5. fejezet

Oliver

Dahlia dühösen nézte a dobozt. Elképzelni sem tudta, hogy mi lehet benne, de nem volt benne biztos, hogy tudni akarja. Ezért a csomagot inkább félretette, és a kisebbik rosszat választotta: elolvasta a levelet.

Dahlia, Dahlia, Dahlia!

Ugye nem gondoltad, hogy kihagynám a születésnapod? Személyes sértésnek veszem, hogy nem hívtál meg a bulidba, de valóban jobb lesz, ha majd inkább kettesben ünneplünk. Az ajándékodat mindenesetre elküldtem, nem szeretném, hogy azt gondold, tőlem nem kapsz semmit.

Hamarosan találkozunk!

Csókol:

Oliver

Dahlia újra átfutotta a sorokat, mert nagyon rossz érzése volt. Ugye ez nem azt akarta jelenteni, hogy egyszer csak beállít hozzá, amikor a legkevésbé számít rá? Még ezt is kinézte volna a fiúból, és Oliverre már tényleg nem volt szüksége, kiváltképp arra, hogy rejtegetnie kelljen. Vagy még rosszabb ha nem a fiú nem akarja, hogy rejtegesse, és egyszer csak megjelenik a bejárati ajtó előtt, mintha ez lenne a legtermészetesebb, ő pedig magyarázhatná a szüleinek, hogy ki ő és mit keres itt.

Gyorsan felkapott egy darab papírt, ami az íróasztalán hevert, és gondolkozás nélkül írni kezdett:

NE GYERE IDE! NE MERÉSZELJ IDEJÖNNI!!!

Csak ennyit írt a papírra, harsogó nagy betűkkel, három felkiáltójellel a végén, aztán odaadta Vedának, aki bár kissé nyűgösen, de elindult a levéllel. Csak remélni merte, hogy Oliver érzékeli, hogy éppen nagyon dühös, és legszívesebben ordítana vele, ha tehetné. És legfőképpen azt remélte, hogy megérti, hogy mit ír, és eszébe sem jut, hogy eljöjjön hozzá.

Lopva a csomag felé sandított, és azon gondolkozott, vajon mit is kellene tennie vele. Végül egyszerűen ott hagyta az ágyán, és hogy elterelje a figyelmét, bevetette magát a ruhái közé. De nem tehetett róla, a pillantása időről időre visszatért a dobozhoz. A helyzeten csak rontott, hogy az egész éjszakás ébrenlét megtette a hatását, és ha nem az Olivertől kapott ajándék miatt volt kíváncsi, akkor arra gondolt, hogy aludnia kéne, amiről rögtön az ágya jutott eszébe, és újfent a rajta heverő csomag jutott eszébe.

Végül meggyőzte magát, hogy talán mégis jobb lesz, ha kinyitja. Maga előtt látta az egyik rivallót, amit Lily kapott Harrytől, és hirtelen félni kezdett, hogy Oliver is kitalált valami hasonlót. Kinézte belőle, hogy megbűvölte a csomagot, és ha nem nyitja ki, a végén még ő maga ugrik elő belőle.

Úgyhogy miután már körülbelül negyed órája szemezett a csomaggal, végül döntésre jutott, lehuppant a csomag mellé, és lassan, óvatos mozdulatokkal elkezdte kinyitni, mintha csak attól tartana, hogy felrobban a kezében.

Aztán már nem félt, hogy fel fog robbanni, de a helyzet nem sokat javult.

A dobozban két kisebb dobozt talált, mindegyikhez egy külön kis cetlit ragasztottak. Dahlia a nagyobb felé nyúlt, mert ez tűnt a veszélyesebbnek. Minél nagyobb a doboz, annál nagyobb kárt okozhat.

Amikor felpattintotta a kis dobozt, három szem cukorkát talált benne. Mind sárga volt, közepükön pedig csak egy fehér kör látszott, és Dahliának percekre volt szüksége, míg rájött, hogy az nem is kör, hanem egy O betű. O, mint Oliver. Egoista.

Dahlia a cukorkákat méregette, és próbálta felidézni, hogy látott-e már ilyet a Mézesfalásban. De biztos volt benne, hogy nem. Utálta magát érte, de Oliver ajándéka kíváncsivá tette. A mellé csatolt cetlitől azonban csak kicsit lett okosabb:

Ha bajban vagy, kapj be egyet! Ne aggódj, nem méreg, és nem lesz spenótíze sem. (Látod, tudom, hogy utálod a spenótot.) Nekem az első csókunkat juttatta eszembe az íze. Biztos emlékszel.

Emlékezett. Túlságosan jól is.

– Visszajutok egyedül is, James – lökte oldalba a fiút a késő esti túra végén. – Tudod, hogy nem kell félteni.

– Tele vannak a folyosók buzgó prefikkel. Nem szeretném, ha a Hollóhát súlyos pontokat veszítene miattam. Nem mintha nem mi győznénk, de nem akarom, hogy erre foghasd.

– Fogd be! – nevetett Dahlia, aztán útnak indult a Hollóhát tornya felé.

