22
dec

Emlékek útján  

Posted by Deszy in

Idén részt vettem a Malfoy kihívásban, és elérkezett az a pillanat, amikor végre megmondhatom, melyik írás is volt az enyém, és feltehetem a saját oldalamra is. 
A lázadás csoportban voltam, a kulcsom pedig az örök mulandóság volt. 
A történetről néhány érdekességet megosztok hamarosan. :)
Szóval íme:


Emlékek útján


„A vörös haj a mugliktól származó elkorcsosult örökség, a sárvérű varázslók sajátja. Semmi sem mutatja jobban egy varázsló gyenge erejét, mint rőt üstöke.”
(Részlet Brutus Malfoy egyik, a Vitéz Varázsló 712. számában megjelent cikkéből)


Prológus


– Mennem kell – suttogta a lány, de szavainak ellentmondva még egy puha csókot nyomott a fiú szájára.

– Az a vizsga megvár – válaszolta Scorpius, és még véletlenül sem engedte el Rose derekát. Közelebb húzta, arcát a hosszú, vörös fürtökbe fúrta, és aznap este már vagy ezredszer szívta magába az édes illatot, ami csak a lányé volt: a rózsa édes és a pergamen összetéveszthetetlen, száraz illata.

– Lehet, hogy téged nem érdekel, de én sokat készültem rá. – Rose kihúzta magát, és olyan édesen ráncolta a homlokát, mint mindig, amikor vele vitatkozott. Scorpius imádta, amikor dühös volt.

– Tudod, hogy ez nem igaz. Fogadtunk, emlékszel? Ha az enyém sikerül jobban, tartozol nekem.

És ez igaz is volt. Rose nem volt az a fogadós fajta, de az első RAVASZ vizsga előtt sikerült annyira feldühítenie, hogy a lány még ebbe is belement. Scorpius még soha nem akarta ennyire, hogy jobb legyen a lánynál. Már első évüktől kezdve egymással versenyeztek. Ki tud megválaszolni több kérdést egy órán? Ki szerez több kiválót év végén? Kinek lesz több RBF vizsgája? Rose-zal versenyezni mindig élvezet volt. Egész egyszerűen azért, mert méltó ellenfélnek bizonyult, bármiről volt is szó. Talán a kviddics kivételével.

Amikor ötödikben mindketten prefektusok lettek, a verseny tétje tovább nőtt. Mindketten iskolaelsők akartak lenni, ezzel végképp megmutatva a másiknak, hogy magasan fölötte állnak. De egyiküknek sem sikerült: mindketten iskolaelsők lettek.

Így utólag Scorpius hálát adott ezért. Ennek és egy rosszul – vagy inkább jól – időzített éjszakai fürdőnek köszönhetően jöttek össze. A fiú nem is mert belegondolni, mik történhettek még a prefektusi fürdőben. Biztosan nem ők az egyetlenek, akiknek a története ott kezdődött.

De most nagyon le akarta győzni Rose-t. Talán minden eddiginél jobban.

– De mivel is? – rángatta vissza a lány a valóságba, és Scorpiusnak kellett néhány pillanat, mire rájött, hogy Rose a fogadás tétjére gondol.

– Nem, nem – csóválta a fejét egy pajkos mosoly kíséretében. – Megbeszéltük. Ha te nyersz, azt kérsz, amit akarsz. Ha pedig én nyerek...

Direkt nem fejezte be a mondatot, mert tudta, hogy ezzel tovább hergeli a lányt. És most a dühös Rose-ra volt szüksége.

– Nem tetszik nekem ez a fogadás.

– Csak nem szeretne kihátrálni a bátor griffendéles? – Végigsimított az alig néhány centire lévő lány karján. – Nincs visszaút, Rosie.

– A bátor griffendéles semmi ilyesmire nem gondolna, ha a ravasz mardekáros nem tenne folyton kétértelmű megjegyzéseket.

– Kétértelmű, én? – kérdezett vissza Scorpius megjátszott ártatlansággal. Mire Rose nevetve a karjába bokszolt.

– Engedj!

– Hát itt tudnál hagyni?

– Scorp!

Scorpius arcáról egy pillanat alatt eltűnt a vigyor.

– Tudod, hogy utálom, amikor így hívsz.

– Tudom – felelte Rose. – Lehet, hogy csak hergelni akarom a csúnya mardekárost, hogy végre elengedjen.

– Csúnya? – Scorpius úgy szorította a szívére a kezét, mintha ez a világ legnagyobb sértése lett volna. – Tájékoztatnálak, hogy történetesen épp az előbb hagytad, hogy ez a csúnya mardekáros megcsókoljon.

Rose elpirult, amit a fiú imádott, így tovább folytatta.

– Nem is beszélve arról, hogy a kezem merre kalandozott – cirógatta meg a lány derekát a talár alatt.

– Nem – húzta ki magát Rose. – Nem engedem, hogy eltereld a figyelmem a vizsgáról, akárhogy próbálkozol is. Megyek.

Scorpius sóhajtott, de végül elengedte a lányt, és hátrébb húzódott egy lépéssel. Hagyta, hogy a lány kisimítsa magán a talárt, aztán megfogta a kezét.

– Visszakísérlek.

Rose kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Mi az? Úriember vagyok.

– Megláthatnak – felelte a lány, alaposan meglepve Scorpiust azzal, hogy nem vágott vissza valamilyen csípős megjegyzéssel az előbbi kijelentésére.

