15. fejezet
Potter fiúk a Roxfortban
Dahlia igyekezett elkerülni, hogy Nara
elolvassa a Jamestől kapott levelet, de persze ez lehetetlen
küldetésnek bizonyult, még Lia számára is. Jamesből pedig a
próféta szólt. Amint a lány elolvasta a sorokat, kezdődött a
leckéztetés. Iskolaelsőként Nara tényleg kötelességének
érezte, hogy jó útra térítse legjobb barátnőjét, és nyilván
az is a célja volt, hogy ők nyerjék a házkupát, az meg
pontlevonásokkal nem megy. Amikor pedig Lia már azt hitte, véget
ért a szentbeszéd, hirtelen kezdődött megint minden elölről.
Egészen addig, amíg Nara nem kapott levelet Albustól. Amikor
ugyanis kiderül, hogy James végül az öccsét is hozza, a Hollóhát
pontjainak elvesztése már nem is tűnt olyan nagy kockázatnak.
Így fél órával éjfél előtt
együtt indultak el a Szükség szobája felé. Nara
elővigyázatosságból kifejezetten feltűnő helyre tette az
iskolaelsőségét jelző jelvényt, mert az volt a terv, hogy ha
bárki megállítja őket, azt mondják, engedéllyel tartózkodnak a
folyosón.
Kicsivel előbb érkeztek meg, mint a
megbeszélt időpont, de mire beléptek az ajtón, a fiúk már
várták őket. A Szükség szobája ezúttal úgy nézett ki, mint a
Potter-ház nappalija. Kényelmes kanapék és fotelek, meleg,
narancssárga falak és a boszorkány meg mert volna esküdni, hogy
még a jellegzetes Mrs. Weasley receptje alapján készült fahéjas
sütemény illata is a levegőben száll.
Nara Albus nyakába ugrott, és ha nem
Jamesről lett volna szó, Lia biztosan kényelmetlennek érezte
volna a helyzetet. Olyan volt, mintha csak duplarandira készültek
volna.
Dahlia valamivel finomabban, de széles
mosollyal az arcán Jameshez futott, és a fülébe suttogva
kérdezte:
– Ugye nem akarunk végig velük
maradni? – Közben a gerlepár felé intett, akik láthatóan már
el is feledkeztek a társaságról. Soha nem voltak illetlenek a
társaságban, mégis elég volt csak rájuk nézni, hogy az ember
zavarba jöjjön.
– Miről beszélsz? Közös
gyertyákat hoztam – vigyorgott James, de a jutalma sem maradt el,
Lia a vállába öklözött, amiért szórakozik vele.
– Vagy akár őket is kizavarhatnánk,
szerintem nekik mindegy, hol vannak.
Jamesnek igaza is volt, Nara és Al
közben már lehuppantak az egyik kanapéra, és úgy sugdolóztak,
mintha évek óta nem látták volna egymást, és létfontosságú
információkat kellene cserélniük.
– Á, hagyjuk őket! – legyintett
Lia, aztán a turbékoló párnak is odaszólt. Nem sokszor fordult
elő, hogy Nara nem vetette a szemére, hogy a folyósokra indul, de
ez megint egy ilyen alkalom volt. – Tudod, James, ha tudtam volna,
hogy ez a kulcs Narához, akkor már korábban összehozom őket.
Úgy hagyták ott őket a Szükség
szobájában, hogy fogalmuk sem volt, hová tartanak. Előkerült a
Tekergők térképe, és már az is hihetetlen örömmel töltötte
el őket, hogy egyszerűen csak sétálgathatnak a Roxfort folyosóin.
Lia néha elgondolkozott, mi lesz, ha majd ő lesz James helyében. Ő
már jó pár éve elballagott, de rendszeresen visszaszökött
hozzájuk. Ide jártak még a testvérei, az unokatestvérei és
bármikor találhatott egy rajongót vagy régi ismerőst, akivel
kalandozhat. Ha viszont Dahlia ballag el, nem marad miért
visszajárnia. Itt lesz persze még Lorcan és Lysander, de rajtuk
kívül senki más. Ha ő elmegy, nem lesz neki egy saját Liája,
akivel majd a folyosókat róhatja, ha kedve támad beszökni az
iskolába.
Végül a Trófeateremben kötöttek
ki. Ugyan James nem reklámozta, Lia tudta, hogy nagyon büszke rá,
hogy az apjáé és a nagyapjáé mellett az ő nevét is megtalálni
néhány kviddicskupán. Ő maga már nem járt az iskolába, de
valamilyen szinten még mindig ott volt az iskolai falai között.
James mesélt az edzésekről, de
leginkább Liát biztatta, hogy meséljen a roxforti pletykákról,
az első hétről. Amikor Lia beszámolt neki Oliver hajáról, James
pukkadozott a nevetéstől. És amikor még hozzátette, hogy nagon
úgy tűnik, Oliver nem tudta visszafordítani a varázslatot, mert
még mindig lila üstökkel járkál, a fiú könnye is kifolyt.
