Egy Dursley Roxfortban - 8. fejezet  

Posted by Deszy in

8. fejezet
Veda


Dahlia még mindig az öreg szavainak hatása alatt volt, amikor kiléptek a pálcaüzlet ajtaján. Az idősebb Ollivander bár nagyon barátságos volt, mégis kirázta tőle hideg.

- Azt mondta, különös, hogy ez a pálca kiválasztott - töprengett Dahlia magában, és közben végigsimított a kezében tartott pálcán. Erre a mozdulatra rózsaszín füstfelhő kezdett szivárogni a pálca végéből, és Dahlia orrát megcsapta a virágillat – liliom, jázmin és orgona –, ami valamilyen idegen, kesernyés illattal keveredett. Amint abbahagyta a simogatást, a füst eltűnt, de az illat néhány pillanatig még megmaradt.

De hát miért lenne olyan különös, hogy ez lett a pálcája? És mi az, hogy a pálca választotta ki? Egy pálca nem tud gondolkozni! Ezt az egyet Dahlia biztosan tudta. Viszont a dolgok listája, amiknek a jelentéséről fogalma sem volt, még eggyel nőtt. Elhatározta azonban, hogy minden tudást magába fog szívni a varázslással kapcsolatban, amit az Abszol úton megszerezhet. Tudni akarja, hogy mi mit jelent, és ha ő valamit akar, akkor meg is kapja.

- Mi az a vélahaj? - fordult tehát Harryhez, kissé talán követelőző hangon. De úgy tűnt, ez a férfit nem igazán zavarja.

- A vélák mágikus lények. Általában gyönyörű, fiatalok nők, akik magukhoz csábítják a férfiakat. - Itt Harry abba is hagyta a magyarázatot, aprót köhintett, jelezve, hogy a témát lezártnak tekinti.

- Ez azt jelenti, hogy egy idegen nő haja van a pálcámban? - kérdezte Dahlia felháborodottan, és bár talán még magának sem vallotta volna be, undorodva.

- Tulajdonképpen igen – felelte Neville. - De ne aggódj, nincsen ezzel semmi probléma. Ha engem kérdezel, a sárkány szívizomhúr sokkal durvább.

Dahlia még mindig a kezében tartotta pálcáját, de már egyáltalán nem volt benne olyan biztos, hogy ez az övé, csak az övé. Pedig néhány perccel ezelőtt még pontosan ezt érezte.

- A tiétekben is más haja van? – fordult a két férfihoz. Emlékezett rá, hogy az idősebb Ollivander elmondta már, milyen maggal rendelkeznek a pálcáik, de akkor annyira ideges volt, hogy nem tudott odafigyelni.

- Nem, az enyémnek unikornisszőr a magja – mondta Neville, és végigsimított a pálcáján. -  Az elsőt apámtól örököltem, abban is egy egyszarvú farokszőre volt, de az sajnos eltört.

- Főnixtoll – felelte Harry egyszerűen.

- És gondoljátok, hogy önként adták? - kérdezte Dahlia, és nagyot nyelt. Belegondolni sem mert abba, hogy a pálcájában lévő hajszálért megöltek valakit.

- Én találkoztam a főnixszel, aki a tollát adta. Nagyon bátor és nemes állat volt, biztosíthatlak róla, hogy nem kényszerítette senki. - Ezzel Harry elindult a Czikornyai és Patza nevű üzletbe, amivel véget is vetett a pálcás beszélgetésnek.

A Czikornyai és Patza legalább olyan érdekes volt, mint Ollivanderék üzlete. Csak itt nem a pálcák, hanem a könyvek álltak halomban. Dahliának soha nem vettek könyvet, neki pedig eszébe sem jutott kérni. Ruhákat, édességeket, játékokat igen. De könyveket? Nem. A könyv nem volt „menő” dolog, így nem is vágyott rá. A szülei sem pártolták az olvasást különösebben. - Sok felesleges papírhalom. Semmi hasznosat nem lehet tanulni belőlük – mondogatta Vernon mindig ingerülten. - Majd az Abbey Mountban megtanítják, amire szükséged lesz az életben. Marge sem olvasott soha könyveket.

Persze a sulis könyveket megvették neki a szülei, de édesapja szerint az is csak pénzkidobás volt. Azokat még el is olvasta, de ez még nem magyarázta meg, amit akkor érzett, amikor belépett a boltba.

Az első dolog, amit érzékelt, a pergamen és a régi könyvek dohos szaga volt. Soha nem gondolta, hogy ezek olyan keveréket alkothatnak, aminek az aromáját szeretni fogja, de most mégis ez történt. Szinte látta, ahogyan a polcok, és könyvhalmok felől kúszik felé az a rengeteg információ. Nem tudta, hogy ez ijesztő vagy éppen izgalmas.

Harry és Neville beljebb tessékelték, és elkérték tőle a szükséges tankönyvek listáját. Dahlia közben nézelődött, és a sorok között sétálgatott. Egyre tudatlanabbnak érezte magát, mert a legtöbb könyv címéből egy kukkot sem értett. A morzsás szarvú szapirtyók és a narglik megtalálása – Mi a fene az a nargli meg az a másik?, Viszonyom a Vasorrúval – Vasorrú?, Hírnév és hazugságok – Albus Dumbledore élete – Ki az az Albus Dumbledore? Nem volt túl művelt, de azért egy ilyen névre emlékezne.

De nem ezek a könyvek voltak azok, amik igazán megragadták a figyelmét. Egy teljes polcot talált az unokatestvéréről! A kis túlélő igaz története, Találkozz a valódi Harry Potterrel!, A kiválasztott, Tudjukki legyőzése, és végül, amelyik az legszínesebb, legvastagabb és legfeltűnőbb volt: Harry Potter – Megmentő vagy csaló?

Abban viszont mind egyformák voltak, hogy kétségtelenül Harry virított a címlapjukon. Azt már tudta, hogy bankot rabolt. De ő lenne a kis túlélő meg a kiválasztott? Mit élt túl, és mire választották ki? És ki a fene az a Tudjukki? Az mindenesetre biztos, hogy unokatestvére híres ember. Ezért hajoltak meg előtte Ollivanderék? És ezért bámulták meg őket a Foltozott Üstben?

Nem hogy válaszokat kapott volna, hanem egyre több kérdése lett. Aztán hirtelen megjelent Neville, és mosolyogva nyugtázta, hogy Dahlia rátalált a Potternek szentelt részlegre.

- Kérdezz nyugodtan! Harry nem igazán szeret erről beszélni, mert azt hiszi, dicsekvésnek gondolnák. De hát mégis csak ő a mi hősünk!

- Hős?

- Igen. Még meg sem születtél, amikor élt egy sötét mágus. A valaha élt leggonoszabb ember. Nekem elhiheted, volt szerencsém találkozni vele. - Neville még mindig vigyorogva megérintette a homlokát, ahol egy apró, fehér égésnyom volt. A forradást Dahlia addig észre sem vette.

- Tudjukki? - kérdezte az egyik címre gondolva.

- Ó, még mindig ez a tudjukkizés! Voldemort volt a neve.

