03
júl
A beosztás - Hugo szemszög
A beosztás - Hugo szemszög
Hugo már azóta várta ezt a napot,
hogy ki tudta mondani: Roxfort. Most azonban, ahogy ott állt a
Roxfort nagytermében, minden annyira másnak tűnt, mint ahogyan
elképzelte. Az ég élethűbb volt a plafonon, az asztalok
hosszabbak, a tömeg nagyobb, az illatok, a fények, az érzések...
Legszívesebben fürdőzött volna az egészben, és hosszú órákig
nem is mozdult volna, amíg minden egyes négyzetcentimétert meg nem
örökít. Kattintott is néhányat a gépével, de nem volt ideje
elmerülni a fotózásban, és döbbenten kellett rájönnie, hogy
izgul. Nem túlságosan, de azért mégis.
Rengeteg ismerős arcot látott, nem
csak a diákok, de a tanárok között is. A sorokat Potterek és
Weasleyk töltötték fel, és a felnőttek közül sokan olyanok
voltak számára, mintha csak a nénikéi és bácsikái lettek
volna. Akik pedig nem, azokat vagy a szüleitől vagy a már
Roxfortba járó rokonaitól hallott történetekből ismerte nagyon
jól.
Semmi sem lephette meg, mégis az egész
annyira más volt és új, magával ragadó. Aztán meglátta a
Teszlek Süveget is, amiről már szintén rengeteget hallott. Alig
várta, hogy meghallgassa az énekét, és a várakozás nem is
tartott sokáig, mert a kalap rázendített:
Gondolom, már kíváncsi vagy,
ki lehetek én,
de megtudhatod, ha idefigyelsz,
roppant könnyedén.
Kalap vagyok, nem kétséges,
még ha kicsit kopott is,
de túléltem már egyet s mást:
tüzet, vizet, gonoszt is.
Több háború hőse volt már
karimám alatt,
s én voltam, ki mindig tudta,
mit rejt az az agy.
Teszlek Süveg, ez a nevem,
nem titok többé.
Jól vigyázz, mert próbám előtt
nem válhatsz köddé!
Vegyél fel, és engedd meg,
hogy beléd pillantsak,
s rögtön tudni fogod,
hová való vagy!
Ha bátor vagy, és hősies,
Godric vezet majd,
Griffendél a te házad,
szíved oda hajt.
Ha ravasz vagy és agyafúrt,
a Mardekárban a helyed,
Malazár, a kígyónyelvű
tanait ott megleled.
Bölcsesség és tudásvágy
építik a világot,
Hedvig a te vezetőd,
Hollóhát a te álmod.
Szorgalom és szeretet,
békesség és igazság,
Hugrabugos társaid,
Helgával már várnak rád.
Bárhová is osztalak,
nem kell megijedj.
A négy ház nem ellenség,
a Roxfort a tied.
Mindent tudott már a roxforti
házakról, és az utolsó sorok mosolygásra késztették. Bár az
ellenség talán erős szó, de ahogyan James a Mardekárt emlegette,
Hugo biztos volt benne, hogy nem akkora a béke a házak között,
mint azt a dal sugallja. De nem igazán érdekelte ez sem. Ő
pontosan tudta, hogy melyik házba fog kerülni, születése óta nem
is volt kérdés. Elég volt a tükörbe néznie, a vörös hajára
meg a túl gyakran piruló arcára, még a saját teste is a
Griffendél színeit viselte. Családi örökség, még Rose is oda
került, pedig nála várták leginkább, hogy nem a családi házban,
hanem a Hollóhátban kössön ki.
A Griffendél asztala felé pillantva
látta is, hogy Rose biztatóan mosolyog, James pedig a hüvelykujjait
feltartva csápol.
Neville közben már szólította is az
első diákot, Hugo pedig viszonylag nyugodtan várta, hogy a
többieket beosszák. Tudta, hogy ő az utolsók között lesz, akik
valamelyik házba kerülnek, a W mindig a névsor végén volt.
Hugo oldalra sandított és észrevette,
hogy Dahlia, aki mellette állt, szinte remegett az idegességtől.
Furcsa volt ilyennek látni. Nem régóta ismerte a lányt, de
magabiztosnak tűnt, amikor találkoztak, és aki vissza mert vágni
Jamesnek, annak biztosan volt vér a pucájában. Most azonban
bizonytalan volt, és Hugo tökéletesen átérezte a helyzetét. Még
ő is izgult egy kicsikét, el sem tudta képzelni, milyen lehet
Liának, akinek minden új. Legszívesebben odanyúlt volna, hogy
megfogja a kezét és megpróbálja megnyugtatni, de épp mire meg
merte volna tenni, meghallotta a lány nevét.
