23
dec

Kígyó és Skorpió  

Posted by Deszy in

Ez a történet is a Vakáció kihívásra íródott. A kulcsom az abesszíniai aszúfüge és a skorpió volt.




Kígyó és Skorpió


James már kezdte igazán elunni magát. Régebben szerette a nyarakat, és tulajdonképpen bizonyos dolgok miatt még mindig így volt: sütött a nap, nem voltak tanórák és a családi kviddicsbajnokságban is a földbe döngölhette a többieket.

De mindezek ellenére volt egy erősebb érzése: az unalom. Hiányzott neki a Roxfort, ahol éjszaka a tilosban kóborolhatott, ahol néha keresztbe tehetett a tanároknak, akiket utált. A Roxfortban mindig volt mit csinálni. És persze itt is lett volna, ha hallgatott volna az édesanyjára, és segített volna neki a takarításban. De őszintén! Ki akarja azzal tölteni a vakációját, hogy port törölget a házimanóval?

James gyakran kapta magát azon, hogy előveszi a Tekergők térképét, leheveredik az ágyra, és nézi, ki mit csinál a Roxfortban. Ez persze nem volt olyan izgalmas, mint a tanév alatt, hiszen az iskolában ilyenkor csak a tanárok voltak meg a szellemek. Eltekintve persze néhány más lénytől, akik a Roxfortban dolgoztak – James néhányszor Winkyt is látta, és el is határozta, hogy ha alkalma nyílik rá, elmondja a keresztanyjának, hogy a manó láthatóan nem tölti minden idején a konyhán.

Aznap is így tett, a térképet bámulta. Körülbelül egy órája nézegette, és már éppen elhatározta, hogy kimegy repülni egy kicsit, amikor hallotta, hogy valaki erősen kopog az ajtón. Általában hagyta, hogy Sipor nyisson ajtót, de most reménykedett, hogy valami izgalmas fog történni, ezért lerohant a lépcsőn.

Nagyobb nem is lehetett volna a meglepetése, amikor meglátta, hogy ki áll az ajtóban. De mielőtt akár egyetlen szót is szólhatott volna, Trelawney becsörtetett mellette a házba.

Látta, hogy jóslástan tanára még a szokásoshoz képest is kétségbeesetten néz körbe a házban. Aztán megtapogatta a falakat, majd halkan azt suttogta:

– Talán még nem késő.

Erre már James is magához tért. Bár nehezen tudta visszafojtani a torkából feltörni készülő nevetést, végül erőt vett magán.

– Tanárnő! Segíthetek... valamiben?

James biztos volt benne, hogy egyetlen dolog van, amiben segíthetne a nőnek: ha mielőbbi beutalót szerezne neki a Szent Mungóba. Már akkor is tudta, hogy a nő nem normális, amikor felvette a jóslástant, de pont ez volt a lényeg. Nem kellett sokat tanulnia, és jól szórakozott az órákon is, és akkor is, amikor éppen igyekezett kitalálni a magának „megjósolt” borzalmakat.

Trelawney most először nézett a szemébe, amióta megjelent, és mintha meglepődött volna, hogy ott látja.

– Valaki meg fog halni – mondta rekedtes hangon.

James nem akart rávilágítani, hogy valószínűleg abban a pillanatban is épp meghalt valaki, amikor a tanárnő ezt kimondta.

– Ki? – kérdezte a megjegyzés helyett. Egy percig sem gondolta, hogy hinni lehet Trelawney-nak, de minél hamarabb szeretett volna megszabadulni tőle.

– Azt nem tudom.

– Akkor miért jött ide?

A boszorkány úgy nézett rá, mintha James nem vette volna észre a nyilvánvalót.

– Az apádhoz jöttem. Auror, nem?

– Nincs itthon, de ha elmondja nekem, én...

– Az lesz a leghelyesebb, ha üzenetet hagyok – bólintott, aztán valahonnan a talárja egyik zsebéből előhalászott egy darab pergament meg egy tollat.

A cetlit James kezébe nyomta.

– Mondd meg az apádnak, hogy a jelek nem hazudnak. Meg kell mentenie.

