36. fejezet
A titokra fény derül
– Hát, ez jó móka volt – mondta
James elégedetten, amikor vége lett a Párbaj Szakkörnek. Bár nem
sikerült inkarnálódott – ezt a szót Dahlia most tanulta –
patrónust előidéznie, csak füstöt, ez cseppet sem zavarta.
Jó negyed óráig várniuk kellett,
mire az összes diák elszivárgott – azok is, akik autogramot
akartak kérni Rontól és Harrytől. James közben még gyakorolta a
patrónus előidézését – Dahlia látta rajta, hogy tényleg
nagyon szeretné megidézni a saját patrónusát, és abból az
eltökéltségből, ami James szemében tükröződött, arra
következtetett, hogy előbb vagy utóbb sikerülni is fog neki. Rose
közben mindenféle észrevételt tett a fiú pálcatartásáról,
és csak akkor hagyta abba, amikor James mérgesen ránézett és
közölte, hogy bármit képzel is Rose, még mindig ő az idősebb,
és ne akarja, hogy bebizonyítsa, hogy ismer olyan varázslatokat,
amelyeket a lány nem.
Végül aztán Dahlia, Nara és Tiff
kivételével tényleg csak a Potter és a Weasley gyerekek maradtak.
Még így is egy kisebb osztály lehettek volna, már ami a számukat
illeti.
Ekkor aztán Harry és Ron elkezdték
kiosztani a csomagokat, amiket rájuk bíztak. Ez eltartott egy
darabig, és Dahlia már épp készült félrevonulni Narával,
amikor kiderült, hogy Ginny neki is küldött csomagot. Még le se
győzte a csodálkozását, amikor egy Hermione csomag is a kezében
landolt.
Dahlia kérdő pillantással nézett
Hugóra, mire az csak megvonta a vállát.
– Lehet, hogy megírtam neki, hogy te
nem szoktál csomagot kapni.
A lány mindenesetre nagyon örült a
csomagoknak, és Narával együtt nyitogatni kezdték, hogy lássák,
hogy mindenféle édességet kapott. Na persze a M.A.J.O.M. kitűzőjén
kívül, ami tényleg ott volt, ahogy Ron ígérte. De Dahliát egy
csöppet sem zavarta, már így is különcnek érezte magát a
származása meg a rokonsága miatt, úgyhogy kérdés nélkül a
talárjára tűzte.
– Már te is? – horkantott James,
amikor meglátta a lány talárját.
– Nincs azzal semmi gond, ha valami
jó mellett is kiáll – szólalt meg mellette Loo. – A manók
jogai...
– Nincs bajom a manók jogaival,
Siport is megkérdezheted, imád engem. De majom?
– Ez az ő döntése.
Loo szavaira Dahliának hirtelen megint
eszébe jutott a korábbi álma. Andresila szerint döntést kell
hoznia. De fogalma sem volt, hogy miben. És még mindig nem sikerült
kideríteniük, ki ő egyáltalán.
Aztán ahogy meghallotta Harry hangját,
döntésre jutott. Legalábbis ebben.
– Ha választ keresnél valamire, de
a könyvtárban nem találnád, hol kutatnál tovább? – kérdezte
Ronéktól, amikor odaért hozzájuk.
– Hát, én alapból nem a
könyvtárban kezdeném – nevetett Hugo édesapja. – Megkérdezném
Hermionét. Ne mondd meg neki, hogy ezt mondtam.
Mindhárman nevettek, aztán Harry
sokkal komolyabban méregette őt, mint azt Dahlia szerette volna. Az
egy dolog, hogy tanácsot kér tőlük, de nem akarta elmondani, hogy
mire keresi a választ.
– De azért egyszer mi is kutattunk a
könyvtárban, emlékszel, Harry? – kérdezte szinte nosztalgikus
hangon Ron. – Hónapokig görnyedtünk öreg pergamenek fölött.
– És nem találtunk semmit –
bólintott. – Még a tiltott részlegben sem.
– A tiltott részlegben? – csillant
fel Dahlia szeme. Hallott már róla, hogy van a könyvtárnak egy
lezárt része, de egészen eddig nem jutott eszébe, hogy ott is
kutathatnak. Csak nagyon ritkán engedtek be diákokat. – Hogy
kaptatok engedélyt?
