majd ő lesz James helyében. Ő már jó pár éve elballagott, de rendszeresen visszaszökött hozzájuk. Ide jártak még a testvérei, az unokatestvérei és bármikor találhatott egy rajongót vagy régi ismerőst, akivel kalandozhat. Ha viszont Dahlia ballag el, nem marad miért visszajárnia. Itt lesz persze még Lorcan és Lysander, de rajtuk kívül senki más. Ha ő elmegy, nem lesz neki egy saját Liája, akivel majd a folyosókat róhatja, ha kedve támad beszökni az iskolába.

Végül a Trófeateremben kötöttek ki. Ugyan James nem reklámozta, Lia tudta, hogy nagyon büszke rá, hogy az apjáé és a nagyapjáé mellett az ő nevét is megtalálni néhány kviddicskupán. Ő maga már nem járt az iskolába, de valamilyen szinten még mindig ott volt az iskolai falai között.

James mesélt az edzésekről, de leginkább Liát biztatta, hogy meséljen a roxforti pletykákról, az első hétről. Amikor Lia beszámolt neki Oliver hajáról, James pukkadozott a nevetéstől. És amikor még hozzátette, hogy nagon úgy tűnik, Oliver nem tudta visszafordítani a varázslatot, mert még mindig lila üstökkel járkál, a fiú könnye is kifolyt.

Lia valóban többször látta azóta Olivert, és mindig arra számított, hogy a mardekáros majd dühösen ráveti magát, hogy bosszút álljon, vagy legalábbis haragosan méregeti majd, de nem ez történt. Oliver sajnos félelmetes természetességgel viselte új hajszínét, mintha csak azzal született volna. Persze az eset híre futótűzként terjedt az iskolában, ami legalább némi elégedettséggel tölthette el Dahliát, még akkor is, ha néhány lány úgy tűnik, kifejezetten bukik a lila hajszínre. Ki hitte volna? Lehet, hogy a következő cikkét a természetellenes hajszínek romboló hatásáról kellene írnia. Nem is rossz ötlet.

Persze ezeket már nem mesélte el Jamesnek, jobban örült, ha a fiú abban a hitben marad, hogy Oliver majd belehalt a szégyenbe.

Amikor észrevették, hogy már majdnem két óra eltelt azóta, hogy találkoztak, mindketten érezték, hogy lassan az idejük végére érnek.

– Egyébként hoztam is neked valamit. Küldetésem van – húzta ki magát tettetett büszkeséggel James.

– Vajsör? – kérdezte Dahlia izgatottan, mert nagyon örült volna neki. Jamesnél persze nem volt korsó, de a lány már rég megtanulta, hogy a varázslat szó szerint csodákra képes.

– De részeges lett itt valaki. Csak nem gondolod, hogy bűnbe viszem a kiskorúakat?

– Elképzelésem sincs, miről beszélsz, James Sirius – húzta ki magát Lia is, mint ahogy előbb a fiú tette. – Már nagykorú vagyok.

Persze azzal is tökéletesen tisztában voltak mindketten, hogy James már számtalanszor csempészett be neki vajsört, jóval azelőtt, hogy tizenhét éves lett volna.

– Tudom – felelte James elgondolkozva, ami meglepte a lányt. De mire rákérdezhetett volna, a legidősebb Potter már megint mosolygott. – Igazából én csak a postás vagyok. Rose maga hozta volna, de nem tudott elszabadulni.

James a fejét rázta, mintha ennél rosszabb kifogást még soha nem hallott volna. Pedig ő is ugyanolyan jól tudta, mint Dahlia, hogy ha Rose valamit nem maga intéz, akkor az nem véletlen.

– És mit küldött Rose? Ugye nem egy újabb könyv az újságírásról? Kérlek, mondd, hogy nem!

– Nem, ezen meg fogsz lepődni, azt garantálom.

Dahlia felvonta a szemöldökét, és csak még tovább nőtt a kíváncsisága, amikor James előhúzott a talára alól egy borítékot. Gyöngyházszínű, sötétzöld betűkkel nyomott papír volt, és alig néhány másodpercre volt szüksége hozzá, hogy kibetűzze a Meghívó szót.

Már akkor sejtette, mit talál majd benne, amikor felé nyúlt, és igaza is lett. Bár ettől még a meglepetése nem volt kisebb.

– Esküvő?

– Én is így reagáltam. Tulajdonképpen örülök, hogy én vagyok a postás, látni akartam az arcod, amikor megkapod.

Nem volt ebben semmi átverés. Dahlia újra átfutotta a meghívót, és félreérthetetlenül ott állt: Rose Weasley és Scorpius Hyperion Malfoy ünnepélyesen meghívják az esküvőjükre.

– Nem korai ez kissé? – kérdezte Lia még mindig a meglepetés ködében.

– Malfoyéknál így szokás. Minél hamarabb meg kell házasodniuk, mielőtt pocakot eresztenek vagy kopaszodni kezdenek és már nem kellenek senkinek.

Az esküvőig persze még hónapok voltak, de ettől függetlenül a hír tényleg megdöbbentő volt.

– Ne mondd el Rose-nak, hogy elkotyogom, de mintha olyasmit hallottam volna, hogy koszorúslánynak szeretne téged is.

– Komolyan? Nincs elég lány a Weasley családban?

– Van egy olyan érzésem, hogy a Malfoy családban nagy lagzikat tartanak. Bár az is igaz, hogy hallottam, ahogy ezek ketten az esküvőről vitatkoznak. Na nem mintha, ők mindig vitatkoznak, de...

– James Potter! Most már hallgatózol is?

– Mi az, hogy most már? Nem is tudom, kivel lógtunk ki rendszeresen egy telefüllel, hogy kihallgassuk anyáékat.

Mielőtt Dahlia válaszolhatott volna, hangokat hallottak a folyosóról, aztán pár pillanat múlva már azt is látták, hogy a terem ajtaja alatt fény kúszik be. James a térképre nézett, összeráncolta a szemöldökét, aztán berángatta a lányt az egyik falikárpit mögé, ahol egy kis helyiség húzódott. Dahlia mindenféle fényesítőszert látott maguk körül, nyilvánvaló volt, hogy egy kis takarítószertár van a szőnyeg mögött.

– Kik azok? – kérdezte suttogva Dahlia. Nem először fordult már elő, hogy éjszakai túra közepén valaki másba ütköznek a folyosón, és a lány nagyon remélte, hogy nem is utoljára. De szinte biztos volt benne, hogy nem egy tanárról vagy egy prefektusról van szó, mert akkor James nem ráncolta volna a szemöldökét.

Nem árulta el, kik azok, csak a szájára szorította az ujját, jelezve, hogy maradjon csöndben.

Dahlia csak foszlányokat hallott a kárpit másik oldalán zajló beszélgetésből. Abban biztos volt, hogy többen vannak a teremben, és ahogy teltek a percek, újabb és újabb diákok érkeztek. A hangjuk alapján csak diákok lehettek.

James intése ellenére meg akart kockáztatni egy rövid pillantást, úgyhogy nagyon óvatosan és lassan félrehúzta kicsit az anyagot. Körülbelül tízen álltak a helyiségben, csupa fiú. Először nem vette észre, hogy mi más közös van még bennük, de aztán az egyikük úgy fordult, hogy láthatóvá vált a talárján díszelgő címer.

Lia visszahúzódott, és James felé tátogta: mardekárosok.