Megszorította James karját, és meg is rángatta egy kicsit, hogy nyomatékosítsa a szavait, aztán kifordult a szobából. De még előtte visszaszólt.

– Nem lenne szabad beleavatkoznom, de... A kristálygömb soha nem hazudik, és... Óvakodj a zöldtől!

Amint becsukódott az ajtó, James harsányan kacagni kezdett. Lily ezt a pillanatot választotta, hogy megjelenjen a lépcsőn.

– Egészen olyan volt, mintha...

– Mintha egy őrült jósnőt hallottál volna? – kérdezte James.

– Akkor tényleg ő volt itt?

James bólintott.

– Állítólag valaki meg fog halni, ha nem segítünk.

Lily szeme kitágult a meglepetéstől.

– Jaj, ne aggódj már! – nyugtatta James a húgát. – Te még nem ismered rendesen, de mindenkinek megjósolja a halálát, legalább egyszer egy hónapban. Főleg ha a Potter nevet viseli az illető. A Potter névnek valamiféle mágikus ereje lehet, mert előszeretettel vonz mindenféle halálos óment. Nekem már megvolt a zordó, a fekete macska, a törött kereszt, sőt egyszer még a fekete holló is, bár nekem csak egy pacának tűnt...

James ahogy sorolta a listát, közben az ujjain is számolta a pontokat. Lily nem látszott megnyugodni.

– Jaj, te is hallottál már róla Apától! – lökte oldalba James.

A boszorkány bólintott.

– Igen. Hallottam, hogy megjósolta, hogy Apának kell legyőznie Voldemortot. És azt is hallottam, hogy megjósolta, hogy Féregfark...

– Tudod, hogy nem erre gondoltam – szakította félbe James.
– Én pedig erre gondoltam. Mi van, ha igaza van?

– És mi van, ha nem?

Lily elmosolyodott.

– Akkor lesz egy jó kis kalandunk!

– Túl jól ismersz – sóhajtotta James. Ha valahol kalandot szimatolt, abban részt kellett vennie.

Erre már Albus is megjelent, kezében a seprűjével szaladt le a lépcsőn. Kviddicstalárban volt, nyilván épp edzeni indult.

– Ó, Al! Akkor már hárman vagyunk.

Húguk elégedetten összecsapta a két tenyerét.

– De azért szükségünk lesz még segítségre. Sipor!

Szinte még ki sem ejtette teljesen a manó nevét, már ott is volt. Lily kiadta az utasításokat, hogy Sipor kiket hozzon ide azonnal, aztán amikor a manó eltűnt, visszafordult testvéreihez. Albusnak James közben már mindent elmesélt.

– Mi tudunk? – kérdezte Lily.

– Azon kívül, hogy Trelawney őrült? – A boszorkány mérges pillantást küldött James felé erre a válaszra, és türelmetlenül dobolni kezdett a lábával. – Jól van! Valaki meg fog halni és... Nem tudom, ez számít-e, de óvakodnom kell a zöldtől.

– A zöldtől? Milyen zöldtől?

– Fogalmam sincs. De kezdem azt hinni, igaza lehet – felelte, miközben húga haragos, smaragdzöld szemébe nézett.

– És az mi? – kérdezte Lily fejével a James kezében tartott papír felé intve.

James már el is felejtette az üzenetet, de most kihajtogatta. Lily közelebb lépett, hogy ő is elolvashassa.


Hol kígyó és Skorpió találkoznak,
az aszúfüge sorsokat dönt el.
Egy bájital magasba emel,
egy pedig közelebb visz a földhöz.
Éjfél a határ,
az óra ketyeg...


– Ennek semmi értelme. Nem mintha mást vártam volna – vonta meg a vállát James.

Lily azonban nem figyelt a bátyjára.

– Az biztos, hogy éjfélig van időnk, addig kell megmentenünk...

– Kit kell megmentenünk? – kérdezte egy hang a hátuk mögött.

James nem akart hinni a szemének.

– Merlinre! Mindenkit ide csődítettél?