Nem is bánta, hogy van még egy kis ideje egyedül, mielőtt ágyba kerül, mert ilyenkor mindig pörgött az agya, száguldoztak a gondolatai, és még ott munkált benne az adrenalin.

Már nagyon közel járt, amikor hirtelen lépéseket hallott a folyosón, gyors, határozott kopogást a kőpadlón. Mielőtt azonban eltűnhetett volna, az egyik sarok mögül előlépett Oliver. Dahliának nem volt hozzá hangulata, de örült, hogy nem egy prefektus vagy egy tanár az. Büszke volt rá, hogy eddig még soha nem kapták el, persze Loo kivételével, de ő nem számított.

– Mit csinálsz itt?

– Ugyanezt megkérdezhetném én tőled – felelte fölényesen Oliver, miközben keresztbe fűzte a kezét a mellkasán, és az egyik falnak támaszkodott. – Vagy egyszerűen örülhetnénk a csodás véletlennek, hogy így egymásba ütköztünk.

– Véletlennek? Persze. A Mardekár klubhelyisége nem erre van.

– Milyen tájékozott valaki. És mit kerestél te a Mardekár klubhelyiségében, hogy így tudod? Vagy inkább azt kellene kérdeznem, kit?

Dahlia tízig számolt magában, ez volt a legújabb módszere arra, hogy lenyugtassa magát, mielőtt a vélasága valami csúnya dologba torkollna. Amikor elért a tízes számhoz, nagyon sóhajtott, aztán elindult tovább a folyosón. Már csak pár méter választotta el a céljától, nem hagyhatta, hogy megállítsák.

Mielőtt azonban kikerülhette volna Olivert, a fiú elé ugrott, és elállta az útját. Amikor Dahlia balra lépett, ő is, amikor jobbra, megint követte.

– Mit akarsz?

Oliver nem válaszolt, hanem helyette megjelent az arcán az az idegesítő vigyor, majd egy másodperccel később a szája már az övére tapadt.

A karjai kinyúltak, hogy átölelje Dahliát, amire szüksége is volt, mert a boszorkány rögtön lépett volna hátrébb. De Oliver erősebbnek bizonyult, és ettől ő csak még dühösebb lett. Próbálta eltolni magától, erősen lökte, de képtelenség volt.

Az egész szürreálisnak hatott. Egyáltalán nem így képzelte az első csókját. Azt gondolta, hogy boldog lesz, hogy az egész felemelő lesz, de most csak furcsa volt. Oliver nyelve, a karja a hátán, a másik pedig a hajában, az apró hangok, amiket a fiú a csók közben hallatott. Dahlia mindennek tudatában volt, a legutolsó koppanást is hallotta a folyosón. Nem testen kívüli élmény volt, hiszen mindent érzett, legfőképp Oliver szájának mentolos ízét, de mégis mintha nem vele történt volna az egész.

Nem nevezte volna szükségképpen rossznak, de nem volt összehasonlítási alapja, abban pedig biztos volt, hogy nem akarja, hogy Oliver nyelve az ő szájában legyen.

Amikor a fiú végül elengedte, a pofon óriásit csattant a néma csendben. Dahlia látta, hogy a tenyere nyomán piros a fiú arca, még az ujjai vonalát is felfedezte, és nagyon remélte, hogy maradandó nyomot hagytak. Legalább pár napig magán viselhetné őket, hátha akkor észbe kapna, hogy mit dugdos és hova.

A sötét folyosón csak ők ketten voltak, és még fényt is csak néhány fáklya adott. Az egész még akár romantikus is lehetett volna, de egyáltalán nem volt az. Sőt, miután Dahlia sokkal közelebbről megismerte a fiú nyelvét, mint ahogy akarta volna, kifejezetten hátborzongatónak és taszítónak tűntek a falakon hullámzó vöröses árnyak.

– Ha ezt még egyszer, csak még egyszer meg mered tenni, nem csak a tenyeremmel kerülsz majd közelebbi kapcsolatba, hanem a pálcámmal is, világos?

Dahlia úgy fújtatott, mint egy dühös macska. Vett egy mély lélegzetet, aztán kifújta. Legnagyobb bánatára azonban Oliver mindennek ellenére elégedettnek tűnt.

– A tenyereden kívül mással is közelebbi kapcsolatban voltam az előbb.

A boszorkány gyorsan kihúzta magát, megvetően a fiúra nézett, aztán hátat fordított, és a kecses léptekkel elindult vissza a Hollóhát klubhelyiségébe. Csak remélni merte, hogy a kopogtató most nem valami nehéz kérdést tesz fel, mert egyáltalán nem volt türelme a rejtvényekhez. Egy ilyen éjszaka után semmiképp.

Amikor lefeküdt, csak tovább rontott a helyzeten, hogy biztos volt benne, az száján látszik a csók helye, és még álmában is érezte az átható mentolízt.

Dahlia a három cukorka fölé hajolt, és amikor megszagolta őket, újra érezte a mentol illatát, édes volt és karcos, ugyanolyan, mint amikor Oliver megcsókolta. És csak dühös lett, ha arra gondolt, hogy erről az illatról tényleg Oliver és az a csók jut eszébe.