- És Harry győzte le?

- Hát, nagyon röviden összefoglalva igen.

Többet nem mondott, mert közben megérkezett Harry egy nagy halom könyvvel. Dahlia már a látványtól megrettent. Képtelenség, hogy ennyi könyvet kelljen elolvasniuk és megtanulniuk egyetlen tanév alatt!

Ezután beszerezték az üstjeit, a teleszkópot, a rézmérleget és néhány alapvető kelléket bájitaltanra, amiről már tudta, hogy az egyik tantárgy. Aztán vettek pennát és pergament, bár Dahlia nem értette, miért ne használhatna papírt és golyóstollat. El is határozta, hogy ő azért, biztos, ami biztos, visz magával rendes tollat is a Roxfortba. Még soha nem írt töltőtollal sem, nemhogy tintával és madártollal...

Közben elhaladtak a seprűbolt mellett is, és Dahlia végre megkérdezhette, amitől a legjobban félt. Hogy nekik kell-e takarítani.

- Ja, a seprűk! - nevetett Harry. - Nem takarításra kellenek. Repülni fogsz rajtuk.

- Repülni? - kiáltotta Dahlia egyszerre elámulva és félve. Hogy ő nem fog ilyen karókon repkedni, az biztos. Még repülővel utazni sem mer! Amióta csak él, tériszony gyötri. A repülés teljességgel kizárt!

- A repülésnél kevés jobb dolog van – folytatta unokatestvére.

- Azért ezt nem mondanám – fűzte hozzá Neville. - Emlékszem, amikor először repültem... - Ennél a résznél megborzongott, majd ő is mosolyogni kezdett. Jól áll neki a jókedv, állapította meg magában Dahlia.

- Tudod, nálunk az a szokás, hogy aki először megy a Roxfortba, kap valamilyen ajándékot – terelte más mederbe a beszélgetést Harry.

- Ajándékot? - csillant fel a lány szeme.

- Valamilyen háziállatot. Bár James-nek sikerült kiharcolnia egy seprűt is. Hiába mondogatta neki Ginny, hogy még úgysem használhatja...

- James? - Most először Dahlia kíváncsisága felülkerekedett az ajándék utáni vágyán.

- Ő a legidősebb fiam. Majd megismered, most lesz negyedikes. Ginny pedig a feleségem.

- Több gyereked is van?

- Három.

- És mind tudnak varázsolni?

- Igen. Albus tavaly volt elsős, Lily pedig idén kezdi a Roxfortot.

- És neked vannak gyerekeid? - fordult Neville-hez.

- Nincsenek, de már tervezzük Hannah-val.

Úgy tűnt, a téma kissé kínos neki, ezért Dahlia nem erőltette tovább.

- Nos, akkor a háziállatodnál tartottunk – szólt Harry.

- Már régen szeretnék egy kutyát – örvendezett Dahlia. Mindig is egy kiskutyáról álmodozott, akit majd megtanít mindenre. Például hogy behozza az újságot, meg hogy pacsit adjon és pitizzen.

- Kutyát sajnos nem hozhatsz – szakította félbe Neville az álmodozását.

- Bagoly, macska vagy varangyos béka - sorolta Harry a listán engedélyezett állatokat.

- Á, Trevor. Mennyire szerettem, de megszámolni sem tudom, hányszor tűnt el.

- Akkor macskát akarok.

- Biztos vagy benne? Egy bagoly is nagyon hasznos lehet. Hozza-viszi a leveleket.

- És mégis kinek írnék? Anya sokkot kapna, ha meglátna egy baglyot a konyhaasztalon.

- Nem ez lenne az első eset – somolygott Harry. - De ez a te döntésed. Ha macskát szeretnél, akkor azt fogsz kapni. Irány a Mágikus Menazséria!

A Mágikus Menazséria volt a legzsúfoltabb üzlet, amit Dahlia valaha látott. Alig fértek be, Neville pedig végül úgy döntött, inkább nem jön be, mert csak foglal a helyet. A falakon a padlótól a mennyezetig ketrecek és kalitkák álltak, és nemcsak a bűz, a zaj is szinte elviselhetetlen volt: az üzlet lakói egymást túlharsogva vijjogtak, rikoltoztak, nyávogtak, cincogtak és sziszegtek.

Dahlia bizonytalan léptekkel indult el oda, ahol a nyávogás alapján a macskákat sejtette. A pult mögül kedves, idős hölgy sietett a segítségére. Mindenfélét magyarázott a különböző színű és fajtájú macskákról. Akadtak olyanok is, amik teljesen hétköznapinak tűntek: szürkék, foltosak és cirmosak, feketék és vörösök. Volt sziámi, perzsa és még más fajták is, amiket Dahlia nem tudott beazonosítani. De akadtak kék és zöld cicák is, sőt, egy olyan is, amelyik percenként váltogatta a színét. Amikor Dahlia először ránézett még fehér volt, aztán amikor következőleg arra tévedt a pillantása, már fekete. De egy dolog közös volt bennük: töretlenül nyávogtak. Mintha létszükségletük lenne, abba sem akarták hagyni. Az egyik magas hangokat adott ki, mintha szenvedne, a másik mélyeket, már-már morgást, és ez még kiegészült a folyamatos dorombolással. Öt perc álldogálás után Dahliának már fájt tőlük a feje, pedig nem volt az a fejfájós típus. A családban Petúnia volt az, aki állandó migréntől szenvedett.

Dahlia kiábrándultan fordult el. És akkor az egyik hátsó sarokban, egy eldugott kalitkában megpillantotta a legszebb állatot, amit valaha látott. Csak egy bagoly volt, nem valami egzotikus papagáj, de nála gyönyörűbbet még nem látott. Fejét leszegve pihent a rácsok mögött, mintha már kedve sem lenne az életre. Miközben Dahlia bámulta, meg sem moccant, nem huhogott. Olyan volt, mintha aludna, vagy már nem is élne.

- Ő Veda. A legszomorúbb és legagresszívabb bagoly, amit valaha láttam. Gyönyörű, de nagyon válogatós.

- Válogatós?

- Igen, senki sem felel meg neki. Ha valaki megpróbálja megvenni, hihetetlen huhogásba kezd, csapkod a szárnyaival és volt olyan, hogy valakibe bele is kapott a csőrével.

- Régóta van itt?

- Az állataim közül ő van itt a legrégebben – felelte a boszorkány. - De vannak még más nagyon szép baglyaim is. A legjobb kiképzésben részesültek, még sohasem fordult elő, hogy nem kézbesítettek ki egy levelet.

De Dahliát nem nagyon érdekelte, mit mondott az eladó. Nála makacsabb élőlényt még nem hordott hátán a föld, kizárt, hogy feladja próbálkozás nélkül. Néha, amikor vásárolni ment, előfordult vele, hogy egy szebb darabba első pillantásra beleszeretett. Egy cipőbe, egy csinos blúzba... És olyankor addig nem nyugodott, amíg meg nem vették neki. Most is valami hasonlót érzett, mintha a bagoly a bűvkörébe vonta volna. Csak ez a vonzás sokkal erősebb volt, mint azok.

