Ágas  

Posted by Deszy in

Ágas


– Nem hiszem el, hogy kimondta! – gondolta Lily miközben dühösen, és abszolút nem nőiesen csörtetett a Roxfort udvarán. Egyedül akart lenni, és erre a Griffendél klubhelyiségben nem volt lehetősége. Ráadásul úgy gondolta, a friss levegő talán segít. Miközben próbálta valahogy feldolgozni a történteket, elrohant az idő, és azt sem tudta, hová tévedt. A lába szabadon vitte előre, szinte fel se nézett, most pedig fogalma sem volt, mit kellene tennie.

Sötét volt, és félt. Persze bátor griffendélesként bármivel szembenéz, de attól félnie még szabad. A talárja belső zsebe felé nyúlt a pálcájáért, de nem talált semmit. Újra kutatni kezdett, aztán hirtelen eszébe jutott, mi a baj. A pálcája a szobájában volt!

Még maga előtt sem tagadhatta le, hogy fogalma sem volt, hogy fog visszajutni a kastélyba. Sehol sem látott fényt, ami legalább jelezte volna, hogy melyik irányba induljon. Legalább ezer bűbájt ismert, amivel madarakat teremthetett, kitakaríthatta a szobáját vagy átszínezhet valamit. De pálca nélkül sajnos nem sokra ment.

Mérges volt Perselusra. Talán még soha nem haragudott rá ennyire. Nem is az bántotta, hogy úgy nevezte, hanem az, hogy ez mit jelent. Lily tudta, hogy Persi a szíve mélyén jó, de a társaság, amibe keveredett, rossz hatással volt rá. Meglepően sokáig tartotta magát, hogy ne váljon olyanná, mint amilyenné a halálfaló barátai. De Lily ma érezte, hogy valami megváltozott. Ez volt a választóvonal. Mert a mardekáros társai eddig nem voltak hatással a kapcsolatukra, Lily pedig tudta, hogy amíg ez így van, Perselus a jó oldalon áll majd. De ma délután sárvérűnek nevezte.

Mérges volt Perselusra, és mérges volt magára, amiért hagyta, hogy ez ennyire megviselje. Soha nem volt meggondolatlan, pedig már sokszor veszekedtek. Soha nem jutott odáig, hogy ostobaságot csináljon. De ma összetörte a szívét, és kétségbeesésében elkövette a létező legnagyobb őrültséget.

A Tiltott Rengetegbe nem véletlenül volt tilos a bejárás. Veszélyes, főleg éjszaka. Persze akadtak lázadó kamaszok, akikben túltengtek a hormonok, és azt hitték, ezzel megmutathatják, milyen bátrak és erősek. Például James Potter meg a tekergő barátai, akik egyáltalán nem titkolták, hogy amikor csak tehetik, tilosban járnak.

– Bárcsak itt lenne! – suttogta Lily, és maga sem tudta, honnan jött a gondolat. – Semmi különös oka nincs, hogy ez jutott eszembe. Abszolút racionális, hogy azt akarom, itt legyen valaki, aki tudja a kifelé vezető utat.

Lily tovább botladozott az erdőben, és nagyon remélte, hogy jó felé teszi.

Aztán egyszer csak a háta mögött megzörrentek a falevelek. A mugli horrorfilmekben gyakran látott már ilyesmit. Mindig valami veszélyes közeledett ilyenkor, és Lily hátán végigfutott a hideg. De nem fogja feladni harc nélkül, bármilyen rengetegbeli vad is van mögötte. Vett egy mély lélegzetet, kifújta a levegőt, és hirtelen megpördült.

Először csak egy szempárt vett észre a sötétben. Aztán a szempár közeledett felé, és megállt egy holdsugár fénye alatt.

Lily fellélegzett, amikor meglátta.

– Hát te meg hogy tévedtél ide? – kérdezte a szarvastól, és közelebb lépett, hogy megsimogassa. Csak szép lassan lépegetett előre, ahogyan Legendés lények órán is tanulták, igaz, akkor szörnyekkel. Amikor végül odaért hozzá, óvatosan felé nyújtotta a kezét, és megsimogatta a fejét. – Milyen szelíd vagy! Nem is akarsz elfutni?

A szarvas mintha a kezéhez dörgölőzött volna válaszként, aztán néhány pillanattal később lefeküdt a földre.

– Mit szeretnél? – kérdezte Lily.

A szarvas hirtelen a háta felé fordította a fejét, aztán vissza rá.

– Azt akarod, hogy üljek a hátadra? – kérdezte a lány, és esküdni mert volna rá, hogy az állat bólintott.

Lilynek kellett néhány pillanat, hogy végiggondolja a dolgot, de valamiért úgy érezte, a szarvas jelenti a kiutat, úgyhogy felült a hátára.

Az állat rögtön felemelkedett, és elindult vele, Lily reményei szerint a kastély felé. Egyszer sem szólalt meg, amíg haladtak, de érezte, hogy az erdő ritkulni kezd. A szarvas hihetetlen okos volt, ha alacsonyabb ág jött, amibe beleütköztek volna, inkább kikerülte, nem szaladt neki.