Lia valóban többször látta azóta
Olivert, és mindig arra számított, hogy a mardekáros majd dühösen
ráveti magát, hogy bosszút álljon, vagy legalábbis haragosan
méregeti majd, de nem ez történt. Oliver sajnos félelmetes
természetességgel viselte új hajszínét, mintha csak azzal
született volna. Persze az eset híre futótűzként terjedt az
iskolában, ami legalább némi elégedettséggel tölthette el
Dahliát, még akkor is, ha néhány lány úgy tűnik, kifejezetten
bukik a lila hajszínre. Ki hitte volna? Lehet, hogy a következő
cikkét a természetellenes hajszínek romboló hatásáról kellene
írnia. Nem is rossz ötlet.
Persze ezeket már nem mesélte el
Jamesnek, jobban örült, ha a fiú abban a hitben marad, hogy Oliver
majd belehalt a szégyenbe.
Amikor észrevették, hogy már majdnem
két óra eltelt azóta, hogy találkoztak, mindketten érezték,
hogy lassan az idejük végére érnek.
– Egyébként hoztam is neked
valamit. Küldetésem van – húzta ki magát tettetett büszkeséggel
James.
– Vajsör? – kérdezte Dahlia
izgatottan, mert nagyon örült volna neki. Jamesnél persze nem volt
korsó, de a lány már rég megtanulta, hogy a varázslat szó
szerint csodákra képes.
– De részeges lett itt valaki. Csak
nem gondolod, hogy bűnbe viszem a kiskorúakat?
– Elképzelésem sincs, miről
beszélsz, James Sirius – húzta ki magát Lia is, mint ahogy előbb
a fiú tette. – Már nagykorú vagyok.
Persze azzal is tökéletesen tisztában
voltak mindketten, hogy James már számtalanszor csempészett be
neki vajsört, jóval azelőtt, hogy tizenhét éves lett volna.
– Tudom – felelte James
elgondolkozva, ami meglepte a lányt. De mire rákérdezhetett volna,
a legidősebb Potter már megint mosolygott. – Igazából én csak
a postás vagyok. Rose maga hozta volna, de nem tudott elszabadulni.
James a fejét rázta, mintha ennél
rosszabb kifogást még soha nem hallott volna. Pedig ő is
ugyanolyan jól tudta, mint Dahlia, hogy ha Rose valamit nem maga
intéz, akkor az nem véletlen.
– És mit küldött Rose? Ugye nem
egy újabb könyv az újságírásról? Kérlek, mondd, hogy nem!
– Nem, ezen meg fogsz lepődni, azt
garantálom.
Dahlia felvonta a szemöldökét, és
csak még tovább nőtt a kíváncsisága, amikor James előhúzott a
talára alól egy borítékot. Gyöngyházszínű, sötétzöld
betűkkel nyomott papír volt, és alig néhány másodpercre volt
szüksége hozzá, hogy kibetűzze a Meghívó szót.
Már akkor sejtette, mit talál majd
benne, amikor felé nyúlt, és igaza is lett. Bár ettől még a
meglepetése nem volt kisebb.
– Esküvő?
– Én is így reagáltam.
Tulajdonképpen örülök, hogy én vagyok a postás, látni akartam
az arcod, amikor megkapod.
Nem volt ebben semmi átverés. Dahlia
újra átfutotta a meghívót, és félreérthetetlenül ott állt:
Rose Weasley és Scorpius Hyperion Malfoy ünnepélyesen meghívják
az esküvőjükre.
– Nem korai ez kissé? – kérdezte Lia még mindig a meglepetés ködében.
– Nem korai ez kissé? – kérdezte Lia még mindig a meglepetés ködében.
– Malfoyéknál így szokás. Minél
hamarabb meg kell házasodniuk, mielőtt pocakot eresztenek vagy
kopaszodni kezdenek és már nem kellenek senkinek.
Az esküvőig persze még hónapok
voltak, de ettől függetlenül a hír tényleg megdöbbentő volt.
– Ne mondd el Rose-nak, hogy
elkotyogom, de mintha olyasmit hallottam volna, hogy koszorúslánynak
szeretne téged is.
– Komolyan? Nincs elég lány a
Weasley családban?
– Van egy olyan érzésem, hogy a
Malfoy családban nagy lagzikat tartanak. Bár az is igaz, hogy
hallottam, ahogy ezek ketten az esküvőről vitatkoznak. Na nem
mintha, ők mindig vitatkoznak, de...
– James Potter! Most már hallgatózol
is?
– Mi az, hogy most már? Nem is
tudom, kivel lógtunk ki rendszeresen egy telefüllel, hogy
kihallgassuk anyáékat.
Mielőtt Dahlia válaszolhatott volna,
hangokat hallottak a folyosóról, aztán pár pillanat múlva már
azt is látták, hogy a terem ajtaja alatt fény kúszik be. James a
térképre nézett, összeráncolta a szemöldökét, aztán
berángatta a lányt az egyik falikárpit mögé, ahol egy kis
helyiség húzódott. Dahlia mindenféle fényesítőszert látott
maguk körül, nyilvánvaló volt, hogy egy kis takarítószertár
van a szőnyeg mögött.
