Mivel úgy alakult, hogy a novemberem zsúfoltabb, mint ebben az évben bármelyik hónapom, és a munka, a suli, a beadandók és egyéb kötelezettségeim és programjaim miatt nem volt és még valószínűleg egy ideig nem is lesz időm befejezni a következő fejezetet, úgy döntöttem, az elejét megosztom külön.
A 17. fejezetet alapvetően két részre lehet osztani. Ez a fejezet teljes első része.
Amint befejeztem a második részt is, egyben fog felkerülni, mint ahogyan az eddigi fejezetek is.
17. fejezet
A szív titkai
– Szerintetek miért nem tudtunk
erről? – kérdezte Lia, amikor már visszafelé tartottak a
Hollóhát klubhelyiségébe.
Hugo néhány hosszú másodpercen
keresztül feltűnően csendben maradt.
– Te tudtad, igaz? – jött rá
végül a lány, mire csak egy bólintást kapott válaszul.
– Nem értem, miért lepett ez meg
annyira. A legtöbben sejtették, hogy animágus lehet. Végtére is
nagyon fiatalon lett tanár, valami okának kellett lennie. – Nara
a szokásos racionális érvelésével valamiért feldühítette
Dahliát.
– De hát nekünk elmondhatta volna!
Mit ártott volna vele?
Dahlia maga is tudta, hogy hülyén
viselkedik, és fogalma sem volt, hogy miért lett hirtelen ilyen
dühös, de nem tudott rajta segíteni. Minél többet gondolkozott
Loo titkán és a saját furcsa reakcióján, annál inkább
belelovalta magát, annál dühösebb és dühösebb lett. A Roxfort
egy elhagyatott folyosóján voltak éppen, az volt az egyetlen
vigasza, hogy legalább mások nem látják a hirtelen kitörését,
csak a barátai.
Hirtelen csupa olyan dolog jutott
eszébe, ami csak fokozta a lelkében dúló vihart. Ő elmondta a
legnagyobb titkát a fiúnak, megosztotta vele a szenvedését, már
akkor is, amikor először találkoztak, és azóta mindig. Azt
hitte, bízhat benne. Azt hitte, Loo is bízik őbenne. Aztán eszébe
jutottak a lányok, akik Loo után koslattak, meg az, ahogyan nézték
a fiút. Folyékony harag lángolt fel benne, és minél jobban
igyekezett lenyugodni, csak annál rosszabb lett.
– Dahlia – szólt megnyugtatónak
szánt hangon Hugo, mire a lány dühösen felé fordult. Az, hogy a
fiú nem Liának szólította, csak még tovább növelte a haragját.
Mindenki elárulja? Épp most? A düh mintha csak kitörni készült
volna belőle, mint valami vulkán, nem tudta uralni.
– Mi van? – förmedt rá Hugóra.
– Talán meg kellene nyugodnod –
kapcsolódott be Nara is, és Lia legnagyobb megdöbbenésére
félelmet vett észre barátnője arcán.
Végül Hugo közelebb lépett, úgy
közelített Dahlia felé, mintha valami vadállat lenne, amit nem
akar elriasztani. Apró lépésekkel, kinyújtott kézzel, feltűnően
megnyugtatónak szánt arckifejezéssel.
– Mi a fene bajotok van?
– Lia – váltott vissza a
becenevére a fiú, és ez kicsit máris megnyugtatta a boszorkányt,
nem nagyon, de egy egész kicsit –, nem akarom, hogy megijedj. És
ha lehet, ne tégy semmilyen hirtelen mozdulatot. – Hugo fújt
egyet, majd kinyögte: – Nézz le a kezedre, Lia!
A boszorkány követte az utasítást,
és még a fiú figyelmeztetése ellenére is majdnem elrántotta a
jobb kezét, amelyben hatalmas tűzlabda forgott körbe-körbe, mint
ami bármelyik pillanatban kitörni kész. Lia kezét csápokként
simogatták a lángok, amelyeknek melegét érezte ugyan, mégsem
égették meg.
Lia megbűvölten bámulta a labdát.
– Ez meg hogy lehet? – kérdezte
most már lényegesen nyugodtabban, mert a tűzgolyó elterelte a
figyelmét a haragjáról. Ahogyan azonban érezte, hogy a dühe
elpárolog, úgy kezdett el zsugorodni a labda is, még végül
semmivé lett.
Két barátja egy emberként sóhajtott
fel, a veszély elmúlt.
– Szerintem te is tudod – felelte
Nara remegő hangon.
És valóban, Lia a szíve mélyén
pontosan tudta, miről van szó, de még bólintani se volt ereje.
– De én nem tudtam, hogy...
– Azt észrevettük. Úgy rohantál
azzal az izével a tenyeredben, mintha senkit és semmit nem látnál
magad körül.
– De hogy lehet – rogyott le Dahlia
a folyosó közepén a hideg kőre –, hogy nem tudtam, hogy
varázsolok?
