13. fejezet

Újra otthon

Dahlia alig hitte el, mennyire megszokta a Roxfort kastélyának látványát. Még mindig tudta, hogy milyen gyönyörűek a csúcsok, hogy milyen rejtélyességet kölcsönöz a folyosóknak az a sok fáklya, de ez már mind ismerős volt. Olyan megszokottá vált neki a látvány, hogy ugyanúgy nem csodálkozott rá egyetlen részletre sem, mint ahogy a lábujját sem állt neki csodálni. A Roxfort a legutolsó tégláig a részévé vált, úgy ismerte, mint a tenyerét.

Amikor beléptek a nagyterembe, régi ismerősökként üdvözölte a lebegő gyertyákat, és leült a Hollóhát asztalánál jól megszokott helyéhez. Mindennek megvolt a maga rendje, a Roxfort volt az állandó pont az életében. Minden évben visszatért ide, és biztos lehetett benne, hogy semmi sem változott. Kellemetlen volt arra gondolni, hogy jövő szeptemberben már nem így lesz, ha csak erre gondolt, fájdalmas lyukat érzett a szívén.

– Valami baj van? – hajolt oda hozzá Hugo, mint mindig, most is megérezte a hangulatváltozását.

– Semmi, semmi.

Hugo felhúzta a szemöldökét, nyilvánvalóvá téve, hogy pontosan tudja, nem mond igazat. Dahlia sóhajtott, majd végül megszólalt.

– Hiányozni fog ez az egész – intett körbe a teremben.

– Nekem is – bólogatott szomorúan Hugo, aztán egy széles mosollyal folytatta. – De visszajöhetünk majd. Nálad jobban senki sem tudja, hogyan lehet visszaosonni.

– Tudom, de az...

– Az nem lesz ugyanolyan – fejezte be Hugo. – De lehet, hogy valami sokkal jobb lesz helyette.

– Lehet – felelte félszívvel Dahlia, ő maga sem igazán hitt abban, amit mondott.

Hugo átkarolta, majd pici szünet után Narát is az ölelésbe vonta, aki addig az egyik hollóhátos prefektussal beszélgetett valamiről.

– Egyébként is, még itt van ez az év, élvezzük ki!

Végszóra az újabb elsősök is megérkeztek, és amikor Dahlia kissé felemelkedett, hogy jobban lásson, Emmát is észrevette közöttük. Integetett a kislánynak, aki bátortalanul visszaintett.

A Teszlek Süveg pedig már el is kezdte azévi dalát.

Kopottas és kissé használt,

tán te is ilyennek találsz.

De nem csak a külső számít,

hisz az csak ámít.

Kalpag vagyok, de több annál,

jobban ismerlek magadnál.

Kapj fel hát és jöjj rá,

melyik ház a neked való!

Gyere csak nyugodtan,

hidd el, nem vagyok csaló!

Ha bátor vagy és merész,

a helyed a Griffendél,

oda kerülsz, ha nem félsz,

és igazi hősként élsz.

Ha mások eszén könnyen túljársz,

a Mardekár a te házad.

Ott leszel majd te is edzett,

mint többi ravasz társad.

A Hollóhátban zsenik tanyáznak,

igazi lángelmék várnak!

Ha a könyvek neked is barátaid,

növeld te is e ház sorait!

Utóvégre a Hugrabug marad,

igazi szelíd népek otthona!

Ha békés vagy s igazságos,

szíved biztos oda vágyott.

Valamelyik téged keres,

de útközben el ne feledd!

Minden erény egyformán jó,

egyik sem kevesebb!

Most már tényleg lépj közelebb,

kapj a fejedre hát!

S nem lesz többé rejtély, mi eddig

titok volt talán!

Innentől kezdve a beosztás ugyanúgy zajlott, mint minden évben. A többnyire megszeppent elsősök egyesével a Süveghez járultak, az pedig megmondta, melyik házba kerültek.

– Elárulod valaha, hogy miért lettél hollóhátos? – kérdezte a ceremónia közepén Dahlia a mellette ülő fiútól.

Hugo megvonta a vállát.

– Nem olyan nagy dolog.

Nara a fiú arcát méregette, aztán a fejét csóválta, de nem szólt semmit.

– Egyszer még úgyis megtudom!

