3. fejezet

Közös munka

– Ketten? – kérdezte Rose tátott szájjal. Erre tényleg nem számított.

– Talán gondot jelent? – McGalagony professzor kimért hangjában nem volt semmi él, mégis lehetett belőle érezni, hogy nem tűr ellentmondást. De életében először Rose azért megpróbálkozott.

– Nem vagyok benne biztos, hogy...

– Nem probléma – vágott közbe Scorpius, aztán felvont szemöldökével Rose-ra sandított és visszaindult a Mardekár asztalához.

Rose tele volt feszültséggel, és így anélkül, hogy végiggondolta volna, mit csinál, a fiú után ment.

– Normális vagy? – fogta meg a mardekáros vállát, hogy maga felé fordítsa.

– Nem tudom, mennyire mérvadó a kérdés a te szádból.

– Most arra célzol, hogy én nem vagyok az?

– Nem célozgatok semmire, de nem én vagyok, aki jelenetet rendez a fél iskola előtt – bökött a fejével Scorpius a nagyterem asztalai felé, és Rose csak most vette észre, hogy valóban mindenki őket bámulja. Előbb a cikk, aztán az igazgatónő magukhoz hívatta őket, most meg még jelenetet is rendez. Ez már biztosan mindenki érdeklődését felkeltette.

Gyorsan vett egy mély lélegzetet, és próbálta magát nyugalomra kényszeríteni.

– Szerinted mégis hogy fogunk közösen cikket írni, amikor még a főbb jelöltekben sem értünk egyet?

– Te vagy a Roxforti Hírmondó főszerkesztője, még ha nem is a legjobb – vonta meg a vállát Scorpius hanyagon. – Biztosan kitalálsz majd valamit, ha meg nem, akkor legalább itt a felmentősereg.

– Felmentősereg alatt magadat érted?

– Nyilván. De ha most megbocsátasz, nincs időm ilyesmire, vár a reggelim.

– De...

Rose-nak már a nyelve hegyén volt a kérdés a másik dologgal kapcsolatosan, nevezeten, hogy Scorpius miért nem vonja felelősségre a cikk miatt. Annyira nyugodtnak látszott, hogy az már kifejezetten irritáló volt.

Végül mégis erőt vett magán, mert tudta, hogy semmire sem megy vele, ha most rákérdez, amilyen ideges volt, csak rosszul jönne ki a dologból. Így hátat fordított, és kivonult a nagyteremből. Már a reggelije sem érdekelte, egyszerűen csak minél messzebb akart lenni a szőke mardekárostól és a figyelő tekintetektől.

Rose aznap minden szünetet a pincében töltött, hogy a cikken dolgozzon. Vagyis valójában nem magán a cikken, hanem azon, hogy milyen módszerrel tudnának együtt dolgozni. A világon mindenféle lehetőséget végiggondolt. Feloszthatnák egymás között, ez tűnne a legkézenfekvőbb megoldásnak. Mondjuk házak szerint is feloszthatnák, mindenkinek jutna kettő-kettő. De ez már csak azért sem lenne jó megoldás, mert nem minden házban voltak egyforma erősségű prefektusok, és az is valószínűnek tűnt, hogy ha Scorpiusnak kell írnia például a Hugrabug jelöltjeiről, annak nem lesz jó vége. Aztán elég logikus megoldás lenne, hogy Rose írjon a fiúkról, Scorpius pedig a lányokról. Így nem lenne belőle probléma, hogy magukról kell objektívan írniuk. Viszont ebben az esetben nem kizárt, hogy Scorpius arra vetemedne, hogy nem említi meg a lányok között jelöltként, annak pedig tényleg háború lenne a vége.

Rose abban is biztos volt, hogy McGalagony nem felosztásra gondolt. Mert akárhogyan osztják is szét egymás között a cikket, azon biztosan látszódni fog a kettejük stílusa közötti különbség. Persze Rose a főszerkesztő, az ő feladata lenne, hogy összefésülje a két cikket és egységessé tegye őket, de az biztos, hogy Scorpius a nyakában lihegne, hogy hogy merészel ennyire belenyúlni a cikkébe.

Ha nem kettőjükről lenne szó, hanem bárki másról, akkor Rose azt javasolná, hogy dolgozzanak együtt. Nem csak a cikk magán a megírásán, hanem a háttérkutatáson is, hiszen nyilvánvaló, hogy több szem többet lát alapon más értékeket és hiányosságokat vesznek észre egy-egy jelölt esetében. Minél átfogóbb lesz a cikk, annál jobb.

De nem igazán hitte, hogy ez működni fog. Ha ugyanis ők ketten együtt indulnak el beszélgetni a jelöltekkel, annak csak vita és veszekedés lesz a vége, és valószínűleg a jelöltekről az ég világon semmit sem derítenek ki.

Akkor is egy halom papír hevert előtte, amikor Hugo belépett.

– Te meg mi a fenét csinálsz? – kérdezte a fiú, és felhúzott szemöldökkel meredt a káoszra, ami Rose-t körülvette.

– Írnunk kell egy cikket az iskolaelsőkről. Vagyis a jelöltekről.

– Ezt tudom, McGalagony professzor beszélt velem a fotók ügyében.

– Igen? – kérdezte meglepetten Rose, mert ez általában az ő dolga volt.

– Igen, de még mindig nem értem, hogy ez miért jár ezzel – mutatott a papírhalomra Hugo. – Én ugyan nem vagyok végzős, de még én is meg tudom mondani, hogy kik az esélyesek.

– Nem is a jelöltekkel van a gond, csak... – A boszorkány nagyot sóhajtott, aztán lemondóan hátradőlt. – Scorpiusszal kell megírnunk.

Hugo pár pillanatig szótlanul nézte őt, nyilván kellett neki egy kis idő, amíg feldolgozta a hírt, aztán elmosolyodott.

– Együtt kéne dolgoznotok? Neked és Scorpiusnak? – Most már szabályosan kacagott, aztán a fejét csóválta. – Akkor már mindent értek. Sok szerencsét. És remélem, nem gond, ha én a fotózást inkább külön intézem. Nem szeretnék a tűzvonalba kerülni.

– De most mit csináljak?