A fiú megvonta a vállát.

– Éjszaka van. Tudod, vannak előnyei, ha együtt vagyunk beosztva. Két magányos iskolaelső az üres folyosókon. Kettecskén bandukolnak...

– Bandukolnak? – Rose-t meglepte a furcsa szóhasználat, ami nem illeti a fiúhoz.

– Bandukolnak, meg-megállnak egy csókra és...

Rose nem várta meg, hogy befejezze, hanem határozott léptekkel elindult a legközelebbi lépcsősor felé.

Egy viszonylag eldugott folyosószakaszon álltak a második emeleten, ez volt a szokásos találkahelyük. Itt még napközben sem jártak túl sokan, mert a kastélynak ezen a részén egy órát sem tartottak, leginkább csak raktárakat és üres termeket találhatott az, aki erre tévedt. Éjjel pedig garantáltan üres volt. Még fáklyákból sem volt annyi, mint a nagyobb folyosókon, így ha az ember megtalálta a legjobb részt, kellemes félhomály uralkodott. Az egyik fáklyától háromlépésnyire például pont akadt egy félhomályos zug, egy kisebb beugró. Az elmúlt hónapokban ez vált az ő törzshelyükké. Kicsi volt és poros, de csak az övék.

Scorpiusnak elég volt néhány nagyobb lépés, hogy utolérje a lányt.

– Ne mondd, hogy nem szeretsz velem jobban járőrözni, mint a prefektusokkal!

Rose nem felelt, csak töretlenül ment előre, aztán elkezdett felfelé vágtatni a lépcsőkön, amikor elérték.

– Jaj, ne csináld már, Rosie!

Rose hevesen visszafordult.

– Már rég aludnom kellene – bökött vádlón Scorpius mellkasára. – Ha nem sikerül a bájital vizsgám, az a te hibád lesz.

– Ugyan már, Rosie! Ha egy hete nem aludtál volna egy percet sem, akkor is kiválóra teljesítenéd azt a vizsgát.

– Az nem olyan biztos! A hajnövesztő bájitalba mindig egy csipetnyivel több lapulevelet teszek a kelleténél. Ha az lesz a vizsgán...

– Akkor ezúttal majd figyelsz, hogy ne tegyél többet! Ha pedig mégis elrontanád tegyél bele egy kis bojtorjángyökeret, az ellensúlyozza.

Scorpius nem a levegőbe beszélt. Ha akadt olyan tantárgy, amiben igazán versenyre kelhetett Rose-zal, akkor az a bájitaltan volt. Ezért is mert olyan bátran fogadni vele.

A bájitaltanhoz nem volt elég csak a tárgyi tudás, érzék is kellett hozzá. És Scorpius legnagyobb meglepetésére benne megvolt ez az érzék. Élvezte, ahogyan a különböző alapanyagokat szórta az üstbe. Akadt olyan bájital, aminél fontos volt, hogy mindent nagyon pontosan kimérjen. Azonban sokszor készített olyanokat is, amelyeknél sokkal nagyobb szerep jutott a kreativitásnak. Scorpius ezeket szerette a legjobban. Beleöntött egy kis ezt, hozzáadott egy kis azt – és a végeredmény általában tökéletes lett.

Gyerekkorában nagyon utálta, hogy mindenki varázsolhat körülötte, de neki nem szabad. Ez az ostoba törvény – bár így utólag már látta az értelmét – az őrületbe kergette. Mindennél jobban vágyott rá, hogy játszhasson apja pálcájával, hogy megtanulja ő is, hogyan lehet tárgyakat lebegtetni vagy kékre festeni.

Aztán hatéves korában rájött, hogy van a varázslásnak egy olyan része, amit büntetés nélkül gyakorolhat. Amikor felfedezte anyja bájitalkészletét, addig könyörgött, amíg vettek neki is egy egyszerűbbet. Onnantól kezdve pedig nem volt megállás. Minden évben egyre nagyobb készletre volt szüksége, és amikor már betéve tudta a könyvtárban talált egyszerűbb bájitaltan könyvek nagy részét, szülei azt is megengedték, hogy újabb és újabb könyveket vegyen. Bár azért a régieket is megtartotta. Akadt néhány, ami kifejezetten hasznosnak bizonyult. Némelyik tankönyvben ugyanis valaki belejavított a receptekbe. Csupán apróságokat, de amikor kipróbálta őket, rá kellett jönnie, hogy akárki írta is ezeket a jegyzeteket, mindig igaza volt.

De nem csak a változtatásokat tanulta meg ezeknek köszönhetően. Hanem azt is, hogy bátran merjen kísérletezni. Előfordult persze, hogy egy-egy félresikerült bájitala átmarta az üstje falát, meggyulladt vagy éppen felrobbant. De elég elővigyázatos volt ahhoz, hogy neki ne essen baja, az új üstöket pedig megengedhették maguknak.

Egy ilyen kísérlet alkalmával jött rá arra is, hogy egy kis bojtorjángyökér csodákat tesz a hajnövesztő szérummal. És bár nem szívesen adott előnyt Rose-nak, mert nagyon meg akarta nyerni a fogadást, a lány olyan idegesnek látszott, hogy muszáj volt segítenie neki. Habár ő biztos volt benne, hogy Rose pontosan eltalálja majd az arányokat, ha tényleg hajnövesztő bájitalt kell csinálniuk – amit nagyon kétlett.