Mintha Hugo még valami olyasmit motyogott volna, hogy nagyon reméli, de Lia addigra már a Süvegre figyelt, ami most éppen Emma fején volt. Abban szinte biztos volt, hogy a lány nem a Griffendélbe kerül, nem tűnt amolyan oroszlánlelkűnek. És csak remélni merte, hogy nem a Mardekárba osztják, mert amellett, hogy sajnálta volna, biztos volt benne, hogy Oliver kihasználná a helyzetet. Na nem a dolog perverz értelmében, viszont mivel tudta, hogy ő megkedvelte a kislányt, érzelmi zsarolásra tökéletesen használhatná. Olivertől még ez is kitelt.

De amikor a Süveg rövid gondolkozás után végre kimondta a bűvös szót, Dahlia megnyugodhatott.

– Hollóhát!

Emma szélesen vigyorogva vonult a Hollóhát asztalához, és rögtön Dahliáékhoz ült.

– Úgy látom, van egy mentoráltad – nevetett Hugo, aztán kattintott néhány képet a boldog kislányról.

Emma pedig töretlenül faggatta őket arról, hogy hol fog aludni, milyen a klubhelyiség, egyáltalán mit jelent a Hollóhátba tartozni, érdekelte, hogy most akkor kéket kell-e hordania minden nap, egyszóval folyamatosan csak ömlött belőle a szó. Meglepő volt, hiszen amikor a peronon voltak, alig mert megszólalni. De most végre feloldódott, nyilván ebben annak is szerepe volt, hogy túlesett a beosztáson. Ráadásul Lia látta azt is, hogy a többi elsős ámuldozva nézi Emmát, amiért a „nagyok” között vannak barátai. Biztosan nem vált a népszerűsége hátrányára, hogy ismeri őket.

Nara a vacsora végén, mielőtt még iskolaelsőként el kellett mennie, Dahliához fordult.

– Ígérd meg, hogy nem viszed el Emmát sehova! Nincs szüksége James-féle beavatási szertartásra.

– Egyet kell értenem Narával, Lia.

– Mit gondoltok, én nem tudom? A tekergés nem való mindenkinek, ezzel még James is egyetértene. Különben is, Nara, nem nektek kell felkísérni az elsősöket? Emma végig veled lesz.

Nara összehúzott szemmel nézte, majd amikor megbizonyosodott róla, hogy Lia komolyan is gondolja, amit mondott, otthagyta őket, hogy tényleg az elsősökkel foglalkozzon.

– Miért érzem úgy, hogy van valami terved és nem megyünk egyből a Hollóhát toronyba? – kérdezte Hugo.

– Azért, mert ismersz – mosolygott Dahlia, majd Hugóba karolt és húzni kezdte magával.

– Akkor most nem Emmát rabolod el, hanem engem?

– Miért, baj?

Hugo nevetve megrázta a fejét.

– És megtudhatom azt is, hová viszel?

A fiú egyáltalán nem tiltakozott, bár láthatóan kíváncsi volt. Hagyta, hogy Dahlia fél kézzel belekaroljon, a másik kezével pedig közben is fényképezett.

– Sehova és mindenhova!

– Ez most úgy hangzott, mintha a kopogtató kérdezte volna. Mi az: egyszerre visz sehova és mindenhova. – Hugo összehúzott szemmel vizsgálgatta barátnőjét. – Kezdjek félni, hogy túl sok időt töltöttél Lunával?

– Nem tudom, hova megyünk, csak sétálni akarok egy kicsit a Roxfortban, amíg lehet.

És így is tettek. Néhányszor majdnem beleütköztek az elsősökbe meg a folyosókon járkáló tanárokba, de végül mindig sikeresen kikerülték őket. Dahlia nagy tapasztalatának köszönhetően senki sem vette észre őket. Egyszer még Loo-t is látták, de elég megrázónak találták tanárnak öltözve, így inkább nem mentek oda hozzá. Lia nem gondolta, hogy Loo megbüntetné őket, de akkor is jobbnak érezte, ha elkerülik. Ráadásul jól elvoltak ketten is.

Hugo folyamatosan kattintgatott, és közben magyarázta Liának, hogy miért készít egy-egy sarokról több képet is a fények miatt.

– Gondolkoztál már rajta, mi lesz, ha ennek vége? – kérdezte egyszer csak Dahlia.

A fiú megvonta a vállát.

– Talán fényképezni fogok, talán nem. Nem tudom. Sohasem érdekelt a sajtó, és nem is biztos, hogy sikerül, de...