- Miért ilyen szomorú? - kérdezte végül.

- Volt már egy gazdája, de megölték – felelte a boszorkány, és közben a kezeit tördelte.

- Dahlia, ha baglyot szeretnél, mehetünk az Uklopszba is – mondta Harry, de a megszólított ügyet sem vetett rá. Ellenben az eladó boszorkány mérges pillantást küldött felé.

- Biztosíthatom, hogy a mi baglyaink is vannak olyan jók, mint...

Dahlia többet már nem hallhatott, mert minden figyelmét a bagoly felé fordította. Kinyújott kézzel elindult a kalitka felé, lassú léptekkel, mert nem akarta megijeszteni. A madár hirtelen felnézett, sárga szemével Dahliára bámult. Kérdőn elfordította a fejét, mintha csak azt mondaná: - Ki vagy te, és mit akarsz?

Dahlia végül már ott állt közvetlenül a kalitka előtt, és nyújtotta is a kezét a madár felé. Az először arrébb húzódott, a legtávolabbi sarokba.

- Ne félj, Veda – susogta felé Dahlia, mintha ösztönösen tudta volna, hogyan tudja megnyugtatni a baglyot. Kedves szavakat suttogott felé, és közben milliméterről milliméterre csökkentette a távolságot az állattal. A próbálkozásnak végül meglett a jutalma, végigsimíthatta Veda selymes tollait. Az eladó és Harry lenyűgözve bámulták.

Tíz perccel később Dahlia már vidáman lépett ki az üzletből, legújabb baglyával a kezében. Bár még szívesen eltöltött volna egy kis időt az Abszol úton, hogy felfedezhesse minden zugát, vissza kellett indulniuk a Foltozott Üstbe. Mindent beszereztek, amire szüksége volt, és már pénze sem sok maradt.

- Petúnia néni már valószínűleg felébredt, és most nem tudja, mitől borzadjon el jobban: a tisztaság hiányától vagy a sok varázslótól – kacagott Harry.

A férfi nem sokat tévedett. Dahlia édesanyja a neki rendelt szoba közepén álldogált, és próbált minél kevesebb dolgot megérinteni.

- Örömmel látom, hogy túlélted a napot a varázslók között anélkül, hogy valaki felrobbantott volna – fordult Harry a nagynénjéhez. - Tudod, mifelénk ez elég ritka...

De úgy tűnt, Petúnia szinte meg sem hallotta a szavakat, csak félős pillantásokat vetett Veda irányába.

- Még mielőtt hazavinnélek – fordult Harry Dahlia irányába – Ginny megkért, hogy feltétlenül hívjalak meg vacsorára. Megismerhetnéd Lilyt meg a többi gyermekünk, és Hugot. Ő a barátaim fia, szintén most kezdi a Roxfortot. Természetesen a meghívás Petúnia nénire, Vernon bácsira és Dudley-ra is vonatkozik – tette még hozzá csak úgy mellesleg nagynénjére nézve. - Nos, eljössz? - fordult vissza Dahliához.

Dahliának csak egy apró bólintásra futotta.

- Akkor péntek este ott leszek. Irány a Privet Drive, mielőtt Petúnia néni tényleg sokkot kap!

Így a kis csapat, kiegészülve Hannah-val elindult vissza a mugli London irányába. Amint kiléptek az ajtón, Neville Dahliához fordult:

- Akkor... Viszlát a Roxfortban! Ja, és Dahlia... Ott Longbottom professzor vagyok, remélem megérted. - Azzal intett egyet, és feleségével együtt eltűnt a Foltozott Üstben.


...o.O...

Nos, gondoltam, hátha van kedvetek egy kis nyomozásra... Mit szóltok?

A játékhoz nem kellenek, csak az eredeti könyvek, és amit találni fogtok (vagy legalábbis találhattok), az kapcsolatban van Dahlia történetével. Az első nyomot most kapjátok meg, a következőt pedig a következő fejezettel, ha legalább 10 értelmes kommentet kapok ehhez a fejezethez. Ha nem kapok ennyit, akkor a következő fejezetnél, és így tovább... A nyomok addig fognak egy bizonyos részlethez kapcsolódni, amíg nem fejti meg valaki. :)
Az első nyom alapján még kicsit nehéz lesz rátalálni a részletre, mert gonosz vagyok, és szeretném, ha összejönne a 10 komment. :P
Nos, akkor következzen az első!

Keressétek a szakállas öregembert!

Én lelkes vagyok a játékkal kapcsolatban, remélem ti is azok lesztek! :D

A blogomon is lehet tippelni, aminek a címe változatlan: http://www.hpfic.blogspot.com És képeket is találtok Dahlia legújabb háziállatáról, illetve a pálcájáról.

És végül, ha sikerül, ide is beteszek egy képet Vedáról.

Piton és a kerítő akció  

Posted by Deszy in

Ez még nem az új fejezet, de remélem, azért örültök neki, és tetszeni fog. :) Az, hogy végül eljutottam a megírásáig Kytee érdeme, neki ezúton is köszönöm, és kíváncsian várom a rejtjeles fejleményeket. ;)


Piton és a kerítő akció


Az ifjú Piton, mint valami kém lapult meg a cukrászda ablaka alatti bokorban. Leste a fejleményeket, és alig várta, hogy édes bosszúja beteljesüljön.

Először Petúnia érkezett meg. Fürge léptekkel közeledett, bátortalanul kinyitotta az ajtót, majd feltűnés nélkül behúzódott az ablak melletti asztalhoz. Pontosan, ahogy Perselus eltervezte. Amíg a lány várakozott, Piton újra végigmérhette. Vékony volt, magas, és semmi nőiest nem talált benne. Élére vasalt, virágmintás szoknyát, és színben hozzá tökéletesen passzoló blúzt viselt, haját pedig szoros kontyba tekerte.

Néhány perc múlva befutott Vernon is, vagy ahogy magát szerette hívatni, Nagy Vé. Késett, állapította meg magában az ifjú varázsló. De ez a terve kivitelezését szerencsére nem akadályozta, szóval nem nagyon érdekelte. Vernon, a nagy melák erejét fitogtatva felrántotta az ajtót, és határozott, dörgő léptekkel érkezett meg Petúniához. A lány félve nézett rá, ezt Perselus pontosan látta. Mintha még kicsit meg is remegett volna. Nagy Vé hosszú, vállára lógó hajával, fekete bőrnadrágjában és bőrdzsekijében valóban elég félelmetes látványt nyújtott.

Miközben a zömök fiú letelepedett a cukrászda rózsaszín plüss ülésébe, Perselus csak arra tudott gondolni, milyen abszurd ez a kép. Két tökéletesen ellentétes figura ült az asztalnál, akikben valóban nem volt semmi közös. Vernon és Petúnia. Ég és föld. Tűz és víz. A mindig tiszta, és a mindig mocskos. A visszahúzódó lány, és a fiú, akinek öklétől mindenki rettegett. Pontosan ezért választotta Vernont ahhoz, hogy bosszút álljon Petúnián. Olyan fiú volt, akibe Petúnia sohasem szeretett volna bele, de talán még hozzászólni sem mert volna.