A fiú csak megvonta a vállát, mintha már tudta volna. Nyilván így is volt, hiszen még mindig a kezében szorongatta a térképet. Dahlia még mindig nem értette, hogy hogy lehet, hogy James tisztában van vele, hogy nála jó pár évvel fiatalabbak melyik házba tartoznak, de ez is egy volt a fiú különleges képességei közül, amelyeket már igazán megszokhatott volna az évek során.

Végül még körülbelül fél óra telt el így, aztán ahogy a mardekárosok megjelentek, el is tűntek. A biztonság kedvéért még néhány percet vártak a kárpit mögött, aztán előjöttek.

– Ez meg mi volt? – kérdezte Lia meglepetten.

– Valami mardekáros szekta – felelte James. – Már az én időmben is szokásuk volt hülye csoportokba szerveződni. Némelyik aranyvérű szövetség állítólag már több száz éve működik. Azt persze nem reklámozzák annyira, hogy ezek közül mennyi harcolt Voldemort oldalán.

Dahliát meglepte, hogy még mindig van olyasmi a Roxfortban, amiről nem tud. Azt hitte, kívül-belül ismeri az iskolát, de ezek szerint tévedett.

– Szóval, koszorúslány? – kérdezte mosolyogva James.

– Még nem kértek meg, emlékszel? Egyébként is, miért kellene hinnem a pletykaterjesztőknek?

– Újságíró vagy, Dala. Az a dolgod, hogy terjeszd a pletykákat.

Nevetve indultak vissza a Szükség szobája felé, bár nem voltak benne biztosak, hogy még ott találják-e Naráékat. Amikor azonban benyitottak, Nara és Albus ugyanúgy ültek ott a kanapén, mint amikor elmentek.

Lia Jamesre nézve a szemét forgatta.

– De legalább nem meztelenek. Sok nem szépet láttam én már az öcsémtől, de vannak dolgok, amiktől inkább megkímélném a szemem.

– Már vissza is jöttetek? – kérdezte Nara meglepetten.

– Mindjárt három – rázta meg a karkötőjét Lia a barátnője felé, mintegy bizonyítékként.

– Három? – pattant fel Nara aprót sikkantva.

Al csak nevetett rajta, és visszahúzta maga mellé, majd nyugtatóan megpöccintette az iskolaelsők jelvényét. – Soha nem gondoltam, hogy egyszer még szeretni fogok egy ilyen kitűzőt, de ez a kilépőd az éjszakákra. Nem büntethetnek meg.

Nara most már mérgesen nézett a fiúra.

– Az lehet, hogy én nem kaphatok büntetést, de Lia igen.

– Akkor máskor gyere egyedül – nézett rá kedvesen Al a barátnőjére.

– Én is nagyon örülök, hogy láthattalak, Albus, tényleg – heccelte Dahlia a fiút.

– És hadd emlékeztesselek rá – tette hozzá a bátyja –, hogy ez eredetileg az én ötletem volt. Örülj neki, hogy megengedtem, hogy gyere. Máskor szökj be nélkülem, ha valami nem tetszik.

Nara nyomott egy gyors puszit a barátja arcára, aztán rángatni kezdte Liát a Szükség szobája ajtaja felé. Mielőtt kinyitotta volna, szigorú pillantással Jamesre nézett, aki ebből rögtön tudta, mit akar. A fiú a térképre nézett, aztán bólintott.

– Tiszta a levegő, sehol egy gonosz, lila hajú mardekáros – kacsintott James Liára búcsúzóul.

14. fejezet

Kifestő

Amikor az első hét igazán elkezdődött, a nosztalgia érzése pillanatok alatt elpárolgott a diákokból. A végzős év minden addiginál nagyobb figyelmet követelt, és bár csak az általuk választott tantárgyakat tanulták, a tanárok gondoskodtak róla, hogy így is tízszer annyi tanulnivalójuk és házi feladatuk legyen, mint eddig bármikor.

Dahlia most kezdte csak igazán bánni, hogy hallgatott Narára, és négy tárgyat is RAVASZ szinten tanul. Még Hugónak is sokkal könnyebb volt a maga három tantárgyával, főleg hogy Mugliismeretből még ő is sokat tudott neki segíteni. Nem mintha Hugo kihasználta volna, de azért sokszor előfordult, hogy kérdezgetett dolgokat. Arra meg már nem is akart gondolni, hogy Olivernek csak két ilyen tárgyból kell készülnie, a szabadidejét meg persze arra áldozta, hogy őt gyötörje. Úgy tűnt, neki ez a hobbija.

Liának ezért a legtöbb gondja a sötét varázslatok kivédése órán volt. Egyrészt mert ez volt az egyik legnehezebb tárgy, ő pedig jól meg akarta tanulni, mert az átok és Andresila miatt úgy érezte, szüksége lesz még rá. Másrészt ez volt az a tantárgy, amit kénytelen volt Oliverrel egy helyiségben végigcsinálni. Egyetlen vigasza az volt, hogy a barátai közül is felvette mindenki.

Amikor eljött a péntek, a Roxfort diákjai egy emberként lélegeztek fel. Még jó idő volt, úgyhogy nagyon sokan úgy döntöttek, az udvaron töltik első valóban szabad délutánjukat.

Hugót egy erős dermesztőbűbájjal sem lehetett volna visszatartani, nyakába kapta fényképezőgépét és már indult is kifelé. Amíg Hugo lekattintott minden egyes virágszálat, faágat és bogarat, ami valamiért felkeltette az érdeklődését, Nara és Dahlia sétálgattak egy kicsit.

Nara egy idő után újra meg újra ugyanarra nézett, de próbált úgy tenni, mintha nem így lenne. Dahlia a fejét csóválta és elmosolyodott.

– Menj nyugodtan – mondta.

– De én nem...

– Nara, rád van írva, hogy alig várod, hogy megnézd, írt-e Albus. Menj csak. Elleszek egyedül. Egyébként is, Hugo előbb-utóbb úgyis embereket akar fényképezni megint.

Így aztán Dahlia egyedül maradt a gondolataival megint, de úgy döntött, Hugónak igaza van. Nem zuhanhat teljesen magába, ki kell élveznie minden percet, amit még az iskolában tölthet. Már az elhatározástól jobban érezte magát, és mintha mázsás súly került volna le a válláról. Miért ne szórakozhatna egy kicsit?

Kinyújtotta a kezét az előtte heverő zöld levelek felé, és hagyta, hogy az ujjaiban érezze őket. Aztán megemelte kicsit egymás után a mutató, a középső és a gyűrűujját, és a levelek emelkedni kezdtek. Ezzel együtt Dahlia mosolya is egyre szélesebb lett. A levelek végül már szemmagasságban lebegtek, a boszorkány pedig úgy döntött, kicsit érdekesebbé teszi a dolgokat. Pörgetni kezdte őket, mintha csak hurrikán ragadta volna őket magukkal. De ez nem tűnt baljósnak, a falevelek vidáman cikáztak az általa gerjesztett örvényben.

– Azta, ez gyönyörű! – szólalt meg mögötte váratlanul egy izgatott hang.

Dahlia most már kacagott, és amikor a leveleket Emma felé irányította, a kislányból is kitört a nevetés. Ők maguk is táncolni kezdtek a levelek körül, Dahlia pedig egyre több és több levelet hívott magukhoz. Tényleg varázslatos volt. Aztán gondolt egyet, és intésére a levelek szavakká álltak össze: Emma.

– Megtanítasz? – kérte a kislány.

– Nem hiszem, hogy meg tudlak, én csak...

Ekkor döbbent rá, hogy valójában nem is a boszorkányképességeit használta. A pálcáját sem vette elő és egy pillanatig sem járt a fejében a lebegtetőbűbáj. Egyszerűen csak a véla erejét vette igénybe.