Végül Lily legnagyobb örömére elérkeztek a Tiltott Rengeteg szélére, ahonnan már látta Hagrid kunyhóját. A szarvas megint lefeküdt, és hagyta, hogy Lily leszálljon.

– Köszönöm! Megmentettél! – simogatta meg újra, mire a szarvas búcsúzóul még egyszer hozzádörgölte a fejét, és felnézett a lányra.

Lily belenézett az okos, mogyoróbarna szemekbe, és nem tudta elkergetni az érzést, hogy ismerős neki ez a szempár.

De mielőtt komolyabban elgondolkozhatott volna rajta, hogy honnan, a szarvas eltűnt a fák között.

Egy Dursley Roxfortban - 20. fejezet  

Posted by Deszy in

20. fejezet
Dahlia Potter


James elégedetten vigyorgott, az arcára volt írva, hogy roppant elégedett.

– Nem is vártam mást. Már amikor először megláttalak, tudtam, hogy bevállalós vagy. Nem is értem, hogy kötöttél ki a Hollóhátban.

– Úgy, hogy neki nem csak víz van a fejében, ellentétben veled – vágott vissza Lily.

– Szólt a friss, ropogós griffendéles.

Albus már nem örült ennyire, de csak megvonta a vállát, és küldött Dahlia felé egy biztató mosolyt.

– Menni fog, ne aggódj! Azt nem mondom, hogy hamar túl leszel rajta, de nagy eséllyel túléled – karolta át Lily Dahliát.

– És mit kell csinálnom? – kérdezte meg Dahlia, mert már nagyon kíváncsi volt. Ráadásul eléggé tartott a próbatételtől, és az volt az elve, hogy jobb tudni, mivel néz szembe az ember.

– Azt nem szabad előre tudnod.

– James és a meglepetések – egészítette ki Albus, amit Lily elkezdett.

Dahlia nyelt egy nagyot. Semmit sem utált jobban, mint ha nem tudja, mi vár rá. Akármi volt is a próbatétel, jobban érezte volna magát, ha előre tudja.

Próbálta átgondolni, vajon mik jöhetnek szóba. James már rögtön az első napján titkos kirándulásra vitte az iskolában, éjszaka. Tehát az nem lehetett kérdés, hogy James szeret tilosban járni. És ebből talán az is következik, hogy nem az iskola épületében kell megkeresnie valamit, mert James és Fred már mindenhol körbevitték. Kivétel persze a Griffendél klubhelyisége, de ott túl sokan vannak ilyenkor.

Tehát akkor maradt a Roxfort udvara, a tó és a Tiltott Rengeteg. És bármilyen szörnyű volt is a gondolat, Dahlia tartott tőle, hogy utóbbiról van szó. Egy hét alatt már megtudta, hogy a Tiltott Rengeteg nem véletlenül tiltott a diákoknak. Tele van mindenféle kevésbé vagy kifejezetten veszélyes lénnyel, amelyekkel még egy felnőtt varázsló vagy boszorkány sem szívesen találkozna szembe, nemhogy egy mugli családból jött elsős!

Ezért is volt nagy Dahlia meglepetése, amikor James a kastély felé indult el. Dahlia először nem is indult el utána.

James visszafordult:

– Na, mi az, mégis megijedtél?

– Nem, de...

– De?

– Nem a Tiltott Rengetegbe megyünk? – kérdezte meg Dahlia. Mindig szerette inkább kimondani a dolgokat. Elég büszke volt ahhoz, hogy ne zavarja, ha valaki hülyének nézi. Ő tudta, hogy nem volt az, és ezt mindig be is bizonyította. Ráadásul hitt benne, hogy jobb kimondani a legőrültebb gondolatot is, mint magában tartani, hogy aztán később megbánja. Egész életét így élte le, és ezen az elven még a Roxfort kedvéért sem változtat.

– Miért mennénk a Rengetegbe? – kérdezte értetlenül Lily, és vele együtt egyik bátyja is megszólalt.

– A Tiltott Rengetegbe? – vonta fel a szemöldökét James, és újabb vigyor jelent meg az arcán. – Ez egyre érdekesebb lesz!

– James, hagyd már! – szólt rá Albus.

– Nem én találtam ki! – tartotta fel az említett védekezőn két kezét. – De kezdem azt hinni, valami durvábbat is kitalálhattam volna a mi kis vadmacskánknak.

Dahlia imádta és utálta a vigyort, amit most is James arcán látott. A fiú barna szeme ilyenkor komiszan csillogott, és ez és a levakarhatatlan vigyor megváltoztatta James egész kisugárzását.

– Akkor nem a Tiltott Rengetegben van a beavatás? – kérdezte Dahlia megkönnyebbülten.

– Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, összehozhatunk valamit, de attól még nem úszod meg az én próbámat sem.

– James, elég lesz már! Induljunk el inkább! Dahlia, te pedig ne figyelj rá! Kell pár év mire az ember megszokja, hogy egy dilissel kell együtt élnie, de nem lehetetlen.

James elővette a nadrágja hátsó zsebéből a pálcáját, és mintha valami mutatvány lenne, pörgetni kezdte az ujjai között.