Amikor Piton kitalálta a zseniálisan ördögi tervet, percekig nem tudta abbahagyni a nevetést. Mivel is okozhatna nagyobb kínokat Lily húgának, mint azzal, hogy összehozza a város legfélelmetesebb fiújával?

Ezután már csak két levelet kellett írnia, amikben randira hívják egymást, és természetesen egy könnyed kis szerelmi bájitalt is össze kellett dobnia. Valóban gyerekjáték volt – dörzsölte össze a tenyerét. Nem tudta, miért, de jól esett neki a mozdulat. A tenyere úgy viszketett, mint még soha. Vakarni kezdte, aztán észrevette, hogy az egész kezét vöröses pír borítja. Tovább vakarózott, de közben visszafordult az ablakhoz, hogy tovább élvezhesse a jelenetet.

Petúnia és Nagy Vé köszönésen kívül nem is szóltak egymáshoz. Kényelmetlenül fészkelődtek egy ideig, majd mindketten rendeltek. Petúnia csak egy kis kekszet, Vernon viszont a fél cukrászdát felvásárolta.

Nem is sejtették, hogy amíg nem figyelnek, Piton mindkettejük italába Amortentiát csöpögtetett.

Élvezettel figyelte a bokorból, ahogyan mindketten belekortyolnak vizükbe, és érezte, hogy a légkör megváltozik. Petúnia elpirult, és lesütötte a pillantását, Vernon feje pedig lilulni kezdett a hirtelen jött érzésektől. Majd nem bírta tovább visszafogni magát, felpattant, és olyan hangosan, hogy az egész cukrászda hallhatta, felkiáltott:

- Szeretlek!

Pitonnak ennyi elég volt, kacagva mászott ki rejtekhelyéről, és csak ekkor vette észre, hogy a bokor, amiben addig megbújt, mérges szömörce volt.

Fekete talárja lebegett a menetszélben, ahogyan hazafelé futott. Minden porcikája viszketett. Pokolian. – Megérte – gondolta mégis, és közben megvakarta bal alkarját.

Ulpius és ajánló  

Posted by Deszy

Sziasztok!

Ez nem HP-s téma, és nem is a fanficjeimhez kapcsolódik, de gondoltam, elújságolom nektek. :D


Ez az Ulpius honlapja, ahol a nem túl rég meghirdetett pályázat részeredménye is fenn van. Nézzétek csak! A harmadik név! :D

Én úgy örülök! :D

---------------------------------------------------

A másik pedig, hogy egy nagyon kedves olvasómnak, Alice656-nak hála a történetről felkerült egy ajánló egy történetajánló blogra. Az ajánlót Alice656 írta, és szerintem fantasztikus lett. Nagyon örülök, hogy így szereti a történetet, hogy az Egy Dursley Roxfortban jutott eszébe, amikor a történetajánlásra gondolt. Ezúton is nagyon köszönöm neki, és a blog tulajdonosának, Nocynak is! :D

Ha valakit érdekel, itt a link: http://tortenet-ajanloblog.blogspot.com/

2000 látogatás + új szavazás  

Posted by Deszy

Sziasztok!

Elértük a 2000 látogatást!!! Ezúton is köszönöm Nektek, hogy ellátogattatok hozzám, és remélem, visszatértek még a jövőben. :D

Az új szavazáson pedig arra a kérdésre keresem a választ, hogy szerintetek a lgifjabb Potter fiú, Albus Perselus végül melyik házba került? Vajon a Griffendélbe akarta tenni? És ha nem, akkor Al kérte a süveget, hogy tegye oda? Nos, a ti véleményetekre is kíváncsi vagyok! ;) Szóval szavazzatok!

Dahlia pálcája  

Posted by Deszy in

Sziasztok!

Gondoltam, megmutatom nektek Dahlia pálcáját. Tudjátok, tölgy, tizenkét hüvelyk és vélahaj a magja. :) Ez a pálca egyébként valóban tölgyből készült. :D

Guide a hetedik fejezethez  

Posted by Deszy in

Sziasztok!

Gondoltam az Egy Dursley Roxfortban hetedik fejezetéhez készítek egy ilyen útmutatót, bár ez nem a legjobb szó rá. Na mindegy. Szóval ez egy kis kiegészítés lesz a fejezethez, ami megmagyaráz bizonyos dolgokat, és egy-két apró részletre is rámutat, amit lehet, hogy nem vettetek észre. :)


Az első, amit észrevehettetek, az az, hogy kicsit kiegészítettem a gringottsi verset. Ez akkor jutott eszembe, amikor eldöntöttem, hogy Harry nem fog bemenni a Gringottsba, mert még mindig fújnak rá a koboldok. És ekkor gondoltam rá, hogy az, hogy hárman betörtek, és még sikerült is ellopniuk valamit (hiszen Voldemortnak az első részben nem sikerült), valószínűleg elég mély nyomott hagyott a koboldokban. Hiszen ők soha nem felejtenek, mint pl. Griffendél kardját is a magukának érzik. Ők számomra kicsit hasonlóak, mint az Eragonban a törpök: zárt közösség, tehetség a kovácsmesterséghez, távolságtartás a nem közéjük tartozókkal, és hosszú emlékezet...

Szóval azt már régóta tudtam, hogy Harry nem kíséri be Dahliát, eredetileg Hermione lett volna a szerencsés. Hiszen neki van a legtöbb tapasztalata mugli pénzzel. De aztán két okból nem ő lett: egyrészt ő majd később jelenik csak meg, ez a történetvezetés szempontjából jobb így, másrészt pedig valószínűleg rá is emlékeznek a koboldok, még akkor is, ha a főbűnösnek a „kis túlélőt” tartják.

Az pedig, hogy Neville valamennyit elhint Dahliának, az a fokozatos megismerés miatt van. Hiszen Dahliának fogalma sincs róla, hogy az unokatestvére híres ember, és nem is ok nélkül...


Második... :) Ezt van, aki észrevette, van, aki nem. De nem olyan nagy spoiler, hogy ne árulhassam el. Ha mégsem szeretnéd tudni, akkor ezt a bekezdést ugord át! Most következik a kicsi spoiler, ha nem akarod tudni, most hagyd abba a bekezdés olvasását!!! Na szóval, Nara, akivel Dahlia megismerkedik Cho Chang lánya. Az utalásokból ki lehetett találni, hiszen: 1. A Nara japán származású név. 2. Írtam, hogy Nara keleti származású, valószínűleg japán. 3. Nara édesapja mugli, édesanyja boszorkány, és Jo nyilatkozataiból tudjuk, hogy Cho Chang hozzáment egy muglihoz. 4. Nara édesanyja Hollóhátas... Ha ez nem tűnt fel, akkor most már tudod. :) Nara egyébként fog még szerepelni, szóval ne aggódjatok, visszatér! :) Ezzel kapcsolatban még felmerült a kérdés, hogy most akkor Cho Chang tulajdonképpen kínai vagy japán? Nos, a könyvekben erről nem tesznek említést. Katie Leung, aki a filmben Chot alakítja, kíani származású. DE! A Cho keresztnév japán, és a Chang vezetéknév is szerintem inkább japános hangzású, mint kínai. Igazándiból részletkérdés... xD


És akkor következzen a legizgalmasabb. A pálcaválasztós rész!

