A név, amellyel nem nevezünk  

Posted by Deszy in

Az alábbi cikk - Ha még nem olvastad a 21. fejezetet, ami tegnap került fel, akkor hajrá, mert apró spoiler lehet a meglepi: http://hpfic.blogspot.com/2012/05/egy-dursley-roxfortban-21-fejezet.html - SPOILER a Roxforti Hírmondó egyik számából származó részlet. 

Nagyon remélem, hogy tetszeni fog ez a meglepi is, és a hozzászólásoknak nagyon örülök! :D Lehet tippelni arra is, hogy vajon ki írta...


A név, amellyel nem nevezünk


A cikket kezdjük is egy tabuval, hogy aztán nyugodt lélekkel olvashassunk tovább!

Voldemort.

Tessék, kimondtam. Vagyis leírtam. Innentől már hátradőlhet mindenki, hiszen a nehezén túl vagyunk.

A nem nevén nevezés nem új keletű dolog. Nem a Sötét Nagyúrnak köszönhető, hogy elterjedt, eddig maximum csak nem tudtunk róla. A dolog nagyon is régre nyúlik vissza. Sokak számára meglepő lehet, de nem tőlünk, varázslóktól és boszorkányoktól ered, hanem varázstalan társainktól, a mugliktól.

A korai kultúrákat mélyen átitatta az ismeretlentől való félelem. A muglik mindenhol varázslatot sejtettek, még ott is, ahol szó sem volt ilyesmiről. Így született meg az úgynevezett tabu. Amikor egy szokás vagy tevékenység tabunak számít, akkor azt tilos folytatni, megtenni. Amikor egy szó vagy kifejezés tabunak számít, azt nem szabad kimondani.

El sem hinnénk, hogy milyen dolgok számítottak tabunak. Gondoltatok már például arra, hogy a szarvas vagy a farkas szavaink honnan erednek? Ugye nem? Pedig ez is a nevén nem nevezésnek köszönhető.

Adott két állat, amelyeket a muglik különböző okok miatt ugyan, de veszélyesnek tartottak. És ha kimondják a nevüket, akkor úgymond a falra festik az ördögöt, és a veszélyes jószágok még esetleg tényleg megjelenhetnek. Mit lehet akkor tenni? Írjuk körül őket! Az a szarvas és az a farkas állat. Ezek az alakok később lerövidültek, és bár az volt a cél, hogy elkerüljék az állatok nevének kimondását, pontosan az ellenkezőjét sikerült elérniük: akaratlanul is nevet adtak. És mint tudjuk, a neveknek ereje van.

Ez a szokás idővel végül eltűnt, de néha-néha megint felütötte a fejét, nem kis derültséget okozva a varázslók között. A leghíresebb nem nevén nevező a Babonás Bibericként ismertté vált középkori varázsló. Biberic annyira rettegett egyes lények nevének kiejtésétől, hogy élete végére már szinte semmit sem nevezett a nevén. Olyan kifejezéseket használt, mint a dolog, az a valami, és egyes források szerint tőle származik az izé szó is. Ahogy teltek az évek, Biberic egyre kevesebb szót mert kiejteni, és végül már alig értették meg, hogy mit akar elmondani. Babonás Biberic végül a halálát is félelmének köszönhette. Amikor megtámadta egy lethifold, képtelen volt kimondani a patrónus megidézéséhez szükséges szavakat, így végül a szörnyeteg bekebelezte.

A ma a legtöbb varázsló által Tudjukkiként ismert sötét varázsló gonoszsága olyannyira mély nyomot hagyott a varázslótársadalom kollektív tudatán, hogy nevét csak kevesen merik kiejteni. Sőt akadnak, akik nem is ismerik valódi kilétét.

De rántsuk le a leplet róla! Tom Rowle Denem néven jött a világra, örökölve édesapja, a mugli Tom Denem nevét. Származását ő maga is szégyellte, megvetette mugli gyökereit. Ennek hatására találta ki a nevet, amitől mindenki retteg: Voldemort. A történelembe már ezen a néven vonult be, de saját kortársai közül is csak kevesen merték így nevezni. (Közéjük tartozott két legnagyobb ellenfele, Albus Dumbledore és Harry Potter, illetve az őket követők körének, a Főnix rendjének és Dumbledore seregének tagjai.) Így ragadt rajta az Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén kifejezés, aminek rövidült alakja a Tudodki és a Tudjukki. Követői, a Halálfalók szintén más néven szólították, egyszerűen Sötét Nagyúrnak.