– Nem mindenkit – vonta meg a vállát Lily. – Loo nem ér rá ilyesmire, Tiff pedig Franciaországban van. És amennyire tudom, Lorcan meg Lysander valahol az Amazonas környékén. És...

James már oda sem figyelt, hogy ki miért nem ért még rá. Az biztos volt, hogy a hosszú lista ellenére elég sokan mégis ott álltak a nappalijukban: Hugo, Rose, Fred sőt, még Dahlia, a másodunokatestvérük is. Pedig őt Sipornak a Dursley házból kellett kimenekítenie.

– Szóval mi történt? – kérdezte újfent Fred. – Sipor az ágyból rángatott ki.

James ebben nem is kételkedett. Fred tincsei össze-vissza meredeztek a fején, és látszott a szemén is, hogy nem rég ébredt fel. Lily gyorsan összefoglalta, mi történt.

– Mi van a rejtvényben? – kérdezte Rose, akinek erre a szóra mintha felcsillant volna a szeme.

James a kezébe nyomta a pergamendarabot, unokatestvére pedig alig egy perccel később már bőszen elemezgette, ami rajta állt.

– Az első sor nyilván arra utal, hová kell mennünk. Kígyó és skorpió. Hm... A kígyó lehet a Mardekár ház. Várjunk csak! A Skorpió nagy betűvel van, akkor ez lehet akár egy név is...

Hirtelen elhallgatott, aztán felnyögött.

– Jaj, ne!

– Mi az? – kérdezte Hugo.

– Ha ez egy név, a kígyó lehet a Mardekár ház vagy egy családi címer. A Malfoy család címerében vannak kígyók. Akkor viszont akit meg kell mentenünk...

– A kis Scorpius – fejezte be helyette a gondolatmenetet James.

Nem különösebben rajongott az ötletért, hogy szívességet tegyen neki. Arról nem is beszélve, hogy ez az egész nagy eséllyel megint csak valami félresikerült Trelawney jóslat, és akkor csak hülyét csinálnak magukból előtte.

Rose fájdalmas arckifejezése ellenére folytatta.

– Az aszúfüge sorsokat dönt el. Egy bájital magasba emel, egy pedig közelebb visz a földhöz.

Ezeket a sorokat elismételte néhányszor, és járkálni kezdett a szobában.

– Ez nyilván a hogyanra ad választ. Az aszúfüge...

– Bájital alapanyag – fejezte be Dahlia.

Mind kíváncsian néztek felé, hogy ezt honnan tudja. Még csak másodikos volt, akárcsak Hugo, és nem kellett még aszúfügét használniuk.

Dahlia megvonta a vállát.

– Nem sok mindent tudok csinálni a szobámban. A tankönyveimet nem kobozták el, ezért jobb híján azokat olvasgatom.

– Hollóhát – cukkolta James.

Rose figyelmét azonban nem lehetett elterelni a feladatról.

– Igen, bájitalokhoz kell. De legalább ezerféle bájital van, amihez felhasználják. És itt az áll, hogy egy bájital magasba emel, egy pedig közelebb visz a földhöz. Fogalmam sincs, mit jelenthet.

Mindenki hallgatott egy ideig, aztán végül Dahlia törte meg a csendet. Ő mondta ki azt, amire mindenki gondolt, csak senki nem akarta kimondani.

– Nem kellene... elmenni Scorpiushoz?

Albus sem volt túl vidám az ötlet hallatán, de a legrosszabbul Rose nézett ki.

– Rose! – fogta meg a kezét Hugo. – Tudod, hogy ezt kell tennünk.

– Igaza van, Rosie – értett egyet Albus. – Beképzelt, de...

Nem fejezte be a mondatot, de James tudta, hogy azt akarta mondani, hogy a halálát azért nem kívánja.

– És mégis hogy képzelitek? – csattant fel Rose. – Odasétálunk, bezörgetünk a kovácsoltvas kapun, mintha teljesen természetes dolog lenne?

– Kovácsoltvas kapu? – vonta fel a szemöldökét kérdőn James. Honnan tudhatja Rose, hogy milyen a Malfoy-kúria kapuja?