– Biztos, hogy kekeckedni akarsz az idősebbel? – James vigyora eltűnt, de a szeme még mindig vidáman csillogott, Dahlia ebből tudta, hogy esze ágában sincs megátkoznia az öccsét.

– Kérdezi ezt tőlem az, aki a farzsebében hordja a pálcáját? Soha nem figyeltél oda Apára? Egy nap még lerobbantod a feneked.

– Egy nap lerobbantom a te feneked, Al!

Lily a szemét forgatta, és odahajolt Dahliához.

– Nem akarlak sürgetni, de minél hamarabb indulunk, annál hamarabb abbahagyják. Hidd el nekem, képesek még órákig folytatni.

Habár Dahlia nem szívesen sürgette a próbatételt, bólintott.

– Indulás, fiúk!

– Igenis, húgi!

James nagyon elemében érezte magát, és Dahliának nagyon kellett igyekeznie, hogy ezzel egyenes arányban az ő önbizalma ne csökkenjen.

Azzal próbálta tartani magában a lelket, hogy Albus és Lily már túlélték a próbát, és nincs semmi bajuk. És nagyon remélte, hogy Lily nem hagyná, hogy James rákényszerítse valami őrültségre. Afelől nem volt semmi kétsége, hogy a legidősebb Potter nem akar neki szándékosan ártani, de egy hét alatt már rájött, hogy Jamesnél elég széles a határ, ha csínytevésekről van szó.

Miközben a kastély felé sétáltak, hirtelen megjelent Hugo, nyakában a fényképezőgéppel. Nem fordult meg, hanem tolatni kezdett visszafelé.

– Bocsi a késésért. Alig tudtam bejutni a házba, de aztán szerencsére egy végzős rájött a megoldásra.

Aztán Hugo észrevette a Dahlia arcán tükröződő feszültséget, James vidámságát és elszántságát.

– Miről maradtam le? – kérdezte, miközben ő is megfordult, hogy menetirányban haladhasson.

– James megint elérte, amit akart. Mint mindig – felelte neki Al.

– Azaz hivatalosan is Potterré avatjuk Dahliát.

– És Lia ebbe belement?

– Igen, belementem. És én is itt vagyok. – Dahliát semmi sem idegesítette jobban, mint ha valaki úgy beszél róla, mintha ott se lenne. Elég sokszor kellett ezt elviselnie a szüleitől és Marge nénitől, és a Roxfortban végképp nem volt rá szüksége.

– De tudod, mit vállalsz? – fordult most már Dahliához a fiú.

– Nem, de menni fog. Megcsinálom.

– Te tudod – sóhajtotta Hugo. – Elkísérlek.

– Belépés csak Pottereknek, bocs. Ezek a szabályok.

– Én is megyek – kötötte az ebet a karóhoz Hugo, és nem érdekelte, mit mond James.

– Te tudod. De te akkor is Weasley maradsz.

– Jó nekem így, köszi.

– Elég furán is hangzana, hogy Hugo Potter – jegyezte meg Lily, hogy leállítsa őket.

– Miért? Majdnem olyan, mint a Harry Potter.

Lily sikerrel leállította Jamest, és véget vetett a vitának. Innentől kezdve a kastélyig James meg sem szólalt, csak Lily, Hugo és Albus viccelődtek tovább.

– Siessünk. Oda kell érnünk öt percen belül. Addigra ígértem a belépőnket.

– Ígérted? Kinek?

James nem felelt, csak töretlenül ment a lépcsők felé. Aztán egyszer csak megállt egy terem előtt a másodikon, aminek az ajtaja zárva volt.

Lily Dahliához fordult. – Nézz ide! – Aztán átfésülte a haját az ujjaival, és megcsipkedte az arcát.

– Jól van, csinos vagy – mosolygott.

Csinos, de minek! Talán van valami varázslény, ami csak a csinos lányokkal hajlandó harcolni?

– Felkészültél? – kérdezte James megint magára öltve a vigyorát, és amikor Dahlia bólintott, kitárta az ajtót, és intett Dahliának, hogy induljon.

Amikor a lány belépett, egyszerre több dolog történt. A legfájdalmasabb sikolyorkán hangzott fel, amit Dahlia valaha hallott. Elképesztően hangos volt, fülsiketítően magas és rendkívül idegesítő.

A terem tele volt taláros diákokkal, nagyrészt nőneműekkel, de azért elvétve akadtak fiúk is. Néhányan kerek szemüveget viseltek, és akadtak olyanok, akiknek a homlokán elnagyolt villám látszott. De Dahlia csak akkor jött rá, hogy ez mit jelent, amikor észrevette a plafonról lógó óriási feliratot:


Potter Fan Klub


Még ideje sem volt eléggé elcsodálkozni, mert amikor James és Albus is beléptek mögötte az ajtón, egy csapat lány nevetgélve, és az arcát legyezve ugrándozni kezdett, aztán páran a fiúk nyakába ugrottak. Albus alig győzte lehámozni őket magukról, viszont úgy tűnt, James kifejezetten élvezi a helyzetet.