Először is, a két Ollivander... Mindig csodálkoztam, hogy a könyvben Jo nem említi, hogy Ollivandernek lenne gyereke. Pedig az üzlet már több, mint kétezer éve a családé, így nyilván apáról fiúra száll. De vettem a bátorságot, és feltételeztem, hogy ennek ellenére van neki. :) Illetve Ollivander már elég öreg eddigre ahhoz, hogy ne bírja egyedül az üzletet, és a nagy csata előtti kínzás is megviselte. De nem akartam csak úgy megszüntetni a boltot, mert az bűn lenne. Ráadásul Dahliának kijár egy Ollivander pálca. Ollivander fia sok dologban hasonlít az apjára, de kicsit modernebb felfogású, és nyitottabb a merész ötletekre és az újításokra. (Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy én nagyon bírom az ifjabb Ollivandert. xD)

Az, hogy mindketten mélyen meghajoltak Harry felé, ahogyan azt Dahlia észreveszi, nem véletlen. Tudják, hogy Harry tulajdona (hiába tette vissza Dumbledore sírjába) a Végzet pálcája, Pálcák Ura, a Halálvessző, a bodzapálca, vagy ahogy tetszik, és ezzel külön tisztelet jár neki a pálcakészítők részéről. Hiszen ők is tudják, hogy mekkora szó ez. Szóval most kivételesen nem a „kis túlélőnek” szólt a figyelem, hanem a bodzapálca birtokosának.

Aztán... Mit tudtunk meg még Dahliáról? Igen, Dahlia balkezes... Dahlia balkezességének nincs különösebb oka, egyszerűen szerettem volna, ha balkezes. Én magam jobb kezes vagyok, de a balkezesség témakörét mindig érdekesnek találtam. Azt, hogy hogyan alakul ki, az emberrel születik, vagy nevelés kérdése, vagy az, hogy úgymond „rossz” dologként van/volt elkönyvelve, pedig bizonyított, hogy rengeteg zseniális tudós és/vagy művész balkezes volt. (Pl. Leonardo da Vinci) Szóval csak az érdeklődésem az oka, hogy Dahlia balkezes. Illetve két kisebb oka is van: Harry az eredetiben jobbkezes, és így ez sem ugyanaz, másrészt pedig az a szereplő, aki majd Dahlia párja lesz (nem mondom meg, hogy ki az :P) jobbkezes, és így szépen kiegészítik egymást. Most majd kezdhetitek lesni, hogy ki jobb- és ki balkezes a történetben. :D

A Dahlia által kipróbált pálcák között van mindenféle hosszúságú, fájú vegyesen, és az összes magot is kipróbálta, amiről Rowling írt. (Egy általam írt másik fanficton főszereplőjének pálcája is a kipróbáltak között van, ami nem csak a HP világában játszódik, hanem vegyes fic. A címe Elmerülve a varázsban, és a főszereplő lány, Lizi, utazni tud a különböző fantasy témájú könyvekben megjelenő világok között. Nagyon röviden összefoglalva. XD Szóval Lizié az ébenfa pálca, amit Dahlia kipróbál. :D)

Amikor Dahlia a nem megfelelő pálcákkal suhint... Három ilyen jelenetet írtam le kicsit bővebben (igen, számmisztika! xD), ezek közül az első a vázaeltörés, amit Harry is produkált annak idején. Szeretem a párhuzamokat az eredeti könyvekkel, és ez az egyik. Az pedig, hogy felgyújtja Harry talárját, kicsit hasonló, mint amit Hermione tett Pitonnal a bölcsek kövében a kviddicsmeccs alatt.

Azt, hogy Dahlia pálcája milyen fából lesz, már szinte a kezdetektől tudom. Hogy miért? Csekkold a kelta fanaptár fáit! ;) Tizenkét hüvelyk. Újabb számmisztika, plusz a tizenkettes az egyik kedvenc számom. És akkor a lényeg: a pálca magja. Ezen elég sokáig gondolkoztam. Abban biztos voltam, hogy nem sárkány szívizomhúr lesz. Főnixet sem akartam. Maradt az unikornis meg a vélahaj, de ugye tudjuk, hogy Ollivander nem használ vélahajat... Hogy miért a vélahaj mellett döntöttem, azt egyelőre nem mondom el, de tudjátok, hogy már a szavazás kiírása előtt tudtam, milyen lesz a pálca. Már csak az volt a kérdés, hogy hogyan és miért került Ollivanderhez vélahajas pálca. Újraolvastam az Abszol utas fejezetet a bölcsek kövéből, és akkor hirtelen ott volt az a pálca a kirakatban. És eszembe jutott, hogy régebben találgatták, hogy az lesz az egyik horcrux. De nem lett. És ekkor megszállt az ihlet, és biztos voltam benne, hogy az a pálca lesz a mienk, vagyis Dahliáé. :)

És a két Ollivander arról vitatkozott, hogy lehet-e az a pálca a megfelelő. Az idősebb elzárkózik a vélahajas pálcáktól, viszont ahogyan már írtam, az ifjabb modern, újító felfogású, és az ő ötlete volt, hogy próbálják ki.

Octavius Ollivanderről és a pálca megrendelőjéről sem mondhatok semmit egyelőre. Találgassatok! :P

Nos, azt hiszem, mindent leírtam, amit hozzá akartam fűzni a fejezethez. Ha pedig nem, akkor majd még jelentkezek. :D

Nara  

Posted by Deszy in

Sziasztok!

Nos, ilyennek képzelem Narát, persze egy pár évvel most még fiatalabb... :)

Egy Dursley Roxfortban - 7. fejezet  

Posted by Deszy in

7. fejezet
A pálca választ...


Határozottan nem olyan volt, mint egy pláza. Sokkal több volt annál!

Amikor Dahlia és kísérete átléptek az Abszol útra, a lány percekig nem tért magához. Még soha azelőtt nem látott ilyen helyet. Mint kiderült, az Abszol út egy nagyon hosszú bevásárlóutca. Mindenhol boltok sorakoztak, de nem úgy, ahogyan egy plázában. Nem alkottak rendezett sort, ahogy maga az út is, a boltok is ide-oda kanyarogtak. Különböző színűek és magasságúak voltak, a kirakatok is különböztek. Némelyiknek nagy üvegablakai voltak, amin keresztül be lehetett látni az üzletbe, máshol pedig Dahlia csak egy kis, sötétített lyukon tudott belesni. Akadtak boltok, amik kopottnak és nagyon réginek tűntek a középkorinak tűnő cégérek és pókhálók miatt, mások pedig teljesen modernnek tűntek harsány színeikkel.

Akadt mindenféle bolt. Könyveket, fagylaltot, seprűket – Dahlia még mindig nem értette minek egy külön üzlet seprűknek –, pálcákat, ruhákat, játékokat és ki tudja, még mit lehetett vásárolni.

