Egy végzős Dursley Roxfortban - 12. fejezet  

Posted by Deszy in

12. fejezet
Irány a Roxfort!


Dahlia nem volt olyan gyors, mint szerette volna. A csomagok már nem lassították őket, mivel amint átlépték a falat, lebegtetni kezdte őket, de ezzel csak azt érte el, hogy Emma megtorpant, és csodálattal bámulta a repkedő bőröndöket. Még a kezét is kinyújtotta, és végighúzta az egyik alatt, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak képzeli, hogy az orruk előtt lebeg.

Ezt Dahlia még aranyosnak is találta volna, ha nem lassítja őket vissza annyira, hogy Oliver még azelőtt odaérjen, hogy elérnék a biztonságot menedéket, amit jelenleg Hugo, Nara, Lily és a többiek jelentettek.

– Már vártalak. – Oliver széles vigyora semmit sem változott, mióta utoljára látta, de persze ez nem volt meglepő, tekintve, hogy ez sajnos nem volt túl régen.

Emma feljebb emelte a fejét, hogy lássa a fiút, aztán elpirult. Fantasztikus, gondolta Dahlia, de inkább nem tette szóvá a dolgot.

– Akkor maradj itt, és várj még egy kicsit, én meg megyek a dolgomra.

A fiút láthatóan cseppet sem bosszantotta a válasza, ami őt viszont nagyon is bosszantotta.

Hirtelen Emma vékony hangját hallotta meg.

– Ő a fiúd?

Oliver felkacagott.

– Máris szimpatikus. Jó szeme van.

Dahlia csak morgott, és tiltakozva megrázta a fejét. A fiú közben leguggolt, hogy körülbelül egy magasságba kerüljön a kislánnyal.

– Oliver vagyok, te pedig...

– Emma – felelte szégyenlősen.

– Emma, akkor most mondd meg! Hát nem illenénk tökéletesen össze?

A kislány hevesen bólogatott.

– Ugyanolyan szép a hajatok – mondta.

– Hát ez fantasztikus! Most már a gyerekeket is megrontod. – Dahlia Emmához fordult. – Ne hallgass rá, nem minden arany, ami fénylik.

– Szóval elismered, hogy jóképű vagyok?

Dahlia szó nélkül újra megragadta Emma kezét, aztán az előbbinél sokkal határozottabban kezdte húzni a barátaihoz. A világ minden galleonjáért sem akart hátranézni, de Oliver nevetését még így is hallotta.

– Jól indul az év? – kérdezte Lily, és a fejével a mardekáros felé intett.

– Képtelen leszállni rólam.

– Úgy látom, nincs egyedül – mosolygott Hugo, a Dahlia kezét szorongató lányra utalva.

Emma kérdőn felnézett.

– Ő a fiúd?

Hugo rekordsebességgel kapta fel a fejét a kérdésre, és a zavara tagadhatatlan volt. Hol Emmára, hol Liára nézett, az arca pedig olyan vérvörös színt öltött, amilyet csak nagyon ritkán.

– Nem, Emma. Ő a barátom.

Lia mindenkit sorban bemutatott, és rögtön el is felejtette Olivert, amint a barátait figyelte. Hugo kattintott néhány képet Emmáról, aki ennek először nem nagyon örült. Amikor azonban a fiú megígérte, hogy készít neki belőle egy albumot, amit majd évekkel később visszanézhet, végül még nevetett is, miközben Hugo fotózta. Lorcan és Lysander arról kezdtek neki magyarázni, hogy vigyázzon a füle mögé dugott virággal, mert az ilyenekben gyakran bújnak el a babintok, de mielőtt kifejthették volna, mik azok a babintok, Lily oldalba könyökölte Lorcant, mire az rögtön elhallgatott.

Nara Albusszal beszélgetett, talán már búcsúzkodtak, hiszen Al a Roxfortba már nem jöhetett velük, szóval most tudtak még lopni néhány együtt töltött percet. Lia inkább nem is zavarta őket. Helyette Tiffel beszélgetett, aki Párizsban nyaralt, és elragadtatottan mesélt arról, hogy mennyi mindent látott.