És egyébként is, mi a fene az, hogy ha bajban van, kapjon be egyet? Majd még biztosan cukorkát fog szopogatni a legnagyobb pánik közepén!

Gyorsan visszapattintotta a doboz tetejét, aztán olyan messzire hajította a szobájában, amennyire csak tudta. Valahol a gardróbban kötött ki.

Ott volt azonban még a másik doboz. Dahlia arra gondolta, hogy abban valami még szörnyűbb dolog rejtőzik. Talán Oliver kezének másolata, és amikor kinyitja, előszökken, hogy a hajába túrjon, ahogyan azon az éjszakán.

Bár talán mégsem egy kéz az, mert ahhoz túl kicsi a doboz.

Dühös volt, és erősen kételkedett benne, hogy a helyzet lehet még ennél rosszabb, ezért végül úgy döntött, jobb, ha egyszerre letudja az ajándék másik felét is.

A kisebb dobozért nyúlt, és elolvasta az ahhoz írt üzenetet.

Ne mondd, hogy nem tudom, mire vágynak a nők! A másik ajándékod a jövőre szól, de azt akartam, hogy kapj valamit most rögtön. Szeretném még viszontlátni, viseld a kedvemért! Mondjuk a következő csókunknál.

Dahliának a viseld szótól rögtön hányingere lett, de erős akart maradni, és mielőtt meggondolhatta volna magát, felnyitotta ezt az ajándékot is.

Nem akarta elhinni, hogy mi van a kezében. Biztos volt benne, hogy mi az, tanultak az ilyenekről még régen, amikor mugli iskolába járt, és cikket is többször írt már a drágakövekről, de...

Egy gyémánt fülbevaló? Illetve ha pontos akar lenni egy fülbevaló smaragddal és gyémánttal? Ugye ez csak valami vicc?

De nem volt az. A dobozka alján két fülbevaló feküdt, belesimultak az ezüstösen csillogó bársonyba, ami az ékszerdoboz alját borította. A fülbevaló hatalmas volt, olyan, ami súlyosan lehúzza a nők fülét, de mégis hordják, annyira gyönyörű. Két részből állt: két egymással szembeforduló csepp alakú kő. A felső kisebb gyémánt, az alsó, nagyobb pedig smaragd. A két drágakövet ezüst foglalat tartotta össze, a smaragd cseppet pedig még egy kisebb gyémántokból álló koszorú ölelte körbe.

Olyasfajta ékszer volt, amilyet a férfiak régen a szeretőiknek vettek, és aztán a nők boldogan viselték, mintha csak azt akarnák hirdetni, milyen sokat érnek.

Dahlia a fülbevaló felé nyúlt, mert még mindig nem akarta elhinni, mit adott neki Oliver. Kiemelte a dobozból, és nézte, ahogy megcsillan rajta fény. Kétségtelenül igazi volt.

És ekkor rájött, hogy az előbb tévedett. Lehetett még sokkal dühösebb, mint az emlék hatására. Sokkal-sokkal dühösebb. Hogy merészelt neki Oliver ilyen ajándékot adni?

Valaki hirtelen feltépte a szobája ajtaját.

Petunia volt az, és fürkészve nézett körbe a szobában, hogy ott vannak-e még az éjszakai látogatók. Amikor azonban meglátta, mi van Dahlia kezében, rögtön elfelejtette, miért jött.

Csak tátogott, de megszólalni nem tudott, miközben nézte a fülbevalót a lánya kezében. A boszorkánynak már kétsége sem volt, hogy amit a kezében tart, valódi, és ezzel Petunia is tisztában lehetett.

Dahlia abban a pillanatban már sajnálta, hogy elküldte Vedát az üzenettel, mert ha várt volna még egy kicsit, rögtön visszaküldhette volna a fülbevalót is. Mert hogy ezt nem fogadhatta el, abban biztos volt.

– Nem akarok róla beszélni – mondta Dahlia az anyjának, gyorsan visszatette a fülbevalót a dobozba, és vissza is csukta, hogy ne is lássa.

– De... De... – nyökögte Petunia. – Az...

– Igen, tudom.

– Hogyan? Kitől?

– Nem tartom meg, úgyhogy nem számít.

Hirtelen kopogás hallatszott az ablak felől.

– Veda? – kérdezte, pedig tudta, hogy ő nem érhetett vissza ilyen hamar.

Igaza is lett, egy idegen bagoly ült az ablakpárkányon, aki cseppet sem hasonlított az övére. Macskabagoly volt, világos tollakkal és kerek fejjel. Barátságtalanul méregette Dahliát fekete szemével, aztán amikor nem vette el tőle a küldeményt, figyelmeztetően huhogott.

Az üzenet Olivertől jött. Aznap már a negyedik, állapította meg Dahlia keserűn.

Dahlia!

Veda még nem érkezett meg, bár sejtem, hogy hamarosan itt lesz. Ne aggódj, megetetem, és csak akkor bocsátom útjára, ha már kifújta magát kicsit.