Amikor Lily belépett, az nem keltett akkora feltűnést, de azért három fiú hozzá is odament, és bátortalanul megölelték.

Dahlia Hugóra nézett, az egyetlen kívülállóra rajta kívül.

– Te tudod, mi folyik itt?

– A Potter Fan Klub a legnagyobb rajongói klub a varázsvilágban. Az országban több helyen is vannak kirendeltségeik, gyanítom, ez itt a diáktagozat.

– De mégis mit keresek én itt?

– James Potterré avatási szertartása nem abban az értelemben veszélyes, ahogy gondoltuk.

Több idejük nem volt cseverészni, mert a fiúknak sikerült hellyel-közzel lenyugtatni a rajongó lányokat, akiknek végre feltűnt, hogy két másik ember is belépett a terembe a három Potteren kívül.

Egy alacsony, fekete hajú lány közelebb lépett Hugóhoz, aztán izgatottan beszívta a levegőt.

– Te egy Weasley vagy igaz?

Dahlia pontosan tudta, miről ismerték fel néhány pillanat alatt. A legtöbb Weasley – Billék és George-ék gyerekeit kivéve – vörös üstökkel dicsekedhettek. És talán mindenki közül a legvörösebb haja pont Hugónak volt, és ez még kiegészült néhány csinos szeplővel is az arcán.

– Hugo vagy, igaz? – lépett előrébb egy másik, rövid barna hajú lány is. – Minden Weasleyt ismerek. A nagy Harry Potter segítőinek leszármazottja vagy. Erre nagyon büszke lehetsz. – Ezt olyan áhítattal mondta, mint valami megszállott. Dahlia kezdte azt gondolni, hogy valóban az is. James egy megszállottakkal teli terembe hozta.

Hugo mélyen elpirult, és segítségért könyörögve nézett Dahliára. De a lánynak ötlete sem volt, hogy mit tehetne a fiú. Az egy dolog, hogy hozzá volt szokva, hogy a szépségét dicsérik, de azért az, hogy Hugónak rajongói vannak, minden tapasztalatán túltett.

– De ki vagy te? És miért vagy itt? – kérdezte egy vékonyka fiú.

– Ő itt a díszvendég, akit ígértem – lépett James oda Dahliához, és átvetette a karját Dahlia vállán, így is közelebb húzva a tömeghez. Ez sok lánynak nem tetszett, irigy pillantásokkal méregették őt, de a lánynak nem volt ereje elhúzódni tőle. – Hadd mutassam be Dahlia Dursleyt!

A tömegben mindenki rögtön sutyorogni kezdett, ami egyben már hangzavar volt.

– Dursley?

– Az a Dursley?

Dahliának még sikerült elcsípnie a szóáradatból a mugli és a gardrób szavakat, mielőtt James intett nekik, hogy hallgassanak el. És Dahlia meglepetésére a tömeg el is hallgatott. James csak felemelte a kezét, és rögtön olyan néma csend lett, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett. Mint valami szekta – gondolta Dahlia.

– Igen, az a Dursley. Dahlia az unokatestvérünk.

– Szent szalmaszál, egy Dursley – kiáltotta valaki a tömeg közepéről, ezért Dahlia nem látta őt.

– De Dursleyék a legmegátalkodottabb muglik, akiket valaha hátán hordott a Föld, nem? Mit keres itt a lányuk?

– Szilvaképű Dursleyék? Akik a világ legnagyobb varázslóját képesek voltak a lépcső alatti gardróbba zárni?

Ilyen és ehhez hasonló mondatokat hallott Dahlia, és nem tehetett róla, de kezdett nagyon dühbe gurulni. Az egy dolog, ha ő haragszik a szüleire. Van rá oka, és igen, azt is nehezen tudta megbocsátani nekik, amit a múltban tettek. Na de hogy az ő saját füle hallatára szidalmazzák őket olyanok, akik még életükben nem találkoztak velük, az túlzás volt!

Sejtette, hogy ami kirobbanni készült belőle, nem élete legjobb bemutatkozása lesz, de nem bírta magában tartani.

– A szüleim muglik. És lehet, hogy nem szentek, de semmi jogotok, hogy ilyeneket mondjatok róluk! – Dahlia érezte, hogy melegszik az arca, és kezdett attól tartani, hogy örökölte apjától a lilulást.

Még folytatta volna, de úgy tűnt, a tömeg már ennyiből is értett. Néhány pillanatig tátott szájjal meredtek a lányra, aztán tapsolni kezdtek.

– Mondtam, hogy Potter. – James melle úgy dagadt a büszkeségtől, mintha csak ő teremtette volna Dahliát. – Dahlia Potter!

Dobby, a hős manó  

Posted by Deszy in

Dobby, a hős manó


Dobby körül mindenhol köd gomolygott. De Dobby nem fél. Dobby bátor, szabad manó, Harry Potter barátja.

Emlékezett rá, hogy mi történt. Harry Potter és a barátai veszélyben voltak, Dobby pedig segített nekik. Dobby megmentette a nagy Harry Potter életét.

Arra is emlékezett, hogy Harry Potter a karjában tartja a tengerparton, és sír. Harry Potter segítségért kiáltott, és könyörgött, hogy Dobby ne haljon meg.