Rose végül figyelmen kívül hagyta a kérdést, és folytatta.

– Szerintem egyikünk sincs olyan jóban vele, hogy csak úgy átruccanjunk vakációzni.

– Ettől még meg kell próbálnunk – jelentette ki Lily.

Tíz perces vita következett arról, mit is kellene tenniük. Hugo baglyot akart küldeni Scorpiusnak, hogy tudja, hogy jönnek. Ezt a tervet hamar elvetették, mert egyetértettek, hogy maximum annyit érnének el vele, hogy egy plusz védővarázslatot húzzanak a ház köré, ami kívül tart minden Weasleyt és Pottert. Aztán felmerült az is, hogy menjenek a Hop-Hálózaton, de ez sem bizonyult jó megoldásnak. Szerettek volna olyan észrevétlenek maradni, amennyire csak lehetséges volt. Ráadásul ehhez egyesével kellett volna menniük, ez túl sokáig tartott volna, és túl nagy kockázatot rejtett magában.

– És ha hoppanálnánk? – vetette fel Dahlia.

– És melyikünkre gondoltál? Most nincs itt Loo. Mi meg még nem varázsolhatunk.

– És Sipor? – kérdezte Lily. – Sipor hozott ide titeket is, nem? Ő be tudnak minket juttatni.

Sipor már a neve említésére megjelent, és biztosította a társaságot, hogy természetesen oda viszi őket, ahová csak gazdái szeretnék. Az is kiderült, hogy régebben gyakran járt a Malfoy-kúriában, és biztosított mindenkit, hogy nem felejtette még el az utat.

Néhány pillanattal később, miután mind megfogták egymás kezét, Sipor már gondoskodott is róla, hogy a Malfoy család házának egyik folyosóján jelenjenek meg. Direkt nem akartak a nappaliban kikötni vagy valamelyik közös helyiségben, mert ott garantáltan észrevette volna őket valaki.

– És akkor hogyan tovább? – kérdezte Albus.

– Talán elmondhatnátok, mit kerestek itt – szólt egy határozott hang a hátuk mögül. Még James is tudta, hogy Scorpius áll mögöttük.

Mind egyszerre fordultak meg, a másodperc törtrésze alatt, mintha veszély fenyegetne. És tulajdonképpen fenyegetett is. Épp betörtek az egyik legnagyobb aranyvérű család otthonába.

– Buli van, és nekem nem is szóltatok? – kérdezte gúnyosan a legkisebb Malfoy.

– Mi csak... – kezdte Rose, de még neki sem jutott eszébe értelmes hazugság.

– Rose Weasley nem tudja, mit mondjon? Újabb pipa a naptáramba. Ez a harmadik.

Rose rögtön elfelejtette, hogy nekik nem szabadna itt lenniük, és azt is, hogy miért jöttek. Feje vörös árnyalatot kezdett ölteni.

– Mit mondtál? Te számolod, hogy én...

– Hogy hányszor nem tudod, mit válaszolj? Ó, igen!

James szerette volna megkérdezni, mikor volt az első két alkalom, de magához szokatlan módon inkább csöndben maradt, és várta, hogy mi történik.

– Te... Te...

– Írhatom a negyedik pipát? Egy nap kettő is? Nem gondoltam, hogy ünnepnap a mai. Lehet mégis indokolt a buli.

Rose vett egy mély levegőt, hogy lenyugtassa magát, de ez nem igazán működött.

– Hogy lehetsz ennyire arrogáns és...

– Jóképű? Vonzó? Csábító? – szakította félbe Scorpius. – Ugye ezek közül valamelyikre gondoltál, Rosie?

James képtelen volt elfojtani egy mosolyt. Régebben ő is gyakran hívta így a lányt, de néhány éve Rose kifejezetten utálta, ha valaki így szólította. A közvetlen családtagoktól még csak-csak eltűrte, de James biztos volt benne, hogy Scorpius pontosan tudta, hogy az ő szájából ez már majdnem sértés. A hangsúly pedig még rátett egy lapáttal.