De nem is annyira ez volt, ami megfogta Dahliát, hanem az egész hangulat. Hihetetlen hangzavar uralkodott, a sok nevető és beszélgető boszorkány és varázsló hangja keveredett bagolyhuhogással és nyávogással. Az illat pedig még ennél is lenyűgözőbb volt. Egyszerre érződött ősinek és újnak, édesnek és keserűnek, valaminek, amit Dahlia még sosem érzett, de mintha mindig is ismerte volna. Maga volt a varázslat.

Dahlia tátott szájjal követte az előtte haladó két férfit, mert úgy tűnt, ők tudják hová tartanak. Aztán sok kanyargás után végül lefékeztek egy hatalmas épület előtt. Hófehér volt, mindenféle díszítés nélkül, de nem is volt szüksége semmilyen cicomára. Fényes bronzkapujával és óriási méretével a többi bolthoz képest így is mindenki figyelmét felkeltette. Az épületen bronz felirat hirdette: Gringotts.

Dahlia kíváncsian fordult a két férfihez. - Hát ez meg milyen épület?

- A Gringotts a varázslók és boszorkányok bankja – felelte Harry. - Azt mondják, a világ legbiztonságosabb helye. Bár, én ebben nem hiszek-

Dahlia ekkor vette észre, hogy a kapukat vörös-arany egyenruhás, furcsa lények őrizték.

- Koboldok – súgta a lány fülébe unokatestvére. - Nos, azt hiszem, jobb, ha ide én nem kísérlek be – köszörülte meg a torkát Harry. Dahlia csak ekkor vette észre, hogy a koboldok mérges szemekkel méregetik a férfit.

- Miért? - kérdezte, mert gyanította, hogy nem véletlen, hogy a varázsló nem akar vele bemenni.

- Mondjuk úgy, hogy a koboldoknak és nekem már történelmünk van – somolygott. - De ne aggódj, Neville bekísér. - Azzal Harry megfordult, és elsétált, Dahlia és Neville pedig elindultak felfelé a fehér, márvány lépcsőkön.

Mikor áthaladtak a kapun, az alacsony lény – kobold, mint azt Dahlia az előbb megtudta – meghajolt előttük. Aztán egy ezüst ajtó következett, amin felirat is volt. Dahlia megállt, hogy elolvashassa:

Lépj be, vándor, de vigyázz:
Nem csak kincset rejt e ház.
Ha csak vinnél, de nem hozol,
Fejedre csak bajt halmozol.
Ki idegen kincset áhít,
Annak e hely csapdát állít.
Add fel tolvaj, ne légy dőre,
Varázslat e kincsek őre.
Ha mégis betörsz, ne feledd,
örök bosszúnk van veled.

Az utolsó két sor kicsit külön állt a többitől, és újabbnak is tűnt. Amikor rákérdezett Neville-nél, kiderült, hogy igaza van.

- Igen, az a két sor régen nem volt ott. Azután vésték bele, miután Harryék betörtek – nevetett Neville.

Harry betört egy bankba, és ezen Neville – egy tanár – csak nevet? Milyen világ ez?

Neville észrevehette Dahlia arckifejezését, mert már sokkal komolyabb hangon folytatta.

- Azok más idők voltak.

Közben áthaladtak ezen az ajtón is, és megint meghajolt előttük két kobold. A Gringotts belülről még sokkal lélegzetelállítóbb volt, mint amilyennek Dahlia képzelte. Többször járt már bankokban, de azok egyáltalán nem így néztek ki. Hatalmas, kupolás márványcsarnok fogadta, kétoldalt több száz méter hosszú pultokkal, amik mögött újabb koboldok foglaltak helyet. Az aulában rengeteg varázsló volt, a koboldok pedig sürögtek-forogtak.

Neville elindult az egyik kobold felé, Dahlia pedig szó nélkül követte. Ebben a hatalmas épületben, furcsa lényekkel körülvéve kicsit elveszettnek érezte magát, de nem akarta kimutatni. Mindig is erős és határozott volt, és most is annak fog látszani.

- Nálad van a mugli pénz?

- Mugli pénz? - kérdezett vissza reflexszerűen Dahlia, de aztán rájött, mire gondol Neville. Ezek szerint a varázslóknak külön pénze lenne?

Elővette a táskájából a pénzt, amit Vernon és Petúnia adtak neki hosszas rábeszélés után. Dahlia a biztonság kedvéért mellétette még a zsebpénzét is, mert elképzelni sem tudta, mi mennyibe fog kerülni. Most ezt odanyújtotta Neville-nek, és kíváncsian figyelte, mi történik ezután.

- Ezt szeretnénk átváltani varázsló pénzre – fordult a koboldhoz Neville.

A kobold kérdés nélkül megszámolta a pénzt, majd mint egy hétköznapi pénzváltóban, átszámolta varázslópénzre. Ezután felállt, egy hátsó széfhez sétált, és néhány percre eltűnt.

- Mindjárt meglátod, a varázslópénz teljesen más, mint a mugliké.

A kobold ezután egy kis erszénnyel visszatért, és Neville kezébe nyomta. Neville benézett az erszénybe, majd bólintott, megköszönte, és elindult a kijárat felé.

- A Roxfort a mugli származásúaknak biztosít egy kis plusz támogatást is. Ezt már kivettem reggel - mondta Neville.

Amikor kiértek a csarnokból, a férfi folytatta.

- Harry a fagylaltszalonban vár ránk.

Dahlia elégedetten nyugtázta, hogy ez végre valami olyan, amit ő is ismert. És szeretett. Egy hatalmas fagyi kelyhet akar, mert most mindennél jobban kell neki a cukor.

Harry valóban ott várt rájuk. Egy asztalnál ült kint a teraszos részen, és amikor meglátta az érkezőket, intett nekik.

- Bátorkodtam nektek is rendelni – mondta, és abban a pillanatban három óriási adag fagyi jelent meg az asztalon. Különböző színű gombócok, öntetek, gyümölcsök, és ki tudja, még mi volt abban a kehelyben.

Dahlia rögtön leült, és enni kezdett. Meg kellett állapítania, hogy ilyen finomat még soha nem evett, pedig mindenféle fagyit végigkóstolt már.

Miközben enni kezdtek, Neville kivett három különböző érmét az erszényből, és magyarázni kezdett. Az arany színű volt a legértékesebb, galleonnak hívták. Egy galleon hét sarlót ért, ez volt az ezüstszínű, egy sarló pedig huszonkilenc knútot. Utóbbi bronzból készült. Dahlia próbálta megjegyezni az átváltásokat, de nem volt könnyű. Most kezdte csak el igazán áldani a tízes számrendszer kitalálóját.

Amikor befejezték a fagyikat, Harry elkérte Dahliától a listát, amit a Roxfortból kapott. Gyorsan átfutotta.

- Ez nem sokat változott – jelentette ki. - Azt javaslom, haladjunk sorban a lista szerint, mert hajlamos vagyok kihagyni dolgokat! Még jó, hogy Ginny semmit sem felejt - nevetett. - Akkor a talár az első. Azt Madam Malkinnál tudod megvenni – bökött rá egy üzletre az utca túloldalán. - Oda jobb, ha egyedül mész. Csak mondd meg, hogy most kezded a Roxfortot, Madam Malkin mindent tudni fog.

