1. fejezet
Egy tizenhetedik születésnap előkészületei


Ha Dahlia végignézett a Privet Drive-on, szinte el sem hitte, hogy már évek teltek el az óta a nap óta, hogy megkapta az első rejtélyes levelet a Roxfortból. A kocsibejárók előtti gyep zöldebb volt, mint valaha, a házak ablakai macskaszemekként tündököltek a sok fényesítéstől, és mindenhonnan teljesen átlagos családok teljesen átlagos tagjai integettek felé, ahogy végigsétált az utcán.

Dahlia a séta közben mosolyogva megdicsérte a szomszéd Mrs. Common gyönyörű muskátlijait, visszadobta az utca végén lakó gyerekek labdáját, és segített felcipelni az öreg Mrs. Cumbersome szatyrait a lépcsőn. Mindenkinek mesélt pár szót az elit leánynevelő intézetről, ahová – szülei meséje alapján – járt, és alapjában véve próbált úgy tenni, mintha még mindig oda tartozna.

Néhány fiatal fiú feltűnően megbámulta, egyik-másik még fütyült is neki, vagy utánakiabált, de Dahlia ezeket már megszokta. Hat éve tudott már az átokról, és néha nagyon idegesítette, de nem tehetett mást, elfogadta. Még ha a szíve fájt is, mélyen belül még élt benne a remény, hogy ő lesz a kivétel, aki erősíti a szabályt. Az ilyen pillanatokban azonban lényegesen nehezebb volt hinni ebben.

Elsétált egy apuka mellett, aki a fiával mosta a kocsiját, és egy kislány mellett,aki éppen kutyát sétáltatott. Minden annyira hétköznapi volt, pont, mint amikor tíz éves volt, és még semmiről sem tudott. Amikor még azt gondolta, hogy ő is egy lesz azok közül, aki majd kocsit mos a férjével, hétköznap pedig ebédet csomagol és vacsorát főz.

De a gondolatai egészen máshol jártak, nem a Magnólia közben, és nem a takaros utcácskákon. Mélyen belül pontosan tudta, hogy már régen kinőtte a Privet Drive négyes számú házát, és ezen az sem változtatott, hogy az elmúlt években történtek ellenére még mindig szerette a szüleit.

Már csak pár nap volt a tizenhetedik szülinapjáig, és alig bírta kivárni a napot, amikor végre legálisan is használhatja a varázslatokat, amelyeket tanult. Egy cseppet sem érdekelte, hogy a szülei próbáltak úgy tenni, mintha az év csak abból a három hónapból állna, amit otthon tölt a „normális” világban. Nem érdekelte, hogy az egyetlen ember, aki elviselte a családjából a varázslat említését, az Dudley. Semmi nem számított azon kívül, hogy szabadon használhatja a képességét.

Maga elé képzelte, ahogy a Roxfort Expressz indulásáig hátralévő időben otthon is varázsol, és már ettől elöntötte a boldogság melege. Minden nap átugorhat Harryékhez, meglátogathatja Loo-t és Narát, elmehet vásárolni az Abszol útra, mindezt teljesen egyedül. Milyen szerencse, hogy néhány napon belül hoppanálhat! Kitakaríthatja a szobáját fél pillanat alatt, még az is lehet, hogy kipróbálja, milyen lenne a szobája kék falakkal. Érezte, hogy a világ kitágul körülötte, és a lehetőségek széles tárházának nyit utat egyetlen apróság: hogy eltűnik róla a nyomjel.

De aztán az álmokból hirtelen visszarántotta egy fűnyíró búgása, és megint csak ott volt egyedül, Dahlia Dursley, Vernon és Petunia Dursley lánya, aki az Abbey Mount Leánynevelő prominens tanulója. Kínjában felnyögött.