Rose szúrósan nézett rá.

– Ha ezzel akarod elérni, hogy te nyerd meg a fogadást...

Scorpius védekezőn maga elé emelte a két kezét.

– Bár nyerni akarok, azt nem szeretném, hogy megbukj. Higgy nekem, ez segít! De úgysem lesz rá szükséged.

– De a bojtorjángyökeret egyik könyv sem írja.

– A könyvek nem is. Ez itt van – mutatott Scorpius mosolyogva a fejére.

Rose nem mondott semmit, de a fiú biztos volt benne, hogy nem fogja kipróbálni, amit tanácsolt. És pont ezért nem sikerül majd olyan jól a vizsgája, mint neki. Rose túlságosan is ragaszkodott a könyvekben leírtakhoz. Nem mert szembeszegülni az utasításokkal.

Scorpius sóhajtott.

– Na gyere! Vár az ágyad!

Rose furcsa pillantására még hozzátette:

– Téged. Csak rád gondoltam. Én csak elkísérlek.

És így is tett. Amikor elértek a Griffendél klubhelyiségének bejáratához, a Kövér Dáma nem fogadta őket túl lelkesen. Azon morgolódott, hogy már megint felkeltik, de ez Scorpiust egy cseppet sem érdekelte. Búcsúzóul még megcsókolta Rose-t, aztán elindult visszafelé, a saját ágyára gondolva.

A portrélyuk már nyitva volt, és a lány épp készült bemászni, amikor Scorpius megfordult és visszaszólt.

– Sok szerencsét holnapra, Rosie! – A lány elmosolyodott, és Scorpius csintalan énje nem bírta ki, hogy ne tegye még hozzá: – Nem szeretnék túl könnyen nyerni.







1. fejezet – Kötelesség

Két héttel később


– Gratulálok, Scorpius!

Lucius nagyapa magas volt, egyenes tartással járt-kelt a házban, amióta csak Scorpius az eszét tudta. Mindig határozottnak látszott, gyerekként néha még félt is tőle. Nem azért, mert nem szerette, egyszerűen csak... Mintha mindenből kicsit túl sok lett volna rajta: túl magas, túl egyenes, túl sápadt, túl... hatalmas. Most, felnőtt fejjel már teljesen máshogy látta. Mindaz, amit régen gondolt, igaz volt. Most azonban sok olyat is látott, amit egy gyermek szeme nem vehetett észre: az aggodalom ráncait a homlokán, a rengeteg, de a sok szőke között mégis alig észrevehető ősz hajszálat, és a tartózkodó, néha már-már félelemmel teli fényt szürke szemében.

Lucius nagyapa sok mindent átélt. Soha nem titkolták előtte a család múltját. Nem is tudták volna, hiszen olyan világban nőtt fel, amelyikben mindenki Harry Potter és a Sötét Nagyúr történetét zengte. Pontosan tudta, milyen szerepe volt a nagyapjának és apjának a háborúban. Soha nem volt büszke rájuk, de nem is szégyellte, amit tettek. A Malfoy család minden tagja hamar megtanulja, hogy nevük védelmében gyakran olyan dolgokat is meg kell tenniük, amiket nem akarnak. És olykor az is előfordul, hogy az ember rossz döntést hoz.

A nagyapja és az apja akkor rossz döntést hoztak. De megfizettek érte, ahogy velük együtt fizetett az egész család. De egy Malfoy mindig talpra áll. És most is így lett. Az egyik legnagyobb múlttal rendelkező aranyvérű család voltak, ezt senki tagadhatta el tőlük. És ez még kiegészült a hatalmas vagyonukkal, ami ugyan megcsappant némileg a háborút követően, de még így is a leggazdagabb családok közé tartoztak. Őseik évszázadokon keresztül küzdöttek azért, hogy így legyen.

Lucius nagyapa közelebb lépett, hogy szertartásosan megrázza a kezét. Aztán egy poharat lökött a kezébe.

– Lángnyelv whisky. A legjobb évjárat.

Scorpius belekortyolt, aztán ivott még egy kicsit. Égette a torkát, de jól esett neki.

– Most, hogy már férfi vagy... – Scorpius nem akart rávilágítani, hogy férfivá szerinte nem a Roxfort elvégzése teszi az embert, de inkább hallgatott, hagyta, hogy a nagyapja folytassa, és még egyet kortyolt az italból. – Ideje megismerned a menyasszonyod.

A plusz korty nem kellett volna, mert félrenyelt, és közel állt hozzá, hogy megfulladjon. Percekig köhögött, legalábbis így érezte, mielőtt meg tudott volna szólalni.

– Hogy mi? – Csak ennyire volt képes.

– Ne aggódj! Nagyon csinos lány, de ami ennél is fontosabb, régi, aranyvérű család sarja.

Úgy mondta ezt, mintha ennél nagyobb ajándékot nem is adhatott volna az unokájának. Scorpius nem akart hinni a fülének. Hogy menyasszony? Tudta, hogy elvárják tőle, hogy jó házasságot kössön. De hogy elvegyen egy vadidegent, csak azért, mert aranyvérű családból származik? Ilyesmi évszázadokkal ezelőtt volt szokás.

– Szerintem ismered is a Roxfortból. Alattad jár egy évvel. Annabelle Nott.