– Valójában nem először történik
– emlékeztette Nara. – Nem emlékszel az álmaidra, amikor a
hajad spontán világítani kezdett? Vagy arra, amikor Andresilával
harcoltál?
Dahlia felszisszent, amikor meghallotta
a túlságosan is ismerős nevet. Habár rengeteget kutattak a vélák
átka után, azt, ami első roxforti évük végén a Tiltott
rengetegben történt, ritkán emlegették. Túlságosan fájdalmas
és félelmetes lett volna.
– Szerintem a düh volt az oka. Úgy
tűnik, a véla képességeid olyankor törnek elő, ha dühös vagy.
Hugo leült Lia mellé a földre, és
hagyta, hogy a lány a vállára hajtsa a fejét.
– Most már minden rendben –
simogatta a haját.
– Rendben? – kérdezte Lia. – Egy
óvatlan pillanatban pirítóst csinálhatok belőletek.
– Belőlem biztosan nem, rám nem
tudsz haragudni. – Dahlia nem látta, csak érezte és tudta, hogy
Hugo mosolyog. Kicsit meglökte a fiút, hogy helyre tegye, de persze
mindketten tudták, hogy Hugónak igaza van.
– Akarsz róla beszélni, hogy miért
húztad fel magad ennyire Loo átváltozásán?
– Én... én nem is tudom.
De persze tudta. Mindig is úgy érezte,
Loot és őt valami furcsa kötelék tartja össze. Persze, voltak
fiú barátai, nem is egy. Ott volt James, akivel bármilyen
bolondságba képesek voltak belerángatni egymást. Aztán Hugo, a
nyugalom szigete az életében, az örök napfény. És persze Albus
és Teddy és Scorpius, a lökött Fred és Lorcan meg Lysander,
mindegyikükkel jóban volt, más-más mértékben persze, de
szerette őket.
Looval azonban valahogy minden más
volt. Úgy érezte, megértik egymást. Talán azért, mert részben
Loo is véla volt. Vagy azért, mert annyit segített neki idegenként
is, amikor Dahlia Roxfortba indult.
És az, hogy most látta átváltozni,
mindent megváltoztatott. Mintha valahogy azt bizonyította volna,
hogy Loo mégis más, mégsem olyan, mint ő. Mintha az a delfin
hirtelen járatot fúrt volna közéjuk a palackos orrával. Az
Átváltoztatástan tanárának volt egy olyan oldala, amihez ő már
sosem férhet hozzá.
Loot az állati alakjában látni
sokkoló volt. De Lia végig érezte, hogy az ő. Eszébe jutott a
Kagylólak, és a fiú terme itt, a Roxfortban, a tengerillat, ami
még ott is kísérte. A tengerkék szeme, amiben olyan volt
elmerülni, mintha csak a friss vízbe csobbant volna, aztán a
hosszú séták, amiket ketten az óceánparton tettek, az a jó
néhány alkalom, amikor úszni indultak, és Loo úgy lubickolt,
mintha csak oda született volna.
Persze, hogy Loo volt az a vízben.
Egyáltalán nem kellett volna meglepnie Dahliát, amit látott.
Mégis váratlanul érte. Hirtelen elhagyatottság vett erőt rajta,
mintha Loo ezzel őt árulta volna el és a kapcsolatukat. És
mindennek a tetejében az érzés, hogy nem árulta el neki!
De még csak nem is ez volt, ami
ennyire feldühítette. Hanem az, amire rájött a sokk
következményeként. Szerette a fiút.
A felismerés nem volt nehéz, sőt...
Mintha egész végig tudta volna, hogy Loo igazából tetszik neki.
Még apró jelei is voltak. Hiszen zavarták a lányok, akik Looról
áradoztak! Rettentően rosszul esett neki minden alkalom, amikor nem
Dahliának szólította, hanem úgy, mintha csak egy lenne a diákjai
közül, mégis alig várta az Átváltoztatástan órákat.
– Menjünk, mielőtt takarodó van –
pattant fel, és próbált természetesen viselkedni a barátai
előtt, mintha nem épp most jött volna rá valami fájdalmasra. Loo
a tanára volt, ráadásul sokkal idősebb, mint ő. Nem lehet
közöttük semmi.
– Most komolyan azt hallottam a
szádból, hogy takarodó? – kérdezte nevetve Nara, aki láthatóan
örült, hogy vége a drámának.
– Ó, nagyon is tudatában vagyok,
mikorra kellene a klubhelyiségünkbe visszaérni, elhiheted.
Nara horkantott.
– Persze, mert így tudod, mikortól
kell odafigyelned a járőröző prefektusokra és tanárokra.
– Ez a tudás nagyon is sok pontot
mentett meg a Hollóhátnak, úgyhogy te csak ne panaszkodj.
– És mennyivel több pontot mentett
volna meg, ha egyáltalán nem is kell aggódni miattuk – morogta
Nara csak épp annyira halkan, hogy még érezhető legyen, az volt a
célja, hogy Dahlia is hallja.