És habár Voldemort már hosszú évek óta legyőzetett, a rettegés még mindig él. Hiába folytatnak a kor nagy varázslói és boszorkányai – köztük igazgatónőnk, Minerva McGalagony professzor is – hadjáratot a szokás ellen, még mindig csak kevesen veszik a bátorságot, hogy Voldemortnak vagy Tom Denemnek nevezzék minden idők legsötétebb mágusát.

De álljunk meg egy pillanatra, és gondolkozzunk el egy kicsit! Babonás Bibericket például valószínűleg mindannyian viccesnek, esetleg szánandónak tartjuk. Az viszont már eszünkbe sem jut, hogy amikor Tudjukkiként emlegetjük Voldemortot, mi is pontosan ugyanazt tesszük, amit ő. Egy bölcs varázsló mondta egyszer: „A dolgokat mindig nevükön kell nevezni. Ha félsz a névtől, félni fogsz magától a dologtól is.”

Egy Dursley Roxfortban - 21. fejezet  

Posted by Deszy in


21. fejezet
Szakkörtag kerestetik


Dahlia Potter. Nem is hangzik rosszul. És legnagyobb megelégedésére, amikor meghallotta Jamest, amint ezt mondja, átjárta a melegség. A Potter család, de még a Weasleyk is, rögtön szeretettel fogadták, és egy percig sem éreztették vele, hogy ő más lenne, valamiféle különc. Még amiatt sem haragudtak rá, amit a szülei tettek Harryvel gyerekkorában, pedig Dahlia maga így érzett.

A Potter Fan Klub gyűlése ezután már nem is volt olyan szörnyű. Kiderült, hogy a Potterré avatás nem vált teljessé azzal, hogy James Dahlia Potternek nevezte őt. A klubtól kapott egy kitűzőt, amin egy villám csapott le néhány másodpercenként, azután pedig random olyasmiket írt ki, hogy „A kis túlélő”, „A kiválasztott” vagy „A nagy megmentő”.

Miután a csapat befogadta, a klub valóban szektává alakult. Le kellett ülniük egy nagy körben, aztán kiadták a feladatot is. Mindenkinek el kellett mesélnie a kedvenc történetét a kis túlélővel kapcsolatban.

Dahlia csak ült, és hallgatta, ahogy a keményvonalas rajongók hihetetlennél hihetetlenebb dolgokat mesélnek Harryvel kapcsolatban. Némelyiket el se akarta hinni. De amikor oldalra pillantott, megerősítést várva, Hugo mindig csak bólintott, jelezve, hogy a rajongók lehet, hogy kicsit túlzásba viszik a szeretetet, de amit mondanak, az igaz.

Dahliának el kellett ismernie, hogy egy dologra mindenképp jó volt a klubgyűlés: megismerni az unokatestvérét. Nem gondolta, hogy bármennyivel több információt találhatna róla, mint amit a körülötte üldögélők tudhatnak, főleg ha azt is figyelembe veszi, hogy két gyereke is ott van mellette.

Valamennyit már ismert a történetek közül. De most jött csak rá igazán, hogy ki is Harry, és miért van egész rajongótábora. Elképesztő dolgokat élt át: megszerezte a bölcsek kövét, járt a titkok kamrájában, ahol megmentette a feleségét – az egyik lány úgy adta elő a történetet, mint valami szappanoperát, a végét még meg is könnyezte, James legnagyobb örömére, aki alig tudta elfojtani a nevetést, amint apját csillogó páncélban harcoló hercegként festették le –, megnyerte a Trimágus Tusát – bár Dahliának fogalma sem volt róla, hogy az mi lehet –, és legyőzte Őt, Akit Nem Nevezünk Nevént.

Amikor az egyik lány ezt kimondta, James közbeszólt:

– Voldemortot.

Erre az egy szavára először néma csend lett, aztán mindenki elhűlve sugdolózni kezdett. Csak Dahlia figyelte értetlenül az eseményeket.

– A legtöbben még most sem merik kiejteni a nevét, mert félnek, hogy zombiként tér majd vissza.

– Még most sem? – kérdezte meg a fiút, de Lily válaszolt helyette.

– Elég hosszú történet, de csak nagyon kevesen merték kiejteni a nevét. Aztán még a tabut is rátették, úgyhogy a halálfalók garantáltan megtaláltak mindenkit, akik ki merték ejteni a nevét.

– Így ragadt rajta a varázslókon a tudodkizés. A legrosszabb az egészben, hogy Voldemort valószínűleg örülne, ha tudná, hogy a nevét még ma is félik – mondta lemondóan Hugo.

– Nos, akkor Voldemort – mosolygott Dahlia Hugóra, aztán visszafordult, és várta, hogy folytassák a történeteket.

Ám kiderült, hogy addigra a kör már majdnem körbeért, és most Hugón, Lilyn és James-en volt a sor. Mindenki tátott szájjal figyelt, mert remélték, hogy Harry rokonaitól olyan történeteket hallhatnak, amilyet még soha.