Ismerte, nem túl jól, de ismerte. Egy visszahúzódó, barna hajú lány volt. Igazi szürke egér, aki senkinek sem tűnik fel. Egyszer még beszélgetett is vele, amikor az egyik átka véletlenül eltalálta a lány táskáját, és mindene zöld lett. Kedves lánynak látszott, de elképzelni sem tudta, hogy feleségül vegye.

Lucius megláthatta az arcán, mire gondol, mert folytatta.

– Természetesen még nem most lesz az esküvő. De az apjával már mindent megbeszéltünk.

A nagyapja még folytatta volna, de Scorpius úgy érezte, eljött a pillanat, hogy tájékoztassa a véleményéről.

– Nem veszem el – mondta egyszerűen, és egy hajtásra lehúzta a maradék Lángnyelv whiskyt.

– Persze, hogy elveszed – felelte Lucius higgadtan, mintha csak az időjárásról beszélgetnének.

– Nem.

Scorpius határozott hangja másodszor már megtette a hatását. Nagyapja hangulata már közel sem volt olyan barátságos, mint amikor az előbb gratulált neki.

– A Malfoy család hagyományai megkövetelik, hogy elvedd. Tovább kell vinned a család hírét, növelned kell a befolyásod és a hatalmad. Ő az, akit neked választottunk, jobbat nem is kívánhatnál.

– De. Olyat, akit szeretek.

Scorpius soha nem gondolt úgy magára, mint aki szentimentális lenne. De most, ahogy ott álltak, arról tárgyalva, hogy kit vegyen el, biztos volt benne, hogy nem akar olyan házasságban élni, amiben nincs szerelem.

Soha nem tudta eldönteni, hogy a szülei szeretik-e egymást. Jól kijöttek, és egyikük sem tűnt boldogtalannak. De valamiért mindig úgy érezte, hogy nem volt köztük lángoló szerelem. Pedig ő erre vágyott, akármilyen lányosan hangzott is.

A nagyapja csak nevetett a válaszán.

– Ugyan – legyintett. – A szerelem mindig elmúlik. Jól kijöttök majd. Ha pedig nem... Elég nagy ez a ház.

Azzal, mintha a témát ezzel le is zárták volna, kisétált. Scorpius ott maradt egyedül a szalonban, kezében az üres pohárral. El sem akarta hinni, hogy ez a beszélgetés megtörtént. Pedig kétsége sem lehetett felőle.

Leült a legközelebbi székbe, és próbálta összeszedni magát. Hirtelen az egész szalon azt ordította felé, hogy ő Malfoy. A zöld falak, a fekete bútorok, a plafonról függő csillár, melynek egyes ágai kígyókként tekergőztek, hogy aztán apró lángnyelvekben végződjenek. De leginkább a szalon falán központi helyet elfoglaló családi címer, és benne a felirat: Sanctimonia Vincet Semper. Az első mondat, amit megtanítottak neki. A tisztaság mindig győzedelmeskedik.

Életének nagy részében ezzel a mondattal kelt és feküdt. Nem menekülhetett előle. És még soha nem is akart. De most először nem akart Malfoy lenni. Ha ezzel járt, akkor nem.

Pontosan tudta azonban azt is, hogy ezen nem változtathat. Malfoynak született és Malfoyként is fog meghalni.

Nem bírt megmaradni a szalonban, ahol még mindig érezte a whisky keserű szagát, és ahol minden egy pillanat alatt megváltozott. Úgy pattant fel a székből, mintha égetné. Menekülni akart, el messzire, de tudta, hogy ezt nem teheti. Valahová mégis mennie kellett, és az egyetlen hely, ami eszébe jutott a bájital szertár volt. Ott majd megnyugszik. Még az is lehet, hogy készít valami elixírt, amivel visszacsinálhatja ezt az egész beszélgetést, mintha meg sem történt volna. Aztán elfeledteti a nagyapjával, hogy bármit is mondani akart.

Mérgesen indult el a második emeletre, de útközben megtorpant. Észrevette a titokzatos szobát rejtő ajtót, amiről olyan keveset tudott. Amikor a nagyapja gratulált neki, tulajdonképpen arra számított, hogy ide vezeti be végre.

A helyiséget mindig csak A szobaként emlegették, már ha egyáltalán szóba került. Scorpius kisebb korában sokszor be akart menni ide, de nem tudott. Hamar megtanulta, hogy ez azért van, mert a helyiséget varázslat védi.

– Nem léphetnek be csak a Malfoy férfiak – felelte az apja egyszer, amikor ezzel nyaggatta.

– De hát én is Malfoy férfi vagyok – nyöszörögte, és nem túl férfias módon belekapaszkodott apja zöld talárjába, majd hevesen megrángatta.

– A felnőtt férfiak. Olyan tudást rejt, amit csak a felnőtt férfiak érthetnek meg.

Egyszer látta is belépni az apját, de nem volt elég gyors, hogy akár egy pillantást is vethessen arra, mi rejtőzik az ajtó mögött. De azt már tudta, hogyan lehet bejutni.

– Végtére is, most már Malfoy férfi vagyok! – kiáltotta Scorpius dühösen az üres folyosónak. – Ha ahhoz elég felnőtt vagyok, hogy megnősüljek, ahhoz is, hogy bemenjek ebbe az átkozott szobába.