Így esett, hogy Dahlia kezébe nyomtak valamennyi pénzt, és útjára bocsátották. Kicsit izgult, sőt, a gyomra méretét figyelembe véve nem is kicsit. De azzal próbált bátorságot önteni magába, hogy arra gondolt, ez is csak egy ruhabolt. És ha valamihez, a divathoz értett.

Amikor belépett, a lélegzete is elállt. Az üzletben különböző színű és szabású ruhák lógtak, még színváltóak is akadtak. A levegőben mérőszalagok lebegtek, a plafonról pedig különböző színű fonalak, cérnák és szalagok lógtak. Ilyen lehetett egy régi varroda, amikor a nemes hölgyeknek még mindent személyre szabtak, és minden ruha egyedi tervezésű volt.

De nem sok ideje volt körülnézni, mert rögtön letámadta egy nagydarab asszonyság.

- Roxfortba készülsz, kis drágám? - kérdezte kedvesen.

Dahlia bólintott, és kihúzta magát, hogy bátrabbnak tűnjön. A boszorkány egyetlen intésére az egyik lebegő mérőszalag rögtön odareppent, és elkezdte levenni a méreteit. Sorban támadta le a különböző testrészeit, hogy mindent megmérjen. Közben az asszonyság, aki valószínűleg maga Madam Malkin lehetett, beljebb tessékelte egy helyiségbe, ahol már egy másik lány is hasonló procedúrán ment át.

- Ő is Roxfortba készül – mondta Madam Malkin, majd eltűnt, és hagyta, hogy a mérőszalag végezze a maga dolgát.

- Szia! - köszönt bátortalanul a fekete hajú lány, miközben épp a derékbőgését vették le. Valószínűleg ázsiai lehetett, legalábbis húzott szeme erre utalt.

- Szia! - viszonozta a köszönést Dahlia.

Néhány másodperces hallgatás után Dahlia úgy döntött, kezébe veszi a dolgokat. A varázsláshoz ugyan nem ért, de ismerkedni azért még tud.

- A szüleiddel vagy itt? - kérdezte, mert hirtelen nem jutott eszébe frappánsabb.

- Csak anya kísért el – felelte a lány. - Tudod, apa mugli – egészítette ki bátortalanul.

- Nekem mindkét szülőm mugli.

- Akkor te nem is tudtad, hogy...? - kérdezte döbbenten.

- Hogy boszorkány vagyok? Nem, nem tudtam. - felelte Dahlia vidáman. Lehet, hogy nem varázslók a szülei, de ő ettől még nem kevesebb! Mindent meg fog tanulni. Gyors a felfogása. Ha pedig valakinek nem tetszik a származása, akkor nem is akarja megismerni!

- Egyébként a nevem Nara – mondta a lány, és úgy látszott, nem zavarja, hogy Dahlia szülei muglik.

- Dahlia – mosolygott rá vissza, és az volt az érzése, hogy ezzel a lánnyal jóban lesznek. Soha nem volt barátnője. Az osztálytársnői állandóan áskálódtak, és mivel féltékenyek voltak rá, kiközösítették. De akkor ez nem igazán zavarta. Most viszont remélte, hogy lesznek barátnői is.

Ezután az életükről, a mugli életükről beszélgettek, és Dahlia ahhoz is összeszedte a bátorságot, hogy megkérdezze, mit tud a lány a varázslókról.

- Tudod, anya hiába boszorkány, mi otthon nem sokat beszélünk a varázslásról. A Roxfortról is csak annyit tudok, hogy négy ház van.

- Ház? - kérdezte Dahlia döbbenten.

- Igen. Minden diákot beosztanak egy iskolai házba, ahol azután tanulni fog. Anya Hollóhátas volt.

Tovább nem tudtak beszélgetni, mert megérkezett Nara édesanyja, aki minden kétséget kizáróan ázsiai volt. Még megbeszélték, hogy Roxfortban találkoznak, azután elváltak.

A mérőszalag még mindig körülötte szorgoskodott, és Madam Malkin is újra megjelent. Ezután Dahliának semmi dolga nem volt, csak állt egy helyben, és hagyta, hogy Madam Malkin dolgozzon. Kinézett magának néhány szép ruhát, de mint kiderült, nem volt rá elég pénze. Elhatározta, hogy amint hazaérnek, zsebpénz emelést fog kérni, vagyis inkább követelni.

Amikor végzett, visszament a fagyizóhoz, Harryért és Neville-ért. Bár rengeteg idegen tárgyat látott, amikről meg sem tudta mondani, hogy mik azok, egyre magabiztosabban lépegetett az utcákon.

- Akkor jöjjön a pálca! - mondta Harry. - Ollivanderhez megyünk, ő a legjobb.

Ollivander üzlete nem tűnt nagynak, és elég sötét is volt. A kirakatra sem fordítottak nagy figyelmet, csak egyetlen pálca árválkodott egy bársonypárnán. Dahlia ennél azért többet várt. A bejárat fölött kopott felirat hirdette: Ollivander - Minőségi varázspálcák Alapítva: i. e. 382.

Bent két ember fogadta őket. Az egyikük vénnek látszott, mint az országút. Úgy ücsörgött abban a székben, mint aki soha többet nem tud felállni onnan. A másik sokkal fiatalabbnak tűnt, ő a pult mögött álldogált. Amikor azonban meglátták a belépőket, mindketten megteltek energiával. Az idősebbik férfi úgy pattant fel, mintha néhány másodperc alatt húsz-harminc évet fiatalodott volna, a másik pedig kisietett eléjük.

Mindketten mélyen meghajoltak Harry felé – afelől Dahliának kétsége sem volt, hogy a meghajlás Harrynek szólt -, majd a fiatalabbik még ahhoz is elég bátorságot gyűjtött, hogy megrázza Harry kezét.

- Ő a fiam, Mr. Potter – szólalt meg reszelős hangján a sárga szemű öreg. - Én sem leszek már fiatalabb, és kell az utánpótlás – mosolygott, így kilátszottak szintén sárgás fogai.

- Harry Potter – folytatta elhűlve. - Magyal és főnixtoll, tizenegy hüvelyk, kellemesen rugalmas. És ott van még a másik pálca is. A bodzapálca... - merengett, majd Neville felé fordult.

- Cseresznyefa és egyszarvú szőr, tizenhárom és háromnegyed hüvelyk, nagyon rugalmas. - Ezután Dahliára szegezte sárga szemeit. - Á, csak nem a legújabb Potter? - kérdezte.

- Nem, ő az unokatestvérem, Mr. Ollivander. Dahlia Dursley.

- Örvendek – biccentett az öreg, majd visszavonult a székéhez, és újra leroskadt.

Ezután a másik Ollivander vette át az irányítást.

- Melyik kezébe fogja a pálcát? - kérdezte.

- Balkezes vagyok – felelte Dahlia bizonytalanul, mert fogalma sem volt róla, melyik kezében fogja a pálcát. Életében nem volt még pálca a kezében.