Rose ritkán érezte magát tanácstalannak, és még kevesebbszer fordult elő, hogy az öccsétől kérjen tanácsot. Egyrészt mert az a típus volt, aki megtalálja a megoldást a maga gondjaira, másrészt mert az öccse pedig az a fajta volt, aki kérés nélkül is észreveszi, ha valakinek gondja van, és rögtön segít neki.

Most azonban már úgy érezte, hogy minden józan esze elszállt, és nem maradt helyette semmi, csak egy nagy idegcsomó, amit valaki fél percenként jól megcsavarintott, hogy fájjon.

– Írjátok meg a cikket! – felelte Hugo, mintha az ilyen egyszerű lenne. – Rose, te vagy a főszerkesztő. Gyakorlatilag folyamatosan együtt dolgozol vele most már évek óta. A szerkesztőségen kívül pedig még közös óráitok is vannak, és prefektusokként is együtt kell működnötök egész évben. Lehet, hogy észre sem veszed, de így van. Ez is menni fog.

A boszorkány elgondolkozott, és döbbenten jött rá, hogy az öccsének igaza van. Észre sem vette, de annyi időt töltött Scorpiusszal az utóbbi években, amennyit csak kevesekkel. Persze nem önszántából, de attól még így állt a helyzet. És lehet, hogy folyamatosan vitatkoztak, és amint a fiú a közelébe került, a feszültség rögtön feljebb kúszott benne, de mégis mindig sikerült együtt dolgozniuk.

És ha ez ennyi ideig működött, akkor az a néhány óra sem jelenthet gondot, amennyi időbe a cikk megírása telik majd.

Rose vett egy mély levegőt, és bár még nem könnyebbült meg teljesen, a vállát nyomó terheket határozottan könnyebbnek érezte.

– Állófotókat szeretnék, minden jelöltről – szólt most már hivatalosabb hangon Hugóhoz, hiszen hiába az öccse, és hiába minden jó tanács, most akkor is a főszerkesztője. Mire öt perc alatt pontosan elmondta a fiúnak az elképzeléseit arról, milyen képeket is képzelt a cikk mellé, szinte a réginek érezte magát. Szinte.

Amikor Ben Cooterman megjelent a szerkesztőségben, hogy leadja a cikkét, valószínűleg nem számított a plusz feladatra, de ha a főszerkesztője megkérte valamire, akkor nem sok választása maradt. Úgyhogy Rose a kezébe nyomott egy üzenetet és a lelkére kötötte, hogy amilyen gyorsan csak tudja, adja át a fiúnak. Csak annyit kért tőle, hogy írja össze, szerinte kik a legesélyesebbek az iskolaelsőségre, és ugyanezt ő maga is megtette. Alig fél órán belül Ben már vissza is tért a válasszal. Scorpius ugyanolyan módszerrel rangsorolta a jelölteket, ahogy ő tette. Két oszlopba rendezte őket nemek szerint, és százalékos értékeket rendelt melléjük.

Rose legnagyobb meglepetésére a lányok listájának élén a saját nevét vette észre. Na nem az okozott meglepetést, hogy ő volt ott, mert kimondva-kimondatlanul mindenki tisztában volt vele, hogy neki van a legnagyobb esélye. De hogy ezt Scorpius is elismerte, az már egészen szokatlan volt. Rose érezte, hogy elégedetten elmosolyosodik. Persze nem azért, mert hízelgett neki a dolog, hanem mert ez azt jelentette, hogy a mardekáros legalább komolyan vette a feladatát.

A két listára nézve támadt egy ötlete, bár egyszerre érezte tökéletesnek és pocséknak. Valahogy mégis zsigerből úgy érezte, főszerkesztőként ezt meg kell lépnie. De ehhez nem volt elég kettejük véleménye.

Rose a következő két órát szavazócédulák gyártásával töltötte. Illetve a szavazócédula nem is volt jó kifejezés, hiszen az iskolaelsőkről nem a diákok döntöttek. Egyszerűen csak egy felmérést készítenek a diákok körében, hogy ők kit tartanak a legesélyesebbnek. Mindenki kap egy cédulát, amelyen megtalálja az egyes jelöltek nevét, nemek szerint két oszlopban. Semmi más dolga nincs a diákoknak, mint számozással rangsorolni őket.

Persze a rendszer ennyire nem volt egyszerű, legalább Rose számára még volt vele munka. Ugyanis nyilvánvalóan többet ér a hatodikosok szava, mint az elsősöké, akik nem ismerik annyira az esélyeket. Persze névtelen volt a felmérés, de mindenkinek rá kell írnia a cetlire az évfolyamát is, hogy ez kiderüljön. Minél régebb óta jár valaki a Roxfortba, arányaiban annál több pontot ért a szavazata.

Amint a papírok elkészültek, Rose nem pocsékolta az időt. Elment mind a négy házvezető tanárhoz, és megkérte őket, hogy töltessék ki a diákokkal.

Két nappal később meg is születtek az eredmények. Semmi meglepetés, pontosan azt gondolták a diákok is, amit Scorpius és ő is. Több mint kilencven százalék rangsorolta Scorpiust és Rose-t a két lista élére. De így legalább a felmérés is olyasmi volt, amiről írhattak, és jogosan hivatkozhat rá, ha majd megkérdezik a két kiemelt bekezdésről.

Rose már látta is a szeme a fő cikket, aminek két oldalt szánt a Roxforti Hírmondóban. Középen összefoglalják majd az általános tudnivalókat arról, hogyan is zajlik a döntés, esetleg még néhány tanárt is megkérdeznek róla. Ez alá következik a felmérés eredménye valamilyen látványos diagrammal, és egy közös fotóval, amin az összes prefektus látható lesz. Az interjúkat külön lehozzák majd a fő cikk után sorban, minden oldalon az adott ház jelöltjeivel készült interjúkkal.

A dupla oldal két szélén viszont valami olyasmit olvashatnak majd, amit soha azelőtt. Rose gyomrába visszatért az az idegcsomó, ami délelőtt Scorpius miatt már előbújt, de ezúttal sokkal könnyebb volt vele megbirkózni. Most ugyanis ő maga vállalta a kockázatot. És amikor féloldalas pillantást vetett Scorpius listájára, már majdnem biztos lett a dolgában. Lehet, hogy nem bírnak sokáig egy légtérben tartózkodni, de mindketten profik. Nem lesz gond.