Azzal felhúzta talárja ujját, és pálcája meg egy vágóátok segítségével apró sebet ejtett az alkarján. Amikor elég sok vér serkent már ki, odanyomta az ajtólapnak.

– Én, Scorpius Hyperion Malfoy, parancsolom, hogy nyílj meg!

Egy része fel volt rá készülve, hogy a varázslat nem fog működni, de a dacos fele csak arra gondolt, hogy ez jár neki.

És a dacos felének igaza lett. Az öreg ajtó apró nyikorgással, lassan kitárult, Scorpius pedig sietve belépett.

A helyiség teljesen hétköznapinak tűnt. Napokat töltött vele, hogy arról ábrándozott, vajon mi lehet mögötte. Mindenféle ötlet felmerült benne: sárkányok, unikornisok, egy teremnyi házimanó. Egyszer még az is eszébe jutott, hogy a Sötét Nagyurat rejtegetik itt a szülei.

De most, hogy belépett, egy sima raktárnak tűnt, eltekintve a terem közepéről jövő ezüstös fénytől. Amikor közelebb lépett, már azt is látta, hogy a furcsa fény forrása egy merengő. Tanultak ezekről. Emlékeket lehet visszanézni bennük.

És ekkor megértette. A polcokon körben sorakozó apró üvegcsékben nem bájitalok voltak, hanem emlékek. Megújult érdeklődéssel nézett körbe.

A polcokon kategóriákat látott.

Csata. Politika. Családi esemény. Gyerekkor. Születés. Halál. Szerelem.

Ennél a kategóriánál Scorpius megtorpant. Szerelem? Az ő családjában? Hát mégis?

A polcon belül további alkategóriákat talált. Neveket. Az ősei nevét.

Armand Malfoy. Nicholas Malfoy. Brutus Malfoy. Septimus Malfoy. Abraxas Malfoy. Lucius Malfoy. Draco Malfoy.

Tudta, hogy nem helyes, amit tesz, de az sem volt az, amit kértek tőle. Leemelte az utolsó három üvegcsét, és a merengőhöz sietett velük.



2. fejezet – Abraxas


Scorpius beleöntötte az üvegcse tartalmát a merengőbe, néhány pillanatig még tétovázott, aztán döntött: fejét a tálba hajtotta, húzást érzett, aztán... ott volt. A dédnagyapja emlékeiben.

Tudta, hogy a múltban jár. Nem volt nehéz rájönni. A Roxfortban volt, egyből felismerte a folyosókat. De mégis kicsit mások voltak. Kevésbé barátságosak, kevésbé hívogatóak. De nem volt ideje, hogy ezzel foglalkozzon, mert hirtelen meglátta, akit keresett.

Annyi idős lehetett, mint ő. Furcsa volt így látni. Nem ismerte a dédnagyapját, de mindig ősznek és szakállasnak képzelte. Persze tudta, hogy egyszer ő is volt fiatal, mégsem számított rá, hogy valaha így látja.

Hasonlított rá. Mármint ő maga hasonlított Abraxasra, és nem fordítva. Neki is tejfölszőke haja volt, és ugyanolyan sápadtnak látszott, mint a család legtöbb tagja. Az arcuk azonban különbözött. Habár Scorpius nagyon hasonlított az apjára, bizonyos dolgokat az anyjától is örökölt. Például amikor mosolygott, apró gödrök jelentek meg a szája sarkában. Abraxas arca azonban szigorúnak tűnt, keménynek.

– Fanny – szólalt meg hirtelen, és Scorpius csak ekkor látta meg a lányt a folyosón tőlük néhány lépésre.

Csinos lány volt. Vörös haja a válláig ért, és az arcát apró szeplők borították. A szeme alatti rész már szinte barnának tűnt a sok pöttytől, de nem tette rondává. Kedves arca volt és mosolygós, barna szeme.

A lány kétkedve, szinte már félelemmel nézett a nagyapjára.

– Fanny. Az apám beleegyezett. Elvehetlek.

Abraxas Malfoy nem megkérte a kezét. Inkább olyan volt a hangja, mintha valamiféle üzletről beszélgetnének. Tett egy határozott kijelentést, amire talán nem is várt választ.

A lány egyik lábáról a másikra állt, kezeit tördelte, nagyon idegesnek tűnt. De ezt a dédnagyapja mintha nem vette volna észre.

Végül Fanny elég erőt gyűjtött, hogy válaszoljon.

– Én... Én nem mehetek hozzád.

Abraxas olyan arcot vágott, mint akit éppen megpofoztak.

– Mi az, hogy nem jöhetsz hozzám? Egy Malfoynál jobbat nem is kívánhatnál.

Fanny nem felelt, csak a Roxfort kemény köveit bámulta a talpa alatt.

Abraxas szemében Scorpius most először látott bizonytalanságot. A férfi vett egy mély levegőt, és mintha a fogát húznák, kinyögte:

– De én... Én... Én szeretlek.

Scorpius sokat hallott már Abraxas Malfoyról. A legmagasabb körökben forgott, nagy hatással volt a politikai életre, a nevét mindenki ismerte. Nem olyan típus volt, aki dadog, most mégis ezt tette.

– Ó, Abraxas – nézett fel könnyes szemmel a lány. – De én nem szeretlek. Nem mehetek hozzá, sajnálom.

Azzal megfordult, a szája elé szorítva a kezét elszaladt, és otthagyta az összetörtnek látszó Abraxast.