Dahlia közben nem bírta ki, körbenézett. Rengeteg ismerős arc volt a peronon, de Jamest sehol sem látta. Remélte, hogy kijön elköszönni tőlük, de biztosan megint lefoglalta az edzője. Tényleg olyan volt, mint egy hajcsár, Lia elképzelni sem tudta, hogy bírja a fiú. Nem éppen arról volt híres, hogy betartja a szigorú szabályokat.

Amíg ezen gondolkozott, Loo lépett oda hozzájuk.

– Jó napot, Weasley professzor – ugratta, de aztán hamar rájött, hogy alig néhány óra múlva tényleg így kell majd szólítania.

– Kérlek, legalább amíg fel nem szállunk a vonatra, szólíts Loo-nak. Kérlek!

– A tanár úrnak nem tetszik az új munkája?

– A munkával semmi bajom, de nem tudom, hogy fogom kibírni, hogy ne a neveteken szólítsalak titeket.

Erre a részére Lia eddig még nem is gondolt. Elég nehéz volt az, hogy neki Weasley professzoroznia kell, de azt csak most fogta fel, hogy ezentúl nem Dahlia lesz a fiú számára, hanem Ms Dursley, esetleg Dursley kisasszony. Csodálatos, mintha nem lenne elég baja!

– Biztosan nehéz lesz, de menni fog – kapcsolódott be a társalgásba Tiff. – És ennyi áldozatot megér, hogy végre rendes Átváltoztatástan tanárunk legyen.

Lia bólintott, aztán hallgatta még egy ideig, amint Tiff és Loo Jasonről beszélgetnek. Hirtelen felindulásból Emmához fordult.

– Emma, hadd mutassam be a legjobb tanárt, akitől idén tanulni fogsz.

Loo kedvesen üdvözölte, de ez nem is lepte meg Dahliát.

– Akkor ő a fiúd? – kérdezte, hol Loo-ra, hol Liára nézve.

A boszorkány kényszeredetten felnevetett.

– Nem, Emma, ő sem az.

Loo kíváncsian felvonta a szemöldökét.

– A fiúd?

Dahlia érezte, hogy most ő pirul el.

– Befelé jövet összefutottunk Oliverrel – válaszolta egyszerűen, mintha ezzel mindent elmondott volna.

– De ugye nem...?

– Persze, hogy nem! – csattant fel a lány. – Ennyire kétségbeesettnek tűnök?

Loo nevetett.

– Nem, annak nem.

A beszélgetést a Roxfort Expressz szakította a félbe, a jelzéssel, hogy a vonat hamarosan indul. Dahlia tudta, hogy Hugo már biztosan foglalt nekik kabint, ez minden évben így ment, de hirtelen eszébe jutott, hogy arra nem is gondolt, mi lesz Emmával. Persze, elfért volna velük, de talán jobban tette volna, ha összeismerkedik néhány elsőssel.

Tiff mintha ugyanerre gondolt volna.

– Van egy ismerősöm, aki szintén most kezd a Roxfortban. Bemutatlak neki, biztos, örülni fog.

Lia biztatóan Emmára mosolygott, aztán nézte, ahogy eltűnik a vonatban Tiffel. Szép lassan mindenki elkezdett felszállni, Loo-nak is mennie kellett.

Ő is épp indulni készült, amikor hirtelen valaki megérintette a vállát.

– Csak nem gondoltad, hogy búcsú nélkül hagylak?

Dahlia ezer közül is felismerte volna a hangot, úgyhogy amint megfordult, rögtön a fiú nyakába vetette magát.

– Azt hittem, már nem jössz.

– Nélkülem nincsen roxforti indulás, ezt már tudhatnád.

James meglehetősen nyúzottnak tűnt, a ruhája lógott rajta, és Dahlia azt is észrevette, hogy még sáros a füle mögött. Edzésről jött, és láthatóan nagyon kellett sietnie, hogy még tizenegy előtt ideérjen.

– Nem is lett volna ugyanolyan, az biztos. Már az éjszakai túrák sem ugyanolyanok nélküled.

James átvetette a karját Dahlia vállán, és magával húzta a vonat felé.

– Az is csoda, hogy eddig még nem buktál le nélkülem.

– Akarod mondani, a Tekergők nélkül.