El kellett ismernie, hogy bár a legkisebb Malfoy egy nagyképű mardekáros, de ha képes ilyen szópárbajba keveredni Rose-zal, akkor valamit tudnia kell.

– Amíg pedig keresed a további dicsérő jelzőket személyemre nézve, elmondaná valaki, hogy mit kerestek itt? – nézett végig a társaságon Scorpius.

Mindenki hallgatott, aztán Lily végül úgy döntött, kezébe veszi az irányítást.

– Jöttünk, hogy megmentsünk – jelentette ki.

Scorpius úgy meglepődött, hogy azt öröm volt nézni.

– Scorpius Malfoy nem tudja, mit mondjon? Csak nem egy pipa a naptáramba? – kérdezte Rose elégedetten.

– Hogy megmentsetek? – nyögte ki végül. – Mégis mitől?

Lily elkezdte mesélni a történetet. Ahogy hallgatta, James egyre nagyobb marhaságnak tartotta az egészet.

– Szóval azt hiszitek, hogy meg fogok halni? Mert azt mondta Trelawney?

Scorpius most már kacagott, aztán miután sikerült valamennyire elfojtania, megint Rose-hoz fordult.

– A hősnő megjelenik, hogy megmentse a herceget? Nem gondolod, hogy kicsit sok romantikus regényt olvastál, Rosie?

Rose-nak félelmetes önuralma volt. Bár látszott, hogy dühös, James csodálta, hogy még mindig nem nyúlt a pálcájáért, hogy leátkozza Malfoy fejét. Képes lenne rá. És bár nem varázsolhatnak a Roxforton kívül, biztosan nagy lehet a csábítás, hogy mégis megtegye.

– Rose, gondolkoztál a rejtvényen, amíg ideértünk, igaz? – szólt közbe Hugo. Neki ahhoz volt tehetsége, hogy megfékezze nővére haragját.

Rose bólintott, aztán úgy fordult, hogy a hátát mutassa Scorpiusnak.

– Azt már megfejtettük, hogy aszúfüge kell mindkét bájitalba. De szerintem a folytatást nem szó szerint kell értelmezni. Egy bájital magasba emel, egy pedig közelebb visz a földhöz. Nem tudok olyan bájitalról, amivel repülni lehetne vagy ami a földhöz ragasztana.

A többiek is a fejüket csóválták, egyetértésük jeléül.

– Közbeszólhatok? – köhécselt mögülük Scorpius, de nyilvánvaló volt, hogy a kérdést költőinek szánta, és nem várt engedélyre, mert rögtön folytatta. – Célszerű lenne a legegyszerűbb lehetőségeket számba venni. Ha az aszúfüge az alapanyag, akkor leszűkíthetnénk a kört azokra a bájitalokra, amelyekhez a legtöbbször használják.

– Azt hittem, szerinted ez bolondság. – Rose csípőre tette a kezét, és mérges pillantást küldött Scorpius felé.

– Csak nem kockáztathatjuk a drága életemet, nem igaz? Nem venném a szívemre, hogy meg kelljen siratnod.

– Mintha bárki meg akarna siratni.

Scorpius ezt meglepő módon szó nélkül hagyta, és folytatta az előbbi gondolatmenetet.

– Ha ezt vesszük alapul, leszűkül a lehetőségek száma. És ha úgy okoskodunk, ahogy Rosie – a nevet megint kihangsúlyozta –, akkor az átvitt értelemben van logika. Hadd nézzem csak! – nyúlt a Rose kezében lévő pergamendarabért. – Egy bájital magasba emel, egy pedig közelebb visz a földhöz. Ha nem szó szerint értelmezzük, akkor az első bájital lehet talán az... eufóriaelixír? Magasba emel...

– És akkor – csillant fel Rose szeme – a másik lehet a zsugorítófőzet. – Az utolsó szót Rose és Scorpius már egyszerre mondták.

James ugyan ebben a gondolatmenetben nem volt olyan biztos, de jobb ötlete nem volt, így bólintott.

Rose izgatottan sorolni kezdte az alapanyagokat, amikre szükségük volt. Üröm, ricinusbab, sündisznó tüske, piócalé, patkánylép, hernyó, százszorszép gyökér és természetesen abesszíniai aszúfüge.