Az emlék hirtelen véget ért. Scorpius újra ott állt a titokzatos szoba közepén, a merengő mellett.



3. fejezet – Lucius


Bár még mindig dédnagyapja emlékeinek hatása alatt volt, csak még jobban érdekelni kezdte, mit lát majd Lucius nagyapa emlékeiben. Így az ő üvegcséjét is a merengőbe öntötte.

Megint a Roxfortban volt. Ezúttal a Griffendél klubhelyiségének közelében. Pontosan tudta, hol vannak. A legtöbb mardekáros előtt titokban tartották, hol van a bejárat. De ő Rose miatt hamar felfedezte, aztán a lánnyal együtt is gyakran járt erre.

Lucius most határozottan fiatalabb volt, mint ő. Talán tizenkét-tizenhárom éves lehetett. De határozottan emlékeztetett magára. Még nem voltak ősz hajszálai, szőke haja meglepően csillogott az egyik fáklya fényében. A pillantása még nem volt olyan hideg, a szemei körül még nem látott egy ráncot sem. Fiatal volt. Nagyon fiatal.

Egy pergament szorongatott a kezében. Scorpius közelebb lépett, hogy megnézhesse. Egy levél volt. Egy szerelmeslevél.

Nagyapja nem tűnt romantikus fajtának, a szerelmeslevele is elég lényegre törő volt.


Drága Molly!

Szeretlek. Nem érdekel a korkülönbség. Nem érdekel az sem, hogy griffendéles vagy. Még az sem, hogy a szüleid imádják a muglikat.


Aztán egyszer csak nevetést hallottak arról, ahol a Griffendél klubhelyisége volt. Aztán két alak jelent meg. A magasabbik vékony volt, mintha csak megnyújtották volna hosszában. Mellette egy alacsonyabb alak volt, és amikor közelebb értek, Scorpius már azt is látta, hogy egy nő. Hosszú, vörös hajjal. Legalább négy-öt évvel idősebb lehetett a nagyapjánál.

– Molly – suttogta Lucius, és már közelebb lépett volna, de ekkor meglátta, hogy a nő nemhogy nincs egyedül, de valószínűleg nem is vágyik a társaságára. Ugyanis belekarolt a mellette haladó vörös hajú férfiba, aztán futó csókot nyomott a szájára.

Scorpius ekkor döbbent rá, kiket lát. Molly. Egy vörös hajú, magas férfival. Rose nagyszülei. Az új információ teljesen letaglózta. A nagyapja szerelmes volt Rosie nagyanyjába? Hát ezért gyűlölik annyira a Weasleyket?

Még látta, hogy Lucius összegyűri a kezében tartott levelet, és dühösen elviharzik, aztán újra az emlékek szobájában találta magát.



4. fejezet – Draco


Már csak az apja üvegcséje volt hátra. Ettől az emléktől tartott a leginkább. Bár sejtette, hogy a szüleié nem szerelmi házasság volt, mégsem lehetett biztos benne. A szíve mélyén remélte, hogy tévedett, és hogy csak elmúlt a dolog. Hogy egyszer nagyon szerették egymást, és ez alakult át azzá az egyszerű törődéssé, amit látott köztük. Tudta, hogy szeretik egymást. De hogy szerelmesek-e, abban nem lehetett biztos.

Félt attól, hogy mit fog látni, de úgy érezte, már nincs visszaút. Ha már elkezdte, nem fordulhat vissza csak úgy.

A harmadik üvegcse dugóját is kihúzta, és gyors mozdulattal, mielőtt meggondolhatta volna magát, beleöntötte azt is a tálba. Néhány másodpercig még hagyta kavarogni az emléket az ezüstös anyagban, aztán a merengő fölé hajolt. A lába elemelkedett a talajtól, aztán pár pillanatig sötétség vette körül, mint ahogyan az előző két emlék megnézésekor is.

Aztán minden kitisztult, és megint a Roxfortban volt. Ezen már meg sem lepődött.

A nagyteremben voltak. A helyiség nem volt tele, az asztaloktól a legtöbben már elszivárogtak. Valószínűleg azért, hogy még egyet sétáljanak az udvaron, mielőtt le kell feküdniük.

Apja ugyanott ült, ahol már ő is olyan sokszor. Nem volt nehéz észrevennie. Nagyon hasonlítottak egymásra, ahogyan arra az anyja oly sokszor rávilágított. Néhányan régebben még úgy is hívták, hogy a kis Draco.

Apja a Mardekár ház asztalának közepe táján ücsörgött. Nem beszélgetett senkivel, csak meredt maga elé. Elkeseredettnek, depressziósnak látszott. Scorpius már attól rosszul érezte magát, hogy ránézett.

Hamar rájött azonban, hogy mi lehet a baja. Apja ez idő tájt csatlakozhatott a halálfalókhoz. Scorpius gyorsan a tanári asztal felé pillantott. Dumbledore még ott volt. Tehát az apja valószínűleg ebben a pillanatban is azon töri a fejét, hogyan ölhetné meg az igazgatót.

Scorpius erre az emlékre a legkevésbé sem volt kíváncsi. És nem értette, mit keres ő itt. Rossz helyre tették az üvegcsét? Hiszen a szerelem polcán találta. Draco pedig mindennek tűnik, csak szerelmesnek nem.