– Most megsértettél. Hiszen tudhatnád, hogy a vérbeli Tekergő áll melletted.

– Hát persze! Szeretnéd ha új köszönést is bevezetnénk a tiszteletedre?

– Új köszönést? – ráncolta a szemöldökét James, mert nem értette, mire gondol a lány.

– Hát, valami olyasmire gondoltam, mint „Esküszöm, hogy rosszban sántikálsz”.

James nevetett, aztán hirtelen irányt változtatott.

– Hová megyünk? Hugóék ott vannak! – értetlenkedett Dahlia.

– Az lehet, de nincs kedvem azt nézni, ahogy az öcsém meg a barátnője szerelmes pillantásokat váltva könnyes búcsút vesznek egymástól.

– Szóval akkor nincs könnyes búcsú? Pedig én úgy reménykedtem! – ugratta a lány Jamest.

– Mellettem maximum a nevetéstől könnyezhetsz. Egyébként is, úgy csinálnak, mintha nem tudnák mindketten, hogy Al már a héten be fog szökni, hogy meglátogassa. Persze csak miután írt egy nyálas levelet arról, hogy mennyire hiányzik neki.

– Hú, de cinikus itt valaki!

– Cinikus? Túl sokat voltál Rose-zal.

– De most komolyan! – lökte oldalba Dahlia. – Aranyosak együtt.

– Van az a szintje az aranyosnak, amitől már rosszul van az ember.

– Csak féltékeny vagy, mert te még nem éreztél így – nevetett a boszorkány.

– Honnan tudod, hogy nem? – James nevetett, de amikor Dahlia a szemébe nézett, nem a szokásos vidámságot látta. – Egyébként pedig te beszélsz? Te sem voltál még szerelmes.

– Honnan tudod, hogy nem?

A Roxfort Expressz megint sípolt, ez volt az utolsó figyelmeztetés, hogy a diákok felszálljanak. James mégis úgy döntött, hogy odamennek a többiekhez, és gyorsan elbúcsúzott a húgától.

– Aztán semmi jót ne halljak! – kacsintott James, amikor Dahlia felszállt.

Dahlia Hugóval és Narával osztozott a fülkén, mint mindig. Lilyék a többi griffendélessel ültek, és ez senkinek sem okozott gondot. Persze Nara nem sokáig maradhatott, hiszen iskolaelsőként dolga volt a prefektusokkal, de azért még így is mindig velük töltött egy kis időt.

– Emma hová tűnt? – kérdezte Hugo, amikor végre minden holmijukat sikerült elrendezniük. Nara addigra már el is tűnt, és megígérte, hogy legkésőbb egy órán belül visszatér.

– Az elsősökkel.

Hugo bólintott, aztán megint felemelte a nyakában lógó fényképezőgépet, és kattintgatni kezdett.

– Nem csináltál még elég képet? – tréfálkozott Dahlia. Természetesen tisztában volt vele, hogy ha Hugóról volt szó, akkor nem létezett olyan, hogy elég kép. Ha tehette volna, akkor még álmában is kattintgat.

– Az iskolaújságnak kell – vonta meg a vállát Hugo.

– Ennyi képpel meg tudnánk tölteni az összes idei számot – folytatta Dahlia, de a fiút egyáltalán nem zavarta, mert ő is nevetett.

– Akkor nem zavart annyira, hogy sok képet készítettem, amikor bájitaltanon kellett fotóznom – vigyorgott a fiú.

– Ezt nem ér felemlegetni! Lila trutyi csöpögött a hajamból, még jó, hogy nem akartam, hogy az kerüljön a Roxforti Hírmondóba!

– Ismerd el, hogy ha nem fotózok folyamatosan, akkor nem lett volna egyik sem elég jó neked.

– Nem én vagyok a fotós! Neked se lett volna elég jó egy olyan kép, amin úszok abban a nyálkában.

– Tévedés. Én imádom rólad azt a nyálkás képet.

Dahlia kiöltötte rá a nyelvét, mire megint nevettek. Ritkán fordult elő, hogy előkerült Hugo vicces oldala, leginkább csak akkor, amikor ketten vagy hárman voltak. De olyankor kifejezetten szórakoztató volt. Nem olyan önimádó, mint James és nem olyan tenyérbemászó, mint amikor Oliver viccesnek gondolta magát.