Ahogy ezt a listát hallgatta, James csak még biztosabb lett benne, hogy miért utálja a bájitaltant.

Scorpius azonban közönyösen bólintott, őt egy cseppet sem zavarták az undorító összetevők.

– Mind van a bájital szertárban.

– Mármint a Roxfortban? – kérdezte Lily.

– Nem – mosolygott Scorpius. – A mi bájital szertárunkban.

– Saját szertáratok van? Szerethettek bájitalt főzni.

Dahlia megjegyzésére Scorpius csak még szélesebben mosolygott.

– Nem különösebben. De gondolom, még nem volt időtök átkutatni minden helyiséget. Ez egy elég nagy ház. Megengedhetünk magunkban egy szertárat.

Ezt Dahlián kívül mindenki pontosan tudta. A Malfoy család az évszázadok során óriási vagyont halmozott fel, és bár a Voldemort körüli bizonytalanságok megviselték némileg a családi tartalékaikat, még mindig az egyik leggazdagabb varázslócsalád voltak.

– Mutatom az utat – ajánlotta Scorpius.

– Szóval elhiszed a jóslatot? – kérdezte James gyanakodva. Malfoy nem olyannak tűnt, mint aki a belső szeme után kutat.

– Nem. De unatkozom.

James bólintott, mert ezt meglepő módon tökéletesen megértette. Ő is ezért volt itt.

Kiderült, hogy Scorpius igazat beszélt. A ház óriási volt. A Grimmauld téri házuk sem volt kicsi, de ahhoz képest ez kész palotának tűnt. A berendezés cseppet sem volt barátságos, mindenhol a sötét színek domináltak, és maximum egy-két ezüst vagy zöld tárgy törte meg az egyhangúságot, ezzel is hirdetve, hogy a Malfoy család generációk óta hű a Mardekár házhoz.

Követték Scorpiust, ahogy ide-oda kanyarodott. James elég jól tudott tájékozódni idegen helyeken, de gyanította, hogy itt még ő is képes lenne eltévedni.

Aztán miután vagy húsz sarkon kanyarodtak be, és lejjebb mentek két emelettel, Scorpius megállt egy hatalmas, kétszárnyú ajtó előtt.

– Ilyen nagy a bájital szertár?

Scorpius a fejét csóválta.

– A könyvtárból nyílik.

Azzal kitárta az ajtót. James látta, hogy még Rose szava is elállt a látványra. A könyvtár nem volt ugyan akkora, mint a Roxforté, de ez nem is volt elvárható egy magánkönyvtártól. De így is óriásinak tűnt. Plafonig érő, régies fa polcok, telis-tele könyvekkel.

– Ez gyönyörű – sóhajtotta Rose, ahogy egyik kezével végigsimított néhány kötetet.

– Rose Weasley épp most dicsért meg valamit, ami az enyém. Új jelzést kell kitalálnom.

Rose mosolygott, de azért nem állta meg, hogy ne adjon valami csípős választ.

– Ez a könyvtár igazából még nem a tiéd. Csak a családodé.

James azonban ennél határozottabb volt. Észrevett egy ajtót a terem túlsó végén.

– Az az? – kérdezte Malfoytól, és amikor az bólintott, elindult.

A szertár sem volt kicsi. Hasonló polcok álltak ott is, mint a könyvtárban, csak valamivel kisebbek. Az egyik falon pedig helyettük üveges vitrinek sorakoztak, tele palackokkal. Mindegyik szépen felcímkézve, hogy a tulajdonos véletlenül se keverje össze az alapanyagokat. Az akár halálos is lehetett.

Tényleg minden szükséges alapanyagot megtaláltak a két bájitalhoz. Rose összekapkodta őket, és már neki is állt, hogy elkészítse őket. Fogalmuk sem volt, mit fognak csinálni, ha elkészülnek a bájitalok, de ezzel egyelőre nem törődtek.