– Öhm... – köszörülte meg a torkát Hugo. – Négy éves voltam, amikor megkaptam az első seprűmet Harry bácsitól és Ginny nénitől. Apa kicsit mérges is volt, hogy megelőzték, de aztán Anya megnyugtatta, hogy az első versenyseprűt majd veheti ő. Aztán Harry bácsi és Apa kivittek a kertbe. Megmutatták, hogy kell repülni vele. Kviddicsezni is Harry bácsi tanított meg.

– Húúú – irigykedett a tömeg. – A Roxfort legfiatalabb fogója tanított! Nem semmi.

Hugo elpirult, amivel jelezte, hogy többet nem kíván mesélni.

– Engem Anya tanított kviddicsezni – vette át a szót Lily. – Viszont Apa egyszer elvitt magával a Mágiaügyi Minisztériumba, és bemutatott pár embernek. Aztán elvitt az egyik nyomozásra is. Kingsley szerint belőlem is híres auror lesz egyszer.

Dahlia hallotta Lily hangjából, hogy tényleg nagyon tetszett neki a dolog, és kifejezetten hízelgett neki, amit a Kingsley nevű ember mondott neki.

– Kingsley? Kingsley Shacklebolt, a mágiaügyi miniszter?

Lily bólintott, aztán Jamesre nézett.

James mintha egy ideig gondolkozott volna, hogy mit is mondjon. Dahlia arra számított, hogy valami nagyon viccessel vagy felháborítóval fog előrukkolni, de végül meg kellett lepődnie.

– Megtanított patrónust idézni.

Dahliának fogalma sem volt, mi az a patrónus, de úgy tűnt, rajta kívül mindenki tudja.

– Megmutatod? – kérdezték kórusban.

James pedig, aki eddig mintha lubickolt volna abban, hogy körülrajongják, megrázta a fejét. Aztán a könyörgésre nemet mondott. Hiába kérték tőle, nem lehetett meggyőzni.

A hangulat kicsit megváltozott. Mindenki csalódottnak látszott, és Dahlia is ezt érezte. Nagyon kíváncsi volt, hogy mi az a patrónus. Biztos volt benne, hogy valami különleges dolog, mert annyira izgatottak lettek.

De nem volt ideje, hogy megkérdezze Hugót vagy Lilyt, hogy miről is van szó, mert hirtelen az összes szempár rá szegeződött.

Pánikba esett, amikor rájött, hogy miért.

Az ő történetét akarták.

Így Dahlia végül mesélni kezdett. Elmesélte az első napját a varázsvilágban. Hogy hogyan ment érte Harry, aztán hogyan vitte el az Abszol útra. Persze voltak részek, amiket kihagyott. Senkinek semmi köze nem volt hozzá például, hogy milyen a pálcája. Ez annyira intim dolognak tűnt, főleg Ollivander furcsa megjegyzései miatt, hogy egyáltalán nem akarta megosztani a közönséggel.

Úgy tűnt, a Potter rajongók ennek ellenére elégedettek voltak, mert miután befejezte, tapsoltak. Aztán a gyűlés véget ért, mivel már besötétedett, és mindenkinek vissza kellett mennie a háza klubhelyiségébe. Néhányan azért még kihasználták a lehetőséget, és odamentek Dahliához bemutatkozni. Egy Magda nevű, duci lány, egy Michael nevű pattanásos fiú, és egy végzősnek látszó, Kate nevű lány.

Dahlia, Hugo, Lily és James együtt indultak el, és Dahlia nem bírta megállni, hogy megkérdezze Jamest:

– Mi az a patrónus?

– A patrónus bűbáj egy varázsige. A patrónus maga egy pozitív erőtér, amivel el lehet riasztani bizonyos sötét lényeket.

– Á, értem. De ez miért olyan különleges?

– Ez egy elég nehéz varázslat. És Apa életében elég fontos szerepe volt. Életeket mentett vele. A sajátját is.

– És akkor miért nem mutattad meg?

– Tudod, a patrónus elég személyes. Az inkarnálódott patrónusok mindenkinek más alakot vesznek fel. Vannak, akik szerint a megidéző lelke jelenik meg.

Dahlia ettől csak még kíváncsibb lett, és legszívesebben megkérdezte volna Jamest, hogy mi a patrónusa. De az alapján, amit a fiú mondott, Dahlia ezt tolakodónak érezte volna. Hugo és Lily már jó pár lépéssel előrébb jártak, mint ők. De James váratlanul megszólalt:

– Egyszer majd megmutatom.