– Dursley, Dahlia
Lia – mikor jutott eszébe ez a
becenév? – a szék felé lépkedett, aztán Neville a fejére
tette a süveget. Nem volt sokáig rajta, mégis minden másodperc
egy örökkévalóságnak tűnt, amíg meg nem hallották a kiáltást:
– HOLLÓHÁT!
Hugo hirtelen pánikot érzett, amikor
meghallotta a süveg döntését. A szíve hevesebben kezdett
dobogni, szinte a torkában érezte, és először volt rosszul a
beosztási ceremónián, miközben a többiek már percek óta
szorongtak körülötte. Csak ekkor jött rá, hogy valamiért
biztosra vette, hogy Dahlia a Griffendélbe kerül. Vele együtt.
Bátorság csillogott a szemében, már akkor látta ezt, amikor
először találkoztak. Hogy lehet, hogy nem a Griffendélbe került?
Lia félve nézett felé, a szemében
sajnálatot, bizonytalanságot és pánikot látott. Hugo emlékezett,
hogy Lily folyamatosan a Griffendéllel tömte a lány a fejét, és
azt is elmesélték neki, hogy szinte mindenki oroszlán volt a
családból. Nyilván ő is azt hitte, hogy egy házba kerülnek, és
nem lesz egyedül.
Gyorsan küldött felé egy megnyugtató
mosolyt, mert nem tetszett neki, hogy ennyire elkeseredettnek tűnik.
A beosztáskor boldognak kellene lennie, nem igaz? A házad a második
családod!
Teljesen megfeledkezett a névsorról,
és helyette Liát nézte, ahogyan a Hollóhát asztalához sétált.
Tapsoltak neki, aztán többen üdvözölték és kezet nyújtottak
neki, de a mosolya nem tűnt valódinak. Egyedül volt a tömegben.
Hugo felemelte a fényképezőgépet, mert nem bírta megállni, hogy
ne készítsen róla egy képet, még akkor is, ha szomorú volt. És
így legalább kordában tudta tartani a késztetést is, hogy
odamenjen meg megvigasztalja.
Csak nézte Liát, és kattogott az
agya. Eszébe jutottak a képek, amiket a Roxfort Expresszen látott
maga előtt. Hogy együtt élnek át minden kalandot, együtt
görnyednek majd a házi feladatok és hosszú pergamennyi beadandók
fölött. Hirtelen mindez elhalványult, mert rossz házba osztották.
Szinte észre sem vette, hogy Lilyt
szólították, de mivel Lia testtartása megváltozott, és remény
csillant a szemében, még időben nézte meg, kit oszt be éppen a
süveg. Lélek nélkül kattintott néhány képet unokatestvére
beosztásáról is. Tudta, hogy az ő beosztása gyors lesz. És
valóban, Lilyt pillanatok a Griffendélbe tette a süveg, ahogy arra
mindenki számított.
Dahlia szemében megint elhalványult a
remény, és bár talán észre sem vette, de az egész testtartása
megváltozott. Összehúzta magát, és a háta kissé meggörnyedt,
ahogy próbált beolvadni a többi Hollóhátos közé, és úgy
tenni, mintha nem érezné magát magányosnak az asztalnál.
– Weasley, Hugo – hallotta meg a
saját nevét a fiú, és gondolkozás nélkül, szinte tudattalanul
sétált oda a süveghez.
Halk sutyorgás kezdődött, amire fel
volt készülve. Tudta, hogy a szülei miatt erre számítania kell,
de még soha nem hagyta ennyire hidegen, mint most. Neville a fejére
tette a süveget, és azon nyomban meghallotta valahol az elméjében
a hangot.
– Á, egy újabb Weasley! Ez nem lesz
nehéz döntés.
Hugo fejében újra megjelentek a képek
a meg nem élt kalandokról: Liával sétál a parkban, kölcsönadja
neki a pennáját mágiatörténeten, amin szinte már mindketten
elaludtak unalmukban, együtt szurkolnak a kviddicsmeccsen... De
legnagyobb döbbenetére valami megváltozott. Már nem a Griffendél
színeiben voltak és nem az oroszlános címer díszítette a
talárjaikat. Hirtelen minden kék és bronz lett, és egy sas repült
át a tiszta, szikrázó égen.
Meglepő békesség öntötte el, és
ez az érzés mosolyt csalt az ajkára. Lia felé fordult, aki
érdeklődőn, és mintha kissé mérgesen nézte volna.
– Hm... Mégiscsak érhetnek
meglepetések – szólalt meg újra a Süveg, aztán további
megjegyzés nélkül felkiáltott. – HOLLÓHÁT!
This entry was posted
on 2013. július 3., szerda
at szerda, július 03, 2013
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban (extrák)
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