– Már látom is magam előtt a képeidet a Reggeli Prófétában – mosolygott Lia. És tényleg látta is. Hugo fotói kétségtelenül címlapokra illettek már most is, Rose nem is tehetett volna jobbat, mint hogy belekényszeríti az öccsét a Roxforti Hírmondóba.

– Na és te?

A lány hallgatott, csak egy nagyot sóhajtott.

– Csak azt tudom, hogy ennek vége lesz. Amikor megkaptam a levelemet, választanom kellett, és én ezt a világot választottam. Boszorkány vagyok és véla. – A véla szót Lia csak halkabban tette hozzá. Egyrészt mert még mindig titok volt, másrészt mert ő maga sem tudta, mennyire érzi át igazán a vélaságát. – De közben mugli is, még ha nem is a szó szerinti értelemben. És el vagyok átkozva. Szerinted mégis mihez kezdhetnék?

Hugo letette a fényképezőgépet, azon az estén talán először.

– Akármihez. Még nem gondoltál rá, hogy pont a sokszínűséged miatt vagy különleges? Te vagy az egyik legjobb boszorkány, akit ismerek. Azt csinálsz majd, amit csak akarsz.

– Te is ott voltál, hallottad, mit mondott...

– Az átkok nem mindig úgy működnek, ahogy elsőre gondoljuk.

– Mondod ezt, hogy megvigasztalj. Elég sokat kutattunk együtt. Mondj legalább egy vélát, akinek boldog, tragédiáktól mentes élete volt! Csak egyet!

Hugo hallgatott, és ez mindennél többet mondott. Aztán mégis megszólalt.

– Mi van Harryvel? Megátkozták, rengeteg tragédia érte, mégis itt van és boldog.

– Harry mióta véla? Én eddig nem vettem észre – csóválta a fejét. – Egyébként pedig szerintem mindannyian tudjuk, hogy „A kiválasztott” más tészta. – A kiválasztottnál Dahlia idézőjeleket formált a levegőben a kezével.

– Nehogy azt hidd! Nagyon is hasonlítasz rá. Mindketten erősek vagytok és forrófejűek. Mindenki azt hiszi, hogy ez a Potter vérrel jár, de minél több időt töltök veled, annál biztosabb vagyok benne, hogy az Evanseket sem kell félteni.

– Jó lenne, ha igazad lenne.

– Az lesz – mosolygott Hugo. – És egyébként is, senki sem ismeri a jövőjét, lehet, hogy én például már holnap meghalok. Megtámad mondjuk egy elszabadult hippogriff, mert azt hiszi a vörös hajamra, hogy egy kóbor róka vagyok, és...

– Ne beszélj őrültségeket! – nevetett Lia.

– Akkor most már irány a Hollóhát torony?

– A legfontosabbat még kihagytuk – jelentette ki Dahlia.

– Nem megyek a Titkok kamrájába. – Hugo tiltakozása láttán a boszorkány megint nevetni kezdett.

– Talán nincs elég fény? – ugratta a fiút, és közben gyengéden megpöccintette a féltve őrzött fényképezőgépet. Aztán már ment is tovább, és Hugo szó nélkül követte.

A boszorkány végül a hetedik emeletre vezette, és a fiú rögtön tudta, miért.

– Máris? Nem korai még kissé elvágyódni innen?

Dahlia azonban már rótta is köröket a falszakasz előtt, amíg meg nem jelent a Szükség szobájának ajtaja. Amikor beléptek, Hugo ámulattal vegyes döbbenettel nézett körbe.

A falak halványkék színűek voltak, de ezt csak a nagyon ügyes megfigyelők vehették észre, mert csak alig maradt szabad felület, ami látszott volna. Amit nem a hatalmas szekrények és a könyvespolcok takartak el, azt falra ragasztott fényképek fedték. Volt belőlük mindenféle: fekete és fehér, emberekről, állatokról és épületekről. Az ágy fölött gyülekezett talán a legtöbb, és ezek témáját sokkal könnyebb volt megállapítani: a roxforti hétköznapokat ábrázolták. A nevető diákokat, és a legtöbbször ugyanazokat az ismerős arcokat. A magoló Narát, a kviddicsruhájában alakzatokat mutogató Lilyt, Lorcant és Lysandert, amint valami térképet böngésznek, a nevető Tiffanyt, a cikkje fölött tolla végét rágcsáló Liát. Aztán voltak szabadtéri képek Hagriddal, néhány a Mézesfalásból, amin mindenki cukorkákkal teli kézzel integetett, egyszóval minden, amire Dahlia abban a pillanatban vágyott.