Szerencsére Hugo megmentette.

– Ez csodálatos volt. Megörökítettem az egészet.

Közben azonban Dahlia azt is észrevette, hogy nem csak Emmáéknak tűnt fel a mutatványa, sokan bámulták az udvaron lévők közül. De ebben a percben ez sem érdekelte különösebben. Kacér pillantást küldött a bámészkodók irányába és még integetett is nekik.

Hugo furcsán méregette.

– Mi az? Most már az is gond, hogy vidám vagyok?

Nara közben vissza is tért, és rögtön két levél is volt a kezében.

– Na, írt a cukifiú?

Nara elpirult. – Ne nevezd így!

– Csak szórakozik, nem látod? Végre jó a kedve – felelte Hugo.

– Egyébként igen, írt. De ha már a cukifiúknál tartunk, nagyon úgy látom, egyes számú rajongódtól leveled érkezett. Veda addig nem engedett el, amíg nem hoztam el azt is. Még meg is csípett.

– Egyes számú rajongó? – csodálkozott Hugo.

Lia a levél felé nyúlt, és a kézírásból rögtön felismerte, kitől érkezett.

– Ó, ezek a Potter fiúk úgy látom, szeretnek levelezni.

Narának most tűnt fel, hogy többen még mindig őket méregetik. – Hát itt meg mi történt?

– Lia kicsit beindult.

Nara aggódón összevonta a szemöldökét. – Ugye nem csináltál semmi őrültséget? Még el se kezdődött a tanév, és ha már most pontokat veszítünk...

– Állj már le. Ha úgy jobban tetszik, fogd fel úgy, hogy gyakoroltam egy kicsit Bűbájtanra.

Ez még mindig nem nyugtatta meg Narát, nem ok nélkül. Bűbájtanon dögivel tanultak olyan varázslatokat, amelyeket fel lehetett használni valami csínyre. De Dahlia úgy döntött, megnyugtatja, és ezúttal nem a faleveleket, hanem a Jamestől kapott borítékot kezdte el lebegtetni.

Egészen addig nem is volt semmi gond, amíg valaki át nem nyúlt Lia feje fölött és el nem csente a levelet.

Meg sem kellett fordulnia, Dahlia rögtön tudta, hogy Oliver az. Érezte a menta illatát a levegőben, és Hugo arcára volt írva, hogy kéretlen látogató érkezett.

– Tudod, nem biztonságos a szerelmes leveleket ennyire reklámozni. Még a végén... rossz kezekbe kerül.

– Mint ahogy a példa is mutatja – nyújtotta Dahlia a kezét a levélért. Oliver azonban a háta mögé rejtette.

– Ó, szóval akkor tényleg szerelmes levél? Nem mintha meglepne, hogy a kisfiúk reménytelenül rajonganak érted, de nem gondoltam, hogy össze is merik gyűjteni a bátorságukat, hogy elviseljenek egy fájdalmas visszautasítást. Csak nem egy griffendéles?

Oliver a háta mögé sandított, hogy megnézze, kitől érkezett a levél, aztán füttyentett.

– Tényleg egy griffendéles. Bár őszintén meglep. Nem fut utána elég üresfejű kviddicsrajongó? És most hogy belegondolok, nem vagytok ti rokonok?

Nara lépett közbe először, ami mindenkit meglepett.

– Aranyvérű vagy, azt hittem, nálatok az az alapelv, hogy minden egykorú rokont összeboronálnak. Tudod, csak a tiszta vér érdekében.

– Nem mindenkinek vannak ilyen maradi nézetei. Én például – kacsintott Dahliára – kinéztem magamnak egy csinos kis mugliivadékot.

A boszorkány nem válaszolt a sértésre, egyszerűen csak megint kinyújtotta a kezét.

– Türelmes kedvemben vagyok, és nem szeretnék semmi keményet mondani Emma előtt. De ha nem adod vissza a levelet, elveszem, és annak nem fogsz örülni.

– Ó, egy kis testi kontaktusnak csak örülhetek. Máshogy pedig nem tudod elvenni a leveledet, csak a testemen keresztül. Vagy kössünk megállapodást! Megkapod a szerelmes firkálmányt, cserébe pedig csak egy csókot kérek.

– Tudtam, hogy a Mardekárba nem az észlények kerülnek, de ilyen nehéz felfogásod még neked se lehet – toppantott Dahlia. – Most pedig háromig számolok és vagy ideadod a levelemet, vagy megbánod.

Nara Dahlia füléhez hajolt.

– Tudod, hogy nem rajongok Oliverért, de ha büntetőmunkára küldenek és pontot veszít a Hollóhát... Idén meg kell nyernünk a házkupát.

Dahlia gonosz mosolyra húzta a száját.

– Egy... – számolt.

Oliver öntelten mosolygott.

– Kettő...

– Nem tudom, mire készülsz, de szerintem a csókkal mindketten jobban járnánk. Tudom, hogy akarod. Nem szégyen, ha beismered.

– Három... – fejezte be Dahlia a számolást, és Oliver abban a pillanatban elemelkedett a talajtól. Becsületére legyen mondva, nem kezdett kapálózni vagy sikítozni, irritálóan nyugodt maradt. Lia úgy fordította a levegőben, hogy még véletlenül se érje el a pálcáját.

– Ettől még nálam van a leveled – nevetett a fiú.

– Hidd el, tudom én is. De előbb a bosszú, aztán a szórakozás. Bár belegondolva, ezt a kettőt össze is köthetjük, nem igaz?

A boszorkány elgondolkozott, mi lenne elég hatásos büntetés. Valami olyan kellett, amiért nem büntethetik meg nagyon, mégis elég kemény, mert Olivernek már igazán kijárt, hogy valaki helyretegye.

Végül egy hatásos kis átszínezés mellett döntött.

– Tudod, milyenek a mugli kifestők? – Hugo szeme kitágult, amikor ezt meghallotta, aztán nevetve csóválni kezdte a fejét. Ekkorra már egész kis tömeg gyűlt köréjük. – Nem? Akkor hadd magyarázzam el. Vannak a fekete vonalak, aztán a mugli gyerekek szépen kiszínezik a fehér részeket. Már nagyon rég volt a kezembe kifestő, pedig jó mulatság. Igaz, Emma?

Emma bólogatott.

– Melyik filccel szerettél a legjobban színezni? – kérdezte a kislánytól Lia, közben egy pillanatra sem engedve lejjebb Olivert.

Emma kicsit megszeppent a helyzettől, de a boszorkány megnyugtatta, hogy Olivernek nem esik bántódása.

– A lila.

– Mit szólsz, Oli? – kérdezte gúnyosan Dahlia. – Egy kis lila mindenkinek jól jön, nem igaz? Akkor elmondom, most mit fogok csinálni. Kiszínezem a sápadt részeket.

Dahlia intésére Oliver szőke haja lilában pompázott. Aztán oldalra hajtotta a fejét. – Én még látok egy kis fehéret. – Oliver inge babarózsaszín színt kapott. Méregette még egy kicsit, mintha csak egy remekművön dolgozna. – Jaj, de buta vagyok, kihagytam a szemöldököd. – A fiú szemöldökére végül egy sötétebb lila árnyalatot választott. Ne mondja neki senki, hogy nem következetes.

Dahlia méricskélte még néhány pillanatig, majd megszólalt. – Így már tökéletes.

Hugóhoz sétált, és mielőtt a fiú magához térhetett volna, Lia a gépéért nyúlt. Anélkül, hogy leakasztotta volna a nyakából, kattintott vele párat. – Bár abban biztos vagyok, hogy ezt a képet soha senki nem felejti el, kell néhány fotó a suliújságba is az utókornak.