Már amúgy is úgy érezte, hogy teljesen befogadták a családba, de ez az egyetlen mondat mindennél többet jelentett Dahliának.

– Mit mutatsz meg? – kérdezte mögülük egy ismerős hang.

– Neked is szia, Loo.

– Szóval... Mit mutatsz meg? – kérdezte az említett.

– Épp a patrónusokról beszélgettünk.

– Az enyém delfin – vágta rá Loo gondolkodás nélkül. Ő sokkal lazábban kezelte az egész patrónus dolgot, mint James.

Ezután nem sokkal megérkeztek oda, ahol el kellett válniuk. Loo, Lily és James elindultak a Griffendél klubhelyiségébe, Hugo és Dahlia pedig a Hollóhát tornya felé vették az irányt. Amikor elváltak, James még visszaszólt neki:

– Jó éjt, Dahlia Potter – kacsintott, aztán eltűnt az egyik átjáróban.


A napok pedig csak rohantak, és Dahliának rá kellett jönnie, hogy a Roxfort sem egyszerűbb, mint bármelyik mugli iskola. Sőt... Annyi leckét kaptak, amennyit a régi iskolájában soha. Ennek ellenére eszébe sem jutott panaszkodni. Kiderült, hogy a hollóhátasok azért is lehetnek ilyen jók a tanulásban, mert okosak, hanem mert segítenek egymásnak. Ha valamit nem értettek, rögtön ott termett egy felsőbb éves, hogy segítsen nekik. De soha nem megoldották helyettük, hanem megpróbálták őket rávezetni a megoldásra. És ha felsőbb évesek épp nem is voltak a közelben, Nara mindig mindent leírt, olyan volt, mint egy jegyzetelőgép.

Ez még kiegészült a ház kopogtatójának feladványaival, és a sok aprósággal, amelyeket Dahlia nem az órán tanult, hanem valamelyik Pottertől vagy Weasleytől. Úgy érezte, soha nem lesz elég ideje, hogy mindent megtanuljon a varázsvilágról, amit lehet, de nagyon igyekezett megjegyezni, amit csak lehetett.

Dahlia régebben nem értette azt sem, hogy a bentlakásos iskolákban vajon mit csinálnak a diákok az órákon kívül. A Roxfortban pedig nem volt még tévé vagy számítógép sem. De legnagyobb meglepetésére soha nem unatkozott. Mindig ott volt vele valamelyik barátja, vagy felment meglátogatni Vedát, és a szüleinek is rendszeresen írt, bár gyanította, hogy őket a legkevésbé sem vigasztalta, hogy végre át tudta változtatni a gyufát.

Aztán az élet a Roxfortban Dahlia számára váratlanul még eseménydúsabbá vált.

Először csak a kviddicsválogatók kezdődtek meg, de ez őket nem érintette. Hugo viszont kirángatta Dahliát, hogy megnézzék ők is. De nem csak a Hollóhát válogatását nézték meg, hanem a Griffendélét is. És Dahliát ez még jobban is érdekelte, mint a saját háza csapata.

Loo, James és Albus is a csapat tagjai voltak a korábbi években, ennek ellenére nekik is indulniuk kellett. Dahlia még soha nem látott senkit kviddicsezni. És habár most is csak bizonyos mozzanokat láthatott belőle, hiszen a játékosokat egyesével tesztelték, nem pedig csapatban. De Hugo és Lily is ott voltak velük, és próbálták elmagyarázni neki és Narának a szabályokat. Ha pedig egy-egy szebb cselet láttak valakitől, szinte már szakmai mélységekbe merültek.

Dahlia nagyon szurkolt a fiúknak, de hamar rájött, hogy a válogató számukra tényleg csak formaság. Elképesztőek voltak. Úgy siklottak a levegőben, mintha csak oda teremtették volna őket.

Loo őrző volt, és néhány csavart labda kivételével mindent kivédett. A legjobb focikapus is eltörpült mellette. James a hajtó posztra pályázott, ő volt az egyik a kevésből, aki képes volt kicselezni Loot. Albusnak látszólag sokkal könnyebb dolga volt, csak egy apró labdát kellett kergetnie. Legalábbis Dahlia először azt hitte, hogy ez könnyű. De aztán a kis golyó – Hugo szerint a cikesz – pillanatok alatt eltűnt, és fogalma sem volt, merre lehet. Albus viszont megtalálta, nem is egyszer.

Így végül senki nem lepődött meg rajta, hogy mind a hárman bekerültek a csapatba.

– Nem hiszem, hogy lesz esélye a Hollóhátnak – csipkelődött Lily.

– Most lehet, de majd jövőre – mondta Hugo, és magabiztosnak tűnt.

– Pedig én is ott leszek.

– Én pedig a miénkben.