– A szobám? – kérdezte Hugo.

– Meglepetés!

– De miért?

– Szeretem a szobád – jelentette ki Dahlia, és Hugo ágyára huppant. – Olyan megnyugtató.

A lány megfordult az ágyon, aztán lefeküdt úgy, hogy a keret fölötti képekre lásson. A feje alá rántotta Hugo egyik párnáját, és bámulta a fotókat.

– Azt kérdezted, szeretem-e, hogy fényképezel. Akárhányszor ezekre a képekre nézek, boldogabb leszek. Arra gondolok, hogy bármit is tartogat a jövő, ezek a pillanatok örökre megmaradnak. És itt lesznek a fotóid, hogy emlékeztessenek erre.

Hugo a lány mellé feküdt, így már ketten nézegették a képeket.

– Pontosan ezért szeretek fotózni. A lencsén keresztül minden egészen más persze, de az az igazi, amikor a kezemben tarthatom a kész képet, és aztán amikor előveszem, eszembe jut, mit éreztem akkor. Belegondolva elég önző dolog.

– Önző? – csodálkozott Dahlia.

– Mindenki azt hiszi, hogy én kimaradok valamiből, amiért nem vagyok rajta a képeken. Te is mindig nyúzol, hogy legyek rajtuk én is. Mindig szegény Lysandert szemeled ki, hogy fényképezzen, amíg odaállok.

– Még szép, különben akkor te lemaradnál!

– Pont ez az! Nem kell, hogy rajta legyek. Amikor lefényképezlek titeket, akkor nem titeket fényképezlek. Vagyis nyilván titeket fényképezlek, de... – Hugo sóhajtott, látszott, hogy próbálja minél jobban elmagyarázni, amit akar. Tőle szokatlanul még nagyon hevesen gesztikulált is, ami az ágyon fekve elég vicces volt. – Azt örökítem meg, amit akkor érzek. Az a sok fotó mind én vagyok. Nem rajtuk vagyok, hanem bennük. Ezért mondom, hogy meglehetősen önző dolog. És te még Olivert tartod egoistának – csóválta a fejét.

– Olivert ne is említsd egy lapon magaddal. – Dahlia elgondolkozott egy pillanatra. – Tudod, mit? Inkább ne is említsd, pont.

Hugo kuncogott, bár ahogy Lia most a fejük feletti egyik képet nézte, amin még elsősök voltak, rá kellett jönnie, hogy ez a kuncogás már nem is olyan volt, mint régen. Sokkal mélyebb és higgadtabb, még a legjobb pillanatokban is. A fiú éppúgy felnőtt, mint ő, és megváltozott. Már nem voltak gyerekek. Na persze még mindig Hugo volt, és mindig Hugo is marad.

– Szóval... Miért a Hollóhát?

– Soha nem adod fel, igaz?

– Hiszen ismersz – vonta meg a vállát Dahlia. – Ráadásul én is téged, és tudom, hogy ha eleget kérdezgetlek, előbb-utóbb úgyis kiszedem belőled.

– Valószínűleg így lesz. De nem ma.

– A ma pont olyan alkalmas, mint a holnap. Vagy a holnapután.

– Az lehet, de a ma egy dologra még alkalmasabb – felelte komoly arccal a fiú, és Dahlia már kezdett aggódni.

– Mire?

– Alvásra! – Hugo az oldalára gördült, és magzati pózba gömbölyödött.

– Neeem! Nem fogunk itt aludni, ezt felejtsd el!

– Te rángattál ide! – emlékeztette a fiú.

– Igen, de nem aludni. Beszélgetni.

– Hát, pedig holnap reggel óráink vannak.

– Még korán van.

Hugo döbbenten nézett.

– Nem akarlak elkeseríteni, de épp most múlt éjfél. Nincs korán.

És persze Hugónak megint igaza volt. De Dahlia sem hagyta magát, végül felrángatta az álmos szemű fiút az ágyról, aki láthatóan nem örült a dolognak, és addig ügyeskedett, amíg kevesebb, mint fél óra alatt elértek a Hollóhát toronyba anélkül, hogy elkapták volna őket.