Amikor elkészült a fotósorozat is, Dahlia újabb intésére a levél kirepült a fiú a kezéből.

– Hát nem sokkal jobb, mint egy egyszerű csók?

Mindenki a hasát fogta a nevetéstől, bár azért egy-két hang a tömegből bekiabált, hogy ő inkább a csókot kérné, ha lehet. Dahlia nem foglalkozott velük.

– Ezt megírom Jamesnek is a válaszlevélben. Szerintem ő is jól szórakozik majd.

Dahlia elindult a már törzshelyükké vált fa felé, mert nem volt hajlandó emiatt a kis incidens miatt lemondani a kinti napsütésről. Amikor odaért, levetette magát a fűre. A tömeg még mindig nem akar eltűnni, és meglepődve jött rá, hogy azért, mert Oliver még mindig lebegett. Nem gondolta, hogy ilyen távolságból is működik a bűbája, főleg hogy már sokkal inkább James levelén járt az esze. Mindenesetre megszüntette, mire a fiú a földre huppant. Az sem lehetett kellemes érzés.

Aztán kinyitotta a borítékot és végre olvasni kezdte James szavait. Természetesen nem szerelmes levél volt.

Dala!

Könyörgöm, írj nekem valami szaftos pletykát a Roxfortból, mert itt meg lehet őrülni. Az edzések rém unalmasak, a rajongólányok nagy részét pedig elnyelték az iskola kőfalai. Semmi szórakozásom, se egy Mardekáros kiránduló csapat, se egy titkos alagút. Jobb híján trágyagránátokat rejtettem el néhány csapattársam szekrényébe, de én is érzem, hogy ez nem méltó hozzám.

Tulajdonképpen arra gondoltam, elugrom látogatóba. Remélem, Nara nincs ott, hogy beleolvasson a levelembe, még végig kéne hallgatnod egy szentbeszédet az éjszakai kóborlásainkról. Bár ha mégis ott van, akkor csak mondd meg neki, tudom, hol szokott beosonni Al.

Szombaton éjfélkor várlak a Szükség szobájában, akkor mindent elmesélhetsz.

James

13. fejezet

Újra otthon

Dahlia alig hitte el, mennyire megszokta a Roxfort kastélyának látványát. Még mindig tudta, hogy milyen gyönyörűek a csúcsok, hogy milyen rejtélyességet kölcsönöz a folyosóknak az a sok fáklya, de ez már mind ismerős volt. Olyan megszokottá vált neki a látvány, hogy ugyanúgy nem csodálkozott rá egyetlen részletre sem, mint ahogy a lábujját sem állt neki csodálni. A Roxfort a legutolsó tégláig a részévé vált, úgy ismerte, mint a tenyerét.

Amikor beléptek a nagyterembe, régi ismerősökként üdvözölte a lebegő gyertyákat, és leült a Hollóhát asztalánál jól megszokott helyéhez. Mindennek megvolt a maga rendje, a Roxfort volt az állandó pont az életében. Minden évben visszatért ide, és biztos lehetett benne, hogy semmi sem változott. Kellemetlen volt arra gondolni, hogy jövő szeptemberben már nem így lesz, ha csak erre gondolt, fájdalmas lyukat érzett a szívén.

– Valami baj van? – hajolt oda hozzá Hugo, mint mindig, most is megérezte a hangulatváltozását.

– Semmi, semmi.

Hugo felhúzta a szemöldökét, nyilvánvalóvá téve, hogy pontosan tudja, nem mond igazat. Dahlia sóhajtott, majd végül megszólalt.

– Hiányozni fog ez az egész – intett körbe a teremben.

– Nekem is – bólogatott szomorúan Hugo, aztán egy széles mosollyal folytatta. – De visszajöhetünk majd. Nálad jobban senki sem tudja, hogyan lehet visszaosonni.

– Tudom, de az...

– Az nem lesz ugyanolyan – fejezte be Hugo. – De lehet, hogy valami sokkal jobb lesz helyette.

– Lehet – felelte félszívvel Dahlia, ő maga sem igazán hitt abban, amit mondott.

Hugo átkarolta, majd pici szünet után Narát is az ölelésbe vonta, aki addig az egyik hollóhátos prefektussal beszélgetett valamiről.

– Egyébként is, még itt van ez az év, élvezzük ki!

Végszóra az újabb elsősök is megérkeztek, és amikor Dahlia kissé felemelkedett, hogy jobban lásson, Emmát is észrevette közöttük. Integetett a kislánynak, aki bátortalanul visszaintett.

A Teszlek Süveg pedig már el is kezdte azévi dalát.

Kopottas és kissé használt,

tán te is ilyennek találsz.

De nem csak a külső számít,

hisz az csak ámít.

Kalpag vagyok, de több annál,

jobban ismerlek magadnál.

Kapj fel hát és jöjj rá,

melyik ház a neked való!

Gyere csak nyugodtan,

hidd el, nem vagyok csaló!

Ha bátor vagy és merész,

a helyed a Griffendél,

oda kerülsz, ha nem félsz,

és igazi hősként élsz.

Ha mások eszén könnyen túljársz,

a Mardekár a te házad.

Ott leszel majd te is edzett,

mint többi ravasz társad.

A Hollóhátban zsenik tanyáznak,

igazi lángelmék várnak!

Ha a könyvek neked is barátaid,

növeld te is e ház sorait!

Utóvégre a Hugrabug marad,

igazi szelíd népek otthona!

Ha békés vagy s igazságos,

szíved biztos oda vágyott.

Valamelyik téged keres,

de útközben el ne feledd!

Minden erény egyformán jó,

egyik sem kevesebb!

Most már tényleg lépj közelebb,

kapj a fejedre hát!

S nem lesz többé rejtély, mi eddig

titok volt talán!

Innentől kezdve a beosztás ugyanúgy zajlott, mint minden évben. A többnyire megszeppent elsősök egyesével a Süveghez járultak, az pedig megmondta, melyik házba kerültek.

– Elárulod valaha, hogy miért lettél hollóhátos? – kérdezte a ceremónia közepén Dahlia a mellette ülő fiútól.

Hugo megvonta a vállát.

– Nem olyan nagy dolog.

Nara a fiú arcát méregette, aztán a fejét csóválta, de nem szólt semmit.

– Egyszer még úgyis megtudom!

Mintha Hugo még valami olyasmit motyogott volna, hogy nagyon reméli, de Lia addigra már a Süvegre figyelt, ami most éppen Emma fején volt. Abban szinte biztos volt, hogy a lány nem a Griffendélbe kerül, nem tűnt amolyan oroszlánlelkűnek. És csak remélni merte, hogy nem a Mardekárba osztják, mert amellett, hogy sajnálta volna, biztos volt benne, hogy Oliver kihasználná a helyzetet. Na nem a dolog perverz értelmében, viszont mivel tudta, hogy ő megkedvelte a kislányt, érzelmi zsarolásra tökéletesen használhatná. Olivertől még ez is kitelt.

De amikor a Süveg rövid gondolkozás után végre kimondta a bűvös szót, Dahlia megnyugodhatott.

– Hollóhát!

Emma szélesen vigyorogva vonult a Hollóhát asztalához, és rögtön Dahliáékhoz ült.

– Úgy látom, van egy mentoráltad – nevetett Hugo, aztán kattintott néhány képet a boldog kislányról.