Már épp azon gondolkozott, hogy kit kellene Scorpiusért küldenie, amikor a fiú belépett a szerkesztőségbe. Nem az egyenruhája volt rajta, nem is a kviddicsmeze, és Rose valamiért megdöbbenve jött rá, hogy a fiút alig látta uniformis nélkül. Most mindenesetre a fekete nadrághoz világoskék pólót viselt, ami kiemelte szürke szemét.

– Megkaptad a listát, igaz? – kérdezte Scorpius, aztán odahúzott egy széket Rose íróasztalához. Nem pont vele szembe, hanem az íróasztal rövidebbik oldalához, mintha ezzel is azt akarná sugallni, hogy ő nem tartozik a lány többi alárendeltje közé.

– Igen, megkaptam.

– És? Egyetértesz?

Rose bólintott. – És mindenki más is.

Scorpius önelégülten vigyorgott, és mielőtt megszólalhatott volna, a lány közbevágott. – Ki ne mondd!

A mardekáros felvonta a szemöldökét, és kérdőn nézett rá. – Mit gondolsz, mit akartam mondani?

– Valami olyasmit, hogy mindenki imád vagy hogy mindenki tudja, hogy te vagy a legjobb. De erre nincs időnk, arról nem is beszélve, hogy a gyomromnak sem tenne jót.

– Ha szépen megkérsz, az érzékeny gyomrodra tudok készíteni neked valamilyen jó kis bájitalt. Tudom, hogy neked kicsit tovább tartana, mint nekem, de nem akarom, hogy a rosszullét lassítson a cikk megírásában.

Rose vett egy nagyon mély lélegzetet, és magában elkezdte a mantrát, amit már rengetegszer alkalmazott Scorpius ellen. Nagyképű. Egoista. Nem tudta, miért, de ennek a két szónak párszori elismétlése számtalanszor megmentette már attól, hogy valami kemény átkot bocsásson a fiúra.

Hivatalos hangon folytatta, szeretett volna minél hamarabb túl lenni a beszélgetésen, mert tudta, hogy az elkövetkező egy-két hétben több időt is töltenek majd együtt, mint remélné.

– Az interjúkat együtt készítjük, minden jelöltet külön keresünk meg, egyesével beszélgetünk velük. Így nem áll fenn annak kockázata, hogy nem mernek a versenytársak előtt nyíltan beszélni. Persze ebbe mi is beletartozunk, de ezzel kénytelenek lesznek valahogy megküzdeni. A beosztást majd még megbeszéljük, de talán a hétvégék lennének a legalkalmasabbak, így nem zavarunk meg senkit a tanulásban. – Rose figyelmen kívül hagyta Scorpius gúnyos arckifejezését, amit az utolsó szavaknál vágott. – Viszont beleviszünk egy kis csavart a dologba, és elvárom, hogy komolyan vedd a feladatot. Ha nem tudod megtenni, inkább most szólj.

– És mi lenne a csavar? – kérdezte a mardekáros kíváncsian.

– A diákok szerint mi ketten vagyunk a legesélyesebbek a címre. Magunkról nyilván nem írhatunk, ez egyértelmű. De a két legesélyesebb jelöltet ki fogjuk emelni a cikkben. – Rose mutogatni kezdte egy üres papíron az elképzelését Scorpiusnak, aki erre közelebb húzta a székét és a papír fölé hajolt. A boszorkány persze csak elnagyolt téglalapokat rajzolt, hogy nagyjából látszódjon a felépítés, de így is lelkesen magyarázott. – Két oldalt lennének a kiemelt írások a két legesélyesebb jelöltről. A legtöbb esetben ez valami unalmas összefoglaló szokott lenni az érdemeikről, de idén itt jön a csavar. – Rose nagyot nyelt, mert tudta, hogy ez az utolsó alkalom, hogy meggondolja magát. Ha most kimondja, nincs visszaút. – Idén a két legesélyesebb jelölt ír egymásról.

Scorpius döbbentebb nem is lehetett volna. Rose elmosolyodott, mert már ezért az arckifejezésért megérte az egész, akármi lesz is a vége. A fiú higgadtan fogadta a cikket, amit róla írt, a közös feladat sem rázta meg nagyon, de most végre nem csak gúnyt látott sápadt arcán.

– Azt akarod, hogy én írjak rólad?

Rose bólintott. – De ne felejtsd el, hogy én pedig rólad írok.

Azzal lezártnak tekintette a beszélgetést. Scorpius kezébe lökte a vázlatot, amit a cikkről készített, mert ebbe írta bele azokat a fontos információkat, amelyeket a fiúnak tudnia kellett a cikk megírásához – például a karakterszámot. Aztán visszafordult a Ben által leadott pocsék cikkhez, amin épp dolgozott, és amivel még rengeteg dolga volt, ha valami lehozhatót akart kihozni belőle.

2. fejezet

Ki lesz az iskolaelső?

Kevés ennél szebb pillanat létezett Rose életében. Minden alkalommal, amikor kezébe fogta a frissen megjelent Roxforti Hírmondót, olyan elégedettség töltötte el, ami mindennél jobb volt. Még annál is jobb, amikor minden tantárgyból kiválót kapott. Érezte, ahogyan az ujjai között ott van a munkája gyümölcse: a finoman sercegő pergamenoldalak egymáshoz dörzsölődtek és a levegőben még ott lebegett a friss tinta illata. Ilyenkor teljesnek érezte az életét, mert tudta, hogy valami csodálatosat alkotott. Senki sem értette, hogy milyen érzés, amikor főszerkesztőként végigsimít a cikkeken, és boldog elégedettséggel nyugtázza az eredményt.

Sokan – köztük James és Fred, az unokatestvérei – egyszerűen képtelen voltak felfogni ezt. És bár ezt soha nem mondta volna el Jamesnek, gyanította, hogy számára olyan az újság szerkesztése, mint a fiúnak az éjszakai kalandok voltak. Mindig is helytelenítette ezeket a titkos túrákat, és soha nem vallotta volna be, de benne is megvolt az a beteges szenvedély valami iránt, ami Jamesben. Mindig is sejtette, hogy pontosan azért teszi, amit tesz, amiért ő az újságot szerkeszti: mert olyankor hevesebben vert a szíve, hogy szinte érezte, hogy a vér végigszáguld az erein, és mert a világ azokban a pillanatokban izgalmasnak és kihívásokkal telinek tűnt.