Nem sejtette, hogy Dobbynak csak az számított, hogy a barátja, Harry Potter él.

Dobby körbefordult, hogy rájöjjön, hol is van.

És Dobby tudta, hogy a mennyországban van. Körülötte polcok hosszú sora, zoknik a világ minden sarkából. Színes zokni, fekete zokni, fehér zokni, kockás zokni, csíkos zokni, pöttyös zokni, mintás zokni.

Dobby aprókat lépett a polcok között, mert nem tudta, mi vár rá. De Dobby bátor volt, mint Harry Potter, és elindult előre. A polcok pedig soha nem akartak véget érni.

Aztán Dobby egyszer csak meglátott egy alakot a ködben.

Vörös hajú nő állt előtte, ugyanolyan szemekkel, mint Harry Potteré. Egyik kezében egy vörös, villám mintás zoknigombócot szorongatott, a másikban pedig egy aranyszínűt, amin Dobby rögtön felismerte Harry Potter alakját, aki Dobbyt ölelte.

Aztán a nő elindult Dobby felé, és Dobby el se akarta hinni, amikor lehajolt hozzá, és átölelte.

– Dobby, a hős manó, aki megmentette a fiam életét. Gyere velem! Vár az új családod.

És Dobby már biztos volt, hogy ez a mennyország. A barátja, Harry Potter nem lehetett vele, de az új családja már vár rá. Mert ők szeretik Dobbyt.

Lily Potter  

Posted by Deszy in ,

Lily Potter


















Lily Luna Potter 2007. november 24-én született, nyilas. Apja Harry James Potter, a kis túlélő, anyja Ginevra Molly Weasley.

Két bátyja van, James Sirius és Albus Perselus Potter. Ez meg is látszik rajta, Lily már egész korán megedződött bátyjai és unokafivérei mellett, és profivá vált a fiús dolgokban is. Rendszeresen kviddicsezett – mint édesanyja és édesapja is tette – , és rosszcsontságban is felvette a fiúkkal a versenyt. Annyit mondok, soha ne kekeckedj Lily Potterrel, mert két igen harcedzett ököllel találhatod szembe magad! XD

Miután mindkét bátyját felvették a Roxfortba, ő otthon maradt egyedül a szüleivel. Szerencséjére Hugo is annyi idős, mint ő, így ők ketten együtt ábrándozhattak arról a napról, amikor ők is megkapják a levelüket. Miután Teddy elballagott, ő is gyakran meglátogatta. Lily őszintén rajong érte, mert mindig megnevetteti.

Lilynek hasonló érzései vannak Lunával kapcsolatban is. Bár nagyon ritkán látja őt, hiszen Luna távoli tájakon új fajok után kutat, akárhányszor hazatér, mindig hoz magával valami bolond ajándékot.

Lily meglehetősen könnyen ismerkedik, de ha szóba hozzák apja hírességét, legyintve elhárítja a dolgot. Abban a tudatban nőtt fel, hogy apja híres hős, és megszokta a dolgot. Harry neki elsősorban mindig az édesapja volt, nem pedig a varázsvilág megmentője. Ennek ellenére szeret a családjáról szóló könyveket olvasni, egyrészt mert érdekli, a szülei milyenek voltak régen, másrészt pedig jókat nevet a pletykákon.

Tíz évesen átesett James szokásos Potter beavatási szertartásán.

Lily kislány kora óta a Griffendélbe vágyott, és amikor oda osztotta a Süveg, őszintén örült neki. Egyedül azt sajnálta, hogy Hugo és Dahlia nem kerültek vele közös házba.

Lily pálcája tíz és egynegyed hüvelyk, hajlékony mahagónipálca, unikornisszőr maggal.

Arany Főnix Díj 2011  

Posted by Deszy

Sziasztok!

Na jó, ez egész egyszerűen elképesztő, és el se merem hinni. Évek óta olvasok fanfictionöket, és két éve én magam is írogatok, bár csak az utóbbi időben veszem igazán komolyan a dolgot. Tavaly nyáron kezdtem el írni életem első Harry Potter fanfictionjét, mert addig nem mertem nekiállni. Féltem, hogy nem lesz elég jó, hogy csalódni fogtok bennem, és én is csalódni fogok magamban. Féltem, hogy a karakterek nem lesznek hűek az eredetihez, hogy a hangulatot nem tudom visszaidézni, és nem leszek képes belevinni a történeteimbe azt, amit én a legjobban szeretek Rowling történetében: a részleteket.

Emlékszem, a fanficek között böngészgetve gyakran akadtam olyan írókra, akik valamelyik évben megnyerték az Arany Főnix díjat, és a gyönyörű nyeremények ott figyeltek az adatlapjaikon. Áradt belőlük a szeretet és az elismerés, és mindig arra gondoltam, hogy igen, ők már biztosan tudnak, és letettek valamit az asztalra.
 