James elhűlve nézte, ahogyan Rose dobálta az alapanyagokat az üstbe. Persze ismerte a képességeit, de mivel idősebb volt, soha nem láthatta, mit csinál az unokatestvére az órákon. Most viszont tanúja volt, milyen könnyedén végzi el a legbonyolultabb műveleteket is. Mintha csak egy rántottát dobna össze.

De nem mindenki csodálta annyira a lány tudását, mint ő.

– Tegyél bele egy kis borsmentát! – nyúlt egy polcra Scorpius, és már szórta volna bele az üstbe, de Rose megállította.

– Minek? Nem írja a recept.

– Persze hogy nem írja! – tromfolta le Scorpius, és szó nélkül beleszórt némi szárított bormentát. – Ellensúlyozza a mellékhatásokat. Ha meg kell innom előttetek ezt a löttyöt, inkább kihagynám az éneklős és orrcsavarós részeket.

És ez így folytatódott még néhány órán keresztül, mire mindkét bájital elkészült. Rose és Scorpius végig azon vitatkoztak miből mennyi kell, hogyan kell megkavarni őket, meddig kell forrni hagyni a hozzávalókat...

Aztán végül mégis elkészültek valahogy. Az egyik üstben zöld bájital volt, a másikban napsugársárga. Rose elégedetten bólintott, ebből James gondolta, hogy így is kell kinézniük.

– Van még fél óránk éjfélig – állapította meg Albus. – Mi legyen?

– Ha mindenképpen muszáj meginnom az egyiket – mondta Scorpius – én inkább az eufóriát választom, ha nem gond.

– Nem hiszem, hogy választás kérdése lenne – felelte James.

Rose közben megbűvölten bámulta a sárga bájitalt.

– Még soha nem csináltam ilyet. Ez az első alkalom. És tökéletesnek látszik. Édes és finom az illata.

– Állítólag az íze is olyan – felelte Scorpius. Valahonnan kerített egy poharat, és most belemerítette a bájitalba.

– Biztos, hogy ezt akarod csinálni? – kérdezte Albus.

Scorpius megvonta a vállát.

– Rám fér egy kis vidámság, nem igaz? – Azzal lehajtotta a pohárban lévő ital felét.

Minden szempár rá szegeződött. Alig várták, hogy lássák a hatását. De úgy tűnt, nem történik semmi.

– Nem lehet, hogy elrontottam – pattant fel Rose mérgesen. – Az az átkozott borsmenta! De jónak kell lennie. Biztos, hogy működnie kell.

És mielőtt bárki megállíthatta volna, kikapta a teljesen normálisnak látszó Scorpius kezéből a poharat, és felhajtotta a bájital maradékát. De még mindig nem történt semmi.

Aztán egyszer csak Scorpius röhögni kezdett. Nem történt semmi, amin nevethetett volna, de úgy tűnt, nem bírja abbahagyni. Aztán ha ez még nem lett volna elég, elkezdett körbe-körbe táncolni a helyiségben, egy nem létező keringő dallamára.

Jamesék még alig eszméltek fel, amikor ugyanez történt Rose-zal is. Először csak kacagott, aztán ő is csatlakozott Scorpiushoz a táncban.

Körbeugrálták a helyiségben lévő asztalt, aztán amikor végül egymásnak ütköztek, tánctartásba álltak, és együtt folytatták.

– Szerintetek nem kéne velük valamit csinálna? – kérdezte Lily.

Hugo bólintott.

– Rose nem fog örülni, ha megtudja, hogy Scorpiusszal keringőzött.

De mielőtt bármit tehettek volna, valami ennél is megdöbbentőbb dolog történt. Scorpius meg akarta forgatni a lányt, de az túlságosan nagy lendülettel pördült meg a fiú keze körül, és lefejelte a fiút. Aztán mire James pislogott, már csókolóztak. Nem látta, hogy történt, csak azt, hogy ott állnak, Rose karja Scorpius nyaka köré fonódott, és úgy tűnt, eszük ágában sincs elengedni a másikat.

– Na jó, most már tényleg elég – lépett közbe James, és elhúzta Rose-t a fiútól.