Rose pontosan tudta, hogy az iskola nagy része úgy gondolja, hiányzik belőle a szenvedély, de nem így volt. Egyszerűen csak más dobogtatta meg a szívét, mint a legtöbb diáknak.

Aznap pedig, ha ez lehetséges, még boldogabb volt, mint a Roxforti Hírmondó megjelenésekor bármikor. Két méterrel a föld fölött lebegett, mert ezúttal még egy dolgot beteljesíthetett: áldozott a bosszú oltárán.

A legtöbbször az újság utolsó oldalával kezdte az olvasást – ez egy olyan szokása volt, amire nem tudott racionális magyarázatot találni –, és onnan haladt tovább, egészen a címlapig. Minden cikket elolvasott, az összes sort végigbogarászta, és magában elraktározta a hasznos információkat, ha valami nem volt teljesen tökéletes – ha egy címet érdemesebb lett volna nagyobb betűmérettel szedni vagy ha egy fotót éppen kisebb méretben kellett volna leközölni. (Ilyen persze ritkán fordult elő, mert Hugo képei a legtöbbször aranyat értek.)

Ezúttal azonban Rose Weasley életében először kivételt tett. Az újság közepére lapozott, hogy megcsodálja legújabb remekművét.

És ott volt: Scorpius Malfoy képe, amit Hugo készített, és alatta a felirat: Már tudunk az igaz szerelméről

Rose az újság érdekében igyekezett visszafogni magát, mert eredetileg egy sokkal csípősebb cikket tervezett a kép mellé, mint ami végül bekerült. Természetesen maga írt Scorpiusról és a bájitalokról. Ehhez találta ki a képfeliratot is, mivel a cikk arról szólt, hogy a legkisebb Malfoynak nem lesz gondja a párkapcsolatokkal, mert legrosszabb esetben bevetheti szerelmi bájital-készítési tudományát. Így kötött ki végül a bájitaltan verseny eredménye a bulvár rovatban, amibe Rose még soha nem írt. De úgy érezte, ezért megérte feláldozni magát, bármennyire gyűlölte is a pletykákat. Tulajdonképpen jó írás volt, és külön büszkeséget érzett, amiért képes volt annyira visszafogni magát, hogy semmilyen igazán keményet ne írjon.

Alig várta, hogy a haragos Scorpius berontson a pincehelyiségbe, és felháborodottan tiltakozzon a cikk és a kép ellen. A percek azonban csak teltek és teltek, de a fiú csak nem akart megjelenni. Közeledett a reggeli, és Rose úgy tervezte, hogy oda már elégedetten, kárörvendő vigyorral az arcán mehet, de Scorpius még mindig váratott magára. Lehetséges, hogy nem kapta meg az újságot? De az lehetetlen, hiszen a szerkesztőség tagjaihoz már kora hajnalban eljuttatja a példányaikat.

Ekkor Hugo és két barátnője, Dahlia és Nara jelentek meg az ajtóban, mindannyiuk kezében ott volt egy példány a Roxforti Hírmondóból. Tehát megkapták, semmi kétség.

– Te meg mit csináltál? – kérdezte Nara, tőle szokatlanul merészen. Dahlia azonban cinkosan mosolygott, és Rose-ra kacsintott.

– Szerinted lehetne egy hasonlót írni Oliverről is?

Igen, Dahliának is megvolt a maga keresztje, és ironikus módon sok szempontból még hasonlított is az övéhez. A szőke mardekárosok átka. Mindenesetre Rose kételkedett benne, hogy Oliver lehet olyan szörnyű, mint Scorpius.

– Bár szerintem Olivernél valami más témát kellene választani, mert komolyan kétlem, hogy a kviddicsen kívül bármi más érdekelné – töprengett Dahlia.

– Legalább még egy dolog van, ami érdekli – jegyezte meg Hugo.

– Mi?

– Te – felelte a fiú, aztán Rose-ra nézett. Nem volt haragos, Hugótól távol állt a haragtartás, és mérgesnek is csak nagyon ritkán lehetett látni. – Mit gondoltál?

Rose ezt költői kérdésnek vette, és inkább nem válaszolt. Egyedül Hugo miatt volt némi bűntudata, amiért a csodás képét ilyen célokra használta fel. De a cél szentesítette az eszközt, és az eszköz ezúttal az öccse egyik fotója volt, így nem tehetett mást.

– Nincs szükségem kioktatásra.

A boszorkánynak most egyáltalán nem volt kedve erről cseverészni, csak Scorpius arcát akarta végre látni. Biztosan fortyog a dühtől.

– Lekéssük a reggelit, ha nem sietünk – Rose ezzel a vitát lezártnak tekintette, és öccsével meg a barátaival a nyomában elindult a nagyterem felé.

Amikor beléptek, az első, amit észrevett, most is az volt, hogy minden diák kezében ott lapult egy a Roxforti Hírmondóból. Normális körülmények között elmerült volna a látványban, és néhány másodpercig csak élvezte volna a látványt, és aztán percekig az arcokat figyelte volna olvasás közben. A tinédzserek a legtöbb esetben szerepet játszanak. Ott vannak például a mókamesterek, akiket a legtöbb esetben valamilyen trauma ért, és a viccelődéssel próbálják leplezni a fájdalmukat. Vagy ott voltak a menő diákok, akik bármit megtettek volna, hogy azok is maradjanak, és a legelső áldozat a személyiségük volt. Mugli könyvek tonnái szólnak erről, és bármennyire is jobbnak tartják magukat ennél bizonyos boszorkányok és varázslók, ez a helyzet bizony pontosan ilyen volt a varázzsal bírók között is.

Arra viszont csak nagyon kevesen ügyelnek, hogy olvasás közben mi tükröződik az arcukon. Ha nem koncentrálnak kifejezetten erre, akkor szinte lehetetlen feladat leplezni az első érzelmeket. Persze utána eljátszhatják a barátaik előtt, hogy bizonyos cikkeket viccesnek vagy unalmasnak találták, annak megfelelően, amit elvártak tőlük, még akkor is, ha valójában nem is igaz. De az első, a legelső reakció soha nem hazudott. Összeráncolt homlok, száj szegletében meglapuló mosolykezdemény, csillogó szempár. Ezeket nem lehetett elrejteni, akármilyen jól színészkedett is az illető. Pontosan ezért imádta Rose figyelni az első reakciókat. Ilyenkor mindenki nyitott könyv, amiből ő szabadon olvashat.