Emma pedig töretlenül faggatta őket arról, hogy hol fog aludni, milyen a klubhelyiség, egyáltalán mit jelent a Hollóhátba tartozni, érdekelte, hogy most akkor kéket kell-e hordania minden nap, egyszóval folyamatosan csak ömlött belőle a szó. Meglepő volt, hiszen amikor a peronon voltak, alig mert megszólalni. De most végre feloldódott, nyilván ebben annak is szerepe volt, hogy túlesett a beosztáson. Ráadásul Lia látta azt is, hogy a többi elsős ámuldozva nézi Emmát, amiért a „nagyok” között vannak barátai. Biztosan nem vált a népszerűsége hátrányára, hogy ismeri őket.

Nara a vacsora végén, mielőtt még iskolaelsőként el kellett mennie, Dahliához fordult.

– Ígérd meg, hogy nem viszed el Emmát sehova! Nincs szüksége James-féle beavatási szertartásra.

– Egyet kell értenem Narával, Lia.

– Mit gondoltok, én nem tudom? A tekergés nem való mindenkinek, ezzel még James is egyetértene. Különben is, Nara, nem nektek kell felkísérni az elsősöket? Emma végig veled lesz.

Nara összehúzott szemmel nézte, majd amikor megbizonyosodott róla, hogy Lia komolyan is gondolja, amit mondott, otthagyta őket, hogy tényleg az elsősökkel foglalkozzon.

– Miért érzem úgy, hogy van valami terved és nem megyünk egyből a Hollóhát toronyba? – kérdezte Hugo.

– Azért, mert ismersz – mosolygott Dahlia, majd Hugóba karolt és húzni kezdte magával.

– Akkor most nem Emmát rabolod el, hanem engem?

– Miért, baj?

Hugo nevetve megrázta a fejét.

– És megtudhatom azt is, hová viszel?

A fiú egyáltalán nem tiltakozott, bár láthatóan kíváncsi volt. Hagyta, hogy Dahlia fél kézzel belekaroljon, a másik kezével pedig közben is fényképezett.

– Sehova és mindenhova!

– Ez most úgy hangzott, mintha a kopogtató kérdezte volna. Mi az: egyszerre visz sehova és mindenhova. – Hugo összehúzott szemmel vizsgálgatta barátnőjét. – Kezdjek félni, hogy túl sok időt töltöttél Lunával?

– Nem tudom, hova megyünk, csak sétálni akarok egy kicsit a Roxfortban, amíg lehet.

És így is tettek. Néhányszor majdnem beleütköztek az elsősökbe meg a folyosókon járkáló tanárokba, de végül mindig sikeresen kikerülték őket. Dahlia nagy tapasztalatának köszönhetően senki sem vette észre őket. Egyszer még Loo-t is látták, de elég megrázónak találták tanárnak öltözve, így inkább nem mentek oda hozzá. Lia nem gondolta, hogy Loo megbüntetné őket, de akkor is jobbnak érezte, ha elkerülik. Ráadásul jól elvoltak ketten is.

Hugo folyamatosan kattintgatott, és közben magyarázta Liának, hogy miért készít egy-egy sarokról több képet is a fények miatt.

– Gondolkoztál már rajta, mi lesz, ha ennek vége? – kérdezte egyszer csak Dahlia.

A fiú megvonta a vállát.

– Talán fényképezni fogok, talán nem. Nem tudom. Sohasem érdekelt a sajtó, és nem is biztos, hogy sikerül, de...

– Már látom is magam előtt a képeidet a Reggeli Prófétában – mosolygott Lia. És tényleg látta is. Hugo fotói kétségtelenül címlapokra illettek már most is, Rose nem is tehetett volna jobbat, mint hogy belekényszeríti az öccsét a Roxforti Hírmondóba.

– Na és te?

A lány hallgatott, csak egy nagyot sóhajtott.

– Csak azt tudom, hogy ennek vége lesz. Amikor megkaptam a levelemet, választanom kellett, és én ezt a világot választottam. Boszorkány vagyok és véla. – A véla szót Lia csak halkabban tette hozzá. Egyrészt mert még mindig titok volt, másrészt mert ő maga sem tudta, mennyire érzi át igazán a vélaságát. – De közben mugli is, még ha nem is a szó szerinti értelemben. És el vagyok átkozva. Szerinted mégis mihez kezdhetnék?

Hugo letette a fényképezőgépet, azon az estén talán először.

– Akármihez. Még nem gondoltál rá, hogy pont a sokszínűséged miatt vagy különleges? Te vagy az egyik legjobb boszorkány, akit ismerek. Azt csinálsz majd, amit csak akarsz.

– Te is ott voltál, hallottad, mit mondott...

– Az átkok nem mindig úgy működnek, ahogy elsőre gondoljuk.

– Mondod ezt, hogy megvigasztalj. Elég sokat kutattunk együtt. Mondj legalább egy vélát, akinek boldog, tragédiáktól mentes élete volt! Csak egyet!

Hugo hallgatott, és ez mindennél többet mondott. Aztán mégis megszólalt.

– Mi van Harryvel? Megátkozták, rengeteg tragédia érte, mégis itt van és boldog.

– Harry mióta véla? Én eddig nem vettem észre – csóválta a fejét. – Egyébként pedig szerintem mindannyian tudjuk, hogy „A kiválasztott” más tészta. – A kiválasztottnál Dahlia idézőjeleket formált a levegőben a kezével.

– Nehogy azt hidd! Nagyon is hasonlítasz rá. Mindketten erősek vagytok és forrófejűek. Mindenki azt hiszi, hogy ez a Potter vérrel jár, de minél több időt töltök veled, annál biztosabb vagyok benne, hogy az Evanseket sem kell félteni.

– Jó lenne, ha igazad lenne.

– Az lesz – mosolygott Hugo. – És egyébként is, senki sem ismeri a jövőjét, lehet, hogy én például már holnap meghalok. Megtámad mondjuk egy elszabadult hippogriff, mert azt hiszi a vörös hajamra, hogy egy kóbor róka vagyok, és...

– Ne beszélj őrültségeket! – nevetett Lia.

– Akkor most már irány a Hollóhát torony?

– A legfontosabbat még kihagytuk – jelentette ki Dahlia.

– Nem megyek a Titkok kamrájába. – Hugo tiltakozása láttán a boszorkány megint nevetni kezdett.

– Talán nincs elég fény? – ugratta a fiút, és közben gyengéden megpöccintette a féltve őrzött fényképezőgépet. Aztán már ment is tovább, és Hugo szó nélkül követte.

A boszorkány végül a hetedik emeletre vezette, és a fiú rögtön tudta, miért.

– Máris? Nem korai még kissé elvágyódni innen?

Dahlia azonban már rótta is köröket a falszakasz előtt, amíg meg nem jelent a Szükség szobájának ajtaja. Amikor beléptek, Hugo ámulattal vegyes döbbenettel nézett körbe.

A falak halványkék színűek voltak, de ezt csak a nagyon ügyes megfigyelők vehették észre, mert csak alig maradt szabad felület, ami látszott volna. Amit nem a hatalmas szekrények és a könyvespolcok takartak el, azt falra ragasztott fényképek fedték. Volt belőlük mindenféle: fekete és fehér, emberekről, állatokról és épületekről. Az ágy fölött gyülekezett talán a legtöbb, és ezek témáját sokkal könnyebb volt megállapítani: a roxforti hétköznapokat ábrázolták. A nevető diákokat, és a legtöbbször ugyanazokat az ismerős arcokat. A magoló Narát, a kviddicsruhájában alakzatokat mutogató Lilyt, Lorcant és Lysandert, amint valami térképet böngésznek, a nevető Tiffanyt, a cikkje fölött tolla végét rágcsáló Liát. Aztán voltak szabadtéri képek Hagriddal, néhány a Mézesfalásból, amin mindenki cukorkákkal teli kézzel integetett, egyszóval minden, amire Dahlia abban a pillanatban vágyott.