Amikor elindult idén az Arany Főnix Díj jelölési fázisa, most először én is izgulhattam, és ezt el sem akartam hinni. Persze a fő történetem, az Egy Dursley Roxfortban nem indulhatott, hiszen az első fejezetet már korábban publikáltam, azaz nem 2011-ben kezdtem el feltenni. Kicsit sajnáltam a dolgot, de azzal a pozitív érzéssel tettem ki a linket a Facebook oldalamra, hogy novelláim azért vannak, és már a jelölésnek is nagyon örülnék. Ezenkívül reméltem, hogy az olvasóim szavaznak majd, és ha nem is nekem, de egy másik szerzőnek örömet okoznak majd. Nem titkolt vágyam és célom volt ezenkívül, hogy idén már indulhatok a Végzősökkel is. :)

A jelölőfázis végül lezárult, és két kategóriában is jelöltétek az Egy Dursley karácsonya című szösszömet. Az egyik a Legjobb saját szereplős történet volt, a másik pedig a Legjobb saját főszereplő volt. Persze tudtam, hogy a jelölést nem csak a novellának, hanem a folytatásos Egy Dursley Roxfortbannak is köszönhetem, nagyon-nagyon jól esett a dolog, és ebben meg is nyugodtam. Elújságoltam nektek is Facebookon, és megköszöntem a támogatást.

Amikor elkezdődött a végső szavazás, kezdetben egyszer vagy kétszer még megosztottam a linket, de látva a többiek műveit, úgy gondoltam, esélyem sincs. Bevallom, én magam nem is szavaztam, mert minél többet végigolvastam a művek közül, annál kevésbé tudtam volna dönteni.

A szavazás lezárult, ma pedig eredményt hirdettek. Meglepő nyugodtsággal mentem fel az oldalra, mert azt hittem, az esélytelenek nyugalmával indulok. Azért reméltem, hogy talán valamelyik kategóriában legalább nem a legutolsó helyre kerültem, de ennyi.

És akkor következzen az eredményem:






Bizony! NYERTEM!!!

Most pedig itt ülök, sokkos állapotban, endorfinnal telve, a vérem elképesztő gyorsasággal száguldozik az ereimben, a szívem pedig majd kiesik a helyéről. Alig tudok írni, de most először örülök neki. :)

Először is szeretnék gratulálni minden jelöltnek és nyertesnek, tudom, milyen fantasztikus történetek kerültek ki a kezeitek közül, mert én magam is olvastam őket, és azt is tudom, milyen kemény munka volt, és mennyi időt fektettettek abba, hogy boldogságot csempésszetek a fanficolvasók hétköznapjaiba.

Másodszor szeretném megköszönni a szervezőknek, hogy évek óta lebonyolítják ezt a szavazást, zseniális ötlet és elképesztően jó megvalósítás. Hatalmas elismerés és öröm nekünk, szerzőknek, hogy kitaláltátok ezt! Le a kalappal előttetek!

És harmadszor (hiszen tudjuk, hogy a három milyen gyönyörű és misztikus szám) szeretném megköszönni Nektek, az olvasóimnak, hogy itt vagytok, olvastok, kommenteltek és támogattok engem ezen a néha göröngyös, de rendkívüli boldogságot okozó úton! A ti biztatásotok nélkül nem tartanék most itt, ebben teljesen biztos vagyok. Köszönöm azoknak, akik szavaztak, és ezzel a dobogó felső fokára juttattak! Szóval köszönöm Nektek! :D Ha most Oscar-díjátadón lennénk, nektek ajánlanám őket! :))

Ja, és hadd mondjam el még így a végén, hogy bár elfogult vagyok, az idei díjak elbűvölően szépek. Nem tudom, ki tervezte őket, de csak gratulálni tudok, és megköszönni, hogy ezek a csodák kerülhetnek az adatlapomra! 

Szóval mindenkinek köszönöm, és ígérem, nem hagyom abba az írást! Remélem, sok olyan történettel tudlak még megajándékozni titeket, amiket ennyire fogtok szeretni!

Az Egy Dursley Roxfortban rajongóknak pedig:
 
Dahlia élt, él és élni fog! ;)

Pussz:
:'Deszy

Bogar Bárd elveszett meséi - A fűzfapálca meséje  

Posted by Deszy in

A fűzfapálca meséje


Élt egyszer, egy távoli királyságban egy szegény legény. A legény minden napja ugyanúgy telt: reggel felkelt, megetette az állatait, lecsutakolta öreg lovát, amit még az apja hagyott rá, aztán a földekre ment dolgozni, este pedig fáradt izmokkal tért meg düledező házikójába.

A legénynek már csak vénséges vén nagyanyja élt, és mindent megtett érte, amit csak tudott. A legény még nem is élt, amikor nagyanyja volt a környék legerősebb boszorkánya. Egyetlen intésére meggyógyultak az állatok, vizet fakasztott a kiszáradt folyómederben és elkergette a tolvajokat. A falu minden lakója hozzá fordult tanácsért és segítségért.

De az asszony közben megöregedett, és bár jó kedélye megmaradt, a legény pontosan tudta, hogy nagyanyjának az minden vágya, hogy legalább életében még egyszer varázsolhasson, és megmutathassa a világnak a képességét.