– Igazából nem kaptunk.
– Szóval betörtetek?
Dahlia csodálkozására Harry
elmosolyodott.
– Csak én. És nem ez volt az utolsó
alkalom. – A lánynak most már eszébe jutott, hogy mit meséltek
neki a Gringotts-ról. Harryék oda is betörtek, pedig az sokkal
nagyobb szabályszegés volt, mint az, hogy pár diák belóg a
könyvtárba. Még akkor is, ha a tiltott részlegre.
Hirtelen James jelent meg.
– Mintha valami betörést hallottam
volna? Hová kell betörni?
Harry megpróbált szigorúan nézni a
fiúra, de Dahlia látta a mosoly árnyékát az arcán.
– Sehová.
– Ti tudjátok. Pedig szépen mutatna
a kihágásaim listáján, nem?
Harry és Ron még egy fél óráig
maradtak, de Dahlia már nem tudott odafigyelni arra, hogy miről
beszélgettek. Csak a tiltott részegre tudott gondolni. Így amikor
elindultak vissza szobáikba, megragadta James karját, és
berántotta egy falmélyedésbe.
– Segítened kell.
James csibészesen vigyorgott.
– Szabad tudnom, miben?
– Be kell törnünk valahová.
A fiú szeme kíváncsian felcsillant.
– Akkor mégis bővülhet a listám.
Hová megyünk?
– A könyvtárba. – Amikor James
mosolya kezdett leolvadni, Dahlia még hozzátette: – A tiltott
részlegbe.
A fiú lelkesedése erre nyomban
visszatért, és közölte, hogy fél óra múlva érte megy a
Hollóhát toronyhoz. Még magához kellett vennie ugyanis a Tekergők
térképét. Naráéknak nem szólt, mert tudta, hogy elleneznék a
dolgot, vagy legjobb esetben is velük akarnának menni, és négyen
már tényleg túl nagy feltűnést keltettek volna.
A könyvtárban hihetetlen sötét
volt, csak az ablakokon szökött be némi holdfény. De ez persze
nem jelentett problémát, James egyetlen suttogására még nagyobb
világosság gyúlt a pálcája végén, mint előtte volt. Az egész
helyiség valahogy sokkal kísértetiesebb volt, mint nappal. Nappal
csak a könyvek voltak és a tudás, meg a többi diák. Most minden
üres volt, a polcok nem csak polcok voltak, hanem falak, amelyek
mögött veszély lehetett. Az asztalok félelmetes árnyakat
vetettek, és még a könyvek is rejtekhelyül szolgálhattak
akármilyen félelmetes lénynek.
James megfogta a kezét, és a tiltott
könyvek felé kezdte húzni, amik a könyvtár hátsó részében
voltak.
– Ha elmondom valakinek, hogy a
könyvtárba törtem be, oda a jó hírem – suttogta a lánynak, és
Dahlia értékelte, hogy próbál viccelődni. – Egyébként mit is
keresünk? Valami plusz beadandót kell írnia a hollóhátasoknak
vagy mi?
– Nem, nem házi feladatról van szó.
– Akkor miről?
Dahlia elhúzta a száját, amíg
gyorsan végiggondolta, hogy elmondja-e Jamesnek az álmait. Végül
két okból úgy döntött, hogy megteszi: egyrészt megbízott
benne, másrészt több szem többet lát alapon a fiúnak segítenie
kellett a keresésben Andresila után.
Néhány mondatban összefoglalta neki
az álmait, és James sokkal komolyabban vette a dolgot, mint azt
képzelte.
– Furcsa álmaid vannak? Ez nem
játék, Dahlia. Lehet valamilyen sötét varázsló is. Vagy
boszorkány, ha az álombéli lány tehet róla.
– Ugyan már! Miért zaklatna ilyen
álmokkal egy sötét varázsló? Emlékszel? Mugli származású –
mutatott magára Dahlia, aztán már ment is a könyvek felé, hogy
kutatni kezdjen.
James még mindig túlságosan komoly
tekintettel méregette, de ő is keresgélni kezdett.