– Kik azok? – kérdezte suttogva
Dahlia. Nem először fordult már elő, hogy éjszakai túra közepén
valaki másba ütköznek a folyosón, és a lány nagyon remélte,
hogy nem is utoljára. De szinte biztos volt benne, hogy nem egy
tanárról vagy egy prefektusról van szó, mert akkor James nem
ráncolta volna a szemöldökét.
Nem árulta el, kik azok, csak a
szájára szorította az ujját, jelezve, hogy maradjon csöndben.
Dahlia csak foszlányokat hallott a
kárpit másik oldalán zajló beszélgetésből. Abban biztos volt,
hogy többen vannak a teremben, és ahogy teltek a percek, újabb és
újabb diákok érkeztek. A hangjuk alapján csak diákok lehettek.
James intése ellenére meg akart
kockáztatni egy rövid pillantást, úgyhogy nagyon óvatosan és
lassan félrehúzta kicsit az anyagot. Körülbelül tízen álltak a
helyiségben, csupa fiú. Először nem vette észre, hogy mi más
közös van még bennük, de aztán az egyikük úgy fordult, hogy
láthatóvá vált a talárján díszelgő címer.
Lia visszahúzódott, és James felé
tátogta: mardekárosok.
A fiú csak megvonta a vállát, mintha
már tudta volna. Nyilván így is volt, hiszen még mindig a kezében
szorongatta a térképet. Dahlia még mindig nem értette, hogy hogy
lehet, hogy James tisztában van vele, hogy nála jó pár évvel
fiatalabbak melyik házba tartoznak, de ez is egy volt a fiú
különleges képességei közül, amelyeket már igazán
megszokhatott volna az évek során.
Végül még körülbelül fél óra
telt el így, aztán ahogy a mardekárosok megjelentek, el is tűntek.
A biztonság kedvéért még néhány percet vártak a kárpit
mögött, aztán előjöttek.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Lia
meglepetten.
– Valami mardekáros szekta –
felelte James. – Már az én időmben is szokásuk volt hülye
csoportokba szerveződni. Némelyik aranyvérű szövetség állítólag
már több száz éve működik. Azt persze nem reklámozzák
annyira, hogy ezek közül mennyi harcolt Voldemort oldalán.
Dahliát meglepte, hogy még mindig van
olyasmi a Roxfortban, amiről nem tud. Azt hitte, kívül-belül
ismeri az iskolát, de ezek szerint tévedett.
– Szóval, koszorúslány? –
kérdezte mosolyogva James.
– Még nem kértek meg, emlékszel?
Egyébként is, miért kellene hinnem a pletykaterjesztőknek?
– Újságíró vagy, Dala. Az a
dolgod, hogy terjeszd a pletykákat.
Nevetve indultak vissza a Szükség
szobája felé, bár nem voltak benne biztosak, hogy még ott
találják-e Naráékat. Amikor azonban benyitottak, Nara és Albus
ugyanúgy ültek ott a kanapén, mint amikor elmentek.
Lia Jamesre nézve a szemét forgatta.
– De legalább nem meztelenek. Sok
nem szépet láttam én már az öcsémtől, de vannak dolgok,
amiktől inkább megkímélném a szemem.
– Már vissza is jöttetek? –
kérdezte Nara meglepetten.
– Mindjárt három – rázta meg a
karkötőjét Lia a barátnője felé, mintegy bizonyítékként.
– Három? – pattant fel Nara aprót
sikkantva.
Al csak nevetett rajta, és visszahúzta
maga mellé, majd nyugtatóan megpöccintette az iskolaelsők
jelvényét. – Soha nem gondoltam, hogy egyszer még szeretni fogok
egy ilyen kitűzőt, de ez a kilépőd az éjszakákra. Nem
büntethetnek meg.
Nara most már mérgesen nézett a
fiúra.
– Az lehet, hogy én nem kaphatok
büntetést, de Lia igen.
– Akkor máskor gyere egyedül –
nézett rá kedvesen Al a barátnőjére.
– Én is nagyon örülök, hogy
láthattalak, Albus, tényleg – heccelte Dahlia a fiút.
– És hadd emlékeztesselek rá –
tette hozzá a bátyja –, hogy ez eredetileg az én ötletem volt.
Örülj neki, hogy megengedtem, hogy gyere. Máskor szökj be
nélkülem, ha valami nem tetszik.
Nara nyomott egy gyors puszit a barátja
arcára, aztán rángatni kezdte Liát a Szükség szobája ajtaja
felé. Mielőtt kinyitotta volna, szigorú pillantással Jamesre
nézett, aki ebből rögtön tudta, mit akar. A fiú a térképre
nézett, aztán bólintott.
– Tiszta a levegő, sehol egy gonosz,
lila hajú mardekáros – kacsintott James Liára búcsúzóul.
This entry was posted
on 2014. május 5., hétfő
at hétfő, május 05, 2014
and is filed under
Egy végzős Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