Most azonban csak egyetlen reakció érdekelte, de amikor a Mardekár asztala felé sandított, nem látta ott azt, akit keresett. Aztán már nem csak sandított, hanem kendőzetlenül bámult, de még így sem fedezte fel sehol a szőke fejet, amit keresett.

– Ti látjátok? – fordult Hugóékhoz már határozottan idegesen.

Természetesen nem kellett kimondania, kire gondol, Dahlia rögtön válaszolt.

– Nincs ott – rázta a fejét a lány.

Hugo sóhajtott.

– Menjünk inkább reggelizni.

Rose úgy érezte, egyetlen falatot sem tudna leerőltetni a torkán. Ahogy teltek a percek csak egyre dühösebb lett, és erre csak rátett egy lapáttal a sok kíváncsi tekintet. A teremben lévők próbáltak úgy tenni, mintha nem bámulnák, és csak futólag néznének rá, de nyilvánvaló volt, hogy mindenki a cikkről sustorog.

Hirtelen azonban minden nyak egyszerre fordult a nagyterem ajtaja felé. Rose még nem nézett oda, de abból, ahogyan megfagyott a levegő a helyiségben, pontosan tudta, ki lépett be. És igaza is lett. Scorpius állt ott, teljes valójában, a fekete talárjában, amin jól láthatóan ott díszelgett a zöld-ezüst kígyós címer.

Alig várta, hogy Scorpius dühös pillantása megtalálja az övét, és aztán mérgesen odacsörtessen hozzá, számon kérve rajta a cikket. De nem ez történt. A fiú tökéletesen figyelmen kívül hagyta az őt bámulókat, és a nyilvánvalóan szokatlan légkört. Közönyösen mosolygott, mint mindig, és laza léptekkel elindult a szokásos helyére.

Rose azt várta, hogy Scorpius magán kívül lesz a haragtól, de most kénytelen volt rájönni, hogy ő az, aki mindjárt felrobban a méregtől. Mielőtt azonban bármit is tehetett volna, egy üzenet jelent meg előtte az asztalon.

Már első pillantásra pontosan tudta, kitől jött az üzenet. Smaragdzöld, hosszúkás betűk egy pergamendarabon.

– McGalagony professzor? Vajon mit akarhat? – kérdezte döbbenten, és az idegességtől rögtön gombócot érzett a torkában.

A cikk az oka, csak az lehet. Az igazgatónő is olvasta, és most büntetést fog kapni, amiért nem megfelelő célokra használta fel a Roxforti Hírmondó hasábjait. Annak idején, amikor Rose kitalálta az újságot, aztán a tervekkel az igazgatónőhöz fordult, az volt az egyik feltétel, hogy komolyan veszi a munkáját. És egészen eddig így is volt. És persze most is komolyan veszi, de még maga előtt sem tagadhatta le, hogy egy pillanatra megingott.

Nagyot sóhajtott, és felemelkedett az asztaltól. Látta, hogy McGalagony ott reggelizik a tanárok asztalánál, és szeretett volna minél hamarabb túl lenni a dolgon.

Döbbenten látta azonban, hogy nem sokkal utána Scorpius is felállt a maga asztalánál. Igyekezett figyelmen kívül hagyni, és gyorsított. De a fiú nem váltott irányt sőt, mintha ő is szaporázta volna a lépteit. Nem lehetséges, hogy pont most akarja számon kérni, amit tett, ugye? Mert ha igen, akkor a legrosszabb időpontot választotta.

Nyelt egyet, de nem állt meg, hanem tovább lépkedett, amíg oda nem ért a tanárok asztalához.

– McGalagony professzor – szólalt meg, és mire kimondta, Scorpius is odaért, és megállt pontosan mellette.

– Mit akarsz itt? – Rose szája gyorsabban járt, mint az agya. Ha nem lett volna ilyen ideges minden miatt, végiggondolja, hogy megszólaljon-e, és természetesen nem tette volna.

– Én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért vagyok itt. De nem tudom a választ. – Scorpius olyan higgadt volt, hogy Rose legszívesebben felképelte volna. Minden egyes halk szavával Rose vérnyomása csak egyre magasabbra szökött.

– Hogyhogy nem tudod?

– McGalagony professzor hívott, ahogy feltételezem, téged is.

Rose látta a Scorpius szája szélén megjelenő nagyon apró, de azért gúnyos mosolyt. Ha McGalagony professzor mindkettőjüket hívatta, akkor csak a cikkről lehet szó. Lehetséges, hogy leváltják a főszerkesztői posztról? De hiszen ő alapította az újságot! Nem cserélhetik le csak úgy. Aztán egy még borzalmasabb gondolat furakodott az agyába: Mi van, ha Scorpius kerül a helyére?

McGalagony professzor nem szólt semmit, csak egyik szemöldökét felvonva nézett rájuk. Öreg volt már, de még mindig olyan szigorú, mint régen. A szülei és a többi családtag órákat meséltek a roxforti éveikről, és ebből pontosan tudta, milyen kemény volt már régen is az igazgatónő, amikor még nem ő volt az iskola vezetője. Ráadásul bátran szembenézett többször is Voldemorttal meg a halálfalóival. Most pedig ő áll vele szemben. Nem túl biztató gondolat.

– Az iskolaelsőségről lenne szó – mondta mindenféle bevezetés nélkül McGalagony professzor.

Rose azon nyomban kihúzta magát kissé. Kislány kora óta arra várt, hogy iskolaelső lehessen, mint az édesanyja. Kevés olyan dolog volt, amit jobban akart.

Az igazgatónő az izgatottságát észre sem véve folytatta.

– Cikket szeretnénk a lehetséges jelöltekről az utolsó számba, Ms. Weasley.

– Természetesen – bólintott Rose. Minden évben írtak az adott évi jelöltekről, és általában mindig az évfolyam egy vagy két tagja volt, aki a cikket írta, mert ők mégiscsak jobban ismerték a potenciális iskolaelsőket, mint azok, akik alattuk jártak. – Rögtön neki is kezdek a cikknek, és...

– Akkor interjúalanynak vagyok itt? – szólalt meg végül Scorpius.

– Interjúalanynak? – kérdezte Rose döbbenten.