Aztán hirtelen nevetést hallott a hátuk mögül. Harsány női kacagás volt, összetéveszthetetlen. Amikor megfordult, rájött, hogy a hang egyenesen a Griffendél asztalától érkezett. És a forrást is hamar felismerte: Ginny Potter. Vagyis itt még Ginny Weasley. De mellette már ott volt a nagy Harry Potter is, valószínűleg ő nevettette meg. Őt sem volt nehéz felismerni, Scorpius már számtalanszor látta a Roxfortban és azon kívül is. Benne volt a legtöbb újságban, a Czikornyai és Patzát ellepték a róla szóló könyvek, és Mágiatörténeten is tanultak róla. De ha ezek nem is lettek volna, a kerek szemüvegéről és a villám alakú sebhelyéről akkor is felismerte volna.

Aztán Ginny jövendőbeli férjének vállára hajtotta a fejét. És Scorpius ekkor jött rá. Apja hirtelen felpattant, mint aki képtelen elviselni a látványt, és kiviharzott a nagyteremből. Scorpius ismerte ezt a pillantást. Nem egyszer látta már másokon, és biztos volt benne, hogy az ő arca is így festene, ha Rose-t valaki mással látná.

A felismerés villámcsapásként érte: az apja szerelmes volt Ginnybe. A nőbe, aki az ellensége felesége lett.

Mielőtt az apja után mehetett volna, az emlék véget ért, és megint ott állt a tiltott szobában. De valami más volt. Nem tudta, honnan, de tudta.

Amikor pedig meghallotta, hogy mögötte valaki megköszörüli a torkát, már biztos volt benne.



5. fejezet – Az igazság


Nagyapja állt a háta mögött, kezében a három üres üvegcsét szorongatta.

– Szóval nyomozgatunk – mondta egyszerűen, de meglepő módon nem tűnt dühösnek. – Elégedett vagy az eredménnyel?

Scorpius nem felelt. Sok kérdése lett volna, de valahogy egyiket sem érezte odaillőnek.

– Remélem, ezek segítettek, hogy megértsd a kötelességed. – A nagyapja elővarázsolt magának egy széket, és leült. Ettől a jelenléte semmivel sem lett kevésbé tekintélyt parancsoló.

– Nem fogom elvenni.

Scorpius ebben biztos volt, és nem értette, ezen hogyan változtathatott volna az, amit látott.

– Ugyan már! Most már a saját szemeddel láttad a családi átkot. Nem gondolhatod, hogy az a dolog Ms Weasleyvel működhet!

Scorpius nem is lepődhetett volna meg jobban azon, amit hallott.

– Honnan...

– Ugyan már! Előbb tudtuk, hogy ez lesz a vége, mint te magad. Bár a magam részéről meglepett, hogy képesek voltatok elviselni egymást. Olyanok vagytok, mint a tűz meg a víz.

Scorpius tudta, hogy ez igaz. De pont ettől volt izgalmas a dolog. Rose-zal soha nem unatkozott. Arról viszont fogalma sem volt, hogy ezt a nagyapja honnan tudhatja. Minden jel szerint nyomoztatott utána.

– Milyen átokról beszéltél? – kérdezte, mert szerette volna elterelni a gondolatait arról, ahogyan beszámolnak a családjának minden roxforti mozdulatáról.

– Hova tetted a szemed? A vörös nők átkáról.

Luciusnak nem kellett többet mondania. Scorpius már értette, mire gondolt. Eddig erre nem is gondolt, mindig az aktuális emlék foglalkoztatta. Nem látta távolról őket és együtt. De most, hogy meghallotta, minden tiszta lett. Fanny, Molly és Ginny. Mind vörös hajúak voltak. És Rose... Hát erre gondolt a nagyapja?

– Szeretem – válaszolta Scorpius, és abban a pillanatban biztos volt benne, hogy így van. Bár eddig magának sem merte bevallani, egész életében tetszett neki a lány. Fülig beleszeretett az első pillanatban, amikor ellentmondott neki. Ez nem valami átok volt, tényleg szerette. És biztos volt benne, hogy vele nem ismétlődhet meg, ami az őseivel. Mert Rose szerette. Nem mást szeretett, nem félt tőle. Rose csakis őt szerette.

– Szerelem – horkantott Lucius. – Nem létezik. Múló fellángolás. A szív játéka az elmével. A józan ész sárba tiprása. De ne aggódj, elmúlik!

– Elmúlik? – kérdezte Scorpius hitetlenül. Pontosan tudta, hogy nem múlik el. Még kisgyerek volt, amikor a nagyanyja meghalt, de emlékezett rá, milyenek voltak együtt a nagyapjával. Nem voltak szerelmesek. Ahogy a szülei sem azok. És elképzelni sem merte, milyen érzés lehet neki és apjának, amikor Mollyval és Ginnyvel találkoznak, és úgy kell tenniük, mintha közömbösek lennének irántuk. Mintha csak idegenek lennének, akik iránt soha nem éreztek semmit.

Elképzelte, milyen lenne az élete, ha ő is követné a családi szokást, és elvenné, akit kijelöltek neki. Aztán összefutna Rose-zel a Czikornyai és Patzában, amint egy másik férfiba karol.

– Elmúlik – jelentette ki a nagyapja határozottan. – A szerelem ennyi csupán. Örök mulandóság. Nem marad belőle semmi.