Dahlia szíve amúgy is hevesen
dobogott, mint mindig, amikor tilosban jártak. Élvezte ugyan a kis
éjszakai kalandokat, de az adrenalinszintje – némi mugli
tudásanyagot is megőrzött, és magában mosolygott, hogy James ezt
a szót nem értené – ilyenkor mindig magasabbra szökött.
Igyekezett minél gyorsabban lapozni a könyveket, mert minél többet
át akart nézni, mielőtt még rájuk talál valaki.
James is ezt tette, és a lánynak egy
pillanatra eszébe jutott, hogy még soha nem látta őt ilyen
lelkesen könyvet lapozgatni. Igazából nem is nagyon látta még őt
könyvvel. De nem volt túl sok ideje ezen gondolkozni, úgyhogy
visszairányította figyelmét a könyvekre.
Aztán észrevette, hogy egy
örökkévalóságnak tűnő idő után James hirtelen az egyik
könyvnél megállt, és már nem lapozgat. Épp amikor meg akarta
kérdezni, mit talált, a fiú oldalba bökte.
– Nézd – tolta elé a könyvet.
Dahlia az oldal fölé hajolt, és egy
festményt látott. A kép egy szőke nőt ábrázolt. A harmincas
évei elején járhatott és lélegzetelállítóan gyönyörű volt.
Loo aranyos szőke hajával ellentétben a nőé inkább ezüstösnek
látszott, bőre olyan volt, mint a porcelán, fehér és hibátlan,
ajka telt rózsaszín. Alig néhányszor pislogott, sötétkék
szemével úgy méregette Dahliát, mintha a lelkébe látna.
Ő volt a leggyönyörűbb nő, akit
valaha látott. Szinte életre kelt a papíron, és nem csak azért,
mert időről időre megmozdult. Az ember szinte vágyat érzett,
hogy megpróbáljon benyúlni a papírba, és végigsimítani a
selymes bőrön vagy a tündöklő hajszálakon.
– Ő az? – kérdezte James, és
Dahlia nagyon meglepődött, hogy nyugodtabbnak látszott, mint
amilyen ő maga volt. Feltételezte, hogy ha rá így hatott ennek a
szépséges nőnek a látványa, akkor a fiút szabály szerint
megbabonázta a festmény. De úgy tűnt, mégsem.
Dahlia aprót bólintott, aztán nagy
nehezen elszakította pillantását a könyvről, hogy a fiú szemébe
nézzen. A barátságos barna rögtön megnyugtatta, tökéletes
ellentétben állt Andresila hideg szemével. James pillantása meleg
volt és vidám. Békésen ismerős.
– Idősebb, mint legutóbb az
álmomban. De ő az.
James bólintott, aztán fejével a
másik oldal felé intett. Dahlia csak ekkor vette észre, hogy a
festmény mellé egy kisebb szöveget írtak nagy, cirkalmas
betűkkel. Hiába próbálkozott, a félhomályban nem tudta rendesen
kiolvasni a régiesen íródott szöveget.
James végül felnyögött, és elvette
tőle a könyvet.
– Hogy egy griffendéles jobban
olvasson, mint egy hollóhátas!
Dahlia inkább nem akart rámutatni,
hogy ez valószínűleg abból fakad, hogy James kénytelen volt
kialakítani a készséget, hogy a legolvashatatlanabb macskakaparást
is ki tudja betűzni, amilyen rondán írt.
James nem zavartatta magát, olvasni
kezdte a szöveget hangosan. Az első hírös után azonban
felnyögött, és már a mai kiejtésnek megfelelően olvasta tovább.
Andresila
A tizenegyedik században élt híres
véla, akit a mugli legendákban is emlegetnek. Játszott a
férfiakkal, és amerre járt, összetört szíveket hagyott maga
mögött.
– Hát, ezt mondjuk nem csodálom –
szúrta közbe James, de Dahlia mérges pillantására folytatta.
1067-ben váratlanul nyoma veszett,
tömeges öngyilkosságot elkövető csodálókat hagyva maga mögött.
– Öngyilkosok lettek, csak azért,
mert eltűnt? Nem hallották még, hogy sok hal úszkál a vízben?