És ha már fújtatás... Most biztosan dühös vagy. De kössünk üzletet! Megtartod az ajándékaim – ha már elküldted Vedával, küldöm vissza bagolyfordultával, ne aggódj –, és én nem állítok be hozzád váratlanul. Ellenkező esetben hamarosan találkozunk a Privet Drive 4. alatt. Kíváncsi vagyok a szüleidre, már annyit hallottam róluk, alig várom, hogy személyesen is találkozzak velük.

Csókol:

Oliver

Távol

Hideg. Sötétség. Fájdalom. Kétségbeesés. Félelem. Megbánás.

Hideg. Sötétség. Fájdalom. Kétségbeesés. Félelem. Megbánás.

Hideg. Sötétség. Fájdalom. Kétségbeesés. Félelem. Megbánás.

GYÁSZ.

Sirius napok óta most először tudta biztosan, hogy a tüdeje miért szorul úgy össze, hogy mi ez a mázsás fájdalom, ami a mellkasára telepedett. Nem hallotta a csata zaját, nem volt sikítás, nem látta magát, amint a szülei barátai elől a szekrénybe bújt, mert félt tőlük... Ezúttal biztosan tudta, hogy nem a dementorok miatt fut végig a hátán a hideg, és nem a cella mélyén soha nem szűnő depresszió miatt folytak könnyek az arcán, amelyeket először észre sem vett.

GYÁSZ.

GYÁSZ.

GYÁSZ.

Mint egy mantra visszhangzott a fülében, és gondolatban máris teljesen máshol járt... Amióta az Azkabanba került, minden pillanat sötét volt, gonosz és vég nélküli, de most végre örült ennek. Magához akarta ölelni a fájdalmat, hogy minden porcikáját átjárja, sejtről sejtre felépüljön a vérében, aztán végigszáguldjon az erein, beivódjon teste minden darabkájába, amíg meg nem érkezik oda, ahol a legjobban kínoz: a szívébe.

Ma van a temetés.

Tudta. Ott lenne a helye. Ott akar lenni. De azt is tudta, hogy nem lehet.

James. Ma van James temetése. És ő nem lehet ott.

Érezte, ahogy egy dementor kúszik el a cella ajtaja előtt, de még mielőtt tovasiklott volna, megállt egy pillanatra, hogy magába szívja Sirius boldog emlékeit. De Sirius érezte, hogy ő már nem tud ilyenekkel szolgálni. Bátran emelte a fejét a dementor felé, mert aznap minden fájt. Minden szép emlék maga volt James. És James temetése aznap mindent feketére színezett.

Fekete volt a cella padlója. Feketék voltak a rácsok, meg a falak. Fekete árnyként suhantak a dementorok a folyosón. Fekete volt a haja, a körme, az arca a ráragadt kosztól... És legfőképpen fekete volt a szíve.

A szép emlékekre is valami halvány fekete háló borult, beborította és megfertőzte őket, hogy már soha ne tudjon rájuk úgy emlékezni, hogy ne jusson rögtön eszébe, hogy James elment, hogy nincs többé, hogy már nem élhetnek át együtt hasonlókat.

Az emlékek pedig csak úgy záporoztak: amikor először találkoztak az Abszol úton, miközben ugyanazért a seprűért ácsingóztak. A King's Crosson összegyűlt tömeg, a két kisfiúval, akik hihetetlenül nagynak képzelték magukat, csak azért, mert a Roxfortba mehetnek. Az első túra az iskola udvarán, amikor felfedeztek minden fűcsomót, aztán az első a Tiltott Rengetegben. A pillanat, amikor megtalálták az első titkos járatot, aztán a másodikat, aztán a harmadikat. Amikor rájöttek, hogy Remus vérfarkas, és az az egyetlen pillantás, amivel szavak nélkül megtárgyalták, hogy nem számít, így is kitartanak mellette. Az első óra, amit azzal töltöttek, hogy az átváltozást gyakorolják. Aztán a boldog perc, amikor először James-nek sikerült, és szarvasként megkocogtatta az agancsával az arcát, mintha csak azt kérdezné, ő hol marad. Az első négylábú futás a Roxfort udvarán, amikor olyan szabadnak érezték magukat, mint még soha. James még az első csókjánál is ott volt! Ő pedig a tanúja lett az esküvőjén, és ott állt mellette, és itatta a barátját, amikor Harry született, James pedig idegesen mászkált fel-alá Lily ajtaja előtt. Ő volt az első James és persze Lily után, aki a kezébe vehette Harryt.

Ez a sok boldog emlék, és most mindre képes visszagondolni, hiába a dementorok, mert mindegyiken ott pihen a fekete árnyék.

Újabb dementor úszott el a cella előtt, és mélyebbre taszította az emlékek tengerében.

James fekszik üveges tekintettel. A semmibe bámul. Nincs többé.

A kép úgy beleégett Sirius agyába, mint még soha semmi. Tudta, hogy soha nem fogja tudni kiverni a fejéből. Nem akart így emlékezni rá, de mindig, újra meg újra visszatért...

A halott James.