– Mint a jövendőbeli iskolaelső. – Scorpius bólintása pillanatok alatt visszahozta a lány dühét.

– Ugye csak viccelsz? – McGalagony professzorról teljesen megfeledkezett. – Esélyed sincs.

– Nem kell jósnak lenni, hogy nyilvánvaló legyen, én leszek az iskolaelső. A legjobb tanuló vagyok az évfolyamon – Rose itt közbe akart szólni, de Scorpius folytatta, mintha észre sem vette volna, hogy tiltakozni akar –, prefektus, kviddicskapitány, Roxforti Hírmondó szerkesztőségi tag...

Úgy sorolta, mintha abba sem akarná hagyni. Rose azt hitte, ennél már nem lehet rosszabb, de tévedett, mert a fiú még egy utolsó pontot odabiggyesztett a lista végére.

– És mint ahogy olyan kedvesen rámutattál, a legjobb bájitalmester az iskolában.

A mardekáros már nem is rejtegette a sunyi mosolyát, a szemében pedig ott csillogott a kihívás, és a kimondatlanul maradt kérdés: Na, erre vajon mit válaszolsz?

Rose ezt utálta a legjobban: amikor a saját fegyverét fordították ellene. És bármilyen borzasztó is volt elismerni, Scorpius ennek tényleg nagymestere volt.

McGalagony professzor megköszörülte a torkát, és Rose csak most döbbent rá, hogy ennek az egész megalázó párbeszédnek az igazgatónő is tanúja volt, ráadásul néhány tanár fürkésző pillantása is arra engedett következtetni, hogy minden szót pontosan hallottak.

– Természetesen nincsen szó interjúról, Mr. Malfoy. Amíg nincsenek meg az iskolaelsők, nincs interjúalany – nézett a boszorkány szigorúan Scorpiusra.

– Összefoglaló cikk, mint az eddigi években is. Világos – bólintott Rose.

– Igen, ahogy mondja, Ms. Weasley. Pont, mint az előző években. – McGalagony professzor előbb az egyikükre, majd a másikukra irányította a pillantását. – Maguk ketten írják.

Sziasztok! Ígértem, hogy megírom Rose történetét, ami az Egy Dursley Roxfortban és az Egy végzős Dursley Roxfortban között játszódik időben. Hát íme, itt van:

SZERELEMBEN, HÁBORÚBAN

1. fejezet

Főszerkesztő asszony

– Mi az, hogy az olyan kitalált lények, mint a furpantyú? – rázta dühösen Rose a kezében tartott pergament. – Kitalált lény? Már két hónapja megjelent Luna Lovegood tanulmánya, amely bebizonyította a furpantyúk létezését! Újságíró vagy! Merlinre, tisztában kellene lenned az ilyen dolgokkal!

Rose látta, hogy a lány, a hugrabugos Heather Poultney fülét-farkát behúzta, és bűntudatosan vonult félre a pergamennel, hogy újrakezdje a cikkét. Rose rosszul érezhette volna magát amiatt, hogy megbántotta a lányt, de nem érezte. Azért voltak ott, hogy minőségi újságot készítsenek, és a leggyengébb láncszemnek is erősen kellett küzdenie, hogy a legjobb formáját hozza. Nem engedhették meg maguknak, hogy a legapróbb pontatlanságot ejtsék.

Heather még új volt, abban az évben kezdett el a Roxforti Hírmondónál dolgozni. Ő az egyik, aki az utánpótlást jelenti majd, ha ő elvégzi a Roxfortot. A rövid, barna hajú, kissé pattanásos lány még csak másodikos volt, azaz Rose távozása után még négy évet tölthet el az iskolaújságnál. Ő akkor már nem lesz itt, hogy felügyelje, tehát most kell megtanítania neki, amit lehet.

Rose újabb cikket kezdett el olvasni, de ebben sem jutott sokáig.

– Stewart! Már megint? A helyesírásod szörnyű, csak az első sorban négy hibát találtam!

Stewart, aki Rose évfolyamán tanult, így őt is csak ez a tanév választotta el attól, hogy végre végzős legyen, a fejét csóválva sétált oda a főszerkesztőhöz.

– Pedig ezt most háromszor átnéztem! Azt hittem, tökéletes lett!

– Hát, azt javaslom, máskor nézd át negyedszerre, és a biztonság kedvéért ötödszörre is.

Ekkor ismerős arcok jelentek meg az ajtóban, bár mivel Rose mindenkit ismert a Roxfortban – valószínűleg a legtöbben megrémültek volna, ha tudják, hogy Rose pontosan tudja, kit hogy hívnak, melyik házban van, hányadikos és mikor született –, de ezeket az arcokat jobban ismerte, mint a többit.

– Dahlia, azt mondtad, mára befejezed a cikket – mondta köszönés nélkül egyiküknek, és közben az addig engedélyezett cikkeket rendezte sorba a tördeléshez.

– Már csak néhány sor hiányzik.

– A hangsúly azon van, hogy hiányzik. Nem szoktál késni.

Jobban megnézte a lány arcát. Gyönyörű volt, mint mindig, szőke haja még a pince sötétjében is tündökölt. A legtöbben valószínűleg nem vették volna észre a szeme alatti karikákat, de neki feltűnt, végtére is oknyomozó riporter volt. Ha nem tudta volna, hogy James már nem jár a Roxfortba, azt hitte volna, hogy azok ketten már megint éjszakai túrára indultak.

– Még ma leadom – biztosította róla Dahlia, és Rose látta, hogy próbálja figyelmen kívül hagyni az őt bámuló hímneműeket a helyiségben.

– Rendben – sóhajtotta, aztán a lány mellett álló öccséhez fordult. – A képek?

– Minden megvan. Bár arra gondoltam, hogy használhatnánk egy másik fotót a bájitalos cikkhez. – Hugo a többiekhez képest mindig nyugodtan sétált oda Rose-hoz, és ez nem csak azért volt, mert történetesen az öccse, és nem is azért, mert annyira el van telve magától, hogy azt hiszi, minden, amit csinál tökéletes. Egyszerűen tudta kezelni őt. Hugo ilyen hatással volt az emberekre. Ha ő valakit meg akart nyugtatni, megtette. Csak így. Épp ezért nem volt oka aggodalomra. – Nézd! – nyújtotta végül felé a képet, amiről beszélt.