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy leversz, mert lány vagyok? – kérdezte Lily felháborodottan.

– Anyád egy csak boszorkányokból álló csapatban játszott. Komolyan azt hiszed, nem tudom, hogy ti is lehettek jók? Ráadásul játszottam is már veled.

– Akkor elismered, hogy jobb vagyok, mint te?

– Ezt nem mondtam, csak azt, hogy nem vagy rossz.
Ezt még hosszú percekig folytatták, és Dahlia örömmel figyelte őket. Hugo csak ritkán tűnt ennyire felszabadultnak és önbizalommal telinek, főleg ha nem volt nála a fényképezőgépe. De Lily tényleg olyan volt neki, mint egy testvér.


Nem sokkal a kviddicsválogató után újabb izgalom várt rájuk egy hirdetmény formájában. Dahlia sokáig nem is tudta, hogy mi lehet az, de az egész klubhelyiség felbolydult.

Amikor sikerült odafurakodniuk a tömegen keresztül, kiderült, hogy a kötelező órákon kívüli szakkörök listáját tették ki.

Dahlia gyorsan átfutotta a listát, aztán kérdőn nézett Hugóra és Narára.

– Nem tudom, mi lehet az a Köpkő Szakkör, de én inkább kihagyom.

– A Párbajszakkörre viszont fel kell írnunk magunkat. Mindig eljön Harry bácsi és Apa, ők tartják.

Hugo azzal a lendülettel fel is írta a nevét a papírra, de aztán a keze hirtelen megállt a levegőben.

– Mi az? – kérdezte Nara.

– Már fel vagyok írva az egyikre.

– Hogyhogy fel vagy írva?

– Ott a nevem. És nem is csak simán. Azt írják, hogy lehet nálam jelentkezni.

Nara és Dahlia is megnézték. Hugónak igaza volt.

Közvetlenül a kör neve alatt ott állt:


Jelentkezni lehet Rose és Hugo Weasleynél


Aztán odanéztek, hogy milyen tevékenységről van is szó.


Roxforti Hírmondó Szerkesztőség


– Roxforti Hírmondó? Az az iskolaújság?

– Valószínűleg – mondta Nara. – De nem tudtam, hogy van ilyen. A Roxfort történetében nem írták, és Anya sem mesélt róla.

– Azért mert nincs is ilyen. – Hugo teljesen elsápadt. – Eddig legalábbis nem volt.

– És miért nem szóltál? Ez nagyon jó ötlet.

– Mert én nem vagyok benne. Nem vagyok újságíró, és azok alapján, akikkel már találkoztam, nem is akarok az lenni. – Itt tartott egy kis szünetet, és hatalmasat sóhajtott. – Rose.


Oliver Prince  

Posted by Deszy in


Oliver Alston Prince


Ez már a Végzősökbéli Oliver



























Oliver Alston Prince október 13-án született. Ő Eileert Prince és Ornella Rosier egyetlen gyermeke, egyben a családi vagyon örököse. Aranyvérű.

Oliver olyan családban nőtt fel, ahol a szokásos családi szerepek némileg megfordultak. A Prince családban mindig Ornella hordta a nadrágot, mindenben ő hozott döntéseket, férjét afféle bábuként irányítja, de neki ez tökéletesen meg is felel így, ameddig Ornella nem szól bele a személyes dolgaiba. (Ami nagyjából az ivást és a szeretők váltogatását jelenti.) Oliver szüleié nem szerelmi házasság volt, a cél mindig is az aranyvér tisztán tartása volt.

Oliver ezzel már egészen kis korától kezdve tisztában volt. Édesanyja keményszívű, az egyetlen akit szeret magán kívül, az Oliver, az ő kis hercege. Ő az egyetlen, akinek nem kell elviselnie Ornella vasszigorát, ami a családi kastélyban uralkodik. Így Olivernek mindig mindent ki szabadott próbálnia. Oliver ennek a szeretetnek és rajongásnak hála, tökéletesen biztos benne, hogy nála szebb, okosabb és jobb varázslót nem is hordott még hátán a Föld.

Ám Ornella ennek ellenére nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy ha el is kényezteti, ne váljon a gyerekéből egy üresfejű hólyag. Oliver mellé korán felfogadták a legjobb tanárokat. Mindenről tanult, amiről édesanyja úgy gondolta, hasznos lehet: az íráson és olvasáson kívül tanult latinul és franciául, fejből ismeri a családi genealógiát és az összes aranyvérű család családfáját is...

Oliver pontosan e két dolognak köszönheti azt, aki. Értelmes gyerekként hamar felismerte, hogy hiába szereti az édesanyját, nem kíván olyan helyzetbe kerülni, mint az apja. Elhatározta, hogy ha valaha megnősül, akkor csak olyan nőt választ, akit irányíthat.