– Ha bárkinek is meg mered mutatni! – fenyegette Dahlia Hugót, és közben még az ujját is megrázta, bár tudta, hogy ettől a fenyegetés csak komolytalanabbnak tűnik.

– Pedig kellene egy címlapfotó a nyitószámra, és arra gondoltam...

– Ne merészeld!

– Jól van, Lia, nyugi! De ismerd el, hogy szereted, hogy fotózok!

Dahlia ezen elgondolkozott. Tulajdonképpen soha nem töprengett azon, hogy szereti-e, amit a fiú csinált. Hugónak legalább annyira része volt a fényképezőgépe, mint ahogy Narának a könyvek vagy Jamesnek a Tekergők. El sem tudta volna képzelni a gépe nélkül, és szinte furcsa lett volna, ha nem hallja rendszeres időközönként a kattogó hangot. Ráadásul Hugo tényleg tehetséges volt, és nem csak azért gondolta így, mert a barátja. Ahogy teltek az évek, ez egyre nyilvánvalóbbá vált.

– Rendben van, elismerem. Szeretem, hogy fotózol, és furcsa lenne nélküle – tartotta fel a kezét megadóan. Hugo abban a pillanatban kattintotta el megint a gépet.

– Egyébként hoztam neked valamit, bár azt hiszem, már nincs rá szükséged.

Dahlia kérdőn felvonta a szemöldökét, és kíváncsian vette el a füzetet, amit Hugo felé nyújtott.

Egy kis tanácsadó prospektus volt boszorkányoknak és varázslóknak, elképzelni sem tudta, honnan szerezte a fiú.


Hogyan ragadjunk újra pálcát?
Tanácsok a visszaálláshoz balul elsült átkok után


Hugo kényelmetlenül ficánkolt, miközben Dahlia gyorsan átfutotta, miről is van szó.

– Tudom, hogy te nem csináltál semmilyen félresikerült átkot. De gondoltam... Gondoltam, segít, hogy egy nagy trauma után hogy lehet újra varázsolni, és...

Dahlia felpattant, és megölelte a fiút.

– Köszönöm!

Igaza volt abban, hogy már nincs szüksége a prospektusra, de attól még nagyon jó érzés volt tudni, hogy ennyire aggódott érte.

– Én is hoztam ám valamit neked.

– Nekem? – kérdezte döbbenten Hugo.

Dahlia felkapta a kosarat, amibe Petuniával egy fél élelmiszerraktárat felhalmoztak, mélyen beletúrt. Szinte rögtön megtalálta az almás pitét, és a fiúnak nyújtotta.

– De nehogy azt hidd, hogy én sütöttem!

Hugo felnevetett, és vett belőle.

– Lia, tudom, hogy te nem tudsz sütni.

– Anya csinálta – vallotta be, aztán mindent kitálalt Hugónak.

Elmesélte, mi történt Madam Malkinnál, amikor elváltak tőlük az Abszol úton – amikor szóba került a nyaklánc, Hugo rögtön Dahlia nyakára kapta a pillantását, és amikor meglátta a dáliás medált, halványan elmosolyodott –, aztán mesélt Petunia különös nyugodtságáról, és végül beszámolt az aznap reggel történtekről is.

– Szerinted megőrült? – kérdezte, mert még mindig kicsit tartott ettől a lehetőségtől.

Hugo félretette a sütit, amit addig evett, aztán megfogta mind a két kezét.

– Nem őrült meg, csak szeret téged.

– De hát régen...

– Néha kell egy kis idő, amíg rájövünk, hogy mi a helyes. Ha olyan emberek között nősz fel, mint amilyen Harry is, akkor kicsit nehezebb ezt megérteni. Vannak, akiknek nem olyan nehéz szétválasztani a jót és a rosszat, ilyen Harry is. De vannak, akik félnek, és egyszerűen csak szükségük van egy kis időre, amíg összeszedik a bátorságukat és megtalálják a helyes utat.

Dahlia oldalra döntötte a fejét, és hirtelen meg is feledkezett Petuniáról.