– Scorp! – nyögött fel a lány, és karját hívogatóan a fiú felé nyújtotta.

– Nyugodj meg! Egyszer majd még megköszönöd, hogy elrángattalak.

– Rosie az enyém! – kiáltotta Scorpius, aztán a pálcáját előrántva James felé vetette magát. Meglendítette, és üvölteni kezdett. – Nem engedem.

James már csak azt látta, hogy a zsugorítófőzetes üst a magasba lendül, és mielőtt bármit tehetett volna – Rose-zal a karjai közt képtelen volt védekezni –, az a szájához ért, és érezte, hogy néhány csepp lecsurog a torkán.

Aztán a világ nőni kezdett. A polcok megnyúltak, a lábak óriásira dagadtak és... És James rájött, hogy nem is ez történt. A világ ugyanolyan maradt, ő lett kisebb.

Hirtelen eszébe jutottak Trelawney szavai.

Óvakodj a zöldtől!

Ennyit erről! Máskor fogalmazhatna pontosabban!

Hallotta, hogy a nevét kiáltják, de hiába kiáltott vissza, nem hallották. Ő látta őket, óriásiak voltak, és felfelé kellett néznie, de látta őket. Ők viszont nem tudták, ő hol van.

Végül a többiek is rájöhettek, hogy nem tud válaszolni. Hugo térdre ereszkedett, és kutatni kezdett a padlón. Amikor megtalálta, óvatosan a tenyerébe vette, és talpra állt.

– Amint Rose magához tér, megcsinálja a bájitalt, ami visszanöveszt!

– Ha még egyszer hallgatok Lilyre, üssetek meg – motyogta James, de tudta, hogy akár kiabálhatna, akkor sem hallanák meg.

Hugo kinyújtotta a tenyerét, és hagyta, hogy James kényelmesen elhelyezkedjen. Ez persze nem volt teljesen stabil talaj, mert a kisebbik Weasley bárhogy igyekezett is, remegett a keze, de amint leült, már nem volt olyan vészes.

Páholyból nézhette, hogy Rose és Scorpius megint táncolni kezdtek, ezúttal ismét külön, de valamilyen hátborzongató módon mégis együtt.

– Mint valami őrült násztánc – állapította meg James.

Aztán hirtelen a tánc csúcspontján, amikor Rose és Scorpius a terem két ellentétes sarkába húzódtak, hogy aztán nekifutva majd középen találkozhassanak – legalábbis James úgy gondolta, hogy ez következett volna – egy óriási gurkó repült be az ablakon.

James csak arra tudott gondolni, hogy az a nap már nem lehet ennél őrültebb.


Két óra múlva az eufóriaelixír hatása nyomtalanul elmúlt. Illetve nem teljesen nyomtalanul. Rose – amint rájött, mit csinált korábban – elpirult, és belevetette magát a növesztő bájital elkészítésébe. Scorpius is zavarban volt, tőle szokatlan módon nem szólt egy szót sem.

Újabb két óra elteltével elkészült a bájital, és James visszanyerte eredeti méretét. Addigra már hajnali négy felé járt az idő, és mindenki csak arra vágyott, hogy lefeküdhessen aludni.

– Lily, ezért még számolunk – mondta James, amint visszaváltozott. – Mondtam, hogy csak az időnket pocsékoljuk.

– Te meg miről beszélsz? – kérdezte az értetlenül. – Hiszen teljesítettük, amiért jöttünk.

– Mi?

– Ha nincs az eufóriaelixír, Scorpius nem táncolt volna, és akkor őt találja el a gurkó. A becsapódás magasságából ítélve épp kupán vágta volna. És amekkora erővel jött...

– De ha mi nem vagyunk, akkor Scorpiusnak esze ágában sem lett volna a bájital szertárba jönni!

– Azt sosem tudhatod – mosolygott elégedetten Lily, aztán kiszökdécselt a szertárból.

This entry was posted on 2012. december 23., vasárnap at vasárnap, december 23, 2012 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

0 megjegyzés

Megjegyzés küldése

<< Újabb bejegyzés
Régebbi bejegyzés >>

Kommentek :)