Emellett elhatározta, hogy őt soha senki nem fogja irányítani. Amikor a nagyanyja egyszer említést tett róla, hogy nincs olyan „jóvágású fiatalember, akinek jól állna a hosszú lobonc”, Oliver a fejébe vette, hogy márpedig ő „csakazértis” megnöveszti a haját. Fel sem merült benne a gondolat, hogy ne állnak jól neki, hiszen ő mindig jól néz ki. (Mellesleg ebben az esetben igaza volt, a hosszú haj tényleg jól áll neki.) Amikor a családtagjai – beleértve Ornellát és az apját is – próbálták meggyőzni, ő hajthatatlan maradt. A haját azóta sem vágta le senki.

Oliver a roxforti beosztási ceremónián teljesen magabiztos volt, egyáltalán nem izgult. Egyrészt mert tökéletesen biztos volt magában és a képességeiben, másrészt mert családjának mindkét ágán generációk óta mindenki a Mardekárba került.

Oliver pálcája nyír, sárkányszívizomhúr maggal, 14 hüvelyk, közepesen merev.

Olivernek VAN háziállata, egy varangy, amit azért szerzett be, hogy idegesítse vele a rokonait. 

Oliver mumusa saját maga egy elferdített jövőbeli mása, aki olyanná vált, mint az apja.

Álomfény  

Posted by Deszy in

Gonosz meglepi! *gonosz vigyorral* Kíváncsian várom a mérges, gonosznak tituláló, a kíváncsi és egyéb hozzászólásokat! Addig is ha ajánlhatok hozzá zenét (természetesen nem kötelező, mindenesetre, én erre a zenére írtam):

 

Ja, és boldog 210. Facebook oldal tagot mindenkinek! *újabb vigyor, gonosz és elégedett*
Aki még nem tette meg, szabad csatlakozni az oldalhoz! ;) http://www.facebook.com/deszyirasai

Álomfény


Illatok. Fények. Álom.

Tudtam, hogy álmodom. A valóságban is gyönyörű volt, de ha ezt a sugárzó szépséget nem álmomban látom, már megvakultam volna.

Nem a szokásos hollóhátas talárt viselte. Még csak nem is a többi ruháját, amiket akkor vett fel, amikor nem volt tanítás. Testhez simuló halványkék, szinte már fehér selyemruhát viselt. A földig ért, és a kis uszály minden egyes lépéssel aprót rándult, ahogy végigsiklott a kövön. De még ez sem volt igaz. Nem csupán lépett, inkább úszott a levegőben, olyan kecses volt.

Hosszú, szőke haja lágy hullámokban omlott alá, egészen a derekáig ért. Minden porcikáját ismertem, és tudtam, hogy az életben nem ilyen hosszú a haja. Álombéli tündér, kísért és gyötör. A kezem már szinte fájt, annyira meg akartam érinteni. Bele akartam mártani a kezem a selymes tincsek közé, meg akartam szagolni, hogy az illata mindenem betöltse.

Csak amikor kinyújtottam a kezem, jöttem rá, hogy a fény belőle árad. A haja világított a legerősebben, de porcelánfehér bőréből is áradtak az ezüst sugarak.

Ajkai rózsaszínek és teltek voltak, mintha csak arra várnának, hogy valaki megcsókolja őket. Én.

Ártatlanul, mégis kacéran nézett rám, és bár a szája nem mosolygott, a szeme igen. Az a smaragdzöld szempár, amely kifürkészte a legrejtettebb titkaim.

Nem bírtam tovább, szólnom kellett, figyelmeztetnem, hívnom, kérnem, könyörögnöm, fohászkodnom...

– Dahlia – suttogtam. Közben pedig arra gondoltam, hogy a Delila talán találóbb lenne.

De ez nem volt elég. Ezen a néven ismerte mindenki. Nekem az kellett, hogy csak az enyém legyen. Ki akartam mondani a nevet, amely mindig a fejemben járt, ahogy mindig szólítani akartam, kedveskedve, szeretve, ölelve őt. De sosem mertem.

Ez viszont egy álom, nem igaz? Itt mindent szabad.

Felálltam, és helyette tettem meg a két lépést, ami még elválasztott tőle.

Meg kellett érintetem, de nem voltam mohó. Lassan, félve, hogy ha hozzáérek eltűnik, felé nyújtottam a kezem. Puhán végigsimítottam az arcán, amelyen halvány pír jelent meg. Nem tűnt el.

Aztán közelebb hajoltam, és az ajkaimmal finoman súroltam a fülét, ahogy rekedtes hangon kiejtettem a nevet, amely csak az enyém volt számára.