Bájitaltanból versenyt rendeztek egy hete, és nem is volt kérdés, hogy tudósítanak róla. Rose már most utálta, mert nem elég, hogy a versenyt Scorpius nyerte, még a cikk megírását is ő vállalta korábban. És amikor megnyerte sem hagyta lebeszélni magát erről a szándékáról, mert állította, hogy „elég jó újságíró ahhoz, hogy objektív tudjon maradni, akkor is, ha érintett a témában”.

Hugóval abban állapodtak meg, hogy csak a szokásos fotókat készíti. A nyertes az oklevéllel és egy kép a megnyitóról. Egyik sem túl izgalmas, de nem is kellett annak lennie. A bájitaltan verseny a legtöbb embert az iskolában hidegen hagyta, ezek a fotók elég informatívak lettek volna, hogy a tanárok elégedettek legyenek, a diákok pedig úgyis átlapozzák.

Hugo azonban valami egészen más képet tolt az orra elé. Rose-nak a szava is elállt. Újra és újra rácsodálkozott, milyen tehetséges az öccse, pedig már évek óta válogatja a fotóit az újsághoz, ráadásul a családi albumokban is mindig az ő képei vannak, és azokat is átlapozzák minden családi ünnepen.

– Ezt hogy csináltad? – kérdezte Rose, miközben valamilyen megmagyarázhatatlan okból képtelen volt elszakítani a pillantását a képtől. Amikor végül sikerült, Hugo bizonytalan arccal nézett rá és megvonta a vállát.

– Ez sokkal jobb, mint amire számítottam – mosolygott biztatóan Rose. A kérdés eldöntetett.

Dahlia és az öccse ezután elmentek, és csak remélni tudta, hogy a lány a cikkét akarja befejezni. A pillantása visszasiklott a fényképre, amit Hugo az előbb hozott.

A képen Scorpius állt egy üst fölött. Ez önmagában még nem lett volna olyan megdöbbentő látvány, legalább milliószor látta már, ahogyan a fiú bájitaltanon dolgozott. De az arcát soha nem nézte meg jobban. És Hugo pontosan ezt hozta most el neki: Scorpius arckifejezését, amikor az üstben fortyogó bájitalt kavargatja. És még ennél sokkal többet.

Rose mindig dühös volt, ha a fiú valamiben jobbnak bizonyult nála. Ez nem fordult elő túl gyakran, de bármilyen nehezére is esett elismerni, tisztában volt vele, hogy bájitaltanból messze előtte jár. Eddig képtelen volt megérteni, hogy ez hogy lehetséges. Órákat görnyedt a bájitaltan könyvük felett, amikor csak tehette, gyakorolt, minden hozzávalót pontosan kimért, csak tökéletesen friss alapanyagokat használt. Mégsem lett soha olyan tökéletes semmi az ő üstjében, mint a fiúéban. Egyszer még fel is merült benne, hogy az üstjével lehet a baj, de amikor lecserélte sem változott semmi.

De most, ahogy Scorpius arcát nézte, hirtelen megvilágosodott. A fiú szereti ezt! Mindig játssza az érdektelent, amikor szóba kerül a dolog, és úgy tesz, mintha csak azt élvezné, hogy jobb lehet nála, de ezután már nem tudja letagadni. Csak úgy süt róla a lelkesedés: a szeme csillog, az arca teljesen kisimult, még egy apró mosoly is ott lapul a szája sarkában.

Rose elgondolkozott, és rájött, hogy még soha nem látta a fiút szívből mosolyogni a hat év alatt, amióta ismerte. Persze, sokszor mosolygott, de a legtöbbször gúnyosan, nem igazából. De most! Van valami, amit Scorpius szenvedélyesen szeret a kviddicsen kívül!

A gondolat meglehetősen zavarba ejtő volt, ezért Rose gyorsan félretette a fotót, és ráfirkantotta a teendői listájára, hogy engedélyeztesse a képet a fiúval. Különösen ügyelt rá, hogy a Roxforti Hírmondó senkiről ne hozzon le úgy fotót, hogy az érintett előtte nem bólintott rá. Így megelőzhették a panaszáradatot, ami minden bizonnyal a pattanásos orroktól a kibuggyanó hurkákon át a kopasz foltokig tartott volna.

Újabb cikket húzott maga elé, felkészülve, hogy minden egyes hibát kiszúrjon. Anélkül, hogy észrevette volna, a szájához emelte a tolla végét, és rágcsálni kezdte. Rossz szokása volt ez, idejét sem tudta már, mióta csinálta. Egyszerűen a részévé vált, mint másnak a haja csavargatása vagy a körme rágása. Gyakrabban kellett cserélnie a pennáit, mint másoknak, de mivel a hegyes végüket is gyorsan koptatta, ez tulajdonképpen nem is volt olyan nagy kár. És mindig úgy gondolta, vannak rosszabb szokások is.

Egy ötödikes lány cikke feküdt előtte, aki már nem számított kezdőnek. Tulajdonképpen egészen jó cikkeket írt, és Rose esélyesnek is tartotta, hogy átvegye a megüresedő főszerkesztői posztot, ha ő már nem lesz a Roxfortban. De mégis mindig hiányzott a cikkeiből valami apróság. Egészen jók voltak az írásai, nem tökéletesek.

Rose a sorokat olvasta.

Minden egyes varázslónak és boszorkánynak tisztában kellene lennie vele...

Ő most már nagyon is tisztában van vele, hogy Scorpius szereti a bájitaltant.

Tovább olvasott.

Az alapvető védőbűbájok ismerete mellett fontos lehet ismerni néhány ellenmérget arra az esetre...

Rose fejében hirtelen felbukkant egy régi emlék. Bájitaltan, még másodikban. A bódítószérumra való ellenmérget kellett előállítaniuk, az egész terem szorgosan dolgozott: aprítottak, szeleteltek, nyomkodtak, öntöttek, kevertek. A teremben kesernyés gőz terjengett mindenfelé, Scorpius pedig teljesen nyugodtan ücsörgött, és találomra mindenféléket beledobált az üstjébe. Rose pontosan látta, hogy nem azok a hozzávalók voltak előkészítve az asztalán, amelyek az ellenméreghez kellettek. Az óra végén kíváncsian figyelte, ahogy Corner professzor a fiúhoz sétált, és valami teljesen mást talált az üstben.