Nyári magányán egyedül azok a titkos látogatások javítottak valamennyit, amiket Loo, James, Lily és Hugo tettek nála néha, és a levelek, amiket Narától kapott. Egy hűs szellő végigsimított napfényben tündöklő haján, és kipirult arcán, vidám emlékeket hozva magával. Mit meg nem adott volna, ha most itt vannak vele! Pedig alig két hete nem látta a barátait, amióta a roxforti tanév június első hetén véget ért.

De séta közben a gondolatai és az érzései szabadon szárnyaltak. Elege volt már a titkos találkákból a játszótéren, és a Veda által éjszaka becsempészett levelekből. Elege volt abból, hogy rejtőzködnie kell. Az egész élete kétpólusúvá vált, mintha valami tudathasadásos beteg lenne: az év nagy részében ő volt a tehetséges roxforti boszorkány, akit körülvettek a barátai, és szabadon lehetett, aki lenne akart; nyáron viszont magára kellett erőszakolnia a benne valahol mélyen még élő muglit, akitől a szülei nem hagyták megszabadulni.

De ő már nagyon régen döntött, hogy ki akar lenni. Azon a napon, amikor megszökött Loo-val, hogy a Roxfortba mehessen, meghozta a döntést. Választott: maga mögött hagyja a varázstalan Dahliát, hogy kibontakozhasson a boszorkány Dahlia, a Dahlia, akinek barátai vannak, a Dahlia, akiért rajonganak, az erős és intelligens Dahlia, aki küzd a céljaiért. Az elátkozott Dahlia. Dahlia, a véla.

És tudta, hogy most is küzdenie kell. Harcolnia kell, hogy legalább a tizenhetedik szülinapján az legyen, aki. És attól a naptól fogva hátralévő életének minden napján. Nem halogathatta a kérdést. Úgy döntött, a vacsorán kerek-perec megkérdezi.


– Dahlia! – kiáltotta Petunia Dursley mézesmázos hangon lánya nevét. Dahlia tudta, miért beszélt ezen a hangján, amit kifejezetten a vendégeknek tartogatott. Ma náluk vacsorázott Dudley és a felesége is, és ilyenkor még jobban kellett törekedni a teljes tökéletességre.

A lányt ez nem különösebben érdekelte, udvariasan cseverészett Violával. Sógornője nem volt túl érdekes társalgó, és Dahlia még soha nem folytatott vele egyetlen értelmes beszélgetést sem, legtöbbször csak az időjárásról és a napi hírekről cseverésztek.

De ennek ellenére el kellett ismernie, hogy meglepő módon szimpatikusnak találta testvére feleségét. Nem volt benne meg az a tűz, ami benne, és az a lelkesedés sem, de kedves volt és udvarias, és Dahlia nem tagadhatta a tényt, Dudley mellé tökéletes társnak bizonyult.

Lehet, hogy pont ezért zavarta annyira a tény, hogy titkolóznak előtte. Ilyen volt a családja: képmutató. Amikor Dudley először szóba hozta a kérdést, hogy elárulja-e az igazat Violának, a Dursley szülők majdnem lefordultak a székről a kétségbeeséstől, és olyan hevesen tiltakoztak az igazság ellen, hogy Dudley végül beleegyezett, hogy titokban tartsák a dolgot.

Dahlia valahol mélyen sejtette, hogy ez az oka, amiért nem alakulnak soha úgy a beszélgetéseik, hogy közel kerüljenek: mert nem engedhette el magát mellette. És erről igazán nem ők tehettek. Hogyan is mesélhetett volna magának Violának anélkül, hogy szóba került volna a varázslat? Neki az volt az élete! Minden más azon kívül csak színlelés!

Dahlia így hát nem túl nagy lelkesedéssel sétált be a nappaliba, ahol édesapja a legújabb vicceivel szórakoztatta Dudleyékat. Egyetlen vigasza az volt, hogy amint eljön a vacsora közben a megfelelő pillanat, bedobja szülinapi terveit.


