11
aug
A két Perselus
A két Perselus
A folyosók sötétek voltak, csupán
néhány fáklya színezte vörös-aranyra a falakat. Albus ment
előre töretlenül, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy
figyelik. Nem ő lenne az első a családban, akit rajtakapnak
tilosban, és valószínűleg nem is az utolsó. James már legalább
ezerszer szökött ki éjjel a Roxfort folyosóira, és amilyen
történeteket az apjáról hallott, ő sem panaszkodhatott.
De azért jobban örült volna, ha
nincs egyedül. Nem fűlött hozzá a foga, hogy magányosan sikálja
a díjakat a Trófeateremben.
Fogalma sem volt, hogy hol van
pontosan. Annak ellenére, hogy még csak elsős volt, a legtöbb
folyosót ismerte, hála James kalandtúráinak. De ez most valahogy
nem volt neki ismerős. Sokat adott volna abban a pillanatban a
Tekergők térképéért, de arra James már régen rátette a kezét,
és nagyon kivételes esetnek kellett volna történnie, hogy
odaadja. Az is felmerült benne, hogy apja láthatatlanná tévő
köpenye alatt milyen nyugodt lehetne. Nem kellene tartania attól,
hogy bárki észreveszi.
Hirtelen szuszogást hallott, és úgy
döntött, egy kis fényt megkockáztat. Elővette nadrágja
farzsebéből a pálcáját, előretartotta, és elmormolt egy halk
Lumost. Rögtön észre is vette a hang forrását. Egy festmény
volt az.
A kép egy fekete hajú, sápadt férfit
ábrázolt. Talán még a hajánál is feketébb talárt viselt,
kezében pálcát tartott. Még az is fekete volt.
Albus szembefordult a festménnyel. A
legtöbb kép csak morgolódott, csak kevés olyan megátalkodott
akadt közöttük, aki akkora zajt csap, hogy felhívja a járőröző
tanárok figyelmét.
A festmény lakója csak egy pillantást
vetett rá, és úgy tűnt, rögtön felismerte.
– Hát persze. Még egy Potter. És
bajkeverő, mint a többi.
– Maga kicsoda? – kérdezte Albus.
Nyilvánvaló volt, hogy a férfi ismeri az apját és a nagyapját.
Csak róluk beszélhetett.
A férfi megvető pillantással nézett
rá, sütött belőle, hogy azt gondolja, Albus gyengeelméjű.
– Piton professzor.
Albus először nem értette, miért
gondolja a férfi, hogy ezt neki is tudnia kellene. Aztán észrevett
egy táblát a festmény mellett.
Perselus Piton
Roxforti Bájitaltan, később Sötét
Varázslatok Kivédése tanár. A Mardekár ház feje. Albus
Dumbledore halála után roxforti igazgató.
Csak ennyi volt a szöveg, de Albust
nem is annyira az érdekelte. A férfi neve ragadta meg a figyelmét.
– Potter még olvasni sem tanította
meg a gyerekét? – kérdezte Piton, amikor látta, hogy a fiú még
mindig azt a pár sort nézi.
– Maga után kaptam a nevem? –
fordult vissza Albus a férfihoz.
– Tessék? – Piton most először
látszott értetlennek.
– Apa szerint a nevemet két roxforti
igazgató után kaptam. Dumbledore-ról már tudok. De Apa azt is
mondta, hogy a másik mardekáros volt, és az egyik legbátrabb
ember, akit ismert. Maga, igaz?
A festményben lévő férfi
összehúzott szemmel bámulta.
– Albus Perselus Potter. Egyébként
ez a nevem.
Albus nem tudott szabadulni a
gondolattól, hogy amíg ő beszél, Piton a szemét bámulja. Nem
igazán értette a dolgot, és nem talált rá magyarázatot, hogy
miért tett volna így. De biztos volt benne, hogy a szemét nézte.
– Lily – suttogta Piton.
– Lily a húgom. Ő még nem jár
ide, de...
És Albus csak mesélt és mesélt,
Piton pedig meglepő módon hallgatta. Szinte látta maga előtt a
vörös hajú kislányt, és egy régi kép jelent meg előtte. Lily
él tovább. A kis Lily vörös hajában, és Albus zöld szemeiben.
Nem hiába halt meg.
This entry was posted
on 2012. augusztus 11., szombat
at szombat, augusztus 11, 2012
and is filed under
Egypercesek/Novellák
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