– Dala...

Május 2.  

Posted by Deszy in


Május 2.


A születésnap vidám ünnep. Néhány idősebb nőtől eltekintve, akik csak az öregedést és a ráncaikat látják egyre hangsúlyosabban – de persze ezen is segít néhány jól irányzott varázsige –, a születésnapját mindenki megünnepli. Ezen a napon az emberek szerettei tisztelegnek az élet előtt, és hálát adnak, amiért abban a szerencsében van részük, hogy ismerhetik az embert.

Persze a születésnap tárgyiasult ünnep: torta, gyertyák, ajándékok.

De mi van akkor, ha a születésnapod gyásznap? Ha azon a napon születtél, amikor annyian vesztették el szeretteiket, amikor milliónyi könnycsepp hullott?


***


Vic csak várt, és várt. Hisz végtére is ez volt az első szülinapja, amióta Teddy és ő összejöttek. Csak elvárható lenne, hogy felköszöntse, nem igaz? Nem várja el, hogy drága ajándékot kapjon tőle, de legalább egy szülinapi csók jólesett volna neki.

Már délután három óra volt, de a varázsló még mindig nem bukkant fel.

Nyilván kötelessége részt venni a Győzelem napi parádén, de annak már rég vége.

Vic fel-alá járkált a szobájában, olyan ideges és dühös volt, hogy még az ajándékait sem nyitotta ki. Végül teljesen kétségbe esett. Teddy szereti őt, tehát nem felejtette volna el a szülinapját. Márpedig ha nem elfelejtette, akkor valami baja van. Mi van, ha megsérült, és ő nem is tud róla? Négy órakor végül döntésre jutott, és hoppanált. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez.

De Teddy nem volt sem a Minisztériumban, sem az ünnepi forgatagban. Vic már tényleg kezdett aggódni. Harryéknél sem találta, így végül elment az egyetlen megmaradt helyre, ahol lehetett.

Andromedáról első ránézésre nem lehetett megmondani, hogy Teddy rokona. Hosszú, ősz hajában még akadt néhány barna tincs, amelyek eredeti hajszínét jelezték, szeme pedig egészen sötét, már majdnem fekete volt.

Akárhányszor ránézett, Victoire elgondolkozott, vajon hogy nézne ki a fiú, ha nem lenne metamorfmágus. Vajon neki is ilyen barna haja lenne és ilyen sötét szeme?

– Nem láttad Teddyt, Dromeda? – kérdezte, miután a boszorkány beinvitálta. Az asszony mindig nagyon kedves volt vele, és szerette, ha a becenevén szólítják. – Nem találom sehol, és már kezdek aggódni.

Az idős boszorkány arca hirtelen teljesen megváltozott.

– Próbáltad már a temetőben? Ilyenkor mindig oda szokott menni.

– A te...? – mielőtt azonban Vic befejezhette volna a kérdést, megértette. Neki ez a nap a szülinapja volt, és másodsorban is csak a Győzelem napja. De Teddy ezen a napon vesztette el a szüleit. El se akarta hinni, hogy megfeledkezett róla.

Még ő volt dühös, amiért a fiő megfeledkezett a születésnapjáról, amikor neki kellett volna ott lennie Teddyvel és vigasztalni őt.

Gyorsan megköszönte, aztán megint hoppanált.

A temető tele volt. Vic csak néhányszor járt itt, mert szerencsére még egyik szerettét sem veszítette el. Éltek a nagyszülei és a szülei is. A temető azonban most tele volt olyanokkal, mint Teddy. Akik az apjukat, az anyjukat, a testvéreiket, a barátaikat vesztették el a csatában Voldemort ellen.

Vic soha nem gondolkozott rajta, hogy miért pont ez a neve. Ismerte a történetet, kis korától fogva. Megszokta, hogy így hívják, és nem törődött vele, hogy miért.

De most, ahogy ott állt, és nézte Teddyt a rágógumi-rózsaszín hajával, ahogyan virágot tesz a szülei sírjára, mindent átértékelt. A Győzelem napja nem csupán egy ünnep, hanem a gyász és a boldogság ünnepe egyszerre.

Teddy egész kis korától gyászol, még ha jól is titkolja. És ő pont ezt szerette benne. Olyasmire volt képes, amit Victoire nagyon tisztelt: hiába vesztette el a szüleit, hiába élt át annyi szörnyűséget, képes volt rá, hogy megőrizze az életörömét.

Most is, a szülei sírjánál rózsaszín hajjal álldogált, és mosolygott. A szemében szomorúság csillogott, de az ajka felfelé görbült.