A vacsora, mint mindig, finom volt, Petunia most is szinte mérnöki precizitással készítette el őket, és pirulva fogadta a dicséreteket. Ez volt a szokásos szertartás: vicc a nappaliban, vacsora közben egy kis csevej a mindennapokról, az időjárásról, bármiről, ami normális, aztán valaki megdicséri édesanyja főztjét, amit az szerényen fogad, pedig tudja, hogy valamikor az este folyamán úgyis érkezik, és végül megint átvonulnak a nappaliba, ahol újabb viccek következnek, aztán Dudleyék hazamennek, Dahlia pedig vissza a szobájába.

Tudta, hogy most is pontosan ez zajlik, így hát kikapcsolta az agyát – nem volt kíváncsi a legújabb fúrófejek előnyeire –, gépiesen lapátolta magába az ételt, és csak a szülinapján járt az agya. Először meg sem hallotta, amikor Viola megszólította.

– És, készülsz már a végzős évedre? Az a rengeteg vizsga, emlékszem, én szinte egész évben azok miatt izgultam.

– Igen, a RAVASZ tényleg elég nehéz – felelte automatikusan, anélkül hogy belegondolt volna, mit is mond.

Abban a pillanatban azonban, amint a szavak elhagyták a száját, tudta, mekkora hibát követett el. Szülei elsápadtak, és haragosan néztek rá, Dudley viszonylag semleges arccal méregette felesége reakcióját, aki pedig értetlen kifejezéssel nézett rá.

– Ö... – próbálta menteni a menthetőt Dahlia. – Tudod, nálunk ez a szleng, így hívják a lányok a végzős vizsgákat, mert állítólag elég nehéz. Ravasz kérdéseket tesznek fel.

Dahlia nem akarta tovább ragozni, mert gyanította, elég nagy ökörségnek hangzott így is, amit mondott. Helyette inkább a poharáért nyúlt, és nagyot kortyolt a narancsléből. Miközben pedig lenyelte, már tudta is, hogy most kell próbálkoznia. Egy vacsora alatt nem hozhatja szóba kétszer is a varázsvilágot, szóval most rögtön kell bedobnia a bombát.

– Hm – köszörülte meg a torkát, miután lenyelte az utolsó kortyot is. – Az iskoláról jut eszembe... – kezdte óvatosan, de minden hiába volt. Apja torkán így is megakadt a falat, és fuldokolni kezdett, Petunia pedig támogatólag ütögetette a hátát.

– Ismerem a Heimlich-fogást, ha kell – szólalt meg Viola, és rögtön fel is pattant a székéből, ugrásra készen, ha szükség van elsősegély-nyújtási képességeire. De addigra Vernon fuldoklástól vöröslő feje már kezdte visszanyerni eredeti színét. Dahlia azonban képtelen volt nem elmosolyodni a gondolatra, hogy Dudley alig ötven kilós, törékeny felesége próbálja kiszuszakolni a tévútra indult falatot Vernon Dursleyből.

De Dahlia tudta, ha már elkezdte, nincs visszaút. Menni kell előre, bátran, megingathatatlanul, akár egy griffendéles.

– Szóóóval – nyújtotta meg kicsit a szó elejét – arra gondoltam, hogy a szülinapomra áthívnék pár osztálytársat vacsorára a – itt tartott egy kis szünetet, és jelentőségteljes pillantást vetett szüleire –, a lánynevelőből.

Vernon feje megint lilulni kezdett, ami a legrosszabb jel volt.

– Jaj, ez remek ötlet – lelkendezett Viola, kék szeme izgatottságtól csillogott, hosszú, vörös haja pedig lengedezett a hátán. Ő volt az egyetlen, aki jónak találta Dahlia ötletét, a Dursley szülők teljesen magukba roskadtak, Dudley pedig kíváncsian méregette őket, egy mosollyal a szája szegletében, hogy erre vajon mit lépnek. – Szülinapi buli! Nem is értem, miért nem jutott eszembe! Lehetett volna akár meglepetés is! Elküldhettük volna Dahliát boltba, aztán amikor visszajön, a barátnőivel egyszer csak előugrunk a semmiből. Mintha csak odavarázsoltak volna minket!