A bizonyíték, hogy nincs többé Tapmancs és Ágas. Csak Tapmancs maradt.

A testvére nincs többé. Mert James volt a testvére, sokkal inkább, mint Regulus valaha is.

A testvére, a barátja, a lelki társa.

És ő nem vehet tőle végső búcsút.

A könnyek csak folytak és folytak, aztán anélkül, hogy tudta volna, mi következik, fájdalmas kiáltás szakadt fel belőle.

Csak néhány pillanat, és Sirius Black nem volt többé. Csak Tapmancs maradt. Csak így, egyedül. Fekete bundával, fekete szívvel, fekete lélekkel...

Először változott át, amióta a börtönbe zárták. És hirtelen érezte, hogy a hideg, a sötétség, a fájdalom, a kétségbeesés, a félelem, és a megbánás enyhülni kezdenek. Már nem hatottak rá a dementorok, Ágas még egyszer, utoljára utat mutatott.

És végül nem maradt más, csak a gyász. Az örök gyász.

Jelentem, végre felkerült oldalra a Végzősök fülszövege is. Íme:

Hat év telt el azóta, hogy Dahlia megtudta: boszorkány. A lány hosszú utat járt be, és most a Roxfort még egy utolsó évre visszavárja őt és barátait. De ez a Dahlia Dursley már nem az a kislány, aki egykor mindenre rácsodálkozott a varázslóvilágban - beleértve a saját erejét is.

Még egy utolsó nyár, ami jobban felforgatja Dahlia világát, mint gondolta. És még egy utolsó tanév, ami tényleg mindent megváltoztat, nem csak a boszorkány számára.

Egy év tele meglepetésekkel, érzelmekkel, izgalmakkal, rejtélyekkel és kalandokkal. 

Mert megpróbálhatsz menekülni, de a múlt mindig utolér...

4. fejezet

Ajándékok

Dahlia legnagyobb meglepetésére James volt az első, aki reagált, amíg ő dermedten állt és az édesanyját figyelte.

– James Potter – emlékeztette a megilletődött Petuniát a nevére –, már találkoztunk néhányszor.

Petunia döbbenten fordította felé a fejét, olyan lassan, hogy hosszú nyakán szinte úgy tűnt, mintha nem is oda való lenne. James olyan szélesen mosolygott, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy ott álldogálnak Petuniával a lánya szobájában.

Ezután újabb csend következett, és a nő csak akkor tért magához, amikor a semmiből újabb alakok jelentek meg a szobában: Nara, Albus és Hugo. Ők először nem vették észre a szobában álldogáló Dursleynét, ezért már épp készültek üdvözölni a többieket. Látszott rajtuk, hogy nem értik, miért ez a síri hangulat, de amikor végül arra fordultak, amerre a szobában lévő összes többi ember nézett – természetesen Petuniát kivéve –, rögtön megértették a helyzetet.

A csendet már szinte vágni lehetett. Ekkor lépett elő Loo, a felelősségteljes felnőtt.

– Dahlia születésnapjára jöttünk. Hiszen nem minden nap lesz nagykorú az ember.

Az említett végül nagy nehezen magához tért, és az anyjához fordult.

– Nem kéne felébreszteni apát – mondta egyszerűen. Petunia megérthette, mert még mindig kitágult szemmel aprót bólintott, és Dahlia legnagyobb meglepetésére két kis lépessel kint termett a szobából, és becsukta maga után az ajtót.

A csend Petunia távozása után is megmaradt. Dahlia egyszerűen nem értette, hogy mi történt, és abban sem volt biztos, hogy nem csak képzelte az egészet. Barátaihoz fordult.

– Ezt most ti is láttátok? – Határozottan az volt a véleménye, hogy az édesanyja csak délibáb lehetett, de amikor minden szobában tartózkodó bólintott, nem maradt több kétsége.

– De... Miért? – nyögte ki végül, bár pontosan tudta, hogy senki nem tud neki válasszal szolgálni.

Eszébe jutott, amikor sok-sok évvel korábban James eljött érte, Petunia akkor sem szólt egy szót sem, hanem hasonló módon csak meredt maga elé.

A buli nem állt a legjobban. Mindenki csak álldogált néma csendben és kényelmetlenül fészkelődött, nem tudták, mit mondhatnának. Csak Dahlia ült le, még mindig sokkos állapotban úgy érezte, jobb, ha az ágyra veti magát, mintha egyszer csak összeesne. Számtalanszor látta már az édesanyját elájulni, a meglepetéstől, a félelemtől vagy a kétségbeeséstől, de ő ebben semmiképp sem akart rá hasonlítani.

Végül Hugo volt az, aki a legelőször megelégelte, hogy senki sem mer megszólalni, és lehuppant Dahlia mellé az ágyra. Fél karjával átölelte a lányt, és próbált némi életét verni belé.

– Lia, ne aggódj! Inkább örülj neki, hogy ilyen jól kezelte. Lehetett volna rosszabb is. Emlékszel, hallottuk már úgy sikítani, hogy bármelyik sikítószellem megijedt volna? Ha most is rákezdte volna, csak megjelent volna az apád is, és akkor...