Vic szó nélkül mellé sétált, átölelte a derekát, és a vállára hajtotta a fejét. Nem tudott volna mit mondani, és nem is volt szükség rá. Néma csendben álltak még néhány percig, és Vic Teddy helyett is sírt.

Aztán Teddy egyszer csak lehajolt, és végigsimította szülei sírkövét. Vic csak most vette észre a fiú kezében a csokrot, hogy rátette a kőre. A sárga virágok elnyújtott harangok voltak, amelyek szorosan egymás mellett csüngtek a szárról. Rögtön felismerte: farkasölőfű.

Aztán Teddy felállt, egyetlen szó nélkül megfogta a lány kezét, és húzni kezdte a temető bejárata felé.

Amint kiléptek a temető kapuján, a fiú válláról mintha mázsás súlyok hullottak volna le. Vett egy nagy lélegzetet, aztán váratlanul nyomott egy csókot Vic arcára.

– Ezt meg miért kaptam?

– Hisz ma van a szülinapod! Csak nem gondoltad, hogy elfelejtettem? – mosolygott Teddy, és kékre változtatta a szeme színét, mert tudta, hogy az tetszik a lánynak. A haját azonban meghagyta rózsaszínnek. – És mert szeretlek!

Gyöngyvirág  

Posted by Deszy in

Ez egy kis meglepi novella Loo-val a főszerepben. 

Egy kis előzetes infó hozzá: 
Franciaországban 1561 óta május 1-jén tartják a gyöngyvirág ünnepét (fête du muguet), mivel IX. Károly ekkor tette hivatalos aktussá azt a néphagyományt, amely szerint az ezen a napon ajándékba adott gyöngyvirágszál szerencsét hoz.



Gyöngyvirág


Loo korán kelt, mert szerette maga megkeresni a virágokat, amelyeket ajándékba szánt. Gyorsan felöltözött, és amikor kész volt, egy olyan helyre hoppanált, ahol biztosan talál gyöngyvirágot.

Az erdő, ahol néhány pillanattal később felbukkant, megőrizte a civilizálatlan bájt. Nem hódították meg a muglik gépei, és Loo most ennek jobban örült, mint bármikor. Nem először járt az évszázados tölgyek között. Szeretett néha idejönni, amikor egyedül akart lenni. Egy erdő a semmi közepén, a levegőben burjánzik az élet, a fűszálak között rejtett bűbáj rejlik. Itt mindig egyedül lehetett, és gondolkozhatott.

Így jött rá arra is, hogy itt minden évben rengeteg a gyöngyvirág. Az édes illat most is mindent belengett, és a nagy, zöld levelek között elő-előbukkant egy-egy apró fehér harangocska.

Loo nem sokáig tétovázott, lehajolt, aztán minden egyes levelet óvatosan félrehajtott, hogy meglássa a köztük megbújó virágokat. Közvetlenül a tövüknél törte le őket, hogy a száruk minél hosszabb legyen.

Amikor már elég nagy csokrot szedett, dehoppanált.

A szobájában már várták az előre odakészített szalagok, mind különböző színű, aszerint hogy kinek szánta őket.

Fehér szalag az édesanyjának, a tiszta szeretet miatt, amit tőle kapott.

Kék a nővéreinek, a tenger mellett együtt töltök szép emlékekért.

Sárga a barátoknak, akikre mindig számíthat.

És vörös... Vörös szalag a szerelemnek.

Miközben a nagy gyöngyvirág csokrot több kisebbre szedte, és a szalagokat kötözte, mosolyognia kellett. Tudta, mit mondana James, ha most látná. Valószínűleg órákig, napokig, évekig hallgathatná a gúnyolódását.

De Loo szerette a hagyományokat, és ez hagyomány volt. Kevés dolog őrizte az életében francia gyökereit, de ez egy volt azok közül, amelyeket szeretett, és amelyekhez ragaszkodott. Mindig is kedves szokásnak tartotta.

Miután mindegyik csokrot összekötötte, a kártyákért nyúlt. Mindegyikre ráírta a szokásos szöveget, James pedig megkapta a szokásos vicces kiegészítést is.

Aztán a vörös szalagú csokorhoz tartozó kártyához nyúlt.

Sokáig gondolkozott, mit írjon rá. Végül az egyszerűség mellett döntött, még megszólítást sem írt.


Virágot a virágnak!

Louis


Ez volt azon kevés alkalmak egyike, amikor nem a becenevét használta. A gyöngyvirág ünnep francia, és ez francia névért kiáltott.

Letette a csokrokat szép sorban egymást mellé, aztán a pálcájáért nyúlt.

Minden egyes intésére eltűnt egy csokor, és Loo pontosan tudta, hogy abban a pillanatban fel is bukkant a címzett szobájában. Pont mint minden év május elsején.

Kommentek :)