Viola lelkesedését azonban Vernon hamar aláaknázta, és a nő nem is sejtette, hogy ebben előbbi, nem túl jól megválasztott hasonlata is közrejátszott.

– Más terveink vannak a születésnapodon – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Dahlia felé fordulva.

– Tudjátok, milyen fontos ez nekem, ugye? Most leszek tizenhét! Ez tényleg nagyon fontos. – A nagyon szót megint külön megnyomta, hogy emlékeztesse szüleit a szám jelentőségére. Pontosan tudta, hogy értik, mire gondol. Még tökéletesen emlékeztek, Harry nagykorúvá válására, amikor el kellett hagyniuk szeretett otthonukat. És ha mégis elfelejtették volna azt a napot, Dahlia emlékeztette már rá őket azóta néhányszor.

– Majd a tizennyolcadikat, amikor tényleg nagykorú leszel, megünnepeljük.

– És mégis milyen terveitek vannak? – kérdezte Dahlia vékony hangon, mert sejtette, hogy ez semmi jót nem jelenthet. Szülei hallgatása azonban a legrosszabb gyanút keltette fel benne. – Ugye nem hívtatok megint papot? – Szülei még mindig hallgattak. – Ugye? – kérdezte most már tényleg kétségbeesett hangon.

– Papot? Minek a pap? – kérdezte Viola értetlenül, de senki nem figyelt oda rá.

– Szóval azt hívtatok! – Dahlia hangja már nem kétségbeesett, hanem csalódott és dühös volt. Minden pórusából sütött, hogy mindjárt felrobban. – Úgy tűnik nektek, hogy az előző alkalom talán használt? Hát nem értitek? Ez nem olyasmi, amit ördögűzéssel vagy ki tudja milyen ráolvasással ki tudtok irtani belőlem! Akár a pápát is idehívhatjátok, ő sem tud segíteni. Mert nincs is min segíteni. Ez vagyok én! Miért nem látjátok?

Dahlia hirtelen felpattant, és könnyei áradatán keresztül szinte alig látott valamit, miközben felszáguldott a szobájába. Bevetette magát rózsaszín ágyába, és dühöngött. Abban a pillanatban úgy lángolt benne a harag, hogy fel tudott volna fújni valakit dühében, úgy, mint Harry Marge nénit. De nem engedhette meg magának a luxust, hogy engedély nélkül varázsoljon, alig pár nappal a születésnapja előtt.

Viszont támadt egy annál sokkal jobb ötlete! Ha harc, hát legyen harc! Megmutatja, milyen fából faragták!

Gyorsan felpattant az ágyból, kitörölte a könnyeket a szeméből, és indulatosan a tolla felé nyúlt. Keresett egy papírt is, de mielőtt írni kezdett volna, odafordult Vedához. Adott neki egy kis bagolycsemegét.

– Veda, küldetésed van! Nagyon fontos! – Baglya szelíd huhogással adta tudtára, hogy pontosan érti, mit akar, majd egy kis tollborzolással belegyezését is kifejezte.

Dahlia pedig lendületesen írni kezdett, tolla csak úgy sercegett a papíron. Olyan erővel nyomta a tintás hegyét a lapra, hogy az is csoda volt, hogy éles vége nem szakította át teljesen.


Szia Lily!

Szükségem van a segítségedre. Apáék nem fogadták kitörő lelkesedéssel a közös vacsora ötletét. És akkor még elég finoman fogalmaztam. De van egy tervem.

A szülinapomon este 8-kor bármi áron elszabadulok a családi vacsiról, ha törik, ha szakad. Ha mást nem tudok kitalálni, eldobom az egyik trágyagránátot, amit James küldött. Anya azzal ellesz egy ideig.

Loo már járt a szobámban, gyertek vele, és közvetlenül a szobámba hoppanáljatok! Érted? A szobámba, este 8 körül!

Tartunk egy kis házibulit.

Puszi:

D.