Dahlia bólintott. A fiúnak nem kellett befejeznie a mondatot, pontosan tudta, mi lett volna akkor. Már megkísérelte néhányszor becsempészni Hugóékat korábban, de mindegyik küldetésnek rossz vége lett.

Pedig tényleg nem rajtuk múlott. Hugo még direkt készült is, ezzel jól megnevettetve Dahliát – leckéket vett Mr. Weasleytől, hogy úgy tudjon viselkedni, mint a muglik. Ez persze veszett próbálkozás volt, mert bár a legidősebb Weasley sokat tudott a muglikról, de nagyon sok mindent sajnos még mindig rosszul. Így történt, hogy Hugo lila bársonynadrágban, hóna alatt egy mentőmellénnyel jelent meg a Dursley család küszöbén. Amikor Vernon kinyitotta az ajtót, nagy döbbenetében el se tudta dönteni, hogy hagyja a fiút a ház előtt álldogálni, vagy inkább gyorsan betessékelje az ajtón, mielőtt valamelyik szomszéd észreveszi.

Persze visszagondolva Dahlia ezt egyáltalán nem bánta, mert legalább évekig volt mivel cukkolni a fiút. Most is, ahogy eszébe jutott az emlék, elmosolyodott. Tudta, hogy Hugónak igaza van, ezért erőt vett magán, és próbált megint arra gondolni, hogy milyen jó, hogy a barátai ott vannak végre vele.

Édesanyja megjelenését agya egyik hátsó szegletébe zárta, egy későbbi pillanatra, amikor már lesz ideje vele foglalkozni. Agyának ezt a szegletét már nagyon jól ismerte, szinte minden könyvtárban kutatással töltött nap után szüksége volt rá.

– És hol vannak az ajándékaim?

Hugo elmosolyodott. Tudta, hogy visszatért az igazi Dahlia.

A talárja alól előhúzott egy kis dobozt. Gondosan be volt csomagolva, Dahlia látta, hogy James a fejét csóválja – a csomagolópapír ugyanis bronzszínű volt, a gondos masniba kötött szalag pedig rajta kék. A Hollóhát színei. Mivel Hugótól kapta, kétsége sem volt afelől, hogy ő maga csomagolta. Kevés fiú vállalkozna arra, hogy becsomagoljon valamit, és még masnit is kössön rá, ha pedig meg is tennék, biztosan nem lenne túl szép a végeredmény. Hugo nem tartozott közéjük.

Dahlia érezte, ahogyan az izgatottság átjárja abban a néhány másodpercben, amíg a dobozt bontogatta. Ilyenkor az ember agyán számtalan lehetőség átfut: Vajon mi lehet a dobozban? Méretéből adódóan jó néhány dolgot ki tudott zárni. Nem lehet könyv, nem lehet ruha – bár nem is feltételezte, hogy Hugótól ruhadarabot kapna –, nem lehet seprű...

Aztán a doboz kinyílt, és Dahlia érezte, hogy szélesen mosolyog. Amikor felnézett a fiúra, látta, hogy elpirult.

– Ha nem tetszik... – kezdte Hugo, de a lány gyorsan félbeszakította.

– Imádom!

A fiú erre csak még jobban elpirult, és Dahlia majdnem biztos volt, hogy ez csak tovább terjedt, amikor megfordult, hogy a fiú feltehesse a nyakába a láncot. Amikor érezte, hogy kattan a kapocs, felpattant, hogy megnézze a tükörben is. A nyaklánc pont tökéletes hosszúságú volt, így a smaragdzöld dáliát mintázó medál – pont olyan színű, mint a szeme – ott lógott a dekoltázsán.

Dahlia látta a tükörben, hogy James kíváncsian figyel.

– Mi az? – kérdezte.

– Most az enyém jön! – ugrándozott oda hozzá Lily, és közben arrébb lökte Jamest.

Lilytől egy gyanuszkópot kapott, Lorcantól és Lysandertől valami furcsa tollas dolgot, ami állítólag elijeszti a borgambókat – Lia inkább nem kérdezte meg, hogy azok mik –, Albustól és Narától pedig egy gyönyörű pennát. A tolla fehér alapon szürke pöttyös volt, a tollszárba pedig gyönyörű mintákat faragtak. Végül Loo következett, tőle egy képet kapott, ami a Kagylólak melletti tengerpartot ábrázolta – Dahlia még így képen is órákig tudta volna nézni, ahogyan a hullámok mozognak, és szinte hallotta a hangjukat is, ahogyan a partnak csapódnak.

Végül befutott Rose és Scorpius is. A fiú először kíváncsian forgolódott körbe, és mint mindig, áradt belőle valami felsőbbrendűség. Amióta ő és Rose együtt voltak, Dahlia kicsit többet beszélt vele, így már tudta, hogy közel sem olyan fennhéjázó, mint amilyennek első ránézésre látszott. Ennek ellenére vicces volt látni, ahogy a legkisebb Malfoy állát felszegve és tökéletesen egyenesen testtartásban vizsgálgatja a szobáját.