– Mi ez? – kérdezte Corner professzor, és kíváncsian méregette az üst tartalmát. – A színe alapján semmiképpen sem az ellenméreg.

Scorpius megcsóválta a fejét.

– Nem, nem az.

– Akkor mi?

A fiú megvonta a vállát.

– Nem tudom.

Teljesen közönyösen mondta ezt, és Rose-t elképesztette ez az arrogancia, pedig addigra már pontosan tisztában volt vele, milyen is a legkisebb Malfoy. De mégis! Ilyen szinten semmibe venni a feladatot és a tanár utasítását! Csak egy mardekáros csinálhat ilyet.

– És mégis mit tenne, Mr. Malfoy, ha mondjuk – Corner professzor körbenézett, aztán a fiú egyik barátja, Benedict felé intett – őt kellene megmentenie?

– A bódító bájital nem halálos. Kialussza – vonta meg a vállát.

A tanáron látszott, hogy már ő sem olyan nyugodt, mint néhány perce.

– Tegyük fel, hogy veszélyben vannak, és menekülniük kell. A barátja pedig képtelen talpra állni, mert alig van magánál.

– Arra van a bezoár – jelentette ki higgadtan Scorpius, aztán visszafordult az üstjéhez, és többet nem is nézett Corner professzor felé.

Most, hogy Rose felidézte magában az emléket, rájött, hogy akkor annyira lekötötte, hogy felháborodjon a fiú viselkedésén, hogy három nagyon fontos kérdést nem tett fel magának. Egy: Honnan tudta Scorpius, hogy egyáltalán mi az a bezoár, ha annyira hidegen hagyja a bájitaltan? Kettő: Egyáltalán miért fáradt bármilyen bájitallal, ha úgyis tudta, hogy a bezoárral képes kivágni magát? És végül: Hogy lehet, hogy recept nélkül, látszólag összevissza dobálta a hozzávalókat az üstjébe, és az üst nem hogy nem robbant fel, hanem bájitalnak tűnő végeredmény született?

Rose ekkor rájött, hogy Scorpius megint elterelte a figyelmét a cikkről. Úgy, hogy ott sem volt. Mérgesen húzta közelebb a pergament, hogy megint beletemetkezzen, ezúttal már odafigyelve, amikor hirtelen a helyiség ajtajában megjelent, akire gondolt. Így jár, aki falra festi a hippogriffet! – gondolta keserűen.

Nagyot sóhajtott, és próbált felkészülni arra, ami az elkövetkező néhány percben rá várt. Mint mindig, most sem sikerült.

– Meghoztam – dobott le egy pergament Scorpius az asztalra, mintha valami félelmetes kegyben részesítette volna.

– Büszke vagyok rád, csak egy teljes nap késéssel.

– A jó munkához idő kell – mosolygott önelégülten a fiú.

– Nagyon biztos vagy magadban. – Rose már fente a pennáját, hogy hibát vadászhasson a cikkben.

– Első kézből szereztem az információimat.

Scorpius ezt olyan furcsa hangon mondta, hogy a lány nem bírta ki, és belenézett a cikkbe, pedig a fiú még ott állt vele szemben. Aztán elkerekedett a szeme.

– Te interjút készítettél... magaddal? – Ha Rose nem látja a saját szemével, el se hiszi.

Scorpius közönyös vállrándítással válaszolt. – Ha egyszer én győztem.

Rose mélyen beszívta a levegőt, mert legszívesebben ráordított volna, de tudta, hogy bármilyen dühös is, ezt nem teheti. Ő a főszerkesztő, a fiú pedig – akármilyen idegesítő is – tulajdonképpen az egyik alárendeltje. Amikor megnyugodott annyira, hogy ne csak üvöltés jöjjön ki a torkán, megszólalt:

– Megkérhettél volna valaki mást. Persze lehet, hogy számodra a kérni szó teljesen ismeretlen.

– Ó, nagyon is szeretek kívánságokat teljesíteni, ha a megfelelő ember kéri. Kettőnk közül te vagy az, aki mindenkinek parancsolgatni akar.

Rose felháborodottan pattant fel a székéből. Nem akart felfelé bámulni a fiúra, a nyakát nyújtogatva, miközben épp vitatkoznak. Sajnos rá kellett jönnie, hogy bár a magasságkülönbség lényegesen csökkent, így is számottevő volt. Scorpius legalább egy fejjel magasabb volt nála, szóval még így is jócskán felfelé kellett néznie. Hogy ezt a különbséget valamiképpen palástolja, Rose két kezével az asztalnak támaszkodott, mintha csak ez okozná a centibeli eltérést.

Scorpius ajkán Rose nyilvánvaló érzelemnyilvánítására kéretlen mosoly jelent meg, a leggonoszabb fajtából. Rettenetesen élvezte, hogy megint sikerült felidegesítenie. De még ez sem volt elég neki.

– Ugyan kit kértem volna? Téged? – Ezt olyan lenéző hangsúllyal kérdezte, mintha el sem tudna képzelni megalázóbb dolgot, mint hogy Rose készít vele interjút. – Vagy valamelyik tehetségtelen rabszolgád? – Scorpius az egyik sarok felé intett, ahol Stewart éppen egy helyesírási szabályzatot böngészett. – Kösz, nem.

Azzal megfordult, és laza, egyenletes léptekkel kisétált a pincehelyiségből, Rose még utánakiáltani sem tudott, mert már el is tűnt. A lány olyan dühös volt, hogy fel tudott volna robbanni. Rögtön el is határozta, hogy minden apró hibát megkeres Scorpius cikkében, ha kell, a teljes szöveget aláhúzza. Legnagyobb bosszúságára azonban a cikk egészen jó volt. Jobban mondva tökéletes. Kellően informatív, mégis szórakoztató, helyenként kifejezetten vicces. Olyan cikk volt, amit megfelel a tanároknak, mégis elolvassák, sőt élvezik a diákok is.

Rose már épp készült volna magába roskadni, hogy megint ő veszített, amikor meglátta Hugo képét a kupac tetején. Nem engedélyeztette Scorpiusszal!

Ajka hirtelen gonosz vigyorra húzódott, ahogyan körvonalazódni kezdett a fejében a terv. Elégedetten nyúlt a pennájáért. Ha harc, hát legyen harc!