– A szobám? – kérdezte Hugo.

– Meglepetés!

– De miért?

– Szeretem a szobád – jelentette ki Dahlia, és Hugo ágyára huppant. – Olyan megnyugtató.

A lány megfordult az ágyon, aztán lefeküdt úgy, hogy a keret fölötti képekre lásson. A feje alá rántotta Hugo egyik párnáját, és bámulta a fotókat.

– Azt kérdezted, szeretem-e, hogy fényképezel. Akárhányszor ezekre a képekre nézek, boldogabb leszek. Arra gondolok, hogy bármit is tartogat a jövő, ezek a pillanatok örökre megmaradnak. És itt lesznek a fotóid, hogy emlékeztessenek erre.

Hugo a lány mellé feküdt, így már ketten nézegették a képeket.

– Pontosan ezért szeretek fotózni. A lencsén keresztül minden egészen más persze, de az az igazi, amikor a kezemben tarthatom a kész képet, és aztán amikor előveszem, eszembe jut, mit éreztem akkor. Belegondolva elég önző dolog.

– Önző? – csodálkozott Dahlia.

– Mindenki azt hiszi, hogy én kimaradok valamiből, amiért nem vagyok rajta a képeken. Te is mindig nyúzol, hogy legyek rajtuk én is. Mindig szegény Lysandert szemeled ki, hogy fényképezzen, amíg odaállok.

– Még szép, különben akkor te lemaradnál!

– Pont ez az! Nem kell, hogy rajta legyek. Amikor lefényképezlek titeket, akkor nem titeket fényképezlek. Vagyis nyilván titeket fényképezlek, de... – Hugo sóhajtott, látszott, hogy próbálja minél jobban elmagyarázni, amit akar. Tőle szokatlanul még nagyon hevesen gesztikulált is, ami az ágyon fekve elég vicces volt. – Azt örökítem meg, amit akkor érzek. Az a sok fotó mind én vagyok. Nem rajtuk vagyok, hanem bennük. Ezért mondom, hogy meglehetősen önző dolog. És te még Olivert tartod egoistának – csóválta a fejét.

– Olivert ne is említsd egy lapon magaddal. – Dahlia elgondolkozott egy pillanatra. – Tudod, mit? Inkább ne is említsd, pont.

Hugo kuncogott, bár ahogy Lia most a fejük feletti egyik képet nézte, amin még elsősök voltak, rá kellett jönnie, hogy ez a kuncogás már nem is olyan volt, mint régen. Sokkal mélyebb és higgadtabb, még a legjobb pillanatokban is. A fiú éppúgy felnőtt, mint ő, és megváltozott. Már nem voltak gyerekek. Na persze még mindig Hugo volt, és mindig Hugo is marad.

– Szóval... Miért a Hollóhát?

– Soha nem adod fel, igaz?

– Hiszen ismersz – vonta meg a vállát Dahlia. – Ráadásul én is téged, és tudom, hogy ha eleget kérdezgetlek, előbb-utóbb úgyis kiszedem belőled.

– Valószínűleg így lesz. De nem ma.

– A ma pont olyan alkalmas, mint a holnap. Vagy a holnapután.

– Az lehet, de a ma egy dologra még alkalmasabb – felelte komoly arccal a fiú, és Dahlia már kezdett aggódni.

– Mire?

– Alvásra! – Hugo az oldalára gördült, és magzati pózba gömbölyödött.

– Neeem! Nem fogunk itt aludni, ezt felejtsd el!

– Te rángattál ide! – emlékeztette a fiú.

– Igen, de nem aludni. Beszélgetni.

– Hát, pedig holnap reggel óráink vannak.

– Még korán van.

Hugo döbbenten nézett.

– Nem akarlak elkeseríteni, de épp most múlt éjfél. Nincs korán.

És persze Hugónak megint igaza volt. De Dahlia sem hagyta magát, végül felrángatta az álmos szemű fiút az ágyról, aki láthatóan nem örült a dolognak, és addig ügyeskedett, amíg kevesebb, mint fél óra alatt elértek a Hollóhát toronyba anélkül, hogy elkapták volna őket.

12. fejezet

Irány a Roxfort!

Dahlia nem volt olyan gyors, mint szerette volna. A csomagok már nem lassították őket, mivel amint átlépték a falat, lebegtetni kezdte őket, de ezzel csak azt érte el, hogy Emma megtorpant, és csodálattal bámulta a repkedő bőröndöket. Még a kezét is kinyújtotta, és végighúzta az egyik alatt, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak képzeli, hogy az orruk előtt lebeg.

Ezt Dahlia még aranyosnak is találta volna, ha nem lassítja őket vissza annyira, hogy Oliver még azelőtt odaérjen, hogy elérnék a biztonságot menedéket, amit jelenleg Hugo, Nara, Lily és a többiek jelentettek.

– Már vártalak. – Oliver széles vigyora semmit sem változott, mióta utoljára látta, de persze ez nem volt meglepő, tekintve, hogy ez sajnos nem volt túl régen.

Emma feljebb emelte a fejét, hogy lássa a fiút, aztán elpirult. Fantasztikus, gondolta Dahlia, de inkább nem tette szóvá a dolgot.

– Akkor maradj itt, és várj még egy kicsit, én meg megyek a dolgomra.

A fiút láthatóan cseppet sem bosszantotta a válasza, ami őt viszont nagyon is bosszantotta.

Hirtelen Emma vékony hangját hallotta meg.

– Ő a fiúd?

Oliver felkacagott.

– Máris szimpatikus. Jó szeme van.

Dahlia csak morgott, és tiltakozva megrázta a fejét. A fiú közben leguggolt, hogy körülbelül egy magasságba kerüljön a kislánnyal.

– Oliver vagyok, te pedig...

– Emma – felelte szégyenlősen.

– Emma, akkor most mondd meg! Hát nem illenénk tökéletesen össze?

A kislány hevesen bólogatott.

– Ugyanolyan szép a hajatok – mondta.

– Hát ez fantasztikus! Most már a gyerekeket is megrontod. – Dahlia Emmához fordult. – Ne hallgass rá, nem minden arany, ami fénylik.

– Szóval elismered, hogy jóképű vagyok?

Dahlia szó nélkül újra megragadta Emma kezét, aztán az előbbinél sokkal határozottabban kezdte húzni a barátaihoz. A világ minden galleonjáért sem akart hátranézni, de Oliver nevetését még így is hallotta.

– Jól indul az év? – kérdezte Lily, és a fejével a mardekáros felé intett.

– Képtelen leszállni rólam.

– Úgy látom, nincs egyedül – mosolygott Hugo, a Dahlia kezét szorongató lányra utalva.

Emma kérdőn felnézett.

– Ő a fiúd?

Hugo rekordsebességgel kapta fel a fejét a kérdésre, és a zavara tagadhatatlan volt. Hol Emmára, hol Liára nézett, az arca pedig olyan vérvörös színt öltött, amilyet csak nagyon ritkán.

– Nem, Emma. Ő a barátom.