– Első látogatás egy mugli házban? – kérdezte Dahlia viccelődve.

Scorpius nem felelt, de nem is volt rá szükség. James a lányra kacsintott, aztán felkapta a gumicukros zacskót, és elindult a varázsló felé.

– Gumimacit?

Ezután percekig nevettek azon, hogy milyen arcot vágott, bár aztán kiderült, hogy a szobában tartózkodók többségének fogalma sincs róla, milyenek a mugli édességek. Dahlia egyesével megmutatott nekik mindent. A legnagyobb sikert a szénsavas üdítők aratták, Lorcan és Lysander állították, hogy ilyen érzés lehet, amikor az embert katymákok csipkedik. James és a közben befutó Fred teleköpködték a szobáját, és roppant viccesnek gondolták magukat, amíg Lily le nem rendezte őket egy-egy ütéssel, és össze nem takarítottak maguk után.

Scorpius közömbösen szemlélte az eseményeket, akkor mosolyodott csak el, amikor Rose is csatlakozott Lilyhez, és amíg utóbbi az öklét használta, a Weasley lány felhasználta hatalmas szókincsét, hogy kifejtse, mennyire gyerekesen viselkedik a két fiú. Amikor befejezte, egy pálcaintéssel elővarázsolta Dahlia egy újabb ajándékát.

– Ezt Scorpiustól és tőlem kapod.

A lány valami könyvre számított, de amikor leszaggatta a papírt, nem könyvet, hanem egy dobozt talált. Kérdőn nézett fel, de Rose csak bólintott, hogy nyissa tovább.

– Ez mi? – kérdezte még jobban csodálkozva Dahlia, amikor sikerült. A dobozban egy átlátszó üvegcse volt.

– Szagold meg! – Scorpius arca ugyan nem erről árulkodott, mintha a hangjában mégis lett volna egy kis izgatottság. Biztos ami biztos, Dahlia inkább rákérdezett:

– Ez nem valami bájitalteszt, igaz? Mert ha igen, akkor tudjátok, hogy nem vagyok olyan jó benne.

Rose elmosolyodott, aztán Scorpiusnak dőlt.

– Nem, nem az. Szagold csak meg!

Dahlia még mindig kételkedett egy kicsit, de végül tekerni kezdte az üvegcse tetejét. Még alig emelte le, amikor megcsapta az orrát a kellemes illat. Közelebb hajolt, és még erősebben érezte. Nem tudta volna megmondani, mit érez pontosan. Valamilyen virágos illat volt, édeskés és lágy, de nem tömény. Lassan úszott felfelé az ember orrán, míg végül Dahlia nem tudott másra gondolni, mint a tavaszra, a nyíló virágokra, a Roxfort udvarára, amikor a hosszú tél után végre kint tölthetik a délutánjaikat...

– Ez... parfüm?

– Persze, hogy az! – nevetett Rose. – Scorpius készítette neked!

– Készítette? Ezt te csináltad? – kérdezte Dahlia döbbenten.

Scorpius bólogatott és megvonta a vállát.

– Két komoly bájital között kell valami levezetésnek.

– Jaj, ne szerénykedj már! Nem illik hozzád.

– Szóval szerinted nem vagyok szerény? Rólam lehetne megmintázni a szerénység szobrát – somolygott a fiú.

Dahlia elmosolyodott. Azért jó volt látni, hogy még mindig úgy civakodnak, mint régen. Eleinte nem tudta elképzelni, hogy hogy viselik el egymás társaságát huzamosabb ideig, amikor állandóan vitatkoznak, de rájött, hogy anélkül nem is ők lennének. Rose és Scorpius nem olyan páros voltak, akik állandóan ölelkeznek és kedves szavakat suttognak egymásnak. Párként is megmaradtak önmaguknak, független, erős személyiségek voltak, és ezt egymás kedvéért sem vetkőzték le. És mivel pontosan ezt szerették a másikban, jól is tették.

– Én a részemről nem szeretném őket tovább hallgatni, úgyhogy mi lenne, ha odaadnánk a közös ajándékot? – kérdezte James emelt hangon.

– Közös ajándék?

Dahlia tudta, hogy a szeme csillog az izgatottságtól. Rengeteg szép ajándékot kapott már, de meglepetésből sosem lehet elég.

Loo újabb csomagot varázsolt elő.

– Ez a Potter és a Weasley család közös ajándéka.

A boszorkány elképzelni sem tudta, hogy mi lehet az, de nem kellett sokat várnia, hogy megtudja.

– Minden családtag kap egy órát, amikor nagykorú lesz. Régi szokás a boszorkányok és varázslók között.

– Nem akartunk neked olyan régi aranyórát – tette hozzá Lily. – Nem illett volna hozzád.

A dobozban egy gyönyörű karkötő volt, egyszerű, vékony aranylánc, és egy apró, kövekkel díszített golyó lógott róla, ami nem lehetett nagyobb egy borsószemnél.

– Óra?

– Érintsd hozzá a pálcádat – utasította Rose.