Amikor Dahlia erre nem tett semmilyen
megjegyzést, James folytatta.
– Lehet, hogy most téged akar
elbűvölni. Ugye eszedbe sem jut, hogy öngyilkos legyél?
Dahlia nem nevetett, mire a fiú arcán
a vidámság helyét hirtelen átvette az aggodalom.
– Dahlia! Komolyan megijesztesz? –
James közelebb hajolt, hogy megvizsgálja a szemét.
– Te meg mi a fenét csinálsz? –
Dahlia ekkor jött csak rá, hogy James beszélt hozzá, annyira
elmerült a gondolataiban.
– Csak ellenőriztem a szemed. Anyát
szállták meg korábban, és azt olvastam, hogy az emberek szeméből
rá lehet jönni, ha nem önmaguk.
– Olvastad? – vonta fel a
szemöldökét kérdőn a lány.
– Néha én is szoktam – vonta meg
a vállát James.
– És, önmagam vagyok?
– Úgy tűnik, de egy pillanatra
tényleg megijesztettél.
– Csak elgondolkoztam. – Dahlia a
könyv felé intett. – Ír még valamit?
James a fejét csóválta.
– Csak annyit, hogy néhányan verset
írtak hozzá, de nem hiszem, hogy ez fontos.
Dahlia sóhajtott. Már sokkal többet
tudott Andresiláról, de ez akkor sem volt túl sok. Azt remélte,
ennél többet találnak. Ráadásul furcsa érzése volt, mintha
valamiről megfeledkezett volna.
– Ez még nem indokolja a hajam –
motyogta.
– A hajad? – kérdezte James, és a
lány csak ekkor jött rá, hogy azt az aprócska részletet, ami
állítólag a hajával történik, miközben álmodik, kihagyta,
amikor elmesélte James-nek a történetet. Amikor végül megtette,
a fiú tátott szájjal bámulta. Ha nem lett volna ilyen ideges,
akkor valószínűleg jót nevetett volna rajta. – Világít.
Dahlia bólintott, és előrehúzta a
vállán a szőke tincseket. Simogatni kezdte, mintha ezzel
elérhetné, hogy világítsanak, de persze nem sikerült.
– Tudjuk, hogy szép volt és eltűnt.
És hogy véla.
– Ezen már elindulhatunk.
Megkérdezhetnéd, hátha Loo tud valamit – mondta James. – Ha
csak nyolcadrészben is, de akkor is van benne véla vér. Lehet,
hogy ő többet tud. Vagy ha ő nem is, akkor Fleur. Neki még a
pálcájában is vélahaj van, és elég ránézni...
Dahlia azonban már megint nem
hallotta, hogyan folytatta James. Vélahaj. Pálca.
– Mit mondtál, mikor élt? –
kérdezte izgatottan. Újra a könyv fölé hajolt, és ezt még ő
is ki tudta venni. – 1067. Mit tudsz Ollivanderékről?
James úgy méregette, mintha épp
tanúja lett volna, hogy Dahlia megőrült.
– Hogy jó pálcáik vannak.
– Ennyi?
James megvonta a vállát.
– Szerinted már 1067-ben is árultak
pálcákat? – Dahlia emlékezett rá, hogy ki volt írva az
alapítás dátuma az üzletre, de egyszerűen nem emlékezett rá.
– Azt hiszem, igen. Igen, biztosan –
bólintott a fiú, ahogy végiggondolta. – Hogy jön ide
Ollivander?
Dahlia előhúzta a pálcáját, és
James felé nyújtotta.
– Ollivandertől van. A fia azt
mondta, hogy nagyon régi, még Octavius Ollivander készítette. –
Dahlia minden szóra pontosan emlékezett. – Tölgy, tizenkét
hüvelyk, vélahaj maggal.
– Vélahaj van a pálcádban? –
kérdezte James csodálkozva, és újult érdeklődéssel nézegette
a pálcát. – Mi van, ha...
Dahlia bólintott, mert tudta, hogy a
fiú is ugyanarra gondol, amire ő.
– Mi van, ha Andresila haja?
This entry was posted
on 2013. január 5., szombat
at szombat, január 05, 2013
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