Újabb mérőszalag jelent meg, és olyan helyek távolságát méricskélte, amikről Dahlia elképzelni sem tudta, mire kellhetnek: az orrlyukai távolságát, a két szemöldöke közti távolságot, a karja hosszát könyöktől a válláig, aztán a csuklójától könyékig. Ezután Dahlia már nem is figyelte, mit csinál a mérőszalag.

- Bátorkodhatom megkérdezni, Ms. Dursley, hogy a szülei milyen pálcát használnak?

- A szüleim muglik – felelte Dahlia.

- Hm, értem. Akkor nagyon örülök, hogy megtalálhatom az első pálcát, amit a családja használ. Tudja, sokan úgy gondolják, hogy muglik gyerekei nem valók varázslónak. De ez is úgy van, mint a pálcáknál. Ahogy tudjuk, a pálca választja a varázslót, és nem fordítva. Így van ez a varázslattal is. A sors dönti el, ki minek születik, nem mi. Ez független a származástól – mondta az ifjabb pálcakészítő olyan természetességgel, mintha csak az időjárásról beszélgettek volna.

Ezután a mérőszalag hirtelen eltűnt, a férfi pedig eltűnt az üzletben található rengeteg doboz útvesztőjében. Amikor visszatért, Dahlia kezébe nyomott egy pálcát.

- Bükkfa, sárkányszívizomhúr. Tizenkét hüvelyk. Roppant rugalmas.

Dahlia csak fogta a pálcát, és nem értette, mit várnak tőle.

- Suhintson vele! - szólította fel.

A mozdulatra összetört egy váza. Ollivander erre kikapta a pálcát a kezéből, és megint eltűnt.

- Juhar, unikornisszőr. Tíz hüvelyk. Elbájoláshoz kitűnő.

Megint suhintott, mire kitört az idősebb Ollivander székének a sarka. A varázsló a földön landolt. Nem győzött bocsánatot kérni, de ő csak mosolygott. Harry odasétált, és egyetlen suhintással megjavította a széket. Közben a másik pálcakészítő újabb pálcát hozott.

- Ébenfa, főnixtoll maggal. Tizenkét hüvelyk. Kellemesen rugalmas, remek pálca, ha szabad ezt mondanom. Gyerünk, próbálja ki!

Dahlia szinte már félve suhintott, és kiderült, hogy félelme nem volt alaptalan. Ezúttal Harry talárját gyújtotta fel. Kezdett kétségbeesni, hogy talán mégsem boszorkány, hogy az egész egy tévedés, és sosem találnak neki megfelelő pálcát. De a pálcakészítők csak egyre vidámabbá váltak. Sorra hozták neki a pálcákat, mindenféle méretűt, más-más fából és más-más maggal. Kőris, tizenegy és egynegyed hüvelyk, sárkányszív húrral. Tiszafa, kilenc hüvelyk, unikornisszőrrel. Berkenye, tizenegy hüvelyk, főnixtoll maggal. Fűz, szintén főnixtoll maggal, kilenc és fél hüvelyk. Dahlia a hetedik után már nem is figyelte, milyen pálcákat nyomnak a kezébe, csak gépiesen suhintgatott, és közben hallgatta az idősebb Ollivander kiselőadását, hogy milyen anyagok felelnek meg a pálcakészítéshez. Dahlia egyre jobban elkeseredett.

- Nem féljen, biztosan megtaláljuk a megfelelőt. A pálcaválasztás sosem könnyű. A pálca választja a varázslót, ezt senki sem tudja jobban, mint Mr. Potter – nézett Harryre szeme sarkából a férfi. - Épp ezért sok időbe telik, mire egy pálca kiválasztja. Bár, kis kegyed valóban elég nehéz ügy. Talán még annál is nehezebb, mint amikor Mr. Potternek kerestük a megfelelő darabot.

Újabb fél óra telt el, de a pálcája még mindig nem volt. Dahlia látta, hogy Harry és Neville már nagyon unják a helyzetet, de neki nem ez volt a legnagyobb baja. Aztán egyszer csak a két pálcakészítő élénk beszélgetésbe kezdett, úgy tűnt, vitatkoznak valamin. Harryék is kíváncsian figyelték, hogy vajon mi lehet a vita tárgya. Aztán egyszer csak az idősebb férfi megadóan bólintott, és visszaült a székébe. A másik pedig a kirakathoz sétált, és a bársonypárnán fekvő pálcáért nyúlt.

- Ezt a pálcát sok-sok évvel ezelőtt találta a nagyapám a raktárban. A feljegyzések szerint megrendelésre készítette Octavius Ollivander még nagyon régen. A megrendelő viszont soha nem jött el érte. - Itt tartott egy kis hatásszünetet. - Mi soha nem használunk vélahajat a pálcakészítéshez, így van ez azóta, hogy az üzlet megnyitott. Egyetlen egyszer tettünk kivételt. - Azzal felém nyújtotta a pálcát, és közben így szólt: - Tölgy, tizenkét hüvelyk, vélahaj maggal. Eléggé hajlékony.

Dahlia felemelte a kezem, a pálcáért nyúlt, de még meg sem érintette, amikor átjárta egy furcsa, bizsergető érzés, és elöntötte a melegség. Végül ténylegesen is megfogta, mire szivárványszínű szikraeső borította be a helyiséget. Mindenféle szín volt, amit az ember el tud képzelni: a zafírkéktől a skarlátvörösig.

Harry és Neville nevetni kezdtek, Neville egyet-kettőt még tapsikolt is. A fiatalabb Ollivander elégedettnek tűnt, az idősebb viszont furcsa szemmel méregette. Elgondolkozva dörzsölgette az állát, aztán végül megszólalt.

- Vélahajat nem véletlenül nem használunk gyakran a pálcákhoz. Szeszélyessé teszi őket, igen. De ez még nem indokolná meg teljesen. - Közelebb csoszogott Dahliához, és egészen az arcához hajolt. - A vélák különleges mágikus lények. Sokak szerint fejlettebb mágiával rendelkeznek, mint a hétköznapi varázslók. Épp ezért a vélahaj maggal rendelkező pálcák ritkán választanak gazdájuknak olyan boszorkányt, aki maga nem véla legalább részben. Az, hogy mégis kiválasztotta ez a pálca, felettébb különös.

Azzal az öreg megfordult, és eltűnt a dobozok tengerében.


.........o.O..........
Előzetes: A következő fejezetben még mindig az Abszol út, és egy különleges vacsorameghívás... :D


Ha esetleg még nem olvastátok a másik HP-s ficet, amit jelenleg írok, akkor lessétek meg! A címe: A középső testvér hagyatéka. Az első fejezetnek ez már a második verziója, szóval ha esetleg július 20. előtt olvastátok, akkor érdemes újra nekiállni. :D


És még annyit, hogy köszönöm a sok kommentet és hozzászólást, igyekszem mindegyikre gyorsan és kimerítően válaszolni. Tényleg nagyon örülök nekik, mert nagyon jól esik olvasni, hogy szeretitek Dahliát.

Kommentek :)