Mindent megtett, hogy az öregasszony egészséges és életerős legyen, és még a legfárasztóbb napja után is szakított időt rá, hogy beszélgessen vele, történeteket mesélt neki távoli tájakról, és minden este, lefekvés előtt átölelte egyetlen élő rokonát, és hálát adott, hogy Isten őt még nem vette el tőle.

Történt egyszer, hogy a legény épp hazafelé tartott a földekről, és látta, hogy néhány suhanc az ablak alatt áll, és a nagyanyját csúfolják.

– Bolond öreglány!

– Vénebb, mint maga a falu! Még azt képzeli magáról, hogy boszorkány!

És bár a legény maga nem hitt benne, hogy a varázslat létezik, és soha nem volt tanúja, hogy a nagyanyja valóban boszorkány, mélyen a szívében érezte, hogy az öregasszony történetei igazak, éppúgy, mint azok, amiket a szüleiről mesélt neki.

Elhatározta hát, hogy minden maradék erejét abba fekteti, hogy nagyanyja visszanyerje elveszett mágikus képességeit, és ha kell, az életét áldozza azért, hogy az asszony visszaszerezze őket.

Gyógyfüveket gyűjtött, és teát főzött belőlük neki.

Fehér lepedőből készített csomót tett a párnája alá, amit előtte szenteltvízbe áztatott.

Anélkül, hogy nagyanyja észrevette volna, körbeszórta a házat rozmaringgal, és mind a négy sarkába almát tett.

Összességében minden mondát és legendát kipróbált, ami a boszorkányokról keringett a környéken.

De egyik sem használt.

A fiú kezdett kétségbeesni, és fogalma sem volt, mit tehetne még. Telihold volt, és mivel nem bírt megmaradni a házban, úgy döntött, sétálni indul, mivel a Hold fénye úgyis fényt ad, utat mutat, és nem hagyja, hogy eltévedjen.

– A Hold az istenek ajándéka a megtévedt embereknek, akik keresik az utat – mondogatta mindig a nagyanyja, és ahogyan ez a legény eszébe jutott, térde rogyott a ház előtt, és fohászkodni kezdett a saját istenéhez, a nagyanyja isteneihez és bármely hatalomhoz, ami segíthet.


A legény nagyanyja reggel későn ébredt. Még soha nem aludt olyan jól, mint azon az éjszakán. Látta, hogy unokája már elindult a munkába, mert az ágya már üres volt, és a ruhái is eltűntek. Szokásos reggeli sétájára indult, amikor észrevette, hogy a ház előtt egy hatalmas fűzfa áll. Hosszú, vékony vesszői vízesésként hullottak alá, és ahogy a szél belekapott, levelei egyszerre zizzentek, az öregasszony pedig szinte hallotta a szomorú sóhajtást, amivel a fa kiáltott: Gyere!

Az öregasszony közelebb lépett, és abban a pillanatban megcsapta a varázslat érzése. Évtizedek teltek el azóta, hogy utoljára érezte az édes bizsergést az ujjaiban és a füle mögött, az érzést, amit semmivel sem lehetett összekeverni.

Boldogan nyújtotta bütykös ujjait a fa felé, és tudta, mit kell tennie. Két ujja közé fogta a legszebb vesszőt, és minden erejét oda összepontosítva letörte azt. Suhintott vele, és abban a pillanatban a varázslat újra alakot öltött: a kunyhó meggyötört falai kiegyenesedtek.

A boszorkány örömmel a szívében ment be a viskóba, és alig várta, hogy visszatért adományát megmutathassa unokájának is.

Nem tudhatta, hogy a legény sohasem tér vissza. Nem tudhatta, hogy unokája teljesítette a fogadalmát, és az életét adta, hogy teljesítse nagyanyja utolsó kívánságát.

Aztán a kunyhót, aminek a levegőjében még mindig szeretet és bánat keveredett, lerombolták és a fűzfát könyörtelenül kivágták.

A varázspálca pedig, a legelső mind közül, évtizedekig hevert elveszetten a szegényes kunyhó romjai között, és senki sem sejtette, miben is áll igazi hatalma.


***
Ezúton is boldog születésnapot Hans Christian Andersennek, minden idők legszomorúbb meséi írójának!

Fred Tréfatára  

Posted by Deszy in

Fred Tréfatára


Akárhányszor meglátta a Roxfort kastélyát, a nosztalgia érzése szállta meg. Sokáig ez a kastély volt az otthona, és egy kicsit mindig az marad. Minden egyes fáról, minden tégladarabról, de még a hatalmas kapuról – amin épp besétált az udvarba – is ezer és ezer emlék jutott eszébe.

Először a boldog emlékek jöttek: amikor még csak Hagrid kísérte őket, amikor először átlépte ezt a hatalmas kaput, amikor megpillantotta a fiákereket, amelyeket a semmi húzta, aztán a keserédes pillanat, amikor rájött, hogy mégsem... Aztán az a dermesztő éjszaka, amikor Dumbledore-t támogatta vissza a kastélyba, hogy aztán a Halál eljöjjön érte.