Amikor megtette, a gömb lassan növekedni kezdett, mígnem már akkora volt, mint egy cikesz, aztán kattant egy nagyot, és kettévált. A számlapján nem a szokásos mutatók látszottak, hanem – hála a rengeteg csillagászatórának, Dahlia rögtön felismerte mindet – a bolygók jártak körbe-körbe.

– A pálcáddal tudod visszazsugorítani. De lehet, hogy neked anélkül is működik, a... Tudod, miért.

Hugo félénk megjegyzése visszarángatta Dahliát a szobába. Igen, tudta, miért. A vélasága azok közé a dolgok közé tartozott, amiről a lehető legritkábban beszéltek, és ez jól is volt így. A legtöbben nem is tudtak róla, jobban érezte magát, hogy titokban tarthatta, és legnagyobb örömére a tanárok nem ellenkeztek.

De mikor próbálkozhatna használni a vélasága adta képességeket, ha nem a születésnapján a barátai körében?

Küldött egy mosolyt Hugo felé, hogy megnyugtassa, nem érintette rosszul a megjegyzés, aztán az órára koncentrált. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy sikerülni fog, amire készült, de egy próbát megért.

Látta maga előtt, ahogyan a két félgömb összecsukódik, és zsugorodni kezd. Erre a képre koncentrált, aztán amikor úgy érezte, készen áll, aprót fújt a kezében lévő tárgyra. Abban a pillanatban a gondolataiban látott kép valóra vált, és néhány másodperccel később a gömb vissza is nyerte eredeti méretét.

A szobában mindenki döbbenten meredt rá.

– Ennyit a nonverbális varázslatokról. Szólj, hogy ne kekeckedjek veled! – füttyentett James.

– Úgysem fogod kibírni – nevetett Dahlia, és sok év tapasztalatát bevetve feltette a csuklójára a karkötőt. – Köszönöm! – nézett körbe.

– Na jó, hol a buli, amit ígértél?

Frednek igaza volt, bulit ígért. Intett a pálcájával – rettenetesen élvezte, hogy végre szabadon varázsolhat –, levédte a szobát, hogy senki se hallja a zenét – a mugli dalokat. A legtöbb buliban táncoltak volna rá, de ők ehelyett azon kezdtek viccelődni, hogy a muglik milyen érdekes zenét játszanak.

Mindenki megdöbbent, amikor kiderült, hogy James, Loo és Fred tulajdonképpen több dalt is ismertek.

– Van egy mugli bár, ahová néha eljárunk – magyarázta Loo.

– Weasley professzor igazi dalos pacsirta – veregette hátba unokatestvérét James, aztán cinkosan Dahliához fordult. – Csak hogy legyen mivel zsarolni, ha túl sok házit akar adni.

– Jaj, James, azért te sem panaszkodhatsz! Csak nem megfeledkeztél azokról a csodálatos zuhany alatti dallamokról? – Albus alig bírta visszatartani a nevetést, de azért még próbálkozott, mert a bátyját utánozva énekelni kezdett. – Te vagy az én boszorkányom, váltsd valóra minden álmom...

Ezen a ponton már mindenki dőlt a nevetéstől.

– Mond valamit. Ezt már én is hallottam – tódította Fred, és folytatta a dalt. – Nem kell ide semmi átok, rajtad kívül mást nem látok.

Így ment egészen hajnalig. Ettek, nevettek, aztán megint ettek. Dahlia közben lopva megérintette a nyakláncot és a karkötőt, amit kapott, és hetek óta először majd kicsattant a boldogságtól. Akkor jött csak rá, hogy hogy elszaladt az idő, amikor megint kinyitotta az óráját.

– Mindjárt felkelnek, igaz? – kérdezte Nara a Dursley szülőkre utalva, mert rögtön észrevette, hogy megváltozott Dahlia hangulata.

Amikor a lány válaszul bólintott, mindenki szedelődzködni kezdett.

– Most, hogy már varázsolhatsz, elvárjuk, hogy gyakrabban gyere látogatóba, ugye tudod? Anya és Apa azt üzente, hogy bármikor jöhetsz vacsorára, ha akarsz.

Lily szavai rögtön elmulasztották a kis bánatot, amit érzett, hogy a barátai elmennek. Igaza volt! Most már bármikor hoppanálhat, és annyiszor teszi meg az utat a barátai között egy nap, ahányszor csak akarja, és a szülei még csak észre sem veszik!

– És a meccsemre is el kell jönnöd! – tette hozzá James.

Dahlia bólintott, aztán mindenkitől gyorsan elbúcsúzott, mert hallotta, hogy nyílik a szülei szobájának ajtaja.

Amikor már épp azt hitte, a nap már nem tartogat újabb izgalmakat, egy csomagot vett észre az ágyán. Izgatottan ugrált oda, biztos volt benne, hogy valamelyik barátja hagyta ott, mielőtt elment volna. A csomaghoz mellékeltek egy kártyát is, és anélkül, hogy az üzenetet elolvasta volna, a szeme rögtön az aláírást kereste. Abban a pillanatban, amikor meglátta, minden öröme elszállt.

Oliver