De Scorpius látta a nagyapja szemét. Látta az emlékben, amikor még nem volt ilyen hideg. Az élet, amit választott. Az tette ilyen keménnyé. És ő nem engedi, hogy ő is ilyenné váljon.

– Nem. Ez nem igaz – mondta, aztán a nagyapja mellett ellépve kiment a szobából.

Malfoy volt. És a Malfoyoknak kemény döntéseket kell hozniuk. Erre nevelték, és ezt is fogja tenni.




Epilógus


– Scorpius, te vagy az? – dörzsölte a szemét Rose, amikor felébredt a zajra. Scorpius nem akarta felébreszteni, vagyis nem így, de belerúgott valamibe. Eredetileg azt tervezte, hogy csókkal ébreszti vagy egy simogatással, esetleg a fülébe suttog. De hát, még neki sem sikerülhet minden úgy, ahogy eltervezte.

Bólintott, de Rose ezt persze nem láthatta.

– Én vagyok – suttogta, aztán leült a lány ágyának a szélére.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte Rose, felült és egy pálcasuhintással fényt varázsolt a szobában. – Mennyi az idő?

Scorpius először járt a szobájában, mégsem tudott körülnézni. Mindig is kíváncsi volt, milyen lehet, de most képtelen volt erre figyelni. A szeme sarkából látott ugyan egy könyvespolcot a bal oldalán, jobbra pedig még egyet, de ezek tényleg csak mellékes információk voltak Rose mellett. Mert ő elképesztően édes látványt nyújtott, ahogy a halvány rózsaszín pizsamájában, álmos arccal nézett rá, és még ilyenkor is kérdőre vonta.

– Hoppanáltam, és két óra körül lehet.

– Nem így értettem – mérgelődött Rose. – Gondoltam, hogy nem lóháton jöttél. De mit keresel itt? A szobámban?

– Jöttem, hogy behajtsam a tartozásodat.

– A tarto... – Nem fejezte be, mert hamar rájött, hogy Scorpius mire gondolt. – Ugye nem gondolod komolyan?

– De mennyire, hogy komolyan gondolom! Keményem megdolgoztam érte, hogy jobban sikerüljön a vizsgám, mint neked.

Rose kétkedőn nézett rá.

– Na jó, talán nem olyan keményen, de akkor is jobb lett, mint a tiéd.

Arra már inkább nem világított rá, hogy az összes többi vizsgája rosszabbul sikerült, mint a lányé. A fogadás csak a bájitaltanról szólt.

– Mert az az átkozott aszúfüge...

– Rosie! Nincs szükség magyarázkodásra. Ismerd el szépen, hogy nyertem.

A lány mérgesen fújtatott, és összefonta a két karját a mellkasán. Scorpius már jól ismerte ezt a mozdulatot, ilyenkor már közel járt a robbanáshoz. Ez mérhetetlen elégedettséggel töltötte el. Amennyire tudta, ő volt az egyetlen, aki ilyen rövid idő alatt ennyire fel tudta dühíteni.

– Nyertél – nyögte ki végül. – Mit akarsz?

– Tudni, hogy honnan van ez a pizsama – felelte Scorpius nevetve.

Rose lenézett, és mintha csak most döbbent volna rá, hogy mi van rajta. A rózsaszín pizsamája, aminek az elejét három golymók díszítette.

– Anyától kaptam – felelte pirulva. – Ennyi? Ez volt a nagy kívánságod?

Scorpius somolyogva a fejét csóválta.

– Ez csak a kíváncsiságom szülte kérdés volt. És jogos reakció a látványra. Természetesen nem ezt akarom kérni. Ez túl könnyű lenne.

– Nagyon élvezed, igaz? – kérdezte a felpaprikázott Rose.

– Nem is tudod, mennyire. Bár azért van, amit ennél is jobban.

Azzal közelebb csúszott hozzá. Bal kezével eltűrte az egyik kósza hajtincset a lány füle mögé, közben a hüvelykujjával finoman végigsimított az arcán. Aztán még közelebb hajolt, hogy megcsókolja.

Hogyan is várhatnák el tőle, hogy egy vadidegent vegyen el? Hogyan tudná úgy leélni az életét, hogy ez az érzés ne legyen meg a mindennapjaiban? A vágy, a meghittség, az izgalom, amikor vitáznak.

Egyre vadabbul csókolta, ahogy a gondolatai is egyre komolyabbak lettek. És Rose viszonozta, ugyanolyan hevességgel. Kezével Scorpius szőke hajába túrt, a másik kezét pedig a tarkójára csúsztatta, mintha soha nem akarná elengedni.

És Scorpius tudta, hogy ő sem akarja elengedni a lányt. Tudta, hogy a nagyapjának nincs igaza. Ez az érzés nem múlhat el csak úgy.

Minden erejét latba vetette, hogy el tudjon húzódni tőle.

– Már tudom, mit kérek. És remélem, tudod, hogy nem mondhatsz nemet.

– Mondd már, legyünk végre túl rajta!

Scorpius aprót kuncogott, aztán a tőle telhető legkomolyabb hangon megszólalt.

– Gyere hozzám!


VÉGE

This entry was posted on 2012. december 22., szombat at szombat, december 22, 2012 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

0 megjegyzés

Megjegyzés küldése

<< Újabb bejegyzés
Régebbi bejegyzés >>

Kommentek :)