Észre sem vette, és a lába magától vitte az igazgató márvány sírboltja felé. Harry már rég megbocsátotta neki a sok titkot, és már csak a szeretet maradt és hiány. Azokban a pillanatokban, amikor nem tudta, mit kellene tennie, gyakran eszébe jutottak az igazgató bölcs szavai, és elgondolkozott rajta, vajon régi mentora mit tenne. Dumbledore is elkövette a saját hibáit, de ettől csak még emberibb volt Harry számára. Egy példakép, akit bátran mert követni, és sosem bánta meg.

Harry annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a felé tartó két alakot, csak akkor, amikor az alacsonyabbik átkarolta, és puszit nyomott az arcára.

Harry elmosolyodott, és elfordult Dumbledore sírjától. Ginny közben elővette a pálcáját, intett vele egyet, mire a fehér sírbolton megjelent egy mélyvörös tűzliliom. Harrynek Fawkes jutott róla eszébe, és biztos volt benne, hogy a lány választása nem véletlen esett erre a virágra.

– Mehetünk? – kérdezte Hermione, miután ő is átölelte Harryt. A fiú bólintott, és együtt indultak el Roxmortsba.

– Biztos elengedtek titeket? – cukkolta barátnőjét Harry. – Nem akarom, hogy McGalagony professzor büntetőmunkát szabjon ki rátok, amiért kiszöktetlek titeket.

Ginny oldalba bökte. – Tudod, hogy ma minden roxforti diákot kimenőt kapott, hogy ott lehessen a megnyitón. És ebbe mi is beletartozunk.

– Ha mégsem, csak szólj. Még megvan a térkép és a köpeny, kicsempészhetlek titeket a Mézesfalásba. – Ginny kuncogott, aztán csókkal hallgattatta el Harryt.

– Ron már ott van? – kérdezte Hermione, bár Harry tudta, hogy a lány úgyis tudja a választ.

– Előrement, hogy mindent előkészítsenek George-dzsal.

Harryék voltak az elsők, akik elérték Roxmorts falut, de mögöttük már kezdtek megjelenni az első roxforti csoportok. Harry két-háromfős baráti társaságokat látott, és eszébe jutottak azok az idők, amikor Ron, Hermione és ők együtt fedezték fel a falu minden egyes négyzetcentiméterét.

Zonkó Csodabazárához értek, és benyitottak az üzletbe. Már akkor hatalmas volt a tömeg, pedig a nagy roxforti hullám még csak ezután érkezik. Ron először észre sem vette őket, éppen az egyik polcra lebegtetett fel pár doboz trágyagránátot. Még mielőtt a következő dobozra szegezhette volna a pálcáját, Hermione suhintott, a doboz pedig rögtön a levegőbe emelkedett.

Ron megfordult, és amikor meglátta őket, mosoly jelent meg az arcán, és intett nekik, hogy menjenek beljebb.

Harry elégedetten vette tudomásul, hogy habár George és Ron megváltoztattak egy-két dolgot, Zonkó Csodabazára még így is Zonkó Csodabazára maradt. Megőrizte a csíny és az emlékek illatát, és kiegészült valami friss Weasley aromával.

Harry észrevette George-ot is az üzlet hátsó részében. Gondterheltebbnek tűnt, mint szokott, és most is ott volt a szemében a tompa szomorúság, ami Fred halála óta mindig.

Egy óra múlva az üzlet hivatalosan is megnyitott, és George egy emelvényen állva belefogott a nyitóbeszédébe.

– Freddel régi vágyunk volt, hogy Zonkó Csodabazára is megismerje a Weasley Varázsvicc Vállalat különlegességeit. A háború azonban közbeszólt, de most örömmel jelenthetem ki, hogy a Vállalat megnyitja második üzletét itt, Roxfort mellett. Tudom, hogy Fred ebben a pillanatban is figyel, és mosolyog, ahogy látja, amint a közös álmunk végre valóra válik. – George itt nagyot sóhajtott, és Harry, aki a többi Weasleyvel együtt az első sorból követte az eseményeket, látta, hogy a fiú szemében könny csillan. – Majdnem egy év telt el a nagy csata óta, és ma lenne huszonegy éves. Ez az üzlet nem jöhetett volna létre nélküle, aki mindig mindenki arcára képes volt mosolyt varázsolni a legkeményebb pillanatokban is. Mosollyal az ajkán ment el, és mosollyal az ajkán őrizzük meg az emlékét is. Fred Tréfatára megnyitja kapuit. Fred, ha hallasz, még mindig lógsz nekem azzal a trágyagránáttal!

Mrs. Weasley könnyekben tört ki, ahogy Ron és George hivatalosan is felavatták az üzletet, és Harry látta, hogy George is elvonult néhány percre. Közben pedig arra gondolt, ha nincs Fred, ő sem lenne ma az, aki. És abban is biztos volt, hogy Fred Weasley idővel legendássá válik, ő lesz a fiú, aki nevetéssel harcolt a sötétség ellen, és a legreménytelenebb pillanatokban is vidámságot csempészett az életbe. Ő a fiú, aki saját életét áldozta fel, hogy a világnak maradjon még esélye az önfeledt kacagásra. 


BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT FRED ÉS GEORGE!

Kommentek :)