Lia mindenkit sorban bemutatott, és rögtön el is felejtette Olivert, amint a barátait figyelte. Hugo kattintott néhány képet Emmáról, aki ennek először nem nagyon örült. Amikor azonban a fiú megígérte, hogy készít neki belőle egy albumot, amit majd évekkel később visszanézhet, végül még nevetett is, miközben Hugo fotózta. Lorcan és Lysander arról kezdtek neki magyarázni, hogy vigyázzon a füle mögé dugott virággal, mert az ilyenekben gyakran bújnak el a babintok, de mielőtt kifejthették volna, mik azok a babintok, Lily oldalba könyökölte Lorcant, mire az rögtön elhallgatott.

Nara Albusszal beszélgetett, talán már búcsúzkodtak, hiszen Al a Roxfortba már nem jöhetett velük, szóval most tudtak még lopni néhány együtt töltött percet. Lia inkább nem is zavarta őket. Helyette Tiffel beszélgetett, aki Párizsban nyaralt, és elragadtatottan mesélt arról, hogy mennyi mindent látott.

Dahlia közben nem bírta ki, körbenézett. Rengeteg ismerős arc volt a peronon, de Jamest sehol sem látta. Remélte, hogy kijön elköszönni tőlük, de biztosan megint lefoglalta az edzője. Tényleg olyan volt, mint egy hajcsár, Lia elképzelni sem tudta, hogy bírja a fiú. Nem éppen arról volt híres, hogy betartja a szigorú szabályokat.

Amíg ezen gondolkozott, Loo lépett oda hozzájuk.

– Jó napot, Weasley professzor – ugratta, de aztán hamar rájött, hogy alig néhány óra múlva tényleg így kell majd szólítania.

– Kérlek, legalább amíg fel nem szállunk a vonatra, szólíts Loo-nak. Kérlek!

– A tanár úrnak nem tetszik az új munkája?

– A munkával semmi bajom, de nem tudom, hogy fogom kibírni, hogy ne a neveteken szólítsalak titeket.

Erre a részére Lia eddig még nem is gondolt. Elég nehéz volt az, hogy neki Weasley professzoroznia kell, de azt csak most fogta fel, hogy ezentúl nem Dahlia lesz a fiú számára, hanem Ms Dursley, esetleg Dursley kisasszony. Csodálatos, mintha nem lenne elég baja!

– Biztosan nehéz lesz, de menni fog – kapcsolódott be a társalgásba Tiff. – És ennyi áldozatot megér, hogy végre rendes Átváltoztatástan tanárunk legyen.

Lia bólintott, aztán hallgatta még egy ideig, amint Tiff és Loo Jasonről beszélgetnek. Hirtelen felindulásból Emmához fordult.

– Emma, hadd mutassam be a legjobb tanárt, akitől idén tanulni fogsz.

Loo kedvesen üdvözölte, de ez nem is lepte meg Dahliát.

– Akkor ő a fiúd? – kérdezte, hol Loo-ra, hol Liára nézve.

A boszorkány kényszeredetten felnevetett.

– Nem, Emma, ő sem az.

Loo kíváncsian felvonta a szemöldökét.

– A fiúd?

Dahlia érezte, hogy most ő pirul el.

– Befelé jövet összefutottunk Oliverrel – válaszolta egyszerűen, mintha ezzel mindent elmondott volna.

– De ugye nem...?

– Persze, hogy nem! – csattant fel a lány. – Ennyire kétségbeesettnek tűnök?

Loo nevetett.

– Nem, annak nem.

A beszélgetést a Roxfort Expressz szakította a félbe, a jelzéssel, hogy a vonat hamarosan indul. Dahlia tudta, hogy Hugo már biztosan foglalt nekik kabint, ez minden évben így ment, de hirtelen eszébe jutott, hogy arra nem is gondolt, mi lesz Emmával. Persze, elfért volna velük, de talán jobban tette volna, ha összeismerkedik néhány elsőssel.

Tiff mintha ugyanerre gondolt volna.

– Van egy ismerősöm, aki szintén most kezd a Roxfortban. Bemutatlak neki, biztos, örülni fog.

Lia biztatóan Emmára mosolygott, aztán nézte, ahogy eltűnik a vonatban Tiffel. Szép lassan mindenki elkezdett felszállni, Loo-nak is mennie kellett.

Ő is épp indulni készült, amikor hirtelen valaki megérintette a vállát.

– Csak nem gondoltad, hogy búcsú nélkül hagylak?

Dahlia ezer közül is felismerte volna a hangot, úgyhogy amint megfordult, rögtön a fiú nyakába vetette magát.

– Azt hittem, már nem jössz.

– Nélkülem nincsen roxforti indulás, ezt már tudhatnád.

James meglehetősen nyúzottnak tűnt, a ruhája lógott rajta, és Dahlia azt is észrevette, hogy még sáros a füle mögött. Edzésről jött, és láthatóan nagyon kellett sietnie, hogy még tizenegy előtt ideérjen.

– Nem is lett volna ugyanolyan, az biztos. Már az éjszakai túrák sem ugyanolyanok nélküled.

James átvetette a karját Dahlia vállán, és magával húzta a vonat felé.

– Az is csoda, hogy eddig még nem buktál le nélkülem.

– Akarod mondani, a Tekergők nélkül.

– Most megsértettél. Hiszen tudhatnád, hogy a vérbeli Tekergő áll melletted.

– Hát persze! Szeretnéd ha új köszönést is bevezetnénk a tiszteletedre?

– Új köszönést? – ráncolta a szemöldökét James, mert nem értette, mire gondol a lány.

– Hát, valami olyasmire gondoltam, mint „Esküszöm, hogy rosszban sántikálsz”.

James nevetett, aztán hirtelen irányt változtatott.

– Hová megyünk? Hugóék ott vannak! – értetlenkedett Dahlia.

– Az lehet, de nincs kedvem azt nézni, ahogy az öcsém meg a barátnője szerelmes pillantásokat váltva könnyes búcsút vesznek egymástól.

– Szóval akkor nincs könnyes búcsú? Pedig én úgy reménykedtem! – ugratta a lány Jamest.

– Mellettem maximum a nevetéstől könnyezhetsz. Egyébként is, úgy csinálnak, mintha nem tudnák mindketten, hogy Al már a héten be fog szökni, hogy meglátogassa. Persze csak miután írt egy nyálas levelet arról, hogy mennyire hiányzik neki.

– Hú, de cinikus itt valaki!

– Cinikus? Túl sokat voltál Rose-zal.

– De most komolyan! – lökte oldalba Dahlia. – Aranyosak együtt.

– Van az a szintje az aranyosnak, amitől már rosszul van az ember.

– Csak féltékeny vagy, mert te még nem éreztél így – nevetett a boszorkány.

– Honnan tudod, hogy nem? – James nevetett, de amikor Dahlia a szemébe nézett, nem a szokásos vidámságot látta. – Egyébként pedig te beszélsz? Te sem voltál még szerelmes.

– Honnan tudod, hogy nem?

A Roxfort Expressz megint sípolt, ez volt az utolsó figyelmeztetés, hogy a diákok felszálljanak. James mégis úgy döntött, hogy odamennek a többiekhez, és gyorsan elbúcsúzott a húgától.

– Aztán semmi jót ne halljak! – kacsintott James, amikor Dahlia felszállt.

Dahlia Hugóval és Narával osztozott a fülkén, mint mindig. Lilyék a többi griffendélessel ültek, és ez senkinek sem okozott gondot. Persze Nara nem sokáig maradhatott, hiszen iskolaelsőként dolga volt a prefektusokkal, de azért még így is mindig velük töltött egy kis időt.

– Emma hová tűnt? – kérdezte Hugo, amikor végre minden holmijukat sikerült elrendezniük. Nara addigra már el is tűnt, és megígérte, hogy legkésőbb egy órán belül visszatér.