– Mikor lettél te ilyen... bölcs?

Hugo felnevetett.

– Hát nem a Hollóhátba kerültem?

Dahlia inkább hallgatott, és nem mondta meg a fiúnak, hogy még mindig nem érti, hogyhogy nem a Griffendélbe osztotta a Teszlek Süveg.

Valaki hirtelen felrántotta a fülke ajtaját. Lorcan és Lysander álltak ott, mögöttük pedig már érkezett Lily és Tiff is.

Lorcan amint meglátta a pitét Hugo kezében, elkiáltotta magát.

– Süti!

A következő pillanatban már nyakig volt a kosárban. Lily nagyot sóhajtott, a szemét forgatta és Dahlia felé tátogta, hogy: Sajnálom.

Dahlia csak megvonta a vállát, aztán visszatátogta: Fiúk.

Hugo még próbálta menteni a menthetőt, és legalább a saját adagját eltávolítani az ikrek tűzvonalából. Dahlia rákacsintott, aztán anélkül hogy elővette volna a pálcáját, Hugo felé lebegtetett egy újabb szelet almás pitét.

– Anya neked sütötte, szóval megérdemled.

– Nekem? – kérdezte csodálkozva Hugo.

– Jó benyomást tehettél rá, ha varázsló létedre még a kedvenc sütidet is megjegyezte.

– De hát én nem csináltam semmit, csak...

– Csak magadat adtad. A cuki varázsló, akinek még a megátalkodott mugli anyám sem tud ellenállni.

Hugo elpirult, amitől valamiért még hangsúlyosabbak lettek a szeplők az arcán, és inkább tovább ette a sütijét. Dahlia lehuppant mellé, mert a többiek elfoglalták a helyét, aztán boldogan nézte, ahogy a barátai tömik magukba az otthonról hozott ételeket. Amikor a büfékocsi megérkezett, a boszorkány csak benézett, és a fejét csóválva haladt is tovább – itt már nem volt szükség rá.

This entry was posted on 2013. október 20., vasárnap at vasárnap, október 20, 2013 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

5 megjegyzés


Szia!

Örülök hogy visszatértél.
Imádtam ezt a fejezetet.
Emma édes volt, ezzel a "fiúd" kérdés áradatával. Kíváncsi lettem volna James hogy reagált volna erre...és ha már itt tartunk mikor megjelent...húú a szívem elolvadt mint sajt a mikrohullámú sütőben...
Tudod még a nyáron (mikor volt rá időm) egész teória áradatot állítottam föl ki lesz Dahlia párja de azt most túl hosszú lenne kifejteni.
Már nagyon várom mi fog történni és nem csak a szerelmi szálra célzok hanem a vélás dologra meg a jövőre vonatkozó dolgokra, mivel végzősök. Addig pedig élvezzük ezeket az átlagos de annál aranyosabb részeket (komolyan egy roxforti útról van szó mégis úgy élveztem)
Hú ez kicsit sok volt, de már régóta terveztem hogy írok neked.
Sok-sok ihletet a következőkhöz xoxo Gr-J

2013. október 20. 19:51

Köszönöm Deszy ezt a jó fejezetet. :D Szegény Dahlia, hogy zavarban volt "ő a fiúd?" kérdésekre. :D Hiába, ő még csak 11 éves... Hugót szeressük. :D Oliver amennyire idegesítő, annyira szeretni való. :D Várom a következő fejezetet, titokban abban bízok, hogy készen van a teljes történeted, csak át kell javítanod. :D

2013. október 20. 20:06
Névtelen  

Szia! Lesz még következő rész? :) ha igen,mikor? Nagyon tetszik az összes írásod!!! :D

2013. november 25. 17:40

Szia!

Természetesen lesz, csak kissé el vagyok havazva mindenfélével.
És nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy várod a folytatást!

Pussz:
Deszy

2013. november 25. 19:30

Nagyon szeretem a történetet, és majd megöl a kíváncsiság, hogy mi fog történni. Általában kétnaponta látogatom az oldalt, hátha van valami újdonság. Egyszerűen zseniálisan írsz!!!! Majd siess a kövi fejezettel :D :)

2014. január 1. 16:26

Megjegyzés küldése

Kommentek :)