17
máj
Végzősök részlet
Végzősök részlet
Dahlia ott állt a Tiltott Rengetegben,
és mosolyognia kellett. Erre is csak Hugo lehet képes.
– Te meg mit csinálsz?
A fiú azonban úgy tűnt, meg se
hallotta a kérdést, csak kattintgatott tovább. Dahlia pedig
hirtelen rájött, hogy életében először jókedvű az erdőben.
Jamesszel izgalmat érzett, Oliver mellett dühös volt, annak idején
Andresilával szemben rettegett, de Hugóval...
Nem tudta, hogy a fiú mivel érte ezt
el. Talán azzal, hogy olyan könnyedén viselkedett, mintha nem
lenne mitől tartaniuk, vagy azzal, hogy ő volt az első, aki
észrevett valami varázslatot a fák között. Illetve a varázslatot
mindenki észrevette, nehéz is lett volna nem tudatára ébredni,
amikor az ember előtt váratlanul kentaurcsapatok vágtázhattak el
és bólintérok bukkantak fel az ágak mögül, a veszélyesebb
lényekről, a kísérteties hangokról nem is szólva.
Hugo azonban valami teljesen más fajta
varázslatot látott. Olyan volt, mintha beszippantotta volna egy
másik világ, az amúgy fürkésző szeme, amivel a legkisebb
érzelemváltozást is észrevette bárkin, révedővé változott,
és csak a fényképezőgép lencséje volt, amivel a tárgyakra és
az emberekre fókuszált. Máskor egyetlen suttogására, egy nagyobb
sóhajra képes volt mellette teremni, most azonban azt sem hallotta
meg, ha a nevén szólongatta.
Erre fordította a fejét, aztán arra,
mintha képtelen lenne betelni azzal a rengeteg csodával, amit maga
előtt lát. Dahlia pedig úgy döntött, inkább nem próbálja
magához téríteni, hanem ő is inkább figyel.
Először csak a fiút nézte: a
mosolyt az arcán, a kezét, amivel néhány percenként fürgén
állított valamit a fényképezőgépén, a könnyed lépteket,
amelyekkel haladt, hogy a legkisebb zajt csapja, és minden
megmaradjon olyannak, amilyen természeténél fogva.
De minél több időt töltöttek az
erdőben, annál többet látott meg ő maga is abból, amit
valószínűleg Hugo. A csillogást, ahogyan a fény megtört a
faleveleken az ágakon átszűrődő napsugárnak hála, a lábuk
alatt igyekvő szorgos hangyák egyenes sorát, az égbe nyúló fa
kérgén kopácsoló harkályt...
És abban a pillanatban megértette.
Mintha az egész élete más megvilágítást kapott volna: eddig
csak pörgött és pörgött, most pedig hirtelen megtalálta
fókuszt, az igazságot, amit eddig keresett.
Hát ez a szépség! Ez, ami itt van,
körülöttük, nem pedig a ruhák, meg a smink, még csak nem is a
vélák hamis tündöklése, amit ő is megkapott, az élet keserédes
ajándékaként.
És Hugo... Hugo ezt mindvégig látta.
Anélkül, hogy elgondolkozott volna
rajta, mit is csinál, a fiú mellett termett, és kikapta a kezéből
a gépet. Aztán gyorsan hátrébb lépett, hogy Hugo beleférjen a képbe,
és már kattintott is.
This entry was posted
on 2013. május 17., péntek
at péntek, május 17, 2013
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