– Az elsősökkel.

Hugo bólintott, aztán megint felemelte a nyakában lógó fényképezőgépet, és kattintgatni kezdett.

– Nem csináltál még elég képet? – tréfálkozott Dahlia. Természetesen tisztában volt vele, hogy ha Hugóról volt szó, akkor nem létezett olyan, hogy elég kép. Ha tehette volna, akkor még álmában is kattintgat.

– Az iskolaújságnak kell – vonta meg a vállát Hugo.

– Ennyi képpel meg tudnánk tölteni az összes idei számot – folytatta Dahlia, de a fiút egyáltalán nem zavarta, mert ő is nevetett.

– Akkor nem zavart annyira, hogy sok képet készítettem, amikor bájitaltanon kellett fotóznom – vigyorgott a fiú.

– Ezt nem ér felemlegetni! Lila trutyi csöpögött a hajamból, még jó, hogy nem akartam, hogy az kerüljön a Roxforti Hírmondóba!

– Ismerd el, hogy ha nem fotózok folyamatosan, akkor nem lett volna egyik sem elég jó neked.

– Nem én vagyok a fotós! Neked se lett volna elég jó egy olyan kép, amin úszok abban a nyálkában.

– Tévedés. Én imádom rólad azt a nyálkás képet.

Dahlia kiöltötte rá a nyelvét, mire megint nevettek. Ritkán fordult elő, hogy előkerült Hugo vicces oldala, leginkább csak akkor, amikor ketten vagy hárman voltak. De olyankor kifejezetten szórakoztató volt. Nem olyan önimádó, mint James és nem olyan tenyérbemászó, mint amikor Oliver viccesnek gondolta magát.

– Ha bárkinek is meg mered mutatni! – fenyegette Dahlia Hugót, és közben még az ujját is megrázta, bár tudta, hogy ettől a fenyegetés csak komolytalanabbnak tűnik.

– Pedig kellene egy címlapfotó a nyitószámra, és arra gondoltam...

– Ne merészeld!

– Jól van, Lia, nyugi! De ismerd el, hogy szereted, hogy fotózok!

Dahlia ezen elgondolkozott. Tulajdonképpen soha nem töprengett azon, hogy szereti-e, amit a fiú csinált. Hugónak legalább annyira része volt a fényképezőgépe, mint ahogy Narának a könyvek vagy Jamesnek a Tekergők. El sem tudta volna képzelni a gépe nélkül, és szinte furcsa lett volna, ha nem hallja rendszeres időközönként a kattogó hangot. Ráadásul Hugo tényleg tehetséges volt, és nem csak azért gondolta így, mert a barátja. Ahogy teltek az évek, ez egyre nyilvánvalóbbá vált.

– Rendben van, elismerem. Szeretem, hogy fotózol, és furcsa lenne nélküle – tartotta fel a kezét megadóan. Hugo abban a pillanatban kattintotta el megint a gépet.

– Egyébként hoztam neked valamit, bár azt hiszem, már nincs rá szükséged.

Dahlia kérdőn felvonta a szemöldökét, és kíváncsian vette el a füzetet, amit Hugo felé nyújtott.

Egy kis tanácsadó prospektus volt boszorkányoknak és varázslóknak, elképzelni sem tudta, honnan szerezte a fiú.

Hogyan ragadjunk újra pálcát?

– Tanácsok a visszaálláshoz balul elsült átkok után

Hugo kényelmetlenül ficánkolt, miközben Dahlia gyorsan átfutotta, miről is van szó.

– Tudom, hogy te nem csináltál semmilyen félresikerült átkot. De gondoltam... Gondoltam, segít, hogy egy nagy trauma után hogy lehet újra varázsolni, és...

Dahlia felpattant, és megölelte a fiút.

– Köszönöm!

Igaza volt abban, hogy már nincs szüksége a prospektusra, de attól még nagyon jó érzés volt tudni, hogy ennyire aggódott érte.

– Én is hoztam ám valamit neked.

– Nekem? – kérdezte döbbenten Hugo.

Dahlia felkapta a kosarat, amibe Petuniával egy fél élelmiszerraktárat felhalmoztak, mélyen beletúrt. Szinte rögtön megtalálta az almás pitét, és a fiúnak nyújtotta.

– De nehogy azt hidd, hogy én sütöttem!

Hugo felnevetett, és vett belőle.

– Lia, tudom, hogy te nem tudsz sütni.

– Anya csinálta – vallotta be, aztán mindent kitálalt Hugónak.

Elmesélte, mi történt Madam Malkinnál, amikor elváltak tőlük az Abszol úton – amikor szóba került a nyaklánc, Hugo rögtön Dahlia nyakára kapta a pillantását, és amikor meglátta a dáliás medált, halványan elmosolyodott –, aztán mesélt Petunia különös nyugodtságáról, és végül beszámolt az aznap reggel történtekről is.

– Szerinted megőrült? – kérdezte, mert még mindig kicsit tartott ettől a lehetőségtől.

Hugo félretette a sütit, amit addig evett, aztán megfogta mind a két kezét.

– Nem őrült meg, csak szeret téged.

– De hát régen...

– Néha kell egy kis idő, amíg rájövünk, hogy mi a helyes. Ha olyan emberek között nősz fel, mint amilyen Harry is, akkor kicsit nehezebb ezt megérteni. Vannak, akiknek nem olyan nehéz szétválasztani a jót és a rosszat, ilyen Harry is. De vannak, akik félnek, és egyszerűen csak szükségük van egy kis időre, amíg összeszedik a bátorságukat és megtalálják a helyes utat.

Dahlia oldalra döntötte a fejét, és hirtelen meg is feledkezett Petuniáról.

– Mikor lettél te ilyen... bölcs?

Hugo felnevetett.

– Hát nem a Hollóhátba kerültem?

Dahlia inkább hallgatott, és nem mondta meg a fiúnak, hogy még mindig nem érti, hogyhogy nem a Griffendélbe osztotta a Teszlek Süveg.

Valaki hirtelen felrántotta a fülke ajtaját. Lorcan és Lysander álltak ott, mögöttük pedig már érkezett Lily és Tiff is.

Lorcan amint meglátta a pitét Hugo kezében, elkiáltotta magát.

– Süti!

A következő pillanatban már nyakig volt a kosárban. Lily nagyot sóhajtott, a szemét forgatta és Dahlia felé tátogta, hogy: Sajnálom.

Dahlia csak megvonta a vállát, aztán visszatátogta: Fiúk.

Hugo még próbálta menteni a menthetőt, és legalább a saját adagját eltávolítani az ikrek tűzvonalából. Dahlia rákacsintott, aztán anélkül hogy elővette volna a pálcáját, Hugo felé lebegtetett egy újabb szelet almás pitét.

– Anya neked sütötte, szóval megérdemled.

– Nekem? – kérdezte csodálkozva Hugo.

– Jó benyomást tehettél rá, ha varázsló létedre még a kedvenc sütidet is megjegyezte.

– De hát én nem csináltam semmit, csak...

– Csak magadat adtad. A cuki varázsló, akinek még a megátalkodott mugli anyám sem tud ellenállni.

Hugo elpirult, amitől valamiért még hangsúlyosabbak lettek a szeplők az arcán, és inkább tovább ette a sütijét. Dahlia lehuppant mellé, mert a többiek elfoglalták a helyét, aztán boldogan nézte, ahogy a barátai tömik magukba az otthonról hozott ételeket. Amikor a büfékocsi megérkezett, a boszorkány csak benézett, és a fejét csóválva haladt is tovább – itt már nem volt szükség rá.